A szomorú valóság

Reginald kúriája

A Cobham család egy vidéki lakhelye Kentben,
nem messze a dover-i partoktól.

          Nem tudom mit mondhatnék. Nagyon meglepett a meghívás Reginaldhoz. A Mungó óta nem találkoztunk, csak leveleket váltottunk, igaz azt nagyon gyakran, így kicsit mégis olyan, mintha napi szinten találkoztunk volna. Tudom, hogy mennyire barátkozott meg a vérfarkas létével, vagy éppen mennyire nem. Hogy biztos még megkímélne attól, hogy odamenjek hozzá, ahogy ő mondaná a farkas barlangjába. A legutóbbi levelében azt mondta, hogy fontos és elég szűkszavú is volt, mikor kérdeztem, hogy mi ilyen fontos.
          Igyekszem nem arra gondolni, hogy megint van valami baj, talán csak a Mungós beszélgetést folytatjuk. Arra mondjuk még nem tudom készen állok-e. Egyelőre nem gondolok semmire, talán nekem teljesen semleges lesz a téma, és csak neki fontos. Hihetetlen mennyire túl tudom kombinálni a semmit. Ezért örülök annak, hogy festő vagyok. Az ilyen stresszes helyzetekben egyszerűen leülök alkotni valamit, és a legtöbbször valami különleges is kerül ki a kezeim alól. Ez most sincs másként. Egy különleges hegedű, ami világít a sötétben. Az alapokat ebben a félévben tanuljuk a főiskolán, de szeretek előre kísérletezni is. Talán szólni kéne Elliotnak, hogy a festmények mellett akár ilyen tárgyakat is ki lehetne állítani a galériában. Ki tudja mi tetszik meg valakinek.
          Szerencsére a kandallón keresztül nem nagy dolog utazni, mégis inkább úgy döntök, hogy az ajtón keresztül fogok érkezni. Felveszek egy farmert, egy bakancsot és egy jó vastag garbós pulóvert. Elég jó idő van, de annyira azért még nincs tavasz, ami azt is eredményezi, hogy egy kabátot is magamhoz veszek. Már tudom, hogy hol van Regihez közel kandalló, ahova utazhatok, onnan pedig mehetek hoppanálva is. Még nem jártam azon a környéken, igazán kíváncsi vagyok milyen lehet a kontinens felől érkező hűvös levegő, vagy a tenger sós illata. Mennyiben más, mint nálunk?
          A hoppanálás után sietős léptekkel indulok meg az ajtó felé. Nem tudom mire számítsak, ezért csak óvatosan kopogok a megbeszélt időpont időpont előtt pár perccel. Nem tudom ki fogja kinyitni az ajtót vagy mi vár rám a másik oldalon. Az biztos, hogy a kert ezen része is már csodálatos. Biztos nem kis időbe telik rendben tartani. Mindig is tudtam, hogy Reginald családja gazdag, de azért nem gondoltam, hogy ennyire. Úgy volt, hogy a nyáron elmegyünk hozzájuk, de aztán le kellett mondanom sajnos. Lelkiismeret furdalásom volt miatta, de muszáj volt eljutnom Miron szüleihez a kép miatt.
Végül a hátam mögül hallom nyílni az ajtót, be is lépek az előtérbe vagy nappali, még nem sikerült eldöntenem, hogy milyen helyiségbe léptem.
          - Szia!
          Megölelném, de nem tudom szabad-e. legutóbb is úgy kellett kikönyörögnöm, és bár akkor ott nagyon is jól esett, most nem tudom milyen hatással lenne rá vagy éppen rám. Levetem a kabátomat, és beljebb megyek a házban, közben igyekszem pont annyira nézelődni, amennyire még szerintem illik.
          - Hogy vagy? – fordulok felé, majd megállok.
          Nem akarom azonnal letámadni azzal, hogy miért keresett, de ismer már annyira, hogy tudja, elég kíváncsi természet vagyok.

[- Szia Esmé!]

Az idő gyógyít. Legalábbis bizonyos dolgokat mindenképp. A vérfarkas létet nem, ez sosem fog elmúlni s amíg élek, ez el fog kísérni. De más ezzel együtt járó sérüléseken segíthet és segített is: mostanra sikerült egyre több dolgon felülemelkednem. Túl vagyok már egy-két teliholdon, kitapasztaltam, hogy a főzet és a biztonsági óvintézkedéseim miként működnek s az eredmény több, mint megnyugtató volt. Azért több, mert a nyugalmon túl lelki sebeim, kétségeim gyógyulásához is hozzájárult ez. Úgy érezhetem lassan végre, hogy nem vagyok túlzottan veszélyes a társadalomra. Nem sokkal, mint ex-aurorként bármikor is lennék... persze ez nem teljes, de azért jóval több, mint amit korábban gondoltam. A nyugalom, az elfogadás nagyon fontos volt és még most is az számomra, ez az alapkő, amire bármi más épülhet.
A másik fontos tényező az életmódváltás volt: aurorból csendes vidéki nemessé avanzsáltam, legalábbis úgy érzem. Személyzetem nincs, arra ott a mágia, az megold minden ház körüli feladatot. De ettől még valahol teljes az élmény: egy kúriában lakom, rendezett kert, szép birtok, ez mind része a dolognak s egyben mindennapi tevékenységemhez is kapcsolódik. Így ha érkező kedves vendégem úgy közelíti meg a lakhelyem ahogy megbeszéltük, akkor tökéletes állapotú kőkerítést találhat, szép kovácsolt vas kaput a Cobham címerrel s ha ezen átlépett, akkor egy kavicsos ösvény (vagy inkább út, hisz régen kocsik, hintók is jártak rajta) vezet a kúriáig, két oldalt pedig rendre nyírt és ápolt gyep, virágágyások szabályos, katonás rendben. Időutazó idill. Magam kedvére formáltam régi fényképek, festmények és a könyvtár mugli darabjainak kertészeti leírásai alapján, olyanná varázsoltam a helyet, mintha mondjuk Edward-kori fénykorát élné ez a hely, legfeljebb a sürgés-forgás hiányzik belőle. Munkaterápia? Minden bizonnyal, mindennek a rendbetétele és fenntartása energiát kíván, de nekem van rá kapacitásom és a lelkem megnyugtatja: alkotok, ráadásul olyat, amiben gyönyörködni is lehet, még, ha mulandó is. Talán életemben először. Mellesleg komoly mennyiségű riasztó-, és védő varázslat fedezi lakhelyemet, ezekben annyit módosítottam, hogy Ő átléphesse őket és ne is nagyon észleje jelenlétüket, bár bizonyos vagyok benne, hogy tud róluk. Túl jól ismer, hogy ne tudja...
Kopogást hallok, így hát megyek ajtót nyitni, Esmé pedig hamarosan szembe találkozhat velem úgy, ahogy eddig ritkán: igen hanyag külsővel. Már nem az, hogy büdös lennék, vagy borostás, ez távolról sem igaz, egyszerűen a hajam kócos, a könyékig feltűrt világoskék ingem gyűrött és még szakadt is, meg a nadrágom is picit itt-ott. De az arcomon derűs mosoly ül, ami láttára változik is, mindenképp, hiszen Őt látni másfajta öröm.
- Szia Esmé! - tennék még más gesztust is, ahogy a lány elindul befelé én meg kissé féloldalasan állok az ajtónyitásnak hála, de ekkor mozdulatom megszakad. - Vigyázz! - kiélesedett érzékeimnek hála szólok neki, bár már késő: a bent tartózkodó hiúz villámként iramodik meg s húzza a csíkot kifelé, ezzel pedig megborítva Esmé-t is minden bizonnyal. Ha pedig így van, én mozdulok, hogy elkaphassam és talpon tarthassam őt. Most már az okát is látta, hogy mire fel ez a különös megjelenés. Akárhogy is, ha kezeimmel megtartottam őt, meg is ölelem, majd most már tényleg betessékelem, a fejem rázva s az orrom alá dünnyögöm. - Komisz egy jószág... - na nem Esmé, hanem a hiúz, akinek hála a hall fekete-fehér kövét máskor ékítő vöröses árnyalatú szőnyeg most elég gyűrötten éktelenkedik középen, felgyűrődve, hepehupásan. Amúgy a rend másként kifogástalan, a falat sötét, de mégis barátságosan meleg faburkolat ékíti faragványokkal díszítve, képek is lógnak, a nagy üvegablakokon pedig beáradhat a napfény. - Előre is bocs ezért a felfordulásért, picit elment az idő és nem figyeltem az órát. - szabadkozom, míg pálcát húzok s megigazítom a szőnyeget, majd elveszem a kabátját, hogy felakasszam a fogasra. - Elbűvölő vagy most is, mint mindig. - teszem még hozzá, ahogy felé fordulok s a korábbi boldog mosoly most már csak egy halovány szájsarkamban ülő arcrezdüléssé szelídül. Örülök, hogy itt van, olyan jó őt látni, hallani. Az, hogy levelekben érintkeztünk tartotta bennem a lelket s rendszeresen írtam neki, ennek intenzitása mit sem csökkent. Most mégis az eltelt idő okán kissé fura így itt állni, szóval megköszörülöm a torkom s ismét megszólalok. - Köszönöm kérdésed, sokkal jobban, mint mikor legutóbb találkoztunk. De ennek java részét tudod, szinte mindent megírtam a leveleimben. - normális esetben most visszakérdeznék, hogy ő hogy van, de az arcom fokozatosan lesz komolyabb, ahogy eszembe is ötlik, miért hívtam őt ide. - Azonban mindent nem lehet levelek gondjára bízni. Kérlek gyere velem. - a karom is felkínálom neki jobb híján. Megfoghatnám a kezét? Nem tudom... helyes lenne? talán jobb így. Nem sugárzok elzárkózást, mert az nem lenne igaz, de olyan gesztusokat se akarok tenni, amik netán gondot okoznának. Akárhogy is, igazat mondtam: vannak témák, amiket érdemesebb megbeszélni, mint leírni. Nekünk lenne bőven ilyen, de most nem ez van terítéken. Bár úgy lenne... akkor most még mindig mosolyognék s úgy kísérném fel a lépcsőkön, hogy a fenti folyosón balra fordulva a kisebb szalonba vezessem őt. - Kérlek, foglalj helyet! - kínálom ülőhellyel az egyik kék bársony borítású fotelban, amit egy dohányzóasztal választ el hasonló párjától. Az egész szalon berendezését a kék szín határozza meg, ilyen az arany mintával ellátott tapéta, a bútorok huzata ami mahagónival párosul, míg a padlót is ilyen színű szőnyeg fedi. Persze van bent kandalló is, a dohányzóasztalon pedig pár üveg és két pohár. - Parancsolsz valamit? - játszom tovább a házigazda szerepét, egyrészt mert így illik, másrészt pedig gondolataim vészesen cikázhatnak még közben. Hogyan mondjam neki? Napok óta emészt ez a kérdés és nem tudtam még mindig rájönni, hogy miként kell ezt. Régen sose foglalkoztam ilyesmivel, hivatalok, levelezés kezelte a kiértesítéseket, a részvétnyilvánítást, egy aurornak ezzel nem volt dolga. Főleg nem olyannak beszélni erről, aki olyan fontos az ember számára... Ha Esmé kért italt, akkor töltöttem neki, magamnak csak egy pohár vizet s a metszett kristály ivóalkalmatossággal a kezemben ültem a fotelba, hogy egyenest szép szemeibe nézzek. - Bizonyára sejted, hogy nem azért hívtalak ide, hogy megmutassam miként élek. Szívesen megtettem volna és annak is jobban örülnék, ha amiatt a téma miatt kértelek volna a látogatásra, ami először az eszedbe ötlött, de... - jelentőségteljesen nézek szemeibe, jelezve, hogy nem feledkeztem el arról sem. Illetve helyesebben Róla nem feledkeztem meg egyáltalán. Végül csak sóhajtok. - amiről most beszélnem kell veled, az nem fér meg a kettőnk kérdésével egy lapon. Ne haragudj, hogy kérdéssel nyitok rögtön, de az talán világosabbá is teszi a helyzetet: mi volt az utolsó pontos információ, amit apukádról megtudtál?

          Bevallom, azt hittem soha nem fogok eljutni ehhez a házhoz. Nem tudom miért gondoltam így, csak valahogy az volt az érzésem, hogy mi a Mungóban végleg búcsúztunk el egymástól, még akkor is, ha szavakkal csak időt kértünk. És hogy állok azzal az idővel? Még mindig nem tudom, hogy mi legyen. Pont ezért nem tudom eldönteni, hogy örüljek vagy ne örüljek annak, hogy itt vagyok. Amúgy biztos megoldódik majd a helyzet, nem félek tőle. Az idő megadja a válaszokat.
          Kicsit félve csöngetek be hozzá. Mintha érezném, hogy ez az utolsó találkozásunk. Végül is ez is benne van a lehetőségek között. De erre vajon fel vagyok készülve? Előre nem gondolkodok rajta, hogy mi lesz, most inkább csak örülök a viszontlátásnak. Belépek a házba, és éppen csak annyi időm marad, hogy még egyet félrelépjek, mert valami úgy húz el mellettem, hogy megnézni is alig marad időm.
          - Az tényleg valami nagymacska volt?
          Leesik az állam a látványtól, de több szót igazából nem fecsérlek rá. Tudom a leveleiből, hogy beszerzett valami vadat, de nem tudom mi az. Ráadásul így biztos könnyebben le is tudja vezetni a telihold által keltett feszültséget.
          - Felfordulás? Itt?
          Körbenézek kicsit, de nem látom felfordulás nyomát. Jönne el hozzám. Órákig tudna pakolászni, meg takarítani. Több a szabadidőm, és nincs is gond a pakolással, de valahogy mindig elcsúszok és másnap kapok csak észbe, hogy milyen rendetlenséget hagytam magam után. Szerencsére a pálca ilyenkor jó segítségnek bizonyul. Nem vagyok a takarítás tudora, jobban értek a festéssel kapcsolatos dolgokhoz.
          - Köszönöm, igyekeztem a kedvedért kicsit összeszedni magam – mosolyodom el.
          Valójában nem érzem úgy, hogy bármilyen különleges ruha lenne rajtam. Csak tényleg kiválogattam azokat, amik csinosabbak a szokásosnál és jól össze is passzolnak. Örülök neki, hogy javul az állapota. Talán egyszer eljut az idő odáig, hogy már ne átokként gondoljon vérfarkas kilétére, de az még nagyon messze van. A levelek felemlegetése viszont valamiért egy fura érzéssel kerít hatalmába. Mi lehet olyan fontos, amit levélben nem lehet közölni, és mindenképp személyes találkozóra invitál? Mert határozottan ez volt az utolsó bagolyban.
          Követem az emeletre, majd onnan egy kisebb szalonba. Kinézek magamnak egy helyet az ablak mellett. Igazából teljesen lényegtelen maga az, hogy hova ülök, de valamiért az tűnik szimpatikusnak.
          - Csak egy kis innivalót.
          Nincs kikötésem rá, hogy mi legyen az. Tőlem akár vajsör is lehet vagy csak szimplán víz. Amúgy még van délután dolgom, szóval az alkohol biztos, hogy ki van lőve. Nem mehetek be a kiadóba egy pontosítás miatt úgy, hogy a szemem is két felé áll. A gyomrom valahol a torkomban van, a szívem meg lassan elfelejt majd kalapálni, ha ez így folytatódik tovább. Csak hallgatom a bevezetőjét, és igazából nem tudom eldönteni, hogy ennek most örülnöm kéne vagy sem. Mégis mi lehet az, ami a „de” után következik?
          Kicsit meg is könnyebbülök, mikor kiderül, hogy nem rólunk van szó. De akkor mi lehet olyan fontos, ami miatt idehívott? Tuti valami rosszat csináltam, és most próbál meg kihúzni a bajból. De mi lehet az a rossz dolog? Törökország? Eljutott volna hozzá a hír, hogy mi történt ott? Kellett nekem kinyitni a számat a levélben. De megígértem neki, hogy őszinte leszek, megérdemli, hogy tudjon róla. Elvégre igazából semmi olyan nem történt. Szerencsésen megúsztuk azt a történetet.
          - Apáról? – hökkenek meg. Hogy jön ő most ide? – Dumbledore halála után elkezdett eltünedezni. Gondolom a Rendnek dolgozott valamit, vagy mivel auror volt, talán a munkája miatt járt egyre kevesebbet haza. Nem tudom, soha nem mesélt nekem róla, csak annyit tudok, hogy elment be a Minisztériumba elintézni valamit, és onnan már nem jött haza. Később csak mikor meglátogatott két auror akkor a halálhírét közölték csak. Mind a két esemény még a nyáron történt, de soha nem láttuk a holttestét, nem tudjuk, hogy ténylegesen mi történt vele. Miért?
          Fura, hogy így rákérez. Meséltem neki apáról, akkor is pont ugyanezt mondtam, hiszen több információm nincs. Azóta sem. Nem tudom él-e még, de valahol sejtem, hogy nem. Talán sikerült úgy eltűntetniük, hogy soha nem kerül elő. Úgy tudom, hogy Reginald is dolgozott a rendnek, ahogy apa is. Talán ezzel van összefüggésben.
          - Tudsz valamit? A Rend miatt történt vele valami?