Kapj el... ha tudsz!

[Az Elliot sztori♡]

Az Elliot sztori♡

2000. március 28., délután öt óra tájban
outfit

Kapóra jött most nekem ez az egyedülálló anyák közötti összetartás. Az már részletkérdés volt, hogy én csak egyedülálló voltam, anya nem. A féligazságok is igazságok... tanította nekem mindig Rita. Így hát amikor megcsörrent a mugli telefon, olyan mosolyra húzódott a szám, amilyenre a pumáé húzódhat, mielőtt elejtené a gyanútlan, védtelen zergét.
- Igen? Ez csodás, köszönöm Irina. Ha végeztem, feltétlenül beugrok egy teára - utaltam a mugli nő fizetségére, akinek beadtam, hogy a tőle pár háznyira élő kínai férfi nem fizet nekem gyerektartást és sehogy sem tudom elérni, és hatalmas szívességet tenne, ha rámcsörögne, ha meglátja a környéken. Szegény meg nem született gyermekemet annyira megsajnálta a nő, hogy többször is hívott már az elmúlt hetekben, de valahogy mindig elvétette a célpontot. A rövid, fekete haj stimmelt, de egyik sem kínai volt, és ami még fontosabb: egyik sem Elliot volt. Most viszont a zsigereimben éreztem, eljött az én időm.
- Na én léptem srácok, megsült az Elliot sztori - vetettem oda gyorsan a többieknek, akik ironikusan kuncogtak mögöttem. - Persze, persze... - hallottam a háttérből.
Tudtam, hogy azt gondolják, hogy már megint melléfogok... kárörvendő egy bagázs. Nekik is érdekük, hogy legyen valami azon a rohadt címlapon, nem csak nekem. Én legalább próbálom megerőltetni magam, hogy ebben az uborkaszezonban is kitúrjak egy valamirevaló sztorit. Egy kevésbé nőies, a társaság felé irányuló ujjmozdulat után a vállamra kanyarítottam bézs kabátomat és a hozzáillő Kors táskát, majd ott sem voltam.
Azzal, hogy apám egy életen át is nehezen elkölthető összegű örökséget hagyott rám, egyszersmind megnyitotta az utat előttem a mugli divat felé. A mugli pénzt ugyanis csak kivételes alkalmakkor tudtam átforgatni galleonokba, és őszintén szólva egy idő után rájöttem arra is, hogy egész egyszerűen a Madame Malkin féle talárszabászatok nem vehetik fel a versenyt a mugli divattervezők folyamatosan frissülő kreációival. Bár mostanában egyvalami felvette velük a versenyt... a mugli vásárlóknak tervező varázsló designerek, mert ilyenek is voltak ám. Még nem sokan, de úgy nőtt a számuk évről évre, akár a gombáé. Egy gyors hopponálás után már ott is termettem a kihaltnak tűnő utcában, ahol még épp elcsíptem a sorház egyik záródó ajtajának látványát.
- Most megvagy... - gondoltam kéjes élvezettel, és nem teketóriáztam, odasiettem az ajtóhoz, majd határozottan bekopogtam rajta. Igazából ha ajtót nyit és felteszem a kérdéseimet, de nem válaszol rájuk, akkor már leírhatom, hogy megkerestük, de nem kívánt nyilatkozni, így lesz cikk, és nem lesz perelhető az anyag. És nekem ennyi pont elég. Az utóbbi időben komoly mennyiségű energiát áldoztam arra, hogy némi előrelépést érjek el - ahogy bent hívtuk - a Forest ügyben. Hónapokig úgy voltunk a dologgal, hogy a fától szó szerint nem láttuk az erdőt...Most viszont eljutottam az erdőhöz, magához. Hiába, az író nagyon diszkréten kezelte a magánéletét, és hát valljuk be, ez az évek folyamán kifizetődött a számára. Az emberek tényleg nem arra voltak kíváncsiak, hogy kit visz az ágyába, hanem arra, hogy mit írt. Na de a párjával már egy kicsit más volt a helyzet.
Ő tudtommal nem tett le olyan produktumot az asztalra, ami elvonta volna a pletykára éhes varázstársadalom figyelmét arról, hogy kivel bújik ágyba. És az sem segített a meglehetősen étvágygerjesztő férfi irányába táplált kíváncsiság lankadásában, hogy Forest - szinte már - rejtegette őt. Mondjuk ez alkalommal nem is arról akartam kérdezni, hogy ő kivel bújt ágyba, hanem, hogy a kedvese merre kalandozott...Tudtuk, hogy nagy valószínűséggel szakított a gerlepár és külön éltek egy ideig, azt viszont senki nem volt hajlandó elárulni a bennfentesek közül, hogy mi volt a szakítás oka. Bár a madarak most már azt csicseregték, hogy a se veled-se nélküled tengelyen visszabillentek az utóbbi irányába, de ettől még a sztori ugyanúgy meleg volt. Pláne így, hogy a kedvesnek még külön lakása is volt...Gyanús, nagyon gyanús. Legalábbis az olvasók ezt gondolják majd, a többi pedig nem számít.

Kapj el... ha tudsz!
~ Avagy: A híres Elliot sztori ~



Ginevra
2000. máricus 28

.outfit.

Még mindig ezek az állandó morgások tarkították a napunkat, amitől annyira megfájdult a fejem. Csakis a saját lakásom régi kis bája jelentett némi menekvést Tengerszem feszült légköréből. Az első percben még minden boldog volt és szenvedélyes, aztán egymásba szúrtunk, mintha nem is szeretők, hanem ellenségek lennénk. Talán a szakítás óta így is volt. Valahol a kettő között álltunk, tisztázatlanul az erőszakos hazatérés lezáratlansága miatt. Nem kellett volna visszamenned, O’Mara… csak elront téged, csak elnyomja a képességeidet az akaratosságával… A kegyetlen kis hang állandóan ilyeneket duruzsolt a fülemben, hol Tengerszemben, hol ott, ahol éppen álltam, jelen esetben aprócska londoni lakásom ajtajában.
Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy belevágtam ebbe az egészbe. A Nathaniel Forest által kiutalt havi járandóságom ugyanis fedezte, hogy egy kicsit helyre hozzam a házat. Nem magamnak, inkább Merelnek, ha mégis úgy gondolja, hogy beköltözik ide… na meg nem utolsó sorban nekem is ott lesz, ha megint ki kéne költöznöm Tengerszemből. Tudom, hogy sok közös tervünk van és hogy már elköteleztem magam arra, hogy komolyabb mederbe tereljük a kapcsolatunkat. Mégis ott volt az az átkozott szakadék, amit már nem tudtam átugrani. Úgy éreztem kevés vagyok ahhoz, hogy nem is pillantva le, átvetve fölötte magamat, egyenesen Nathaniel karjaiba vessem magamat.
Két csomag díszpárnát szuszakoltam a bal karom alá, hogy jobb kezem felszabadultan, de továbbra is ügyetlenül dugja a kulcsot a zárba. A francba, nem kellett volna az a rohadt whisky… – morogtam magam elé, mikor már öt perce bénáskodtam a kilincs körül, alaposan összekarcolva a zárszerkezet öreg felületét. Aztán nagy nehezen csak célba találtam, majd egy könnyed mozdulattal el is fordítottam azt.
Kissé felszabadultam, amint beléptem. Úgy dobtam be a párnákat az előszobába, majd gondosan bezártam magam mögött az ajtót, aztán csak álltam, mintha azt a régi varázst vártam volna, amikor hosszú idő után hazatértem. Áhítozva bámultam a nappali ajtaját, hátha kikocog végre Zeusz. Tisztán emlékeztem, ahogy a belőlem áradó mocskos erőd-, föld- és fűszag áradt, megtöltve az aprócska lakást, mégsem egészen elnyomva az otthon poros-dohos aromáját, amit úgy imádtam. Valahogy eközben hallottam meg mindig a macska apró tappancsainak hangját, ahogy végig kocogott a nyikorgó deszkákon és elérkezett a mocskos bakancsom elé. Nem érdekelt, hogy merre járt a gazdája, nyávogva dörgölőzött a bokámhoz. Ez volt a feltétel nélküli szeretet, amire az emberek nem voltak képesek.
Lenéztem, végig magamon, egészen a fényesre sikált cipőm orráig. Semmi sem hasonlított az egykori Elliotra… neki még fogalma sem volt, hogy a G-U-C-C-I-t nem leírás szerint kell ejtetni, hanem „állítólag” olaszosan. Ez az új, jól fésült, fényes, kicsinosított, cseppet sem tolvajnak látszó alak azonban ilyen apróságokkal is tisztában volt… akárcsak azzal, hogy a legfrissebb divat szerint öltözve sokkal könnyebb bejutni a gazdagok közé és kizsebelni őket.
Erre sem volt szükségem igazán. Mióta Londonban vagyok a legtöbb munkámat Cartwright adta… mert az hiszi, hogy én is a Patkányfészekhez tartozom és az ő kifutó fiúja vagyok. Nagyon meg fog lepődni, mikor egyszer csak ráunok, és nem tud ugráltatni többé. Egyelőre többé-kevésbé élvezem a dolgot.
Nem érkezett sem macska, sem a régi dohos aroma. Minden más lett, kicsit új, kicsit Elliot-mentes és kicsit idegen. Épp egy lépést tettem befelé, mikor valaki vadul kopogni kezdett. Mi a franc… Mordultam egyet, ahogy az ajtó felé fordultam. Mindig meglepett, ha valaki ilyen formán próbált bejutni a házamba, hiszen a legközelebbi emberek – közöttük az apám, a halálfaló, az ellenségem, Phillip Rowle is – a kandallót használták volna. Talán csak Esmé érkezett eddig ajtón át, talán egy-két ember, akit én hoztam haza… meg egy őrült orosz, aki majdnem megölt. Őt persze amneziáltam, így biztosan nem találhatott vissza ide.
Erőtlenül fordítottam el a kulcsot, mégis indulattal téptem fel az ajtót. Valami nő állt ott, meg sem néztem magamnak, csak hidegen közöltem: – Nem veszek semmit. Tűnés!

[Az Elliot sztori♡]

Az Elliot sztori♡

2000. március 28., délután öt óra tájban
outfit

Amíg várakoztam, nem kerülte el a figyelmemet az a néhány szemétdarab, ami el-elszórva ’díszítette’ a járdát. Ösztönösen őrült forgásba lendültek barna íriszeim. Világéletemben pedáns voltam, zavart a rendetlenség, a szemetelésért pedig torkokat tudtam volna átharapni. Többek között ezért is tartott itt a jó öreg Földünk ott, ahol… meg persze sok egyéb mocskos dolog miatt. Nem egyszer megkérdeztem már Shackleboltot is off record arról egy-egy minisztériumi rendezvényen, hogy miért is nem avatkozunk bele jobban a muglik ön –és bolygópusztító ámokfutásába… Az ugyanis egy dolog, hogy a mágiaügyi miniszterünk folyamatos kontaktban van a muglik első emberével, de negédes smúzolásuknak eddig nem sok eredményét láthattuk. Én őszintén reménykedtem, hogy Shacklebolt más lesz, mint az elődei, de eddig a bőrszínén kívül nem sok különbséget vettem észre…
Érthető, hogy csak úgy l’art pour l’art nem akarjuk magunkat leleplezni a varázstalan társadalom előtt, de itt már arról van szó, hogy alig száz év múlva mi is hopponálhatunk tovább egy másik bolygóra, ha nem változtatunk valamin…
Szerencsére nem volt ezen több időm lamentálni, aminek azért is örültem, mert ha egyszer belelovalltam magam a témába, akkor utána csak egy-két pohár Martini tudott kizökkenteni baljós, apokaliptikus gondolataim örvényéből. Egy felettébb ízlésesen öltözött, jóképű férfi nyitotta, azaz inkább tépte ki az ajtót, meglehetősen rossz hangulatban.
- Nem veszek semmit. Tűnés! – förmedt rám. Ezzel természetesen nem billentett ki a szerepemből. Amíg nem fajult a dolog tettlegességig, addig nyert ügyem volt. Egy másodpercet szántam arra, hogy beazonosítsam az alanyt, több nem is kellett, a legújabb Manolo Blahnikomat tettem volna rá, hogy ő az.
-   Á, jó napot Mr. Forest! – kezdtem kedveskedő hangon. Bár a vezetéknevében sosem voltunk egészen biztosak, de a keresztnevén mégsem szólíthattam csak úgy elsőre. Könnyen lehetséges volt, hogy nem ismert, mert rendezvényen még nem futottunk egymásba. Mint említettem, Elliot kerülte a nyilvánosságot. Így csak akkor tudhatta volna, hogy ki vagyok, ha történetesen olvasta volna az újságot, de az még engem is meglepett volna. Nekem a távolból szemlélve mindig is olyasvalakinek tűnt, akinek valóban hatalmas teher az ismertség, és nem csak megjátszott titokzatosságból tartotta távol magát a sajtónyilvános eseményektől, mint egyesek.
-   Örülök, hogy itthon találom. Ginevra Poppy Jadisland vagyok, a Prófétától. Zavarhatom egy pár percre? – kérdeztem meleg tekintettel. Az évek során kifejlesztettem egy olyan nézést, amire a szakmában csak úgy hivatkoztak, a ’mosolygó szem.’
-   Beszélhetnénk esetleg odabent, négy fül között? Elég bizalmas természetű ügyben keresem – tettem hozzá bizalmaskodóan.
Érezze csak, hogy én igenis törekszem a diszkrécióra. Ami egyébként valóban így volt. Rengetegszer fordult már elő velem, hogy menet közben változott egy eredményes megbeszélés során a cikkriportom témája. Nem volt muszáj Elliotnak sem vásárra vinni a bőrét… nekem csak egy sztori kellett. Az már majdnem mindegy volt, hogy őróla szól majd, Forestről, vagy a harmadik félről, akivel a neves írót egy kávézóban látták csókolózni nem is olyan rég. Egy címlaptörténetben három dolognak kell szerepelnie feltétlenül. Egy: bonyodalom vagy tragédia, kettő: áldozat vagy hős, és három: a fekete bárány, akitől az olvasók retteghetnek, vagy akit szívből utálhatnak. Nekem édesmindegy volt, hogy a képletben ki kicsoda… csak jöjjön ki a matek.

Kapj el... ha tudsz!
~ Avagy: A híres Elliot sztori ~



Ginevra
2000. máricus 28

.outfit.

Talán nem is kellett volna kinyitnom az ajtót. Jobb lett volna mindenkinek. Főleg, mert két perc alatt olyat ugrott a vérnyomásom, hogy azt hittem menten összeesek. Nyugalom, O’Mara, nyugalom… A hang próbált békére inteni nekem azonban aligha számított mindez. Pontosan ugyanolyan vad ritmus tombolt a mellkasomban, mint a fülembe súgott szavak előtt. A szalag is táncra perdült a csuklóm körül, csak tovább fokozva a testem remegését.
–  Á, jó napot Mr. Forest!
Hogy mi van? Ez meg honnan tudja a nevedet?! Valójában nagyon is sokan ismertek az újságok címlapjairól, de ezt a lakást – amolyan menedékként – mindig megpróbáltam titokban tartani. Ha Nathaniellel ide is jártunk, úgy nem az ajtón, hanem a kandallón át érkeztünk a biztonság kedvéért. Remek… remek… lehetne valami ennél is sokkal gázabb? Egy tolvaj, akivel tele vannak az átkozott pletykalapok! A hang már nem nyugtatott, egyenesen gúnyolódott velem. Én pedig remegve, lesütött szemekkel bámultam le a cipőm orrára.
– Merlin szaros seggére! Ki maga? – A hangomon egyértelműen érezhette, hogy dühös vagyok. Amikor pedig ránéztem ismét, láthatta a szememben a keserű kis csillogást. Ettől, aki ismert már tartott, aki nem az, azt hitte, hogy könnyen átlendíthető vagyok a kedvesebbik oldalamra. Hát nagyot tévedett. Ha valaki felbosszantja Elliot O’Marát – jelen esetben Forestet – az veszélyes útra tévedt.
–  Örülök, hogy itthon találom. Ginevra Poppy Jadisland vagyok, a Prófétától. Zavarhatom egy pár percre?
Nem válaszoltam a kérdésére. Ugyanis nem, engem ugyan nem zavarhatott és ezt szívesen a tudtára is adtam volna, ha nem az utcáról magyarázott volna befelé a lakásomba. Kihajoltam, hogy körülnézzek. Nem lett volna szerencsés, ha éppen ekkor jelenik meg valami Rowle-bérenc, aki el akar tenni lábalól.
– Beszélhetnénk esetleg odabent, négy fül között? Elég bizalmas természetű ügyben keresem.
– Fogja már be! – Emeltem fel a kezemet, majd elnéztem az utca másik végébe is. Ezután ragadtam meg a karjánál és rángattam be a küszöbön túlra. Az ajtót úgy csaptam be mögött, hogy az egész lakás beleremegett és talán egy-két gyengébb falrészen még a vakolata is lehullott.
Nem egy mai épület volt, ráadásul felújtást sem sokat látott. Azonban a régies, kissé ütött-kopott báját még így is megtartotta, ami számomra sokat jelentett. Ezért nem is nyúltam hozzá szívesen, éppen csak annyira, hogy élhető legyen. Azokra az időkre emlékeztetett, mikor még egy sarlóm sem volt. Csak behúzódtam ezek közé a falak közé és reménykedtem, hogy hamarosan Londonban is megtalálom a magam számítását. Döbbenet, hogy ehhez lényegében Cartwrightra volt szükségem.
– Mi a francot akar tőlem? Megmondtam már minden idióta kollégájának, hogy nem beszélek senkivel és nem fotózhatnak le… vagy az a kövér fószer a jótékonysági bálról nem mesélte el, hogy eltörtem a fényképezőgépét és az ilyen kislányokat élve falom fel reggelire? – kérdeztem morogva és hátat fordítva neki besétáltam a nappaliba. Úgy léptem át a küszöbnél a lehullott díszpárnákat, majd egyszerűen behuppantam a kanapé mellett álló fotelbe.
– Mondanám, hogy helyezze magát kényelembe, de nem akarom, hogy sokáig maradjon.

[Az Elliot sztori♡]

Az Elliot sztori♡

2000. március 28., délután öt óra tájban
outfit

Nem voltak kétségeim afelől, hogy Elliot nem rám fogja leadni a voksát a Szombati Boszorkány Legbűbájosabb Mosolyt kereső szavazásán, így rezzenéstelen arccal hallgattam szitkozódását.
– Merlin szaros seggére! Ki maga? – kérdezte emeltebb hangon riportalanyom, különös, őrült csillogással a tekintetében. Általában kapásból megéreztem, ha valaki medimágusi pszichológusra szorult, de Elliotnál nem ez lehetett a helyzet, szimplán csak mérhetetlen ellenszenvet viseltetett irányomban. Hozzá voltam szokva ahhoz, hogy nem látnak szívesen, az eddigi legdrámaibb fogadtatást egy idős boszorkától 'kaptam', aki doxitojásokkal dobált meg, mikor meglátta, hogy a házához közelítek. Ehhez képest Elliot még finom volt és nőies. Váratlanul kihajolt az ajtón és körülnézett az utcán, amire magamban felvontam a szemöldököm, de felé nem mutattam jelét annak, hogy észleltem furcsa reakcióját. Vajon mitől tart, hogy valaki meglát engem, vagy én meglátok valakit a környéken? - jegyeztem fel a felettébb izgalmas kérdést képzeletbeli noteszembe.
– Fogja már be! – akadt ki még egy fokozattal jobban, amikor próbáltam magam meginvitálni a lakására. Gyorsan a másik irányba is elnézett, aztán se szó, se beszéd berángatott az otthonába. Hú, de hevesek vagyunk! - mosolyogtam magamban. Tetszett a temperamentuma, már kezdtem érteni, mit eszik ennyire rajta a sztáríró. Egészen lenyűgözött, ahogy becsapta mögöttünk az ajtót, még az sem zavart annyira, hogy a méregdrága kabátomra hullott némi vakolat. Miközben leporoltam magamról a port, érdeklődve néztem körbe a kissé rusztikus hangulatú lakásban, amiről első ránézésre az volt a benyomásom, hogy nem is él benne életvitelszerűen senki. De akkor vajon miért tartja fent? Talán ide menekül, ha összecsapnak a feje fölött a hullámok? Vagy neki is szeretője van? Ilyen vérmérséklettel nem csodáltam volna.
– Mi a francot akar tőlem? Megmondtam már minden idióta kollégájának, hogy nem beszélek senkivel és nem fotózhatnak le… vagy az a kövér fószer a jótékonysági bálról nem mesélte el, hogy eltörtem a fényképezőgépét és az ilyen kislányokat élve falom fel reggelire? – bökte ki végre a szavakat, amik az indulatai mögött húzódtak.
Megvártam, amíg leült a fotelbe, közben a nappali bejáratánál maradtam. Mindig is pofátlan voltam, de udvariatlan sosem. Amíg nem kínálnak hellyel, nem ülök le. – Mondanám, hogy helyezze magát kényelembe, de nem akarom, hogy sokáig maradjon - és bingó, ezek után pláne maradtam, ahol voltam. Kezdett leesni, hogy nem fogom tudni úgy megnyerni magamnak 'vendéglátómat', hogy ő legyen a következő top-informátorom, de azért tettem egy próbát. - Nos, elnézést, de nem hallottam hírét az atrocitásnak. Mellesleg az Ön által említett kolléga már nem dolgozik nálunk... ahogy Ön is láthatta, valóban inkompetens erre a munkára - mondtam bizalmaskodóan.
-  Ígérem, nem tartom fel sokáig - néztem egyenesen a szemébe, majd egy árnyalattal halkabban folytattam, a téma szenzitivitásához mérten.
- Azért kerestem fel, mert egy olvasóriporterünk sajnálatos módon meglátta Nathaniel Forestet, amint nyilvános helyen csókolózott egy másik férfival. Nagyon restellem, hogy ezzel kell zavarnom, de szeretném megadni Önnek az esélyt, hogy kommentálja a történteket... - itt tartottam egy pillanatnyi szünetet, hogy legyen ideje feldolgozni, amit mondtam.
- Természetesen, ha él a lehetőséggel, ez esetben átküldöm a cikket egyeztetésre. Így beleszólhatna a szöveg minden egyes sorába - néztem rá együttérzően. Igyekeztem a lehető legmeghatóbb képekre gondolni, hogy minél hatásosabb legyen az előadásmódom. A múlt héten írtam egy mozgáskoordinációs rendellenességgel született unikornis-csikóról, akit a Legendás Lények Rehabilitációs Klinikáján újfajta gyógytornával igyekeztek fejleszteni az ápolók. A vizualizációnak köszönhetően még akár őszintén empatikusra is sikeredhetett az arckifejezésem.

[akarom]

Kapj el... ha tudsz!
~ Avagy: A híres Elliot sztori ~



Ginevra
2000. máricus 28

.outfit.

Keresztbe vetett lábakkal bámultam a szerencsétlenkedést. Nem igazán érettem, hogyha valakiben annyi bátorság nincs, hogy az engedélyem nélkül leüljön, akkor mégis miként akar kihúzni belőlem egy jó cikket. Mindenesetre az jól esett a büszkeségemnek, hogy ért ennyit neki a szavam. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy nagy elégedettségemben ne vigyorodjak el. Ezért egy pillanatra el is kaptam a tekintetem és megint a tisztára sikált cipőm orrára vándorolt a tekintetem. O’Mara, majdnem úgy festesz, mint egy selyemfiú, nincs miért aggódnod… Forest büszke lenne… – gúnyolódott velem a kegyetlen hang. Nyelnem kellett egyet, hogy ne törjön ki belőlem a düh menten.
– Nos, elnézést, de nem hallottam hírét az atrocitásnak. Mellesleg az Ön által említett kolléga már nem dolgozik nálunk... ahogy Ön is láthatta, valóban inkompetens erre a munkára.
Magyarázkodik. Magyarázkodik egy olyan alak helyett, akiért semmiféle felelősséggel nem tartozik. Összevontam a szemöldököm, miközben szinte a markomba éreztem a győzelmet. Soha senkit nem tudtam ilyen könnyen megfélemlíteni – nem is tudtam igazán, hogy ez-e a helyes szó… mindenesetre, ha azt akarta elérni, hogy nyeregben érezzem magamat, akkor jó irányba haladt.
– Nagyon helyes. – Bólintottam, ezúttal már megjátszott elégedettséggel. Szűkebbre húztam a szemeimet, hogy tökéletesen lássak minden rezdülést az arcán. Gyanús volt. Persze gondoltam, hogy egy rossz mozdulat vagy egy rossz szó is elég, hogy kész mesét találjon ki az életemről… bár azért reménykedtem benne, hogy feltűnik: nem ebben a házban lakom. Egyetlen személyes holmim sem volt már itt. Csupa olyan dísztárgyat tartottam ezen a helyen, ami bárkié lehetett. A családi fotók már régen átköltöztek velem Tengerszemben, a kincseimről nem is beszélve. A régi ruháim nagyrészét már megsemmisítettem, hogy a Nathaniel-féle stílustárba tökéletesen beleilleszkedjek. Már nem is Elliot O’Mara voltam, hanem egy baba, amit valaki a kedve szerint csinosítgatott.
– Azért kerestem fel, mert egy olvasóriporterünk sajnálatos módon meglátta Nathaniel Forestet, amint nyilvános helyen csókolózott egy másik férfival. Nagyon restellem, hogy ezzel kell zavarnom, de szeretném megadni Önnek az esélyt, hogy kommentálja a történteket...
Hogy az a jó k… Hosszasan káromkodtam magamba. Kezeim ökölbe szorultak. Miss Jadisland rosszabbul nem is kezdhette volna ezt az egészet. Persze azt elérte, hogy annyira dühös legyek addigra, hogy komoly gondot okozzon visszatartani a dühömet. Legszívesebben beleüvöltöttem volna a ház csöndjébe, hogy igen, bassza meg, igen, mással csókolózott és az a más meg fog dögleni… és bassza meg megint!
– Természetesen, ha él a lehetőséggel, ez esetben átküldöm a cikket egyeztetésre. Így beleszólhatna a szöveg minden egyes sorába.
Nem tudom, hogy látta-e az ökölbe szorult kezemet, ha igen, akkor tudhatta, hogy jobban járt volna, ha esetleg befogja, míg megnyugszom. Dühös morgás tölt fel belőlem. Másik kezem ujjai görcsösen martak a fotel karfájába. Nyugi, O’Mara, nyugi, gondolkozz! Mély levegő! Számolj tízig! Úgy vezényelt a hang, mintha valami idióta holdkóros lennék, aki nem tudja irányítani a saját érzéseit… hát megsem próbáltam. Sosem érdekelt mások reakciója.
– Hogy milyen kedves magától! – Sziszegtem a fogaim között, majd olyan hirtelenséggel csattantam fel, hogy még magamra is alig ismertem: – Merlin szőrös lábára, üljön már le! Ne szerencsétlenkedjen itt nekem! Mi maga, valami kezdő?
Hangosan kapkodva a levegőt hajtottam le a fejem. A cipőm orrára próbáltam koncentrálni, miközben csak számoltam és számoltam. Egy… Mély levegő. Kettő… és így tovább, míg el nem jutottam tízig. Hogy megnyugtatott-e? Rohadtul nem.
– Miért nem azt keresi fel, akivel csókolózott? Biztosan szívesen mesélne az esetről. – Próbáltam higgadtan, ridegen beszélni. Ujjaimmal beletúrtam kicsit a hajamba, hogy a tincsek tökéletesen hulljanak vissza a homlokomra. – Sőt, ahogy az ilyen ficsúrokat ismerem, még rólam is elmondaná a véleményét. Rideg vagyok, gonosz és még sorolhatnám…
Újabb mély levegőt vettem.
– Nincs mit kommentálnom ezen az egészen. – Válaszoltam és egy pillanatra a szívem fölé fektettem a tenyerem, hogy annak melege alatt érezzem, milyen hevesen ver is. A beszéd egy egészen kicsit megnyugtatott talán. – Nem akarom, hogy velem legyen tele a Próféta. Nem vagyok sztár.

[Az Elliot sztori♡]

Az Elliot sztori♡

2000. március 28., délután öt óra tájban
outfit

Egyszerűen imádtam, ahogy csontig bevette az udvariaskodásomat... láthatóan teljesen fölényben érezte magát, és ennél jobb helyzetbe nem is hozhatott volna. Őszinte elismeréssel mértem végig márkás ruháit, díjazva, hogy tőle sem álltak távol a mugli divattervezők.
– Nagyon helyes – konstatálta magyarázkodásnak vett bizalmaskodásomat szinte atyáskodóan. Hiába, megint kiderült, hogy megéri partnerként kezelni a cikkalanyt. Amíg kerülgettük a forró tököspitét, volt időm alaposabban is megfigyelni a lakását. Letisztultnak és szinte üresnek tűnt így első blikkre. A földön heverő párnák és a bútorokon lustán megtelepedő por sem kerülték el a figyelmemet. Utóbbi vagy azért sziesztázhatott ilyen háborítatlanul, mert gyakran adta meg magát a vakolat, vagy mert riportalanyom nem szeretett takarítani, illetve - és ezt tartottam a legvalószínűbbnek -, elég ritkán járhatott erre. Le se tagadhatta volna, hogy teljesen elborult az agya, amint kiterítettem a kártyáim egy részét. Meglehetősen szórakoztató volt látni a szenvedését, de természetesen a pókerarcból nem engedtem. Én most az együttérző Ginevra voltam, és ehhez tartottam is magam. A napnál világosabb volt, hogy tudott a dologról és borzasztó mélyen érintette. Hát, nem csodáltam, elvégre Nathaniel már a férje volt, amikor az incidensre sor került, ha a forrásaim nem csaltak.
Hogy a kedves miatt gerjedt ilyen éktelen haragra, vagy a kis riválisa miatt, azt persze még nem tudhattam, de igazából nem is volt annyira fontos. Hacsak nem gyűlölte annyira mélyen az idillbe belerondító sármőrt, hogy a sajtó kezére adta volna...jelen esetben az én tökéletesen franciára manikűrözött mancsaimba. Nyomora nem ért itt véget, hanem tovább fokozódott, majd a csúcsponton kitört belőle egy már-már állatias morgás. Volt ideje végiggondolni, hogy mit feleljen, mégis elragadták az indulatok, ahogy beszélni kezdett.
– Hogy milyen kedves magától! – sziszegte felém harciasan, majd csak hogy valamivel belém rúgjon, odavetette: - Merlin szőrös lábára, üljön már le! Ne szerencsétlenkedjen itt nekem! Mi maga, valami kezdő?
Na ez a hangnem már azért nem volt annyira szórakoztató. Méghogy a nők szeszélyesek! Férfiak... egy fél perce még kerek-perec közölte, hogy nem örülne, ha leülnék, most pedig felrója nekem, hogy eleget tettem a kérésének? Ami pedig a személyeskedő megjegyzését illeti...
Én, Ginevra Poppy Jadisland kilenc és fél éve dolgoztam éjt nappallá téve a varázsvilág sajtómunkásaként... „a kezdő” státusztól nem is állhattam volna távolabb, vastagon benne volt a kezem abban, amikor végre-valahára lehoztuk Voldemort visszatérését, és az elmúlt években háromszor kaparintottam meg a Reggeli Próféta Címlaplány elismerését. Azt csiripelték a Prófétánál, hogyha így folytatom, Rita Vitrol várható szerkesztői kinevezésével párhuzamosan főmunkatárssá léptetnek elő. Ezek után ezt a hangnemet nem szívesen tűrtem senkitől, de ahhoz még édeskevés volt a sértegetése, hogy engedjem kibújni az eddig oly ügyesen elrejtett mumust a szekrényből. Nem felejtettem el, hogy Elliot ebben a pillanatban nem volt más, mint egy sebzett vadállat, aki úgy próbált meg belém marni, ahogy csak tudott. Kétségbeesett próbálkozásának komolyabb hatása nem volt rám, így szótlanul átléptem a párnákat, és leültem a kanapé közepére. - Tessék, most elégedett? - húztam ki magam, cseppnyi iróniával a hangomban.
– Miért nem azt keresi fel, akivel csókolózott? Biztosan szívesen mesélne az esetről – váltott eggyel kimértebb hangnemre.  – Sőt, ahogy az ilyen ficsúrokat ismerem, még rólam is elmondaná a véleményét. Rideg vagyok, gonosz és még sorolhatnám… - folytatta szenvedélyesen, amire már felcsillant a tekintetem.
- Ha tudni akarja, beszéltem vele. És valóban nem volt elragadtatva Öntől, de ez nem tartozik a tárgyhoz -  legyintettem.
– Nincs mit kommentálnom ezen az egészen – tette beszéd közben a szíve fölé színpadiasan a tenyerét, mintha csak a Wizengamot előtt kérdezgettem volna. De nem a Wizengamot előtt voltunk, és én nem a protektora voltam, ó nem ám. – Nem akarom, hogy velem legyen tele a Próféta. Nem vagyok sztár - szögezte le viszonylag határozottan, de ezen a ponton erről még egyáltalán nem voltam hajlandó tudomást venni.
- Biztos benne? Gondoljon a családjára - néztem rá komolyan.
- Ha az illető feltörekvő művész verzióját közölnénk le a kis légyottról, abban nem egy házasság szétrombolójaként állítaná be magát, mert az bizonyára nem tenne jót az üzletnek... hanem sokkal inkább áldozatnak tüntetné fel magát, akinek naivitásával az Ön férje élt vissza... - folytattam lassabban.
- Viszont.... ha az Ön szempontjából mutatnánk be az esetet, az egészen másképpen hangzana - fűztem tovább a szót már melegebben. - De ehhez arra van szükség, hogy Ön szólaljon meg. Mr. Forest nem öltöztethetné a történteket olyan köntösbe, hogy azzal a közvéleményt a maga oldalára állítsa, hiszen akárhogy is nézzük, mégis csak félrelépett. Az olvasói szíveket egyedül maga nyerheti meg... hiszen ebben a történetben Ön az igazi áldozat - szuggeráltam a tőlem telhető legbiztatóbbnak szánt tekintettel.

Kapj el... ha tudsz!
~ Avagy: A híres Elliot sztori ~



Ginevra
2000. máricus 28

.outfit.

Ez történik, ha szar döntést hozol O’Mara… – suttogta gúnyosan a hang, ahogy a tekintetem végig futott a csinos ruhába bugyolált, fiatal újságírónőn. Közben persze olyan vadul kalapált a szívem, hogy nem volt kérdéses: megint lépés választ el a teljes kiakadástól. Nem akartam arról az időszakról beszélni, amit külön párként éltünk meg Nathaniellel és nem azért, mert egy újságíró ácsingózott azért, hogy a legszaftosabb pletykákkal tölthesse meg a Reggeli Próféta unalmas hasábjait. Egyszerűen csak túlságosan friss volt a seb és bár újra összejöttünk… vagy éppenséggel ő elrabolt engem és úgy döntött, hogy még mindig egy pár vagyunk. Azt sem tudtam hol áll a fejem, hogy ez lesz-e még valaha boldog kapcsolat. Jelenleg nem volt több az egész egy megoldatlan problémánál, aminek az elszenvedője én voltam… ugyanis Nat boldog volt. Ő azt gondolta egy pár vagyunk és ez így tökéletes. Csak én nem éreztem magam komfortosan, talán éppen azért, mert míg ő csókolózott én tényleg együtt voltam mással… másokkal. S igen, bosszú volt. Azt akartam, hogy tudja meg, hogy érezze rajtam mások illatát és tudja, milyen érzés elveszíteni Elliot O’Marát.
Az újságíró nőcske végre ledobta a formás kis hátsóját a kanapéra. Hagytam neki, hogy ennek köszönhetően kicsit jobban megnézzen magának. Én értem, hogy ez is csak egy szakma és mivel válaszokat biztosan nem fog kapni, ha meg mégis, akkor nem sétál ki innen egy alapos Exmemoriam nélkül, jobbnak láttam legalább a bámulást engedélyezni. Dühös vagyok, de nem szívtelen. Valamiből fizetnie kell a drága manikürjét… mióta Nattal élek tudom, hogy még a férfi szépségápolás sem olcsó mulatság. Ő persze vagyonokat kidob egy ruhadarabra, ha éppen csak odabököm, hogy tetszik nekem.
– Biztos benne? Gondoljon a családjára.
– Ennél már csak a halál biztosabb, drágám. – Válaszoltam meglepően gúnyos hangon. Nem számítottam rá, hogy megint kiszakad belőlem. Meg akartam őrizni a ridegségemet, de egyszerűen nem ment. Nem kellett volna felhoznia azt a kölyköt, akivel Natot a kávézóban láttam és aki előtt voltam szíves egy aprócska jelenetet is rendezni.
– Ha az illető feltörekvő művész verzióját közölnénk le a kis légyottról, abban nem egy házasság szétrombolójaként állítaná be magát, mert az bizonyára nem tenne jót az üzletnek... hanem sokkal inkább áldozatnak tüntetné fel magát, akinek naivitásával az Ön férje élt vissza...
A férjem… Megismételtem magamban a szót, tudván, hogy hivatalosan talán sosem ismerheti ezt a címkét Nat. Egy részem vágyott rá, egy másik meg menekült vissza az erdőbe, a hidegbe, a koszba, a madárcsiripelésbe, a tolvajkodás kéjes mámorába. Nem akartam ott ülni a nappalimban és egy újságírót meggyőzni arról, hogy nem vagyok sztár… valahol még hazugságnak is éreztem abban a fényesre sikált cipőben, a tökéletesen vasalt, márkás ruhákban, a szépen fésült hajammal és fehérre dolgozott fogsorommal. Már minden voltam, csak az a koszos kölyök nem, aki átvert mindent és mindenkit maga körül.
– Viszont.... ha az Ön szempontjából mutatnánk be az esetet, az egészen másképpen hangzana.
Sóhajtottam egyet. Ez a nő az égvilágon semmit sem tudott rólam és a próbálkozásain is látszott. Ha valaha is érdekelt volna, hogy mások mit gondolnak rólam, milyen a megítélésem, hát biztosan nem csúszom-mászom a porban, mocskolom be a kezem mások vérével, csak azért, hogy varázstárgyakat szerezzek meg – leginkább a saját szórakoztatásomra.
– De ehhez arra van szükség, hogy Ön szólaljon meg. Mr. Forest nem öltöztethetné a történteket olyan köntösbe, hogy azzal a közvéleményt a maga oldalára állítsa, hiszen akárhogy is nézzük, mégis csak félrelépett. Az olvasói szíveket egyedül maga nyerheti meg... hiszen ebben a történetben Ön az igazi áldozat.
Tenyerem a mellkasomról a nadrágomra vándorolt. A combomtól egészen a térdemig végig simítottam rajta, hogy a nadrág anyaga tökéletesen ránctalannak látszon.
– Rohadtul nem érdekelt, mit gondolnak a szennylapok olvasói rólam. – Némi gúny még csendült a hangomban, de érezhette azért, hogy ezt őszintén gondolom. A karfán pihenő kezeim ujjai azonban megint az anyagba fúródtak. Még mindig dühös voltam és utáltam a tényt, hogy azok a puha ajkak valaki mást érintettek. – Ha előadja a kölyök a feltörekvő művészt, akkor sem tűnik többnek egy rossz ribancnál.
Hosszan fújtam ki a levegőt, hogy lenyugodjanak a vadul lüktető idegszálaim.
– És amúgy sem volt megcsalás. – Jelentettem ki, bár ezt inkább magamnak, semmint a csajnak. Megráztam a fejem és kihúztam a kabátom alól a pálcámat, majd egy intéssel a konyha felé már melegedni is kezdett a korábban lefőtt kávét. – Kér egy eszpresszót?
Megvártam a válaszát, aztán kényelmesebben simítottam hátamat a táblához. Közben még egyszer végig simítottam a hajamon. Fogalmam sem volt, mit csináljak ezzel a Ginevrával vagy kivel… de borzalmasan felbosszantott, amiért ezt a témát feszegette.
– Örüljön, hogy ilyen sokáig nézhet közelről. A magafajtáknak nem sokszor akad ilyen lehetősége.

[Az Elliot sztori♡]

Az Elliot sztori♡

2000. március 28., délután öt óra tájban
outfit

– Ennél már csak a halál biztosabb, drágám – gúnyolódott velem interjúalanyom, akit magamban egyszerűen mostmár csak Szexinek neveztem. Látszott, hogy naaaagyon fájó heget szakítottam fel, ami nagy eséllyel még csak most indult gyógyulásnak. Vagy talán attól csípett ennyire, hogy már oly sokszor lett feltépve? Inkább az utóbbira tippeltem. Ha szívügyekről volt szó, általában nem csalt a szimatom.  Miközben beszéltem, már láttam rajta, hogy a jó auror stratégiámnak itt és most befellegzett...a sztori tálalásának módja láthatóan hidegen hagyta. Végül is, értettem én, hiába néz ki egy marhasült ínycsiklandóan, ha romlott húsból készült, attól még ugyanúgy kihányja az ember.
– Rohadtul nem érdekelt, mit gondolnak a szennylapok olvasói rólam - igazolták éles szavai a tekintetében csillogó hideg elutasítást. Beszéd közben megigazgatta a nadrágját, ami ha nem lőttem mellé, Gucci lehetett. Nem egy olcsó darab, az biztos, de hát aki bestseller íróval él, az láthatóan megengedheti magának.
– Ha előadja a kölyök a feltörekvő művészt, akkor sem tűnik többnek egy rossz ribancnál - vágta ki a felettetébb mulattató szavakat Elliot, amire megengedtem magamnak, hogy őszintén felkuncogjak. Elvégre tényleg vicces volt, amit mondott, és ami azt illeti, részben igaz is. Többek között ezért is szerettem volna megnyerni magamnak a szemben ülőt, hogy ne egy olyan arccal induljunk a címlapon, akinek szavahihetősége eléggé megkérdőjelezhető. Plusz az sem lett volna utolsó húzás, ha a sajtóban először nekem sikerül megszólaltatnom a rejtélyes Elliot Forestet. De hát, ha nem akadt jobb, abból főztem, amim volt.
– És amúgy sem volt megcsalás - tette hozzá a még engem is meglepő szavakat. Nem azért lepett meg, amit mondott, mert nem hallottam ilyen tartalmú pletykákat, hanem mert biztos nem fogadtam volna arra, hogy ezt majd pont nekem fogja elárulni. Ez túl magas cikesz volt ahhoz, hogy ne kapjam el.
- Ha nem volt megcsalás, akkor miért rendezett jelenetet miatta? - kérdeztem vissza csípőből. Jó, nyilván erre is el tudtam képzelni több magyarázatot is, de természetesen nem a saját fantáziámra voltam kíváncsi, hanem az ő verziójára. Már ha hajlandó volt kibökni.
– Kér egy eszpresszót? - kérdezte vendéglátóm teljesen váratlanul, amit már-már kedélyességnek fogtam fel.
- Igen, egy kávé sosem árthat. Köszönöm! - húzódtak mosolyra bordóra festett ajkaim. Bizony rég elmúlt már a délutáni kávé-újjáélesztésem ideje.
– Örüljön, hogy ilyen sokáig nézhet közelről. A magafajtáknak nem sokszor akad ilyen lehetősége - oktatott ki élvezettel Elliot, amire azért már megengedtem egy könnyed csipkelődést én is magamnak.
- Megbecsülök minden másodpercet, ne aggódjon - feleltem könnyed félmosollyal. Azon gondolkoztam, most akkor a kávé után hagyjam őt a saját levében főni, és álljak neki az anyagnak nélküle, vagy tegyek még egy próbálkozást az együttműködésre. Utóbbi mellett döntöttem, mert nem voltam az a típus, aki szívesen megelégedik félmunkával.
- Nagyon diszkrét kis lakás ez. Megkérdezhetem hogy jutott hozzá? Az ön tulajdona vagy csak bérli? - tettem fel a kérdéseimet kerek-perec. Aztán akármit is válaszolt, így folytattam.
- Nos, én megértem, hogy nem akar szerepelni az újságokban, és nem tartja sztárnak magát... de azt remélem tudja, hogyha így áll hozzá a sajtóhoz, akkor soha az életben nem lesz nyugta a_magamfajta_ újságíróktól. Hiszen nekünk mindig az a legfinomabb falat, amit nem kaphatunk meg... - ráztam hátra lófarokban elrendezett tincseimet.
- Szerintem sokkal jobban járna, ha néha adna pár unalmas, családi hangvételű interjút és engedné magát eseményeken az előnyösebb profiljából lefotózni, mint a férje. Így letudhatná a kötelező köröket, és az otthonában sem zaklatnák...
Kivételesen tényleg komolyan gondoltam, amit mondtam a sajtó működéséről. Ez az adok-kapok megoldás általában minden celebritással jól működött. És akármit is gondolt, Elliot instant hírességporral hintette be magát attól kezdve, hogy összejött Nathaniellel.
- Már ha hosszútávon Mr. Forest párja kíván maradni - néztem rá őszinte kíváncsisággal, felvonva a bal szemöldököm. Ahogy így elnéztem, nem tűnt túl boldognak. Meglehet, hogy ennek csak az volt az oka, hogy rárontottam ezzel a kellemetlen történettel, de valahogy korábban sem tűnt soha, egyetlen fotón sem felszabadultnak, amit róla és Forestről láttam a Próféta fényképarchívumában. Nem értettem, a pénzen kívül mégis mi oka lehet egy olyan kapcsolatban sínylődni, ami a fotókon látható arckifejezését elnézve inkább okozott neki szenvedést, mint élvezetet.

Kapj el... ha tudsz!
~ Avagy: A híres Elliot sztori ~



Ginevra
2000. máricus 28

.outfit.

Nem akartam erről beszélni. Nem akartam hallani arról a kölyökről, akivel Nat csókolózott. Szívem szerint, abban a percben végképp elvágtam volna magunkat minden esélytől. Nem azért, mert én nem csaltam meg – már ha azt annak lehet nevezni –, mert megtettem, sokkal komolyabban is, mint ő. Egyszerűen csak a tudat zavart, hogy egy fiatalabbal volt. Én nem vagyok már húsz éves, legyen akármilyen arcom, legyek akármilyen szórakozott. Harminckettő vagyok, kezdenek kirajzolódni azok a ráncok a szemem sarkában, még ha ezt Nathanielen kívül senki sem veszi észre. Ráadásul tudom, milyen vagyok… főnyereménynek még csak jószándékból sem lehetne nevezni.
–  Ha nem volt megcsalás, akkor miért rendezett jelenetet miatta?
A kérdésre fintorral válaszoltam, majd mintha meg sem történt volna, egyszerűen pöccintettem a pálcával a konyha felé. Alig félperc múlva, már megérezhette a hívatlan vendég is az erős aromát, amire nekem mindenképpen szükségem volt. Igaz, csak még hevesebb szívverést eredményez majd, amitől aztán ideges leszek és megint üvöltök… legalábbis én magam erre számítottam egyelőre, ha a csinos, de meglehetősen irritáló nőszemély tovább faggat. Nem szerettem a magánéletmet másokkal megvitatni. Talán az bizonyos egyedül töltött, erdőben mászkáló, koszos tolvajként töltött tizenhat év tehetett erről. Nem voltam nyitott. Visszahúzódó voltam és bunkó. Ez volt az én védekezésem.
– Megbecsülök minden másodpercet, ne aggódjon.
Bólintottam, hogy jelezzem, nagyon helyes. Közben újabb és újabb pálcaintés következett, míg nem két fehér, kissé csorba csészében a dohányzóasztalra nem repült a kávé. Nem volt itt cukor, sem tej, szóval simán be kellett érnie a fekete löttyel.
– Remélem meg tudja inni adalékok nélkül. Sajnos itt nem tartok túl sok mindent. Csak a kávét. – Megrántottam a vállamat, mikor ujjaim finoman érintették a csésze fülét. Aztán az ajkaimhoz emeltem, hogy óvatosan megfújjam a fekete löttyöt. Lassan kortyoltam bele és máris éreztem a jótékony hatást. Még a szememet is lehunytam, talán egy másodpercre, míg lesiklott a torkomon a kellemes, meleg ital.
–  Nagyon diszkrét kis lakás ez. Megkérdezhetem hogy jutott hozzá? Az ön tulajdona vagy csak bérli?
Megrántottam a vállamat megint. Aztán csak kiszökött egy sóhaj az ajkaimon. Tudatosítani akartam benne, hogy ez nem egy nyilvános hely, nem az a hely, ahová bárki csak úgy besétálhat, hogy képeket készítsen az újásogkba.
– Ez a lakás az örökségem. A családom tulajdonában van évtizedeke óta. – Nem tudom, miért kezdtem ennyire őszintén, hiszen még mindig nem bíztam a nőben és abban végképp nem, hogy majd látja ennek az emberi oldalát és nem kerül rá a címlapokra a címem. – Vagyis nem szeretném, hogy az újságokban le legyen írva hol van vagy mi ez.
Megráztam a fejemet, mikor visszatettem a csészét az immár ölemben pihenő csészealjra. Ujjaim egy kicsit erősebben szorítottak rá a porcelánra, mint kellett volna. Már most túl felkavaró volt ez a beszélgetés és tudtam, hogyha elkezdek neki válaszolgatni, akkor meglátja az igazi énemet… és lesz miről írnia. Eddig nem vette észre milyen vagyok? Keserű, kegyetlen és sötét, pont mint az apám. Belőlem is legalább annyira kihalt az emberség, mint ezekből a pletykafészkekből, akik úgy tépnék ki belőlem az információkat, mint éhes keselyük az elhullott állat húsát.
– Nos, én megértem, hogy nem akar szerepelni az újságokban, és nem tartja sztárnak magát... de azt remélem tudja, hogyha így áll hozzá a sajtóhoz, akkor soha az életben nem lesz nyugta a_magamfajta_ újságíróktól. Hiszen nekünk mindig az a legfinomabb falat, amit nem kaphatunk meg... – Rápillantottam, ahogy hátra rázza a tincseit. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most valamiféle baráti jótanácsnak indult vagy egyszerűen csak újra meg akart győzni valamiről, amibe alapvetően nem mennék bele. –  Szerintem sokkal jobban járna, ha néha adna pár unalmas, családi hangvételű interjút és engedné magát eseményeken az előnyösebb profiljából lefotózni, mint a férje. Így letudhatná a kötelező köröket, és az otthonában sem zaklatnák...
Fogalmam sem volt, erre úgy mégis mit kéne mondanom. Ginevra Akárki viszont értette a dolgát. A következő pillanatban olyan kegyelemdöfést vitt be, hogy éreztem, könnyek gyűlnek a szemembe: – Már ha hosszútávon Mr. Forest párja kíván maradni.
El kellett fordulnom, hogy megnyugodjak. Már megint eszembe jutott a kérdés halmaz, ami jó ideje foglalkoztat. Mi van, ha fiatalabbat akar? Mi van, ha szeretőbbet akar? Mi van, ha lágyságot akar? Ezekre nem volt jó válaszom. Megtört a kapcsolatunk és nem igazán akart helyreállni a régi rend, holott én küzdök és küzdök érte, de úgy érzem, néha saját magam legyőzése is komoly gondokat okoz. Már-már rettegtem tőle, mikor kerül újra ki Tengerszemből, így talán nem is csak Merelnek rendeztem át a házat, hanem magamnak is. Beleszoktam a fényűzésbe, tennem kellett valamit, hogy ott is legalább halvány jelei legyenek annak… arról nem is beszélve, hogy a ruháim egy része még itt volt, szépen felakasztva a szekrénybe, pontosan úgy, ahogyan Tengerszemben.
– Családi hangvételű? Az meg mégis, mi a frászt jelent? – kérdeztem vissza, inkább sértett, semmint érdeklődő hangnemmel. – És mégis miért engedjem magam lefotózni? Konkrétan az engedélyem sem kell hozzá, állandóan a nyomomban vannak… és csak egy hajszál választ el, hogy valamelyiknek betörjem az orrát. Szóval igen, írja csak meg, milyen agresszív állat vagyok, vagy ami jól esik.
Még mindig ott ültek a könnyek a szememben, hiába voltam nyugodtabb, mint pillanatokkal korábban. Végig azon erőlködtem, hogy végig ne folyjanak az arcomon.
– Még azt sem hagyják, hogy helyrehozzuk a gondjainkat, csak a nyakunkon lógnak… állandóan… – Magyaráztam és inkább belekortyoltam a kávéba, mielőtt elbőgöm magam. Fel sem fogtam addig, hogy ennyire megviselt ez az egész.

[Az Elliot sztori♡]

Az Elliot sztori♡

2000. március 28., délután öt óra tájban
outfit

Egyből megdobbant a szívem, ahogy megéreztem a kávé ínycsiklandóan kesernyés illatát.
– Remélem meg tudja inni adalékok nélkül. Sajnos itt nem tartok túl sok mindent. Csak a kávét – magyarázta vendéglátóm, mire mosolyogva kotorászni kezdtem bézs Kors táskámban, aztán diadalmasan kiemeltem belőle egy kis rózsaszín fémdobozt.
- Hálásan köszönöm a kávét - biccentettem Elliot felé, aztán a dobozból jókora mennyiségű cukrot szórtam a feketémbe. - Vészhelyzet esetén mindig tartok magamnál egy kis cukrot... kér esetleg Ön is? - kedélyeskedtem élvezettel. Rátettem a dobozt a tálcára, hogyha akarja, ő is használni tudja. Mindig is utáltam magában a kávét, hacsak tehettem, akkor alkohollal, fagyival és tejszínhabbal spékeltem meg, de most a gyönyörű, gyöngyház színű cukorral is beértem. Jólesőn hallgattam Szexi beszámolóját a lakásról, miközben elégedetten kortyolgattam az immáron mézédes, forró kávét. Éreztem, ahogy azon nyomban a véremmé válik a keserű, mégis gejl ital.
– Ez a lakás az örökségem. A családom tulajdonában van évtizedeke óta. Vagyis nem szeretném, hogy az újságokban le legyen írva hol van vagy mi ez - tett pontot egy határozott fejrázással a mondat végére, mire diszkréten bólogatni kezdtem.
- Tiszta sor - mondtam bizalmaskodóan megint, de valódi ígéretet nem tettem. Ki tudja, mikor leszünk akkora szarban, hogy muszáj lesz kitenni ezt a kis tüneményes legénylakást a címlapra? Nem, ha valamit megtanultam, akkor az az volt, hogy felelőtlenül nem ígérgetek senkinek semmit. Inkább tartottam nem éppen önkéntes riportalanyomnak, nem éppen óhajtott kiselőadást a sajtó működéséről. Láttam, hogy mélyen elgondolkodott azon, amit mondtam, sőt, talán leginkább az utolsó mondatom keltette fel a figyelmét, amellyel lazán szakítottam a még oly friss heget felfelé. Alig bírta megőrizni a lelki erejét, még el is fordult, hogy összeszedje magát. Tapintatosan vártam, amíg ismét képes lesz rám nézni. Addig elfoglaltam magam a kávéval.
– Családi hangvételű? Az meg mégis, mi a frászt jelent? – kérdezte zaklatottan. – És mégis miért engedjem magam lefotózni? Konkrétan az engedélyem sem kell hozzá, állandóan a nyomomban vannak… és csak egy hajszál választ el, hogy valamelyiknek betörjem az orrát. Szóval igen, írja csak meg, milyen agresszív állat vagyok, vagy ami jól esik - köpte felém a szavakat könnyes szemekkel Elliot. Nos, ami azt illeti, tévedésben volt, mert ahhoz valóban nem kellett az engedélye, hogy lefotózzuk, de ahhoz már igen, hogy lehozzuk az újságban a képet. De ebbe most inkább nem mentem bele, a mágiamédiajogi kiselőadást majd máskor...
– Még azt sem hagyják, hogy helyrehozzuk a gondjainkat, csak a nyakunkon lógnak… állandóan… – kortyolt bele a kávéba sírásközeli állapotban. Napasztmek.... ez most komolyan elsírja itt magát nekem? Ez a bőgőmasina stílus nem állt neki olyan jól, mint amikor ösztönállatként őrülten csapkodta az ajtót.
- Szedje össze magát Merlin szerelmére! - mondtam komolyan, aztán felényújtottam egy vattacukor illatosítású, babakék papírzsepkendőt. Elvégre, nem medimágusi pszichológusként jöttem ide, nekem erre nem volt időm. - Sokkal nagyobb bőrt kell növesztenie Nathaniel Forest szívszerelmeként! - magamban erősen csóváltam a fejemet, amiért Forest láthatóan egyáltalán nem készítette fel kis üdvöskéjét a sztárság árnyoldalaira. Komolyan nem értettem a dolgot, de azt is tudtam, hogy a hüledezés itt most nem segít.
- Egyszeri alkut ajánlok Önnek és a családjának! Három családi hangvételű anyagért cserébe elengedjük a Prófétánál a megcsalásos történetet.... - mosolyogtam Elliotra biztatóan.
- Családi profilú cikkek alatt egészen pontosan azt értem, hogy először is elmegyünk Önökhöz, bemutatják az otthonukat, amiről természetesen csak olyan fényképeket jelentetünk meg, amikhez Önök is hozzájárultak. Másodszor, az otthonuk után megmutatják a gyerekeiket, és elmesélik szépen, ki milyen szülő, olyan részletekig bezáróan, hogy ki teszi tisztába a gyereket.... Nyugalom, ha nem akarják, nem fognak látszódni szemből a lurkók, de enteriőrben muszáj róluk pár fotót készítenünk. És végezetül, a harmadik anyagban áradoznak egyet a kapcsolatukról, hogy mitől működik ilyen csodálatosan, hogy szoktak romantikázni, hogy életben tartsák a tüzet.
Itt levegővételnyi szünetet tartottam, és hagytam egy kis időt neki, hogy feldolgozza, amit mondtam.
- Nem fogják szeretni, de sokkal fájdalommentesebb lesz, mintha címlapon hoznánk le a férje nyilvános csókcsatájáról szóló beszámolónkat!
Őszintén bíztam benne, hogy lesz annyi esze, hogy igent mond erre az ajánlatra. Nathaniel Forest elsőrangú név volt a sztárvarázslók között, és az ő közreműködésével lehozni három címlapot sokkal jobb üzlet volt, mint az akarata ellenére megcsinálni egyet. Tudtam, hogy Cuffe is belátja majd a logikámat, még ha ellenkezni is fog az elején.... hiszen régóta ügyködünk azon, hogy borsot törjünk a Szombati Boszorkány orra alá, és három exkluzív, magazinos jellegű címlap a vasárnapi lapszámunkba egyszerűen tökéletes lenne erre a célra. Na és a lapérdeken felül természetesen nekem is komoly presztizst jelente.
- Fogják fel egyfajta párterápiaként, ha akarják...

Kapj el... ha tudsz!
~ Avagy: A híres Elliot sztori ~



Ginevra
2000. máricus 28

.outfit.

Nem valószínű, hogy anyám halála óta éreztem magam ilyen szörnyen. Igaz azt sem azonnal tudtam meg, hanem sokkal később, talán azért is ütött akkorát, amekkorát… még a lezárást sem kaptam meg soha. A temetésre sem mehettem el. Ehhez a végtelen, kegyetlenül kínzó fájdalomhoz tudtam leginkább hasonlítani azt, amin éppen átmentem. Nem azért, mert veszteség ért volna. Nem. Csupán éppen azzal szembesültem, hogy vannak nálam fiatalabb és talán vonzóbb fiúk is. Tengerszem biztonságában az emberben fel sem merül ilyesmi, hiszen ott csak ketten voltunk egymásnak… nem volt senki, aki befurakodhatott. Ám a szakítás olyan nemes egyszerűséggel szakította szét azt a biztonságos köteléket is, amivel minden bizonytalannak, reménytelennek tűnt. Nem is igazán akartam küzdeni, egyszerűen csak megforgatta a kést a szívemben az a csók. Tudtam, hogy Nat azért csinálja, hogy bosszantson… mégis ott dolgoztak bennem a kérdések, hogy miért, miért ilyen fiatal, miért ilyen ártatlan a választása. Meglehet, hogy egy év múlva, ha a mostani halvány ráncaim teljesen elmélyülnek Natnak már nem leszek egyéb, mint megunt rongybaba, amit könnyen levált egy hasonlóra.
O’Mara, ne szerencsétlenkedj… hát ez a nőszemély szól rád?! A hang gúnyolt, de nem érdekelt, most el tudtam nyomni magam, miközben átvettem a zsebkendőt. Az arcomhoz emelve megéreztem a hányingerketőlen tömény szagot. Gyorsan megtöröltem a szemeimet, aztán összegyűrve jó messzire dobtam, némi fintorgással.
– Egyszeri alkut ajánlok Önnek és a családjának! Három családi hangvételű anyagért cserébe elengedjük a Prófétánál a megcsalásos történetet.... – Ahogy ránéztem, láttam, hogy kedvesen mosolyog, mégis volt ebben valami gyanús. Mégis miért érné be ennyivel? Végül is a mocsokkal többre ment volna, mint egy boldog családos sztorival, aminek a fele sem igaz. Sosem voltunk klasszikus értelemben azok. Szeretem a gyerekeket, de én nem vagyok szülő… ráadásul sokszor kívülállónak is éreztem magukat az ő hármasukban.
Nyeltem egyet a magyarázásra.
Elliot O’Mara nem alkudozik… Egy morgás is felszakadt belőlem. Ökölbe szorult az addig karfát markolászó kezem, a könnyek elapadtak és megint csak egy őrült vicsorgásra futotta. Éreztem, ahogy a kabátom ujja alatt a Mereltől kapott, bordó, átkozott szalag lüktetni kezd. Az érzelmeim úgy hullámoztak, hogy már nem tudtam nekik gátat szabni… de hát sosem az önuralmamról voltam híres. Ez a kis tárgy éppen csak azt erősítette fel, ami addig is nyilvánvaló tény volt.
– Nem fogják szeretni, de sokkal fájdalommentesebb lesz, mintha címlapon hoznánk le a férje nyilvános csókcsatájáról szóló beszámolónkat!
– Ez most komoly? Komolyan ilyennel áll elő? – kérdeztem, cseppet sem titkolva a megrökönyödésem a mondandója felett. A kávés csészétől megszabadulva hajoltam kicsit felé. Hihetetlen, hogy ezekben az újságírokban egy csepp emberség sincs. Igen, tudom, összeszarja magát mindenki örömében, ha meglátja Nathaniel Forest kishíján két méteres testét, ami egy félóriást is meghazudtól… de ettől még hagyhatnának neki egy kis levegőt. Na meg nekem. Már lassan egy kávét nem vehetek meg úgy, hogy ne villanna egy olcsó, kézi kamera valakinek a kezébe. A Zsebpiszok közbe hoppanálva még elvagyok. Oda nem jönnek utánam, az elég ijesztő nekik, hogy ki hagyják. Így a Vakegér jó ideje egy menedék nekem, na meg Cartwright Patkányfészke. Ott kedvemre rúghatok be és verekedhetek, párbajozhatok. Sőt, ha éppen olyan kedvem van, munkát is vállalok.
– Fogják fel egyfajta párterápiaként, ha akarják...
Megráztam a fejemet, meglehetősen színpadiasan.
– Egyrészt sejtheti, hogy erről nem én döntök… másrészt ez mivel jobb az eddigi lehetőségeinknél? Ugyanúgy benyúlnak az életünkbe, holott nem akarom. Nathaniel felteszem értékelné, ő szereti a csillogást és az önmutogatást, de én világ életemben az árnyékban tevékenykedtem. Értse ezt úgy, ahogy akarja. – Jelentettem ki.
A lábaimon mozdítottam egyet, majd ugyanúgy keresztbe tettem őket. Ezúttal váltottam a tartáson és a jobb lábam keresztezte felülről a balt. Kicsit ki is húztam magam, hogy meglegyen az általános tekintély, amit sajnos egy pillanatra elengedtem, mert a lelkembe taposott egyenesen.
– Ezt Mr. Foresttel kell megbeszélnie. Azt hiszem. – Jegyeztem meg aztán, megint rést mutatva a pajzson. Nagyjából mindenben Nat dönt, én nagyjából csak befoghatom és türhetem. Ha ellenkezni merek, hát úgy én vagyok a bunkó, a szemét, aki nem lelkes... – Egyébként meg a maguk… öhm… „kellemes”… öhm lapján kívül létezik még jó pár, ami amúgy is a megcsaláson csámcsog, meg azon, hogy agresszív vagyok, ja és a „kínai szeretője.” Ezt egyébként már most leszögezném, hogy nem vagyok kínai, sosem éltem Kínában és nem beszélem a nyelvet. Így, ha ezt valaki még egyszer leírja azt komoly sértésnek veszem és esetleg bosszút találok állni…

[Az Elliot sztori♡]

Az Elliot sztori♡

2000. március 28., délután öt óra tájban
outfit

Éreztem, hogy erősen közelítünk a megoldás felé, és Szexi szavai tűpontosan alátámasztották a szimatomat.
– Ez most komoly? Komolyan ilyennel áll elő? – kérdezte felettébb meglepetten, ami megint csak egyértelművé tette számomra, hogy fogalma sincs a mágiamédia működéséről. Az egészet egy végtelenül szövevényes pókhálóhoz tudtam hasonlítani, amely csakis attól működött, hogy újságírók és hírességek kölcsönös alapon húzd meg-ereszd meget játszottak egymással. Nekem kétség kívül megérte felépíteni egy olyan nexust Nathaniellel és Eliottal, amire a későbbiekben is alapozhatok. Miért martam volna beléjük egyszer óriásit, ha ehelyett korlátlanul csipegethettem belőlük kedvemre? Elvégre ők kimeríthetetlen témaforrás lennének a számomra. Sosem csaptam volna le például a Fleur Delacour sztorira, ha előtte nem tudósítok évekig a dögunalmas véla-szépségversenyről. És ugyancsak esélyem nem lett volna megszimatolni jóval mindenki más előtt Shacklebolt kinevezését, ha nem húzom hetekig kitartóan Tim, a minisztériumi nevenincs aktakukac agyát. Én mindig hajlandó voltam szem előtt tartani a hosszútávú lapérdeket, szemben a rövidtávú hírveréseknél... ezért is voltam képes immáron kilenc éve megmaradni a pályán. Rengetegszer nyújtottam a kisujjamat valakinek, hogy aztán egy alkalmas pillanatban kamatosan hajtsam be az illetőn az akár évekkel ezelőtti apró szívességet. A költői kérdésre ezért úgy láttam jónak, ha nem reagálok, inkább hagytam, hogy kifejtse az álláspontját.
– Egyrészt sejtheti, hogy erről nem én döntök… másrészt ez mivel jobb az eddigi lehetőségeinknél? Ugyanúgy benyúlnak az életünkbe, holott nem akarom. Nathaniel felteszem értékelné, ő szereti a csillogást és az önmutogatást, de én világ életemben az árnyékban tevékenykedtem. Értse ezt úgy, ahogy akarja – hangzott el válasza, ami színtiszta ellentéte volt a korábbi egyértelmű elutasításnak. Nyilván ő is belátta, hogy ez a lehetőség mégis csak jobb a családjának a megcsalásos címplasztorinál, ha már azt latolgatta, hogyan állna a kérdéshez a férje.
– Ezt Mr. Foresttel kell megbeszélnie. Azt hiszem - folytatta, visszafordíthatatlanul oldalazva az együttműködés felé. Nem lepett meg, hogy átpasszolta a sztárírónak a kérdést, őszintén szólva logikus lépés volt a részéről. Viszont azzal, hogy először vele beszéltem, és megkaptam hallgatólagos engedélyét az interjúra, máris áthidaltam Nathaniel egyik várható kifogását. – Egyébként meg a maguk… öhm… „kellemes”… öhm lapján kívül létezik még jó pár, ami amúgy is a megcsaláson csámcsog, meg azon, hogy agresszív vagyok, ja és a „kínai szeretője.” Ezt egyébként már most leszögezném, hogy nem vagyok kínai, sosem éltem Kínában és nem beszélem a nyelvet. Így, ha ezt valaki még egyszer leírja azt komoly sértésnek veszem és esetleg bosszút találok állni…
Egyből értettem, hogy a Hírverő eheti vérszegény cikkére célozgat, amiben egy anonim szemtanú megszólalásával idézték fel az esetet. Ezt mondjuk leleplező írásnak semmiképpen nem nevezném, hiszen nem sikerült megszólaltatniuk egyik szereplőt sem a történetből, de hát mást nem is vártam a Hírverőtől...
- Érthető a felháborodása, sajnos a Hírverőnél képtelenek egy valamirevaló cikket összehozni, és rendszerint tárgyi tévedésben vannak... ennek a szakmaiatlanságnak az áldozata lett most Ön is - susogtam bizalmaskodóan felé.
Miután türelmesen végighallgattam riportalanyomat, arra jutottam, hogy itt az ideje összegezni a kérdést. Elölről-hátulról körbejártuk a problémát, a további szócséplés csak időfecsérlés lett volna. - Nos, azt hiszem, tökéletesen megértettem Önt. Felkeresem a férjét, és amennyiben neki sem lesz ellenvetése az alkut illetően, legközelebb már az otthonukban találkozunk - biccentettem felé elégedett mosollyal. Nem kívántam tovább szaporítani a szót, elvégre innentől valóban a bestseller szerzőn függött a sztori sorsa. Amennyiben ő is rábólint a családi anyagokra, olyan érzelmes cikksorozatot rittyentek az olvasóimnak, aminek köszönhetően háztartásbeli boszorkányszem nem marad szárazon. Ha viszont elutasít.... hát, a sorozatot kiváltó írásért előre mosom kezeimet. Én ugyanis valóban minden tőlem telhetőt hajlandó vagyok megtenni, hogy kölcsönös érdekünket szem előtt tartva persze, de kimossam őt a szarból, de ha ebben nem lesz partner, az már az ő dolga. Ahogy mondani szoktam, aki önként veti magát le a seprűről, azt nem kapom el.
Letettem a kiürült csészét a tálcára és a táskámba süllyesztettem a cukros dobozt, majd komótosan felálltam a kanapéról. - Még egyszer köszönöm, hogy időt szakított rám. Remélem hamarosan látjuk egymást - búcsúztam Szexitől édesen mosolyogva, aztán ha nem volt számomra életbevágó mondanivalója, megvártam, hogy kiengedjen és elégedetten kilibbentem az ajtón, Irina felé véve az irányt. Elvégre, ami jár, az jár... és az ő közreműködése nélkül aligha csaptam volna le ilyen sikerrel a varázsmédiavilág egyik legrejtegetettebb, legkelendőbb árucikkére.

Kapj el... ha tudsz!
~ Avagy: A híres Elliot sztori ~



Ginevra
2000. máricus 28

.outfit.

Már megint alaposan elcsesztél mindent. Majd nyeregben érzi magát újra… A kegyetlen hang úgy mantrázott a fülembe, mintha csak egy kis bogár zümmögne ott megállás nélkül, az őrületbe kergetve. Igen, szokás szerint lepasszoltam a döntés lehetőségét Natnak, mintha csak egy másodrendű idióta lennék, aki nem tud egyedül kimondani valamit. Nem is kellett volna! Csak meg kellett volna fogni a csinos kis nőcske kezét és kidobni a lakásból. Mégis mi a francot művelek én itt? Még csak meg sem lettem csalva igazából, én pedig hagytam, hogy így magával ragadjanask, megtörjenek és elnyomjanak az érzések.
Nem akarok semmiféle képen sem előnyös, sem előnytelen módon szerepelni. Nem akartam senkit sem a magam közelébe engedni, na meg a megromlott kapcsolatomat is óvni akartam a további szúrásoktól, aminek a végén egyszerűen el fog vérezni. Igen, éppen egy fedél alatt lakunk, de ez pontosan annyit jelent, hogy semennyit. Még bőven van, mit rendezni. Ráadásul a munkám és a szórakozásom már tényleg elképesztő veszélybe került emiatt a hisztéria miatt, ami a személyen körül kialakult. A kezdetektől fogva nem kellett volna megjelennem Nathaniellel sehol… még az utcán sem. Már ki sem rabolhatok senkit anélkül, hogy ne ismerjenek fel. Kezd őszintén elegem lenni az egészből. Már csak Cartwright véleménye koronázná meg az amúgy is kellemetlen helyzetet. Mióta vele dolgozom, minden sokkal bonyolultabb és utálom, hogy egy szar lépésem az egész szervezetre kihatással van. Azt még el sem mondtam neki, hogy múltkor majdnem lecsuktak… azt hiszem, ezt majd a születésnapján közlöm vele.
–  Nos, azt hiszem, tökéletesen megértettem Önt. Felkeresem a férjét, és amennyiben neki sem lesz ellenvetése az alkut illetően, legközelebb már az otthonukban találkozunk.
A biccentés és a mosoly sem tetszett túlzottan. Utáltam, hogy győzött… vagy legalábbis nem veszített. Ettől csak még idegesebb lettem, mint korábban. Az ökölbe szorított kezem ujjai megfeszültek és körmeim egyenesen belemartak a bőrömbe. Éreztem, hogy apró sebek keletkeznek a bőrömön, de nem érdekelt. Az egész testem reszketett az idegtől, ahogy a kegyetlen kis szalag ott lüktetett a csuklómon. Olyan nincs, O’Mara, hogy mi veszítünk! Erőszakosan üvöltött a hang mélyen bennem. Egy gyenge kis szarházi vagy…
– Nem vagyok gyenge… – súgtam morogva magam elé. A testem még mindig remegett, de Ginevra nem hallhatta, amit mondok. Ahhoz túlzottan is motyogás féle is volt, ráadásul minden erőmet megpróbáltam bevetni, hogy megőrizzem az addigi nyugalmam. Csak az az átkozott hang nem akart hagyni.
–  Még egyszer köszönöm, hogy időt szakított rám. Remélem hamarosan látjuk egymást.
– Csak ne vegye azt olyan biztosra, drágám. – Negédes mosollyal keltem fel a fotelból. Ez a mozdulat éppen elég volt ahhoz, hogy elnyomjam magamban azt a kegyetlen hangot. Csak a remegés maradt. Ezt pedig éppen csak akkor szúrhatta ki, amikor már a kisebesedett kezemmel nyúltam a kilincs után az előszobába.
– Részemről jobban örülnék, ha már nem találkoznánk többé. – Tártam ki az ajtót végül. – A soha viszont nem látásra, kislány!
Úgy csaptam be utána az ajtót, hogy az majdnem kiszakadt a helyéről. Jó pár varázslattal biztosítottam is, hogy kívülről senki se tudjon csak úgy besétálni. Nem akartam ma már újabb látogatót ide. Csak kellett pár perc, hogy rendbe rakjam a korábban eldobált párnákat és valamit kezdjek az egész lakással, amolyan levezetésként, ahelyett, hogy kibeleznék valakit dühömben.

Köszönöm a játékot, kislány!