Lehetne ennél tökéletesebb?

Mr. Willbutch
2000. április

.outfit.

Éreztem, ahogy megérinti a vállamat, miközben zaklatottan bámultam elé, megszabadulva a maradék könnytől, amire bemocskolta az arcomat. Szerettem anyámat és tudom, hogy hálásnak kellett volna lennem, amiért egy ilyen csodát adott nekem… de bele sem gondolt, milyen érzés ez az egész. Nem akarok sokáig élni, nem akarok későn öregedni. A korombeliek társaságára vágytam és olyan életre, mint az övék. Mégis, mintha Nat mellett zakatolt volna az élet, én meg csak léteztem a nagy semmiben, mintha a percek lelassultak volna egyszerűen. Nem akartam ezt. Nem akartam. Sőt, párszor azt kívántam, bár gyorsan meghalnék, csakhogy vége legyen annak a rengeteg mindennek körülöttem. Volt idő, amikor minden csak fájdalom és bosszúság volt.
– Bizonyára sok volt ez most Önnek egyszerre... Higgye el, megértem a reakcióját – mondta, miután eltűnt a vállamról a tenyere. Furcsa, hűvös érzés maradt ott, még ruhán keresztül is.
Tudtam nagyon is jól, hogy nem érthette meg a reakciómat. Nem látott ezek mögé és talán a hirtelen jött gondolatai is éppen csak a felszínt kapargathatták. Igen, régen hallottam az anyám hangját, igen, megrázott, hogy ezt tette értem… de valahogy ennek az összessége mégsem melegséget hozott. Azt hinné az ember, hogy egy anya hangja csak szeretetet jelenthet. Az én esetemben azonban szégyenérzetet váltott ki. Túlságosan sok dolgon mentem át, túl sok rosszat tettem az anyám ellen, amit ez a jóképű gyógyító még csak nem is sejthetett. Fogalma sem volt, hogy emögött az ártatlannak ható arc mögött, mennyi kegyetlenség és gonoszság húzódik meg.
– Ezt a fajta vérmágiát csak egy módon lehet visszavonni...jobban mondva csakis egyvalaki tudná megtenni.... az pedig az édesanyja. Ő azonban, mint mondta, sajnos már nincs az élők sorában, így a vérmágia, amivel Önt illette, visszafordíthatatlan. – Magyarázta. – De... gondoljon bele, hogy nem is olyan rossz adottság ez...Magának vannak gyerekei?
A szavaira azonnal elfogott a keserűség. Nem azért, mert gyerekeket említett, habár ebben a gondolatban is van némi megrázós, de nagyon is igazságos. Hiszen világéletemben úgy gondoltam, lesz majd családom és az jelenti a megálljt, ami eltántorít a kalandok keresésétől. Férjem van, akinek vannak nevelt gyerekei… de én sosem fogok sajátot kapni. Talán ez a sors büntetése, amiért annyi szörnyűséget tettem a barátaim és a szeretteim ellen, vagy éppen csak Phillipnek kellett győzedelmeskednie. Így velem együtt egyszerűen kihal az, ami bemocskolta a Rowle család nevét.
– Ha nincsenek is, majd idővel bizonyára lesznek... Nem örülne neki, ha minél tovább részt vehetne az életükben? Ha látná, talán nem csak az unokáit, hanem a dédunokáit is felnőni?
Sóhajtottam egyet, ahogy a medimágusra pillantottam. Ő nem értette ezt, egyszerű felfogás volt mindez, hiszen ki ne örült volna hosszú életnek? Bárki, aki fél a haláltól vagy aki megelégedett a sorsával. Csakhogy az nem én voltam. Örök nyughatatlan módjára jártam a világot, veszélyt keresve… talán halált is.
– Amit az édesanyja, puszta szeretetből magáért tett, szerintem valóságos áldás...Ez az egyik legősibb, legtisztább mágikus védelem, amit szülő a gyerekének adhat.
– Maga ezt nem érti. Sosem lesznek unokáim, akiket láthatok felnőni, nem hogy dédunokák… semmim sem lesz, csak nézhetem, ahogy körülöttem mindenki meghal, akit szeretek… – Sóhajtottam még egyet, hogy elnyomjam az indulataimat, amik egyelőre könnyek formájában akartak kiszabadulni a testemből. Tehetetlennek, egyenesen átkozottnak éreztem saját magamat. – Át kell ezt gondolnom még. Kérem, mondja, akkor mit lehet tenni velem… hogy megfelelőbb legyek?
Lehajtottam egy pillanatra a fejem. Minden erőmet bevetve koncentráltam arra is, hogy összekaparjam a maradék büszkeségemet. A válasznak ugyanakkor nem örültem. Ha annyira jó vagyok, hogy csak megelőző kezeléseket kellene megejteni, akkor mégis miért akarna Nat nálam fiatalabbal lenni? Merel nem egyszer a szememre vetett, hogy gyerekes vagyok… persze ő meg koravén vagy éppenséggel túlzottan kritikus… egyszóval semmi sem indokolja, hogy túl öreg legyek a szemében.
Aztán a mondandója végén átnyújtotta az üstöt. Én azonban nem értem hozzá, nem vettem át.
– Íme...Forgassa csak, ahogy szeretné, vagy kérdezzen róla bármit.
– Nagyon kedves magától, de azt hiszem most nem vagyok olyan állapotban, hogy tudnék egy ilyen lenyűgöző varázstárgyra koncentrálni… esetleg egy másik alkalommal megnézhetném jobban? – kérdeztem. A választ még megvártam, meg azt is, hogy felírja magának az újabb időpontot, aztán egyszerűen elindultam kifelé.
– Köszönöm, Mr. Willbutch.