Átkozott delírium...

...Átkozott delírium...

Hertfordshire
több helyszín



to Miss Zervas

outfit

Az utobbi időben nagyon is túlzásba vittem az éjszakázást... gyakorlatilag abba sem hagytam. Hiába, belőlem ezt hozta ki a családozós hosszú hétvége. Természetesen most is hazamentem meglátogatni a családomat, de aztán két nap után már hiányzott az egyetemváros zsongása, és a szombat éjszakát már a megszokott cimborák és pár üveg tündérzöld abszint társaságában töltöttem. Olyan üresség volt bennem, amit egyszerűen semmi más nem tudott kitölteni. Hiányzott az az érzés, amit oly régen, még a Roxfortban éreztem Liz iránt. Innen nézve ezer évnek tűnt, pedig csak öt éve ért véget. Merlinre, öt éve, és azóta senki sem töltötte be azt az űrt....A színház és a folyamatos játék ugyan elvonta a figyelmemet erről a tátongó ürességről napközben, de éjszaka szükségem volt valamire, ami képes ezt a fekete lyukat élettel megtölteni. Hiába vittem az ágyamba szinte minden héten újabb lányt, egyik sem ejtette úgy rabul a gondolataimat, mint annak idején Liz. Igaz, akkor még én is más voltam. Ártatlan és szerelmes. Talán mindkettő harmadéves roxfortos koromban szűnt meg létezni. Ahogy elhatalmasodott az idilli életemen a háború, örökre megszűnt az a naivitás bennem, amit addig a bamburghi rezidenciában magamba szívtam. Addig olyan volt, mintha szeretetbuborékban élnék, és soha, semmi rossz nem érhetne. Ám mindez megváltozott, ahogy a minisztériumi helyzet miatt apám egyre keményebben inni kezdett. Érdekes, hogy míg ő az alkohol segítségével kitörölni akart az életéből és a gondolatai közül dolgokat, addig én éppen, hogy meg akartam tölteni érzésekkel a lelkemet. Most, hogy otthon voltam, szándékosan nem ittam anyámék előtt olyan sokat, mint szoktam. Nem akartam, hogy aggódniuk kelljen értem, elvégre volt elég bajuk szegény Ash miatt. De még így is, amikor véletlenül megláttam őket a konyhában önfeledten átölelve egymást, tanúja lehettem, mennyire boldogok és szerelmesek. Szinte hihetetlen volt, hogy több, mint huszonöt év után is ilyen tisztán, szenvedéllyel szeretik egymást. Erre vágytam én is mindig, ezt az érzést kerestem, akár a keresetlen komédiások, akár az élet színpadán voltam. Általában nem is gondoltam erre, de most, ahogy harmadnaposan, a tegnapi ruhámban ténferegtem a városban, nem tudtam kiűzni a nihilt magamból. Örültem a szüleimnek, hiszen náluk jobban senki nem érdemelte meg a boldogságot, de valahogy - amikor így együtt láttam őket - keservesen emlékeztettek rá, mennyire magányos is vagyok.
Kezemben egy félig kiürült abszinttal ténferegtem a városban, mikor már esteledni kezdett az idő. Ha valaki most rám nézett, az elegáns ruhám ellenére is aligha látott többnek egy egyetemvárosi csavargónál. Bár a kollégium lakójaként ugyan volt hová mennem, tényleg csavargó voltam. Nem találtam a helyem, és talán csak akkor éreztem békét, amikor a színpadon játszhattam. Kissé ironikus, de mégis akkor voltam önmagam, ha más bőrébe bújtam. Most azt sem tudtam, ki is vagyok. Mélázásomban véletlenül nekimentem valakinek az egyik - Lea folyón átívelő - keskeny hídon, de az is lehet, hogy ő jött nekem, igazából mindegy is volt.
- Elnézést - motyogtam oda se nézve, elvégre jobb a békesség. Igyekeztem utat törni magamnak a tömegben, de meglepetésemre ezzel magammal rántottam az illetőt is, akivel egymásba ütköztünk. Értetlenül pillantottam le a jobb csuklómra, amin furcsa módon bilincsként megjelent egy ezüst színű karkötő. Nem értettem a dolgot, hiszen tudtommal nem vettem részt a négy m-esek titkos húsvéti S&M partiján, és nem most szabadultam az Azkabanból sem. Próbáltam magam felé húzni a kezemet, de ezzel párhuzamosan a mellettem lévő keze is elmozdult. - Hogy az a .... morogtam magam elé - majd feltekintettem, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem magamnak rabtársamat. Úgy tűnik, mostanában nekem már csak ez járt... Roxmortsban Cooper Hayes-szel kötött össze Ámor bilincse, most meg ezzel a...
- Merlinre! Maga igazi véla, ugye? - kérdeztem egy szempillantás alatt megbabonázva az ismeretlen hölgy szépségétől. Tessék, már megint elkezdődött... A mágia csúfos tréfát játszott a szerelmi életemmel ismét. Bár ezúttal a napokban elfogyasztott pár üveg abszint is a kezére játszott.

       

GIACOMO B. SANTERIA

outfit

Most mondanám, hogy ez a nap aztán fenomenálisan izgalmas volt. De akkor elég nagyot hazudnék. Persze van néhány jó része, például az, hogy nézegethettem A fiúcskát. A nevét ugyan már sikerült kiderítenem, de alapjáraton nem sok információval szolgálhatnak róla a nagyérdemű tudósok. Olyan szegényke, mintha valami szolgának lenne tartva, rohangál egész nap. Pedig lehet, hogy jobban értelmezni tudja az összefüggéseket, mint a nagyokosok. De nem ismerem, úgyhogy nem tudom. Velem meg igaziból alig akar bárki is szóba állni. Mintha másodrendű lennék. Nem az ő világukhoz tartozó. És hát lássuk be ez igaziból így is van. Ők nem kíváncsiak én rám vagy mi ránk, mi pedig nem lennénk kíváncsiak rájuk. A baj csak az, hogy szerintem nagyon is az együttműködésen múlna a dolog. A szeszély, meglepő módon szeszélyes. Mi ismerünk pár fizikai észleletet velük kapcsolatban, amit mi magunk is érzünk, minden egyes elhárításnál. Ők pedig látják a hátterét a dolognak. És mégis itt vagyok. Itt unatkozom egész nap. És a nap végén hagyják, hogy a nélkül sétáljak ki a kutatóközpontból, hogy bárki is megkérdezte volna. Szerinted mekkora ereje van a szeszélynek? És hogyan lehetne megfogni? De sajnos ezt még A fiúcska se kérdezi meg. Pedig igaziból vele elcseverésznék… De mindegy…

Sóhajtok egyet, miközben vállamra veszem táskám. Ez a nap baromira felesleges volt. Állapítom meg magamban, ahogy átlépem végre az épület küszöbét a külvilág felé. Hát ezért cserébe a főnököm minimum két napi fizetéssel kéne, hogy lógjon… Nem is tudom, miért kínozzuk magunkat azzal, hogy ide betesszük a lábunk. Lehet hagyni kéne az összes mágust felfordulni egy szeszélybulin. Hátha a következő banda kedvesebb lenne. Morgolódok, de persze teljesen feleslegesen. Ők jók a szakterületükben, ezzel nyilvánvalóan tisztában vagyok. Az, hogy végigunatkoztam a napot nem az ő bajuk. Azt hiszem… Mindegy. Egy nagy-nagy vacsorát viszont megérdemlek. Mosolyodom végre el kicsit magamban, miközben közeledek az egyetemváros központja felé. Amikor az akadémiára jártam megvoltak a kedvenc helyeim. Azóta viszont volt egy háború, ami szinte mindent megváltoztatott. Manapság az ember idegennek érzi magát egy ismerős helyen is. De gondolom a változások is épp így vannak jól…

Miközben lépkedek karkötőmmel babrálok. Minek is van ez rajtam? Munkába sosem szoktam ennyire kirívó dolgot felvenni. De a boszorkány óva intett tőle, hogy levegyem az elkövetkező pár napban. Nem mintha komolyan vettem volna az ilyesmiket… Ahogy azt sem, hogy ez majd leakaszt nekem valahonnan egy férfit… Amúgy sem vágytam túlzottan most kapcsolatra. Az eddigiek nem kecsegtettek túl sok boldogsággal. Nem hiányzott egy újabb csalódás a listámról. Hozzászoktam már, hogy amíg mindenki más jól szórakozik, nekem addig van a munka, meg a munka, meg néha egy jó könyv, vagy az édesanyám társasága. És nagyjából ennyi.

Újra sóhajtanék, ezúttal egy olyan igazán nagyot, mindenről lemondót. De akkor egy váll a vállamba ütközik. majd jön egy rántás csuklómnál fogva. Én pedig támadásra számítva azonnal elő is kapom a pálcámat, miközben próbálok nem elesni. Szembefordulok az alakkal. Miközben kezem már mozdulna, hogy legalább egy protegoval védjem magam, csakhogy az illatő velem szemben nem tűnik túl veszélyesnek. Legalábbis nem úgy, ahogy én elsőre gondoltam volna. Bár csuklómnál még mindig ott van az a fémes szorító érzés.
- Mi a galagonyavész ez? – Nézek az összefonódott karkötőinkre, majd onnan fel a férfira. – Köszönöm, ez erős bók. – Mosolyodom el, bár elsőre némileg keserűen, mert közben próbálom lefejteni magamról a karperecem, nyilván sikertelenül. – Nem vagyok véla. Legalábbis nem tudok róla, hogy az lennék. – Mondom aprócska sajnáló grimasszal, de azért közben még mindig a karkötővel küzdök. – Mondja csak. Ez mi? És miért? – Mutatok a kezünkre. – Biztos vagyok benne, hogy nem csak ezzel a módszerrel tud magának nőt fogni. És ígérem elmegyek vacsorázni magával, de a foglyaként semmiképp… - Megint csak sikertelenül próbálom lehalászni magamról az ezüst díszt, immáron pálcámmal. Hogy aztán hirtelen teljesen elvörösödve hasítson belém a felismerés. – A franc. – Morgok egy sort. – Ez az én karkötőm, igaz? Egy vásáron vettem, azt mondták jó férjet fogni. Hát nem gondoltam, hogy majdnem szó szerint értik…

...Átkozott delírium...

Hertfordshire
több helyszín



to Miss Zervas

outfit

Fásultan gondoltam bele, hogy nézhet ki Cupido egy átlagos napja... Vajon minden nap kihúz pár nevet egy körpakliból, kicsit megkeveri a névkártyákat, aztán két oszlopba osztja őket és már meg is van az aznapi móka? Ennyire egyszerű lenne, hogy mindenki párra találjon? Érdekes egy munka lehet... De ha Cupido értette is, mi a célja ezzel a két idegennel, láthatóan nekem, és mai másik áldozatának már a leghalványabb fogalma nem volt a dologról, amikor egymásba ütköztünk a tömegben. - Mi a galagonyavész ez? – kérdezte a nagyon világos szőke, már-már fehér hajú nő. Hogy az agyi receptoraimmal reakcióba lépő tujon vegyület, vagy a karkötők mágiája volt, ami miatt szinte ragyogott előttem az ismeretlen, nem tudhattam, de mintha tényleg véla lett volna. Halvány, kicsit fakó bőre ebben a pillanatban úgy tűnt nekem, mintha sugárzó, fehér fényt árasztana magából... kék szemei zafírként csillogtak, olyan igézően, aminek képtelenség volt ellenállni.
- Köszönöm, ez erős bók - nézett a szemembe ellenállhatatlan mosollyal az arcán. Láthatóan igyekezett azon küzdeni, hogy megszabaduljon a kezén lévő karperectől, és magyarázott valamit arról, hogy ő nem véla, de a hallucinációmat képtelenség volt kikapcsolni innentől kezdve. Olyan volt, mintha az agyamban instant vetítő pörgött volna, melynek vászna nem más volt, csakis az ő arca. – Mondja csak. Ez mi? És miért? – vette most már észre Athena is a kezünket összekötő bilincs másik felét a csuklómon. - Biztos vagyok benne, hogy nem csak ezzel a módszerrel tud magának nőt fogni. És ígérem elmegyek vacsorázni magával, de a foglyaként semmiképp… - mosolyogva szemléltem, ahogy most meg a pálcájával próbálta eltávolítani a béklyót.
- Milyen édes... még a gondolataimban is olvas... éppen meg akartam hívni valahová - csodáltam szenvtelenül tovább a nőt, akinek lassan, de biztosan leesett a tantusz. – A franc – vörösödött el váratlanul. – Ez az én karkötőm, igaz? Egy vásáron vettem, azt mondták jó férjet fogni. Hát nem gondoltam, hogy majdnem szó szerint értik… - bökte ki az igazságot Athena, mire közelebb léptem hozzá egy lépéssel.
- Szerintem ez inkább a sors keze... szó szerint - bámultam rajongó tekintettel rá. Gyorsan áttettem lebilincselt kezembe az abszintos üveget, aztán ha a nő hagyta, lágyan végigsimítottam az arcán. Ezután behunytam a szemem, mint akit teljesen elvarázsoltak. - Kérem árulja el, hogy hívják a világ legéteribb teremtményét.... - mondtam még mindig behunyt szemmel, és csak akkor nyitottam ki, ha a másik elárulta a nevét. - Valami vacsorát emlegettünk az előbb... jöjjön, ismerek egy jó helyet. Nincs is messze! - indultam el arra, amerről jöttem. Aztán két lépés után megtorpantam. - Vagy mehetünk máshova is, ha van ötlete? - néztem kérdőn Athenára. Ekkor esett csak le nekem, hogy én viszont még be sem mutatkoztam. Hiába, a fehérüröm és szerelmi mágia kombinációja úgy tűnik, nagyon beütött. Látványosan a homlokomra csaptam, majd Athena felé fordultam, és szabad kezem bemutatkozásra nyújtottam. - Hogy én milyen sültbolond vagyok... Nem is mutatkoztam be - nevettem. - Giacomo Santeria vagyok - tettem hozzá csak úgy mellesleg.
- Nagyon örülök a találkozásnak! Ha Athena engedte, megfogtam a kezét és finoman megszorítottam, majd a kézrázás után úgy engedtem el azt, hogy lassan végigsimítottam az ujjain. Olyan volt, mintha a legfinomabb, puha fürdőhabhoz értem volna... aminek mámorító illata ott maradt a kezemen. Nem bírtam megállni, egy pillanatra az orromhoz is emeltem a kezem és megszagoltam. - Mmmmm..... - élvezkedtem látványosan.
- Hogy magának milyen édenkerti illata van.... - beletelt pár pillanatba, mire ismét visszatértem a valóságba.
- Nos, akkor merre is menjünk, hölgyem? - kérdeztem még mindig kissé összezavarodva Athena érintésének élményétől. Hogy bátorságot gyűjtsek, jól meghúztam az abszintos üveget, majd Miss Zervas felé tartottam.
- Netán kér maga is?