Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály; Plaszti-medimágiai osztály

A látszat csal..?

Lilium Leddicius

Egy újabb, végeláthatatlanul hosszú nap vette kezdetét, amikor boszorkányok és varázslók egész sorát fogja megszabadítani a testükre nem illő dolgoktól, vagy éppen ellenkezőleg, igényeiknek megfelelően már meglévő testrészeikhez ad hozzá bizonyos varázslatokkal... Az utóbbi időben egyre több boszorkány kereste meg számára furcsának tűnő kérésekkel, úgymint, hogy szélesítsen a combjukon és kétszer vagy háromszor akkorára varázsolja a feneküket. Nem értette igazán ezt a divathóbortot, de megszokta, hogy időről időre felkapnak valamilyen új testképet a nők, aminek aztán körmük szakadtáig igyekeznek megfelelni. Pár éve még mindenki lefaragni akart a testéből, most meg hirtelen nagyobbak akartak lenni. Akárhogy is, ő örömmel állt a szolgálatukra.
Sosem ítélkezett, ha a pácienseiről volt szó, és egy kezén megtudta számolni, hogy hányszor utasított el olyan kérést, ami őszinte vágyból fakadt.
Általában azokkal sem személyes gondja akadt, hanem egyszerűen szakmailag kivitelezhetetlennek bizonyultak. Például egy alkalommal egy varázsló azért könyörgött, hogy hozza létre a harmadik szemét a homloka közepén, ami szigorúan szembement a medimágusi etikai szabályzattal. Mindig csak rendeltetésszerű testrészeket hozhatott létre. Míg az sosem volt gond, hogy egy megcsonkított testrészt helyreállítson, addig többlet szerveket értelemszerűen nem alkothatott. Várakozással nézett elébe a mai napnak is. Páciensei hetekre előre jelentkeztek be hozzá, olyan nagy volt a kereslet iránta. Bár a plaszti-medimágiai osztályon jelenleg öt gyógyító dolgozott, közülük egyértelműen Ziggens és Willbutch voltak a legkeresettebb medimágusok.
Ezen a héten éppen délelőttös beosztásban volt, aminek azért örült, mert így olykor arra is volt ideje, hogy beugorjon Alexiáékhoz, és együtt vacsorázzon velük a nap végén.
A mai napon is ezt tervezte tenni munka után. Imádott a lányával lenni, és minden alkalmat megragadott, hogy időt tölthessen vele. Szerencsés helyzet volt, hogy Alexia és ő a mai napig őszintén barátok maradtak. Talán ennek az lehetett az oka, hogy igazából sosem voltak mások... nem volt köztük több, még azon a bizonyos mámoros éjszakán sem.... mindössze annyi történt, hogy két tajtrészeg barát egymásba gabalyodott... és hát ennek az alkoholittas éjszakának a gyümölcse volt Willow.
Reggel hét óra előtt néhány perccel járt az idő, és ezúttal asszisztens nélkül volt kénytelen végigcsinálni a napot. Aurora ugyanis családi okokból szabadságot vett ki mára. Sosem kérdezgette asszisztensét, hogy mi zajlik nála otthon, nem akart indiszkrét lenni. De ha igazán őszinte akart lenni magához, akkor nem is érdekelte a magánélete. Cherub erősen igyekezett különválasztani a munkát és a magánéletet, és ennek megfelelően nem is barátkozott a kollégáival sem. Ziggens természetesen kivételt képezett ez alól, elvégre neki köszönhette az új testét, és őt még azelőtt ismerte meg, hogy itt dolgozott volna. Nem csoda, hogy valaki, akivel közel egy éven át minden egyes nap közös ügyért - az ő nemtranszfigurációs sikeréért - küzdöttek, átmenve minden lehetséges földi poklon, idővel az egyik legjobb barátja lett. Az utóbbi időben azonban munkán kívül keveset volt alkalmuk találkozni, mert Ziggens minden szabadidejét egy újfajta plaszti-medimágiai eljárás kidolgozásának szentelte.
A dolog egyelőre annyira titkos volt, hogy a professzor még Cherubot sem avatta be a tervébe. Cherub ezt maximálisan tiszteletben tartotta, hiszen jól ismerte már Ziggens babonás szokásait. Sosem szerette elkiabálni a dolgokat, és ezt tanítványa meg is értette. Ahogy elütötte az óra a hetet, a szürke medimágusi köpenyt és színben hozzáillő nadrágot viselő gyógyító kilépett a vizsgáló ajtaján át a váróba, végignézett a várakozókon, és a kezében tartott beteglista alapján szólította első páciensét.
- Miss... Lilium Leddicius - tekintett fel érdeklődően a pergamenből, majd ha az illető hölgy megjelent, így szólt:
- Kérem kövessen! - indult vissza az irodába, és ha a páciens belépett mögötte a szobába, be is csukta az ajtót.
- Foglaljon helyet! - mutatott az asztala előtti székre, aztán a saját székéhez lépett, és ő is leült. Az eddig kezében tartott pergament lerakta maga elé az asztalra. - Cherub Willbutch gyógyító vagyok - mutatkozott be a rend kedvéért.
- A regisztrációs lapja alapján úgy látom, hogy hegektől szeretne megszabadulni. Kérem, mondja el pontosan, hogyan szerezte a hegeket, és hol találhatóak ezek a testén? - nézett érdeklődően a páciensére.

[✿A látszat csal?...✿]

✿A látszat csal?...✿

2000. április

Mr. Cherub Willbutch

✿hacuka✿

Támolyogva botladozom a Mungó felé. Már megint ide jövök. De szerencsére most kivételesen nem a hatodik emelet a célom. Kicsit már hiányolom is azokat a szíjakat, tök fura lesz úgy bemenni egy gyógyítóhoz, hogy nem vagyok ágyhoz kötve. ~ csak majd leszel ~ Kicsit kómás is vagyok, az éjszaka öt óráig tumó volt a Red Lionba. ELmosolyodok, amikor eszembe jut, hogyan is akart egy piti muglitolvaj felcsípni. Jól beadtam neki, hogy lezbikus vagyok. Elnevetem magam, amire néhány mellettem sétáló ember értetlenkedve felém fordul. Nem is értem, mit keresnek azok a pubban. ~ olyan jó érzés lett volna megölni ~. Hirtelen, mintha csak ringana a fejem oldalra kapom és megrázom többször is, majd az ujjammal megböködöm a jobb fülemet. Megint ez a duruzsolás. Megdörzsölöm a szemem. Sétálás közben átugrok néhány sötét foltot, amiket csak az én agyam lát. Ahogy a robusztus épület elé érek összeszorul ismét a torkom. Nagyon nem kívántam azt, hogy ide jöjjek, minden porcikámmal gyűlölöm ezt a helyet. De ez most nagyon is szükséges, nem kéne, ha a Minisztérium megint rám szállna a kezemen maradt tetoválás miatt. Ha leszedettem, talán el kéne mennem egy szalonba valami más tetkót csináltatni. Úgy megszoktam, hogy van ott valami...
A Mungóból éppen előttem lép ki egy hölgyemény ringó mellekkel, aki elégedetten lépked el mellettem. Megtorpanok és vidáman odaszökdécselek hozzá.
- Nahát, ezek igaziak? - pillantok rájuk. Önkéntelenül megtapogatom az enyéimet. Hm, még mindig pont jó méretük van. Még bólintok is hozzá. A kérdésre a nő elvörösödik, felfújja magát.
- Maga pimasz féreg! - szűri ki a fogai közül. Majd büszkén felkapja a fejét. - Sokkal igazibbak, mint a magáé, hogy tud így élni?
Mit sem törődva a sértéssel, mosolyogva válaszolok.
- Sokkal könnyebben élek ezekkel, mint ön a kannáival -  ~ jó lenne levágni őket a helyükről ~ Oldalra billentem a fejem és még egyszer utoljára ránézek a keblekre. Én is büszkén kidüllesztem a sajátomat. - Viselje egészséggel őket! További szép napot - integetek neki búcsúzás képpen mosolyogva, és felszökkendezek a lépcsőkön.  Nagy levegőt véve kicsapom az ajtókat és harsányan elkiabálom magam
- Hellóóóó! Üdvözletem mindenkinek! - a hangomra mindenki felém fordul, én pedig barátságosan integetek nekik. Közben nagyot nyelve próbálom legyűrni a gombócot a torkomból és az érzést, hogy leginkább kimenekülnék ebből a betegszagú helyről. ~ Igazad van, a hullák sokkal illatosabbak ~ Szólal meg a mellettem lévő szobanövény, én bedig megadóan biccentek neki, hogy ebben tényleg nem téved. Hangos léptekkel odatrappolok a recepcióshoz, aki már készségesen, kissé gyanúsan végigmérve áll fel, hogy a pszicho-medimágusom rendelőjébe kísérjen.
- Nyugalom, Serényke, most teljesen önszántamból vagyok itt. Durva mi? Rendelésre jöttem ehhez a Cheee....Cheee... Na mindegy, nem emlékszem, hogy hívják. Valami Willbuch.
- Cherub Willbutchra gondol, Miss - mér végig még mindig gyanakodva.
- Naa, mi az? Van valami furcsa rajtam? Úristen! Csak nem? Pucéron jöttem ide?! - emelkedik meg a hangom, mire egy rakatd ppssssztt kapok mindenfelől. Én pedig kétségbeesetten tapogatom végig magamat, majd megkönnyebbülten felsóhajtok, hogy nem vagyok mezítelen. Pedig nem egyszer fordult elő velem, hogy ruhátlanul kóricáltam. Akkor persze mindig nyakon csíptek, hogy megsértettem ezt és ezt az etikettet meg mindenféle egyéb dolgot. A recepciós lemondóan felsóhajt és megcsóválja a fejét.
- Gyanúsan jókedélyű ma. Ugye nem vett magához semmi tudatmódosító szert, Miss? - ~ dehogynem ~ búgja a recepciós fülbevalója felém. Nem is tudom, talán egy picit. Amikor megkínálták azt sutyorogták a bogyók, hogy ők tudják, hogy be akarom venni őket. Mit tehettem volna? De annyi eszem van, hogy még véletlenül se árulom el.
- Ugyan dehogy is, hát hogyan is jut ez eszébe? Megának semmi se jó, ha túl só kedvem van, ha túlságosan ki vagyok készülve... Mindegy is - legyintek, meg sem várva a válaszát. Nincs kedvem tovább itt csevegni. - Hol van a Plaszti-medimágiai osztály?
Miután kétszer is elmagyaráztatom vele, hogy merre is kell mennem, nekivágok a Mungó sötét labirintusának. Miután végre megtalálom a rendelőjét, fel is sóhajtok. Azt hittem sosem érek ide. Levágom magam egy székre és a fejemet kezdem el ingatni hol jobbra, hol balra. Közben felhúzom a ruhám ujját és meredten nézem a tetoválást. ~ ne szedj le, de alattomos szörnyeteg! ~ üvölti felém, bennem pedig megszólal a lelkiismeret furdalás. Ezzel vajon elárulom a vérem? Apám akarata volt, és az ő akaratát megszegni olyan, mintha a saját vérem ellen mennék.
Nincs időm ezen agyalni, mert megjelenik az ajtóban a plaszti-medimágus.
- Miss...Lilium Leddicius -  ahogy közeledem felé én egyre csak törpülök, ő pedig óriásként áll előttem. Tágra nyílt szemekkel pislogok fel rá. - Kérem kövessen!
- Nahát milyen magas, csak nem óriás felmenőkkel rendelkezik? - kérdezem ártatlanul egy széles mosoly kíséretében - Vagy megnövesztette magát? Esetleg mind a kettő? Milyen odafentről a kilátás? Olyan jó lehet mindenki fölött átlátni... - zúdítom a mit sem sejtő gyógyítóra a beszédáradatom, miközben követem az irodájába. A nyakamat tekergetve kerülöm körbe menet közben egyszer, hogy minden oldalról szemügyre vegyem.
Az irodába érve továbbra is ott téblábolok körülötte. ~ nem vagy kíváncsi rá, hogy milyen színű a vére? ~ kérdezi egy éles hang a fejembe, mire ösztönösen megrázom, és jobbra billentem. Halkan elnevetgélem magam. A szemem gyorsan végigcikázik az irodán, mintha csak sötét árnyalakok után kutatnék.
- Foglaljon helyet! - szólal meg miután én még mindig toporgok.
- Majd, majd, most körbenézek - legyintek felé. Majd mélyet szimatolok a levegőbe. Ejj, pedig a hullaszagnak jobban örülnék, itt valami más szag terjeng... - Olyan rideg ez a hely, nincs kedve kicsit kidekorálni? - kérdezem mosolyogva, bántó hangnem nélkül, majd végre leülök a fenekemre. Halkan dobogni kezdek a lábammal.
- Cherub Willbutch gyógyító vagyok - mutatkozik be.
- Meg mertem volna esküdni rá, hogy Cherub Willbuch a neve, de úgy tűnik mégsem - vonom meg a vállam. - Lilium - mutatkozom be én is miközben széttárom a kezem, majd kényelmesen hátradőlök, és átvetem mint a két lábamat a karfán. - Ó, de kényelmes! Egész éjszaka nem ültem rendesen - mondtam, majd kinyújtogattam a lábaim. A térdem még reccsent is egy nagyot. Várakozóan a medimágusra pillantok.
- A regisztrációs lapja alapján úgy látom, hogy hegektől szeretne megszabadulni. Kérem, mondja el pontosan, hogyan szerezte a hegeket, és hol találhatóak ezek a testén? - erre készségesen felpattanok, hogy megmutassam őket. Lehámozom magamról a felsőt, úgy, hogy azért a mellem takarva legyen, és megmutatom a hasam. Fesztelenül magyarázni kezdtem.
- Nos, az ott jobbra lent egy húsmaró bájitaltól származik. Azért úgy néz ki, ahogy. Az ikerbátyám csinálta, mert szeretett a családom kísérletezgetni. Mérgekkel meg bájitalokkal, tudja milyen ez. Hallott a Leddiciusokról? Beteg egy népség. Mondom én. Hahah! - kacagok fel. - Szóval, igazából a hasamon lévőket a bátyám csinálta. A pincénkbe lehurcolt, tudja, én lány voltam, meg ijedős, és.. lány voltam, na. Aztán ilyenekkel szórakozott velem. Aztán a köldököm felett ez egy savas bájital. Meg a többi kicsi injekciós tűtől van. Ne nézzen így rám, nem drogtól. Aztán a bátyám... Hát na, meghalt, utána nem volt aki zargasson, csak az apám - fordulok meg és csupasz háttal Cherub felé. Ott sokkal brutálisabb a helyzet. - Ez itt olaj. Nem olyan vészes, de mégis csúnya. Apám csinálta, de figyelt arra, hogy ne égjek szét. Elvégre a Leddiciusok nem ölik egymást, csak akkor, ha elárulja valaki a vért... - hallgatok el. - Tudja értünk mi a gyógyításhoz is, látja nem haltam egyikbe se bele, de mégsem tudjuk eltüntetni a hegeket - megvonom a vállam, aztán felnyögök. A hegek ismét egyszerre kezdtek a fejemben visítozni, hogy ne szedessem le őket. Öklömmel a fejemre ütök, majd gyorsan leengedem magamon a felsőmet, és a táskámban kezdek kutakodni.
- Ha megbocsájt, most kúrálnám magam egy kicsit - motyogom kissé szenvedő arccal. Előhúzom a gyógyítóm által készített Elmenyugtató Kotyvalékot, és iszok belőle pár kortyot. A hangok ismét a háttérbe szorulnak, már csak a jobb fülemből hallom őket. Végül mosolyogva ránézek Cherubra, mintha mi sem történt volna.
- Hát ennyi lenne... - csuklik el a hangom, de egyik kezemmel megmarkolom az alkarom, ahol a tetoválás rejtőzik. - Jah, és itt van Anthony Beckett által összeállított aktám. Gondoltam elhozom, hogy ne okozzak gondot a hirtelen, random furcsa dolgaimmal - mosolygok ismét. - És, ha eldurvul a helyzet, akkor tudja, kit kelljen hívni.

A látszat csal..?

Lilium Leddicius

Először az tűnt fel neki, hogy páciensének - aki kikerekedett szemekkel pislogott rá -, meglepően tágak a pupillái.  
- Nahát milyen magas, csak nem óriás felmenőkkel rendelkezik? Vagy megnövesztette magát? Esetleg mind a kettő? Milyen odafentről a kilátás? Olyan jó lehet mindenki fölött átlátni... - humorizált az új páciens,  aki annyi színt viselt, amennyit egyszerre Cherub emberen még nem látott, és szinte nem volt hajtincse, ami ugyanolyan hosszúra lett volna vágva. A medimágus ösztönösen mély lélegzetet vett... valahogy érezte, hogy ma kemény napja lesz, de azt azért nem, hogy ennyire. A kérdésáradatot természetesen figyelmen kívül hagyta, elvégre hülye kérdésekre minek válaszoljon. Ilyen magas és pont. Nincs ezen mit túlmagyarázni. Amikor Lilium magában nevetgélni kezdett és zavartan kapkodta a pillantását ide-oda, Cherub végleg megállapította, hogy talán jobb lenne az alanyt lekísérnie a hatodik osztályra, ahelyett, hogy itt foglalkozna vele. És ezt a következő percek tapasztalata csak tovább erősítette benne.
- Fogyasztott bármilyen kábítószert vagy tudatmódosító bájitalt? - tette fel a magától értetődő kérdést.
- Olyan rideg ez a hely, nincs kedve kicsit kidekorálni? - kérdezte Lilium, aztán végre-valahára hajlandó volt leülni.
- Szükségtelen lenne - zárta le a kérdést kissé hidegen. Nem véletlenül nem az elmeosztályon dolgozott, ha teljesen őszinte akart lenni magához, nagyon is bosszantónak találta az őrülteket.
- Meg mertem volna esküdni rá, hogy Cherub Willbuch a neve, de úgy tűnik mégsem. Lilium - mutatkozott be betege, majd a karfán átvetve lábait helyezte kényelembe magát.
A kis poént inkább elengedte a füle mellett. Jól tudta, hamarabb szabadul, ha nem adja a kattant páciens alá még a thesztrált is.
- Ó, de kényelmes! Egész éjszaka nem ültem rendesen - folytatta Lilium az egyszemélyes komédiázást szünet nélkül, miközben Cherub igyekezett a regisztrációs lapba mélyedni, hogy addig se kelljen azokba a zavarodott szemekbe néznie. Alig ejtette ki a száján, hogy beszéljen a páciens a hegeiről, Lilium felpattant és mintegy parancs szóra felhúzta a testén sárga, rózsaszín, zöld és még ki tudja, milyen színekben pompázó felsőjét, ami alatt egy hupilila melltartót is megcsodálhatott a gyógyító. Lapos hasát számtalan heg „tarkította”... jobb oldalt olyan volt, mintha gyakorlatilag kimartak volna egy nagyobb darabot a hasából, a többi heg inkább kis tűszúrás nyomra emlékeztetett. Köldöke felett erősen megroncsolódott a bőrszövet a sav következtében. - Hhhhhhhá - szakadt ki egy sóhaj Cherubból, aki igyekezett megőrizni hidegvérét, ahogy végignézett páciense szörnyűséges sérüléseinek maradványain. Ebben a pillanatban őszintén megsajnálta a lányt, és félretette korábbi viszolygását.
- Nos, az ott jobbra lent egy húsmaró bájitaltól származik. Azért úgy néz ki, ahogy. Az ikerbátyám csinálta, mert szeretett a családom kísérletezgetni. Mérgekkel meg bájitalokkal, tudja milyen ez. Hallott a Leddiciusokról? Beteg egy népség. Mondom én. Hahah! - kacagott őrült hangon Lilium.
- Igen, hallottam a családjáról - bólintott halkan a gyógyító. Aranyvérű család sarjaként ő is tökéletesen tisztában volt a többi mágus famíliával... köztük a Leddiciusokkal is, akik legendásan kegyetlenek voltak, és az a hír járta, hogy élvezettel kínoztak muglikat. Ezek szerint nem csak a muglikat kínozták ilyen lelkesedéssel, hanem egymást is...  Miközben kínzásának történetét ecsetelte a beteg, megmutatta a hátán lévő hegeit is, amelyek, ha lehet, még borzalmasabbak voltak. - Ez itt olaj. Nem olyan vészes, de mégis csúnya. Apám csinálta, de figyelt arra, hogy ne égjek szét. Elvégre a Leddiciusok nem ölik egymást, csak akkor, ha elárulja valaki a vért... Tudja értünk mi a gyógyításhoz is, látja nem haltam egyikbe se bele, de mégsem tudjuk eltüntetni a hegeket - nyögött fel Lilium, mintha beléhasított volna a rég átélt fájdalom ismét. A medimágus nyugalmat erőltetett magára még akkor is, amikor páciense ütni kezdte a fejét. Jól tudta, hogy a medimágusi etika kötelezi... az a dolga, hogy segítsen, és nem az, hogy hüledezzen betege viselkedésén, aki közben leengedte felsőjét, így Cherub rövid időre megszabadulhatott azok brutális látványától.
- Ha megbocsájt, most kúrálnám magam egy kicsit - ivott egy - az üvege alapján - egyértelműen medimágusi palackból a hölgyemény, majd újra Cherubhoz fordult.
- Hát ennyi lenne... - ragadta meg saját alkarját különös tekintettel Lilium, ami nem kerülte el Cherub figyelmét, aztán a gyógyító felé nyújtott egy aktát. - Jah, és itt van Anthony Beckett által összeállított aktám. Gondoltam elhozom, hogy ne okozzak gondot a hirtelen, random furcsa dolgaimmal - mosolygott kísértetiesen. - És, ha eldurvul a helyzet, akkor tudja, kit kelljen hívni.
Cherub felállt az asztala mögül, hogy átvegye az aktát a betegtől, majd lassú léptekkel járkálni kezdett az irodában. A mozgás lehetőséget adott neki, hogy hideg fejjel tudjon gondolkozni. Kinyitotta a fehér mappát és kikereste a papírok közül a zárójelentést.

LILIUM LEDDICIUS zárójelentés

A páciens maradandó pszichotikus zavarban szenved, skizofrénia tüneteivel. A kezelésnek köszönhetően már nem ön- és közveszélyes, ugyanakkor elengedhetetlen, hogy napi szinten bevegye gyógyírjeit, melyek listáját alább találja, a jelentéshez csatolva.  A páciens személyisége két, tisztán körülhatárolt részre szakadt szét a gyerekkorában átélt, súlyos traumatikus események következtében, amely szakadás végzetes károkat okozott elméjében. Bár hosszas medimágusi terápiának vetettük alá, a terápia segítségével sem tudott helyrejönni. Szerencsés körülmény azonban, hogy Miss Leddicius tisztában van az alapvető erkölcsi normákkal, és ezeknek megfelelően tud funkcionálni a mindennapokban. Lényének egyik része egyértelműen pszichopata vonásokat rejt, és mások kínzására szomjazik, de a bájitalok megfelelő adagolása oly mértékben képes elnyomni ezt a kényszeres reakciót benne, hogy személyiségének egészséges felé érvényesülhet. Ez a perszóna szerencsére tökéletesen alkalmas az emberi interakciókra, így a pácienst, rendszeres konzultációs kötelezettség fejében, az osztályról elbocsájtom.

Készítette: Anthony Beckett gyógyító

Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály; Elmeosztály

Cherub jól ismerte Beckett gyógyítót, jó szakembernek tartotta, és erőt adott neki a vizsgálat folytatásához, hogy a medimágus nem tartotta közveszélyesnek páciensét.
Felettébb örült annak, hogy Aurora nem jött ma be dolgozni, biztos volt benne, hogy asszisztense már nehezebben tudná kezelni Lilium viselkedését.Visszanyújtotta az aktát páciense felé, majd diszkréten a vállára tette a kezét.
- Köszönöm, hogy megtisztelt a bizalmával...és megosztotta velem a hegei történetét....Szörnyű kínzásokat volt kénytelen elviselni, sokan biztosan túl sem élték volna ezeket - mondta tiszta együttérzéssel a hangjában Cherub, majd elengedte páciense vállát. Szerette volna megnyugtatni ezzel a rövid, mégis őszinte gesztussal. Aztán visszasétált a székéhez, és leült.
- Véglegesen eldöntötte, hogy szeretne megszabadulni az összes hegtől? - könyökölt az asztalra, sátor módjára összetámasztva az ujjait. Jól tudta, hogy a hegek a páciensei életében sok esetben különösen nagy érzelmi töltettel bírtak... voltak, akik éppen ezért nehezen váltak meg tőlük, még akkor is, ha a poklok poklát élték át keletkezésük közben. Ezt a véglegességet igyekezett most Cherub Liliumban is érzékeltetni.
- Tudja, ez egy visszafordíthatatlan döntés... így csak akkor kezdhetek bele az eljárásba, ha biztosít arról, hogy valóban ezt akarja - nézett a páciens sápadt arcára kérdőn. Így, ahogy rárnézett, a nagy kék szemeivel Lilium nem tűnt másnak számára egy ártatlan gyermeknél, aki olyan borzalmakat volt kénytelen elszenvedni családjától, ami minden épelméjű embert kiforgatott volna a valóságból. - Viszont megnyugtathatom, hogy a hegek eltávolításának fájdalmát egyáltalán nem fogja érezni.... Ugyanis a beavatkozás olyan fájdalmas lenne, hogy csakis altatásban tudom elvégezni - pillantott Liliumra biztatóan. Ilyen mély hegeket éber állapotban lehetetlenség lett volna eltüntetnie a pácienséről, és ezt célszerűnek tartotta előre közölni vele.

[✿A látszat csal?...✿]

✿A látszat csal?...✿

2000. április

Mr. Cherub Willbutch

✿hacuka✿

Ahogy az irodában ténfergek, az a sejrésem támad, hogy Mr. nem nagyon tud mit kezdeni velem. Kicsit sem bánkódva normális, barátságos mosolyt küldök felé, hogy megbizonyosodjon a felől, jelenleg nem vagyok közveszélyes. Csak önveszélyes, de azt inkább hagyjuk is. Még a végén viszaszállít a hatodikra. Követem a gyanakvó tekintetét, amivel végig mér az asztala mögül.
- A maga széke is kényelmes? - teszem fel a kérdésemet továbbra is zavartalanul, és az sem izgat, ha nem válaszolnak rá. Válasz helyett viszont egy kellemetlen kérdést kapok.
- Fogyasztott bármilyen kábítószert vagy tudatmódosító bájitalt? 
- Ehhmmm... - hümmögök - Mennyire keverednék bajba tőle? -kérdezek vissza óvatosan. Nem vagyok én drogos. Beszedődtek a gyógyszerek.
- Szükségtelen lenne - kapok megint egy kifejezetten hűvös választ a kérdésemre. Csak bohókásan megvonom a vállam. Tobábbra is nézeldődve.
- Maga tudja - mosolyogok rá szélesen. - Én pedig nem vagyok lakberendező.
Közben alaposan elmagyarázom milyen hegem honnan nam és hogyan. Az asztal felől egy méééééééély sóhajt hallok. Barátságosan rápislogok.
- Nos, nem tűnök valami dekoratív látványnak, úgy nézek mi mint a Hold ezekkel a mélyedésekkel - cseverészek tovább, hogy picit elvonjam a figyelmét a látvány okozta sokkból. Majd kissé lesápadok, mert a sebekből szűnni nem akaró nyavajgást kezdek hallani.
- Igen, hallottam a családjáról - mondja halkan Mr. Willbutch.
- Nos... egen...Minden családnak megvannak a maga hóbortjai, de az enyémek elég hülye hobbit találtak maguknak. Mentek volna inkább kviddicselni, vagy hobbipixi tartók is lehettek volna, vagy a szötymörő tudja - forgatom kicsit bosszúsan a szemem, majd sápadtan megmutatom neki a hátamat. Majd egyre erősödtek bennem a hangok. ne, ne szeddj le minket, örökké veled vagyunk, és veled leszünk. A családi sebeket sosem szedi le egyik Leddicius sem.
- Ajj már - motyogom erlőtlenül - légyszi kussoljatok...
elárulod a vért,elárulod a vért
- Nem - csapom két tenyerem közzé a halántékom, és lassan elkínlódom magam a gyógyszeremhez. Közben pedig reménykedem, hogy nem hajítanak fel seprűre kötözve a gyógyítómhoz. Ahogy nagy nehezen kinyitom a Kotyvalékot, mely lila és zöld színű, le is hajtok belőle szigorúan egy és fél kortyot. A folyadék végigperzseli a torkomat, mintha csak a legerősebb alkoholt innám, majd egyszerre csak a fejem kezd forrongani, aztán a hangok újra elcsöndesülnek. Fintorgok egy sort és két ujjammal megdörzsölöm a halántékomat.
- Fúúú - sóhajtok egy nagyot - Ezt sosem lehet megszokni, jojózik még a szemem is - dörzsölöm meg őket, majd igyekszem visszanyerni a lélekjelenlétem. AHogy rápillantok a döbbent medimágusra, igyekszem mosolyt küldeni felé, hogy minden oké. Minden oké. Igen, minden... Nagyjából. Fogjuk rá. És érzem most jön el az a pillanat, amikor Lilium fogja magát és teljesen összezuhan.
- Nos, Mr. Beckett a legkedvesebb Mikulás, akivel eddig találkoztam - suttogom élettelenül - Hálás vagyok neki, mert összeállította nekem ezt az Elmenyugtató Kotyvalékot... Csak mivel még nem tökéletes egészen sok a mellékhatása. Csakhogy, az alapból adott hangulatingadozásim most még jobban ingadoznak, mint egy részeges kentaur. Ne is törődjön ezzel - erőltetek mosolyt az arcomra és igyekszem visszanyerni a színem.
- Köszönöm, hogy megtisztelt a bizalmával...és megosztotta velem a hegei történetét....Szörnyű kínzásokat volt kénytelen elviselni, sokan biztosan túl sem élték volna ezeket - hallok mély együttérzéést a hangjába, majd a vállamra tette a kezét. Felpislogok rá és barátságosan elmosolyodom.
- Maga nagyon kedves ember, Mr., természetes, hogy megtisztelem a bizalmammal - egy kicsit lenyugodok és veszek egy mély sóhajt.
- Véglegesen eldöntötte, hogy szeretne megszabadulni az összes hegtől? - pillant rám ismét az asztal mögül a gyógyító. Olyan imádkozósáskásnak néz ki most, amire ismét elmosolyodok. Náluk cukibb rovart nem is ismerek. Aztán a kérdsétől elkomorulok. - Tudja, ez egy visszafordíthatatlan döntés... így csak akkor kezdhetek bele az eljárásba, ha biztosít arról, hogy valóban ezt akarja..
- Nos, néha nem csak az elmém szakad szét, hanem még a dolgok is egyre csak beszélnek hozzám. Tekintetek. Csukott szájak. Bútorok. Növények. És sebek... - teszem két tenyerem a kobakomra. - Elöntik az elmém ezek a hangok. És akkor én mint ember megszűnök létezni. Csak a hangok vannak. - ejtem a kezem az ölembe. - Sokszor ezek a hegek felém kiabálnak... Mondja - pillantok rá most az egyszer szomorúan, szinte esedezve - Ha az összeset leszedi... Akkor elárulom a családom vérét? Eddig semmelyikünk sem szabadult meg tőlük. Úgyhogy én nem tudom... hogy mit tegyek... Mit csináljak, mit csináljak - motyogom az orrom alá.
- Viszont megnyugtathatom, hogy a hegek eltávolításának fájdalmát egyáltalán nem fogja érezni.... Ugyanis a beavatkozás olyan fájdalmas lenne, hogy csakis altatásban tudom elvégezni - zökkent ki a zavaromból a medimágus. Leplezetlenül megkönnyebbülve felsóhajtok.
- Hjajj, az jó, nagyon jó - vigyorodok el ismét - Tudja, hiába marcangoltak szét engem ott, ahol értek, mégis tökéletesen épek maradtak az érző idegsejtjeim. Szóval nem vagyok egy érzéketlen fúriafűz - kuncogok halkan. - Megnyugtató ez hallani - mondom őszintén.
- Tudja amúgy, én is a Mandragórán végeztem - nyerem vissza a fesztelen, fecsegős állapotom. - Csak én a halottakkal foglalkkozom - teszem hozzá sejtelmesen.

A látszat csal..?

Lilium Leddicius

Tisztán látta, mennyire szenved Miss Leddicius attól a bizonyos pszichotikus zavartól, amit Beckett gyógyító annyira precízen diagnosztizált.
- Ajj már... légyszi kussoljatok... - magyarázott látszólag ismeretlen beszélgetőpartnerének Lilium. Reakciói egyértelműen azt a benyomást keltették Cherubban, hogy egyáltalán nem ura annak, ami a fejében zajlik.
- Nem - fogta két keze közé a fejét a képzeletbeli hangokkal viaskodva a páciens, majd szerencsére még maradt annyi lélekjelenléte, hogy igyon egy nagy kortyot a bájitalból. Ezutóbbi bizonyosan elég erős hatásfokkal bírt, ha ilyen jelentős fizikai hatást gyakorolt fogyasztójára.
- Fúúú. Ezt sosem lehet megszokni, jojózik még a szemem is - dörzsölte meg látványosan kék zsarátnokait a beteg, akit ezután szinte mintha kicseréltek volna.
- Nos, Mr. Beckett a legkedvesebb Mikulás, akivel eddig találkoztam. Hálás vagyok neki, mert összeállította nekem ezt az Elmenyugtató Kotyvalékot... Csak mivel még nem tökéletes egészen sok a mellékhatása. Csakhogy, az alapból adott hangulatingadozásim most még jobban ingadoznak, mint egy részeges kentaur. Ne is törődjön ezzel - mosolygott meglehetősen bágyadtan a beteg, amire a medimágus már kicsit bizakodóbban tekintett az előttük álló percek elé. Bár a Mikulás kifejezést ezen körülmények között igazán nem tudta hová tenni, úgy döntött, jobb, ha ráhagyja páciensére különös szóhasználatát. Elvégre nem azért volt itt, hogy nyelvórát adjon Miss Leddiciusnak. Az volt a dolga, hogy a sérüléseit eltüntesse... már ha amaz engedi.
- Maga nagyon kedves ember, Mr., természetes, hogy megtisztelem a bizalmammal - mondta immáron lényegesen jobb idegállapotban Lilium.
- Igazán köszönöm - sóhajtott fel Cherub megkönnyebbülten, amiért végre már-már egy emberi normalitáshoz közelítő beszélgetésfoszlány indult meg közöttük. Ám ez sem tartott sokáig... Amint Cherub kiejtette a hegeltávolítás véglegességére irányuló  kitételt, máris visszatért az az elcseszett szorongás a betegébe.
- Nos, néha nem csak az elmém szakad szét, hanem még a dolgok is egyre csak beszélnek hozzám. Tekintetek. Csukott szájak. Bútorok. Növények. És sebek... - fogta meg már megint a fejét a páciens, mintha így próbálná kordában tartani, ami abban zajlik. De hát ez természetesen lehetetlenség volt...Cherub átérezte a helyzetét, hiszen volt idő, amikor ő is komoly lelki gondokkal, ha nem is mentális zavarokkal küzdött. Ő ebben az időben az önpusztításba menekülve próbált kitörni a kínzó gondolatai örvényéből, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Aztán szerencsére jött Ziggens... és valódi gyógyírt kapott a lelki tüneteket kiváltó 'betegségére.'
- Elöntik az elmém ezek a hangok. És akkor én mint ember megszűnök létezni. Csak a hangok vannak - engedte el végre azt a zaklatott kobakot a két sápadt kézfej. - Sokszor ezek a hegek felém kiabálnak... Mondja - pillantok rá most az egyszer szomorúan, szinte esedezve - Ha az összeset leszedi... Akkor elárulom a családom vérét? Eddig semmelyikünk sem szabadult meg tőlük. Úgyhogy én nem tudom... hogy mit tegyek... Mit csináljak, mit csináljak - magyarázta összezavarodottan Lilium. Cherub erre mélyet sóhajtott.
- Miss Leddicius ne haragudjon, de ha ilyen súlyos kétségei vannak, sajnos egyelőre nem segíthetek magán. Nem az én tisztem eldönteni, hogy mit tegyen meg és mit nem a családja kegyetlenkedésének nyomaival... - tartott levegőtvételnyi szünetet.
- Bár ha valóban számít a véleményem, akkor azt gondolom, jobb, ha megszabadul a hegektől. Nem csak egészségügyi és  esztétikai okokból, hanem határozottan úgy vélem, hogy a mentális állapotának is kifejezetten jót tenne, ha nem kéne minden nap a hegek miatt szembesülnie azokkal a brutális sérülésekkel, amiket annak idején elszenvedett apja és testvére kezétől... - a székében kissé előrehajolva, izgatott hangon folytatta.
- Gondoljon bele, milyen lenne egy nap úgy felkelni, hogy a hegek nem kiabálnak magához? - mondta egészen fellelkesülten. - Még ha ez azt is jelentené, hogy elárulja a vérét, amit őszintén kétlek...Nem akarna végre a múlt árnyaitól szabadon élni? - vonta fel komolyan egyik szemöldökét, majd tovább folytatta. - De természetesen, megértem, ha ehhez a döntéshez időre, no meg további szakmai segítségre van szüksége... számos kiváló medimágusi pszichológust ismerek. Ha gondolja, ajánlok valakit, akivel mélyebben átbeszélhetik a kérdést, és visszatérhet hozzám, ha már végleges döntést hozott - tárta szét kezeit a medimágus várakozóan. - Csakis Önön áll a döntés.
Cherubnak jól esett látnia, mennyire megkönnyebbült Lilium, amikor kiderült, hogy nem kell további fájdalmakat elszenvednie, ha mégis bevállalja a kezelést.
- Hjajj, az jó, nagyon jó - derült mostmár tényleg jó kedvre a páciens. - Tudja, hiába marcangoltak szét engem ott, ahol értek, mégis tökéletesen épek maradtak az érző idegsejtjeim. Szóval nem vagyok egy érzéketlen fúriafűz - még egy kuncogást is megejtett, ami egészen aranyossá varázsolta eddig oly zaklatott arcvonásait. - Megnyugtató ezt hallani.
Azt, hogy a páciens immáron tényleg feloldódott, mi sem érzékeltette jobban, minthogy magáról kezdett beszélni.
- Tudja amúgy, én is a Mandragórán végeztem. Csak én a halottakkal foglalkozom - árulta el kissé misztikus hangnemben Lilium.
- Valóban? Örvendek a szerencsének kedves Kollegina - mosolyodott el Cherub. Szerette, ha a páciensei biztonságban érzik magukat nála, és oldott, közvetlen kapcsolat alakul ki közöttük, ami jótékonyan elősegíti a sokszor oly megterhelő kezelések gördülékeny lefolyását.
- És pontosan hol, milyen minőségben praktizál? - érdeklődött őszintén.

[✿A látszat csal?...✿]

✿A látszat csal?...✿

2000. április

Mr. Cherub Willbutch

✿hacuka✿

A beszélgetés a gyógyítóval alapos hullámvölgyeket jár meg. Bár ez inkább a szeszélyes természetem miatt van, amit egyszerűen képtelen vagyok megzabolázni. Eltöprengek, vajon ők hogyan és hol tanulják meg azokat, amiket én nem tudok. Sokszor veszem észre, hogy hirtelen hátrahőkölnek, grimaszolnak vagy szóra se méltatnak a beszédem alatt és után. Nem tudom hova tenni, pedig én esküszöm... MIre is? Nincs is kire esküdnöm. De tényleg az égiek a tanúim, hogy egy szem rosszindulat sincsen bennem. Csak nem értem ezeket a normékat és furcsa szabályokat amikhez még a bonyolult kódrenszer is hozzáadódik.
Ez mind csak azért gondolkodtat el, mert nem egyszer ézrem azt, hogy Willbutch nem tud hova tenni. Biztos nem egyszer fordult elő a fejében, hogy rámhívja a hatodik emelet összes bevethető gyógyítóját. Bár a gondolattól és a fejemben megjelenő vicces képektől el kell, hogy nevessem magam. Ugyan Lilium, mit számít, mit gondolnak mások. Mindig minden ugyan az. Igen, minden ugyan az. Magam sem veszem észre, hogy ismét megvakargatom a kézfejem. Talán nem ártana bevallani még valamit. Nem sokat kockáztatok, bár ha jól emlékszem sikerült nagyjából az árnykban megmaradnom, hogy a nevem ne legyen ismerős. Max az apám miatt, de úgyis mindig az árnyákában léteztem. Ezért nem volt olyan nagy baj az sem, hogy egy ideig hamis álnévvel éltem, aztán újra visszaszivárogtam a saját nevemmel az egyetemre. Csak az apámról tudtak. Bár a Minisztériumot nem lehet átverni. Nagyjából nem. Haha.
Még gyűjtök egy kis erőt...
Egyelőre lefoglal valami más... Nagyon zaklatott vagyok, mert hiába próbálok nem tudok a szavak alól kitörni. Nem lehet. Azok a húsom alatt vannak. A csontba vésva. Olyan mélyet, melyet se Willbutch sőt, még Ziggens se lenne képes eltűntetni.
- Miss Leddicius ne haragudjon, de ha ilyen súlyos kétségei vannak, sajnos egyelőre nem segíthetek magán. Nem az én tisztem eldönteni, hogy mit tegyen meg és mit nem a családja kegyetlenkedésének nyomaival..
- A szavak... Nagyon mélynen belém véste apám a szavakat. Az őseim szavát. Azt, ami egy Leddiciust Leddiciussá tesz - motyogom a gyógyító felé, akin szinte látszik, hogy minden erejével azon van, hogy valahogy segítsen. Lehet meg sem hallja, amit mondok teljesen magamba süllyedve. Érzem, hogy süllyedek megint oda, abba a mélységbe ahol olyan jó. Olyan sötét. És olyan biztonságos. Ahol nem érdekel a külvilág. Egy pillanatra sem.
- Bár ha valóban számít a véleményem, akkor azt gondolom, jobb, ha megszabadul a hegektől. Nem csak egészségügyi és  esztétikai okokból, hanem határozottan úgy vélem, hogy a mentális állapotának is kifejezetten jót tenne, ha nem kéne minden nap a hegek miatt szembesülnie azokkal a brutális sérülésekkel, amiket annak idején elszenvedett apja és testvére kezétől... Gondoljon bele, milyen lenne egy nap úgy felkelni, hogy a hegek nem kiabálnak magához?
Erre ábrándosan felnézek Mr. Willbutchra, aki egyre csak izgatottabban beszél. Segíthetne... Tényleg segíthetne a mentális állapotomban is? Félre kapom a tekintetem és ismét egy elmaszatolódott, sötét, rémisztő alakra szegezem, aki ott átt a gyógyító háta mögötti sarokban. Olyan remegő érzés ját át, mint amikor valaki a seprűjével zuhan hirtalan lefelé. Vagy amikor a mugliknál lemegy a lift. A szívem egyenesen a bokámig zuhan. Ne, Lilium, ne kezdj itt őrjöngeni. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy a szavaira koncentráljak. Nem baltázhatom el, hogy az állapotom miatt tényleg leküld a hatodikra. Ha innen elkerülök ma, úgy érzem sosem jönnék el ismét. Nagyot lélegezve sóhajtok, és a gyógyítóra nézek.
- Talán... Talán igaza van, Mr. Willbutch.
- Még ha ez azt is jelentené, hogy elárulja a vérét, amit őszintén kétlek...Nem akarna végre a múlt árnyaitól szabadon élni?  De természetesen, megértem, ha ehhez a döntéshez időre, no meg további szakmai segítségre van szüksége... számos kiváló medimágusi pszichológust ismerek. Ha gondolja, ajánlok valakit, akivel mélyebben átbeszélhetik a kérdést, és visszatérhet hozzám, ha már végleges döntést hozott. Csakis Önön áll a döntés.
- Tudja, azért szeretek az emberekkel beszélgetni, mert olyan ösztönzőek lehetnek. Mégha nem is sejtik, mégha nem is akarnak segíteni, néha tényleg nagyon hatásosak, és engem is magukkal sodornak egy jobb élet felé. Már ha érti mire gondolok. Kicsit ez olyan szentimentálisan hangzott, vagy nem is tudom.Nyálasan. De belegondolva már kezdek bekattanni ezektől a hegektől. Talán ha nem is teljesen, de halkabb lesz a zaj a fejemben. És nem fordulhatok most vissza - nézek rá sokatmondóan. Nem, nem tehetem ezt meg.
- Essünk neki - mosolygok rá, majd ismét a sarok felé bámulok. Jó, már nincs ott senki. - De azért szóljon, mikor készül Morpheusz birodalmába küldeni. Felőlem neki is eshetünk. Vagyis leginkább Ön esik ezeknek - jegyzem meg bohókásan.
Mr. Willbutch érdeklődően néz rám, miután kibukott belőlem, hogy én is mandragórás voltam.
- Valóban? Örvendek a szerencsének kedves Kollegina - még el is mosolyodik, ami meglep, és természetesen mégjobban rámjön a jellegzetes kotyogás. - És pontosan hol, milyen minőségben praktizál? - kérdezi érdeklődve.
- Hát, én olyan házalás szinten tolom az ipart, ugyanis most nincsen sok gyilkosság, amihez kellenék. Meg jó dolog a boncolgatás, én is szeretem, de ugyen nem néznék jó szemmel ha random embereket kezdenék gyűjtögetni, boncolgatni. Na, csak vicceltem, nem vagyok ennyre beteg - nevetek fel. - Jah, hát nem is mondtam, lényegében felderítő nekromágus vagyok. De mostanában nem nagyon van ránk szükség - vonom meg a vállam. - Nem is tudom eldönteni, hogy jó-e ez vagy nem. De megnyugtatom, Mr, hogy nem esek se magának se senki másnak. Ezt a normék közzül megtanultam - közlöm fesztelenül.
Ahogy fecsegek, még egyszer ránézek a felkaromra. Még nem tudom megmutatni.

A látszat csal..?

Lilium Leddicius

altatódal

- A szavak... Nagyon mélyen belém véste apám a szavakat. Az őseim szavát. Azt, ami egy Leddiciust Leddiciussá tesz - motyogta bizonytalanul a páciens, miközben Cherub továbbra is érdeklődően figyelte. Megint átérezte, mennyire szerencsés is, amiért őt az elejétől kezdve úgy fogadta el a családja, ahogy volt. Sosem kellett megküzdenie a szeretetükért, az mindig is valahogy magától értetődő volt... Igaz, apja eleinte nem értette, miért nem tud boldog lenni női testben, de aztán idővel megbékélt a döntésével és szívből elfogadta a változást, melynek köszönhetően egy unokával is megajándékozta a sors. Miközben Cherub igyekezett Lilium lelkére beszélni, észlelte rajta, hogy csak félig figyel rá.... mintha a figyelme másik felét valami, vagy valaki - talán egy nem is létező dolog - kötötte volna le. Már éppen szólni akart neki, hogy kizökkentse tűnődéséből, amikor a páciens végre „visszatért”.
- Talán... Talán igaza van, Mr. Willbutch - nyitott a gondolatra lassan, de biztosan a beteg, akire szerencsére jól hatottak a medimágus szavai, és úgy tűnt, most már sikerül elhatároznia magát.
- Tudja, azért szeretek az emberekkel beszélgetni, mert olyan ösztönzőek lehetnek. Mégha nem is sejtik, mégha nem is akarnak segíteni, néha tényleg nagyon hatásosak, és engem is magukkal sodornak egy jobb élet felé. Már ha érti mire gondolok. Kicsit ez olyan szentimentálisan hangzott, vagy nem is tudom.Nyálasan. De belegondolva már kezdek bekattanni ezektől a hegektől. Talán ha nem is teljesen, de halkabb lesz a zaj a fejemben. És nem fordulhatok most vissza - mondta immáron teljes meggyőződéssel Lilium, aki ebben a pillanatban nagyon is épelméjűnek tűnt Cherub számára. - Cseppet sem volt nyálas. Inkább nagyon is lényeglátó és bölcs - mosolygott rá Cherub.
- Essünk neki - tett egy rövid kitérőt a képzeletbeli árny feltérképezésére ismételten a páciens, majd ismét visszafordult gyógyítója felé. - De azért szóljon, mikor készül Morpheusz birodalmába küldeni. Felőlem neki is eshetünk. Vagyis leginkább Ön esik ezeknek - viccelődött már szinte Lilium, ami annak a jele volt, hogy sikerült feloldódnia a medimágus társaságában.
- Természetesen szólni fogok - dőlt hátra Willbutch egészen ellazulva, hogy ezután páciense szakmai életének rejtelmeit hallgassa, ami - és ezzel talán egyedül lehetett Lilium ismerősei között - őszinte kiváncsiságot váltott ki belőle.
- Hát, én olyan házalás szinten tolom az ipart, ugyanis most nincsen sok gyilkosság, amihez kellenék. Meg jó dolog a boncolgatás, én is szeretem, de ugyen nem néznék jó szemmel ha random embereket kezdenék gyűjtögetni, boncolgatni. Na, csak vicceltem, nem vagyok ennyre beteg - kacagott egyet a szőke hölgyemény.
- Jah, hát nem is mondtam, lényegében felderítő nekromágus vagyok. De mostanában nem nagyon van ránk szükség. Nem is tudom eldönteni, hogy jó-e ez vagy nem. De megnyugtatom, Mr, hogy nem esek se magának se senki másnak. Ezt a normék közzül megtanultam - fecsegett közvetlen modorban a páciens, mire Cherub megint elmosolyodott. Plaszti-medimágus hallgatóként neki is volt alkalma megismerkedni a halott emberi testtel...Hiszen mi más lehetett volna jobb gyakorlóeszköz a bőrhibák, hegek és más torzulások helyrehozatalának elsajátítására, mint egy holttest? Cseppet sem viszolygott hát a témától.
- A nekromágia valóban nagyon izgalmas terület, nem csodálom, hogy rajong érte... Mint a plaszti-medimágia, ez is folyamatosan fejlődő medimágusi ág, ami állandó kihívást jelent a hivatás űzői számára - mondta elismeréssel a hangjában a gyógyító. - Ami az elhelyezkedési lehetőségeket illeti, ha szeretné, szívesen körbekérdezek az ispotályban és néhány kutató ismerősömnél, hogy nincs-e szükségük nekromágus kollégára? - kérdezte előzékenyen páciensét, majd határozott, céltudatos tekintettel pattant fel.
- Most azonban azt hiszem, eljött az ideje az altatásnak. Hacsak nem különösen sürgős esethez hívnak, szeretem főzet segítségével elaltatni a pácienseimet, mert az a tapasztalatom, hogy a bájital hatásosabb az altató bűbájoknál abból a szempontból, hogy így valóban semmilyen fájdalmat nem éreznek a kezelés közben - magyarázta lelkesen, miközben a vizsgálóasztala felé sétált.
- Megtenné, hogy felül az asztalra? - tette fel a kérdést, amely sokkal inkább volt kedvesen kiadott utasítás.
A nyugodt álom esszenciáját nem kellett elővennie a szekrényből, mivel az alapkészlethez tartozott, ami az asztal melletti pulton kapott helyet. Cherub megvárta, amíg Lilium helyet foglal a vizsgálóasztal sima felületén, aztán leült mellé a székre, majd egy pohárba áttöltött úgy félkortynyit a főzetből, és a betege kezébe adta.
- Igya csak meg bátran! Mire felébred, teljesen új ember lesz! - nézett Cherub a páciensre biztatóan. - Eljött végre a maga ideje! - kacsintott rá szívélyesen, hogy még egy löketet adjon.

[✿A látszat csal?...✿]

✿A látszat csal?...✿

2000. április

Mr. Cherub Willbutch

✿hacuka✿

Ahogy minden lelkesedéssel magyarázom a hivatásomról szól dolgokat, örömmel veszem észre, érdeklődve hallgat a gyógyító. Eszembe jutnak azok a hosszú, és izgalmas boncolások az egyetemen. Meg hát, igazából ez a szenvedélyem már az apám idejében is megvolt. Szerettem felnyitni a halottak testét, csak kíváncsiságból. Meg már akkor úgysem rikácsoltak.
- A nekromágia valóban nagyon izgalmas terület, nem csodálom, hogy rajong érte... Mint a plaszti-medimágia, ez is folyamatosan fejlődő medimágusi ág, ami állandó kihívást jelent a hivatás űzői számára - hangzik az elsimerés Mr. Willbutch szájából.
- Óh, hát igen. Tudja az apám is nagyon szeretett kísérlezetni ezzel a dologgal. Minden vágya volt egy olyan löttyöt keverni, ami életben tarjta az embereket, boncolás közben. Ébren, és életben. Mennyit kínlódott, emlékszem, tiszta véér volt, meg mocsok - teszek egy nagy mozdulatot a kezeimmel, majd magaman mutogatok, hogy illusztrálljam is. A szemem kissé kitágul, ahogy eszembe jutnak a dolgok, és különös hansúlyhordozással kedzek beszélni. Hol suttogva, hol élesen. - Nagyooooon szerette hallgatni a sárvérűek fájdalmas kiáltásait, miközben ő ott vihorászott a beleik között. Ez a kísérlet már abszurdum. Hiszen totál ellent mondt az élet és a halál szabályainak. De mindig, mindig mindig meghalltak, apám meg minidg, mindig nagyon dühös lett - forgatom meg a fejem. - Nagyon dühös, és ha apa mérges, az nagyon nagyon nem jó - futot rajtam a remegés. - Maga szerint képes volt tökéletesíteni azt a varázsitalt? - pillantok kikerekedett szemekkel a medimágusra, félrebillentett fejjel.
- Ami az elhelyezkedési lehetőségeket illeti, ha szeretné, szívesen körbekérdezek az ispotályban és néhány kutató ismerősömnél, hogy nincs-e szükségük nekromágus kollégára? - kérdezi segítőkészen én pedig elmosolyodom.
- Óh, minden vágyam újra ksíérletezni. Azt hiszem az adósa lennék akkor, Mr. De engem a legjobban az ejt izgalomba, amikor ki kell találni a halál okát. Vagy felállítani  a végső diagnózis - sóhajtok mélyen. De rég is volt, amikor egy érdekes és brutális körülmének között elhunyt hullával találkoztam. Azok a régi szép idők, amikor élő embereket boncoltál. Ó, fogd be! küldöm el az elmémbe betolakodó fangot egy undormányos fintorral.
- Most azonban azt hiszem, eljött az ideje az altatásnak. Hacsak nem különösen sürgős esethez hívnak, szeretem főzet segítségével elaltatni a pácienseimet, mert az a tapasztalatom, hogy a bájital hatásosabb az altató bűbájoknál abból a szempontból, hogy így valóban semmilyen fájdalmat nem éreznek a kezelés közben - rángat vissza a jelenbe a gyógyító hangja.
- Nos, meg gondolom nem olyan sokkoló, minthogy nyakon talál egy bűbáj - nevetgélek miközben megvonom a vállam. - Ne lepődjön meg, ha nyáladzani kezdek, ha alszom sokszor folyik. Magának szokott? - kérdezem fesztelenül.
- Megtenné, hogy felül az asztalra? - nógat kedvesen a gyógyító. Én erre lendületesen ledobom a ruháimat, bár fogalmam sincsen, hogy kell-e. Azok pedig le is pottyannak a székre, úgy ahogy éppen skerül nekik.
- Már repülök is! - kiáltok fel hangosan, ujjammal az ég felé mutatva, mintha csak Buzz Lightyear lennék. Aztán már bele is huppanok talán túl hangosan az asztalra. Kiveszem a gyógyító kezéből az itókát, amit először végigmérek. Beleszimatolok, körbeforgatom a kezemben aztán újra a varázslóra tapasztom a tekintetem, aki továbbra is bíztatóan néz. A vizsgálódás szakmai ártalom.
- Igya csak meg bátran! Mire felébred, teljesen új ember lesz! - hallom a bátorító hangját. Kicsit összeráncolom a szemem, és azon gondolkodom, nem-e lép-e fel valami őrült mellékhatás, ha a szervezetemben összekutymátyolódik az én gyógyszerem ezzel az itókával. De már hajtom is fel azt a félkortyot. - Eljött végre a maga ideje! - kacsint egyet rám. Én pedig már nyúlok is el az asztalon.
Igen, eljött a te időd, a te időd visszhangzik még utoljára a fejemben a hang...

A látszat csal..?

Lilium Leddicius

ébresztő

- Óh, hát igen. Tudja az apám is nagyon szeretett kísérlezetni ezzel a dologgal. Minden vágya volt egy olyan löttyöt keverni, ami életben tarjta az embereket, boncolás közben. Ébren, és életben. Mennyit kínlódott, emlékszem, tiszta véér volt, meg mocsok - gesztikulált meglehetősen intenzíven a páciens a mondottakhoz, amitől Cherub egy kicsit zavarba jött. - Nagyooooon szerette hallgatni a sárvérűek fájdalmas kiáltásait, miközben ő ott vihorászott a beleik között. Ez a kísérlet már abszurdum. Hiszen totál ellent mondt az élet és a halál szabályainak. De mindig, mindig mindig meghalltak, apám meg minidg, mindig nagyon dühös lett - ecsetelte igen csak plasztikusan a történteket Lilium, mire a medimágus megrázta magát. Igyekezte kiverni a fejéből a képeket, amik elég makacsul ragaszkodtak szürkeállománya vetítővásznához... Sajnos túl jó volt a képzelőereje, és ez a jelenlegi helyzetében elég nagy hátrányt jelentett.
- Nagyon dühös, és ha apa mérges, az nagyon nagyon nem jó. Maga szerint képes volt tökéletesíteni azt a varázsitalt? - nézett a gyógyítóra a páciens őszinte kíváncsisággal a szemeiben.
- Őszintén szólva nem tudhatom, de nem hinném, hogy sikerült - zárta rövidre a kérdést, remélve, hogy hamarosan továbblépnek ezen a témán. Tisztán érezte, hogy ez most az a határvonal, amit nagyon nem szeretne a továbbiakban átlépni a Liliummal való beszélgetés során. Megértette, hogy páciense súlyos traumákat szenvedett el, és ezeket bizonyára a mai napig nem tudta feldolgozni, de az is egyértelmű volt számára, hogy nem ő a megfelelő személy a skizofréniás tünetekkel járó pszichotikus zavarral küzdő nő terapizálására.
- Óh, minden vágyam újra kísérletezni. Azt hiszem az adósa lennék akkor, Mr. De engem a legjobban az ejt izgalomba, amikor ki kell találni a halál okát. Vagy felállítani  a végső diagnózist - sóhajtott a nekromágus egy nagyot mondandója végén. - Nem tesz semmit. Szívesen közbenjárok az ügyében. Cherub ezek után már érezte, hogy ideje megkezdeni a kezelést. Ma még sokan vártak rá, és nem akarta csevegéssel húzni az időt.
- Nos, meg gondolom nem olyan sokkoló, minthogy nyakon talál egy bűbáj. Ne lepődjön meg, ha nyáladzani kezdek, ha alszom sokszor folyik. Magának szokott? No meg Lilium társasága is kezdett kissé fárasztóvá válni a számára....A nyáltermelésére vonatkozó kérdést inkább elengedte a füle mellett, és alig várta, hogy a nyugodt álom esszenciája végre befogja a kedves páciens száját. Liliumnak nem kelett túl sok biztatás ahhoz, hogy megszabaduljon a testét takaró textiltől, mire Cherub kissé zavartan vakarta meg a fejét. Alap esetben a vetkőztetést ő szokta elintézni, amikor már alszik a páciens, de most megelőzték. Na nem mintha kifogása akadt volna a fordulat ellen... elvégre ennyivel kevesebb dolga lett.
- Már repülök is! - huppant meglehetős lelkesedéssel az asztalra Lilium, aztán először szagolgatni, nézegetni kezdte a bájitalt, mintha csak ismerkedne vele. Majd végre felhajtotta azt, és pár pillanattal később mély álomba is merült. Willbutch megkönnyebbülten sóhajtott fel, amiért ismét nyugodtan dolgozhatott és nem kellett kiszűrnie páciense rendhagyó viselkedését a megszokott gyógyítási folyamatból. Fertőtlenítő főzetével alaposan ecsetelni kezdte Lilium hegeit a hasán, majd sistergő, maximális erősségű átokhegeltávolító savval kezelte a bőrfelületet, hogy aztán frissen behegesítse azokat. - Valetudo Maximo - szórta a sebekre egyenként a felturbózott hegesítő varázslatot, amely szépen tette a dolgát.... Lilium elölről most már úgy nézett ki, mint bármelyik csinos, fiatal nő, aki nem szenvedett el kínzásokat. Miután Cherub végzett a páciens elülső oldalával, óvatos mozdulattal a hasára fordította őt. Ekkor döbbenten vette észre, hogy bal alkarjának belső felén egy sötét jegy éktelenkedett.... Hátrahőkölt a váratlan látványtól... de aztán a rutin és a hivatástudat átsegítette a sokkon. Az évek során már számos sötétjegyet távolított el, ez hivatalból kötelessége volt. A Minisztérium utasításaként a tiltott szimbólumtól mindenkinek meg kellett szabadulnia, ha annak viselésén érték. Bár Lilium papíron nem ezért érkezett hozzá, Cherub biztosra vette, hogy a hegek eltávolításán felül ez is volt a célja... elvégre ha nem jött volna el önként, akkor  az aurorok jóval durvább módszerekkel érték volna el, hogy megváljon a tabuvá vált jeltől. Cherub behunyta  szemét, majd pálcája hegyét a jegy közepéhez érintve, lelki szemei előtt egy égő kígyót vizualizálva mormolta el a varázsigét. - Morsmordrursus.
A pálcából piros fény terjedt szét szépen lassan Lilium alkarján, sistergő hangot hallatva, aztán Cherub végignézte, ahogy a beteg karjáról szó szerint leégett a sötét jegy. A füst egy pillanat alatt elszállt, és egészséges, tiszta bőrfelület képződött a szimbólum helyén.
Cherub boldogan elmosolyodott, amiért sikerült tovább irtania Voldemort sötét örökségét, majd alapos mozdulatokkal a páciens hátán lévő hegeket is lekezelte. Örült, hogy segíthetett ezen a hányatott sorsú nőn, aki talán, most, hogy teste megtisztult  a hegektől, az életében is tiszta lapot nyithatott, és maga mögött hagyhatta kegyetlen múltját...
Visszafordította hát a megújult pácienst a hátára, és egy pálcaintéssel visszaadta rá a ruháit. - Gallicinium - mormolta végül lágyan, mire Lilium ébredezni kezdett álmából.
Cherub kedvesen megsimította a vállát, hogy segítsen neki az ébredésben, aztán türelmesen kivárta, hogy teljesen magához térjen.
- Jó reggelt Miss Leddicius! Örömmel jelentem, hogy a kezelés sikeres volt, megszabadult a hegektől... - mosolygott rá őszinte csillogással a szemében.
- És a sötét jegytől is - folytatta már kicsit komolyabb hangon.

[✿A látszat csal?...✿]

✿A látszat csal?...✿

2000. április

Mr. Cherub Willbutch

✿hacuka✿

A Mr. arca egy kissé elsápad, miközben részletezem apám tetteit. Bizonyára elképeli, úgyhogy inkább megkímélem a további részletektől, így nem említem, amikor apám megkért, hogy bogozzam ki a fejét a belek sűrűjéből. Na igen, szagra sem volt kellemes, bár én igazán imádam az élő szerveket tapogatni. Olyan kellemes érzés járt át akkor is. Főleg, amikor már teljesen kihült a hulla, és mindene halott tapintású és jéghideg. Örülök, hogy nem vagyok férfi, mert még kinézném magamból, hogy ezektől a hulláktól mindig kanos lennék. Nagyot sóhajtok megkönnyebbülve, hogy mégis csak nő vagyok.
Most is úgy szeretnéd ezt, olyan jó beledugni a kezed a szervek közzé, talán itt a lehetőség, hogy kipróbáld. dünnyögi a hang a fejemben, mire a kezem autómatikusan előre nyúlik a gyógyító felé, és elképzelem, ahogy végzek vele és felboncolom. De még észnél vagyok és fejbe vágom magam. Állj le, nem bántom kiáltom vissza a fejemben a hangoknak. Nem irányíthatnak.
- Őszintén szólva nem tudhatom, de nem hinném, hogy sikerült - hallom kétkedő, visszafogott hangon Cherub hangját. Elmosolyodom.
- Hát persze, hogy nem! Még a varázslók sem tudnak isteneket játszani - vonom meg sejtelmesen a vállamat és elvigyorodaom. Halkan dúdolgatni kezdek, miközben odaoldalazok ahova a gyógyító mutat és vetkőzni kedek. Nem jelent számomra semmit az, hogy akár meztelenül is látnak, nem nagyon értettem sosem annak az értelmét, miért szégyellik az emberek mások előtt a testüket.
Alig várom már, hogy a gyógyító szerint "új ember lehessek", bár attól még, hogy a testem megszépül én ugyan olyan maradok. Az én lelkem ugyan olyan marad. Kíváncsi vgayok, vannak-e kíséletek arról, hogy az emberi léleket hogyan lehetne beszínezni. Feketére. Vagy fehérre. Vagy egy kicsit ebből, egy kicsit abból. Ha nem lennének belém építve az orvosaim és a gyógyszerek által azok a minimális erkölcsi normák, és ha nem tartana állandóan szemmel a Minisztérium, vagy talán, ha olynan beteg lennék, mint egykor az apám, már egészen biztos, hogy ezen kísérleteznék. Előbb sok mindnekit felboncolnék, hogy megtaláljam a lelkület, aztán... megszakad a kép én pedig édes homályba zuhanok.
Álmomban álmodom. Odalenn a sötét folyosókon, ismeretlen hullakezek nyújtóznak felém és mindenfelől hömpölyög a sötétség. Hangok is vannak, de még mennyi! Talán egy egész hadsereg hangja tépi most a koponyám. Én pedig nem tudom már többé visszafogni a józanságom. Elnyelnek a kezek, és már a hangok irányítanak. Nincsen több személyiségem. Nincsen belőlem másik én. Csak a hang van. Aki ural engem.
Ahogy Cherub felébreszt a szemem tágra nyílva felpattan. Valami megváltozott. Egy hang, a sok közzül eltűnt. De melyik? Nem is figyelne a gyógyítóra végigtapogatom a testem. Neki úgy tűnhet, mintha csak a bizonyosság miatt tenném, de igazából egy hang után kutatok. Aztán meghallom, amit Cherub mond.
- És a sötét jegytől is
Mi? mi? felugrok, olyan hirtelen, hogy lehet még szerencsétlen gyógyítót is felborítom. Na jó, talán megtántorítom, mert egy ilyen óriást azért elig hiszem, hogy bárki képes lenne feldönteni.
- Miért? - remeg meg a hangom. - Én nem. Őt nem. Vagyis de, de nem... nem... - motyogom, és már a hangom se hallom attól a sípolástól ami a fejemben folyik. Még halvány józan énem suttog valamit arról, hogy a gyógyszeremre fél nap elteltével lehetett volna másik elixírt vagy bármi egyéb keveréket inni, mert akkor kiüti a hatását vagy lehet még rosszabb állapotba kerülök. A kezemet remegve emelem magam felé, és keresem rajta a jegyet, de sehol sem találom. Ne, ne gondolom miközben ujjaimmal vakargatni kezdem a helyét. Szólalj meg!
Az agyam pedig kikapcsol és nem vagyok ura önmagamnak. Egészen a táskámig hátrálok, majd belenyúlva előhúzom a pálcám és remegő kezekkel a gyógyítóra szegezem. Reszketek mint a nyárfa, a józanságom visszaszerzése miatt. Meg azért is, mert meg akarom ölni. És azért is, hogy ne öljem meg.

[Igyon!]

A látszat csal..?

Lilium Leddicius

nyugtató dallamok

Látta, hogy magához térve a páciens rögvest kutatni kezd... kutatni a hegek után... hogy megvannak-e még. Ez teljesen normális reakció volt, természetes, hogy a páciensek azonnal szeretnének megbizonyosodni a változásról. Ahogy kimondta a diagnózis legutolsó részét, mégpedig azt, hogy a sötét jegytől is megszabadította, a páciens egyszeriben rémülten pattant volna fel a vizsgálóasztalról. Cherub döbbenten figyelte a jelenetet, és finoman megpróbálta ugyan még menet közben visszafordítani a mozdulatot, és szelíden visszatolni az egyik vállánál fogva... főként, mert ilyen gyorsan nem volt szerencsés, sőt, akár veszélyes is volt felállnia.
- Várjon.... Megszédülhet - próbálta figyelmeztetni, de mintha egyik fülén be-, másikon kisiklott volna az intelem, ha egyáltalán meghallotta. Olyan erővel szerzett érvényt akaratának, ami aligha tűnt volna ki törékeny testalkatából....A heves mozdulat következtében egy kicsit Cherub is kibillent az egyensúlyából, Lilium ugyanis szinte fellökte őt ülőhelyéből.... akarva bár vagy akaratlanul. A pillanatnyi megdöbbenés után visszanyerve lélekjelenlétét és egyensúlyát, immáron stabilan állt meg az asztal mellett a gyógyító.
- Miért? - kérdezte láthatóan teljesen megzavarodva a fiatal nekromágus. - Én nem. Őt nem. Vagyis de, de nem... nem... - mondta vészjóslóan sípoló hangon, ami erősen sértette a medimágus fülét.
- Miss Leddicius... Kérem nyugodjon meg! - szólt rá higgadt, mégis véresen komoly hangon Willbutch.
- Legyen szíves legalább leülni, mielőtt rosszul lesz! - tette hozzá érezhetően aggódva. Ahogy elnézte Lilium zaklatott mozdulatait, most már nem csak a fizikai, hanem a mentális épségéért is aggódni kezdett.
A páciens táskája felé pillantott, hogyha szükséges, magához tudja hívni a korábban már láthatóan bevált bájitalt....
Látta, ahogy Lilium lassanként éppen arra vette az irányt, és belenyúlt a táskába... Azért imádkozott, hogy a bájitalt húzza ki belőle, de sajnos csalódnia kellett. A betege ugyanis nem mást vett magához, mint a pálcáját és egyenesen rá szegezte.  Ebben a pillanatban sajnos nem tehetett mást... Szólnia kellett a biztonsági mágusoknak. Pálcájával egy gyors piros szikrát küldött a levegőbe, ami hirtelen a négy égtáj felé terjedni kezdett, könnyedén átcikázva a falakon...Ezzel párhuzamosan halk vibrálást hallhatott a páciens... olyasfajta dongást, amit talán a muglik egy méhkas hangjához hasonlítanának. Ez tökéletesen működött, hiszen nem zavarta meg a kezelést egyik osztályon sem, mégis, a szürke talárt viselő biztonságiak azonnal tudták a dolgukat a rezgést és a vészjelzést érzékelve. Öt másodperc sem telt bele, és ketten máris a vizsgálóba hopponáltak, szorosan közrefogva Liliumot. Egyelőre nem szóltak semmit... Várták, hogy Cherub kiadja az utasítást...A medimágus közben készen állt, hogyha szükséges, megvédje magát, de legbelül azt remélte, erre mégsem kerül sor... Bízott benne, hogy nem támadja meg a páciense. Egy utolsó próbát tett még, hogy megkísérelje megnyugtatni őt.
- Kérem.... Maga is tudja, hogy nem volt választásom. A sötétjegy illegális....tiltott szimbólum. Törvény kötelezett rá, hogy eltávolítsam! - nézett egyenesen Lilium szemébe, szomorúsággal vegyes komolysággal.
- Higgye el... jobb lesz magának nélküle....ha tovább viseli, és rajtakapják, az Azkabanban is végezhette volna... Miss Leddicius, kérem ne ellenkezzen!
Látta, hogy a segítségére siető varázslók mindenre elszántan tartották Liliumot két oldalról.... Egyelőre csak határozottan, fájdalmat nem okozva neki... De ha ennél többet készült volna tenni, netalántán megtámadni a gyógyítót, akkor egészen biztosra vehette, hogy nem másutt fogja végezni, mint az oly jól ismert hatodik emeleten.
- Kérem.... Engedje, hogy odaadjam Önnek a bájitalát.... - biccentett a táska felé, majd a pálcája finom mozdulatával nonverbálisan odareptette elé az üvegcsét, éppen vállmagasságban.
- Most nem Önmaga...Térjen vissza... Térjen vissza hozzám...Kérem...Igyon! - szólt rá egy árnyalattal élesebben. Hátha ezzel kizökkenti végre az átmeneti elmezavarból....

[✿A látszat csal?...✿]

✿A látszat csal?...✿

2000. április

Mr. Cherub Willbutch

✿az a bizonyos eeeeeh?! pillanat✿

✿hacuka✿

Káosz káosz káosz. Az volt a fejemben, egy őrülten nagy, és hatalmas kásoz, amit elvakított a saját szemem elől a sötétség. Nem tudom mit csinálok. Csak csinálom amit a hangok süvítenek a fejemben.
- Hozd vissza! Csináld vissza! - kiabálom ki torkom szakadtából az ő hangjukat. De ez már nem az én hagnom. Minden olyan távoli. Csak sodródom el a sötétségtől, a nyugalmat biztosító semmibe. Minden mindegy. hagyom, hogy a hangok uraljanak. Tompán valamiféle alak hív azt hiszem a nevemen, de még azt sem tudom hirtelen hol van egyáltalán a testem.
Csak hagyjatok békén. Olyan jó itt a testem nélkül. Közben mintha valami furca döngicsélés ütné meg a fülem, mintha csak méhecske lenne. Szeretem a méheket, mindig nézegettem őket, amikor nem kellett semmivel sem foglalkoznom otthon. Érzem az akác illatát is, ami körül búgtak folyton, és mindig ácsingózva csorgattam a nyálam a méz után. Ahogy elönt apillanatnyi nyugalom kezd tisztulni a kép körülöttem, és felbukkan előttem a plasztimedimágus alakja, aki valamit nagyon magyaráz felém.
- Kérem... Szimbólum... kötelez rá...Azkabanban - heh? Mi? Értetlenül pislogok egyet kettőt, bár nem nagyon érzem magam tiszta elmeállapotban. Teljesen össze vagyok zavarodva, és amikor észreveszem a körülöttem álló biztonságiakat elkiáltom magam.
- Eeeeeeeeh?! - billentem félre a fejem, és közben ujjaim között megforgatom a pálácám, mintha a világ legtermészetsebb dolga lenne, hogy éppen a szerencsétlen medimágusra szegeztem az imént. Amint felém repül az ismerő üvegcse, megint abszurd kérdés hagyja el számat.
- Óh, ez méz? -kérdezem, amivel megint csak összezavarodhat a medimágus, pedig csak nemrég kezdtem kilábalni a bódult sötétségből és egy gyerekkori emlékből. Ahol az üvegcséből hörpintek, érzem az erős ital hatását, és az izmaim is kezdenek ernyedni, a hangokat pedig jó meszsire száműzi a fejemből. Egy nap nem szoktam kettőnél többet bevenni, mert már reggel is kénytelen voltam használni, így a bódultságon nem nagyon segített nekem, úgy érzem szét vagyok csúszva, mint egy megolvadt festmény. Érzem, hogy a biztonságiak kevésbé szorítanak, így kicibálom a karom a kezükből és lehuppanok a székbe.
- Akkor mindent kiradírozott rólam, Mr.? - kérdezem fásult mosollyal.

A látszat csal..?

Lilium Leddicius

nyugtató dallamok

Tisztán látta, hogy a páciens még nem tért magához teljesen, de ezúttal nem volt arra mód, hogy megvárják, amíg a tudata száz százalékban kitisztul.... Pláne úgy, hogy az altató hatásán túl  ezúttal mentális problémák is nehezítették mindezt.
- Eeeeeeeeh?! Óh, ez méz? - kérdezte értetlenül a lány, amire Cherubnak ideje sem volt felelni...De szerencsére a hirtelenség ezúttal jó irányba vitte el a fejleményeket, Lilium ugyanis belekortyolt a gyógyírbe. Láthatóan megviselte ez az újabb dózis, Cherub tudta, hogyha többször veszi be a főzetet a napi adagjánál, annak bizony lehetnek mellékhatásai, de biztosra vette, hogy a lány is inkább viselne el egész napos hányingert és szédülést, minthogy a Mungó elmeosztályán kössön ki. Bágyadtan arrébb lépett a biztonságiaktól a lány, akik hagyták, hadd üljön le egy székre, majd Cherub biccentésére távoztak.
- A közelben leszünk Willbutch gyógyító - mondták még búcsúzóul, majd becsukták az ajtót maguk mögött. A medimágus ezután ismét tökéletesen Liliumra figyelhetett.
- Akkor mindent kiradírozott rólam, Mr.? - kérdezte a páciens fáradtan, mire Cherub leült a vele szemben lévő székre.
- Igen, mindent - bólintott immáron megnyugodva. - Higgye el, hamar meg fogja szeretni az új külsejét - mosolygott rá, majd gyorsan friss pergament vett elő, hogy megírja a zárójelentést. - Ami a hegeket illeti, semmilyen fájdalmat nem fog érezni fizikálisna, így ha bármilyen zavaró érzete lenne, az biztosan csak pszichés eredetű. A sötétjeggyel ugyanez a helyzet, bár több páciensem visszajelzése szerint rémálmok még egy pár hétig elképzelhetőek.... - nyelt egyet, ahogy eszébe jutottak a beszámolók. A rémisztő sikolyok, Voldemort arca és a sziszegő hangok, amik hetekig kísértették a volt halálfalókat. Remélte, hogy Lilium mentesül ezektől, talán ő nem is találkozott annyit a Sötét nagyúrral, és nem közvetlenül az ő parancsait teljesítette, csak apjáét. Cherub nem tudhatta, mi a helyzet, és őszintén szólva, ebbe a témába most nem is akart igazán belemenni, mert a páciensei vártak rá. De annyit mindenképpen megtett, hogy további segítséget ajánljon fel a lánynak.
- Nos, íme a zárójelentése - nyújtott át két lapot Liliumnak. - És egy lista a legjobb medimágusi pszichológusok elérhetőségéről, akiket ismerek. Bátran keresse fel őket, higgye el, tudnak majd segíteni, akármilyen látomásai vagy rémálmai is legyenek a múlt miatt. Hamarosan ezeket is maga mögött hagyhatja, akárcsak a hegeket és a sötét jegyet - tette hozzá biztatóan, majd felállt a székből és kikísérte az ajtóig a pácienst.
- Pár óráig még előfordulhat szédülés és hányinger, ami a főzet és az altató együttes hatása lehet, ezért javaslom, ha teheti, feküdjön le otthon még egy kicsit pihenni. Aztán vegyen egy forró fürdőt, igyon egy teát, kapcsolódjon ki, nehéz nap áll Ön mögött. Egy ilyen beavatkozás nem csak fizikálisan, de lelkileg is megterhelő. Adjon időt magának a feldolgozásra. Viszlát Miss Leddicius! - simított végig kedvesen Lilium vállán, majd kinyitotta neki az ajtót, és ha távozott, elégedetten csukta be utána. Boldog volt, hogy ismét jó munkát végzett és talán igazán fontos, pozitív változást indított el egy betege életében.

Köszönöm a játékot!