Plaszti-medimágiai osztály - Hetedik emelet

Cherub Willbutch pennájából

Bibircsókeltávolítás, balul elsült varázslat következtében
kinőtt végtag-amputálás, szemszínváltoztatás, sötétjegy, - és hegeltávolítás...
Csak néhány azon rutineljárások közül, amiket gond nélkül elvégeznek a
plaszti-medimágiai osztály gyógyítói. De az igazán bevállalósak akár a Frank
Ziggens féle nemtranszfigurációs eljáráson is áteshetnek.

[- Miss Lowell! Miss Lowell! -]

My Face.... My Face... Please, Give Back My Face

for Mr Cherub Willbutch

Rémálom. Csak egy rémálom lehetett ez az egész. Biztosan csak egy rémálom. Olyan szép napnak ígérkezett ez az egész. Épp a legfontosabb bemutató előtt álltunk, én pedig annak a főpróbájára tartottam. Ha tudtam volna, hogy baj történik, akkor inkább az ágyamban maradok. Oh de jó volna ha kinyitnám a szemem és otthon találnám magamat úgy mintha mi sem történt volna.
Most meg itt vagyok. Fekszem. Fogalmam sincs, hogy hol és nem is akarom tudni. Érzem, hogy arcomban a nyomás és a fájdalom annyira erős, hogy mindjárt levakarom magamról. Hallom a fölöttem levő hangokat, ahogyan rólam beszélgetnek, orvosok vagy talán csak puszta emberek. Ők biztosan nem vették észre, hogy ébren vagyok. Hogy magamhoz tértem, csak épp a szememet nem nyitottam ki. Nem akartam kinyitni, mert azt gondoltam akkor vége lesz ennek a borzalmas napnak és érzésnek. De nem. Minden próbálkozásom hiába való, nem szűnik meg ez nap és ez a fájdalom sem sajnos.
Pedig, hogy kitörölném ezt a délelőtt az emlékeimből úgy mindenestől. Még élénken él benne minden pillanata és folyamatosan előjönnek a képek. A képek amelyek talán tönkretették az életemet a karrieremet és mindent. Érzem, hogy egy könnycsepp megjelenik a szemem sarkában, aztán lassan lefolyik az arcomon. érzem ahogyan szinte égeti sebeimet és borzalmasan fáj.
Aztán ismét fájni kezd a fejem, szédülni és gondolataimba újra beleférkőznek a képek. Ahogyan elindulok a rövidebb úton, mert majdnem elkések. Ezért ezt az utat választottam. Gondoltam gyorsabban eljutok a színházhoz így. Bár ne tettem volna. Hatalmas mosollyal az arcomon megyek a járdán. Nem is gondoltam arra, hogy pár perc múlva valami nagyon rossz dolog fog történni.
Már majdnem megérkeztem a célhoz, amikor hirtelen hatalmas robajjal megjelent egy autó mögöttem és ugyanabban a tempóban el is haladt előttem. Majdnem leütött az útról, kissé meg is billentem és a térdemre estem.Bár tette volna meg, akkor lehet kevesebbel megúsztam volna. Az autó lefékezett előttem kiszállt belőle néhány alak. Aztán olyan gyorsan történtek az események, hogy hogy fogalmam se volt merre nézzek.
Megjelent egy másik autó az is megállt, ekkor tudtam, hogy itt nagy baj lesz. Hirtelen előkapták  a pálcáikat és a fejem fölött mindenféle fénycsóvák haladtak el. Mit sem törődtek velem. 
A következő kép ami bennem van az az, hogy megpróbáltam elővenni én is a pálcámat, hogy véget vessek ennek az egésznek vagy legalább kijussak innen. De ahogy feltápászkodtam hirtelen eltalált valami. Hatalmas fájdalom és szúrás vonult végi az arcomon éreztem mindjárt megpusztulok. Leesem újra a földre, majd elsötétült minden.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, amióta elájultam. hatalmas fájdalomra ébredek, körülöttem csend van, de én még mindig ugyanazon az utcán vagyok. A földön fekszem. Megpróbálok az oldalamra fordulni, bár erősen fáj a fejem. Odavonszolom magam lassan egy közelben levő pocsolyához és belepillantok. Az aki vissza néz rám, nem én vagyok. Ez nem lehet! Az arcom csupa seb és vér, meg véraláfutás. Hatalmasat sikoltók, a szívem is belesajdul, attól amit láttam. Szörnyen fáj már nem csak az arcom. Kétségbeesett zokogásba kezdek, a levegőt is kapkodni kezdem.
Valakik jönnek és hozzám érnek, az egyik valamit a karomba nyom. Előttem megint újra elsötétül minden...   
Most meg itt vagyok. Éberen vagyok de a szemem nem akarom, nem merem kinyitni. Egy hangra leszek figyelmes,a mint a nevemen szólít.
- Miss Lowell! Miss Lowell! - ennyi volt. Tudják. Tudják, hogy magamhoz tértem és pusztán nem vagyok hajlandó kinyitni a szememet. Nem színlelhetek tovább. nem lehet. Bármennyire is akarom nem lehet. Megpróbálom kinyitni a szememet, bár félek. A plafonra nézek. Ismerős. Ez a szent mungó. Nem nézek a körülöttem levőkre, nem akarok. Csak a plafont bámulom és azt kívánom bár eltüntetnék a föld színéről. Belemarkolok az alattam levő lepedőbe vagy mit tudom én mibe, így elviselhetőbb a fájdalom ami hirtelen felcsap az arcomban meg a nyakam körül. Már az se bánom ha fáj, fájjon amennyire csak tud, talán ez a büntetésem azért, mert járt utat járatlanra hagytam el. Hallom, amint szólnak hozzám de én nem válaszolok senkinek, csak a plafont bámulom.
Elviselhetetlenné válik a  fájdalom én pedig akarva akaratlanul is felszisszenek.
- Sssszzz - aztán ismét könnyezni kezdek.
- Hívják ide Mr Cherub Willbutch - ezt egészen közel hozzám mondták, ezért tudom ennyire tisztán kivenni, hogy mit mond az illető. 

Visszakapja...
                  ...Ígérem.



for Miss Lowell

Háttérzaj

Rég volt olyan békés, mint amikor a ház teraszán állva magába szívta a hátsó kertben lévő medencében úszó Olive látványát.
Kezében egy csésze kávéval az alig tíz perccel ezelőtti történések jártak eszében. Ujjai hegyén még érezte a nő bőrének simaságát, és maga előtt látta, ahogyan hófehér bőre belepirult a mágikus kötelek szorításába. Tűnődéséből egy sípoló hang térítette magához, ami a nappalijából szűrődött ki. Elmosolyodott, hálás volt, hogy most riasztották, nem pedig a kulcsfontosságú pillanatokban. Nem lépett közelebb Olive-hoz, nem adott búcsúcsókot. Minek elbúcsúzni attól, amit sosem ereszt el... Mindössze a szemében megvillanó csillanással köszönt el, ami a nő gyönyörteljes látványának szólt. Ahogy a vízben Olive meghallotta a sípolást, tudta, hogy Cherub egy percen belül már nem lesz a házban. Nem állt meg, úszott tovább...Minek elköszönni attól, amitől sosem szabadulhat. Vörös haja szabadon lebegett a kristálytiszta víz sima felszínén, s a láng színű tincsek táncra perdültek a víz jeges kékjével.
Cherub lerakta az ablakpárkányra a kávéscsészét, mely még félig tele volt. Kit érdekelt... amit akart, bőven megkapta mára.
A nappaliban lévő kandallóhoz lépett, aminek pereméről magához vette pálcáját, majd egy mély sóhajt követően már a Mungóban volt, és az osztályán lévő kandallóból sietős léptekkel haladt a vizsgálója felé. Imádta ezeket a várakozással teli másodperceket... Amikor nem tudta, mi vár rá, mit kell tennie majd, de mégis tudta, hogy meg fogja oldani. Belépett az ajtón, majd Aurora a kezébe adta szürke medimágusi köpenyét, amit azonnal magára kanyarított. A vizsgálóasztalra pillantva egy fiatal nőt látott, vérfoltokkal a felsőjén...hamar kitalálta, honnan a foltok... a nő amúgy szép metszésű arca brutális varázslat áldozatává vált. Sebeiből még lassan szivárgott a vér, a horzsolások alig fél órája keletkezhettek rajta. Állapota nagyon súlyos volt, ezt azonnal tisztán látta a medimágus.
A nő barna szeme fájdalmasan villant, könnyei végigfolytak sebesült arcán, miközben kezével mintegy mankóként kapaszkodott az alatta lévő lepedőbe. Cherub csak ennyit mondott: - Ne aggódjon, minden rendben lesz - majd felé irányította pálcáját, és nonverbálisan elmormolt egy ’Dormito’-t. Lottie szemhéjai azonnal megadták magukat, és elméje ismét elsötétült, vissza a jótékony homályba. Nem akarta most bájitalokkal húzni az időt. Minden pillanat számított. Aurora szerencsére már előkészítette a kezeléshez szükséges hozzávalókat, és nem zavarta fecsegéssel a medimágust. Cherub gyorsan munkához látott, és először méregerős fertőtlenítő főzettel kitisztította a páciens állától a nyaka közepéig ívelő, és az orrát ajkaiig átszelő, vékony vágott sebeket. - Soles Summonitionemet vagy Partis Temporust kaphatott... - nézett végig a nő jobb orcájának felső részétől a homlokáig terjedő égési sérülésen és a félig leégett jobb szemöldökön, majd vett egy lélegzetvételnyi szünetet. - No meg olyan, mintha valami elfuserált Sectumsempra-utánzat is érte volna... Még szerencse, hogy csak utánzat.... Ha igazi lett volna, már elvérzett volna - mondta mindenféle felvezetés nélkül asszisztensének, mire Aurora bólintott. - A szemtanúk nem hallották tisztán az átkokat, olyan nagy volt a zaj - felelte. - Alig néhány perce hozták be... A neve Lottie A. Lowell. Nagy szerencse, hogy varázslók találtak rá. És hogy az arca csak viszonylag kis felületen égett meg...- tette hozzá az asszisztens.
Miután a fertőtlenítő főzet erős sistergő hang mellett elvégezte feladatát, a gyógyító a Ziggens féle sebforrasztó főzettel ecsetelte be a megfelelő részeken Lottie arcát és nyakát. - Valetudo - segített rá a főzet hatására varázslattal, mire a sebek pár pillanat leforgása alatt begyógyultak. Mindössze az árulkodott róla, hogy valaha is ott voltak, hogy helyükön kicsit világosabb, vékonyabb volt a frissen újra képződött bőrréteg. Cherub emiatt nem aggódott, tudta, hogy pár óra múlva ez sem fog látszódni. Ami a komolyabb gondot okozta, azok a nagyon súlyos égési sérülések voltak, amik bizony hosszabb kezelést igényelnek majd. A gyógyító ezután saját fejlesztésű főzetéhez nyúlt a vizsgálóasztal melletti pulton. - Most megmutathatod, mit tudsz - mormolta izgatottan. Rengeteget dolgozott ezen a főzeten, és nagyon bízott a hatóerejében. Ezt azonban nem az arcbőrre ecsetelve kellett alkalmazni, hanem be kellett juttatni a páciens szervezetébe. Cherub tudta, hogy mindez nagyon fájdalmas lesz páciense számára, de nem volt más út. - Stimula - utasította a vörösfenyő pálcát, amely híven teljesítette a feladatot. Egy pár másodperc múlva Lottie magához tért, és már nyíltak is a barna íriszek, hogy visszatükrözzék a vizsgálóban lévő természetes fényt. Vasárnap volt, napfényes délelőtt, nem volt hát szükség mesterséges fényforrásra. - Jó reggelt Miss Lowell - mosolygott páciensére a gyógyító.
- Én Cherub Willbutch gyógyító vagyok, Ön a Szent Mungóban van - mondta Cherub, majd várakozóan Aurorára nézett, hiszen ő többet tudott a sajnálatos eset hátteréről.
- Aurora vagyok, Mr. Willbutch assisztense. Nemrég hozták Önt be az ispotályba... Az aurorok úgy vélik, valamiféle utcai leszámolás áldozata volt. Már keresik a tetteseket. Rosszkor volt rossz helyen, de rendbe fog jönni! - mosolygott biztatóan a szőke ápoló.
Cherub nem akarta azzal húzni az időt, hogy melyik osztályon vannak, és egyelőre megijeszteni sem akarta további információkkal páciensét. Tudta, hogy - bár a horzsolások okozta fájdalom már teljesen megszűnt - még igen erős fájdalmai lehetnek az égési sérülései miatt.
- Üljön fel, kedves - lépett közelebb Aurora a pácienshez, és előzékenyen segített neki felülni az asztalon, nem teljesen, csak annyira, hogy inni tudjon. Cherub Lottie felé nyújtotta a világoskék, égésvisszafordító főzetet tartalmazó üvegcsét. - Kérem igya meg ezt, csak néhány korty van benne... több nem is kell... Pár pillanatig kellemetlenséget érez majd, de utána sokkal jobban lesz. Ígérem.

My Face.... My Face... Please, Give Back My Face

for Mr Cherub Willbutch

Fogalmam sincs kik vannak körülöttem, de jelen pillanatban nem is érdekel csak elakarok tűnni a föld színéről most azonnal. Úgyse érdekelek már senkit, ilyen csúnyán biztosan már nem kellek senkinek se. Egy férfi sem fog rám nézni már ezek után. Sőt még a nőt sem fognak irigykedve rám pillant. Mit beszélek itt a nézésről? Ilyen állapotban még csak színpadra sem léphetek majd. Hirtelen olyan fájdalom nyíllal a szívembe, hogy azt képtelenség elviselni. Tovább már nem tudok semmire sem gondolni, mert hirtelen érzem álmosodni kezdek aztán lecsukódik a szemem és a gondolataimat felváltja valami édeskés álom...
Olyan furcsa, mintha teljesen más világba járnék. Ismerős volt a hely de mégsem annyira. Mintha már jártam volna itt, de igazából nem is tudom, hogy mikor vagy egyáltalán igaz volt-e ez az egész. Mégis tudom, hogy ismerem ezt a helyet. Mellettem pár lépésre hullámzik a tenger gyönyörű habja finoman érinti lábamat. A part az szinte üres, nincs itt senki jelen pillanatban.  Valakik közelednek felém, de pontosan nem tudom ki venni az alakokat, ahhoz még túl messzire vannak tőlem.
Arcomat a nap meleg sugarai lágyan simítják, miközben lábujjaimat finoman hűsíti a tenger kristálytiszta vize. Lepillantok lábfejemre. Milyen kicsi? Gyorsan végig tapintom magamat, mintha nem én lennék és mégis én. A telt idomaim és magasságom sincsen meg. Nem értek semmit. A felém közeledő két alak kezd kirajzolódni, egy nő és egy nálam kisebb kislány. Ahogy egyre közelednek a homály kezd tisztulni. De hisz ismerem őket! Süvít belém a felismerés. Ő Cristine néném és a húgom. Most már kezdem megérteni. Ezért vagyok én kicsi és ezért olyan ismerős ez a hely. Hisz itt már jártam többször is nyaralni vagy valami olyasmi. Annyira boldog voltam ebben az időben, minden olyan szép és jó volt. A kislány nevetve rohan felém, engem pedig elönt a boldogság. Nem akarok felébredni, nem akarok tovább lépni ezen. Ám mint egy villámcsapás hasít belém a fájdalom. Aztán a hely ahol vagyok egyre homályosodni és távolodni kezd. Nem akarom. Nem akarok felébredni.
Ám a következő pillanatban érzem már, hogy magamnál vagyok, a szemeimet próbálom nyitogatni. Félek ha kinyitom akkor még mindig ugyanolyan állapotban leszek, mint mikor elaludtam. Ez pedig borzasztó. Látni sem akarom magamat és senkit sem. Ám nem tudok mit tenni szemeim, mintha az eszme kívül döntenének és kinyílnak. Én pedig ijedten nézek körbe. Egy meglehetősen fess és jóképű férfi doki van előttem. Én pedig rögtön megszégyellem magam és  csak az jár a fejemben, milyen csúnya lehetek.
A köszönésre nem válaszolok és a bemutatkozásra sem. Arra rég rájöttem, hogy a Mungóban vagyok, de leginkább elsüllyednék a  föld alá. Csak magam elé bámulok és mintha nem is figyelnék rájuk. Tudom miért vagyok itt és azt is sejtem, hogy mi történt, de nem akarok hallani semmit sem erről. Agyam mintha megpróbálná eltüntetni a történteket,kitörölni az emlékeket de az elmesélése nem segít ezen. Nem vagyok kíváncsi senkire és semmire sem jelen pillanatban, még magamra sem. Az arcomban a fájdalom egy cseppet sem enyhült, sőt mintha csak erősödött volna. Ám már nem érdekel, azt se bánom ha leszakad vagy elkábít esetleg meg is öl, úgysem vagyok jó már semmire sem. Ha ez meg marad akkor alkalmazni sem fogna sehová sem. Az pedig ennél a fájdalomnál is elviselhetetlenebb lesz számomra. Szóval nem akarom. Nem és nem.
Az előbb megszólalt hölgy hozzám közeledett és segített felülni. Nem néztem rá, még csak meg se köszöntem. Nem udvariatlanságból, csupán azért mert ebben a helyzetben semmi sem érdekelt. A férfi felém nyújtott valamit, csipán ekkor emeltem fel őzike szemeimet rá kérdőn és fájdalmasan. Egy hang se hagyta el torkomat pedig annyi mindent meg akartam volna tudni is meg nem is. Reszkető kezeimet nyújtottam feléje, hogy elvegyem az üvegcsét. Igazából az sem érdekelt volna ha méreg van benne, sőt talán megkönnyebbültem volna tőle. Egy kortyolásra kiittam az egészet belőle. Kár volt. Olyan maró, szúró és égető érzést éreztem ahogyan a torkomon lefutott egészen a gyomromig, ahol rosszabbodott ez az érzés. Arcomat és szememet összehúztam a kellemetlen érzésre, amitől arcom csak még jobban kezdett fájni. Iszonyú.
- Hát... ha meg akart ölni, mért ezt a módszert választotta. - motyogom, amint lesz elég szuszom arra, hogy megszólaljak - Egyébként azzal csak szívességet tenne nekem. - teszem hozzá beleremegve a fájdalomba. - Úgysem vagyok használható már semmire sem. - sóhajtom nagy erő közepette. Aztán érzem, hogy a fájdalom enyhülni kezd lassan. Egyre jobb lesz az érzés, már nem ég és nem is szúr. - Csúnya lettem. Nem. Borzalmas. Egy férfi sem fog rám nézni már, sőt senki sem. Mindenki elfordítja majd rólam a fejét. - mondom szomorúan és visszadőlve az ágyra oldalra fordulok, el tőlük a falat bámulva.  

Visszakapja...
                  ...Ígérem.



for Miss Lowell

Háttérzaj

Ahogy elnézte fiatal páciense kíntól csillogó szemét, hirtelen összefacsarodott a szíve.... Ha lehet, ezt az egyet gyűlölte a hivatásában.... Ha szenvedni látta a betegeit...Ez kissé ellentmondásos vonása volt, tekintve, hogy a magánéletében szívesen egyensúlyozott a fájdalom és a gyönyör határán, abból a célból természetesen, hogy a lehető legfelfokozottabb élvezetet nyújtsa az illető hölgynek....Az utóbbi időben kizárólag Olive-nak.
Most viszont medimágusként igyekezett minél gyorsabban enyhíteni páciense fájdalmán, és szerencsére Miss Lowell ebben megfelelő partnernek bizonyult.
Szinte kérdés nélkül lehúzta a bájitalt, ösztönösen érezve talán, hogy ez majd segíteni fog. Cherub aggódó pillantással szemlélte végig a nő reakcióját....aki láthatóan nagyon rosszul viselte a főzet hatását... De bármennyire is fájt neki belül az égető érzés, látványosan javult a bőre állapota, Cherub megelégedésére.
Megkönnyebbülten elmosolyodott, ahogy végignézte, mind halványulnak ki szépen, lassan az égési hegek, puha, halvány pírral átitatott, de már jóval egészségesebb bőrfelületté. Közelebb hajolt hozzá és végigsimított Lottie bőrén, hogy tapintás útján is megbizonyosodjon az eredményről. - Igen... Csodás lett... - mondta szelíden, nyugtázva, hogy immáron nem csak a látvány tükrözte vissza az óhajtott változást.
- Hát... ha meg akart ölni, mért ezt a módszert választotta - szólalt meg most először zavarodottan a páciens.
- Egyébként azzal csak szívességet tenne nekem. Úgysem vagyok használható már semmire sem - sóhajtotta fájdalmasan. Cherub tudta, hogy a páciense komoly érzelmi sokkon mehetett keresztül, és valószínűleg maga sem tudja, mit beszél, ezért elengedte a füle mellett a szavait.
- Csúnya lettem. Nem. Borzalmas. Egy férfi sem fog rám nézni már, sőt senki sem. Mindenki elfordítja majd rólam a fejét - folytatta kínok között betege, majd visszahanyatlott az ágyra, elfordítva tőle az arcát. Willbutch rátette a kezét páciense vállára és igyekezett a tőle telhető legmegnyugtatóbb hangon beszélni hozzá.
- Téved, Miss Lowell... Maga gyönyörű.... Higgyen nekem! - mosolygott rá biztatóan. Hangjában olyan őszinteség csengett, amit Lottie sem téveszthetett össze a felületes hízelgéssel. Hiszen Cherub ezt valóban így gondolta...és nem csak medimágusként.... hanem férfiként is mondta ki a finom bóknak is betudható tényeket.
Általában a hófehér bőrű, vörös hajú nők voltak a gyengéi, mint Olive is, de Lottie kecses alakja, nőies vonásai, az arcát keretbe foglaló fénylő, sötét hajzuhatag és őzikeszerű szemei cseppet sem hagyták hidegen a gyógyítót. Ennek ellenére természetesen mindez a fizikai érdeklődés, ha úgy tetszik, vonzalom kizárólag plátói jellegű lehetett a részéről, amíg a pácienseként kezelte.
Ez szigorú medimágusi előírás volt, amit sosem szegett meg praxisa során. Willbutch mosolyogva Aurora felé biccentett, majd a pulton lévő kézitükörre nézett. Az asszisztens rögtön értette, mit is szeretne.
- Tessék kisasszony.... Itt a tükör... Nézze csak meg magát bátran! - biztatta Aurora kedvesen, Lottie kezébe adva a tükröt.
- Bizonyosodjon meg róla a saját szemével! - tette hozzá a medimágus is határozottan. Ha Lottie belenézett a tükörbe, azt láthatta, hogy szinte ugyanúgy néz ki, mint máskor, csupán fél szemöldöke hiányzott még, amit egyelőre nem volt ideje Cherubnak visszanöveszteni, és néhány helyen még halványrózsaszín árnyalatú volt a bőre színe.
- A szemöldökét egy pálcaintéssel rendbe hozom, a bepirult részek pedig estére teljesen visszanyerik az eredeti bőrtónusa színét- folytatta örömtől csengő hangon a gyógyító. Türelmesen időt hagyott Lottienak, hogy feldolgozza a látottakat és a hallottakat, bízva abban, hogy hamarosan megnyugszik. És maga mögött tudhatja élete eme sokkoló fejezetét. - Nagy szerencse, hogy időben behozták... - mondta egy árnyalattal halkabban. Valóban ez volt a helyzet... Ha néhány órával később kapja meg a kezelést, nem biztos, hogy nyomtalanul megúszta volna az a szép arc az esetet.
- Nos... jobban érzi már magát? - kérdezte gondoskodón. Őszintén hitt benne, hogy Lottie lassan csak megnyugszik.... a fájdalmat ugyanis a nagy könyv szerint már szinte egyáltalán nem kellene éreznie, ezt bizonyosan tudta. Éppen ezért nagyon remélte, hogy fájdalomtól csillogó szeme után talán megcsodálhatja végre a mosolyát is.