|
Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
Mucipuma
Nyuszi ˚ᆺ˚
Hozzászólások: 4 984
Jutalmak: +7775
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : fekete
Szemszín: sötétbarna, szinte fekete
Kor: 36
Ház: Mardekár
Évfolyam: Nem fejezte be
Családi állapot: Házas
Kapcsolatban:: Mucim
Munkahely: tolvaj, kereskedő és beszerző az Aranyfog Varázstárgy Szaküzletben
Kedvenc tanár: ez egy rossz vicc?
Legjobb barát: Cartwright, Blöki, Benji
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: Lucfenyő, a magja egyszarvú szőr, 14 és ¼ hüvelyk hosszú, teljesen merev
Nem elérhető
|
|
« Válasz #1 Dátum: 2019. 05. 09. - 08:31:56 » |
+2
|
Find me in the Forest
Nat 2000. május
.outfit.
Az erdőben mindig hidegebb van, mint odakint. Ide nem tör be olyan könnyen még a déli nap sem, ám ezúttal még hatalmas felhők is borultak a fák fölé. Úgy pillantottam fel a levelek sokasága között a kövér sötétségre, ami felettünk húzódott. Míg én ott ácsorogtam, még mindig az eget kémlelve, hallottam, ahogy Nat valahol a hátam mögött szöszmötöl. Talán éppen a sátrat próbálta összeállítani, ami egy ideig az otthonunkként fog funkcionálni. Meglehet, hülye ötlet volt tegnap vacsora közben azt mondani „jöjjünk el, bújjunk el, oldjuk meg.” De ezeket a szavakat használva kérleltem, hogy tegyük meg, legyünk csak mi ketten és hozzuk vissza, azt ami egykor közöttünk volt. Hiányzott a szenvedély, még az agresszív birtoklás is, amit egymás iránt annyiszor bevetettünk. Megint akartam, ugyanúgy érezni és vágyni rá… elűzni a sötétséget, ami közénk emelkedett. Habár fogalmam sem volt mi az. Egy pillanattal később, sóhajtva fordultam fel és a már-már tökéletesen festő sátor irányába. Nem egy jól berendezett példányt választottam. Leginkább arra hasonlított, amit a muglik is használnak, leszámítva egy kis kályhát, ami be tudta fűteni az egészet. Erre szükségünk is volt, mert bár vízhatlan a sátor, így hiába is ered el az eső, de hideg ellen védekezni kell. Viszont a kis kályhán fel lehetett melegíteni bármilyen ételt, akár meg lehetett benne pirítani egy jó adag kenyeret is… vagy főzni egy jó teát. Ez kellett most nekünk. A meghittség és a kis hely, ahol csak ketten vagyunk. Annyira szerettem volna kimondani a szemeibe nézve, hogy „szeretni akarlak, Nat.” De egészen más szavak jöttek az ajkaimra: – Állítólag van itt egy sárkány. Cseszd el, O’Mara… ez az. Végül is nem azért jöttél, hogy helyre hozd! Vihogva gúnyolt a hang, mintha csak támogatná ezt a kapcsolatot. De tudtam, hogy nem így van. A kezdetektől fogva közénk állt, azt suttogta, hogy hagyjam el, ártsak neki és öljem meg. Talán ezért szórakozott rajtam ennyire jól most is. – Elmegy fát gyűjteni… – mondtam halkabban és hátat fordítva megindultam az erdő sűrűn fákkal borított része felé. Reméltem, hogy Nat követ és nem kell egyedül mennem. Nem akartam elválni tőle, hiszen éppen azért jöttünk, hogy minden percet együtt tölthessünk… még a száraz fa gyűjtését is. Az időjárást elnézve jobb is volt még időben megfelelő mennyiséget gyűjteni, hogy aztán bentről, meleg teával a kezünkben figyelhessük az esőt és hallgathassuk a hűvös cseppek kopogását a sátor anyagán. Halkan énekelgetve vettem be magam a fák közé és hajoltam le újra és újra, hogy felkapjam a megfelelőnek talált faágakat. Már legalább négy-öt volt a kezemben, aprócska kupacot alkotva, mikor jött az a reccsenő, fémes hang, majd megéreztem a fájdalmat. Hatalmas, erős vastürkék fúródtak nadrágon keresztül a bőrömbe. – Ahh… franc… – Nyögtem halkan, minden erőmet bevetve, hogy ne kezdjek ordítani a fájdalomtól. Azonnal a hátsómra huppantam és még a fekete anyagon keresztül is tökéletesen láttam, amint nedvesedni kezd a vértől.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #2 Dátum: 2019. 05. 09. - 17:19:45 » |
+1
|
Find me in the Forest
Hát… Itt vagyunk… Mondom magamnak, miközben pálcámmal elővarázsolom tértágított táskámból a sátrunkat. Oldjuk meg… Sóhajtok komolyan és inkább némaságba burkolózok. Nem mintha az megoldaná a problémáinkat, de… Nincs de… Egyszerűen csak félek. És ez egészen konkrétan rám is van írva, nincs mit tenni. Jöjjünk el, bújunk el, oldjuk meg. Valójában nagyon is tetszett az ötlet. Kikapcsolni az agyunk. Csak a friss levegőben egymás jelenlétét érezni. És valahol ebben a közös magányban egy kicsit egymásra is utalódni. Valahol legbelül azt hiszem én is pontosan erre vágytam. Túl sok volt már minden mostanában. Egymásra nem jutott időnk. Miközben sosem tudtam igazán levetkőzni sem a félelmeim, sem a fájdalmaim, de még az sem, hogy egy kiadó feje vagyok. És ez szépen lassan mérgezett minket, a méreg pedig előbb utóbb öl is… Jó, hogy ezt legalább egyikünk tényleg meglátta. Ezért is csinálok most inkább mindent úgy, ahogy eredetileg nem tenném. Nincs itt semmi luxus, csak az egyszerűség. Csak mi. És ez most nagyon is tetszik. - Tényleg? – Kérdezek vissza érdeklődve. Némiképp elnyomva a félelmet, amit az ilyen kijelentések után akaratlanul is érezhet az ember. – Reméljük nem kirándulókat fogyaszt reggelire. – Vonom még meg a vállam is, miközben a kis kályhát is bevarázsolom a helyére. Egészen lakájos lett. – Ha befűtünk, nagyon kis kellemes lesz. – Állapítom meg, végignézve művemen, miközben kicsit Elliot felé sandítok. Ő már indul is neki fát keresni, ami annyira rá vall. Csak megy. Kérdés, kérdezés, engedély nélkül. Persze épp ebbe szerettem bele annak idején. Ebbe is. Sóhajtok és, miután bedobáltam pár szertehagyott dolgot a sátor bejáratán, már indulok is utána. Kicsit lemaradok ugyan, de még annyira, hogy lássam alakját, ahogy egymás után hajol le a fadarabokért. Követem példáját. Épp az elsőért nyúlnék, mikor a baljóslatú fémes hang, megüti fülemet. Semmihez sem volt hasonlítható. Félelmetesen vágott bele az erdő csendjébe. – Mi volt ez? – Egyenesedek fel rémülten, és Elliot felé nézek kérdőn, hátha ő tudja a választ kérdésemre. És még sincs szükségem a válaszra… Hisz érzem, zsigereimben érzem, hogy baj történt. Lábaim ösztönösen indulnak is, és mikor Elliot fájdalmasan lehuppan a földre csak azért fohászkodom, hogy még életben legyen, mikor odaérek. – Elliot! – Szaladok felé, hogy aztán szinte mellé vetődjek. - Mi történt? Mi az? - Nézek előbb a szemébe, hogy keressem a legapróbb nyomát is a bajnak vagy az életek. De aztán, mikor kezem a földre ejtem, már érzem is a fém érintését ujjaimon, majd a vér nedvességét kezemen. – Franc. – Mondom ki hangosan, bár agyamat egy pillanat alatt kitisztítja az aggodalom. Nem gondolkozom semmin. Puszta kezemmel már rá is szorítok a csapda sötét fémjére, hogy szétfeszítsem azt.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
Mucipuma
Nyuszi ˚ᆺ˚
Hozzászólások: 4 984
Jutalmak: +7775
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : fekete
Szemszín: sötétbarna, szinte fekete
Kor: 36
Ház: Mardekár
Évfolyam: Nem fejezte be
Családi állapot: Házas
Kapcsolatban:: Mucim
Munkahely: tolvaj, kereskedő és beszerző az Aranyfog Varázstárgy Szaküzletben
Kedvenc tanár: ez egy rossz vicc?
Legjobb barát: Cartwright, Blöki, Benji
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: Lucfenyő, a magja egyszarvú szőr, 14 és ¼ hüvelyk hosszú, teljesen merev
Nem elérhető
|
|
« Válasz #3 Dátum: 2019. 05. 10. - 08:42:47 » |
+1
|
Find me in the Forest
Nat 2000. május
.outfit.
Hirtelen minden zakatoló gondolat elhalványult. Nem volt már más, csak a körülöttem elhulló, száraz faágak, az avar átható, nedves bűze és az iszonyatos fájdalom. Össze kellett szorítani a fogaimat, hogy ne kiáltsak fel. Csak a testem remegett némán a kínoktól, szemeim könnyesek lettek. Nem azért, mert sírtam, csupán a túl éles fájdalom váltotta ki azokat. Ujjaim erősen martak bele a földbe, úgy hogy a sötét, még kicsit nedves anyag könnyedén hatolhatott a körmeim alá. A francba a muglikkal… a francba a szerencsétlenségedbe O’Mara… A hang úgy mordult a fülembe, mint egy veszett kutya, szalag őrült lüktetésben kezdett a csuklómon. – Elliot! – Ekkor hangzott fel Nat kiáltása a távolban. Nem tudtam felé nézni, már csak a futása hangja maradt. Aztán, mikor erős alakja mellém vetődött és találkozott a tekintetünk, mintha megnyugodtam volna. Az a fájdalom már nem is nagyon számított. – Szedd le… – mondtam olyan könnyedén, mintha nem is egy medvecsapda fémes tüskéi álltak volna bele a bőrömbe, martak volna nadrágon keresztül a húsomba. Láttam, ahogy rámarkol. Az izmaim is megfeszülhettek az erőlködéstől. Aztán éreztem, hogy mozdulnak a tüskék, szép lassan, remegősen húzódtak ki a húsból, a bőrből. A muglik használtan ilyen csapdákat. Ha ugyanis egy csepp mágia is érintett lett volna a dologban, biztosan, tudtam, hogy megéreztem volna a jelenlétét. De nem volt itt semmi. Még talán az a sárkány sem, aminek a 17. században akkora hírét keltették… habár szívesen láttam volna közelről. Még talán meg is mérkőztem volna vele, ha az utolsó tettem is lehetne az ebben a világban. Őrült voltam s ez már nem is volt kérdéses. Gyorsan, a kezeim segítségével húztam ki a lábam, mikor eléggé eltávolodtak tőlem a tüskék. Tudtam, hogy Nat akármennyire erős is, nem tudja sokáig kitartani, főleg nem varázslat nélkül. Az ilyen csapdákat valami erős mechanikával készítik a muglik, nem véletlenül tud ilyen erősen összecsapódni az ember – vagy vadállat – lábán. – Bassza meg… – Nyöszörögtem kissé rekedten, de már össze is kapartam a széthullott ágakat, majd véletlenül sem rátámaszkodva a lábamra, egy fa törzsébe kapaszkodva felhúztam magam. – Menjünk vissza a sátorhoz. Kellene már egy kis melegség. – Tettem hozzá és nagyjából egylábon ugrálva, alig haladva elindultam visszafelé. Hangosan kapkodva a levegőt, próbáltam elnyomni a lábamban lüktető fájdalom bódító erejét. Nem volt nálam semmilyen bájital, de egy jó kötszerrel meg azzal a kevés fertőtlenítővel, ami mindig Nat táskájában van, kibírtam volna ezt a kis időt itt. Meglehet, ha feltúrtam volna a cuccomat, azonnal a kezembe kerül ez-az. Rendszerint nálam is vannak bájitalok elrejtve, mint minden jó méregkeverőnél általában.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #4 Dátum: 2019. 05. 11. - 13:25:37 » |
+1
|
Find me in the Forest
Gondolataim azon nyomban egy egyenes vonalra fűződnek fel, ahogy meglátom Elliot lábát a csapdába szorulva. Már nem is érdekel, miért vagyunk itt, ahogy az sem, milyen is lehet most a viszonyunk. A cél mindent felülír. Még talán tulajdon erőmbe vetett bizalmamat is. Egy pillanatig sem gondolkozom, miközben erős és biztos kézzel megragadom a fémet és már feszítem is szét. Lassan mozdul csak. Makacs mód ragaszkodik zsákmányához, pont úgy, mint a legéhesebb vagy vérszomjasabb vad. Látszik, hogy aki tervezte, nem életben akart prédájára rátalálni. Gyűlöltem érte azt, aki kitette ide. Ahogy most így évszázadok távlatából azt is, aki felfedezte. Most úgy érzem örülhetünk neki, ha Elliot lába megússza ezt egy amolyan viszonylagos épségben. Nem néztem Elliotra. Koncentrálni akartam arra, amit csinálok. Féltem, mit is látnék azokban a sötét szemekben. Nem akartam, hogy nekem is fájjon, amíg ki nem szabadítottam a lábát. Erősnek kellett lennem. Most mindennél erősebbnek. Úgyhogy tagjaimra összpontosítottam. És a fém minden rezdülésére. Alig vártam, hogy elég távolságra mozduljon a hústól… Aztán végre… Szinte majdnem felsóhajtottam, mikor Elliot kezével bokájára szorított, hogy kihúzza a csapda szorításából. Még egy ideig tartom a csapdát, miközben egyre messzebb és messzebb húzódom Elliottól. Aztán egy gyors mozdulattal elengedem, hátrább is ugorva, nehogy véletlenül most én válljak az áldozatává. – Elliot. – Szólítom kissé elhaló hangon, mert szemem sarkából látom, ahogy feláll. – Ne csináld! Kérlek. – Igyekszem felé, még utoljára mérgesen a csapdára pillantva, amit persze meg fogok semmisíteni ez nem is kérdés. De előbb Elliot kerüljön biztonságba. – Visszaviszlek. Ne erőltesd most ezt. – Jelentem ki és már nyúlok is érte, óvatosan, hogy felemelhessem, miközben önkéntelenül puszilom meg homlokát. Tudom mennyire utálja. Mindig gyűlöl érte, amikor nem veszem komolyan a férfiasságát. De itt állok, ővele a karomban, miközben sérült lába szinte csak lóg a semmibe. És én midnen aggodalmam közepette kénytelen vagyok rájönni, hogy még mindig ugyanúgy szeretem… Sosem tűrtem ellenvetést. Most is a biztonsága és az épsége a legelső. Ehhez pedig hozzá tartozik az is, hogy nem sétálgat megsérült lábbal az avarban. – Nincs nálam túl sok dolog. Csak alap felszerelés. És némi vérelfogyásgátló… - Sóhajtom, mert már bánom, hogy hagytam magam lebeszélni a komplett bájitalos felszerelésem elcsomagolásáról. Pedig most igenis hasznos lenne. Hunyom le a szemem egy negyed pillanatra lemondóan, miközben pár lépés alatt a sátorhoz is érek. A kezemen átnedvesedett a vértől a pulóver, ahogy igyekeztem egyenesen tartani a tagot, miközben Elliotot a karomban hoztam. – Rosszul fest… - Állapítom meg, bár komolyan, majdnem levágta egy csapda, hogyan is festhetne. Csak leteszem Elliotot a sátor bejáratához, hogy aztán egészen behúzzam. – Mindjárt leveszem a nadrágod. De előbb befűtök. Addig idd meg ezt. – Varázsolom elő remegő kezemmel táskámból a vérelfogyásgátlót és a kezébe nyomom. Egy pillanatra megállok és csak finoman hozzáérek fehér ujjaihoz. Aztán kiszaladok a fadarabokért, hogy minél előbb meleget varázsoljak kicsiny sátrunkba. Csak aztán vagyok képes megállni egy pillanatra, mikor remegő tagjaim kissé lenyugszanak a sokkból és végre nyugodtan tudok Elliot szemébe nézni. – Minden rendben lesz. De le kell fertőtleníteni. És az nem lesz fájdalommentes…
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
Mucipuma
Nyuszi ˚ᆺ˚
Hozzászólások: 4 984
Jutalmak: +7775
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : fekete
Szemszín: sötétbarna, szinte fekete
Kor: 36
Ház: Mardekár
Évfolyam: Nem fejezte be
Családi állapot: Házas
Kapcsolatban:: Mucim
Munkahely: tolvaj, kereskedő és beszerző az Aranyfog Varázstárgy Szaküzletben
Kedvenc tanár: ez egy rossz vicc?
Legjobb barát: Cartwright, Blöki, Benji
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: Lucfenyő, a magja egyszarvú szőr, 14 és ¼ hüvelyk hosszú, teljesen merev
Nem elérhető
|
|
« Válasz #5 Dátum: 2019. 05. 11. - 18:59:58 » |
+1
|
Find me in the Forest
Nat 2000. május
.outfit.
Talpra kellett állnom. Muszáj volt, hogy erős legyek, ne veszítsem el még az eszméletemet sem a fájdalomtól. Mégis hogyan lehettem volna Nat mellett önmagam, ha legyengülök és hagyom magam ide-oda rángani? Nem akartam, hogy ő vigyen a karjaiba zárva. Ezért is próbáltam meg előrébb jutni még ha csak fél lábra nehezedve, erősen sántítva is. – Ne csináld! Kérlek. – Hallottam meg a hangját a hátam mögül, de még gyorsabbra vettem a lépteimet. Nem akartam, hogy megmentsen, hogy megmutassa milyen rohadt erős hozzám képest… mert az volt és ez tetszett. Mióta ismertem, ezt kedveltem benne talán a legjobban. Vonzott minden porcikája. Imádtam a termetét, a széles vállait, az izmos karjait. Azt ezt megkoronázó férfias szakállrengeteget, ami mindezek ellenére is ápolt tudott maradni. A barna tincsek közé vegyülő ezüstös szálakat, a halovány, de már-már megjelenő szarkalábakat a kék szemek sarkában. Szerelmes voltam. Minden apró rezdülésébe, arckifejezésébe. A hangja olyan volt, mint a legkellemesebb dallam, amit valaha hallottam. Megint nem tűrt ellentmondást. Nemes egyszerűséggel megragadott, felkapott és a karjiaba zárva, szúrós csókot nyomott a homlokomra… én pedig megint gyenge lettem, összetört. Csak figyeltem őt, közel nyomva a fejem a nyakához, azt gondolva: Szeretni akarlak, Nat… Közben arról beszélt, miket hozott magával, de nem számított. Nem számított a mondandója tartalma. Egyszerűen csak átadtam magam a fájdalomnak és az érzésnek, hogy mellette sosem tudok rendesen férfi lenni. A sátorhoz érve felsóhajtottam. Az olyan volt, mint egy menedék, ami még a legnagyobb fájdalom közepette is megnyugtat és biztonságot nyújthat nekem. Megvártam míg Nat behúz, a fekvőhelynek kialakított kis részre. Nem számított, hogy esetleg véres lesz az ágynemű. Azt egy varázsütéssel is el tudjuk tűntetni, ha végre bekötésre kerül az egész. – Mindjárt leveszem a nadrágod. De előbb befűtök. Addig idd meg ezt. Ujjaim azonnal átkulcsolták a felém nyújtott üveget, amiben ismerős bájital lötyögött. Volt egy alkalom, amikor több ilyet is kénytelen voltam lehúzni, csak azért, hogy ne folyjon el az összes vérem és megismerhessem Nathanielt igazán. Valóban. A megismerkedésünk első hetében történt s ő már akkor is készenállt megmenteni engem… mintha csak a sors könyvében lett volna megírva: Mr. Forest egyetlen feladata az én életben tartásom. Beleborzongtam a gondolatba. Mióta belenéztem azokba a kék szemekbe, úgy éreztem, ezer éve ismerem. Nem voltak kérdések, csak válaszok, amiket az élet egyszerűen elénk sodort. – Jól esne egy kis meleg… – Suttogtam és ajkaimhoz emeltem az üveget. Bentről figyeltem, ahogyan odakint összeszedi a fadarabokat s amint megérkezett: meghallottam az eső cseppek halk, ritmikus koppanását a sátorponyván. Hamarosan persze megérezhettem a meleget, így még idillinek is hatott az egész helyzet… főleg, miután Nat is közelebb húzódott hozzám. – Minden rendben lesz. De le kell fertőtleníteni. És az nem lesz fájdalommentes… Megráztam a fejemet, majd hátra dőltem az ágyban, egészen a párnák közé. Majdnem olyan volt, mintha otthon lettünk volna: – Kibírom. Ne aggódj!
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #6 Dátum: 2019. 05. 12. - 08:30:40 » |
+1
|
Find me in the Forest
Tűz. Meleg. Meleg. Tűz. Seb. Remegő kezekkel gyűjtöttem be a széthulló faágakat, hogy végre meleg legyen abban az átkozott sátorban. Hát ezért jöttünk el? Hát megint ezt kell átélnem? Gyűlölöm az aggodalmat, mégis minduntalan a bőrömbe mar, hogy nesze, rólam nehogy megfeledkezz! Hogyan is tudnék? Amikor olyan, mintha mindezt csupán tulajdon természetünkkel bevonzanánk? Ez jut nekünk. Ez a mienk. És ezzel bizony együtt kell élnünk, egy életen keresztül, ha tényleg sikerül az, amit Elliot szeretne, és megmentjük a kapcsolatunkat. Meg a lábát… Szeretem őt. Nem is értem miért akarja az élet elvenni tőlem. Ez fájdalmasabb bárminél. Mindegy. Tűz. Meleg. Meleg. Tűz. És seb.
Bár gondolataim kuszák, mozdulataim mégsem tűnnek kapkodónak. Én legalábbis nem érzem annak őket, miközben visszasétálok a sátorba és végre elkezdek begyújtani. Gyorsan letörlök egy kósza könnycseppet is arcomról, még mielőtt Elliot észrevenné. igyekszem úgy tenni, mintha csak valami zavarna. Nem is annyira a sebnek szól ez most. A sérülésnek. Inkább kettőnknek. Hogy itt vagyunk. És abban kell reménykednem, a férjem tud még engem úgy szeretni, mint a legelején. Bár ebben a kellemes melegben, ami közben be is töltötte a sátrat, s ilyen közel egymáshoz… Egészen olyan, mintha sosem lett volna közöttünk semmiféle nézeteltérés vagy vita. Csak mi vagyunk. Igaz valónkban és érzéseinkkel.
Finoman végigsimítok Elliot tincsein. Óvatosan, éreztetve, hogy vigyázok rá. Majd lassú, vigyázó mozdulatokkal kezdem el kiszedni nadrágjának anyagát a sebből. Előbb csak ujjaimmal húzom el a véres textildarabokat, amiket persze a csapda szétcincált. Aztán pálcámmal apró darabokká varázsolom az egészet, nehogy fájdalmat okozzak a levételével. – Hoztunk úgyis másikat. Ettől elköszönhetünk. – Mondom szomorkás arccal, mert tudom, még nálam is jobban ragaszkodik a ruháihoz. Közben újra végigsimítok fején, majd önkéntelenül odahajolok, hogy megcsókoljam. – Sajnálom.
Csöndesen és lassan mozgok, miközben kezéért nyúlok. – Szorítsd meg. – Suttogom, de aztán a meglepetés erejével számolva, gyorsan ráöntök egy adag fertőtlenítőt a sebre. Suttognám most is, hogy sajnálom, de minek? Ismerem ezt az érzést is. Tudom mennyire fájdalmas lehet. A sebet viszont ki kell tisztítani, vagy még ennél is rosszabbat kell átélnünk, mindkettőnknek. Én is rászorítok a kezére, miközben újabb adagot öntök végig a lábán. A vörös iszonyat immáron híg, rozsdás színezetben folyik végig előbb Elliot nadrágfoszlányain, majd a sátorban gyönyörűen elrendezett ágyneműn. De nincs sem időm, sem erőm fintorra vagy ijedelemre, már öntöm is az újabb adagot, ami immáron élénkpirosas színt futtat végig az előbbi koszosbarnán. – Mindjárt kész vagyunk. – Mondom megállva egy pillanatra, hogy homlokom Elliotéhoz érintsem, és mindketten szusszanjunk egyet. Merlinre, de elmondanám neked most is, újra és újra, hogy milyen nagyon-nagyon szeretlek… De újabb adagot öntök a vérző, nyílt sebbe, már oda sem nézve, mert tudom, ez már elég lesz, ez az utolsó adag. Aztán végre koncentrálhatok arra, hogy a vérzést elállítsam.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
Mucipuma
Nyuszi ˚ᆺ˚
Hozzászólások: 4 984
Jutalmak: +7775
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : fekete
Szemszín: sötétbarna, szinte fekete
Kor: 36
Ház: Mardekár
Évfolyam: Nem fejezte be
Családi állapot: Házas
Kapcsolatban:: Mucim
Munkahely: tolvaj, kereskedő és beszerző az Aranyfog Varázstárgy Szaküzletben
Kedvenc tanár: ez egy rossz vicc?
Legjobb barát: Cartwright, Blöki, Benji
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: Lucfenyő, a magja egyszarvú szőr, 14 és ¼ hüvelyk hosszú, teljesen merev
Nem elérhető
|
|
« Válasz #7 Dátum: 2019. 05. 18. - 08:37:01 » |
+1
|
Find me in the Forest
Nat 2000. május
.outfit.
Nat ujjait megéreztem a sötét tincsek között. Lehunytam egy pillanatra a szemem, hogy megnyugtassam hevesen lüktető szívemet. Az ugyanis még mindig vadtáncot járt a lábamban uralkodó fájdalomtól. Nem számított, milyen óvatosan próbálta a nadrágom anyagától megszabadítani a sebet, ugyanúgy éreztem. Fel sem szisszentem persze, mert volt annyi önuralmam, hogy némán tűrjem a fájdalmat. Volt már ennél rosszabb is, O’Mara… – bíztatott a hang. – Hoztunk úgyis másikat. Ettől elköszönhetünk. – Nem tudtam válaszolni s amikor megcsókolt, akkor sem reagáltam semmit. Hagytam, hogy finoman összeérjenek az ajkaink, de képtelen voltam viszonozni, hiszen mindennél jobban lekötötte minden erőmet, hogy ne szisszenjek, ne nyögjek. – Sajnálom. Nyeltem egyet, aztán megfogtam a kezét, ahogy kérte. Erősen szorítottam, újra és újra minden egyes fertőtlenítő adagnál. Csak maradj néma… csak maradj néma… A hang kántált a fejemben, sőt olyan őrült táncot járt, hogy a szalag is olyan vad lüktetésbe kezdett, mint a szívem, ami mintha egyenesen kiszakadni készült volna a mellkasomból. Igaza volt, éreztem már nagyobb fájdalmat és tudtam, ez közel sem halálos sérülés. A nedvesség újra és újra végig folyt a lábszáramon, elérve a zoknimat és a bakancsomat. Furcsa maró érzés volt, ami minden adagra erősebbé vált, majd ismét lecsillapodott. Általában magamnak láttam el az ilyen sérüléseket… főleg, mikor odakint aludtam az erdőbe. A muglik mindenféle csapdákat állítottak fel, nem csak a vadállatok elfogására, de a gyanús alakok féken tartására. Talán csak még ilyen medvecsapdához nem volt szerencsém. Ez közel olyan fájdalmas volt, mint mikor az a tüske átszúrt a combomat. – Mindjárt kész vagyunk. – Mondta Nat, mikor ismét megállt. A homlokát az enyémnek támasztotta, én pedig olyan mélyet szippantottam az illatából, mint régen. Nagyon hiányzott az a régi Nathaniel, akihez hozzá tudtam bújni, a következő pillanatban, pedig úgy estünk egymásnak, hogy nem érdekelt az sem, ha fáj neki vagy nekem. Ez volt az őszinte szenvedély, ami közöttünk uralkodott. Megéreztem a következő adag marását is. Nem engedtem neki. Összeszorítva a fogaimat, fájdalmasan koncentráltam a némaságra. Talán csak egy szusszanás tört fel belőlem, mikor ismét megszűnt a marás. – Nyugi, ezt simán túlélem… – Sóhajtottam, ahogy fejem ismét megpihent a párnán, Nat így könnyedén foglalkozhatott megint sebbel. – Közel sem olyan vészes, mint az, ami a kapcsolatunk elején volt. – Tettem hozzá. Tudtam, hogy az az alkalom mély nyomokat hagyott benne. Onnantól kezdve el sem engedett magam mellől. Egész egyszerűen úgy gondolta, hogy meg kell védenie és ez számára csak Tengerszemben volt lehetséges. Valójában örültem volna, ha egy kicsit feláldoz magából, mint annak idején Esmé és ő költözik hozzám, nem pedig fordítva. Végül is elfértünk volna ott, legfeljebb egy szoba bővítést igényelt volna a lakás. – Ezután biztosan innom kell valamit… – Közöltem lehunyt szemekkel, tűrve, hogy tegye, amit kell. Nem elég, hogy egyszer már majdnem elvesztettem a lábamat, most megint közel kerültem hozzá.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #8 Dátum: 2019. 05. 23. - 12:35:15 » |
+1
|
Find me in the Forest
- Merem remélni… - Morgom kissé, bár egyáltalán nem Elliotnak szánom a kissé borongósabb hangulatot, csak úgy szimplán az univerzumnak. Talán tudtában sem vagyok hangom megváltozásának, mikor és mivel jelzem, hogy valóban nem ártana életben maradnia. Meg is próbálom minél gyorsabban elhessegetni a borús gondolatokat, amik minduntalan agyamba tolulnak, mikor eszembe jut az a bizonyos eset. Ott ültem, feladva mindent, mert úgy éreztem nem segíthetek. Akkor megfogadtam, hogy ezt az érzést soha többé nem akarom a közelemben tudni. És ez erre is igaz. Itt vagyok. Segítek. Meggyógyítalak bármi is legyen a baj. Aztán hozzád bújok, melegítelek a nagy, tohonya testemmel, hogy aztán még egy életet kaphassak veled. Mert csakis erre vágyom, semmi másra. Még, ha azt is hiszed, hogy nem vagyok képes feladni semmit magamból… Tudnod kéne pedig, hogy ha az életünk múlna rajta, vagy akár csak a tiéd… Én megszöknék veled, bárhová, bármerre, hogy csak az enyém legyél, hogy velem biztonságban legyél.
- Ezután, nekem is innom kell valamit. – Jelentem ki, egy pillanatra ismét a kezét szorítva, hogy aztán a sebre nézzek. – Gyűlölöm az ilyesfajta csapdákat. Az ember gyáván kiteszi, hogy ne kelljen küzdenie. Csak készen kapja meg, amit meg akar… - Motyogom, miközben a sátor bejárata felé mozdulok, hogy behúzzam azt. Mögöttem a tűz, már kedélyesen ropog. Mintha nem épp egy tragédia középső felvonásába érkezett volna bele váratlanul, hanem tényleg abba, amibe ígérkezett. Egy romantikus, vadregényes kempingezés meghittségébe. De nem ilyen könnyen adják nekünk a boldogságot. S a tűz erre még azt hiszem nem döbbent rá. Csak lépked végig melegével a helyiségen, kitapogatva és elérve mindent, köztük talán a szívünket is, hogy annak rendje és módja szerint felolvassza azt. Ismét a télből jöttünk. Egy éve ilyenkor a magány telepedett mi ránk. Most azt hiszem talán maga a megszokás.
- Mindjárt bekötöm. – Mondom és elsősegély táskámból előtúrom a kötszert, amit egy varázslattal libegtetek és tekerek Elliot lába köré. Persze az első réteg azonnal át is ázik, de a nyomás majd megoldja a többit. Legalábbis ez rémlik abból az apasági felkészítő mágustanfolyamról, amire Ada örökbefogadását intézve jártam el. Igen, akkor is igyekeztem mindent megtenni azért, hogy jó apa legyek, még ha több ponton is kudarcot vallok azóta is, vagy minduntalan… Mindegy… - Milyen? – Kérdezem Elliotra nézve, mikor minden réteg felkerül a lábára, majd halványan rámosolygok. Az aggodalmam mögött bizony ott van az imádat is, hogy mennyire bátor még mindig, félelmet nem ismerő és a fájdalom ellen mindig győző.
Finoman végigsimítok a bekötözött lábán, majd varázslattal elkezdek rendet tenni magunk körül. A tűz immáron mintha még vidámabb pattogásba kezdene. De persze nem engedek a hangulatának. Félve sóhajtok fel, ahogy Elliot sérült lábát vizsgálom. – Ez egy ideig jó. Pár óra múlva megismételjük a fertőtlenítést és kötözést. Rendben? – Kérdezem finoman mellé bújva. – Bár azért jobban örülnék, ha látná medimágus… Nem vagyok egy szakképzett gyógyító és a te üvegcséidet se hoztuk el. Örülnék még pár vérelfogyásgátlónak, vagy valami erősebb fertőtlenítőnek. Esetleg az azonnali bőrregenerálónak… - Sóhajtok ismét, kicsit gondterheltebb hangon, miközben ujjaim közé fogom az ujját, hogy megpusziljam. – Na, de ígértem neked piát. – Húzódom fel ülésbe újra, hogy aztán előkeressem az italosüveget, amit kivételesen én csomagoltam be és cipeltem is el titokban. – Sárkánytűz által megpörkölt hordóban érlelt, mittomén hány évig, de sokáig… Elvileg bitang erős és nagyon finom. – Nyitom ki, majd nyújtom felé. – Az első korty joga a bátoré.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
Mucipuma
Nyuszi ˚ᆺ˚
Hozzászólások: 4 984
Jutalmak: +7775
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : fekete
Szemszín: sötétbarna, szinte fekete
Kor: 36
Ház: Mardekár
Évfolyam: Nem fejezte be
Családi állapot: Házas
Kapcsolatban:: Mucim
Munkahely: tolvaj, kereskedő és beszerző az Aranyfog Varázstárgy Szaküzletben
Kedvenc tanár: ez egy rossz vicc?
Legjobb barát: Cartwright, Blöki, Benji
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: Lucfenyő, a magja egyszarvú szőr, 14 és ¼ hüvelyk hosszú, teljesen merev
Nem elérhető
|
|
« Válasz #9 Dátum: 2019. 05. 28. - 18:50:22 » |
+1
|
Find me in the Forest
Nat 2000. május
.outfit.
Igen… igen… nagyon kell az a korty ital… – koncentráltam összeszorított fogakra, mikor a lábamon tátongó seb kellően kitisztult. Még mindig minden erőmet be kellett vetnem, hogy ne szisszenjek fel vagy kezdjek el ordítani. Nagyot nyeltem, ahogy Natra pillantottam. Hallottam, ahogy a hangja megtölti a sátor belsejét, elnyomva a pattogó tűz lágy dallamát. Mégsem fogtam fel, amit mondott. Lefoglalt a koncentráció, meg a látvány. Még mindig imádtam, ahogy a hatalmas termete olyan könnyedén mozdul. – Mindjárt bekötöm. – Mondta, ahogy kutatkodni kezdett a cuccok között. Nyeltem egyet és még mindig egy kellemes pohárka lángnyelvre igyekeztem gondolni. Szinte elképzeltem a jelentet, ahogy ujjaim finoman az üvegpohárra, annak hüvöse és azt, amint magamhoz veszem az első kortyot. Abban a percben éreztem meg, ahogy valami anyag körbe burkolja a lábszáramat. Ekkor odapillantottam. Azonnal észrevettem, ahogy a vér és a fertőtlenítő barnás-vöröses egyvelege átáztatja a hófehér anyagot. Hamarosan újabb réteg került rá, ami egy kicsit jobban összefogta az egészet és ettől egy pillanatra fájdalmas, iszonyatos lüktetés száguldott át a testemen. Le kellett tennem a fejemet rendesen a párnára, hogy mély levegő után kapva összeszedjem magam. – Milyen? – Szoros… – suttogtam, de végül felkönyököltem, mikor megéreztem az érintését a lábamon. Elnyomtam a szédülést, a hányingert, amit a fájdalom okozott. Megküzdöttem a könnyekkel is, hogy ne folyjanak végig az arcomon. Nem sírtam, egyszerűen csak az éles kín váltotta ki a könnyezést. Nem lehetsz rosszul, O’Mara… – erősködött bennem a hang. Éreztem, amint a fájdalom helyébe valami különös, ám annál ismerősebb erő költözött. Ez futott át minden tagomon, mikor veszélyben volt az életem és ez tartott ebben a világban… nem egyszer éppen Nathaniel Forest oldalán. Amikor odabújt hozzám és megéreztem az illatát, megint eszembe jutott, miért jöttünk ide. Egy pillanatra elfogott a keserűség, de közben meg hallottam, amit mond. Megint aggódott… megint csak engem helyezett előtérbe. Sosem gondoskodott rólad senki ilyen őszinte szerelemmel, Elliot. Ezúttal magamat emlékeztettem, nem kellett a hang gúnyolódása vagy éppen keserűsége. Soha senki sem puszilt ilyen gyengéden… – gondoltam tovább, ahogy összefűzött ujjainkra pillantottam. – Ne aggód túl. Innentől már rendben lesz. – válaszoltam és sóhajtottam egy rövidet, mintha hatalmas teher lett volna az, ami éppen lecsúszott a vállamról. Mostanában csak menekültem elől, kerültem, ahogyan lehetett… mindent megtettem, hogy ne akarjon velem lenni. De végtére is, ki lenne képes ilyesmit érezni irántam? – Na, de ígértem neked piát. – Jegyezte meg, majd hirtelen megint felült, én pedig követtem a mozdulatban. Onnan pillantottam rá, mint egy ártatlan kölyök, de mélyen bennem a kegyetlen kis hang már erőszakosan követelte az italt. Hamarosan előkerült az üveg, amire csak egy aprócska sóhaj szakadt ki belőlem… vagy éppen lelkem sötétebbik oldalából. Ki tudja? Mostanában már annyira összekeveredtek bennem a dolgok. Azt sem tudom, ki vagyok igazán. – Sárkánytűz által megpörkölt hordóban érlelt, mittomén hány évig, de sokáig… Elvileg bitang erős és nagyon finom. – Magyarázta… én pedig nem bírtam ki és elröhögtem magam. – Finom… gondolom sokszor próbáltad. – Csipkelődtem vele, majd a letekert kupakú üvegért nyúltam. Óvatosan emeltem az ajkaimhoz, hogy egy kortyot magamhoz vegyek. Már az illatából sejtettem, hogy nagyon erős, de nem számított. Hatalmas kortyot nyeltem le belőle. Leégette a torkomat, majd kellemes forróságban ért a gyomromba. – Hát, Maci, ha ebbe beleiszol keresztbe fog állni a szemed… – Röhögtem el magam, de máris erőszakosan az ajkainak nyomtam az üveget.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #10 Dátum: 2019. 06. 01. - 10:56:57 » |
+1
|
Find me in the Forest
"Adj kínt nekem, a megéhezettnek: Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess."
Ezen is túl vagyunk. Azt hiszem legalábbis a neheze már lezajlott. És igen, azt hiszem még továbbra is Elliot lábának sérülésére gondolok. Nem pedig arra a széthúzó erőre, ami hetek óta mar és mar mindkettőnket belülről. A világ ellen küzdünk nap, mint nap, ami egész egyszerűen nem akarja, hogy együtt legyünk. Talán bele is nyugodhatnánk ebbe, de azt hiszem egy ideje nem az a belenyugvós fajta vagyok. Legalábbis Elliot mellett nem. Bármit is követeljen tőlünk az élet, nem tudom azt mondani, hogy innentől nem akarok küzdeni. Valahogy minden egyes alkalommal új erőre kapok és tovább harcolok. Még akkor is, ha épp Elliottal kell megküzdenem a helyért mellette. Egyszer talán megérti és megjegyzi, hogy nem vagyok hajlandó eltűnni mellőle. Bá remélem egyszer a sors is megérti, hogy elengedni sem fogom, ebbe beletartozik akár az apja felől érkező fenyegetés, akár kósza vadcsapdák az erdő mélyén. Mindig is ragaszkodtam ahhoz, ami az enyém. Nekünk pedig ott vannak a gyűrűink az ujjainkon. Elliot az enyém. Higgyen bármi mást is az a rohadt világ.
Körbenézek a sátorban, miközben táskámban ujjaimmal kutatom az italosüveget. Jelen pillanatban egy háborús övezet ispotályára emlékeztet a belső dekoráció. De amint Elliot ujjai közé tolom az alkoholt, újra előveszem pálcám, hogy valamiféle rendet alkossak bent. Nem lenne szerencsés a sok véres holmit elől hagyni. Ráadásul jelen állapotukban a hálózsákok is használhatatlanok. Az elhasznált, de már felesleges kötések mennek a tűzre. A lángok boldogan pattannak párat, mikor új erőforrásukat ünnepelik, aztán elhalkulnak ismét. Én pedig gyors varázslattal kitisztítom az úgynevezett ágyneműinket is.
Ekkor érzem meg ajkaimon az üveg érintését. – Amúgy, de kóstoltam már egyszer hasonlót. Izgalmas vége lett… - Elmosolyodom, de kissé eltolom az italt, hogy előbb inkább Elliot ajkainak szentelhessek némi időt. Finoman odahajolok és megcsókolom. Érezni rajtuk a torokégető lángnyelv ízét. De felédesíti Elliot mindent átitató édeskés aromája. – Imádom. – Suttogom és kicsit szenvedélyesebb csókra váltok. Ezúttal még inkább, még erőteljesebben érzem a lángnyelv és az édes íz keveredését. – Ezt így kéne árulni… Elliot csókkal. – Sóhajtok, majd a kezembe veszem az üveget és finoman belekortyolok, hogy aztán újra, immáron az én számban is az ital ízével hajoljak oda egy enyhítő csókra. Mert valóban, érzem, ahogy végigégeti a torkom, ahogy fejemre azonnal rátelepedik a köd, olyan erős és maró. S nem enyhítheti más csakis Elliot. Pont úgy, ahogy minden hétköznapi kínt és fájdalmat is ő csillapít. – Te vagy a gyógyír az én sebeimre… - Mosolygok, majd újra finoman csókolom ajkait. – Még mindig ugyanúgy remegek érted, mint a legelső találkozásunkkor…
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Elliot O'Mara
Eltávozott karakter
Mucipuma
Nyuszi ˚ᆺ˚
Hozzászólások: 4 984
Jutalmak: +7775
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatok: Megnézem!
Származás: Félvér
Hajszín : fekete
Szemszín: sötétbarna, szinte fekete
Kor: 36
Ház: Mardekár
Évfolyam: Nem fejezte be
Családi állapot: Házas
Kapcsolatban:: Mucim
Munkahely: tolvaj, kereskedő és beszerző az Aranyfog Varázstárgy Szaküzletben
Kedvenc tanár: ez egy rossz vicc?
Legjobb barát: Cartwright, Blöki, Benji
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: Lucfenyő, a magja egyszarvú szőr, 14 és ¼ hüvelyk hosszú, teljesen merev
Nem elérhető
|
|
« Válasz #11 Dátum: 2019. 06. 06. - 14:34:06 » |
+1
|
Find me in the Forest
Nat 2000. május
.outfit.
Nyomd el, nem fáj! Nyomd el, O’Mara, nem fáj az annyira! – mordult meg bennem a hang, mikor megint lüktetni kezdett a seb a kötés alatt. Nyeltem egyet, úgy pillantottam Natra, aki végre a kezébe vette az üveget. Kíváncsi voltam, rá milyen hatással van a fűszeres illat és egyetlen korty az alkoholból. Nekem az egész testem átjárt a forróság, egy kicsit talán végig mart a torkomon is, de ez éppen elég erőt adott ahhoz, hogy ne ájuljak el a fájdalomtól. Ahogy eltolta az italt és közelebb hajolt, megremegtem. Ajkaink finoman simultak egymásra, a szívem azonban vad ritmusba kezdett, mintha nem is ebben a nyugodt, békés pillanatban lenne a helye, amiben mi összesimultunk. – Imádom. – Lehelte ajkaimnak, majd olyan szenvedélyesen csókolt tovább, mintha nem történt volna semmi… mintha nem lenne ott közöttünk az a bizonyos törés. – Ezt így kéne árulni… Elliot csókkal. – Tette aztán hozzá, ahogy tenyerem a mellkasára simult és még egy pillanatra, lehunyt szemekkel élveztem ajkai érintésének intenzív emlékét. Olyan közel voltunk egymáshoz, mégis úgy hiányzott. Az a rengeteg vita, közénk állt… és a bizalmatlanság, amit állandóan érzek. Volt az a szint, mikor még képes volt táplálni a szenvedélyt, de ez már inkább ridegségre sarkalt. Amikor kinyitottam a szememet, már távolabb húzódott és éppen az ajkaihoz emelte az üveget. Figyeltem, hogy megváltozik-e az arckifejezésem, de közben minden porcikám azt kívánta, hogy húzzam vissza magamhoz, öleljem és csókoljam őt, ahogyan csak tudom. Magától mozdult felém és csókolt meg újra, én pedig egyszerűen az ajkai közé sóhajtottam, élvezve szakállának cirógatását a bőrömön. – Te vagy a gyógyír az én sebeimre… – mondta mosolyogva. Finoman puszilt meg újra, de én nem értem be ennyivel. Átkaroltam a nyakát és csak húztam, húztam magammal, míg hátamat nem simult teljesen a hálózsákokra és nem éreztem a szívét az én szívem felett dobogni őrült ritmusan. – Még mindig ugyanúgy remegek érted, mint a legelső találkozásunkkor… Érezhette, hogy én is pontosan úgy reszketek alatt, mint akkor. Nem tudom miért, de ott is ugyanilyen hevességgel, előjelek nélkül kapott el a vágy… mintha valahol előre meglett volna írva nekem Nat. Ő volt az első, aki ilyen szenvedélyt képes volt kiváltani belőlem és most is csak szorítottam, öleltem, martam, hogy ne tudjon elhúzódni. Ő az ellenséged, ő nyom el… – suttogta a hang. – Akármelyik fájdalomcsillapítónál jobb vagy… – suttogtam az ajkainak, ahogy megcsókoltam. Ujjaim a hajába, a szakállába fúródtak. Élveztem minden apró érintést, mert ő az enyém volt, igazán az enyém. Sosem akarta lerombolni a falamit, megváltoztatni és kirángatni ki akart, de ha nem ment, hát átugrotta és azok védelmében ölelt magához.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #12 Dátum: 2019. 06. 10. - 11:21:09 » |
+1
|
Find me in the Forest
Elfelejtettem mindent azonnal. Nem volt csapda, nem létezett kötés sem. És mintha a félelmet és az aggodalmat is kiűzné a boldog tudatlanság felé hajtó apró kis korty. Vagy ez nem az ital volt? Nem az tehet róla, hogy agyam egy másodperc törtrésze alatt változott valamiféle maszlaggá, ami nem akar gondolkodni, ami nem lát tovább Elliotnál. Az ő ajkainál és finom bőrénél. Az ő szívverésénél… Nem az ital ez. Veszek egy mély levegőt, de sehol sem érzem benne azt a fűszeres illatot, ami fél pillanattal ezelőtt még átjárhatta tüdőmet. Csak az ismerős, tökéletesen édes illat tolult most egyre mélyebbre tudatomban. És élveztem. Engedtem neki. Ahogy mindig is tettem. Nem volt más, nem létezett semmi, mióta Elliotot ismertem, csak az a csodálat, amivel adóztam neki. Még annak ellenére is, hogy megannyi vitán kellett keresztülevickélnem, hogy elérhessem őt. Megtettem. Mert tudtam, hogy legbelül ott van az az érzékeny, szenvedélyes és szerelmes kis teremts, aki ölelni akar engem. Pont úgy, ahogy most is teszi.
Élvezettel bújok bele ölelésébe. Húzom magamhoz még közelebb vagy épp nehezedek rá teljes súlyommal már magam sem tudom melyik. Elbódít az a gyönyörűség, ahogy megérzem szívének dobogását valahol az enyém mellett. Miközben úgy túrok sötét tincsei közé, ajkait csókolva, mintha ez lenne az első, hogy igazán érinthetem őt. Egy pillanatra meg is állok hevességemben. Homlokom homlokához érintem, s finoman cirógatok végig mellkasán, hogy aztán pulóvere alá túrva megérezhessem bőrének melegét ujjaimon. – Akarlak. – Suttogom lehunyt szemmel. Aztán csak várok, hogy végül ő legyen az, aki megszűnteti köztünk ezt a leheletvékony falat, ami emelődött. Övé a döntés. Én szeretem és vele akarok lenni. Remélem most megérti azt, hogy mi egymás karjaiban vagyunk a legboldogabbak.
Köszönöm a játékot!
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|