2. emelet - Varázsbűn - üldözési Főosztály; Varázshasználati Főosztály

Ez a főosztály felügyeletet gyakorol a többi hat Főosztály felett, ez alól csak a Misztériumügyi Főosztály képez kivételt.

A L O S Z T Á L Y O K:
- Aurorparancsnokság
- Varázsvilági Vizsgálatok Hatósága
- Helytelen Varázshasználati Iroda
- Hamis Védővarázslatok és Védett Tárgyak Kimutatásának és Elkobzásának hivatala
- Wizengamot Végrehajtási Szolgálat.
- Kísérleti Bűbájok Bizottsága
- Varázsoktatási Hivatal

Sötét helyek

If you want to keep a secret, you must also hide it from yourself

outfit

Még a gondolattól is rosszul voltam, hogy vissza kell mennem a Minisztérium falai közé, de sajnos nem volt más választásom, mint megtenni ezt a lépést. Akármit is titkoltak előlem azt ott rejtették el a Minisztérium falai között. A tudat, hogy végig ennyire közel voltam az egészhez igazából csak még jobban táplálta a bosszúállás lángját bennem, hogyha ez lehetséges volt. A saját kollégáim minden bizonnyal tudtak erről és ettől csak még jobban gyűlöltem őket. Amúgy is láttam rajtuk, hogy megvetnek és a legkevésbé sem szeretnének együtt dolgozni velem. A Minisztérium részéről csak alamizsna volt, hogy visszakaptam ezt az állást, de megmondom őszintén egyáltalán nem tettek boldoggá vele. Hiszen a családomat nem kaptam meg és arra sem kaptam még választ, hogy ki tehette ezt velük. Ki és miért tette ezt, egészen pontosan ez volt az amire a választ kerestem.
Az egykori otthonomban tett látogatás így is eléggé felkavarta az állóvizet. Már nagyon nehéz volt kontrollálni az érzéseimet. Őszintén, már gyűlöltem magamat aurornak nevezni és semmi kedvem nem volt a Minisztériumnak dolgozni. Valami van itt a sötétben, ami senkinek sem tűnik fel. Hiába ért véget állítólag a háború, egész egyszerűen nem hiszem, hogy minden megoldódott ezzel. A varázslóvilág ugyanúgy korrupt volt, mint a mugliké, ezen pedig semmi sem segíthetett jelenleg.
A tény, hogy éppen lopni készültem a munkahelyemről teljes mértékig hidegen hagyott. Elliot megígérte, hogy be fog tudni jutni segítség nélkül is, így végül is nem tettem semmit sem, csak bejöttem dolgozni, mint bármikor máskor. Az épületben csak páran lézengtek, elvégre karácsony környékén már mindenki a szeretteivel akart lenni. Hát nekem már nem volt olyan szerencsém, hogy együtt tölthessem az ünnepeket velük.
Azzal a darab ruhával, amit Elliot talált a házban még nem is volt időm foglalkozni. Vagyis leginkább azért nem kezdtem el még vele foglalkozni, mert valahol mélyen belül már csak a látványától is a hideg futkosott a hátamon. Nem ismertem senkit sem, aki hasonló ruhát viselhetett és emiatt még jobban idegesített az, hogy fogalmam sem volt róla, hogy ki tehette ezt – ki akarhatott így ártani nekem?
Elliot nem keresett még ma, így elkezdtem a papírmunkával foglalkozni. Nem mintha értelmét láttam volna annak, hogy foglalkozzak ezekkel az ügyekkel. De nem volt az Aurorparancsnokságon senki sem rajtam kívül, valamivel el kellett ütnöm az időt. Közben pedig azt is át kellett gondolnom, hogy hogyan rejtsük el a nyomokat magunk után. Nem igazán jártam még ott ahol a befejezett ügyeket tartották, de biztos voltam benne, hogy több olyan varázslat védi azokat az iratokat, amiket én sem ismerek biztosan. Ezek mind bizalmas dokumentumok, nem véletlen, hogy így elzárva tartják őket.
Már a takarítók is jártak a szinten, mikor végre Elliot megjelent a semmiből szó szerint.
– Hogy jutottál be? –kérdeztem, miközben a megfelelő folyosóra vezettem. A Varázsbűn - üldözési Főosztály eddigre már teljesen kihalt volt, még a takarítók is elmentek egy másik emeltre, így láthatóan mi ketten voltunk csak az egész emeleten. Igazság szerint talán túl tökéletes is volt az egész helyzet, de nem bántam, mert meg kellett szereznünk azokat a dokumentumokat.

Sötét helyek


Irene
2000. december

outfit

Egészen megváltozott az életem, mióta utoljára láttam Irene-t. Ő persze nem sejthette, mennyire is esik nehezemre visszarázódni ezekbe a napokba. Nem drámáztam, nem sírtam, nem szenvedtem, nem bántottam egyetlen szavammal sem Forestet. Egyszerűen csak tudtam: tűrnöm kell, mert nincs más választásom. Tűrnöm kell, mert ezt a sorsot szabta rám az élet. Nem volt nekem való családban gondolkodni, mégha annyira is áhítottam azt a szerelmet, ami kitart egy életen át. Ha holnapig élek, hát holnapig… de Nat mellett az állandó „majdok” között egészen úgy történt, sosem jön el az a bizonyos másnap, amire mindkettőnknek szüksége volt. Egyszerűen már nem egymással, egymásért, hanem csak egymás mellett éltünk. Talán a megszokás tette ezt velünk, talán valami más… de így alakult. Így hát megint egymagam volt felnőtt, de már Averyvel.
Némiképpen kedvtelenül álltam Dean előszobájában és igazgattam az ingem gallérját. Be kellett jutnom a minisztériumba valamilyen úton-módon, de nem olyan egyszerűen, mint korábban. Így hát, a biztonság kedvéért, hogy némi aktivitást erőltessek magamnak, utána kérdeztem a lehetőségeimnek. Azt hittem, majd ettől jobban megjön a kedvem az akcióhoz, ám tévedtem. Már reggel óta fejfájás gyötört, nem sok kedvem volt a dologhoz, ezért egy unott sóhajjal túrtam még bele a hajamba.
– Mire készülsz? – érdeklődött Dean, mikor kisétálva az étkező résztől, egész egyszerűen megállt az előszobába vezető ajtónak. A kora ellenére még mindig hatalmas és izmos volt, így könnyednek tűnt, ahogy vállal az ajtófélfának támaszkodott. –Egy kicsit még korai lenne randiznod.
Vállat vontam. Nem nagyon gondolkodtam ilyesmiben. Valójában, csak úgy mint Esménél, most is egy kis magányra volt szükségem, hogy tudjam, mit is akarok igazából. Nyilván Forest örömmel vette volna, ha visszakönyörgöm magam, vagy legalább hagyom őt visszafurakodni az életembe.
– Előbb kellet volna szólnod. Már lebeszéltem ezt a mait… – válaszoltam álszent arccal, majd kitört belőlem a röhögés. – Nyugi, csak betörök a minisztériumba. Átlagos késő esti program. – Legyintettem, majd egész egyszerűen magamra kanyarítottam a fekete szövet kabátot, a passzoló, sötét, kockás sálamat, hogy aztán egy könnyed mozdulattal a papucsomból a bakancsomba lépjek. – Majd egyszercsak jövök.
Hallottam, hogy valamit magyaráz utánam, de nem törődtem vele. Egyszerűen csak feltéptem az ajtót és hamar odakint találtam magam a fagyott, észak-ír tájban. Még mindig otthon éreztem magam azon a helyen. Olyan volt, mint egy csepp gyerekkor. Élveztem minden széllökést, minden hóesést, minden vihart és a borult felhőket.
Csak egy pár métert mentem a háztól, mielőtt Londonba hoppanáltam volna. Egész pontosan abba az utcába, ahonnan egy alagút vezetett befelé a minisztériumba. Persze ez sem volt átlagos alagút, leginkább arra használták, hogy a baglyok azon keresztül röppenve ki az épületből kézbesítsék a hivatalos iratokat. Szóval nem volt éppen széles, a bejáratra pedig csak még nehezebb volt rátalálni. Lekanyardtam egy apró sikátorba, ahol a konténer mögött meg is találtam a megfelelő nyílást. A szemét szag arra késztetett, hogy siessek, így azonnal térdre vetettem magam és bevonszoltam magam a járaton. Éppen csak annyi hely volt, hogy négykézláb tudjak előre halandi. Nem számított a bagolyszagban amúgy sem akartam túl sokat időzni, így tempósabbra vettem a dolgot. Nagyjából harminc percembe telt egy-két fennakadással, hogy kijussak valahol. Nem néztem körbe, csak az számított, hogy néhány takarító között kommandózva, de eljussak a Varázsbűn-üldözési Főosztályra… Igen, O’Mara, éppen oda, ahol imádsz lenni… A hang természetesen gúnyolt, de nem érdekelt. Addig mentem míg meg nem pillantottam egy jó adag papírmunkával Irene-t.
– Minden bűntetted előtt dolgozol?– érdeklődtem. – Van ebben valami beteges…
A megállapításom nem valószínű, hogy kifejezetten érdekelt, miután nagyjából a frászt hozhattam rá. Egyszerűen csak elvezetett egy másik folyosóra, én pedig ellenkezés nélkül követtem őet.
– Hogy jutottál be?
Mielőtt válaszoltam volna, felemeltem a karom, hogy megszagoljam a ruhám. Természetesen éreztem rajta azt a büdös bagolyszagot, ami azt a bejárati alagutat töményen átjárta.
– Bagolypostával– válaszoltam egyszerűen.– Hol tartják a lezárt ügyeket? – Kérdeztem, de a mondandóm végén akkorát tüsszentettem, rá Irene-ra, hogy még a folyosó is belerengett. Talán csak egy kis bagolyallergia, talán nem öltöztem fel eléggé. Mindenesetre a tüsszentést, újabb hatalmas hapci követte, mire sikerült előrángatnom egy zsebkendőt a kabát zsebből.
– Bocsi… – Trombitáltam.

Sötét helyek

If you want to keep a secret, you must also hide it from yourself

outfit

Elliot szörnyen nézett ki, de inkább nem tettem szóvá neki. Már régen találkoztunk, ki tudja, hogy mi történt azalatt vele? Lehet, hogy rokonok vagyunk, de nem mondhatnám még így sem, hogy túl mély szálak kötnének össze minket. Természetesen segít nekem, amiért hálás vagyok neki, de ő nem beszél a saját magánéletéről nekem, ahogy én sem avatom bele mindenbe. Nem mintha velem olyan nagyon sok minden történne – az érzelmek már régóta nem játszanak szerepet az életemben. Nem is vagyok benne biztos, hogy valaha képes lennék megint szeretni. Az pedig, hogy új családom legyen egyszer lényegében elképzelhetetlennek tűnt.
Tudnék-e egyáltalán bárkit is úgy szeretni, ahogy a férjemet szerettem? Tudnék-e megint gyereket vállalni? A félelem, hogy egy újabb családot ugyanúgy elveszíthetek, ahogy az előzőt inkább azt mondatta velem, hogy ne is próbálkozzak. De talán most még nem is jött el ennek az ideje, hiszen még így is friss volt ez a seb. Nemrég szabadultam csak az Azkabanból, az igazat megvallva a legkevésbé sem éreztem úgy, hogy sikerült azóta megtalálnom a helyemet a világban. Mindenhonnan csak a lesajnáló vagy megvető pillantásokat kapom és most még azzal is meg kellett küzdenem, hogy egykor a saját kollégáim is talán a részesei voltak annak az eseménynek, ami végül a családom halálához vezetett.
Azt hiszem kijelenthettem, hogy teljes szívemből gyűlöltem a Minisztériumot, de leginkább az aurorokat. Már nem is voltam biztos benne, hogy jó ötlet-e nekem még mindig ezen a pályán mozogni. Az egész szervezetünk mérgezett volt és nem hittem benne, hogy ez megint jó lehet, nekem pedig itt nem volt már helyem – csak szánalomból dolgoztam itt.
Habár az épület már eléggé kihalt volt azért még így is izgultam, hogy le fogunk bukni, de bíznom kellett Elliot képességeiben. Még most sem voltam benne biztos, hogy hogyan fogom tudni megköszönni neki mindezt, amit értem tett, de természetesen nem hagyhattam, hogy majd üres kézzel váljunk el egymástól. Tudom, hogy rokonok vagyunk, de ki tudja, hogy fogjuk-e tartani a kapcsolatot, hogyha végül sikerül megtalálnom az igazi tettest?
– Itt tárolják a lezárt ügyek aktáit. Odabent van egy elzárt rész, ahol a szigorúan őrzött ügyek vannak –mondtam, miközben megálltam az egyik hatalmas ajtó előtt. Az igazat megvallva én nem sokat jártam itt, többnyire teljesen új ügyeket kaptam és a régi aktákat a lehető legkevesebbszer kellett elővennem újra. Nyilván ezzel is próbáltak innen távol tartani. – Ezen a ponton még nem lesz nehéz bejutni, de odabent már más a helyzet – tettem hozzá, majd óvatosan elővettem a zsebemből egy kis kártyának tűnő lapot.
Ennyit el tudtam intézni Elliotnak, hogy könnyebb legyen legalább itt bejutnia. Elloptam a főnökömtől ezt a kis kártyaszerű lapocskát, amit egyszerűen csak be kellett illeszteni a zár fölötti apró nyílásba. Az ajtó egy pillanattal később kattanva kinyílt.
Tisztában voltam vele, hogy emiatt kirúghatnak, de mi veszteni valóm volt? Semmi nagyjából, úgyhogy nem érdekelt, hogy mostantól mi lesz, csak kellettek a papírok odabentről és máshogy nem lehetett bejutni. A teremben a plafonig értek a polcok, mind gondosan megtömve az iratokkal, amelyeket már lezártak. Biztos voltam benne, hogy más varázslat is védi őket, de nem ezek az iratok voltak fontosak nekünk.
Az elzárt szekció a terem hátsó részében volt, már messziről meg lehetett állapítani, hogy ott olyan iratokat őriznek, amikhez nem lesz könnyű hozzájutni: hatalmas aranyozott rácsok választották le a terem hátsó részét, mögötte pedig újabb és újabb magas polcok sorakoztak. El sem tudtam képzelni milyen varázslatok védhették ezeket, de most valahogy rá kellett jönnünk Elliottal, mert ez volt az egyetlen esélyünk, hogy megszerezzük azt mire szükségem volt. Karácsonykor végül is ki próbálna bármit is ellopni a Minisztériumból rajtunk kívül?

Sötét helyek


Irene
2000. december

outfit

Borzalmas érzések kavarogtak bennem, de ezt igyekeztem nem kimutatni. Ha valaminek profi voltam, hát tolvajnak egész biztosan… mégis, ahogy rám telepedett az a sötétség, ami a magánytól csak még erősebb volt, nehezemre esett koncentrálni. Most is éreztem, ahogy megannyi varázslat különböző formákban és módokon kevereg ott körülöttem. Volt, ami a minisztérium sajátja volt, ám olyan is akadt, ami az itt tárolt bizonyítékokból származott, de túlságosan magam alatt voltam ahhoz, hogy a legbecsesebb érzékem elválassza őket egymástól. Így mindössze egyetlen, kusza örvénynek tűnt az egész, ami hamarosan magába is tudott volna szippantani.
Hosszú folyosón jutottunk el egy hatalmas faajtóhoz, ami mögül még erősebb vibrálás fakadt. A zöldes félhomály, amit már megszoktam korábban is ebben az épületben, most még erőteljesebben nyomott össze, mintha csak egy hatalmas zsákot tettek volna a vállaimra. Már megszoktam, de most inkább vágytam volna napfényre, friss levegőre, hogy legalább kívülről ne érezzem magam olyan átkozottul nyomorultnak. Na persze ez még mindig jobb volt, mint az a bagolyszaros szélcsatorna vagy mi, amin át bemásztam ide.
– Itt tárolják a lezárt ügyek aktáit. Odabent van egy elzárt rész, ahol a szigorúan őrzött ügyek vannak – közölte Irene, akire eddigre egészen megfeledkeztem. Annyira beleolvadtam a saját önsajnálatomba, hogy a külvilágból nem sok mindent érzékeltem, a folyosón, a homályos fényeken és a hatalmas ajtón kívül.
Végül is lassú bólintással, de jeleztem, hogy felfogtam, amit mond.
Szánalmas vagy, O’Mara… A hang úgy sutyorgott bennem, mintha valamiféle titkot osztana meg, pedig én legszívesebben helyeseltem volna. Az voltam, mindig is az voltam, de most hogy lemondtam a boldogság reményéről is, csak még inkább annak tűntem. Keserűen nyeltem egyet.
– Ezen a ponton még nem lesz nehéz bejutni, de odabent már más a helyzet.
Jelentsen ez akármit, engem nem különösebben rázott meg. Figyeltem, ahogy azzal a kártyaizéval kinyitja az ajtót, majd olyan természetességgel léptem át a küszöböt, mintha mindig is így tettem volna. Az érzékeim egy pillanat alatt összezavarodott. Még erősebb, lökésszerű mágia talált mellkason. Így hát megtántorodtam. Kellett vennem egy mélylevegőt, lehunynom a szemem, hogy átadjam magam a munkának és kizárjam a zavaró dolgokat, hogy aztán a lényegre koncentrálja.
– Szerinted nem tűntették el azokat a dolgokat, amik esetleg arra utalhatnak, hogy hibáztak a nyomozásnál? Ha meg szándékos volt a tévedés, akkor bizonyára megpróbáltak mindent megtenni, hogy ne kerüljenek ki olyan nyomok a helyszínről, amik tényleg előre vezethetnek… – magyaráztam, de csak nagyon halkan, mert még ennyit is visszavert a hatalmas terem.
Minden lépésem hangosan koppant a padlón, de nem érdekelt. El akartam érni a hátsó polcokat: – Az elzárt rész kell igaz?– kérdeztem. A Roxfort könyvtára óta tudom, hogy legjobb cuccok a tiltott részen vannak, ahova mindenképpen be kell lógnom. Imádtam azokat a sikító, óbégató könyveket.
Az aranyozott rácsok előtt egész egyszerűen megálltam és felpillantottam rájuk. Irene-nak intettem, hogy maradjon hátul. Ehhez láthatóan nem volt elég az a kártyaizé, ezt varázslat védte, méghozzá valami bonyolult, amit egy gyenge kis Finite aligha oldott volna fel. Én pedig nem voltam éppenséggel jó az ilyesmi feltörésében. Mindig is inkább fejjel rohantam neki.
– Tegyünk egy próbát… – mondtam és ahogy a kezem a rácshoz ért, már éreztem is miért nem kellett volna ennek a falnak fejjel rohanni. Mintha villám csapott volna belém, hátra estem. Nagyot nyekkenve a földön, ahogy valami láthatatlan erő eltaszított, majd hangos, éles visító hang hallatszott. – Ez meg mi a fasz?

Sötét helyek

If you want to keep a secret, you must also hide it from yourself

outfit

Talán Elliotnak igaza volt abban, hogyha valóban megpróbálták meghamisítani a bizonyítékokat az ügyemben, akkor az aktámban sem fogok nyomot találni igazából. Csakhogy ez a Minisztérium, itt mindent görcsösen adminisztrálni kell és bíztam abban, hogy képes lennék megtalálni, amit keresek. Ha valóban meghamisították azokat a papírokat, akkor is biztos vagyok benne, hogy annak nyoma maradt. Azért a Minisztérium sem képes mindent eltussolni, ezt én tudom a legjobban, hiszen itt dolgoztam a háború előtt is.
De persze nem kellett volna azt hinnem, hogy könnyen meg fogjuk tudni szerezni ezeket a papírokat. Az a helyzet, hogy nem gondoltam át eléggé – azért, mert csak a bosszúra gondoltam meg arra, hogy meg akarom kapni a válaszaimat. A baj csak az, hogy Elliot sem gondolta ezt át, talán nem a legjobb időszakában érkeztünk ide és ezért nem figyelt annyira, hogy mi is történik pontosan körülötte. Mondhattam volna neki, hogy talán nem kellett volna fejjel a falnak menni, de eszembe sem jutott. Elvégre már bent voltunk ebben a teremben, azt reméltem, hogy maximum egyetlen védőbűbáj áll még közöttünk és a dokumentumok között, de ehhez képest megszólalt egy rohadt sziréna.
Tudtam, hogy csak percek kérdése és valaki meg fog itt jelenni, aki azonnal letartóztat minket. Eszembe jutott a nap, amikor a saját házamban tartóztattak le és ahogy Elliotra néztem tudtam, hogy ezt nem hagyhatom. Miattam került ebbe a helyzetbe, miközben neki aztán tényleg semmi előnye nem származott abból, hogy itt volt most velem. Tudom, hogy ígértem neki rendes fizetséget meg kincseket, de mit ér az a szabadsággal szemben?
– Tűnj el innen, Elliot, gyorsan! –mondtam elég hangosan ahhoz, hogy a sziréna hangja közben is meghallja. Reménykedtem benne, hogy még nincsen késő, de azt hiszem, hogy ekkor már mindegy volt. Hallottam, hogy nyikordul a hatalmas ajtó és gondolkodás nélkül elővettem a pálcámat, majd megfordultam.
Két férfi lépett be a terembe, az egyik egyetlen pálca mozdulattal elhallgattatta a szirénát, miközben odaértek elém és mikor megálltak döbbenten néztek rám. Elliot valahol a hátam mögött volt, de sejtettem, hogy ő is ugyanúgy a meglepetés tárgyát képezte, mint én.
– Miss Liu? – kérdezte az egyikük meglepetten, én meg nem tudtam, hogy mit várt. Most mondjam azt, hogy rosszul lát és nem én vagyok az? De a tény, hogy pálcát szegeztem rájuk biztosan nem tetszett nekik. Nem volt időm gondolkodni, egyszerűen itt már csak cselekedni lehetett, én nem megyek vissza ugyanis még egyszer az Azkabanba és Elliot sem fog miattam odamenni.
– Capitulatus! – A hozzám közelebb álló férfit céloztam meg, akinek ennek következtében kiröppent a kezéből a pálca és elgurult valahova a polcok közé. Elliot talán mondott valamit a hátam mögött, de őszintén a legkevésbé sem volt időm figyelni rá. A másik férfi felé fordultam és már akkor tudtam, hogy amit tenni készülök arra nincsen bocsánat.
Láttam, ahogy a férfi feljebb emelte a pálcáját, miközben a társa – így fegyvertelenül – tett egy lépést hátra. Elliot sem tudhatta, hogy mire készülök, de azt hiszem, hogy nekem itt már amúgy is mindegy volt, csak azt akartam, hogy ezek ketten tűnjenek el innen amíg mi ketten ki nem találunk valamit vagy úgy nem döntünk, hogy hagyjuk ezt az egészet és mégsem kellenek a dokumentumok.
– Imperio! – mondtam, mielőtt a másik varázsló még megszólalhatott volna. Őszintén, nem is volt olyan nehéz kimondani ezt az átkot, mint ahogy azt eredetileg elképzeltem.
– De hát… ez főbenjáró átok – hebegte a pálcáját vesztett varázsló.
– A legkevésbé sem érdekel – válaszoltam, majd felé szegeztem a pálcát, hiszen a társa most úgysem mozdult meg. Szörnyű ember lettem volna amiért ezt tettem? Talán igen, de amit velem tettek az is szörnyű volt és mégis mindenki azt várta, hogy majd csendben és boldogan élem tovább az életemet, mintha mi sem történt volna. Komolyan azt hitték, hogy el fog hallgattatni, hogyha visszakapom az állásomat? Akkor nagyon rosszul gondolták, ugyanis gyűlöltem a Minisztérium minden egyes kis szegletét.

Sötét helyek


Irene
2000. december

outfit

– Tűnj el innen, Elliot, gyorsan! – Szinte parancsolónak hatott Irene hangja ebben a pánikhelyzetben. Ám, ha volt valami, ami nem ijesztett meg, hát akkor az az, ha egy csapat idióta ront be és próbál meg elkapni. Régen hiányzott már az ilyen fajta izgalom az életemből és úgy terveztem, hogy kiélvezem rendesen. Így, mikor kinyílt a hatalmas ajtó és két biztonságőrféle alak jelent meg, csak elvigyorodtam. Kifejezetten jól esett a túlzottan is érzékeny füleimnek, mikor a riasztó hangja megszűnt és csak csend maradt utána. Megfigyelhettem a lépéseik zaját, a mozdulataikat. Egyik sem lehetett harchoz szokva. Valószínűleg az egyetlen feladatuk az volt, hogy értesítsék a megfelelő személyeket, ha valami gyanúsít észlelnek az épületben.
– Hülye lennék pont az izgalmas résznél elmenni… – válaszoltam és elővettem én is a pálcám, de egyelőre nem szegeztem senkire. Nem keresem én feleslegesen a bajt, meg aztán ki tudja, lehet, hogy itt egészen másképp működnek a varázslatok. Persze az hamar bebizonyosodott, hogy nincs így.
Irene meglepő könnyedséggel fegyverezte le az egyik alakot, a másikat felesleges lett volna, az ugyanis remegő kézzel tartotta a pálcáját. Feltehetően nem tudott volna egy normális varázslatot sem kinyögni vagy végrehajtani. Így hát hagytam, hogy a kedves rokon elszórakozzon velük.
– Imperio! – Váltott aztán hangnemet, de igazából ez sem lepett meg. Valamiért kinéztem belőle, hogy egy állat… és hát egészen jól mutatott ebben a szerepben is. Mondjuk, ha már vadulunk jöhetett volna egy Crucio is vagy valami. De nem baj, ma én is beérem ennyivel. Vagy kipróbálhatod rajtuk te is… O’Mara… A sötét oldalam úgy hörgött valahol mélyen, mintha minden vágya ez lenne. Mások szenvedése. Csak a józanész tartott vissza attól, hogy pálcát emeljek a másik alakra, akinél nem volt pálca.
– Igazán szépen csináltad… – Vigyorodtam el elismerően, de azért még mindig nagyon erőlködnöm kellett, hogy ne törjön elő belőlem az a sötétség, amit végül is már úgy ahogyan, de sikerült elnyomnom magamban korábban. Sikerült, mert nem akartam, hogy Irene most kezdjen vérfürdőbe.
– De hát… ez főbenjáró átok – hebegte. Láttam a pasason, hogy annak ellenére, mennyire féltette az életét, fel volt készülve valami ilyesnie „Miss Liutól.” Ez van, ha az ember megelőzi a híre.
– A legkevésbé sem érdekel – ezúttal rá szegezte Irene a pálcáját és hát itt jött el az a pont, amikor közbe kellett lépnem. Valami olyan érzelem ült ki az arcára, amitől féltem, hogy esetleg megöli s hát, ha valóban nem gyilkos, akkor nem is kellett volna, hogy éppen most váljon azzá. Főleg azért, mert ártatlan életet venne el és valószínűleg később nem tudná megbocsátani magának, mégha ott, abban a pillanatban végtelenül bele is élte magát a dologba.
– Dormito! – Szegeztem a pálcám a fickóra, majd a teste egész egyszerűen a padlóra hullott. Szerencsére nem ütötte be nagyon a fejét, így vér sem folyt, hogy aztán alaposan bemocskoljon minket. – Nem ezeken a szerencsétleneken kell bosszút állni, csak azért mert éppen itt voltak. A végén törlöm az emlékeiket, de azt hiszem, ideje lenne folytatni a műveletet a kis báboddal! – Böktem az Imperoval kezelt, csendesen ácsorgó alakra.

Sötét helyek

If you want to keep a secret, you must also hide it from yourself

outfit

Ha Elliot nem lett volna itt velem, akkor lehet, hogy olyat tettem volna, amit később egészen biztosan megbántam volna. Nem mintha számított volna bármit is, az emberek nagy része amúgy is azt gondolja, hogy gyilkos vagyok. Ha most valaki miatta meghalt volna, akkor legalább azt érezhettem volna, hogy volt értelme az Azkabanban töltött időmnek. De hamar rájöttem, hogy tényleg nem szabadott volna elveszítenem a hideg véremet, nem szabadott volna egyáltalán ilyen varázslatot használnom, de most már azt hiszem, hogy mindegy volt. Egyedül azt reméltem, hogy megérte ez az egész és tényleg találni fogok majd valamit az aktámban, hogyha végre a kezemben lesz.
Azonban ha már egyszer tiltott varázslatot használtam, akkor itt volt az ideje, hogy kihasználjuk az adott helyzetet. Az Imperio segítségével tudtam csak elérni, hogy a férfi hatástalanítsa a varázslatot, ami az elzárt rész és köztünk állt. A rács most már kinyílt anélkül, hogy megszólalt volna a riasztó ismét. Persze azt sejtettem, hogy odabent valószínűleg a polcokat is különböző varázslatok védték, hogy még véletlenül se lehessen könnyen elvinni egyetlen dokumentumot sem. De talán a barátunk segítségével azokat is tudjuk majd hatástalanítani. Őszintén nem készültünk fel eléggé arra, hogy mit fogunk itt csinálni, ezért kellett ennyit rögtönözni. Mindenesetre még reménykedtem benne, hogy jó vége is lehet ennek az egész akciónak.
– Évek szerint vannak kigyűjtve – állapítottam meg, miközben a sorok között sétáltunk. Természetesen ahogy sejtettem a polcok körül egyéb védőbűbájok voltak, ami annyira nem volt meglepő, mégiscsak egy elzárt részen voltunk. De nem kellett sokáig mennünk, hiszen az ügyem még nem volt annyira régi.
 Az én ügyemhez kapcsolódó dokumentumok több száz másik közé voltak besuvasztva az egyik hatalmas polcon. Azon gondolkodtam, hogy vajon miket fogunk abban a mappában találni? Ha itt van a szigorúan őrzött anyagok között akkor az azt jelenti, hogy rejtegetni kell, nem igaz? Márpedig ha valamit a Minisztériumban el akartak rejteni, annak mindig megvolt a maga oka. Ha megsemmisítettek valamit, amit nem kellene látnom, akkor is biztos voltam benne, hogy annak lesz valamilyen nyoma. Semmit sem tudnak elvégre eltűntetni innen nyomtalanul.
– Ott van! –mutattam a saját nevemre az egyik sötét mappán. A férfi felé fordultam, aki eddig vezetett minket kényszerből és utasítottam, hogy hatástalanítsa a védőbűbájt, ami a polcot veszi körbe és vegye le a mappát, ami nekünk kell.
Mereven figyeltem, ahogy bonyolult varázsigéket mondd a férfi, Elliot jelenléte pedig most valamennyire megnyugtatott. Ezt egyedül biztosan nem tudtam volna végig csinálni és habár néhány akadályba ütköztünk végül is eljutottunk a célig. Azért voltunk itt, hogy ellopjuk ezeket a dokumentumokat, úgyhogy mondhatjuk, hogy sikeres volt az akció.
Mikor a férfi levette a mappát és átnyújtotta nekem alig mertem elhinni, hogy a kezemben tarthatok mindent, aminek köze van az ügyemhez és ami talán választ adhat valamennyi kérdésemre. Szinte hihetetlen volt a kezemben fogni ezt a mappát, percekig azt sem tudtam, hogy most mit csináljak vele. De tudtam, hogy nem időzhetünk sokáig, lehet, hogy csak ez a két őrvarázsló volt a közelben, de ki tudja, hogy a Minisztériumban még kik figyeltek fel arra, hogy megszólalt egy riasztó? Elliotnek pedig el kellett innen tűnnie minél gyorsabban, mert ha mégis valaki még feltűnne, akkor jobb, hogyha ő nem lesz a közelben.
Csak most gondoltam bele abba, hogy valamit talán tenni kellene a mappám helyére, hiszen ellenőrizhetik, hogy megvan-e minden az irattárban. Az pedig biztosan feltűnne nekik, hogyha éppen az én anyagom hiányozna. Azt nem tudtam, hogy mivel lehetne helyettesíteni, mert eddig nem gondoltam végig a tervünket, de reméltem, hogy Elliot ki tud találni valamit mielőtt még befejeznénk ezt az egészet.

Sötét helyek


Irene
2000. december

outfit

Ahogy a földön heverő alakra pillantottam furcsa, keserű íz keletkezett a számban. Le akartam nyelni, hátha akkor nem kell többé éreznem, de nem tűnt el, még akkor sem, mikor a tekintetem Irene-ra kaptam. Éppen a másik alakkal bóklászott az eddig elzárt polcok között és valamit mondott nekem. Legalábbis azt hiszem, hogy nekem… mert nem figyeltem. Túlságosan belesüppedtem a szokásos sötétségbe és most még nehezebben szakadtam ki belőle. Azelőtt volt, ami visszarántson, de sok minden megváltozott és talán nem is olyan nagybaj. Valahogy elfogadom, még ha most minden esete sírva is alszom el. Azokat a könnyeket nem látja senki, senki akinek nem kéne. Egyedül Merel tud róluk és az nekem éppen elég.
– Ott van! – Mutatott valamire, így összeszedtem magam és közelebb sétáltam hozzá. Így pillanthattam meg én is a feliratot egy méretes, sötét mappán. Hálás voltam a sorsnak, hogy az én nevem csupán egy aktán szerepelt, az is egy túlzottan bizonytalan ügy okán, amit végül is Nat nevének köszönhetően valamennyire sikerült eltusolni.
– Add csak ide… – Rántottam ki Irene vékony ujjai közül a megszerzett kincset és kibontottam. A tartalmát kivettem, azt eldugtam a kabátom alá, a dossziét pedig visszanyomtam a bábként használt őr kezeibe. – Ezt tetesd vele vissza oda, nehogy feltűnő legyen ez a kis dolog. Talán nem kotorásznak benne állandóan.
A mappa tartalmát begyűrtem a kabátom alá. Ezzel most minél gyorsabban el kellett hagyni ezt a területet és lássuk be, kissé gyanús lenne, ha Irene egyszer csak elrohanna, ha már amúgy is későig munkát tettetett. Így hát rajtam volt a sor, hogy a bagolyszaros ízén keresztül távozzak innen a fenébe. Hát még egyszer visszaléptem a földön fekvő pasashoz és egyenesen a homlokának szegeztem a pálcámat. Na koncentrálj, O’Mara!
– Exmemoriam… – suttogtam el, de még a hangom így is visszhangot vert a teremben. Éreztem, hogy sikerül a varázslat és legalább az elmúlt félórára nem fog emlékezni. Annál több nem nagyon telhetett el, mióta beléptek ebbe a terembe. Hiszen olyan gyorsak voltunk, olyan olajozottak még a lebukás ellenére is, mint két bűnöző lángelme. – A másikat intézd el te. Én ezeket most kiviszem innen, aztán szépen és holnap délben a Vakegérben megkapod őket… de ha lehet, próbálj meg kevésbé aurorosnak kinézni. Ráhozod a frászt a srácokra. – Vigyorogva tettem hozzá, majd egy intéssel megindultam kifelé a helyiségből.
Akárcsak az előbb végig osontam a szinten, majd úgy ahogy, talán nem túl feltűnően, de eljutottam az alagútig, ahol némileg nehezebben, felfelé araszolva indultam meg a kijárat felé. Egyébként durva, hogy a bagolyszar milyen rohadt csúszós. Csak annak örültem, hogy egy éppen kézbesítést intéző kuvik sem repült velem szembe. Így mikor kiértem a friss levegőre és megint körbe ölelt az imádott londoni éjszaka, nem hoppanáltam azonnal. Egyszerűen megindultam végig a kis utcán, a belváros zsúfoltabb részei felé.
Néha-néha felpillantva a sötét égboltra, amin még most is nehéz felhők trónoltak… egészen elfogott valami hülye szenvedés érzés. Egyszerre voltam győztese és vesztese ennek a napnak. Akárcsak az összes többinek.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

[Like broken mirrorsReflections of an unfamiliar face?]

Like broken mirrors
Reflections of an unfamiliar face?

Miss Irene Liu

(2001. április 16.)

d r e s s _ c o d e

A fürdőben állok, hosszasan nézve azt a silány másolatot ami visszatükrözi önmagam. Üres tekintet, és kifejezéstelen arc. Nem. Ez így nem jó. Anya árnyát látom magam mögött ahogy ott áll, és néz, néz engem és búgja a hangján a fülembe: Diana, mosolyogj! A két mutatóujjamat finoman a szám sarkához érintem úgy görbítem felfelé ajkaim ívét, de mind hiába. Pedig tudom, hogy azt kell tennem, mosolygni, büszkén járni a Minisztérium falai között, hiszen apám lányaként ez a kötelességem. Kötelességem hű gépként követni azokat az utasítsokat melyeket mélyen belém véstek a szavaikkal. De a szám csak fáradtan visszagörbül, és pedg érzem, ahogy anyám elém lép, mintha ott lenne tényleg velem szenbe, mint ahogy tette annyiszor is gyerekkoromban. Egy ilyen lánynak, mint neked mosolyognod kell! Anya megmutatja hogyan. És már ott is van, érzem a körmei erőszakos hegyét a szám két sarkában, érzem a felsértett bőröm és a felserkenő vért. És így teszek most én is önmagammal. Körmeim az ajkam sarkába vájva húzom fel a maszkom. Azt a maszkom, amit akkor is hordanom kellene, ha már nem élnék. De mikor éltem én?
Érezm az én és az ő körmét a szám sarkában és hallom, ahogy a francia affektálásával duruzsol a fülembe, miközben felfelé feszíti számat, és hiába nem tudok sírni, hol vanak a könnyeim? Tán sosem voltak. Ha valaha elfelejtenél mosolyogni, emlékezz a körmeim helyére a szádon. Megértetted?
Megértettem anya. Az arcom meg engedelmes, újra engedelmes, félmosoly, barátságos, távoli szemek. Tökéletes gépezet. Elindulhat a napom. Elindulhat ugyan úgy ugyan az a rendszer.
A kandallómba lépve a Minisztérium nevét mondom ki, és elegánsan magam elé fogom azt a mappám, amit pár nappal ezelőtt kaptam kezembe. A nő aki zaklatottan járt fel alá az irdomában. Megint egy szeuxuális erőszak, és megint egy újabb eset, ami megmutatja, hogy milyen undorító hely a Minisztérium. Gyűlölöm a Minisztériumot. A hamis embereket, akik elbújnak a hamis igazság mögé. Gyűlölöm a hamis igazságot.
Ahhoz, hogy védhessem, kellenek a férfiról információk, de  jelenleg nem sokat tudok róla azon kívül, hogy állítólag többször is megverte és megerőszakolta Hayley Smithet. És mégis mit tehet egy egyszerű titkárnő, a Minisztérium ellen. Mr. Archiebald Hartell egy igen csak népszerű férfi volt a Minisztérumban és a Varázsoktatási Hivatal becses tagjaként szinte elképzelhetetlen lenne róla, hogy mikre nem képes. De ezen a helyen mindeki bűnös. És mégis ők modanak ítéletet legtöbbször ártatlan...
emberek...
felett...
Ahogy megérkezem az ismerős, hideg falak egyenesen véggmérnek, testemen pedig végigszalad a remegés. És hallom azt a hangot.
Nem védtél meg, nem védtél meg!
Úgy veri a testem belső, üreges, üres falát, hogy bődületes visszhang keveredik bennem. És zakatol vissza a visszhang:
Vedd be, vedd be, vedd be!
Tanulnom kellett volna a pár nappal ezelőtti szánalmas esetemről. Ahogy egy kölyöknek kellett hazáig cipelnie. Ahogy megszégyenülve kellett volna otthon ülnöm. De nem. Serena Hardy nem engedheti meg magának ezt. Kihúzom magam és előre nézek.
Vedd be, vedd be, vedd be!
A lépteim ritmusrá egyre erősebben üvöli felém én pedig engedelmeskedek a hangoknak. De hiába veszem be amarkomba tartott pirulákat, a remegés nem marad abba a kezemen. Nem elég. Annyira nem elég. De kihúzom magam és büszke artással vonulok végig a folyosón. Mert így kell tennem. Lépkedek egy bizonoys Miss Liu irodája felé.
Nincs jogom ítélkezni felette. Mert hamis pletykéknak nem hiszek. És nem keresem más igazságát, csak akkor ha megkérnek rá. Remélem, hogy segít ebben a szánalmasan nyomorult és undorító ügynek a végére járni.
- Kellemes napot kívánok, Miss Liu - lépek hozzá. - Serena Diana Hardy vagyok. Egy igen kényes ügyben szeretném a segítségét kérni... Egy ügyefelem eljárást óhajt indítani Mr. Archiebald Hartell ellen.

Turning the lights out

Sanity is a madness put to good uses.

outfit

Reggel óta csak arra tudok gondolni, hogy mennyire utálok itt lenni. Azt hiszem, ez már egyfajta alapbeállítás nálam, de csak ha belegondolok hányingerem van a Minisztérium épületétől is. Nem akarok beszélgetni senkivel, nincs hozzá hangulatom, de nem is sokan keresik a társaságomat. Igazából nem is annyira nagy baj ez, rengeteg dolog kavarog a fejemben, alig tudok koncentrálni a munkára. Nem mintha olyan rengeteg dolgot bíznának rám, talán egyszerűen csak tovább kellene haladnom az úton, amit megkezdtem. De most nem tudtam arra gondolni, kellett egy kis idő, hogy valamennyire összeszedjem magamat.
Azonban arra nem számítottam, hogy a mai nap még sokkal mocskosabb dolgokat is rejteget, mint amik velem történtek. Mivel egyáltalán nem tudtam az aktákra koncentrálni egyszerűen csak azt reméltem, hogy ennek a szerencsétlen napnak gyorsan vége lesz, de akkor megjelent Miss Hardy. Az élet írja a legjobb forgatókönyveket, nem igaz?
–  Kellemes napot kívánok, Miss Liu. Serena Diana Hardy vagyok. Egy igen kényes ügyben szeretném a segítségét kérni...Egy ügyfelem eljárást óhajt indítani Mr. Archiebald Hartell ellen. –Nagyon határozottan mutatkozott be, miután belépett az irodámba és ugyan elsőre nem tudtam eldönteni, hogy miért éppen az én segítségemre van szüksége. Tisztában van egyáltalán azzal, hogy milyen a közvélemény megítélése rólam? Nem kérdeztem rá, előbb-utóbb úgyis ki fog derülni, ha esetleg nem tudná, de nekem nincs kedvem senkinek sem magyarázkodni.
Csendben végignéztem a mappát, amit hozott. Természetesen tudtam, hogy ki ez a Mr. Hartell. Azt nem mondhatnám, hogy ismertem, de tudtam kiről van szó, itt dolgozik a minisztériumban. A mappa minden oldala egyre undorítóbb volt, mint ahogy maga az egész Minisztérium is. Nem voltam benne biztos, hogy Miss Hardy tudja-e, hogy talán pont a legjobb emberhez jött. Kevesen utálják ennyire a munkahelyüket, mint én és ez az egész ügy – ez éppen kiváló ok arra, hogy végre mások is észre vegyék mi folyik itt az impozáns falak között. Ez a hely még most is tele van korrupcióval és mocsokkal, kár lenne tagadni, hogy nem így van.
– Tudom, hogy ki ez a Mr. Hartell, de attól tartok nem lesz könnyű dolgunk, Miss Hardy. Az ilyen embereket mindig nehéz lebuktatni. – mondtam, miközben becsuktam a mappát.– Miért éppen az én segítségemre van szüksége? – Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg, borzasztóan kíváncsi voltam.
Őszintén kevés ember van, aki feltétel nélkül megbízik bennem – nagyjából azt hiszem egy – úgyhogy rettentően érdekesnek tartottam, hogy idejött ez a nő és azt gondolta, hogy a legjobb lesz, hogyha hozzám fordul. Nem arról van szó, hogy nem akarok segíteni, sőt, egyenesen boldog vagyok, hogy segíthetek. De nálam jobban senki sem tudja, hogy milyenek az itteni emberek. Mind fenn hordják az orrukat, attól érzik magukat különlegesnek, hogy itt dolgozhatnak a Minisztériumban. De mégis mi olyan különleges ebben? Csak azt hiszik, hogy fontos amit csinálnak, de közben az egész szervezet évek óta rohad belülről. Pont az ilyen Mr. Hartell típusú emberek miatt, akik visszaélnek a hatalmukkal. Sajnos nem ismerem a nőt, akit bántalmazott, de egyértelműen szeretnék neki igazságot szolgáltatni. Be kell valljam elég bátor volt ahhoz, hogy egyáltalán kezdeményezte az eljárás indítását. Talán emiatt is találtam érdekesnek ezt az egészet, ezért akartam segíteni.
Azt hiszem, hogy én annak idején nem voltam ennyire bátor. Nem akartam eléggé erősen bizonyítani, hogy nem én öltem meg a családomat, talán ha akkor erősebb lettem volna, akkor nem kellett volna egy percig sem az Azkabanban lennem. De azt hiszem, hogy az én múltamon rágódni már felesleges. Most egy kicsit úgy éreztem, hogy ezzel az üggyel új esélyt kapok arra, hogy valamit jobbá tegyek.

[Like broken mirrorsReflections of an unfamiliar face?]

Like broken mirrors
Reflections of an unfamiliar face?

Miss Irene Liu

(2001. április 16.)

d r e s s _ c o d e

Óvatosan fürkészem Miss Liu arcát. Egész életemben szinte azt kellett néznem, milyen tekintettel szegeződik rám egy szempár az asztal másik végéből. Egész életemben azt kellett hallgatnom, ahogy az apám és az anyám ezt nyüstölik belé. Olvass az emberekben, Diana. Olvass bennük, és mindig meg tudod majd mi az igzaság. Gyűlöltem az emberekbe látni. Gyűlöltem megfigyelni olyan részletbe menően az arcukat a tartásukat, a tekintetüket. Győlöltem, hogy ilyenné tettek. Hogy minden embert csak egy írásokkal teli könyvnek nézzek.
Az élet az ami az emberekbe szavakat vés, Diana. Neked meg ki kell tudni belőlük olvasni, hogy mi az igazi és mi a hamis. Vagy elbuksz. És ha elbuksz, megöllek.
Hirtelen olyan kevésnek tűnik az adag, amit magamba erőszakoltam. Annyira kevésnek, hogy egyfolytában az ő hangjukat hallom. MIntha minden lépésemet figyelnék. De hisz figyelnek is, nem igaz? Gyűlölöm, ha figyelnek.
Hallottam Miss Liu ügyéről, ettől volt hangos az egész Minisztérium. Tartanom kellett volna tőle, mert gyilkosnak hiszik? Egy gyilkos nem így néz. Ez a nő mintha még minidg gyászolt volna. És milyen őrült gyilkos az, aki gászolja a saját áldozatait?
- Tudom, hogy ki ez a Mr. Hartell, de attól tartok nem lesz könnyű dolgunk, Miss Hardy. Az ilyen embereket mindig nehéz lebuktatni. – egyetértően bólintok.
- Sőt, attól tartok lehet még bonoyltultabb is lesz, Miss Liu.
– Miért éppen az én segítségemre van szüksége?
- Nem hiszek a pletykáknak, Miss Liu, de az ártatlanságában igen. Valamint abban is, hogy ön rendkívül jó auror. Olyasvalakire van szökségem, aki megbízható, és nem él a Minisztérium tökéletességének illúziójában. Rendkívül lekötelezne tehát a segítségével - eresztek meg egy félmosolyt. - Mit gondol, a Minisztérium irattárában lehetnek róla eltussolt információk? Van egy olyan érzésem, nem ez a titkárnő lehet az első esete - sóhajtok, majd lassan az irattár felé indulok.
A Minisztérium olyan súlyként nehezedik rám, a folyosóin lépdelve, hogy attól félek összetör. Nem akarok egyik bátyámmal sem találkozni. Se az apámmal. Bár rég visszavonult, még minidg oly szívesen tér ide vissza, mintha csak a második otthona lenne. Engem meg felőröl. Gúzsba köt. Ahogy a szüleim és a szabályaik is.
Sok mindent látam már apám által, hogy tisztában legyek az erőszak fogalmával. Amíg nem tudtam mit is jelent, nem igazán láttam erőszaknak azt, amit otthon velem tettek. De tudom, hogy azt teszik velem, mégsem vagyok képes elleük harcolni semmit. Mert apám szava a törvény, és a törvény ellen nem tudok harcolni. Betegesen ellentmondásos, nem igaz? MIndekit meg akarok menteni, csak magamat nem.
Hiszen én nem vagyok ember.
- Mit gondol, Miss Liu, menjünk rögtön a zárolt részlegbe? - kérdezem, ahogy megállok az irattár előtt.

Turning the lights out

Sanity is a madness put to good uses.

outfit

Jól esett hallani, hogy valaki megbízik bennem, mert igazság szerint néha már én sem bíztam saját magamban. Abban, hogy végig tudom vinni amit elterveztem, hogy megtalálom a saját igazamat. Mert még mindig ott motoszkált bennem, hogy mi van, ha mégis én vagyok az igazi tettes? Tudom, hogy találtunk nyomokat, de mi van ha azokkal csak össze akar valaki zavarni, aki a háttérben nevet rajtam? Annyira egyedül éreztem magamat és mégsem mondhattam semmit sem hangosan, mert minden szavamat kiforgatták. Így élni sokkal nehezebb volt, mint az Azkabanban meghúzni magamat egy sötét sarokban.
Nem véletlen, hogy itt a Minisztériumban sem igazán szólt hozzám senki sem, csak akkor ha muszáj volt. De talán jobb is, nem éreztem otthonosan magamat a minisztériumi emberek társaságában. Lehet, hogy a gyűlölet erős szó volt, de mást nem tudtam érezni ezzel a hellyel kapcsolatban. Engem darabokra szaggattak, miközben életem legnehezebb napjait éltem meg, de ezt a Mr. Hartell-t nyugodtan hagyták sétálni a falak között. Ennek tudatában mégis mit kellene szeretnem ebben a helyben?
Emlékszem még arra, amikor szerettem itt lenni, akkor még élt a férjem. Furcsa, hogy milyen távolinak tűnik az egész és lassan már arra sem emlékszem pontosan, hogy nézett ki Adam. Megint csak szánalmasan kicsinek éreztem magamat és próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Nem tudom, hogy mennyire volt hiteles az előadásom, de lassan már inkább színésznek kellett volna állnom, mint itt hülyét csinálni magamból a Minisztériumban.
Azonban jelen esetben úgy éreztem, hogy jobb lenne, hogyha a jelenlegi ügyre próbálnék meg koncentrálni. A saját problémáim most várhatnak és talán jobb is, ha egy kis időre hagyom, hogy minden lenyugodjon körülöttem. Ha  pedig készen állok arra, hogy tényleg megtudjam a válaszokat, akkor megint keresni fogom Elliot-ot, ő az egyetlen pajtásom ebben az őrült játékban.
– Mit gondol, a Minisztérium irattárában lehetnek róla eltussolt információk? Van egy olyan érzésem, nem ez a titkárnő lehet az első esete – Miss Hardy sóhajt, miközben elindulunk az irattárak felé. Vajon mennyi ilyen ügyet láthatott már? Azt hiszem, hogy mindkettőnk tudott volna mesélni, de itt most más volt egy kicsit a helyzet. A Minisztérium egy zárt világ volt, itt nehéz volt zaklatásról beszélni, mert sokan meg voltak róla győződve, hogy ilyen nem létezhet itt.
– Ha igaza van, akkor biztosra veheti, hogy az ilyen iratokat nem lesz könnyű megtalálni. – mondtam, miközben követtem a folyosón.– A Minisztérium rendkívül jó abban, hogy a kényes témákat elrejtse. – tettem hozzá halkan, bár megmondom őszintén nem érdekelt, hogyha meghallja valaki. Ha minden igaz az irodámban is van lehallgató készülék, úgyhogy teljesen mindegy, hogy mit mondok ki és mit tartok meg magamnak.
– Mit gondol, Miss Liu, menjünk rögtön a zárolt részlegbe? – kérdezte Miss Hardy miközben megállt az irattár előtt.
– Jó lenne, de félek, hogy ahhoz szükségünk lesz engedélyekre is. Azért egy próbát tehetünk. – mondtam és előre mentem. Legutóbb mikor itt jártam nem éppen szép dolgokat tettem, de az késő este volt munkaidőn kívül. Most elég nagy élet volt az irattárban ahhoz képest, de talán jobb is így.
– Miss Liu, miben tudok segíteni? – kérdezte a bejárat mellett szobrozó irattáros talán túlságosan is kedélyes hangon. Idegesített, de szerintem tisztában volt vele. Az igazság az, hogy kevés ember van, aki nem idegesít fel idebent rövid időn belül.
– A hölgy Miss Serena Diana Hardy. – mutattam be Miss Hardy-t.– Sajnos, egy rendkívül kényes ügy miatt kérte a segítségemet, amiért minden bizonnyal be kell majd jutnunk a zárolt részlegbe is. Mr. Archiebald Hartell összes aktáját szeretnénk megnézni. – tettem hozzá, majd letettem elé az aktát. Amikor meglátott talán azt hitte, hogy valami kitalált üggyel jöttem ide, de ezek a papírok mind valódiak és látnunk kell annak az embernek az összes aktáját, mert le akarom buktatni. Milyen szép is lenne őt is az Azkabanba küldeni, ott azt hiszem talán tanulna abból, hogy kit bántalmazzon legközelebb.

[Like broken mirrorsReflections of an unfamiliar face?]

Like broken mirrors
Reflections of an unfamiliar face?

Miss Irene Liu

(2001. április 16.)

d r e s s _ c o d e

Sosem hittem volna, hogy azitán a kölyökkel való találkozás után, amikor a szívem a szabályellenesen megmozdult, amikor a szüleim által kiválasztott jegyesemről kiderül, hogy halálfaló volt, amikor az apám az aurorokkal berobbant a nappaliba, még életben fogok maradni. Mert akárhányszor megjelent előttem vagy ő, vagy az anyám, szinte midnig biztos voltam abban, hogy ma talán megölnek. Mert azóta a nap óta minden tettemet megkérdőjelezem, hogy vajon jól csinálom-e? Vajon kapok-e értük újabb hideg zuhanyt a fejemre? Vajon aznap végleg megölik bennem azt a cseppnyi személyiséget, amit az a James nevű kölyök már csak a jelenlétével és a mosolyával előhozott belőlem?
De nem jöttek a kérdéseimre most sem válaszok. Csak az az üres kongás vert zajt a fejemben. Még egyszer átható zöld pillantásomat ráemelem Miss Liura, és mintha bólintanék is hozzá. Ez a nő nem lehet gyilkos.
Az irattár felé vezető úton is ugyan olyan magabiztos büszke léptekkel jártam, amitől minden ottdolgozó vagy undorodott, vagy csak elgyönyörködött a mozgásomban. De én tudom, hogy ez sem az enyém. A mozdulataim sem az enyémek. Csak a parancsot teljesítem, melyet a Diana névvel belém neveltek. Olyan vagyok, mint egy agymosott véreb, aki a megfelelő parancsszóra öl. Az én parancsszavam a Diana volt. Ami minden egyes alkalommal, még ha a fejemben is hallottam a nehéz, súlyos szavaikat felülírt mindent bennem. Kitakarított. Üressé tett. És azzá váltam, akivé akarták, hogy legyek. Szinte senki sem hívott Serenának. Szinte el is felejtem, hogy az a név is létezik. Pedig mennyire, de mennyire gyűlölöm a Dianat. És mégis minden percben hallom, ahogy osztogatják a parancsot a hangok.
A minisztérium rohadt belül. Én is láttam, ahogy az apám és a bátyáim is. Talán ez volt apám célja, hogy mi legyünk a makulátlanok. Akik hiba nélkül dolgoznak, és embereken segítenek ebben a mocskos birodalomban. De én azt is látom, hogy bennünk is ugyan úgy virágzik a mocsok. Csak fényesre, csillogóra öltöztetjük a lelkünk mocskát.
És sem tudok sokkal többet erről a Mr. Hartellről, mint Irene. De legalább ketten elérhetjük ezt, hogy egy penészfolttól kicsit tisztábbá tesszük ezt a helyet. Ha már romba dönteni képtelenek vagyunk, nem igaz?
– Ha igaza van, akkor biztosra veheti, hogy az ilyen iratokat nem lesz könnyű megtalálni. A Minisztérium rendkívül jó abban, hogy a kényes témákat elrejtse. - A szemem sarkából rápillantok, és fanyar mosoly ül ki az arcomra.
- Mindent meg lehet találni. Előbb vagy utóbb. Mert úgyis becsúszik valami hiba, ami miatt mégsem láthatatlan az, amit keresünk. És ne féljen, Miss Liu.: az igazságot sose féljen kimondani. Inkább lássunk tisztán, mint hazugsággal kenegessük magunkat - felelem kimérten. Az Minisztérium nem szereti az igazságot. De engem sosem érdekel az, hogy ki mit szeretett. És ha mindenki más is elfordul, még ha én leszek az egyetlen aki a farkasok között a bárány, akkor sem fordulok el az igazságtól. De lehet ez is csak egy rögeszme, melyet belém ültettek. Nem tudom.
– Jó lenne, de félek, hogy ahhoz szükségünk lesz engedélyekre is. Azért egy próbát tehetünk.
- Nos, ha valami akadály merülne fel akkor elég csak az apám neve - válaszolom talán kicsit hűvösebben. De gyűlöltem, hogy ennyire rá vagyok utalva. És mégis belé kapaszkodom. Mert belé kellett kapaszkodnom. Mert ha nem teszem, megint megbüntet. És gyűlölöm, ha megbüntetnek.
Az irattáros először végigméri Miss Liut aztán engem. Ahogy az elékerült aktákat nézeget hangosan cicceg, mintha maga sem akarná elhinni. Mintha ő is hinne abban az ostoba mesében, hogy itt minden olyan jól működik. Viszont nincs időnk arra, hogy itt ácsorogjunk és mintha valami alázatos alamizsnát várnánk úgy lesnénk ki a szájából az engedélyt.
- Az apám, Thomas Percivall Hardy az üdvözletét küldi - és sziinte égeti belül a torkom és a nyelvem az apám neve. Erre az irattáros sunyin felém les, majd elvigyorodik.
- Óó, így már mindjárt más, mindjárt más. Nos, mehetnek - bólint, aztán a kezembe nyomja a zárolt rész vaskos, mágiával átitatott kulcsát. Úgy tűnik minden titkot igyekeznek alaposan elrejteni. Az irattár dohos, bűzös levegője facsarja az orromat, de nem különösebben zavar. Az emberi lét megannyi gusztustalan és gyarló pillantását és tetteit látva szinte kiveszett belőlem minden finnyásság. Szerencsére elég fény van, hogy ne kelljen a pálcánkkal világítani, így odalépek a Varázsoktatási Hivatalhoz tartozó aktákhoz, mely a labirintusszerű irattár egyik nem is olyan félreeső helyén van.
- Ha volt is ügye a zaklatásokból, amiket eltussoltak, itt kell lenniük. Semmilyen iratot sem semmisítenek meg. Túl büszkék ahhoz. Mint a gyilkos, aki a levágott áldozatainak a hajszálait, vagy a fejét gyűjtögeti - fordulok Miss Liu felé, és leemelem Mr. Adam Hartell életéről és munkásságáról szóló aktáját. - Megnyugtató, hogy az emberről mindent feljegyeznek, nem igaz? - pillantok fel Miss Liu felé, és az aktát kitárva lapozgatni kezdem. - Először talán ki kéne gyűjteni azoknak a nőknek a nevét, akikkel kapcsolatba került... - mormogom halkan, majd máris megakad a szemem egy igen érdekes kivágott újságcikken, amit Miss Liu kezébe adok.
A cikk igen csak részletesen taglalja szegény és ártatlan Mr. Hartell ellen irányuló vádakat, miszerint a Minisztérium előtti egyetemes évei alatt számos nőt rabolt és kábított el, hogy illegális prostitúcióra kényszerítse őket. Ám a bizonyítékok kellő hiányában ejtették a vádakat.

Turning the lights out

Sanity is a madness put to good uses.

outfit

Azt hiszem kezdtem megérteni Miss Hardy gyűlöletét a Minisztérium iránt. Talán nem mondta ki így pontosan, hogy gyűlöli ezt a helyet, de mégis miután meghallottam az apja nevét megértettem. Az mindig nehéz, amikor a családnak is köze van ahhoz, amit az ember nem tud elviselni. A magam részéről évek óta nem láttam az apámat, az anyám még gyerekkoromban meghalt, a nagymamám aki felnevelt szintén halott, akárcsak a férjem és a gyerekeim. Alig maradt valakim, de azt hiszem, hogy olyan apát nem szerettem volna, mint amilyen Miss Hardy-nak van. Nem mintha ismerném a családját, de egyértelmű volt, hogy nem érezte jól magát attól, hogy csak az apja nevét kimondva engedtek be minket egy szó nélkül az elzárt iratok közé. El tudom képzelni azt a keserűséget, ami mindennap az élete része. Nem véletlen, hogy én is visszavettem a lánykori nevemet, miután kijöttem az Azkabanból. Nem tudtam volna elviselni, hogyha mindenki szeme előtt csak az lebegett volna, hogy a férjem milyen jó auror volt és én megöltem. Persze, nem öltem meg, de ez a történet úgy érzem, hogy soha nem fog véget érni.
Azonban a keserűség ellenére is azt hiszem örülhettünk, hogy bejutottunk az iratok közé. Itt volt az ideje, hogy elkezdjük felgöngyölíteni az ügyet. Az valószínűleg azóta sem tűnt fel senkinek, hogy az én aktám teljesen üres… talán ideje lenne, hogy visszacsempésszem valahogy a papírokat, amiket elloptunk, de egyelőre nem tudtam rávenni magamat. Annyi minden történt azóta és most kicsit kezdem úgy érezni, hogy minden felgyűlt körülöttem. Ez az ügy éppen jókor jött, így nem kellett a saját problémámmal foglalkozni. Még az is lehet, hogy hamarosan tényleg azért került majd az Azkabanba mert megöltem valakit. Elhessegettem a gondolatot és inkább igyekeztem Miss Hardy-ra koncentrálni. Jó érzés volt végre egy értelmes ember társaságában lenni a Minisztérium falai között.
– Ha volt is ügye a zaklatásokból, amiket eltussoltak, itt kell lenniük. Semmilyen iratot sem semmisítenek meg. Túl büszkék ahhoz. Mint a gyilkos, aki a levágott áldozatainak a hajszálait, vagy a fejét gyűjtögeti – mondta Miss Hardy, miközben már Mr. Hartell aktáját lapozgatta. – Megnyugtató, hogy az emberről mindent feljegyeznek, nem igaz?
– Nem túl meglepő az az igazság, szeretnek mindennel tisztában lenni. Talán most is lehallgatnak minket valahol – vontam meg a vállamat. Nem akartam gorombának tűnni, de az az igazság, hogy a Minisztérium épületében még egy ajtókilincsben sem lehetett megbízni. Vagy egyszerűen csak én voltam túl paranoiás, igazság szerint az is sok dologra választ adott volna az utóbbi időt tekintve.
– Először talán ki kéne gyűjteni azoknak a nőknek a nevét, akikkel kapcsolatba került... – motyogott Miss Hardy, majd a következő pillanatban egy cikket nyújtott át nekem.
Nem számítottam rá, hogy a Minisztérium egy ilyen cikket eltenne egy alkalmazottja aktájába. Mármint persze, elég fontos volt, de igazából mit keresett itt? Végigfutottam a kis szöveget, természetesen Mr. Hartell-t úgy állította be, mintha ő lenne az áldozat, akit hamis vádak értek. Kezdtem azt hinni, hogy a Minisztérium felbérelt valakit, hogy megírja ezt a cikket. Nagyon úgy tűnt, hogy az emberünknek már az egyetemi évei alatt is voltak problémái, mert mégis ki rabolna el és kábítana el ártatlan nőket, hogy utána arra kényszerítse őket, hogy prostituáltként dolgozzanak? Természetesen nem volt kellő bizonyíték, hogy emiatt elítéljék Mr. Hartellt, de a jelenlegi ismereteim szerint úgy éreztem, hogy csak csendesen el akarták tussolni ezt az ügyet.
 – Ez szörnyű, vajon hány esetet titkolhattak el? – kérdeztem egészen halkan, majd közelebb léptem Miss Hardy-hoz, hogy én is belenézhessek az aktába. Ahhoz képest, hogy Mr. Hartell állítólag ártatlan elég vaskos anyaga gyűlt össze az itt töltött évei alatt. – Nézze ezt a feljegyzést… – mondtam és kihúztam a papírt az aktából. – Hat évvel ezelőtti, valaki már megpróbálta egyszer feljelenteni Mr. Hartell-t a Minisztériumon belül… Emily Hale, vele dolgozott akkoriban. Itt azt írják a vádak nem megalapozottak…
Nem akartam elhinni, amit olvasok. Ez annyira a Minisztérium hozzáállását tükrözte mindenhez, ami foltot ejthetett a hírnevén. Pedig egyértelmű volt, hogy Mr. Hartell körül valami bűzlik és a tény, hogy itt volt ez a cikk, a feljegyzés öt évvel ezelőttről és ki tudja még, hogy mi a fene van abban az aktában… mondhatnám, hogy nem hiszem el, hogy efölött a Minisztérium szemet hunyt. De sajnos elhiszem, nyilván annak a férfinak van elég befolyása ahhoz, hogy ezeket a dolgokat megengedje magának.
– Miss Hardy, szerintem meg kellene látogatnunk Emily Hale-t. – mondtam végül, miközben újra és újra elolvastam a feljegyzést. Valahogy röhejesen ostoba magyarázatnak tűnt az a magyarázat, hogy a „vádak nem megalapozottak”. Ha valakit bántalmaznak és tenni akar valamit, akkor valahogy a Minisztérium mindig erre a következtetésre jut. Szánalmas az egész hely, de volt egy olyan érzésem, hogy sokan nem akarják majd, hogy ezt az ügyet végig vigyük Miss Hardy-val. Az a probléma, hogy ez engem csak még jobban arra késztetett, hogy meg akarjam oldani és elérjem, hogy Mr. Hartell-t elküldjék innen.

A játék másik helyszínen folytatódik,  a helyszín szabad.