Florean Fortescue fagylaltszalonja

Egy barátságos, élénk színekben pompázó épület az Abszol úton. Széles balkon társul hozzá, melyet napernyők védenek a nyári hőségben. Mindig jó néhány boszorkány és varázsló ül a teraszon egy-egy fagylaltkehely társaságában az évnek ebben a szakaszában. De ne félj télen sem betérni ide! Bizonyára találsz kedvedre való forralt boros, forró csokis fagylaltot.

furcsa nő furcsa szöveggel
to: India


2000 augusztus

outfit

Nem sok idő volt már a tanévkezdésig. Ennek a tudatában pedig sokkal könnyebb volt elviselni Frederick piszkálódásait, talán a kastélyban kevesebbet botlunk majd egymásba, mint az árvaházban. Persze tegnap is rá szedett és bár az én arcomat csúfította el a verekedés nyoma, mégis én kaptam büntetést. Egész éjszaka a csendes szobában kellett kuksolnom, vaksötétben, egy öreg ágyon heverészve. Még csak nem is lóghattam ki vagy vehettem a kezembe a könyvet. Az egyik nevelő még meg is fenyegetett, hogyha nem változtatok a viselkedésemen, kénytelen lesznek elküldeni egy dühkezeléssel kapcsolatos terápiára.
Szóval ma, csak azért is kimásztam a kerítésen, hogy eljussak a Zsebpiszok közbe. Nem akartam ott unatkozni a többiekkel a tikkasztó melegben az udvaron. Nem érdekelt amúgy sem az állandó nyafogásuk arról, hogy mi van a szüleikkel. Hát én örültem, hogy megszabadultam Teddytől, sőt marhára örültem volna, ha meg is döglik az Azkabanban. Csak az zavart, hogy nem akarta megmondani kiktől rabolt el kisfiúként… így képtelen voltam összeilleszteni a múltam darabjait. Még csak álmaim sem voltak régről. Nem volt semmi benyomás, ami azokra az időkre emlékeztetni, így szinte teljesen elveszett voltam.
Szükségem volt valamire, ami megnyugtat. Valamire, amiben van alkohol vagy más erős hallucinogén dolog, ami egész egyszerűen elnyomja a bennem tomboló feszültséget. Az árvaházban sosem mondtam, de Teddy, ha írt is nekem, hát tagadta, hogy tudná, kik voltak azok az emberek. Margo jutott persze eszembe, ő pedig a Zsebpiszok köz valamelyik kocsmájában ücsörög általában. Kellett nekem. Furcsa, öregedő boszorkány volt, aki túlságosan szerette a fiatal fiúkat, én meg hagytam neki, amit akart, mert addig sem gondolkodtam különösebben.
A tömegben persze nehéz volt már az Abszol úton átverekednem magamat. Nem egy iskolatársamat megpillantottam, amint éppen az anyuci-apuci társaságban tankönyvet vásárol. Engem ezek a dolgok nem érdekeltek, majd egy nappal az indulás előtt, mint mindig, beszerzem a kötelező dolgokat. Most csak az járt a fejemben, hogy melyik kocsmába keressem meg Margot… aztán a fagyizó elé értem. Utáltam azt a helyet, minden gejl volt, édes és túlságosan is feltűnő színekben pompázott. Én egyetlen színt szerettem, a feketét. Az kényelmes volt, biztonságos.
De, mintha valaki megszólított volna. Mármint nem is voltam benne biztos, hogy nekem szólnak azok a szavak, mégis valahogy ösztönösen oldalra fordítottam a fejem, miután megtorpantam, hogy megnézzem, kihez tartozott a hang.
– Hmm? – Pislogtam a fagyizó felé.

Kéretlen jövendölés

szett

Forró nap volt ez a mai, olyan, amilyentől alaposan elszoktam itt, Londonban. Mivel 11 éves korom óta itt éltem, egészen nehéz volt felidéznem, milyen forró volt a nyár Új-Delhiben, ahol a gyerekkorom nagyrészét töltöttem. Ráadásul – azon kevés alkalmakkor – amikor kiléptünk az utcára, például egy rokon esküvőjének kedvéért, általában legalább négy réteg ruhát viseltünk, hogy a helyi hagyományoknak megfeleljünk.
Utáltam azokban a nehéz ruhákban izzadni nyáron, sokkal szívesebben lettem volna egy szál fürdőruhában, amit mi csak hírből – és a nővérem barátnőitől zsákmányolt, padló alá rejtett magazinokból – ismertünk. Merlinre, milyen jó is volt kiszabadulni abból a közegből, ahol nem várt volna rám más, minthogy a nálam kétszer olyan idős hivatalnok felesége legyek és lehetőség szerint megajándékozzam őt egy szakajtóra való fiúgyerekkel… Ez persze nem az én sorsom volt.
És nem csak azért nem, mert amint közölték velem, hogy hamarosan férjhez adnak, elszöktem otthonról, és meg sem álltam a Roxfortig Minervának hála, hanem azért sem, mert Jasmine életem első jóslatában elárulta: sosem lesznek gyermekeim. Amit mondott, sosem tudhattam biztosra, hiszen még egyetlen férfival sem jutottam el odáig, hogy valóban megpróbáljak teherbe esni, a szívem mélyén mégis úgy éreztem, minden szava igaz volt.
Akárhogy is, áldottam az eget, hogy itt, Londonban élvezhettem a tikkasztó hőséget a csokis-citromos fagyikelyhem felett, amikor megpillantottam egy talpig fekete ruhás, fiatal férfit, aki valahogy teljesen kívülállónak tűnt a körülötte sürgő-forgó, színes ruhákban rohangáló diákok mellett. Nem tudtam így első ránézésre eldönteni, hogy vajon ő is a Roxfortba jár-e még vagy sem. Míg ezen merengtem, hirtelen éles fájdalom hasított a fejembe és le kellett hunynom a szemem. Látomásomban ezt a férfit láttam, ugyan gyerekként, de biztosan tudtam, hogy ő az. Közelebb lépett két emberhez, akik kézen fogva, háttal álltak neki.
– Anya? Apa? Tényleg ti vagytok azok? – kérdezte tőlük bizonytalanul. A pár megfordult, szeretetteljesen megölelte őt, az arcukat viszont nem láttam.
- Kisfiunk... annyira hiányoztál - suttogta a fülébe a nő, s ezután hirtelen magamhoz tértem.
- Egy napon… megtudod, kik az igazi szüleid – mondtam még mindig transzba esve, majd egyszerre kinyitottam a szemem. Ekkor vettem észre, hogy a fagylaltom erősen olvadni kezdett a forróságban, amíg a látomásom tartott.
Az illető srác zavartan nézett rám. - Hmm? – kérdezte értetlenül. Ajjaj...ezek szerint hallotta a szavaimat. Gyorsan megráztam a fejem és magyarázkodni kezdtem.
- Jajj elnézést kérek, elkalandoztam. Nem akartalak megzavarni – visszakoztam, mivel jósnőként alapelvem volt, hogy csak annak jövendölök, aki önként kéri tőlem. Persze a sors könnyedén intézhette úgy, hogy a fiúnak valójában szüksége volt az én látomásomra, mégsem akartam rázúdítani az egészet, amíg ő nem akarta tudni.

furcsa nő furcsa szöveggel
to: India


2000 augusztus

outfit

Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy fel sem tűnt a tömeg. Éppen csak akkor kaptam fel a fejemet, mikor egy-egy ember véletlenül a vállamnak ütközött. Szerettem volna minél gyorsabban bekeveredni a Zsebpiszok közbe, lehetőleg annyira feltűnésmentesen, amennyire csak lehet. Nem akartam bajbakeverdni megint Teddy miatt… egyszerűen csak kellett valami, amivel levezethetem az állandóan bennem gyülekező feszültséget. Míg mások az iskolát várták már és azon tűnődtek honnan szedjék össze a szükséges tankönyveket és pennákat, én azon tűnődtem, kinek születtem igazából. Tudtam persze, hogy akármi is lesz, már örökre Teddy Jones maradok, a mogorva mardekáros fiú.
– Egy napon… megtudod, kik az igazi szüleid – valami ilyesmit hallottam, mikor az Abszol út híres fagyizójának terasza mellett mentem el. Nem voltam benne biztos, hogy jól hallom a szavakat, ezért némi kérdő hümmögéssel fordultam a zaj irányába. Ez egészen pontosan egy nőtől érkezett. Egzotikus külseje volt, de nem annyira, hogy idegennek hasson számomra. Már annyiféle emberrel találkoztam itt Londonban. Ő is csak egy volt a sok közül, bár határozottan jobban öltözött abban a lenge, sárga ruhában, mint a legtöbb, akikkel összeakadok.
–  Jajj elnézést kérek, elkalandoztam. Nem akartalak megzavarni – mondta, mintha zavarba hoztam volna a kérdésemmel. De hát ő szólított meg! Felháborodva mértem végig, majd gondolkodás nélkül leültem az asztalához. Ha tudd valamit a szüleimről, akkor azt most azonnal el kell mondania. Valamiért úgy éreztem, hogy megint csak egy őrült, aki tőrbe akar csalni Teddy parancsára. Még mindig nem nyugodott bele, hogy nem osztozunk az azkabani büntetésén. Csakhogy én gyerek vagyok, engem senki sem vont felelősségre azért, mert kényszerítettek erre arra. Sőt, áldozatnak tekintettek. Ez volt a szerencsém s így finnanszírozta a tanulmányaimat a minisztérium.
– Nem szórakozhat velem! – böktem ki némi agresszivitással a hangomban. Nem érdekelt, hogy megijed tőlem, válaszokat akartam kapni, méghozzá azonnal. Tudott valamit, erre visszakozott. Ha Teddy valamire megtanított, hát akkor az az volt, hogy a kínálkozó lehetőségeket bizony meg kell ragadni és ennél kínálkozóbb nem is lehetett volna. Akartam tudni, mi ez az egész, minden porcikámmal akartam, akartam és akartam.
– Mit tud a szüleimről? – kérdeztem és szúrós pillantást vetettem rá, egyértelműen érzékeltetve, hogy bizony beszélni fog. Nem akartam elővenni a bűnöző gyerek énemet, aki bárhová bemászott, csakhogy megszerezze, amit a felnőttek akartak, sőt ha kellett a zsebében lapuló kiskést is előrántotta. Nem. Ezt nem így akartam megoldani, de a nőnek éreznie kellett, hogy nem fogom egy könnyen engedni ezt a dolgot.
Ahogy néztem rá és vártam a válaszát az orromat csavart az édes illat. Nem szerettem, ahogy magát az ízt sem, ezért a cukrászdákat rendszerint hatalmas körben elkerültem, hogy még csak a közelébe se kerüljek ilyesminek. Nem voltam átlagos gyerek, kiskorom óta gyűlöltem az édességeket – legalábbis a gyerekkorom azon szakaszában, amit ismertem.
Megdörzsöltem hát az orrom hegyét, mintha egy allergiás reakciót szeretnék lerázni magamról. De a tekintetem nem távolítottam el a nőtől. Ha kellett ott ültem volna vele szemben egésznap, hogy megkapjam a válaszokat.

Kéretlen jövendölés

szett

Nem akartam ártani ennek a srácnak… Nagyon dühös voltam most magamra, hogy épp ebben a pillanatban jött rám egy ilyen volumenű látomás.
Érthető volt, hogy kiakadt, amiért az egyik percben valószínűleg élete legfontosabb pillanatát jeleztem előre, a másikban pedig visszakoztam. Nem egyszer történt már meg velem, hogy nyilvános helyen hasonló helyzetbe kerültem, és aztán mindig megfogadtam, hogy én aztán soha többé nem megyek sehova. De betartani persze nem tudtam. Most is itt voltam. Hogy hiba volt-e, azt nem tudhattam… A srác láthatóan teljesen kikelt magából, és se szó-se beszéd odaült az asztalomhoz. Meg tudtam érteni…
– Nem szórakozhat velem! – jelentette ki támadólag, mire ösztönösen összehúztam magam.
– Mit tud a szüleimről? – szegezte nekem a kérdést egyenesen.
- Ne haragudj… Igazad van – tártam szét a kezeimet mentegetőzve. Furcsa volt, hogy ő magázott, én meg tegeztem őt, de egyszerűen nem esett volna jól egy ilyen fiatal srácot magázni…. A jelenlegi ellenséges hangulatban pedig aligha lett volna jó ötlet felajánlani, hogy tegeződjünk. Talán majd később… gondoltam. Láttam, ahogy idegesen megdörzsöli az orra hegyét. Reméltem, hogy nem a parfümöm zavarja. Ma az erősebb illatúval fújtam be magam, és kaptam már visszajelzést arról, hogy van, aki túlzónak tartja. Ezt el tudtam fogadni, de én egyszerűen imádtam a friss gyöngyvirág illatát, és tavasztól nyárig akárhányszor csak tudtam, teleraktam vele a házamat, kivéve persze a jósdát. Vagyis eleinte oda is tettem, de miután több vendégem is megjegyezte, hogy ez nekik sok, oda inkább nem raktam. Persze az is lehet, hogy nem ez volt az orrvakarás oka.
A mondás szerint, akinek viszket az orra, dühös lesz… hát ő már elég dühös lehetett rám, az biztos. Máskor ezen lehet, hogy elmosolyodtam volna, de most nem. Nagyon bántam, hogy így rázúdítottam ezt a látomást. Ráadásul kéretlenül. Vagyis… már nem… hiszen új ismerősöm most egyenesen követelte, hogy valljak színt.
- Nem sokat tudok. Mindössze egy rövid látomásom volt az előbb. Téged láttalak, amint kisfiúként a szüleid megölelnek. De csak a sziluettjüket láttam, az arcukat nem….Az édesanyád… azt mondta, amikor megkérdezted, hogy tényleg ők-e a szüleid, hogy nagyon hiányoztál nekik – mondtam, egyenesen a szemébe nézve. A tekintetemben részvét volt. Éreztem, milyen nehéz lehetett neki…. Én ugyan ismertem a szüleimet, de amikor elszöktem Új-Delhiből, olyan volt, mintha meghaltak volna számomra. Szóval nagyon is tudtam, milyen félárvaként felnőni. Persze a fiú körülményeit nem ismertem igazán, de láttam rajta, hogy ráférne a törődés. Azt első ránézésre gondoltam, hogy fagyival nem fogom tudni felvidítani… Viszont ebben a tikkasztó melegben feltételeztem, hogy jól esne neki egy hideg üdítő.
- Kérsz valamit inni? – kérdeztem barátságosan. – A vendégem vagy… - tettem hozzá, és ekkor esett le, hogy még be sem mutatkoztam.
- Különben a nevem India. India Zayathri - pótoltam gyorsan az elmaradásom.

furcsa nő furcsa szöveggel
to: India


2000 augusztus

outfit

Valami furcsa gyomorfájást éreztem, olyat, amilyet ez előtt nem tapasztaltam. Sosem izgultam annyira, hogy így kavarogjon vagy éppen elkapjon a hányinger. Ez viszont más téma volt s ez a nő, ahogy kimondta, hogy a szüleim… valahogy felkavarta bennem az álló vizet. Hirtelen – bár talán hiába – azaz érzésem támadt, hogy itt vagyok egy karnyújtásnyira attól, hogy életem legnagyobb kérdését megoldjam vagy legalábbis közelebb kerüljek ahhoz.
Még soha senki sem mondta, hogy igazam van. Erre hirtelen még jobban zavarni kezdett az édes illat, éreztem, hogy vadul pislogok, mint valami elcseszett kölyökkutya. Nem tudtam tenni ellene, fogalmam sem volt hogyan kéne kezelni, mikor valaki ténylegesen egyrangú félként tekint rám. S ez a nő nagyon is úgy tűnt, hogy úgy kezel. Elismerte, hogy igazam van. Bár tény az is, hogy őrültség lett volna nem belátni, hogy csak úgy odaszólni valakinek eléggé furcsa.
– Nem sokat tudok. Mindössze egy rövid látomásom volt az előbb. Téged láttalak, amint kisfiúként a szüleid megölelnek. De csak a sziluettjüket láttam, az arcukat nem….Az édesanyád… azt mondta, amikor megkérdezted, hogy tényleg ők-e a szüleid, hogy nagyon hiányoztál nekik – mondta, ahogy egyenesen a szemembe nézett. Nem pillantottam oldalra, nem érdekelt, ha kiolvassa a tekintetemből az érzéseimet. Nem csak onnan, de a lábam remegéséből, a kissé hangossá váló légzésemből is sejthette, hogy eléggé rátapintott a dologokra.
Mióta megtudtam, hogy Teddy elrabolt, mert kicsi és nyüzüge voltam, így hát megfeleltem a céljaira… nem aludtam sokat. Minden éjjel forgolódtam az ágyamban azon agyalva, hogy lehet-e még valaha olyan, mint bárki más. Tudtam, hogy nem. Tudtam, hogy bele kell nyugodnom, már elrontottak és inkább tartozom az alvilághoz, mint azokhoz, akiktől elvettek. Ha volt is igazi gyerekszobám, szüleim és testvéreim, sosem leszek az, akinek születtem. Ízig-vérig Teddy Jones voltam, akit arra neveltek, hogy besurranjon házakba, ellopjon fontos iratokat, kicsempésszen mindenféle árút.
– Akkor azt hiszem, inkább a múltat látta… – Sóhajtott fel lemondón, rá sem kérdezve, hogy látó-e vagy ilyesmi. Már messze nem vagyok kisfiú. Nem is számít az egész. Valahol a szívem mélyén tudom, minél inkább mélyre próbálnék ásni ebben az egészben, annál inkább a felszínen maradok és fájdalmat okozok saját magamnak.
A nő érezhette, hogy a dühöm elszállt és csak csalódottság, rosszkedv maradt utána. Lehajtottam a fejemet és a közöttünk álló asztal lapját bámultam. Lebiggyesztettem az ajkaimat, ahogy megint ránéztem a nőre.
– Kérsz valamit inni? – kérdezte kedvesen. – A vendégem vagy.
Hirtelen azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon egy normális tizenéves mit kérne. Nekem csak az jutott eszembe, hogy egy pohárka lángnyelv némi jéggel, milyen jól is esne most. De azt nem kérhettem mégsem.
– Egy pohár töklé jól esne… – böktem ki, mivel jobb nem jutott eszembe. Egyként azt sem szerettem kifejezetten, de azért mégis csak jobb volt, mint valami agyonédesített epreslimondáé. Nem bírtam volna elviselni azt az ízt a számban.
– Különben a nevem India. India Zayathri. – Mutatkozott be végül.
– Teddy Jones. – Mondtam, de mivel a nevelőapám tárgyalásairól cikkezett a Próféta, jobbnak láttam hozzá tenni: – A fiatalabb.
Nem akartam Teddy árnyékában élni, de ezt a nevet adta nekem. Nem tudtam lemosni magamról őt, sem azt, amit belőlem tett. A legnagyobb baj persze az volt, hogy nem is nagyon akartam más lenni. Már megszoktam. Biztonságot adott ifjabb Teddy Jonesként élni az életemet. A Zsebpiszok közbe is besétálhattam anélkül, hogy ártottak volna nekem. Ez a név, ezzel az arccal maga volt a hatalom, az én kis hatalmam, ami azzá tett, aki képes szembe szállni a nevelőapámmal, az elrablómmal.
– Maga látó, igaz? – kérdeztem.

Kéretlen jövendölés

szett

– Akkor azt hiszem, inkább a múltat látta… – reagált a látomásra a fiú, és láthatóan letaglózta, amit mondtam.
- Miért, talán meghaltak? – tettem fel a költői kérdést, amire a szívem mélyén tisztán éreztem a választ.
- Nem hiszem… A múltról sosincsenek látomásaim, csak a jövőről. Ez is arra vonatkozott, csak szimbolikusan – magyaráztam. Ez valóban így volt, sokféleképpen kaptam információkat fentről. Volt, hogy elmondás alapján más nem is értette volna, mégis miért jelentik a látottak azt, amit, de én mindig pontosan tudtam, hogy mit akarnak üzenni fentről. Most is így volt, és akár elhitte új ismerősöm, akár nem, én biztos voltam a jóslatban. Amikor felajánlottam, hogy meghívom valamire, egy kicsit talán oldódott a hangulat, aminek örültem.
– Egy pohár töklé jól esne… – válaszolta, és már intettem is a pincérnek, hogy jöjjön ide. Addig is bemutatkoztunk egymásnak.
– Teddy Jones – árulta el a nevét, aztán valamiért hozzátette. - A fiatalabb.
Ezek szerint ismernem kellene az idősebbiket? Gondolkoztam el rajta... de nem ugrott be semmi erről a névről.
– Maga látó, igaz? – érdeklődött Teddy, mire bólintottam.
- Igen, az vagyok…Van egy jósdám Roxmorts faluban. Na és te? diák vagy még vagy már végeztél? – kérdeztem, s közben befutott a pincér is végre.
- Két töklevet kérnénk.
Teddy ötlete nyomán én is megkívántam ugyanis a frissítő, jéghideg levet. Megvártam, míg a fiú felelt az előző kérdésre, aztán feltettem még egyet.
- Tudsz bármit a vér szerinti szüleidről? Lehet, hogy indiszkrét voltam, de hát ez a helyzet már eleve eltért a szokásostól. Teddy nem a jósdámban látogatott meg, hanem a sors hozta úgy, hogy itt, úgyszólván „véletlenül” fussunk egymásba és jósoljak neki. Reméltem hát, hogy vagyok annyira szimpatikus neki, hogy megbízzon bennem és válaszoljon. Őszintén szerettem volna segíteni neki… Hogy miért, arra nem tudtam a választ. Persze mindig is jóindulatú voltam és érdekeltek az emberi sorsok, különben miért is praktizáltam volna jósként… De most azt éreztem, az átlagosnál jobban szeretnék segíteni ennek a srácnak. Még ha ez nyilvánvalóan nem is volt egyszerű kihívás… Azt hiszem, mélyen együtt éreztem vele amiatt, hogy egyértelműen kimaradhatott az életéből valami… Valami, amit szerető szülők adhatnak meg egy gyermeknek. Úgy éreztem, nehéz gyermekkora lehetett, persze ebben azért nem lehettem biztos. Sajnos pontosan tudtam, milyen egy olyan családban felnőni, ahol nem igazán számítasz…
Ahol a szüleid az első adandó alkalommal túladnának rajtad, még akkor is, ha ezzel nyilvánvalóan megnyomorítanak. Mentségükre legyen mondva azért, hogy akkoriban Új-Delhiben mindenki ezen normák szerint élt, és fel sem merült senkiben, hogy nincs rendben férjhez adni egy tinédzser lányt egy nála kétszer, akár háromszor is idősebb férfihez. Nagyot sóhajtottam, ahogy eszembe jutott a gondolat, hogy hiába telt el azóta több, mint két évtized, valószínűleg ugyanígy élnek az emberek ott ma is. Hálás voltam, hogy itt élhetek Angliában, és itt élvezhetem a napsütést az Abszol úton… finom, hideg töklevet iszogatva, amit épp most tett le elénk a pincét.

furcsa nő furcsa szöveggel
to: India


2000 augusztus

outfit

Nehéz volt a helyzet. Éreztem, ahogy lüktet bennem valami fájdalmas kis érzés. Mindig ezt éreztem, ha a szüleim szóba kerültek… csupán annyi volt most a különbség, hogy máskor idegesen ütni kezdtem volna valamit vagy valakit. Ez a különös nő valahogy nyugalmat váltott ki belőlem. Ez is újdonság volt, de nem volt ellenemre. Nem hiányzott a mellkasomból kiszakadni készülő szívdobogás.
– Miért, talán meghaltak? – kérdezett vissza. Én válasz helyett csak megráztam a fejemet, de igazából nem tudhattam. Más hibádzott az elbeszélésében: kisfiú vagyok és ölelnek. Már régen nem voltam kisfiú s nem hittem benne, hogy a szüleim még keresnének. Reálisan kezeltem mindig is a helyzetet. Jóval több, mint tíz éve veszítettek el. Nyilván már halottnak is nyilvánítottak.
–  Nem hiszem… A múltról sosincsenek látomásaim, csak a jövőről. Ez is arra vonatkozott, csak szimbolikusan.
Igen, értettem a magyarázatát. Nem gondoltam bele, túlságosan kellemetlenül éreztem magam ettől. Felkavart, sőt egyesen felzaklatott az egész helyzet. Ezért is próbáltam inkább másfelé terelni egy kis időre a beszélgetést, hogy ne kelljen még mélyebben belesüllyednem az én lehetetlen küldetésembe. Tudtam, hogy sosem találom meg őket, mégis annyira, de annyira akartam.
– Igen, az vagyok…Van egy jósdám Roxmorts faluban. Na és te? diák vagy még vagy már végeztél?
A válasszal megvártam, míg a pincér feljegyzi a rendelésünket. Még utána néztem, ahogy távozik, mintha csak attól tartanék, hogy kihallgatja a beszélgetésünket. Hogy volt-e benne titok? Nem igazán, bár hivatalosan soha senki sem tudott arról, hogy az idősebb Teddy mit tett velem.
Normál esetben amúgy sem siránkoztam, ahogy ennek a nőnek sem kellett volna. Az igazat megvallva megnéztem volna magamnak, milyen gyönyörű, elidőztem volna rajta, mintha csak felnőtt férfi volnék, aztán egész egyszerűen tovább állok. Ismertem az ilyen nőket, nem figyeltek fel rám, mert egy koszos csempész koszos kölyke voltam. Engem a Margo féle nők vettek észre.
– Még diák vagyok – bólintottam. Igazából egy részem nem is akart igazán az lenni, az RBF-ek után gondolkodtam is rajta, hogy kibújok a roxfortos tanulmányaim alól, de aztán valami azt súgta, nem muszáj ennek így lenni. Sosem bíztam el magam. Tudtam, hogy semmire sem viszem. Ilyennek születtem s ilyen is maradok majd.
– Tudsz bármit a vér szerinti szüleidről? – Meglepett az érdeklődése. Nem sok embert érdekeltem annyira, hogy újra elővegye a témát, ha már egyszer szóba került, majd elsikkadt. Megint zavarba jöttem, ami alapvetően nem nagyon volt rám jellemző. Ettől pedig egy pillanatra megremegett a kezem az asztal lapján. Nem szerettem töketlen, gyáva alaknak tűnni. De ott, abban a pillanatban annak éreztem magam, mert legszívesebben eltereltem volna a témát, hogy ne kelljen szembenéznem vele. Mégis valahogy erőt vettem magamon, majd megköszörültem a torkomat.
– Semmit. Csak azt, hogy elraboltak tőlük. De az elrablóm, akármennyit faggattam is, azt mondja, nem tudja kik voltak azok. Amíg nem figyeltek elragadott. – Sóhajtottam. Éreztem, hogy megremeg a hangom a bánattól, amit a helyzet okozott. Hálás voltam a pincérnek, aki az asztalhoz lépett és letette a kellemesen hidegnek tűnő italokat.
– Azt hiszem, már sosem tudom meg kinek születtem. – Vállat vontam, majd kortyoltam egyet a túlzottan is édes italból. Még mindig nem szerettem ezt az ízt, valahogy attól féltem, mentem összeragadnak az ajkaim. De lenyeltem. Próbáltam legalább addig normálisnak tűnni, míg normális társaságban voltam. Teddy, még sem rendezhetsz jelentet állandóan!
– Gondolom a látói képességek sem garantálnak névre pontos részletességet. Mert az én helyzetemen jelenleg csak az segítene. – Lebiggyesztettem az ajkaimat aztán.

Kéretlen jövendölés

szett

Átható szemmel figyeltem ezt a srácot, aki valahogy sokkal, de sokkal érettebbnek tűnt a koránál. Úgy éreztem, biztosan rengeteg olyasmin lehet túl, amin akár sok korombeli sem, pedig kétszer olyan idős lehettem, mint ő.
Amikor a szüleiről kérdeztem, érezhetően nehezére esett válaszolni. Sajnáltam, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam, elvégre ki voltam én neki? Senki. Egy idegen. Nem volt fair, hogy faggatóztam, és már majdnem visszakoztam, hogy nem kell válaszolnia, ha nem akar, amikor megszólalt.
– Semmit. Csak azt, hogy elraboltak tőlük. De az elrablóm, akármennyit faggattam is, azt mondja, nem tudja kik voltak azok. Amíg nem figyeltek elragadott – árulta el szomorúan Teddy, mire legszívesebben megöleltem volna, de visszafogtam magam. Nem akartam túl sok lenni… Mégis csak majdnem teljesen idegenek voltunk, akik alig tíz perce ismerték meg egymást.
– Azt hiszem, már sosem tudom meg kinek születtem – folytatta keserűen Teddy, mire mélyen átéreztem, mennyire szörnyű lehet ez a tudat a számára. Összeszorult a szívem, és azt kívántam, bárcsak segíthetnék neki valahogyan. Amikor…
– Gondolom a látói képességek sem garantálnak névre pontos részletességet. Mert az én helyzetemen jelenleg csak az segítene – jegyezte meg, mire elgondolkoztam.
- Ilyen helyzetben még sosem voltam, de teszek egy próbát, hátha látok valamit, ami segíthet! – mondtam már vidámabban. – Egy pillanat… - hunytam le a szemem, és ellazítottam magam, kiüresítve a tudatomat. Teddy arcát idéztem fel magamban, és arra kértem a fenti segítőket, adjanak jelet, bármit, ami segíthet kideríteni, kik is a fiú igazi szülei. Majd… Hirtelen megjelent előttem egy gyönyörű, fiatal nő, aki több balerinával együtt táncolt a színpadon. Mindössze ennyit láttam, aztán hirtelen bevillant, hogy ő Teddy testvére… Nem tudom, honnan, de egyszerűen tudtam. Biztos voltam benne. Igyekeztem tovább koncentrálni, de ezután szertefoszlott a kép, a látomás véget ért. Kinyitottam a szemem és ittam egy kortyot a tökléből, közben összeszedtem a gondolataimat. Aztán megosztottam Teddyvel a látomást.
- Egy fiatal balerinát láttam a színpadon táncolni más táncosokkal együtt. Nagyon hasonlítottak rád a vonásai, és biztosan éreztem, hogy ő csakis a testvéred lehet… Nem tudom, mennyire segít mindez, de azért lerajzolom neked a nőt… - a táskámhoz hajoltam és gyorsan előszedtem belőle a jegyzetfüzetemet és egy tollat. Ezeket mindig magamnál hordtam, hiszen előfordult, hogy váratlanul törtek rám látomások és olyankor gyorsan leírtam, nehogy elfelejtsem őket, amíg haza nem érek. Nem voltam egy nagy tehetség rajz terén, de a lényeget sikerült papírra vetnem. Egy vékony, gyönyörű lány volt a képen, hosszú hajjal és mandulavágású szemekkel. Sajnos egyelőre ez volt minden, amit megtudtam róla, de reméltem, hogy azért ez is segíthet Teddynek.
- Tessék – téptem ki a lapot a füzetből és Teddy felé csúsztattam az asztalon. – Talán ez segíthet, ha kutakodsz egy kicsit… Remélem, hogy a testvéred még mindig itt él az országban, és hamarosan rátalálsz! – mosolyogtam rá.
- Az aurorparancsnoksággal beszéltél már? Hátha a családod még mindig keres téged, és ez alapján be tudnának azonosítani, hogy te vagy a balerina rég elveszettnek hitt testvére... - vetettem fel az ötletet.

furcsa nő furcsa szöveggel
to: India


2000 augusztus

outfit

Szörnyű volt a szüleimről beszélni. Igazság szerint már közel álltam hozzá a második mondat környékén, hogy egész egyszerűen felpattanjak és tovább álljak innen. Nem azért, mert nem hittem abban, amit mondott. Azt már megtanultam, hogy a jóslás elég homályos tudomány, kevesen értenek igazán hozzá… de valahogy ezt most még is bevettem. Megfordult a fejemben persze, hogy Teddy egyik barátja uszította rám a nőt, hogy kicsit elszórakozzon velem, amiért az „öregemet” az Azkabanba juttattam, miközben én idekint henyélek.
–  Ilyen helyzetben még sosem voltam, de teszek egy próbát, hátha látok valamit, ami segíthet! – közölte, a hangja még mindig olyan élettel teli és kedves volt. Pontosan olyan, ami az egész személyiségéből áradt és ami olyan éles ellentétben volt az én életemmel. – Egy pillanat…
Figyeltem, ahogy lehunyja a szemeit. Egy pillanatra pisszenni sem mertem… sőt az igazat megvallva egy kicsit meg voltam lepődve. Mármint azt hittem, hogy ezek a látomások és képek csak véletlenszerűen rátőrnek és nem lehet őket csak úgy előhívni, ha az embernek éppen olyan kedve akad. Érdekes volt ezt átélni, legalábbis annál mindenképpen jobban tetszett, mint amikor a Roxfortban mesélnek az ilyesmiről. Ott rendszerint csak egy nagy ásítással szoktam jutalmazni a dolgot. Sosem kötöttek le az elméleti órák, de a legtöbbször a gyakorlat sem kifejezetten. Túl biztonságos volt, kihívások nélkül.
Ahogy kipattantak a szemei összerezzentem. Nem szólaltam meg inkább, azt vártam, hogy kezdjen bele. Valahogy azt véltem leolvasni az arcáról, hogy látott valamit… nem mintha értenék az emberekhez.
– Egy fiatal balerinát láttam a színpadon táncolni más táncosokkal együtt. Nagyon hasonlítottak rád a vonásai, és biztosan éreztem, hogy ő csakis a testvéred lehet… Nem tudom, mennyire segít mindez, de azért lerajzolom neked a nőt… – kezdte, aztán valahonnan jegyzetfüzetet kapott elő és firkálni kezdett. A szívem közben hatalmasat dobbant, el sem tudtam képzelni, milyen lehet, ha az embernek testvére van. Ráadásul lány. Nem sokukkal jöttem ki, csak az idősebb korosztály vonzott, mert ők valahogy nem akartak megismerni, nem akartak megmenteni, csak lefeküdtem velük és kész.
– Van egy testvérem… – böktem ki nagy nehezen, ahogy egy arc kezdett kirajzolódni a lapon. – Egy nővérem… – Állapítottam meg vadul pislogva. Sosem láttam a lányt, akinek a mandulavágású szemei még ezen a kezdetleges rajzon is annyira hasonlítottak az enyémekre. Egy csomó, ismertelen érzés kavargott bennem. Az egész testem remegett, úgy éreztem nem kapok rendesen levegőt és még a fejem is megfájdult. Nem voltam erre felkészülve. Nagyon nem. Menekülhetnékem támadt.
Ahogy elém tolta a lapot még inkább megborzongtam. Iszonyatosan meleg nap volt ez Londonban, én mégis fáztam.
– Talán ez segíthet, ha kutakodsz egy kicsit… Remélem, hogy a testvéred még mindig itt él az országban, és hamarosan rátalálsz! – mondta, én meg fogtam a papírt és remegő kézzel a zsebembe gyűrtem. Azt hittem majd megkönnyebbülök, ha megtudok róluk valamit, de nem így volt. Szörnyen éreztem magam.
–  Az aurorparancsnoksággal beszéltél már? Hátha a családod még mindig keres téged, és ez alapján be tudnának azonosítani, hogy te vagy a balerina rég elveszettnek hitt testvére...
Hirtelen felpattantam a székből. Beletúrtam a hajamba, majd egy nagyot sóhajtottam. Valamit mondani akartam, de túl sok minden kavargott bennem, Ujjaim erőszakosan szorongatták a fekete tincseket, majd leengedtem a kezem és tettem még hátra egy lépést.
– Me… mennem kell…. – közöltem remegő hangon, néhány érmét letettem az asztalra, ami az ő rendelését is fedezte, majd elrohantam. Úgy menekültem be a Zsebpiszok közbe és elterveztem, hogy addig iszom, míg le nem felejtem ezt az egészet… mert nem akartam így érezni magam.

Köszönöm a játékot!

Kéretlen jövendölés

szett

Amint kiejtettem a szavakat és lerajzoltam a nőt, láttam Teddy arcán, hogy baj van. Valami olyasmibe tenyereltem bele most, amibe nagyon nem szabadott volna.
– Van egy testvérem… Egy nővérem… – nyögte a fiú, mire legszívesebben megérintettem volna a vállát, hogy érezze a támogatást, de nem akartam átlépni egy határt. Már így is azt éreztem, hogy átléptem… De mégsem tudtam leállítani magam, valahogy nem voltam ura ezúttal a tetteimnek és a szavaimnak.
Igyekeztem rávezetni a megoldásra az aurorparancsnokság felvetésével, ami az utolsó csepp volt a pohárban láthaótan.
– Me… mennem kell…. – mondta remegve, majd felállt és egyértelműen indulni készült.
– Várj! – szóltam utána, de nem hatott. Elrohant, és vissza sem fordult. Döbbenten ültem ott, és az asztalon pörgő érméket bámultam, amiket Teddy hagyott ott. Eleve meg akartam hívni, amit ő is tudott, erre mégis ő fizetett… Szegényt szörnyen kiboríthattam a látomásommal, holott nem ez volt a célom. Annyira ledöbbent, hogy nem is csodáltam, hogy így otthagyott. Belegondoltam, milyen lenne, ha most Daksha hirtelen megtudná, hogy itt élek Angliában, és jósnőként dolgozom. Biztos dobna egy hátast… Utoljára az esküvője napján látott, a hagyományos szárimban, mint bármelyik rendes, helyi kislány. Emlékszem, hogy megragadtam az alkalmat, hogy utoljára megölelhessem, mielőtt megszöktem volna. Persze ő nem tudhatta, hogy az az ölelés nem az esküvője miatti örömöm miatt volt, hanem valójában búcsúnak szántam…
Kíváncsi voltam, mi lehetett most Dakshával. Már több, mint húsz év telt el azóta, bizonyosan több gyönyörű gyermek anyjává vált, akik azóta már felnőhettek. De vajon boldog volt? Vagy ő is csak vegetált az életben, ahogy anyám tette? Néha felmerült bennem, hogy jó lenne meglátogatni, de egyszerűen nem mertem ezt meglépni. Féltem, hogy elítélne, amiért annak idején megszöktem. Én ezt szabadulásnak éltem meg, szökésnek a börtönéletből, amit mindannyian éltünk. A családom viszont egészen biztos, hogy szégyennek élte meg a tettemet, ami talán még ma is fekete felhőként kísértett felettük. Könnyen át tudtam hát érezni, hogy Teddyt mennyire felzaklatta ez a jóslat, és a tudat, hogy van egy nővére…Elhatároztam, hogy pár hét elteltével írok majd neki egy levelet. A nevét tudtam, így a Roxforton belül biztosan rátalálna a bagoly. Szerettem volna segíteni neki… Persze ha nem válaszol, teljesen megértem, de bíztam benne, hogy néhány hét elég lehet arra, hogy feldolgozza a hallottakat, és talán máshogy álljon hozzá az egészhez. Ha pedig mégsem, akkor legalább megnyugodhatok, hogy mindent megtettem…

Köszönöm a játékot!