Café Fulvio

A Café Fulvio az Abszol út vége felé elbújt, mediterrán berendezésű, kellemes kis étterem. Családi ebédek, baráti beszélgetések, vidám randevúk számára kiváló, de egy nagyobb bevásárlás után is be lehet térni egy kávéra. A kilátás gyönyörű, a vendégek nyáron a smaragdzöld vidéket, télen a hófehér lankákat figyelhetik a nagy ablakokon keresztül. Nevét tulajdonosáról, az olasz származású Fulvio úrról kapta.

[Esmé-san2000. 09. 05.dressu]

Vajon el tudom engedni?..
ongaku

Esmé-san
2000. 09. 05.
dressu

Az első  hét nem volt olyan kimerítő, mint amilyenre számítottam. Szerencsére most a hétvégén van is egy kis szabadidőm, hogy még egyszer egy kicsit kikapcsolódjak, utána már aligha lesz erre alkalmam. De most úgy érzem, ez az alkalom arra is jó, hogy kibezséljek magamból némi feszültséget, némi fájdalmat. Túl sokszor jut eszembe Shouta. Túl sokszor gondolok arra, hogy jobb lenne, ha nem lennék itt. Most lenne elsős. És ennek a tudata nagyon fáj.
Nem teljesen a lelkikiborulás szándékával hívom meg Esmé-sant az Abszol úti kis étterembe. Mivel utólag még be kell szereznem magamnak néhány hozzávalót a bájitalokhoz, így eszembe jutott, hogy találkozhatnánk ott.
Szeretem az Abszol út nyüzsgő forgatagát, az emberek egymás mögött nyomorgó sokaságát. Sokkal rosszabbul érezném volna magam, ha olyan magányos sötét utcákon kell egyedül kóborolnom. Először betérek az egyik boltba, és beszerzem a békanyálkát, halkönnyet és az óriásnő szakállát, amik rendkívül ritkák, és már nagyon régen megrendeltem őket, nagyjából másfél éve, de szerencsére még az én életembe megjöttek. Így már hozzá tudok látni ez egyik legújabb bájitalomhoz, ami egy erős ellenméregnek készül.
Végül a megrakott hozzávalókkal együtt elszambázom a baglyos obaa-san mellett, és kikerülök néhány kóborló boszorkányt, akik a talárszabászat felé masíroznak.
Kellemes nyári idő van és szokatlanul ragyogóan süt a nap is, így egy elegáns ruhát öltöttem magamra és egy talán túságosan is nem boszorkányhoz illő magassarkút. De én kedvelem ezeket a cipőket,lévén, hogy alacsony is vagyok, így pedig talán ad nekem némi méltóságot. Szerettem kihangsúlyozni, hogy még minden rossz dolog ellenére is nő vagyok. Egy olyan nő, akit nem lehet csak úgy megkapni, és aki nem veti alá magát sosem egyetlen egy férfi uralkodó akaratának. És ez látszik is rajtam.
Ehogy a kis étteremhez érek elmosolyodom. NAgyon bájos étterem nyílt az Abszol úton, és elsőre megkedveltem, az aranyos mediterrán kinézetével. Úgy hírlik, hogy isteni finom a kávéjuk, és nekem pontosan erre van szükségem. Egy jó nagy adag erőteljes kávéra.
be is masírozok, és meghökkenek, hogy milyen sokan vannak még most is idebent. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy egy picit távolabb eső helyet keressek, ami sze előtt van, de azért nem takarnak el a fejek, és Esmé-san is láthat ha megérkezik. Az ablak mellett találtam egy helyet, ami roppantul megörvendeztetett, imádom a nagy világos ablakokat, ami még most is csodálatosan szép smaragdzöld tájat mutat, ha kinézek. Mintha egy pusztaságban lennénk. Teljesen megmelengeti a lelkem. Míg várom Esmé-sant, rendelek magamnak egy nagy bögre melange-t, amit élvezettel kortyolgatok, miközben az olaszos zenét és az emberek csevegését hallgatom.
Aztán meglátom, ahogy Esmé-san benyit és észrevesz. Megvárom, míg felém ér, én pedig felállok és szorosan magamhoz ölelem.
- De jó, hogy tudtunk találkozni! - mondom mosolyogva, majd ha leül én is leülök vele együtt.

Hana Tachibana
2000. szeptember 5.

          Nagyon örülök neki, hogy a jól sikerült nyári kirándulás után Hana beszélni akar velem. Nem tudom, hogy miről lehet szó, de nagyon komolynak tűnt a levele. Talán nem jól alakulnak a dolgok a Roxfortban? Máris feladta volna? Azért nem gondoltam, hogy lehet ennyire kiborító valami, amit pedig szeret csinálni az ember? Legalábbis úgy láttam, hogy Hana szereti csinálni, velünk is nagyon türelmes volt Japánban.
          Most a kiadóból szabadulok el az ebédszünet idejére. Megígértem Ginevrának, hogy többet leszek otthon, de van, amit én se tudok otthon megoldani, ahogy ő sem. Szóval örülök neki, hogy sikerült ezt a kis időt elszabadulnom. Sietek is az utcán végig, de aztán egyik pillanatról a másikra megindul alattam a föld, és elkezdek ugrálni. Mármint szerintem inkább pattogni, és nem én vagyok egyedül ezzel, hanem mindenki, aki belép az utca ezen szakaszára. Ezt csak nem a Szeszély okozza? Most már igazán megfejthetnék a titkát, mert kezd elegem lenni belőle.
          Ahogy megindul, úgy el is múlik, én pedig mehetek tovább az utcán, teljesen kimelegedve. Szerencsére ezt egyik rokonom se látta, mert a végén még elszégyelném magam. Viszont biztos vagyok benne, hogy ennek a kis közjátéknak köszönhetően el fogok késni. Valahonnan mindenképpen.
          Mindig láttam ezt az éttermet, de eddig még nem jöttem be egyszer sem. Van olyan, amit egyszer el kell kezdeni, és ennek úgy tűnik ma jött el a napja. Belépek a kis helyiségbe, ahol azonnal magával ragad a hangulata az étteremnek. A pult felől felém biccentenek, de én nem oda megyek, hanem észreveszem Hanát, így őt veszem célba. Pár lépéssel át lehet suhanni a helyiségen, így nem meglepő, hogy hamar oda is érek. Mikor feláll, hogy megöleljen, én is így teszek; megölelem.
          - Szia! Úgy örülök, hogy sikerült elszabadulnom. Már vártam ezt a találkozást.
          A pincér felé intek, majd kérek egy buborékos ásványvizet. Kérnék én mást is, csak miután innen elmegyek az mégis csak munkaidő lesz. Vágjunk is bele akkor a közepébe kicsit.
          - Ne haragudj, hogy így izzadok, de lecsapott az utcára a szeszély, volt egy rész, ahol mindenki ugrált.
          Mondjuk így utólag azért vicces volt. Másrészt viszont nem tudom más is így gondolja-e. Szerencsénk volt, hogy nem valami komolyabb dolog történt. Mondjuk random tehenek esnek az égből.
          - Hogy boldogulsz a Roxfortban?
          Rámosolygom a pincérre, miután kihozza a vizemet, majd minden figyelmem Hanának szentelem. Biztos vagyok benne, hogy fontos lehet, amit mondani akar, és ha igazam van és ilyen rövid ismertség után megteszi ezt a gesztust felém, akkor külön hálás leszek érte.

[Esmé-san2000. 09. 05.dressu]

Vajon el tudom engedni?..
ongaku

Esmé-san
2000. 09. 05.
dressu

Az egyre közeledő halálának az évfordulója, vagy a közelgő borús, esős évszak visel-e meg nem tudom. Minden esetre össze vagyok zavarodva mindenestől. Azt hiszem akartalanul is meghódítottam két férfi szívét, de nem akarok fájdalmat okozni egyiküknek sem. És legbelül még én is félek ettől az egésztől. AHogy közelebb kerülök hozzájuk annél gyakrabban jut eszembe minden, amit rég el akartam felejteni, de túl fájdalmas volt az emlékezés is és a felejtés is. De Esmé-sant meglátva valamiért minidg ráül az emberre egy kedves derű.
- Szia! Úgy örülök, hogy sikerült elszabadulnom. Már vártam ezt a találkozást.
- Konnichiwa, ennek én is örülök, Esmé-san. Milyen a munka mostanában? - kérdezem mosolyogva, miközben újra leülünk. Nagyon szerettem a minidg is a művészeteket, a szüleim így neveltek, és anyám is nagy hatással volt rám.
- Egyszer nagyon szívesen megnézném a képeidet - teszem hozzá elmerengve.
- Ne haragudj, hogy így izzadok, de lecsapott az utcára a szeszély, volt egy rész, ahol mindenki ugrált.
Erre elnevetem magam, mert nagyon mókásnak tűnt elképzelni, miről is maradtam le az imént.
- Bizonyára a Szeszély volt. Willow-sannal is megtérfált minket, de elmésen úrrá lett a helyzeten - mondom mosolyogva.
Kíváncsi vagyok mi is ez a Szeszély igazából, de a jelek szerint elég sok mindenkit az őrületbe kerget. Én eddig nem nagyon találkoztam vele, mondjuk egy ideig nem is a varázslótársadalomban mozogtam, hanem tanérnőként a muglik között. Ott meg ugye nem sok természetfeletti történik.
- Hogy boldogulsz a Roxfortban? - hangzik Esmé kérdése, én pedig nagyot sóhajtok.
- Szeretem. Szeretem, mert azt taníthatom, amihez értek. Annyi idő téblábolás és tengődés után végre kicsit úgy érzem megtaláltam a helyem. De tudod... Kicsit mégis megbántam. Ne érts félre jó nekem ott. Azt hittem elég erős leszek hozzá. Azt hittem ez a munka segít elfelejteni... Vagy csak könnyebbé teszi az emlékét. De egyre jobban és jobban beletaszít oda, ahonnan ki akartam volna szabadulni.
Nagyot sóhajtok és iszok egyet a kávémból.
- Tudod, ezt még aligha nem mondtam senkinek, de volt egy kisfiam... Idén lenne elsős a Roxfortban. És így nagyon nehéz tanítani.
Nem tudnám leírni szavakkal, milyen érzés végre valakinek ezt kimondani. Milyen érzés szóban kimondani, hogy "volt" egy fiam. A kimondott szó súlyától ez az egész visszafordíthatatlanná válik. Elmúlt, és nem lesz többé. Amíg nem modtam ki hangosan, talán még reménykedtem, hogy álom, hogy ha nem fogadom el meg sem történt. De azt hiszem itt az ideje elkezdeni ezen a valóságban is túltenni magam. Elveszett lettem, és reménytelen, letört és kétségbeesett, szerettem volna kimondatlanná tenni, amit mondtam, de aztán beláttam, hogy ez nem így működik. Fel kel nőnöm. És el kell engednem.
Kicsit csendben üldögélek, és várom, hogy Esmé-san mit mond, tesz vagy reagál. Kis idő elteltével újra megszólalok, bár igyekszem méltóságteljes lenni, ésnem engedem, hogy elsírjam magam. Nem azt nem szabad, nem illik. Mégis csak a szüleim lánya vagyok.
- És ezzel kapcsolatban vannak dolgok, amik mérhetetlenül elbizonytalanítanak. Hogy helyesen tettem-e azt, amit tettem. Nem is tudja rajtam kívül szinte senki sem. Ez egy nagyon nehéz kereszt. Eddig nem gondoltam bele, végig elnyomtam magamban, hiszen nem gondoltam rá, mi lett utána, hogy a fiam meghalt. De annyi év után eszembe jut. Egyre többször és többször. És a végletekig kísért - temetem az arcomat a kezembe, hogy összeszedjem magam.
- Gomene, Esmé-san. Nem kellene ezekkel téged terhelnem. Nem szeretnék gondot okozni ezzel.

Hana Tachibana
2000. szeptember 5.

          Miután sikerül kicsit megnyugtatnom magam, már csak egy pohárka italra vágyom. Lehuppanok a székre, a holmimat magam mellé teszem, és már rendelem is az italomat.
          - A munka hol jobb, hol kevésbé. De talán ennek az én szeszélyem az oka. Ha kevésbé szeretnék dolgozni, akkor nehezebben is megy.
          Nem hiszem, hogy csak én lennék így vele. Valószínűleg mindenki, akinek munkája van. Én viszont azért dolgozom, hogy később ne kelljen a kiadóban dolgoznom, csak akkor, ha felkérnek. Ahhoz viszont nagyon sokat kell még fejlődnöm és híresebbnek lennem, hogy az dolgozzon helyettem, meg a képeim. Szóval az még nagyon messze van, ha egyáltalán elérek addig. Most még nagyon az elején tartok ennek a folyamatnak. Bár, Elliot megvalósította már egyik álmomat, azzal elérte, hogy újat keressek magamnak.
          - Milyen volt a nagybátyám? – kérdem, mert minden részlet érdekel. – Mesélj róla, még nem láttam akció közben.
          Ezt most értem arra, hogy nem láttam még udvarolni, és nem láttam még varázshasználat közben sem. Ritkán találkozunk, akkor pedig leginkább a magánéletünkről beszélünk. Apróságokról, egy kávé mellett, de legutóbb még nyáron a Három Seprűben találkoztunk, azóta pedig maximum bagollyal írtunk egymásnak. Ő sem ért rá, és én sem értem rá, de lassan ideje lesz meglátogatni az iskolában őt. Tőle is hallani akarom a részleteket. Vajon ugyanazt gondolja, mint Hana?
          De most visszatérve barátnőmre. Örülök, hogy jól érzi magát az iskolában. Nem mondom, hogy ennek köze van Willow-hoz is, de reménykedem benne. A beszélgetés aztán egy kicsit sötétebb téma felé terelődik. Először nem is tudom, hogy mit akar mondani nekem. Nem azt mondom, hogy nem fogom fel a jelentését a szavaknak, de valami hasonlóról lehet szó. Biccentek egyet a pincérnek, ahogy lerakja az italom az asztalra, majd iszok is egyet belőle.
          - Hana, most miről beszélsz?
          Megrémítenek a szavai, bár nem hiszem, hogy nagyon nagy szörnyűségre kéne gondolnom. Talán van valami a háttérben, amiről fogalmam sincs. A Szeszély már nem csak fizikailag, hanem mentálisan is megtámadja az embereket?
          - Ha nem jó a Roxfort, akkor hagyd ott. Minerva biztos megértené, ha megfelelő indokkal állsz elő.
          Mondjuk biztos nem örülne neki, ha egy hónap után le kéne cserélnie az egyik tanárját, de nem hiszem, hogy komoly gondot okozna neki elengedni Hanát. A történet folytatása azonban nem úgy halad, ahogy arra gondoltam. Hirtelen ledermedek. Soha nem gondoltam erre, pedig annyira egyértelmű. Hana elég idős ahhoz, hogy gyereke lehessen. Már én is érzem a késztetést rá, főleg családi nyomásra, ez is igaz.
          - Hana…
          Átülök a hozzá közelebb eső székre, a táskám, így oda kerül, ahol eddig ültem, majd megfogom a kezét és igyekszem a szemébe nézni. Úgy érzem, ez nem csak egy egyszerű tényközlés, hanem valamilyen szinten segítségkérés is. Ismerem ezt az érzést, és akkor én rosszul döntöttem, nem engedhetem meg neki, hogy ő is a rossz döntést válassza. Muszáj lesz beszéltetnem, és addig nem elengedni innen, amíg meg nem könnyebbül.
          - Sajnálom, biztos csodálatos gyerek volt. Szabad tudnom, hogyan halt meg? Beteg volt?
          Nem akarok arra gondolni, hogy esetleg a háborúban, vagy más erőszakos cselekedet hatására vesztette őt el. Maga a tény is szörnyű önmagában, hát még így. Végül mikor látom, hogy már nagyon nehezen tartja magát, akkor teljesen közel húzom hozzá a székem és megölelem. Egy hatalmas gát van benne, amit át kell szakítani, és ezt a legkönnyebben a sírással lehet elérni.
          - Hagyd folyni őket. Hana, akármi is történt, akkor ott jónak láttad megtenni, ne hibáztasd magad. Mondd el nekem. Segítek cipelni azt a keresztet, segítek bármiben, amiben tudok.
          Kicsit eltolom magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. Ha nagyon komoly bajról van szó, akkor nem is biztos, hogy velem kell megbeszélnie. De vajon ilyen állapotban tudná kérni Willow segítségét?
          - Mi történt miután meghalt a fiad?

[Esmé-san2000. 09. 05.dressu]

Vajon el tudom engedni?..
ongaku

Esmé-san
2000. 09. 05.
dressu

Figyelmesen hallgatom ahogy mesél a munkájáról, miközben lehhuppanunk.
- Oh, hát azt hiszem ez mindnekivel így ven, Esmé-san, hidd el én aztán meg tudom érteni a szeszélyes munkát. Nem nagyon állapodtam meg huzamosabb ideig egy helyben - teszem hozzá egy mély sóhaj kíséretében. Nos azt hiszem mindig is az az elveszett útkereső voltam, talán még a fiatalabb éveimben az első pár Roxfortos éveimben nem annyira.
- Milyen volt a nagybátyám? Mesélj róla, még nem láttam akció közben.
Erre kicsit összeráncolom a szemöldökömet és gondolkodni kezdek, de persze enyhén el is pirulok, hiszen nagyon is helyes férfinak meg lovagiasnak is találtam Willow-sant, de milyen akció? Elsőre valami pörgős akciófilmbeli jelenet ugrik be, mint a Mission Impossible, vagy a James Bont és akartalanul elképzelem egy akciófilmben. Iie, iie, biztos nem erre gondolt. De ez a bizonytalan elkandozás annyira nem feltűnő, és én is igyekszem kissé talán leplezetlenül zavartan beszélni róla.
- Eeeto. Willow-san egy nagyon érdekes férfi, és számomra is meglepő, de nem félek tőle úgy, ahogy félnem kéne,és bár ez megrémít, úgy hiszem, hogy nem kell tőle tartanom. Igazán kedves és figyelmes, na meg azt hiszem mellette fel tudnák oldódni annyira, hogy ne csak a saját kultúrám szabályaihoz ragaszkodjak, hanem kicsit legyek Hanásabb - erre aztán még jobban elpirulok, úgyhogy iszogatni kezdem a kávém.
- És te, Esmé-san? Veletek minden rednben Ginerva-sannal? - remélem nem dólta szét őket nagyon az a jóslat a nyári kiruccanásunk után. Én összességében élveztem, a végén az a furcsa jelenség, hogy beragadtunk egy ördögi körben kicsit még fel is dobta az izgalmakat.
Bár igazából  a beszélgetés kicsit már irányt vet, de azt hiszem Esmével tudom ezeket a legjobban most megosztani. Nem tudom meddig bírom még ki így, és félek, hogy ha Willow-sannak mesélném el ezeket talán már nem is nézne rám úgy. Talán egyszer sikerülne neki is elmondanom, hogy volt egy kisfiam. És azt is, hogy hogyan. De nem tudom, túlságosan félek ettől a sötét folttól a testemen. Túlságosan félek, és ez a félelem megzavar a munkámban is, az iskolában is, és azok az érzések, hogy lehet őt is taníthattam volna, vayg ki tudja hol lennék most, ha ő még élne. Egyenesen belefulladok ezekbe.
Egyszerűen a sírás határához kerülve csak annyit hajtogatnék, hogy gomenasai, gomenasai, gomenasai.
Esmé-san mellém ül, én meg érzem, hogy egyre kevésbé tudok gátat szabni a könnyeimnek. Nem sírtam már régóta. Shouta halála után azt hiszem a szemeim teljesen kiszáradtak annyit sírtam utána. Minden érzésem magamba folytottam, de azt hiszem ez most már túlcsordul.
- Sajnálom, biztos csodálatos gyerek volt. Szabad tudnom, hogyan halt meg? Beteg volt?
Remegő sóhaj szalad ki belőlem és akartalanul is közelebb bújok Esméhez. Szégyellem magam, amiért ennyire elhagy az erőm, ez egyáltalán nem méltóságteljes. És szégellem magam, amiért így kibukok. De remegő hanggal válaszolok neki.
- Az apja megölte. Megkínozta, azt mondta életben marad, ha... ha még egyszer újra... őt...én - motyogtam és ennél többet nem voltam képes mondani, egyszerűen a gondolata is undorító volt. Undorodtam tőle. Magamtól. Hogy akkor miért nem támadtam rá, hogy miért engedelmeskedtem neki még annyi év után is, hogy miért nem voltam bátor.  - Megölte. Mindazok után megölte - suttogtam olyan összetört hangon, mint ami akkor voltam. Teljesen magamnomkívül.
- Hagyd folyni őket. Hana, akármi is történt, akkor ott jónak láttad megtenni, ne hibáztasd magad. Mondd el nekem. Segítek cipelni azt a keresztet, segítek bármiben, amiben tudok.
Amit mond olyan, mint egy jelszó. Mintha megannyi év eltorlaszolt érzelme egyszerre csak megindulna és vadul kihömpölyögne belőlem.
- Gomenasai - mondom elcsukló hangon, nem is tudom, hogy Esmé-sannak, vagy a fiamnak, vagy az elvesztegetett éveknek, saját magamnak, chichi-uenek, vagy úgy mindennek, csak reszketve sírni kezdek és már az sem érdekel, hogy egy nyilvános helyen vagyunk. csak hüppögök megállíthatatlanül, és hagyom, hogy a fájdalmas könnyek kicsorduljanak a kiszáradt szememből, annyi év után újra.
- Mi történt miután meghalt a fiad?
Elhúzódik és mélyen a szemembe néz. Sose tudtam hazudni, az nem szabad. Belenézek Esmé sötétbarna, őzikés szempárjába és egyszerűen csak kicsúszik a számon.
- Én...én...megöltem - közlöm a tényt, de olyan élettelenül, hogy az nekem is rémisztő. Lehet Esmé is ezek után itt hagy, vagy félni fog tőlem. - Én... akkor ott hagytam elmenni. Miután eltemettem a fiamat, és chichi-uét, egyszerűen a megszállotjává váltam. Addig kerestem míg meg nem találtam. És úgy kínoztam meg, mint ahogy ő tette a fiammal, és úgy öltem meg, ahogyan ő is megölte... - lehunyom a szemem, és a kezemet ökölbe szorítom. A könnyeim lassan elapadnak, ahogy arra az éjszakára gondolok. Élveztem a fájdalmát. Élveztem, hogy nekem könyörög. Élveztem a halálfélelmét, azt, hogy hízelegni próbált. Élveztem, hogy megölhettem. De aztán... - De utána sem lett jobb. Csak még üresebb lettem..
Egy ideig csöndben bámulok rá, majd megpróálom összeszedni magam.
- Gomenasai, Esmé-san. Lehet neked ez túl sok volt. Én megértem, ha már nem szeretnél velem szóba állni.

Hana Tachibana
2000. szeptember 5.

          Vannak olyan pillanatok, amikor bármilyen szót is mondanék, nem használnak. Olyankor elég csak egy ölelés, egy bíztató mosoly, valami, amiből a beszélgető partnerünk tudhatja, hogy nincs baj, át fogjuk vészelni. Hogy mit tartogat nekem a mai nap, azt nem tudtam megmondani, valahogy nem voltam felkészülve rá.
          Meglep, amit hallok a nagybátyámmal kapcsolatban. Igazából tudtam, hogy neki csak meg kell találnia a megfelelő nőt, és minden rendben lesz. Hana pedig számára a megfelelő nő. Oké, nem kampányolok mellette, mert szerintem nincs szükség rá. Egymás mellett kampányolnak.
          - Most igen, de nem tudom. A gyerek téma valószínűleg örök gócpont marad közöttünk. Valahogy megoldjuk majd, ez nem kérdés, csak még nem tudom mikor.
          Hogy mennyire komoly, és mennyire megrázó lesz a következő téma, az csak akkor tudatosul bennem, mikor meglátom a teljesen elkomorodó Hanát. Odaülök mellé, de érzem, hogy ez kevés lesz. Megölelem, úgy hallgatom végig a fia történetét. Hirtelen rajtam is átfut valamiféle borzongás. Átérzem mindazt, amit barátnőm is, mert hasonló rettenetes események velem is történtek. De az tény, hogy ez teljesen másfajta, mint amiben nekem volt részem. Soha nem fogom megismerni egy gyermek elvesztését. Nem akarom.
          - Szörnyeteg.
          Csak ennyi csúszik ki a számon, mielőtt még bármin is gondolkodhatnék. Szerintem nem csak az ő gyilkosa miatt. Már régóta érlelődik bennem ez a szó, és csak most engedem meg magamnak, hogy valóban el is hangozhasson. Megölelem őt, hagyom, hogy kizokogja magát a vállamon. Ennél többet most úgy sem tudnék megadni neki. Némán hallgatom a zokogását, közben azon jár az eszem, hogy miért léteznek a világon ennyire szemétláda emberek, akik azt hiszik magukról, hogy mindent meg tudnak oldani.
          - Hé, sssshhhh – próbálom csitítani. – Nincs miért bocsánatot kérned. Mindent megtettél.
          Tőlem meg főleg nem kell bocsánatot kérnie, hiszen semmi olyan nem történt, ami miatt ezt kéne tennie. Ismerem azt az érzést, amikor tehetetlen vagy mindennel szemben, amikor már nem tudod többé az álarc mögé rejteni magad. Hanánál most jött el ez a pillanat, és megtisztelőnek érzem, hogy velem osztja meg.
          A folytatásra viszont nem számítok, és nem is tudom hirtelen hogyan tudnék reagálni rá. Kikényszerítem belőle a választ, ennél egyenesebben csak egy módon tudnék rákérdezni, de akkor félek, támadásnak venné, vádaskodásnak. Így viszont, nem tudom. Nem fogok neki hazudni csak ennyit ígérek meg magamnak.
          A kezem az ölembe ejtem, egy pár pillanatig csak nézek magam elé. Egy időben én is gondoltam rá, hogy Phillipet bántsam, akármilyen módon, bármilyenen, de undort kaptam tőle. A közelébe se tudok menni, és nem lett volna rá elég bátorságom se. Én nem vagyok ilyen. Mikor meghallom utolsó mondatát, akkor felkapom a fejem, visszatérek a jelenbe, és rájövök, hogy talán túl sokáig voltam szótlan.
          - Nem foglak magadra hagyni – sírom el magam. Az, hogy elveszthetem őt, megrémít. Nagyon jóban lettünk, szeretem, a barátom, akinek bármit elmondhatok. – Te ugyanúgy Hana vagy, akit megismertelek. Engem nem érdekel az, amit tettél, megérdemelte az a mocsok. Bárcsak én is olyan erős tudnék lenni, mint te. Benned egy gésa szépsége és ravaszsága mellett egy szamuráj bátorsága is elveszett. Én csak élek, még megvédeni se tudom magam. Komolyan, néha azt gondolom, ha nem lenne mindig mellettem valaki erősebb, akkor már nem élnék.
          Egyelőre nem akarom beleavatni Hanát, hogy mit is értek ez alatt. Ha majd megnyugszik picit, akkor elmesélem az én történetemet is. Addig csak egy pillantást vetek a csuklómra. A sérülésre, amit saját magamnak okoztam, és nem a Három Seprűben szereztem. Bár ennek nem sok köze van ahhoz, amit Phillip tett velem, valahogy mégis emlékeztet arra, és örökre emlékeztetni is fog. Amíg élek, és pont ez az, amiért nem akarom eltüntetni.
          - Beszélj Willow-val erről. Ne félj tőle, meglátod, sokkal jobban megkönnyebbülsz majd, mint most.
          Nyilván nem úgy értem, hogy most azonnal, amint visszamegy az iskolába, de előbb-utóbb muszáj lesz neki. Ha Hana tényleg úgy feloldódik mellette, akkor egy idő után magától is rá fog kérdezni, mi történt, amitől fennáll ez a kettősség. De persze, lehet tévedek és a szerelem úgy elvakítja, hogy nem szúr majd neki szemet a dolog.

[Esmé-san2000. 09. 05.dressu]

Vajon el tudom engedni?..
ongaku

Esmé-san
2000. 09. 05.
dressu

- Most igen, de nem tudom. A gyerek téma valószínűleg örök gócpont marad közöttünk. Valahogy megoldjuk majd, ez nem kérdés, csak még nem tudom mikor.
- Oh, ezt szomorúan hallom. De hiszem, hogy ha valahogy túllendültök ezen, csak mégjobban megerősödik a kapcsolatok - mosolygok rá bíztatóan, és őszintén remélem, hogy így is lesz.
Csak mesélek és mesélek, elveszve az emlékeim között, és a múltamban. Talán már nem is a kávézóban ülök, megint ott állok a játszótéren azon a napon, és megint bámulom a kisfiam meggyötört testét és látom az Őarcát, a sunyi, elégedett vigyorát, látom, ahogy élvezi, hogy játszhat velem. Az voltam számára minidg is egy játékszer.
- Nem foglak magadra hagyni – sírja el magát, én meg hüppögök egy jó Merlineset. Annyira jó, hogy számíthatok rá, de mégis úgy érzem önző dolog ezt mind a nyakába zúdítanom... és mégis olyan jól eső érzés...Hogy kimodtam ezeket. Ezeket a tetteket, a múltam ezen részét, annyira fájdalmasan megkönnyebbültem. Már nem nehezedik úgy rám. De mégis biztos voltam benne, hogy ma éjjal megint rémálmom lesz. Mert a magányomon nem változtat semmit. És ez örökös fájdalomként hasított a szívembe. Minden nap.
- Arigatou, Esmé - mondom remegő hangon, miközben lassan alább hagynak a fájdalmas könnyek, és kezdek megnyugodni. Megnyugodni? Nem is tudom, hogy ez lenne-e a megfelelő szó. Békére lelni? Nem tudom. De már nem háborog olyan nagyon a lelkem.
– Te ugyanúgy Hana vagy, akit megismertelek. Engem nem érdekel az, amit tettél, megérdemelte az a mocsok. Bárcsak én is olyan erős tudnék lenni, mint te. Benned egy gésa szépsége és ravaszsága mellett egy szamuráj bátorsága is elveszett. Én csak élek, még megvédeni se tudom magam. Komolyan, néha azt gondolom, ha nem lenne mindig mellettem valaki erősebb, akkor már nem élnék.
Vígasztal tovább, én pedig ráemelem a tekintetem és belenézek a barna szemébe
- Ugyan, túl kedves vagy hozzám, Esmé - mondom, bár kicist mégis mosolyra húzódik a szám. Nem is a bókok miatt, hanem amiatt, hogy ilyen nagyszerű barátom van. - És hodd el, benned is több rejtőzik, mint hinnéd - szorítom meg bátorítóan a kezét. Nem tudom, mik történhettek vele a múltban, nem tudom, mi miatt hiszi ezt magáról, de mindeki sokkal erősebb, ha a szerettünkért kell kiállni. Mindeki a maga módján bátor, még akkor is, ha nem jó párbajban. Van amikor bátornak kell lenni, és mindent félretéve megóvni azt, aki fontos.
- Beszélj Willow-val erről. Ne félj tőle, meglátod, sokkal jobban megkönnyebbülsz majd, mint most.
- Ohh, hát nem is tudom. Azt hiszem ahhoz több erőre lenne szükségem... és nem vagyok az a nő, akinek elsőre gondol, én nem vagyok olyan tiszta - sóhajtom. Bár azért az én sorsom jobb egy fokkal, mint a félig idézett regény főszereplőjének. - Félek tőle, mi lesz utána - mondom sóhajtva, majd kicsit összeszedettebben közelebb húzom a kávémat. Jól esett Esméhez közelebb bújva lenni, lehet darabokra estem volna, ha nem ül mellém, így legalább kicsit tartani akartam magam mellette. Lassan összeszedem magam.Igen lassan. Lassan talán tovább léphetek.
- Nagyon sokat jelent, hogy meghalgattál és... -elhallgatok, nem igazán tudom mit mondjak. És nem hagytál itt, és nem háborodtál fel a tettemem. Valahogy egyszerre mindenre értem. - És tudod,én is szeretnék a te támaszod lenni, barátként - teszem hozzá.

Hana Tachibana
2000. szeptember 5.

          Mikor elindulok a kiadóból, akkor még nem is tudom, hogy milyen súlyos beszélgetésnek leszek most szereplője. Azt hittem Hana csak egy könnyed délutáni kikapcsolódásra invitál meg, de egy sokkal komolyabb dolog kerekedett belőle. Remélem végig tudom majd vinni úgy az eseményeket, hogy még csak félreérthető dolgot se tegyek. Nem akarom elijeszteni magam mellől valami olyannal, ami nem is úgy van. A legfontosabb feladatom most, hogy megnyugtassam, és úgy gondolom, hogy ez jól is halad.
          - A barátom vagy, és én vallom azt az elvet, ha bajban vagy, akkor megyek és viszem az ásót. Vagy a pálcát, vagy bármi mást, amivel el tudunk tüntetni egy hullát – elmosolyodom, remélem érti a poént a szavaim komolysága mögött.
          Csak figyelem, ahogy Hana lassan elhagyja azt a búskomorságot. Ami persze, teljesen jogos, de azért még nem állítom azt, hogy a vidámság ne állna sokkal jobban neki.
          - Hidd el, próbáltam már, és ideig-óráig tart a kitartásom, de aztán hamar önsajnálatba tudok süllyedni.
          Az is igaz, hogy ez leginkább régebben volt rám jellemző. Mióta Ginevrával vagyok, teljesen megváltozott az életem. Már nem szedek gyógyszereket se és a pszichológusom is majdhogynem gyógyultnak hívott. Persze, tudom, hogy még messze vagyok tőle, de most érzem magam annyira kiegyensúlyozottnak, hogy megnyugodjak. Tényleg nem lehet semmi bajom.
          - Amúgy meg, nem hiszem, hogy túl kedves lennék, csak te gondolsz annak. A naiv sokkal jobban illik rám.
          Ezzel pedig mindent elmondok magamról, és arról, hogy bár a felszínen talán nagyon is önbizalomtól duzzadónak mutatom magam, a felszín alatt nagyon is törékenynek és esetlennek tartom magam. Azért mondom el ezt neki, mert ha Hana nem tudja megbocsájtani magának, amit tett, akkor a végén még úgy is járhat, ahogy én. Bár, akkor szerintem ennek már meg kellett volna mutatkoznia nála, de nem úgy tűnik, mintha így lenne.
          Szerintem a nagybátyám sok mindenben tudna neki segíteni. Legelőször is abban, hogy végre megint nőnek érezze magát, ha annak szeretné. Legalábbis remélem, mert nem igazán ismerem őt, talán tévedek ezzel az üggyel kapcsolatban. Talán valami olyan felé hajtom őt, ami valójában nem is jó neki. Lehet inkább nem is kéne beleszólnom a dolgaikba ilyen mértékben. De mind a ketten megérdemlik a boldogságot.
          - Tiszta? Na, hidd el, hogy Willow sem az a patyolat tisztaság, amilyennek elsőre tűnik. Régen nagyon sok balhéja volt. Nem nagy dolgok, csak mint egy mardekáros fiú, aki lázad tinédzser korában – nevetem el magam.
          Ami azt illeti csak néhány történetet hallottam, azokat is leginkább bemártásént, hogy ne vegyem fel a kapcsolatot vele, de nekem tetszettek azok a történetek. Azóta beszéltem vele többször, bár rövidebb ideig, és tudom, hogy az apám és mindenki más tévedett vele kapcsolatban. Talán Greta néni nem egyedül, de ő megint egy másik kérdés, igazából.
          - Hana, nem kell hálálkodnod ezért, én vagyok megtisztelve, hogy elmesélted ezt nekem. Hidd el, most tényleg úgy érzem, hogy a támaszom tudsz lenni. Egyszer majd én is mesélek, de most rohannom kell vissza a kiadóba.
          Megölelem, és még utoljára az italomért nyúlok. Hana ekkor láthatja meg, hogy nem csak a korábban mesélt Három seprűs incidens nyoma van meg a csuklómon, hanem a másikon is van egy hasonló. Igyekszem úgy tenni, mintha az nem lenne ott, nekem már természetes, de tudom, egyszer el kell majd mesélnem a történetét, arra viszont most még én nem állok készen. És mindenre, ami azóta történt.

Köszönöm a játékot.