Zene hozzá :
http://www.youtube.com/watch?v=JKQwgpaLR6oCyrus
„Van úgy, hogy változásra vágyunk. Átmenetre. Mint az évszakok. A tavaszunk csodálatos volt, de a nyarunknak is vége. Kihagytuk az őszt. És most... hirtelen olyan hideg lett, annyira hideg! Minden megfagy. Szerelmünk elaludt, és a hóesés meglepte. És ha elalszol a hóesésben, nem érzed a halál közeledtét.”
Fázik.
Pedig meleg szél fújdogál. A kezei jéghidegek. Lábai alig engedelmeskednek. Pedig mennie kell. Mennie előre. Tovább, és még tovább.
Volt már veled úgy, hogy azt érezted, a felhők a fejed fölött egyre csak gyűlnek, s Te egyre mélyebbre kerülsz egy sötét gödörben, ahol többé nem érnek el a segítő kezek? Ahol többet nem láthatod a napfényt?
Ott ahol csak fájdalmat érzel?
Van egy fajta kín, ami legalább egyszer kísérti az embereket. Egy olyan, felfoghatatlan érzés, ami soha többé nem hagy majd nyugodni. Ha nem várod, akkor jő, s tépi fel a varratlan sebeket bensőd legmélyén. Hirtelen nem érdekel hány ember áll melletted, téged csak az-az egy foglalkoztat, aki anno megsebzett.
Mert megtette… olyannyira, hogy sose fogod elfelejteni az utolsó mondatát, amit a fejedhez vágott.
Ilyenkor sok gondolat kering az ember fejében.
„Miért pont én?”
„Mi lesz nélküled velem?”
„A világ üres…”
Szívdobbanások rezonálásának elmúltával, minden elcsendesül. Halk, néma és üres lesz.
Fekete-fehér.
Van a másik fajta fájdalom. Ami mindig ott van, akárhányszor az Ő csodás szempárjára gondolsz.
És nő…addig nő, míg azt nem kívánod, hogy ott helyben lőjenek le.
S ha e kettő fájdalom egyveleget alkot, az igen veszélyes a szívre nézve.
Lehet, hogy megreped. Lehet, hogy sose tud megbocsájtani, és lehet, hogy többé nem nyit emberek felé.
Állítólag, ez így helyes….egy ideig.
De mi történik akkor, ha ez a sokadszori megpróbáltatás?
Ha a kis korcs szív többet nem bír ki? Ha nem is akar? Ha örökké a sebeit nyalogatja?
Üresség…
Mintha lassított felvétel volna, lassan lépked előre, fejét lehajtja, egyszerűen nem mer szembenézni azzal ami Őrá vár. Nem akar búcsúzni, nem akar szembesülni a fájdalommal, amit maga után hagy….csak értsék meg, hogy Ő ezt már nem bírja tovább ép ésszel…
Éjszakánként arra ébred, hogy nem akar másnap felébredni. Arra, hogy valami megszakadt benne hónapokkal ezelőtt, s most újult erővel szaggatja a lelkét.
Saját maga vállalja a halált, azt, hogy a halálfalók megtudják, rájött mit tettek vele…hogy tud az Imperioról, s hogy immáron nem az Ő játékszerük.
Menetel a halálba.
Keith…
Vajon tényleg szereti? Vagy ez a furcsa és kiismerhetetlen mardosás a szíve tájékán már csak az utóhatása a bűbájnak? S ha szerelmes belé? És soha nem láthatja már viszont?
Nem érti, egyszerűen nem érheti, miért ilyen igazságtalan a sors, hogy odateszi elé a vágyait, de nem engedi, hogy megérintse, hogy megcsókolja, hogy érezze a teste melegét. Talán azért mert ezek mindig csak rémképek voltak, míg végül átkúsztak rémálomba.
Sikítana.
Megáll … körülnéz.
Tekintete megállapodik a szökőkúton, ami úgy vonzza, mint egy mágnes. A víztükör sima, a kút éppen nem működik.
Már nem az a lány aki volt. Nem egy vélához hasonlatos szépség. Kisírt szemei álmatlan éjszakákról árulkodnak. Bőréből nem sugárzik az a megfoghatatlan kis fény, szépen ívelt ajkai nem húzódnak mosolyra.
Leül a szökőkút peremére, és tenyerébe temeti arcát.
Megfáradt mozdulat egy 16 éves lánytól. Egy lánytól, aki mégis Atlasszá vált kora ellenére, és olyan dolgokat volt hajlandó elviselni, amit csak tébolyodott elmével lehetett.
Halkan sóhajt egyet, ami mégis erősre sikeredik ebben a néma kísértetvárosban.
Csalódásában megremeg és a könnycseppek észrevétlenül kezdenek hullani a földre.