Hilton Metropole

A leghíresebb szállodalánc belvárosi tagja: a Hilton Metropole. A legolcsóbb szobák is egy kisebb vagyonba kerülnek, ám ha igazi luxusra, jó ételre és italra vágysz, nem árt betérned ide!

[- I'm just a fool..."]

To Ms. Elfelda Hall

Earth Angel

ruha

Még egy három akkordos dal és lehet felkötöm magam valamelyik díszcsillárra bordó nyakkendőmmel. Na jó, négy akkord. De komolyan, egy-egy ilyen dalt eljátszani olykor jó lazítás, viszont egy hasonló set listát végigtolni egy este jó részében gazdagéknak, hogy jól érezzék magukat, tényleg meló. Minden egyes penny-ért megdolgozom, az kétségtelen. Meg beugrós vagyok erre az egy alkalomra, kibírom szépen. Szóval szépen olyan félmosollyal (bár kérdéses, hogy ez a szakáll mellett pontosan mennyire is látszik) pengetem a gitárt, ami egy új szerzeményem, még ha igencsak össze kellett húznom a kiadásaim miatta, de mindenkinek van valami szenvedélye... és én ezzel még pénzt is tudok keresni, egyszer majd visszahozza az árát, mint a másik két gitárom is, amit mellette birtoklok. Meg az erősítők. De olyan sok az a három? Ott a Marshall, a Fender, meg ez a VOX... mágiával egy is bőven elég lenne (vagy nem is kéne, csak ilyen muglis bulikon). Na jó, lehet van egy kis problémám és a pénzem nem mindig jól osztom be, de a múltkori kviddics csapat válogatós siker után már csak a jó hírt várom és kevésbé lesz gond az ilyesmi. Ó igen, a repülés... lehet erre kéne gondolnom és akkor elkerülnénk, hogy a következő felvonásban a Johhny B. Goode alatt tényleg előadjam Marty-t a Vissza a jövőbe filmből, ha már ez a szám mindig azt juttatja eszembe. Bár érdemes lenne megnézni a tisztes, felső tízezer publikuma miként rökönyödne meg azon, amit Chuck Berry vagy aztán Angus Young már amúgy is tol/tolt évtizedeken át, mint színpadi mozgást.
Nem kéne hülyeségeken agyalni, mert a szöveget is el fogom rontani, szóval mosoly félre, aztán a mikrofonba búgom a következő verzét amennyire tudom, mert az énekhangom más karakter és inkább magasnak nevezhető az eredetihez képest, na meg karcosabb is itt-ott. Igaz már pár hónapja nem bagózom, de a karcos torzításnak az énekhangba nem is annyira torokból kell jönnie, hanem inkább arcüregben képzi az ember, ha helyes technikával énekel. Kitartás... utolsó verze, aztán kis szünet a zenekarnak. Addig is a karcsú szőkeséget szuggerálom a mulatozók soraiban, aki leginkább meg tudta ragadni a figyelmem.
- I'm just a fool..." - éneklem a végső sorokat s még a tekintetünk is mintha tényleg összevillanna. Legalább van értelme ennek a számomra kínzóan tingli-tangli zenei repertoárnak. Rakhatok így bele egy kis életet és valahogy őszintébbnek tűnik a dolog. De ez is csak játék. Mint a világon minden. Elhalnak az utolsó akkordok, az utolsó kitartott szó magánhangzója a dalszövegből s végül az összes hangszer is, hogy helyét a taps vegye át.
- Köszönjük, ez volt az Allnighters első felvonása, most kis szünet, aztán ismét zene! - megváltás ezeket kimondani s az, hogy a technikus erre beúsztat valami zenét felvételről, de azzal már annyira nem is foglalkozom, legfeljebb annyit állapítok meg, hogy a mi langyos szalonzenekaros set-ünk jobb, mert azok legalább régi jó dalok. Megfordulok kezemmel a gitár nyakán, másik a hangerő potit csavarja le a hangszeren, majd ahogy az erősítőhöz lépek azon is és standby-ra kapcsolom, aztán a gitárt is lerakom az állványra, de még egy kósza simogatás befut feketére lakkozott fejére. Még elég új, de máris kezd a szívemhez nőni. Aztán odahagyom a kis színpadot, hogy valami ital után nézzek. Kezdek józanodni a kezdés előtti bemelegítő italok hatásától és ez így nem lesz jó...

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson



Ruha

Hogy mit keresek én itt? Jerry, a menedzserem hívott el. Máskor általában kihúzom magam a hasonló szórakozásnak álcázott kötelezettségek alól, de ma jól esett eljönni. Az elmúlt hónapok alaposan kivettek belőlem, a szakítás Oleggel, és aztán a villámgyors hazaköltözés. Hét hónappal ezelőtt még úgy tűnt, hogy az életem 180 fokos fordulatot vesz. Várandós voltam és Oleggel alig vártuk, hogy elkezdődjön a közös életünk Dániában. Ő előre ment, hogy berendezkedjen, én pedig nem sokkal később követtem egy magánrepülőgépen. Arra ugyanis semmiképp nem vállalkoztam volna, hogy ilyen hosszú utat tegyek meg civil mugli közlekedési eszközökön, kockáztatva azt, hogy unos-untalan felismerjenek és fotózkodni akarjanak velem. Az első napok Oleggel olyanok voltak az új otthonunkban, mint valami negédes tündérmese, ami aztán elég hamar váltott át gejlből keserűvé.
A baba sajnos a pozitív teszt után négy héttel elment… Én pedig nem csak a kisbabámat veszítettem el, hanem a szerelmemet is. Oleg ugyanis – miután megtörtént a vetélés – teljesen bezárkózott és egyáltalán nem foglalkozott velem. Azt hiszem, nem is akarta igazán ezt az egészet. Valahol megértem. Elvégre pár hónapnyi távkapcsolat után estem teherbe úgy, hogy nem terveztük a babát. Talán én sem álltam még készen erre igazán… Talán ezért történt mindez… De most már sosem fogjuk megtudni. Pár hónapig szenvedtünk ezután még egymás mellett Oleggel, de aztán ideje volt belátnunk, hogy ez az egész nem működik. Egy ködös reggelen aztán fogtam magam, összepakoltam a cuccom és hazajöttem. Hagytam egy búcsúlevelet, amire azóta sem kaptam választ.
Biztosan megbántottam Oleget, de az igazság az volt, hogy ezt a kapcsolatot valójában ő nem akarta, én csak megléptem helyette, amit kellett, hogy visszakapjam a régi önmagamat. Az életkedvemet. A vidámságomat. Amiket az elmúlt időszakban elnyomott valami sűrű, idegesítő melankólia, amit Dániában, Oleg mellett nem tudtam lerázni magamról. Mióta itthon vagyok, azóta sokkal jobban érzem magam. Újra dolgozom, barátokkal találkozom, és ma este végre adtam egy esélyt annak, hogy bulizzak végre úgy igazán egy nagyot.
Kellemes zene szól, ahogy belépek a terembe. A dekor nagyon tetszik, olyan, mintha valami letisztult stílusú dzsungelben lennénk.
A hely tele van fontos emberekkel, akikkel Jerry szerint meg kellene ismerkednem, de ehhez ma egyszerűen nincs kedvem. Szerencsére Jerry csak később jön, úgyhogy elég lesz később megvitatnom vele ezt a kérdést. Szemeimmel Rachel után kutatok, akivel napközben megbeszéltük, hogy ma együtt mulatunk. Rachellel sok közös munkánk volt már, ő is sikeres modell, és ritka kincs, mert a többi „karót nyelt” modellel szemben neki van humora. Hamar észreveszem, már lelkesen könyököl a bárpultnál. Hol máshol lenne? Elmosolyodom és gyorsan odasietek hozzá.
- Szia, csak befutottam – köszönök neki. – Mit iszol? Jól néz ki – pillantok az italára, ami élénk lila színben pompázik.
-  Na végre, hogy itt vagy! Már halálra untam magam! Az a neve, hogy Levendula álom, szerintem finom… és elég ütős… próbáld ki! – feleli, mire le is adom a rendelést a pultos lánynak. Hamar a kezembe kerül az az ital, és egy-két életmentő korty után végigpillantok a helyen. A színpadon néhány fiatal srác zenél, közülük egyből feltűnik a helyes gitáros, aki énekel is. Kellemes hangszíne van, jó hallgatni, és tetszik a gitárja is, de ez a zene nekem nagyon lassú. Rápillantok és közben arra gondolok, vajon ő mennyire élvezheti ezt a számot? Fiatal zenészként el tudom képzelni, hogy inkább valami pörgősebbet játszana ehelyett a nyugis szalonzene helyett.
- Köszönjük, ez volt az Allnighters első felvonása, most kis szünet, aztán ismét zene! – szól bele a mikrofonba, aztán levonul a színpadról. Rachellel együtt megtapsoljuk a zenekart, és ha esetleg rám néz, akkor rámosolygok az ismeretlen gitárosra.
- A gitárost lesed? Cuki - vigyorog rám Rachel.
- Igen, tényleg cuki... na és egy kis ártatlan flört nem árt meg - felelem nevetve.

[- Dupla gin-tonic-ot kérnék legyen szíves, szóval sok gin, kevés tonic!]

To Ms. Elfelda Hall

I sold my soul

ruha

Szinte kizártnak tartom, hogy Jeff formációjával esküvős fellépést is vállaljak a jövőben, mert az talán még ennél is rosszabb lenne a maga módján. Szeretek zenélni, de ezek a vendéglátós stílusú haknik távol állnak tőlem. Most mégis eladtam a lelkem egy estére, de olykor az ember hoz áldozatokat. Munkaként kell felfogni s milyen az az ember, aki a munka elől meghátrál? Lusta, én pedig kicsapongásaim ellenére se mondom magam annak. Megvan a saját ritmusom a dolgok intézésében, ez kétségtelen, de attól még ha meló van, nem a könnyebb végén próbálom megfogni a dolgot, így most sem azt tettem.
Bár, ha őszinte akarok lenni volt ebben szerepe annak is, hogy Jeff úgy csábított le egy próbára, hogy kipróbálhatom a hét húrost amit nemrég szerzett be és a próba maga jó is volt, teljesen más dolgokat toltunk, attól az itt lévők haja az égnek állna, azt hiszem. Amúgy ez a műsor se annyira rossz összességében, csak egyszerűen kezdem inkább bérmajomnak érezni magam egy-egy pillanatban. Ez van, bele kell törődnöm, hogy ez a hakni bizony ellentétes érzelmeket vált ki belőlem: szeretek zenélni, szeretek embereknek játszani de mégse ez a közönségem igazán, szeretem a régi jó dalokat de nem feltétlenül ilyen leosztásban, munkát végezni és pénzt keresni jó, de mégis mintha picit eladtam volna magam... a fene se tud rendet tenni ebben. Mondjuk nem is próbálok, én már megszoktam, hogy általában elmém hajszra, a szívem csáléra húz s ebben kell valamiféle irányított káoszt teremtenem, ami végül is én lennék a külvilág számára.
Bejelentem a szünetet s majdnem hozzá teszem John Lennon klasszikus mondását, hogy "a gazdagok elég, ha taps helyett az ékszereiket csörgetik", de visszanyelem. Igyekszem az embereket tényleges minőségük és nem első benyomások alapján megítélni, de azért csak ott van bennem a lázadás, az "osztályellentét" gondolata, az, hogy ha végignézek a Hilton-t maguknak megengedhetők során a "brit birodalom mely felett sosem megy le a nap" hajdanvolt elitjének reminiszcenciáit látom, akik közül nem egy a prolik véres verítékének köszönhetően kapaszkodott fel s akik megvető pillantásra se méltatnának, ha látnának mondjuk egy aluljáró lejáratánál utcazenélni. Pedig mennyivel őszintébb és örömtelibb tud az lenni! Igaz csak nyáron fordul elő az ilyesmi. Aztán persze ott vannak a tapasztalatok is, mert vagy egy éve még megpróbáltam az "osztályhatárokat" átlépni, de végső soron  kudarc lett abból is. Mennyiben volt ez a különbségek hibája? Nem tudom, de azt éreztem egy-egy pillanatban, hogy az eltérő neveltetés, az, hogy mennyivel zárt, belterjesebb körökben mozognak az ilyen egyének, azért rányomta a dologra a bélyegét. Lehet, hogy nincs igazam.
Kicsit megrázom a fejem alig észrevehetően, ahogy a pult felé tartok. Megint kezdek lemenni abba az emlék spirálba, amibe nem kéne, mert csak keserűség, csalódottság s a kiábrándultság tompító ólomsúlyát kapom meg tőle újra és újra. Fiatal vagyok s belül mégis öregnek érzem magam egy bizonyos szempontból, mert elég mozgalmas éveket tudhatok magam mögött s ebben ugye volt egy háború is, egy ostrom, ami azért traumatizáló élmény volt. Mindannyian sérültünk belül. Ha már tompultság a sorsom, akkor legalább válasszak én eszközt hozzá és legyen az alkohol az! Így kötök ki a pultnál és a csinos szőke teremtés mellett, akitől mintha még egy mosolyt is kaptam volna a taps pillanataiban. Kétségtelenül gyönyörű nő, ezt már a színpadon megállapítottam magamban, de még így sem tűnik fel elsőre, hogy mellette kötök ki, ami talán gáz, de eléggé elmerültem a saját gondolataimban. Lazán a pultra támaszkodom féloldalasan a bal alkarommal, míg jobb kezem megszokás-szerűen simítja végig állam amíg elgondolkozom, hogy mit is igyak, de a kérdésre gyors a válasz.
- Dupla gin-tonic-ot kérnék legyen szíves, szóval sok gin, kevés tonic! - adom le a rendelést kedélyes hangon, miután a fogyasztásunkat a hely állja, amíg zenélünk. Pancserek, nem tudták, hogy Jeff-et én váltom a nővére gyermekének keresztelője miatt, ahová elutazott. Szóval nem voltak vele tisztában, hogy milyen fogyasztási kaliberem van s bizony most több lesz a "veszteség" ebben a mezőben. De nem érdekel, van miből fedezniük ezt nem igaz? Kicsinyes lennék? Talán, de tudom még borzolni a kedélyeiket, mert amíg az italt várom, már ki is szúrom a szöszit a jobbomon, úgyhogy jön is a bartender-nek a kegyelemdöfés.
- Óh, és a két hölgy italát is írja a számlámhoz legyen szíves! - ártatlan, de határozott mosollyal teszem még ezt hozzá wales-i akcentusomra picit rá is tolva, aminek hatására látom, hogy megrándul az arcán egy izom. Persze, nincs számlám, a háznak van. Csakhogy én kitartóan és határozottan tartom az álláspontom az arcomon látszik, hogy ha vitába száll velem, azzal többet kockáztat, mert az élő zene folytatását sodorná veszélybe. - Igenis uram, ahogy kéri. - szűri a fogai között. Én pedig az esélytelenek derűs nyugalmával villantok játékos félmosolyt (Morgan Williamson trademark) a szőkeségre a jobbomon. Bevallom, kezd kicsit ismerősnek tűnni kicsit, de ez nem meglepő, mert nem egy olyan arc villant eddig fel ezen az estén, akit magazinok, bulvár újságok címlapján, plakátokon az Egyesült Királyság városaiban, vagy ha olykor igazán a mugli kultúrára vágyom, a tv képernyőjén már láthattam, mielőtt tovább kapcsoltam volna az idegesítő reklámról, az unalmas politikai vagy gazdasági műsorról.

[Ha sokáig nézel a mélységbe, a mélység is beléd néz.]

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson



Ruha

Ha sokáig nézel a mélységbe, a mélység is beléd néz. Ezt tapasztalom egy ideje már… és ez bizony nem kellemes érzés. Muszáj magamat kihúznom abból a mélységes sárból, amibe Oleg miatt kerültem. Ezért vagyok itt ma is, hogy újra tudjak örülni annak, hogy körülöttem zajlik az élet… és hogy én is részese legyek ennek a színes, pörgő forgatagnak, amihez korábban ösztönösen tartoztam. Akkor természetesen áradt belőlem a vidámság, az, hogy élveztem az élet minden pillanatát… Most viszont? Inkább csak szorgalmasan próbálok tenni érte, hogy egyszer tényleg magától jöjjön az érzés, mint régen. Hogy is mondják? „Fake it until you make it.” Nos, ezen vagyok most.
És ebben éppen kapóra jön a helyes gitáros srác, aki most véletlen-szándékosan mellém kerül, hogy kérjen magának egy italt. Rachelre mosolygok és felé tátogom, hogy: - Itt van – aztán beletemetkezek az italomba egy kicsit, amíg a srác észre nem vesz, vagy ha már észrevett korábban, akkor méltóztatik úgy tenni, mintha észrevenne… Nem tudhatom, melyik eset áll fenn, de igazából nem is számít. Gin-tonicot rendel magának, aztán nagyvonalúan így szól:
- Óh, és a két hölgy italát is írja a számlámhoz legyen szíves!
- Igenis uram, ahogy kéri – feleli kissé nyersen a pultos, amit nem igazán tudok mire vélni, de az emberi viselkedés kifürkészhetetlen bugyrai gyakran tartogatnak számomra ilyen talányokat. Ennek a kibogozásába pedig most nincs kedvem belemerülni. Szórakozni akarok. A figyelmes gesztus után egy édes félmosolyt is kapok a gitárostól, mire a fülem mögé simítom az egyik elszabadult szőke tincset és csak úgy lazán megszólítom.
- Nem elég, hogy a csodás hangoddal elkényeztetsz minket, még az italunkat is te állod? Mivel érdemeltük ki ezt a kegyet? – mosolygok rá játékosan. Letegezem, hiszen láthatóan idősebb vagyok nála, milyen hülyén nézne ki, ha két fiatal itt magázódna egy partin. Sosem voltam az a nagyzolós alkat, aki szereti előadni, hogy ő bizony milyen fontos személy… Még ha így is volt. Szeretek közvetlen lenni az emberekkel, számomra ez természetes. Belekortyolok az italomba újra, és kezdem érezni, ahogy nagyon kicsit elbódít az alkohol. Ha jól érzem, akkor ennek a lila csodának rum az alapja. Néhányat még biztosan meg fogok ma inni belőle. Alig várom, hogy beinduljon az este, és a táncparkett közepén rophassam Rachellel, a levendula álomtól jólesően becsiccsentve… És ha minden jól megy, még az is lehet, hogy az ismeretlen virtuóz barátunk is velünk ropja majd. Én legalábbis nem leszek semmi jónak az elrontója…
- Jajj, itt van Matthew McConaughey! Ezer éve szeretném megismerni - lelkesedik mellettem Rachel.
- Bocsi csajszi, de én most lelépek egy kicsit... Köszönöm szépen az italt! - mosolyog a gitárosra, aztán nyom egy puszit az arcomra, és mint a kámfor, el is tűnik.
- Okés, szia... - szólok még utána, de kötve hiszem, hogy hallja. Azt hiszem, egy időre elvesztettem Rachelt... régóta odáig van McConaugheyért, nem csoda, hogy ennyire bezsongott.

[- Kegyet? Nem vagyok én valami király, hogy kegyet osztogassak... inkább adó a két hölgy szépségének.]

To Ms. Elfelda Hall

I sold my soul

ruha

Kételynek nincs helye. Ha kételkedsz, az óvatlanul a bukáshoz vezet, én pedig egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy mennyire érdemes a dzsungel szabályaiba belegabalyodnom jelen esetben. Például a dzsungel szabálya az is, hogy a nők falkába, de minimum párokba csoportosulva mozognak s ezek az egységek bizony nem jelentenek könnyű diót az "éjszaka őserdejében". Ezt hagyom tökéletesen figyelmen kívül, amikor nem is egy-, de két hölgy felé mutatkozom nagyvonalúnak s bár egy volt az, akivel szemkontaktust váltottunk eddig, mégis fel kell készülnöm a játékszabályokra. Én pedig rugalmas vagyok. A pultos mondjuk nem, de kevesebb dolog van, ami ennyire érdektelen számomra. A Hilton pénztárcája meg kibírja ezt a pár ingyen italt... épp rajtam is megszedik magukat azzal, hogy szolgáltatok éppen nem?
- Kegyet? Nem vagyok én valami király, hogy kegyet osztogassak... inkább adó a két hölgy szépségének. - veszem fel immár közelről a szemkontaktust a szőkeséggel, mélyen elmerülve lélektükreiben, de természetesen a barátnője felé is küldve pillantásokat s kicsit megosztva figyelmem. Nem könnyű, de nem is megoldhatatlan. Tényleg nem érzem magam valami királynak úgy általában sem. Persze ennek a vadonnak az oroszlánja (a sörény megvan hozzá) még lehetek s ha az oroszlán éhes, akkor eszik. De elnézve a kék szemeket, merőben kérdéses, hogy ki a vad és ki a vadász úgy Merlin igazából. Már annál fogva is, hogy egyszerűen eszméletlen szép ez a hölgyemény s az is látszik, hogy ezzel tökéletesen tisztában van. Veszélyes kombináció. De éppen ettől érdekes.
- Annak mondjuk örülök, ha a műsor tetszik, ha egy valaki élvezte, már nem volt hiába és kevésbé érzem magam haknis vendéglátósnak. - jegyzem meg egy könnyed mosollyal, az iménti kegyről szóló kijelentésem megtoldva kicsit. Aztán a "dzsungel" beavatkozik, a pár felbomlik s minden bizonnyal David Attenborough nagy átéléssel tudósítaná természetfilmjében mindezt, ha az "emberállat"-tól forgatna bármikor is ilyesmit. - Igazán nincs mit! - ennyit azért még közbe tudok szúrni, de a hölgyemény elpárolog, szóval a szép szemű szőkeséggel maradok kettesben. Leszámítva egy teremnyi embert. Akik mondjuk abszolút nem foglalkoztatnak, szóval most már teljességében Ő köti le a figyelmem és újra visszatérhetek kék lélektükreinek kitartó fixírozásához.
- Egyébként a nevem Morgan Williamson és igazán örülök, hogy elfogadtad az ital meghívást. - mutatkozom be, hiszen el lehetne még cseverészni akár névtelenül is, de az modortalan lenne és értelme se lenne sok. Bár igaz az is, hogy a névmemóriám olykor nem az igazi, így lehet sokra nem megyek ezzel, de mégis csak így illik. S ha már illem és puccos party, akkor veszem a bátorságot, hogy a bemutatkozást megtoldjam egy kézcsókkal is, kecses kacsója után nyúlva. A szemkontaktust viszont addig sem szüntetem meg, míg ajkaim épphogy súrolják kézfejét. B-t szerettem ezzel hergelni annak idején, főleg, hogy ő pedig sosem felejtette el magyarázni, hogy milyen bunkó módon is csinálom ezt, mert ezt nem így illik. De pont ez volt benne a játék s végső soron most is az. Lesütött szemek? Az ujjhegyek szinte érintés nélküli "csókja"? Lehet ez a kifinomult és illendő évszázadokra nyúló tradíció, csakhogy én mindig is lázadó voltam és leszek is. Lehet illendő módon is lázadni.

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson



Ruha

Kezdem valóban remekül érezni magam, szombat este van, a kezemben finom ital, mellettem a cuki gitáros, mégis mi bajom lehetne? Szerencsére most a világon semmi.
- Kegyet? Nem vagyok én valami király, hogy kegyet osztogassak... inkább adó a két hölgy szépségének – néz a szemembe egyenesen a helyes srác, én meg játékosan rámosolygok megint. A mosoly ingyen van, mégis boldoggá teszi azt, aki adja, meg jól esik annak is, aki kapja. A szakítás szenvedős szakasza előtt folyton mosolyogtam… Szeretném visszakapni azt az önmagamat, igen.
- Annak mondjuk örülök, ha a műsor tetszik, ha egy valaki élvezte, már nem volt hiába és kevésbé érzem magam haknis vendéglátósnak – folytatja könnyed mosollyal a gitáros, és én szívből elnevetem magam. Hát igen, egy zenész biztosan el tud képzelni izgalmasabb estét is, mint a mai, ahol valóban átadhatja magát a rock and rollnak. Megértem az érzést, gyakran járok én is tombolós koncertekre, ha tehetem. Igaz, inkább a VIP szekcióból nézem a bandát és ugrálok, mert mióta ennyire híres vagyok, kellemetlen élmény sajnos a nagy közönségben tombolni. Mindig felismer valaki, hiába húzok napszemcsit vagy baseball sapkát, és onnantól lőttek a szórakozásomnak… helyette bájologhatok mindenféle ismeretlen arccal, akik fotót vagy aláírást szeretnének. Talán önzőn hangzik, de attól még, hogy ismert vagyok, a szabadidőmet nem azzal akarom tölteni, hogy mások bazári majomként kezeljenek… Ezért szeretem ezeket a privát bulikat is, mert itt mindenki a helyén tudja kezelni az ismertséget.
- Azért ennyire csak nem rossz a helyzet… Vagy nagyon szenvedsz? – kérdezem a barna zsarátnokokba tekintve, ugrató éllel a hangomban. Rachel ekkor dönt úgy, hogy ideje lelépni, és szegény gitárosnak is csak annyi ideje van, hogy még utána szóljon: - Igazán nincs mit! – és a barna szépségnek hűlt helye. Nem bánom a dolgot igazán, hiszen jó társaságban vagyok. Kifejezetten szórakoztatónak találom ezt a fiatal zenészt, akinek még a nevét sem tudom. De ami késik, nem múlik.
- Egyébként a nevem Morgan Williamson és igazán örülök, hogy elfogadtad az ital meghívást – mondja aztán, miközben egy édes kézcsókot is kapok tőle. Ettől annyira el vagyok szokva, hogy egy pillanatra elpirulok. Nem hittem volna, hogy valaki tud még úgy udvarolni, hogy attól zavarba jöjjek, mert már olyan sokféleképpen környékeztek meg, de Morgannek sikerült. Meglepetéssel vegyes elismeréssel nézek rá.
- Én meg a meghívásnak örülök, Morgan. Máris feldobtad az estét. Különben Elfelda Hall vagyok – mutatkozom be. A kezeink még mindig egymáshoz érnek és én kellemes bizsergést érzek a bőre érintésétől.
- Na és ma végig a színpadon fogsz játszani, vagy lesz időd egy kicsit bulizni is? – kérdezem oldalra hajtott fejjel, elmerülve a barna íriszekben. Van valami egyszerre izgalmas és megnyugtató a tekintetében, ami miatt nem szívesen szakadnék el tőle. Annyira jó érzés ez, most érzem csak, mennyire hiányzott ez a kellemes bizsergés, amit a lélektükrök találkozása vált ki.

[- A művészet mindig szenvedés...]

To Ms. Elfelda Hall

I sold my soul

ruha

- A művészet mindig szenvedés... - legyintek aprót, majd kicsit el is nevetem magam. - Bár ez speciel elég messze van a művészettől. De komolyra fordítva azt nem mondanám, hogy nagyon szenvedek, csupán kissé idegennek érzem magam ebben a miliőben úgy is, hogy egyébként szeretem a dalokat, amiket játszunk. - adom meg a rendes magyarázatot is, mert végső soron ez a probléma tetemes része. Mondjuk amióta szőke ciklonnal szóba elegyedtem, a helyzet korántsem olyan rossz, hiszen remekül elszemezgetünk és még olyan igazi játékos szívolvasztó mosolyokat is kapok tőle,amiknek megvan a maguk hatása. Nem vagyok fából. Nagyon nem... sőt, még meg is tudom nevettetni, ami mindenképpen pozitív. Kezdem kicsit megint úgy érezni magam, mint aki él és ez jó. Hónapok óta vegetálok aközött a két véglet között, hogy valamiféle hedonizmusba merülve-menekülve kapjam meg ezt az érzést, vagy az alkotásba. De valami mindig hiányzik, van mindig valami űr s az érzés, hogy minden egész valahogy mégis csonka. Nem mondom, hogy most ez megfordult volna, de egészen jól háttérbe szorult. Mint ahogy a barátnő is aki hamarosan dobbant.
- Akkor már csak azt kell megoldanunk, hogy a levegőben is tartsuk ezt a labdát és ne essen le. - jegyzem meg játékosan s kecses kacsóját, ami puhán és melegen simul az én határozottabb tenyerembe igen nehezemre esik elengedni, szinte fel se tűnik, hogy csak elég lassan csúsznak szét ujjaink s végül a finom érintésnek csak az emléke marad meg. - Tuti nem meglepő, hogy eléggé ismerősen cseng a név, elvégre itt mindenki híres, csak én vagyok tudatlan a világ ilyen hívságai felől. Lehet nem válik becsületemre az elvontság... minden esetre kedves Elfelda talán maradjunk is ennél a formánál és maradjon rejtély, hogy honnan is vagy ismert. - szavaim végeztével belekortyolok az italba, amit időközben megkaptam s a borókapárlat jólesően marja végig a torkomat a szénsavval vegyítve. Valami azt súgja, hogy jobb néven venné ha átlag emberként kezelik és nem akar kilétével, hírnevével hivalkodni. Lehet tévedek, de nyílt és egyszerű, kedves közvetlensége számomra ezt az érzetet kelti. Ha pedig tévedtem, legfeljebb lelocsol az italával s ennyi.
- Szerencsére nem egész estés a lekötöttség, bölcsen úgy gondolták a szervezők, hogy felvételről is szólhat zene, ne csak élőben menjen. Úgyhogy még egy pár dal van hátra, de utána szabadság... azon mondjuk gondolkozom, hogy ezt az andalgósdit kicsit fel kéne csavarni, hátha a szervezőket is felbosszantjuk kicsit... - huncut mosoly villan meg a szám sarkában s újabb korty italt küldök le. Van egy olyan érzésem, hogy kérdésének van némi felderítő jellege is, az pedig éppen nekem se lenne ellenemre, ha mondjuk vele mulatnék tovább, bármennyire is vérszegényke egyelőre ez a rendezvény számomra. Más az ingerküszöböm, ez tény.
- Vagy, ha van kedved egy kis játékra, fogadhatunk valamiben amit szerinted nem csinálnék meg ott a világot jelentő deszkákon! - vetem fel, tovább görgetve az eseményeket, hogy tényleg kilépjünk ebből a halovány hangulatból és valami emlékezetes irányába tereljük.

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson



Ruha

- A művészet mindig szenvedés... – mondja nevetve a gitáros, mire én is elmosolyodom. Modellként pontosan tudom, hogy a legtöbb fotózásnál – ami nem csak arról szól, hogy mosolyogjak és rázzam hátra a hajam, meg legyek gyönyörű – hanem némi művészeti értékeit is képvisel, ott mélyen kell kutatnom magamban, hogy sikerüljön átható érzéseket sugároznom, amik a képet nézve átjárják a befogadót is.
- Ezzel nem tudok vitatkozni – mosolygok lágyan Morganre, aki ezek után rátesz még egy lapáttal az eddigiekre.
- Akkor már csak azt kell megoldanunk, hogy a levegőben is tartsuk ezt a labdát és ne essen le – mondja, én meg magamban arra gondolok, hogy milyen jó is ez.
- Rajtam nem fog múlni – kacsintok rá játékos mosollyal, hogy érezze, poénnak szánom ezt a kacsintást. Egy kis megjegyzés, arra egy rövidke válasz… adok-kapok, amitől mindketten feltöltődünk és jól érezzük magunkat. Hálás vagyok azért, hogy sikerült teljesen feloldódnom és kiélvezem a pillanatot, hogy önfeledten flörtölök egy ismeretlennel. Aki már annyira nem is ismeretlen, hiszen a nevét tudom. Ő viszont – a legtöbb emberrel ellentétben – csak most tudja meg az enyémet.
- Tuti nem meglepő, hogy eléggé ismerősen cseng a név, elvégre itt mindenki híres, csak én vagyok tudatlan a világ ilyen hívságai felől. Lehet nem válik becsületemre az elvontság... minden esetre kedves Elfelda talán maradjunk is ennél a formánál és maradjon rejtély, hogy honnan is vagy ismert – vallja be, hogy fogalma sincs arról, ki is vagyok én a nagybetűs életben, de ez egyáltalán nem zavar, sőt! Végre valaki, aki nem kezdi el sorolni a reklámokat meg a fotókampányokat, amikben látott.
- Részemről ez így tökéletesen megfelel… Végülis nem vagyok más, csak egy lány, aki szeretne ma jól szórakozni – mosolygok rá. Ez teljesen igaz… Most nem vagyunk más, mint két fiatal, akik szeretnék ledobni magukról a hétköznapok súlyát, hogy átadják magukat a jóleső bizsergésnek, amit egy ilyen laza ismerkedés ad.
- Szerencsére nem egész estés a lekötöttség, bölcsen úgy gondolták a szervezők, hogy felvételről is szólhat zene, ne csak élőben menjen. Úgyhogy még egy pár dal van hátra, de utána szabadság... azon mondjuk gondolkozom, hogy ezt az andalgósdit kicsit fel kéne csavarni, hátha a szervezőket is felbosszantjuk kicsit... – mondja huncut tekintettel, amivel felkelti bennem is a játékos oldalam. Kérdőn vonom fel a szemöldököm, hogy mire is gondolhat pontosan?
- Vagy, ha van kedved egy kis játékra, fogadhatunk valamiben amit szerinted nem csinálnék meg ott a világot jelentő deszkákon! – fejti ki bővebben az ötletét, ami nagyon tetszik nekem!
- Hmm… - könyökölök a pultra az államat támasztva, látványosan elgondolkodó pózban.
- Már van is egy ötletem – emelem a számhoz a poharam és belekortyolok, a hatásszünet kedvéért.
- Mi lenne, ha Elvis csípőmozgását imitálnád odafönt? Szerintem a közönség megveszne érte – nézek rá játékosan. Ha már feldobta azt a kvaffot, akkor én bizony lecsapom… Ki nem hagynám!
- Na és ha sikerül a kihívást teljesíteni, akkor nálad lesz az a bizonyos labda… - kortyolok bele ismét az italomba, a pohár pereme fölött mélyen a csokibarna szemekbe nézve.

[- Pedig már azt hittem, hogy vitatkozhatok egy jót egy csinos hölggyel... milyen kár!]

To Ms. Elfelda Hall

I sold my soul

ruha

- Pedig már azt hittem, hogy vitatkozhatok egy jót egy csinos hölggyel... milyen kár! - mímelem a csalódottat, de aztán elnevetem magam, jelezve, hogy leginkább csak bolondozok. Lehet ezért is gondolják sokan, hogy nem lehet engem komolyan venni? Végső soron többnyire ez is a célom. Gondoljanak és beszéljenek rólam a emberek akármit, én nem bánom s csak jól jövök ki belőle, mert végső soron így csak igen kevesek tudják/tudhatják meg, hogy milyen is vagyok valójában. Esélyes, hogy egyébként szöszit sem érdekli ez a dolog igazán, de előre nem alkotok véleményt.
- Ez jól hangzik, de végső soron minden dolog, amiben két ember érintett, az kettőn is áll. - ezt már picit komolyabban teszem hozzá, mert így is gondolom s talán ennyire "kikukkanthat" az álarc mögül egy másik részem is. Könnyed, játékos ez az egész kialakult helyzet ez tény, de azzal is szembe kell néznem, hogy az a tényleg légiesen könnyed valaki, aki mondjuk két éve még tudtam lenni, mostanra már abban a formában nem egészen létezik. A másik pedig az, hogy egy-egy villanásra talán érdemes is a "mélységbe bámultatni" a másikat, aki ettől ha megretten, nem veszítek semmit, ha pedig nem, akkor sokkal esélyesebb, hogy talán nyerjünk valamit. Mind a ketten. Ahogy kék lélektükreit figyelem a pajkos szikrázás, a csábos sugarak mellett amit a világ felé lövell, bizony én is látok valamit, amit leginkább egy árnyéknak neveznék. A szem a lélek tükre s egy nőn mindig a szemét nézem meg legelőször. Ha a tekintetével nem tud megfogni, ha azt nem találom elég szépnek, lehet kültakarójának többi része bármilyen vonzó, akkor az érdeklődésem tekintélyes részét már elvesztette.
A szőkeségnek kétségtelenül megragadó (és megtartó erejű) tekintete van, viszont ha sok szempárt vizslatott már az ember, akkor kicsit olvasni is megtanul bennük. Na nem úgy, hogy bármit is konkrétan tudjak, inkább csak intuíciókkal gazdagodom. Vajon ő is látja azt a tompultságot az én szemeim fényében, ami belülről sugározhat? S ha igen rá is ébred erre? Nem tudom és ha ezt most vetné fel akkor minden rossz irányba menne, de erre nem kerül sor. Talán majd egyszer. Talán.
Ahogy érzem, mintha kicsit kő esne le róla azzal, hogy nem ismerem fel igazán s nem is akarom annyira ezt a kérést feszegetni. Hogy nem akarom se többnek, se kevesebbnek kezelni, mint egyszerű földi halandót s az embert, a nőt látom benne, nem a hírnevet, a vagyont, státusszimbólumot, vagy tudom is én mit szokott a legtöbb valóban felszínes létforma.
- Azt azért nem mondanám, hogy csak egy lány... inkább a lány ebben a teremben, ha őszinte akarok lenni. - teszem hozzá könnyed hangnemben, annál is inkább, mert aztán egy kis játék következik. Na nem a betűkkel, hanem az este eseményeivel kapcsolatban. Ő pedig benne van, ami tetszik. Türelmesen várom ki, amíg elgondolkozik s úgy teszek, mintha nem is észlelném, hogy szándékosan tantalizál az idő pici húzásával. Inkább fogyasztok még az italomból.
- Oh, úgy látom a kisasszony alábecsüli, hogy mennyire is tudok én szégyentelen lenni! - nevetem el magam, főleg azért, mert a kihívás tényleg nem megterhelő annak, aki van olyan excentrikus, mint amilyen én tudok lenni. Már, ha ilyen szépen akarjuk megfogalmazni azt, hogy nem riadok vissza a nyilvános bohóckodástól. Szóval állom a tekintetét s úgy adom meg válaszom.
- Legyen, aztán majd eldöntöd, hogy mennyire tetszik és milyen jutalmat érdemlek érte. De a labda végig a kegyedé marad ebben az esetben. Vagy netán nem tetszik ismerni, hogy mi is a dolgok rendje? A lovagnak szenvedni kell
s próbákat kiállni a hölgye kegyéért, ez a dolgok menete! - teszem jobbom szívemre, másik kezemmel szabad kacsója után nyúlok, mintha ez tényleg valami lovagregény lenne, legalábbis egy mese a maga módján. Végső soron az is nem? Elvégre ő egy olyan hölgyemény, aki igazából számomra elérhetetlen kéne, hogy legyen. És valójában minden bizonnyal az is. Lehet ezért is tudok még lazább lenni, mert az esélytelenek nyugalma mozgat.

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson



Ruha

- Pedig már azt hittem, hogy vitatkozhatok egy jót egy csinos hölggyel... milyen kár! – ugrat finoman, mire megjátszott bűntudattal rázom meg a fejem.
- Sajnálom, hogy csalódást okoztam… de ami késik, nem múlik! – ígérem neki, majd belekortyolok az italomba, ami lassan kezd kiürülni, egy-két korty van már csak benne. Bár eleve nem volt nagy mennyiség a pohárban, a hatását mégis hamar érezni. Ahogy a bőröm alatt szétárad a jótékony, meleg, bizsergető érzés, hogy ma semmi gond nem történhet velem, csakis jó… Furcsa dolog ez az alkohol, hamis biztonságérzetet és örömöt csal az emberekbe, talán ezért szoknak rá annyian. Szerencsére én sosem küzdöttem semmilyen függőséggel, mindig nagyon vigyáztam arra, hogy ilyesmi ne történjen meg velem. Talán éppen amiatt, hogy apám folyton terrorizálta anyámat, és én nem akartam semmilyen szinten sem kiszolgáltatott lenni. A magam ura akartam lenni, egy erős nő, akinek nem árthat senki és semmi. Ez hamar sikerült is, hála annak, hogy könnyen befutottam. A hírnevemet és a vagyonomat ezután arra használtam fel, hogy olyan boszorkányokon segítsek, akiket otthon bántalmaznak. Ahogyan anyám életét megkeserítette apám, amíg ennek anyám egy szép napon véget nem vetett…
- Ez jól hangzik, de végső soron minden dolog, amiben két ember érintett, az kettőn is áll – jegyzi meg Morgan, és erre én is elgondolkodom. Így van. A kapcsolatok ok- okozati összefüggések… Anyáméknál is ez volt a tényállás. Apám éveken át véresre verte anyámat, amikor rájött a dühroham, majd anyám úgy döntött, fontosabb a mi biztonságunk és a saját élete… így lassan, de biztosan megmérgezte őt azzal a bizonyos kimutathatatlan méreggel. Amíg felidézem a történteket, sötét árny úszik végig íriszeimen, de aztán tudatosan úgy döntök, elég ebből. Ma nem akarok tragédiát… komédiára vágyom. És ha minden jól megy, hamarosan lesz itt komédia, nem is akármilyen!
- Azt azért nem mondanám, hogy csak egy lány... inkább a lány ebben a teremben, ha őszinte akarok lenni – bókol kedvesen Morgan. Nagyon jól esnek a szavai, ez az a fajta bók, ami tényleg hatásos. Őszinte, egyszerű, de nagyszerű. – Köszönöm! – mosolygok rá az eddigi játékossághoz képest egy leheletnyivel finomabban, mélyebbről jövő őszinteséggel. Tényleg jól esett, amit mondott, minek tagadjam…
- Oh, úgy látom a kisasszony alábecsüli, hogy mennyire is tudok én szégyentelen lenni! – tér vissza aztán egy pillanat alatt az előző, játékosabb énje. - Legyen, aztán majd eldöntöd, hogy mennyire tetszik és milyen jutalmat érdemlek érte. De a labda végig a kegyedé marad ebben az esetben. Vagy netán nem tetszik ismerni, hogy mi is a dolgok rendje? A lovagnak szenvedni kell s próbákat kiállni a hölgye kegyéért, ez a dolgok menete! – bolondozik kezét a szívére téve, másik kezével az én kezemet megérintve. Ujjaim és tenyerem lágyan simulnak az övéhez, hagyom, hogy finom játékba kezdjenek és élvezem a bőre meleg, simogató érintését. Ha lehetne, el sem engedném, de az is igaz, hogy nagyon kíváncsi vagyok már arra a bizonyos csípőmozgásra is… Így ha eljön az idő, mégis csak hajlandó leszek felengedni a színpadra.
– Szuperül hangzik ez a felállás! – nevetek.
- Ha a lovagom próbára vágyik, hát tegye magát próbára nyugodtan! De szerencse, hogy már nem a középkorban élünk, én ugyanis arra egyáltalán nem tartok igényt, hogy szenvedjen is miattam... – simítok végig ujjbegyein az enyéimmel. - ...mert én csakis jót akarok neki.

[- Remek, már tartottam tőle, hogy egy olyan rózsára akadtam, aminek nincsenek tövisei.]

To Ms. Elfelda Hall

She is the gal that I love best

ruha

- Remek, már tartottam tőle, hogy egy olyan rózsára akadtam, aminek nincsenek tövisei. - kontrázok a mókás de azért végső soron mégis csak fenyegető kis feleletre, aminek nyilván nem sok a komolyság tartalma, mégis ott lappang benne a potenciál s ettől több ez végső soron valami játékos évődésnél mégis több, egy olyan verbális tánc, vagy ha úgy tetszik kardcsörte ami nem vérre megy, de mégis sokat mondhat és sokat érhet. Kicsit benne foglaltatik, hogy ki milyen a gondolkodását, a szellemi képességeit tekintve, itt tényleg játék zajlik a betűkkel. Szabad asszociatív és látszólag csapongó, mégis holisztikus értelemben fókuszált stílusom nyíltan tört és tör magának utat. Itt is egy kimondatlan paradoxon felé tartó bók került elő, hiszen a "nincsen rózsa tövis nélkül" tézis kerül elő parafrázisban, egyszerre hasonlítva Elfelda-t egy gyönyörű virághoz, tulajdonítva neki komoly erőt olyan tekintetben, hogy tud sérülést okozni s ott az önellentmondás, hogy ha nincsenek tövisei, akkor mégse rózsa.
Jó, lehet nem kéne ma többet innom, mert ilyenkor még jobban túlvariálom a dolgokat és ez kerekedik belőle. De nem az lennék aki, ha most leállnék. Bármivel is. A cigit már letettem, az egyéb tudatmódosítókkal is megoldottam az épp csak bontakozó problémám, de az alkoholról nem mondtam le továbbra sem. Nincs mit tagadni, a művészet irányába kacsintgatás, a rock and roll életmód elég korán lecsapott rám, először akkor, amikor a háború befejeződött és az első szabad nyarat tényleg szabadon töltöttem, kevés időt töltve otthon, ellenben sokat stoppolva, vándorolva szép szigetországunk útjait, városait. Elindultam akkor egy lejtőn? Kétségtelen, de veszteségek, traumák és időleges nyereségek ellentmondásos hullámai csaptak össze a fejem felett s vezettek oda végső soron, ahol vagyok. Aki vagyok.
- Igazán nincs mit. - szelíd mosolyt szelíd mosollyal viszonzok s egy picit hagyom megülni a csendet, a szemek játékát köztünk és élvezni, átélni a pillanatok varázsát, ami olyan kellemes és lelket melengető. Ez egy picit meg tud maradni akkor is, amikor bolondozni kezdek kezeink érintkezésén keresztül, amit nem véletlenül raktam a színpadias-mókás gesztus mellé. Kedves szavai újra szelíd (bár jó szokásom szerint) féloldalas mosolyt csalnak ajkaimra.
- Akkor ez azt jelenti, nem lesz azzal próbára téve hallgatási képességem, hogy egy felingerelt kanmacskával karmoltatod a hátam! Ez mindenképpen áldásosnak tekinthető. Bár a kínzást lehet tőled még el is fogadnám. - mondom ezúttal a régi költészet világa felé kanyarodva, hiszen a macskás eset egy középkori versben maradt fenn, a kínzás pedig rokon egy Ovidius versrésszel, de megint kezdem túlgondolni a dolgokat, így csak újra lágy csókot nyomok Elfelda kézfejére ajkaimhoz emelve kacsóját, majd elengedem. - Ha megbocsátasz, most van egy küldetésem! - üres poharam visszatolom a pultos felé, intve picit, hogy töltse újra, amit igen kelletlenül meg is tesz, majd egy könnyed mosoly felvillantása után teli pohárral hagyom ott Elfelda-t a pultnál, hogy a színpadra szambázzak. Ott elhelyezem a poharat elérhető helyre, hogy a számok között ihassak, ha szükséges. A gitárt újra a nyakamba akasztom, majd bejelentem, hogy a szünet véget ért, a felvétel zenét szépen lekeverik, mi pedig játszani kezdünk. Bemelegítésnek egy instrumentális tétel kerül elő, a Shadows-tól a Guitar Tango, amit követően picit közelebb intem a többieket a doboshoz lépve. - Oké srácok, az Elvis dalt picit hozzuk előbbre, aztán hagyjuk a tingli-tanglit és jöjjön inkább, amit csütörtökön jammeltünk: Doors, Little Richard meg Beatles! - látom, hogy ők is unják kicsit a dolgot, szóval bele is egyeznek, mire újra a közönség felé fordulunk, én pedig a mikrofonhoz lépek.
- Remélem mindenki kellően friss még, mert most arra szeretném kérni a kedves közönséget, hogy játsszanak velünk! Szóval félre a poharakkal, ragadják meg a partnerek kezét és gyerünk a parkettre! Csörrenjenek össze a gyémántos karperecek és a drága Rolex-ek! Egy-két-há és! - számolok be, majd bele is kezdünk a Hound Dog-ba, az én tekintetem pedig most kifejezetten Elfelda-t keresi, ahogy alkoholtól fűtötten a lehető leghitelesebb Elvis alakításomat próbálom előhozni. Csípő riszát kért, de megkapja a teljes csomagot: ha a Királyt szeretné, megkapja a Királyt. Követem az ütemet, a játékom és énekem ritmusát s arra mozgok, a lehető legjobb tudásom szerint utánozva a lábcsúsztatásokat, jön a kért csípőrisza a gitárral ami a hangszernek hála így egy különösen obszcén mozdulatsort eredményez (nem véletlenül keltett felháborodást anno), a csendes kiállásoknál pedig még az is összejön, hogy meg tudjam fogni egyik kézzel a mikrofon állványt, másikkal kimutatok a közönségre (hármat találhat bárki, hogy kire...) míg egyik lábam olyan Elvis-esen lábujjhegyre áll, a másik adja a stabilitást, majd jön a következő verze. Szóval két percre Elvis imitátor leszek, hogy aztán a következő dalnál már kicsit Jim Morrisonná változzam a Touch me idejéig s a sort még folytathatom, most csak a pörgős rock and roll-ok sorjáznak s én ugrálok, táncikálok, mozgok és éneklek, gitározok, egészen kimelegedve a tevékenységbe. Teljesen átadtam magam a zenének és az élménynek. A közönséggel persze megvan a kontaktus, de az tény, hogy Elfelda kapja a legtöbb figyelmet tőlem, olyan, mintha az egész neki szólna, mintha miatta adnék bele mindent. Hogy lehet ezért kapni fogunk? Akkor csak még inkább igaz, hogy egy pillanatra visszaugrottunk negyven-ötven évet az időben. De persze a koncert véget ér, miután a The Who My Generation-jével zárunk (a színpadot azért nem vertük szét, ennyire nem lett stílszerű) én újra elbúcsúzom a közönségtől, majd mélyen szedve a levegőt nyúlok a poharamért, hogy utolsó kortyom is leküldjem, majd lelépek a színpadról az oldalsó pár lépcsőfokocskán. Jólesően szusszanok egyet, a gitárt a vállpántnál fogva hátra tolom s meglazítom kicsit a nyakkendőm, a felső gombot pedig ki is oldom. Rohadt meleg lett így a végére.

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson



Ruha

- Remek, már tartottam tőle, hogy egy olyan rózsára akadtam, aminek nincsenek tövisei – viccelődik velem Morgan, mire ismét lágyan felkacagok. Minden vagyok ugyanis, csak tövis nélküli rózsa nem… Csakhogy a töviseket nagyon mélyre zártam el magamban, nehogy feltűnjön a külvilágnak. Mert ezek a tövisek titkosak… Ha fény derülne rájuk valaha is, anyám talán élete végéig az Azkabanban szenvedne miattuk. Holott nem az ő hibája volt, hogy gyilkos lett belőle… Meggyőződésem, hogy csakis a pszichopata apám tehetett erről. Na de hagyjuk ezt, a mai este remélhetőleg nem a tövisekről szól, hanem a finom, puha, illatos rózsaszirmokról… Legalábbis én ebben bízom.
- Akkor ez azt jelenti, nem lesz azzal próbára téve hallgatási képességem, hogy egy felingerelt kanmacskával karmoltatod a hátam! Ez mindenképpen áldásosnak tekinthető. Bár a kínzást lehet tőled még el is fogadnám – tesz még rá egy lapáttal az előzőekre Morgan. Erre nagyon finoman, de belekarmolok a tenyerébe.
- Hát, ha ennyire szeretnéd, talán mégis rávehető vagyok a hős lovagom kínzására – mosolygok rá, a karmolást átváltva simogatássá közben.
Jó lenne, ha ez a pillanat nem érne véget, ahogyan szemeink kereszttüzében perzselődöm jólesően megbizseregve, de az élet nem erről szól. Minden pillanat után jön egy újabb… ami talán még fontosabb is, mint az előző.
- Ha megbocsátasz, most van egy küldetésem! – búcsúzik el tőlem újabb kézcsókkal a cuki gitáros, én pedig eleresztem, akármilyen nehezemre esik is ez. Valahogy az a magánérzésem, hogy hiányáért alaposan kárpótol majd, és a mostani meghitt pillanatunk után egy jóval hosszabb és bizonyos értelemben szórakoztatóbb pillanat következik el…
Ahogy Morgan távozik, én is utánpótlást kérek a pultos sráctól, aki ezután kissé nyersen így szól.
- Ez már nem az úr számlájára megy, ugye? – kérdezi, furcsán megnyomva az úr szónál a hangsúlyt, mire fejcsóválással jelzem, hogy nem, ezt már én állom. Belekortyolok az italomba és a színpad felé fordulok, ahol olyan performansz veszi kezdetét, amit valószínűséggel sosem felejtek….
- Remélem mindenki kellően friss még, mert most arra szeretném kérni a kedves közönséget, hogy játsszanak velünk! Szóval félre a poharakkal, ragadják meg a partnerek kezét és gyerünk a parkettre! Csörrenjenek össze a gyémántos karperecek és a drága Rolex-ek! Egy-két-há és! – mondja Morgan, nekem meg nem kell kétszer mondani, ahogy az emberek elkezdenek a színpad felé szállingózni, én is sodródom az árral. Az itallal a kezemben lépek közelebb és közelebb, ahogy az Elvis szám kezdetét veszi. Kihívóan mosolygok Morganre, aki láthatóan nem tréfált, mikor azt mondta, hogy tud igazán szégyentelen is lenni. Beleborzongok a gyönyörűségbe, amit az ide-oda röppenő csípő, a repülő, majd felém irányuló mikrofonállvány és a lábujjhegyes riszálás látványa nyújt. Hangosan nevetek és most már egyenesen boldog vagyok… Erre nincs más szó és kész. Túljutottam azon, hogy nosztalgiával szemléljem vidámabb énemet, ahogy ezen nem is olyan rég még tetten értem magam. Akkor beleszomorodott a szívem abba, hogy miért vagyok ilyen ritkán ennyire önfeledt, mikor régen mindig ilyen voltam… Most viszont már eszembe sem jut bármiért is önsajnáltatásba merülni. Nevetve bűvölöm Morgant a tekintetemmel, majd miután pár nagyobb korty után kiürül a poharam és egy tálcás pincér felém téved, megszabadulok a pohártól. Nos, az Elvis számnak ugyan vége, de a bulinak koránt sem, és én most kezdek belemelegedni igazán. A közönség láthatóan nagyon élvezi a bulit, megy az ugrálva csápolás, amihez én is lelkesen csatlakozom. Lazán összefogom a hajam, szabadon tombolok a zenére, és ez aaaanyira jól esik most. Vicces látvány lehet odafentről, hogy egy csomó híresség így elengedi magát… Talán másoknak is olyan nagy szüksége volt egy igazi, gitáros bulira, mint nekem? Vagy ez az előre nem várt reakció kizárólag Morgan egyedülálló sármjának tudható be? Ki tudja… De amikor véget ér az utolsó taktus, és lassan elhal az ujjongás meg a hangos taps, a tömeg elkezd oszladozni, én viszont megragadom az alkalmat, hogy odalépjek a lépcső végénél pihegő Morganhez.
- Eszméletlen voltál! Elvis elbújhat mögötted! – nevetek rá lelkesen. – Azt hiszem, ezt a riszálást örökké el tudnám nézni – nézek mélyen a szemébe, s közben finoman megborzolom ujjaimmal a haját, ha hagyja.
- Nincs kedved kimenni kicsit a teraszra? Eléggé befűtöttetek itt – legyezgetem magam látványosan a retikülömmel, demonstrálandó az érezhető hőséget.

[- Oh, mindent a maga idejében drága hölgyem!]

To Ms. Elfelda Hall

She is the gal that I love best

ruha

- Oh, mindent a maga idejében drága hölgyem! - huncut somolygás a reakció a karmolászásra és kijelentésére. Az egész csak játékos gesztus volt, szóval akként is kezelem. - Egyébként az így is látszik, hogy a férfiak kínzásához minden adottságod megvan. - teszem még hozzá mintegy mellékesen, újra bókolva neki, de ez nem a külcsínnek szól, vagyis nem csak, attól mélyebben is érthető. Hiszen viselkedés,  szellemi képességek, a természet bája és varázsa mind-mind benne van és lehet az eszköztárban! Mert azt azért már sikerült leszűrni, hogy a szőkeség buksiját nem fűrészpor tölti meg, választékosan és intelligensen lehet vele csevegni s ezeket a játékos pengeváltásokat is rendezni, ami mind-mind erről árulkodik. Én pedig ezt igencsak szem előtt tartom.
Viszont más dolog is igényli a figyelmem, mert a munkával bizony nem végeztem mára. És még egy küldetésem is van hozzá! Szóval újra színpadra lépek és a bandával a pici megbeszélés után bele is csapunk. Szeretek Jeff haverjaival zenélni, ez nem vitás és arról is szó volt, hogy beléphetnék állandóra is, de pont az ilyen haknik miatt erősödött meg bennem az a "nem" még inkább. Jó, a jelek szerint valami mindent felülmúlóan pozitív is származni látszik ebből, de azért legyünk őszinték: ez a kivétel, ami erősítheti a szabályt. Akárhogy is, Elfelda kért valamit, én pedig nem olyan fából vagyok, hogy ne akarjam kiállni a próbát! Ha józan lennék, még akkor sem okozna ez különösebb gondot, olyan régen megtanultam már elvonatkoztatni attól amit csinálok s attól, aki valójában vagyok. Ez persze nem azt jelenti, hogy valami teljesen álságos dolog lenne amit művelek, ez is én vagyok végső soron és ez is belőlem fakad, csupán van hozzá egy adag színészet, egy adag fel- és elszabadultság is. Bonyolult egyensúlyi rendszer ez, lényegében irányított káoszként tudnám leírni magam, ez pedig most tényleg nyilvánvalóvá válik a második felvonás erejéig. A mozgás, a zene és a ritmus, az alkohol az ereimben, na meg Elfelda vissza-visszatérő rám villanó tekintete, mind-mind egy pontba és pillanatba sűrűsödik össze, ami majdnem végtelennek hat. S mégis véges. Oximoron a javából, de ez csak növeli az értékét.
Szóval lecseng ez is, megtettem, amiért fizetnek (bár az kérdés, hogy milyen lesz a visszhangja, de ha a hírességek jól szórakoztak csak nem lesz rossz) és lassan megkezdem a hivatásos ittlétem felszámolását. Ekkor érkezik meg Elfelda, aki pont akkor kap el, mikor a gitárt akasztanám le a nyakamból.
- Á, Elvis volt a király, egyszeri és megismételhetetlen, ahogy Jim Morrison és a többiek is... ettől sztárok: ha eltűnnek, űr marad a helyükön és nem lehet őket felcserélni. - mosolyodom el szelíden, még akkor is, ha ezzel a közléssel lehet sokakat megsértettem volna a teremben. Mert legyünk őszinték: hány híresség valóban sztár? De én egyszerű földi halandó vagyok, ez nem az én dolgom. - Igazából mindez leginkább  te kedvedért volt, szóval nem mondom, hogy lehetetlent kívánsz. Legfeljebb az örökké részével. - adom meg a magam válaszát s mintha picit tán még zavarba is jönnék egy pillanatra minden pofátlanságom ellenére, amit egyébként fel tudok vonultatni. Lehet azért, mert úgy nézett a szemembe mélyen s még a hajamat is megborzolta? Olyan tüneményes és bensőséges pillanat volt. De ha már a hajamat borzolta s így elég közel lépett, hát az én kezem is végigsimított derekán futólag, hogy aztán az is a gitár pántja után nyúljon, amit még le kell hámoznom magamról.
- Mi fűtöttünk be, vagy a koktélok? Mellesleg van, aki forrón szereti...- kérdezek vissza szemöldököm is megvonva picit mintegy kételkedésem jeleként, majd elfordulok egy pillanatra, hogy a hangszert a színpad szélén fekvő tokba helyezzem, a vörös, lakozott fa felületen szeretetteljesen simítok végig egy lopott pillanatra, majd lezárom a tweed borítású tok tetejét s a csatokat is rápattintom, hogy aztán a zárban elfordítsam a piciny kulcsot, amit zsebre vágok.
- Rendben, menjünk! Biztos szép innen a kilátás. - bólintok végül beleegyezően, aztán intek a többiek felé, majd a karomat kínálom Elfelda-nak, hogy megindulhassunk a terasz irányába s még hallhassuk, ahogy a felvételről szólózenét a technikus visszaúsztatja a keverő pultról.
- Mindazonáltal, ha tetszett a produkció, én arra vagyok kíváncsi, hogy végül is mivel kívánod majd jutalmazni. - igen, a "klasszikus pofátlan" Morgan újra köztünk van, aki képes pimaszkodni származásra, rangra vagyonra való tekintet nélkül, ha a helyzet úgy hozza. Persze csak szolidan, mert nem akarom én a szőkeséget megbántani a világért sem. Ahhoz túlságosan is érdekel!

Girls just wanna have fun

to: Mr. Williamson



Ruha

Jó érzés volt felszabadultan táncolni egyet, most, hogy belegondolok, nem is értem, miért nem csinálom ezt gyakrabban? Morgan nagy sikert aratott a színpadon, így biztosan nem lepi meg, hogy ennyire odáig voltam a szexi produkciójéért…. Azért azt még nem kötöm az orrára, hogy szexinek találtam, pedig így van. A játékos magabiztosság, ami árad belőle, egyszerűen elbájolta a közönséget, és köztük engem is. - Á, Elvis volt a király, egyszeri és megismételhetetlen, ahogy Jim Morrison és a többiek is... ettől sztárok: ha eltűnnek, űr marad a helyükön és nem lehet őket felcserélni – magyarázza lelkesen, mire látványosan megcsóválom a fejem.
- Jajj, ne szerénykedj már… nem veszem be! – nevetek rá. Igen, abban egyetértek vele, hogy a sztárok éppen attól sztárok, hogy egyedülállóan maradandót alkotnak, s éppen ezért halálukban pótolhatatlanok… és igazi zenei-, vagy filmcsillagokból bizony kevés született ezen a világon… az ő csillaguk talán az égen is fényesebben ragyog másokénál, de ezt nem tudhatjuk biztosan… Mindenestre ez nem von le egy cseppet sem Morgan mai teljesítményéből.
- Igazából mindez leginkább  te kedvedért volt, szóval nem mondom, hogy lehetetlent kívánsz. Legfeljebb az örökké részével – mondja édesen. Ismét elmosolyodom, és már érzem, hogy kezd izomlázam lenni a sok mosolygástól. Ezer éve nem használtam ennyit a „mosolygó izmaim”, annyi szent. – Éreztem ám… - reagálok röviden erre az újabb bókra is. Lassan kezdek telítődni ezzel a jól eső érzéssel, amit Morgan szavai és társasága nyújtanak. Persze ez nem azt jelenti, hogy sok lenne belőle, dehogy, csak arról van szó, hogy az az érzelmi tartály, ami eddig üres volt, most már lassacskán kezd teljesen feltöltődni, és ez igazán csodás érzés. Nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára… Talán abban a pár napban, amíg boldog voltam Dániában Oleg mellett. Bár csak tavaly ősszel volt, mégis olyan, mintha az az időszak egy nagyon távoli múltban lett volna, még egy másik életben…- Mi fűtöttünk be, vagy a koktélok? Mellesleg van, aki forrón szereti... – térít vissza a valóságba Morgan kellemes baritonja.
- Mindkettő, azt hiszem – nevetem el magam, majd félig viccelődve-félig komolyan hozzáteszem.
- Én is imádom, ha forró, különben – mondom kétértelműen, hiszen ez a kis megjegyzés vonatkozhat a hőségben való bulizásra, de vonatkozhat számos egészen más dologra is…
- Rendben, menjünk! Biztos szép innen a kilátás – nyújtja felém a karját a hős lovag, és én finoman belekarolok. - Mindazonáltal, ha tetszett a produkció, én arra vagyok kíváncsi, hogy végül is mivel kívánod majd jutalmazni – jegyzi meg menet közben szemtelenül Morgan. Elgondolkozom ezen, de egyelőre nem szólok, csak játékosan rápillantok, jelezve, hogy vettem a kihívást...mert még nincs meg a frappáns válasz, amivel visszaugrathatnám. A terasz nincs messze, hamar kiérünk, és csodás látvány nyílik elénk. Rendezett, tágas, ellipszis alakban befüvesített kert, közepén egy gyönyörű szökőkúttal… Egy pillanatra belefeledkezek a látványba, aztán beugrik valami.
- Hmmm… Azt hiszem, meg is van az a várva-várt jutalom… - mondom sejtelmes tekintettel, majd elengedem a karját és lassan odasétálok a szökőkúthoz. Ilyet sem csináltam még soha életemben, de most nagyon jól esne… Csípőmet finoman ringatva közelítem meg a kutat, aztán kecsesen megszabadulok a magassarkúmtól és a fűre dobom a retikülömet. Egy merész mozdulattal átlépek a kőperemen, és belesétálok a vízbe… Szerencsére nem jéghideg, de kellően hűvös, épp tökéletes arra, hogy lehűtsem magam. Lassan elsétálok a szökökút közepéig, ahol kedvemre mártózok meg az erős folyású vízsugárban. A hajamat hátrarázom, először a kezemmel nyúlok a vízbe, majd közelebb lépek és hagyom, hogy az egész testem vizes legyen. Itt kint is elég nagy a hőség, úgyhogy egyáltalán nem fázom, jól esik a hűs habok érintése. Élvezem, ahogy a víz végigpereg a bőrömön, hogy aztán elfoglalja helyét a kút mélyén ismét. Pár percig sütkérezek ebben a hűsítő pillanatban, majd Morgan felé fordulok és mutatóujjammal magam felé intem.
– Van kedve a hős lovagnak egy kis spontán wellnesshez? – kérdezem kacagva.