Starbucks

Emily Myra Dean pennájából



A világszerte ismert kávéház már a Covent Garden negyedében is képviselteti magát!
Ha az ember kora reggel nem vágyik másra, csak egy friss kávéra, cappuchinora, vagy egy jó forró csokoládéra, a Starbucks valószínűleg minden igényét ki fogja elégíteni. Különleges eljárással készített italok, akár elvitelre is - így a munkába rohanóknak sem kell lemondaniuk a reggeli koffeinadagjukról.
Ha már ott jártok, egy karamellás macchiatot kérnék!

Te és Én


Irene
2000. november eleje

outfit

The Devil and I get along just fine.

Már megint miért én? Fogalmazódott meg bennem a kérdés, ahogy a tükör előtt ácsorogva igazgattam a garbóm nyakát. Nem akartam kifejezetten csinos lenni, elvégre alig volt kedve ehhez az egész „családi pofavizithez.” Ráadásul Tengerszemet elhagyni sem volt éppenséggel hangulatom, ugyanis odakint lecsapott a szokásos angol időjárás és állítólag az ország nagyrészén szakadt az eső. De nem, nem kuckózhattam be a takaró alá, miután az én drága kis öcsém, a majd kétméteres Daniel O’Mara kitalálta, hogy hívjam el egy kávéra ezt az Irene Liut… hova tovább, meghívta ő a nevemben, mikor húztam a számat.
– Forest… – léptem ki a fürdőből, egyenesen a hálószobánkba. Nem is figyeltem igazából, hogy ott van-e Nat, csak beszéltem, mikor a szekrény elé léptem és kirángattam belőle az egyik kabátomat. Odabent a ruhák között persze olyan rendetlenség volt, hogy már képtelenség volt rendesen átlátni az. Lassan már nem ruhásszekrény, hanem gardróbb kellett volna nekünk. – Ha nem jönnék haza, akkor meghaltam az unalomtól. Remélem nem kezd kínaiul karatyolni ez a csaj. – Folytattam a szövegelést, meg sem hallva, ha esetleg reagált volna valamit.
Még egy futó búcsúcsókra volt időm, aztán már sietnem kellett le az emeletről, hogy az ajtó mellett várakozó fehér sportcipőt a lábamra erőltessen és kézbe vegyem az esernyőt. Aztán egész egyszerűen besétáltam a dolgozószobába, hogy Nat széfjéből kiszedjem a szokásos pénzmennyiséget, amiről úgy gondoltam, hogy ma elég lesz. Majd hülye leszek a saját pénzemet költeni, ha egyszer itt van az övé, abból pedig nem is kevés. Nekem ezért külön kitérőt kellett volna tennem a Gringottsba, hiszen magamtól mindig elkerülöm a város mugli részeit.
– Kösz a zsenpénzt! – Kiáltottam még fel az emeletre, majd elcsattogtam a kandallóig, hogy hamarosan az Üstben találjam magamat. A szokásos zsír és alkohol szag keveredett odabent, ezért amilyen gyorsan lehetett csak átcsattogtam a szedett-vedett társaság körébe, egy pimasz kacsintást megengedve a sarokban ücsörgő Kopasz Bill felé. A fickó persze csak egy morgásra méltatott, de mire felpattant volna, már régen ajtón kívül voltam, óvatosan elvegyülve London mugli tömegében.
Két sarokkal később már eszembe jutott kinyitni az ernyőmet is, hogy ne ázzak szarrá. A hajam azonban már így is csapzott nedvességében lógott az arcomba. Eltakarva a szememet és ezzel együtt a kilátást is előlem. Remek, O’Mara, sétálj be úgy a kávézóba, mint egy elázott kutyakölyök. Ennél komolyabban már nem is vehetnének! Háborgott bennem szokásához híven a hang, de talán nme okozott annyi feszültséget, mint korábban. Egyszerűen csak alázott, ahogy az a kedvenc elfoglaltsága volt.
Szerencsére a Foltozott Üst nem volt kifejezetten távol a megbeszélt helytől, így mikor beléptem a kávézóba és megcsapott a frissen őrült, kesernyés aroma, kicsit megálltam az ajtóban. Hagytam, hogy elérjen a meleg és kicsit helyrejöjjön a hőháztartásom, mielőtt belevegyülnék a családi porgramok csúcsába. Sokat nem tudtam erről az Irene-ról. Csak annyit, hogy megvádolták valamivel és az Azkabanban töltött pár hónapot… évet? Franc sem tudja. Daniel a lelkemre kötöttem, hogy ne faggassam a családjáról, mert a gyerekeit is sikeresen elveszítette. Szuper, szóval még fogjam is be a pofámat… – morogtam magam elé, ahogy közelebb léptem a pulthoz. Onnan néztem óvatosan körbe, de sehol sem láttam a saját arcomhoz hasonló, kortalan, ázsiai vonásokat. Minden bizonnyal én értem ide korábban.
– Segíthetek? – szólított meg egy mosolygós, gusztustalanul rágózó kiscsaj. – Látta legújabb őszi kínálatunkat? Sütőtökös latte… – Kezdte és rámutatott a plakátra, ám mikor megint szóra nyitotta volna a száját, felemeltem a kezemet jelzésnek, hogy ugyan fogja már be.
– Nem kérek semmilyen gejl löttyöt… – közöltem némileg idegesen és hunyorogva bámultam a feje felett a kínálatot. Már megint nem hoztam el azt az átkozott szemüveget. Természetesen egy betűt sem tudtam kivenni. Te sem leszel fiatalabb, O’Mara. Ezzel egy időben éreztem meg valami édeskés illatot, ami egyenesen mellém érkezett a pulthoz. Valamiért ösztönösen éreztem, hogy na most kell odafordulnom. – Te vagy az a csaj, mi? – kérdeztem a fekete tincsek tulajdonosát. –Elliot vagyok.

Valami különös és megmagyarázhatatlan

Everyone is a moon, and has a dark side which he never shows to anybody.

outfit

Elliot O’Mara egy nagyon furcsa varázsló volt. Igazából magam sem tudtam pontosan, hogy mit vártam ettől a találkozástól, Daniel – Elliot öccse – intézte el az egészet. Talán reménykedtem, hogy tud segíteni, arról nem beszélve, hogy tulajdonképpen rokonok vagyunk. A családom halála óta meg voltam róla győződve, hogy Angliában nincsen senkim, de mikor az Azkabanból való szabadulásom után nem sokkal Daniel felkeresett rá kellett döbbennem, hogy nagyon keveset tudtam anyám életéről. Ugyan ettől nem éreztem magamat kevésbé magányosnak, de Daniel szerint a bátyja talán segíthet nekem megtalálni azt, aki miatt így alakult az életem.
Elliot azonban enyhén szólva is esetlenül mozgott a muglik között, még egy kávét sem tudott megrendelni, amíg oda nem értem a megbeszélt helyre. Őszintén fogalmam sem volt róla, hogy mit gondoljak erről az emberről. Az arcára volt írva, hogy bárhol szívesebben lenne, mint itt velem, de nekem mindenfajta segítségre szükségem volt, így nem lehettem finnyás.
– Te vagy az a csaj, mi? Elliot vagyok.
– Irene Liu – mutatkoztam be. – Azt hiszem jobb lesz, ha én rendelek.
Miután megkaptuk a két kávét elindult egy távolabbi asztalhoz az ablak mellett. Még mindig nem tudtam hova tenni ezt az embert, de hát rokonok vagyunk, úgyhogy azt hiszem ideje volt, hogy letépjem a ragtapaszt és ezt közöljem vele. Daniel szerint jobb, ha tőlem hallja, de őszintén kételkedtem abban, hogy egyáltalán hinni fog nekem. Mindenesetre óvatosan beavattam a családunk számára eddig ismeretlen részleteibe. Nem tudom, hogy felfogta-e amit mondtam neki, nem is igazán érdekelt, de a segítségére szükségem volt.
– Bizonyára tudod, hogy megölték a családomat a háború alatt és nemrég szabadultam az Azkabanból – nem vártam meg a reakcióját, csak folytattam. – Meg akarom találni a tettest.
Elliotot nehéz volt megfejteni, pláne azt, hogy mégis mire gondol, de valahogy úgy éreztem, hogy van bennünk közös. Talán Daniel tényleg igazat mondott és ő tényleg képes lesz segíteni nekem, ezt abban a percben még nem tudhattam, de reménykedtem abban, hogy megérti mennyire fontos ez most nekem. A világért sem akartam kétségbeesettnek tűnni, de tudni akartam miért kellett meghalni a családomnak. Az elmúlt időszakban ez volt az egyetlen, ami életben tartott, hogy megtaláljam azt az embert és bosszút álljak. Nyilvánvalóan csak emiatt voltam képes életben maradni az Azkabanban. De természetesen ismertem a saját határaimat, egyedül képtelen voltam ezt megoldani. Hiába kerültem vissza a Minisztérium falai közé, mint auror, a rengeteg őrizetbe vett sötét varázsló közül nem tudhattam pontosan, hogy ki a tettes. Persze, egy egyszemélyes bosszúhadjáratot nehéz lett volna véghez vinnem úgy, hogy azt sem tudtam milyen vonalon induljak el.
– A gyilkosság napján láttam valakit a házban, de sötét volt és mire közelebb mentem volna eltűnt, még csak az arcát sem láttam – folytattam, mire talán Elliot szemei el is kerekedtek. Tisztában voltam vele, hogy ez nyomnak semmiképpen sem volt nevezhető és tudtam, hogy talán a legjobb lenne visszamenni a házba, hiszen mindenki tudja, hogy a mágia valamilyen nyomot mindig hagy maga után. De már két éve nem jártam a házunkba, egyszerűen képtelen lettem volna oda egyedül betenni a lábamat, azonban nem voltam benne biztos, hogy Elliot eljönne-e velem, ha megkérném.

Te és Én


Irene
2000. november eleje

outfit

The Devil and I get along just fine.

Elképzelésem sem volt, hogy Irene mit gondolhat rólam, de nem is nagyon érdekelt. Feltételeztem, hogy bár Daniel beszélt, nem kötötte az orrára, hogy tizenötéves koromban megszöktem otthonról, hogy végig raboljam Európát… na meg Egyiptomot s ugyanolyan nincstelenül tértem vissza, mint ahogyan elindultam. Csak egy koszos tolvaj voltam, akit aztán szép ruhákba bugyolált Nathaniel Forest, sőt még új nevet is adott neki. De a csomagolás alatt, valahol nagyon mélyen még ott volt az a valaki, aki voltam egykor. Ahogy Irene sötét szemeibe pillantottam, az a megszállott csillogás fogadott, ami az enyéimben is ott csillogott, mikor elszöktem otthonról és minden áron be akartam bizonyítani, milyen kemény srác vagyok s még olyan varázslók eszén is túljárok, mint a nagy Dumbledore.
– Azt hiszem jobb lesz, ha én rendelek. – Közölte Irene. Remek, nyilván észre vette, ahogy hunyorogva próbálom kivenni a kínálatot vagy legalábbis előadom a szerencsétlent a mugli csajszi előtt ácsorogva. Remek, O’Mara, égesd le magad, ahogyan azt olyan szépen szoktad! A hang szokás szerint úgy gúnyolódott, mintha más dolga nem is lenne. Mindig ilyen volt, gyötört és kegyetlen volt, de az utóbbi időben, mintha az egész megváltozott volna, sokkal mélyebbről fakadt az egész, akár egy őrült önutálat. A csuklómon lévő átkozott sebhely, melynek véresen izzó betűi is megfájdultak, mintha csak valamilyen módon jelezni akarnák a jelenlétüket.
– Eszpresszót kérek… cukor és tej nélkül. – közöltem, hogy biztosra menjek. Mostanában valami hülye divat ütötte fel a fejét és mindenféle, édes-tömény-ízesített kávékat árultak, amiktől az emberre csak a hányinger jött rá. Ez amolyan tinilányoknak való, ocsmány kis édesség volt. 
Meglepő módon, egész gyorsan megszerezte a kávémat és még csak megjegyzést sem tett arra, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Ettől már is úgy éreztem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz egy lépéssel. Attól még ugyanis nem vagyunk rokon lelkek, hogy ő jóformán megőrült az Azkabanban, én meg tolvajként jártam be a világot és a Zsebpiszok közben nem kis hírnévre tettem szert, részben Christopher Cartwrightnak köszönhetően. Daniel persze bizonyára arra asszociált, hogy a remek kapcsolataim miatt segíthetek Irene-nak vagy legalábbis olyan barátra tehetek szert a személyében, aki igazán megért. Sokan próbálták már ezt és meglepő módon Merelnek sikerült a legközelebb kerülnie hozzám. Ő még csak bűnöző sem volt…
– Bizonyára tudod, hogy megölték a családomat a háború alatt és nemrég szabadultam az Azkabanból – magyarázta. Hümmögve bólintottam egyet. Őszintén szólva nem tudtam és nem csak azért, mert a Prófétát csupán akkor olvasom, ha nagyon muszáj. Mikor Daniel mesélt ezt-azt, csak fél füllel figyeltem és nem sikerült az összes információt befogadnom azonnal. – Meg akarom találni a tettest.
Az ajkaimhoz emeltem a kávés csészémet. Nagyot kortyoltam a fekete italból, majd hagytam, hogy a meleg átjárjon. A tekintetem közben Irene barna szemeibe fúrtam megint, kíváncsi voltam, hogy mi van benne valójában. Egyelőre túl kimért volt és ez bosszantott. Az információkat is úgy közölte, mintha hétköznapi események lennének. Vajon én ki tudnám így mondani, hogy már elvettem ember életet?
– A gyilkosság napján láttam valakit a házban, de sötét volt és mire közelebb mentem volna eltűnt, még csak az arcát sem láttam.
Nem vágtam meglepett arcot, mert számtalan ilyen esettel találkoztam az elmúlt hónapokban. Ha csak egyet emlegethetnék, hát az maga Mirabella Harpell volt. Igaz ő nem volt a rokonom, de mégis Cartwright fogadott lánya, ami valahogy engem is szorosan az élete részév tett. Még egyet kortyoltam a kávéból.
– Nos, Irene, ez egy igazán megindító történet. Konkrétan minden második héten találkozom egy ilyennel. – Mosolyodtam el kissé keserűen. – De nem a saját rokonságomban. – Tettem hozzá aztán és hátra dőltem a székemben, hogy aztán keresztbe vetett lábakkal kényelembe helyezzem magam. Éreztem, hogy ez nem lesz egy rövid beszélgetés.
– Anyámat is megölték a háború alatt, azért mert mugli születésű volt – A mondat végén megköszörültem a torkomat, mert éreztem, hogy az a bizonyos gombóc megint ott nő a torkomba. – Nem állítom, hogy nem tudok neked segíteni. Viszont nem lesz ingyen, még neked sem. És azt előre mondom, a pénz nem izgat. – Tettem hozzá pimasz arckifejezéssel, elrejtve a fájó érzéseket. Tudatni akartam, hogy ki is irányít ebben a helyzetben.

Valami különös és megmagyarázhatatlan

Everyone is a moon, and has a dark side which he never shows to anybody.

outfit

Elliot nem mindennapi ember volt, de lassan rájöttem, hogy saját magamat látom benne egy kicsit. Túlzás lett volna azt állítani, hogy ugyanolyan dolgokat éltünk meg mindketten, de valahogy mégis volt valami ami miatt úgy éreztem, hogy nagyon hasonlítunk bizonyos dolgokban. Ő volt az első ebben az elmúlt időszakban akinek el tudtam mondani mit éltem át. Nem a sajnálatára vágytam, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy ő nem ítélkezik a szavaim között. Nem is nézett rám szánakozva, amikor elmondtam neki, hogy láttam valakit a házban azon a bizonyos éjszakán. Nyilván tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, akivel ilyen tragédia történt, de úgy éreztem, hogy én vagyok az egyetlen, aki válaszokat akart. A háborúnak már vége volt, de az én történetem nem ért véget, én tudni akartam, hogy miért kellett a családomnak így széthullania.
– Anyámat is megölték a háború alatt, azért mert mugli születésű volt. Nem állítom, hogy nem tudok neked segíteni. Viszont nem lesz ingyen, még neked sem. És azt előre mondom, a pénz nem izgat.

Egyáltalán nem lepett meg, hogy ezt mondta, manapság semmi sincsen ingyen. De felkészültem mielőtt még ide jöttem volna és rögtön a táskám után nyúltam. A gondosan becsomagolt kincset kivettem és óvatosan letettem elé az asztalra.
– Remélem, kezdetnek ez megteszi. Természetesen, nem ez az egyetlen kincs, amit fel tudok ajánlani a segítségedért cserébe –A kincs amit átadtam neki egy kínai hajtű volt, nyilván fogalma sem volt róla, hogy mit kellene vele kezdenie és hogy egyáltalán mire jó azon kívül, hogy gyönyörű vörös kövekkel volt kirakva és arany színe volt.– Meg van bűvölve, ha közel tartod a szívedhez nem eshet bajod, megvéd az átkoktól. A férjemtől kaptam évekkel ezelőtt, de most már nincs rá szükségem.

A férjemről beszélni még most is nehéz volt, de tudtam, hogy pontosan ezért nem akartam megtartani semmit sem, amit tőle kaptam. A házunkban egyetlen egyszer jártam, de most átmenetileg egy londoni lakásban húztam meg magamat, muglik között, mert ott valahogy nagyobb biztonságban éreztem magamat. Arról nem beszélve, hogy a régi házunk már nem ugyanaz a kedves otthon volt, ahol szerettem volna tölteni a napjaimat.
– Van még ennél több kincs is, amit megkaphatsz, hogyha tényleg segítesz nekem legalább egy nyomot találni. Meg kell találnom azt aki ott volt aznap a házban, kerüljön bármibe is. – folytattam, egyáltalán nem tartva attól, hogy Elliot teljesen őrültnek vagy megszállottnak fog nézni. Mindenkinek megvan a maga célja az életben, ház nekem ez a célom jelenleg és addig nem nyugszom míg nem kapok választ a kérdéseimre. Már nem volt ott a családom, már nem kellett gyereket nevelnem, így csak ez volt az egyetlen dolog, ami vitt előre még az életben. Emiatt nem halhattam meg az Azkabanban.– Vissza kell mennünk a házamba, ahol a családommal laktunk. Az a varázsló ott hagyhatott csak nyomokat maga után. Hajlandó vagy eljönni velem?
Fogalmam sem volt róla, hogy Elliot mit láthat rajtam. Mindig kínosan ügyeltem arra, hogy összeszedettnek és normálisnak tűnjek, de ki lenne képes ép elméjű maradni egy ilyen tragédia után? Őszintén egészen a szabadulásom reggeléig el sem tudtam dönteni, hogy mit fogok kezdeni magammal, hogyha megint szabad leszek. Talán boldognak kellett volna lennem? Egy olyan világban kellett tovább élnem, amiben nem voltak gyerekeim és férjem, ami teljes mértékig ismeretlen volt számomra. Aztán kitűztem magam elé ezt a lehetetlennek tűnő célt, miszerint meg fogom találni azt. aki ezt tette velem. De vajon mit fogok tenni azután, hogy megtaláltam? Ha megölöm, akkor mehetek vissza az Azkabanba, ha nem akkor pedig ki tudja, talán véglegesen elveszítem a fejemet.

Te és Én


Irene
2000. november eleje

outfit

The Devil and I get along just fine.

Szerettem húzni mások agyát, szerettem feszegetni a határokat és olyan dolgokat előzhozni másokból, amikre ők maguk sem számítottak talán. Az igazi lényük ugyanis a maszk alatt volt, amiket még önmagukkal szemben is viseltek. Mindenkinek kényelmesebb valamiféle szerepben tetszelegni. Még én a nagyszájú pasas voltam, aki hangjával és apró trükkjeivel leginkább a testi gyengeségét akarta rejtegetni. Irene rideg volt, nem láttam rajta egyetlen érzelmet sem. Csupán a szeme csillogása árulta el, komolyan gondolta minden lépését és tettét, akárcsak a szavait, amiket hozzám intézett.
Ujjaimmal a kávés csésze oldalán játszottam, nem mozdultam, csak figyeltem, ahogy előbányász valami csomagot. A női hajdísz, ami az asztalra került legalább olyan szépen megmunkált volt, mint a kincsek, amiket előszerettel gyűjtöttem össze magamnak. Irene mindenre felkészült… vagy legalábbis az öcsém felkészítette. Ezért nem érkezhetett üres kézzel… miből is gondoltam, hogy nem próbál meg azonnal megvesztegetni? Csalódtam volna Danielben, ha nem mondja el neki, mivel kenyerezhet le. Ez volt az öcsém, mindenki megmentője, mindenki jó fiúja… a szöges ellentétem.  
– Remélem, kezdetnek ez megteszi. Természetesen, nem ez az egyetlen kincs, amit fel tudok ajánlani a segítségedért cserébe – mondta. Én közben még mindig a hajtűt bámultam, mintha abban reménykednék magától dalra fakad, esetleg más hasonlóság. Csak éreztem az ereimben, ahogy végig lüktet bennük valami különös, fojtogató erő. Ez volt a mágia, ami eddig is körüllengte Irene-t, ám ezúttal sokkal hevesebben… talán, mert annak forrása ott hevert közvetlenül előtt, ékköves hajtű formában. – Meg van bűvölve, ha közel tartod a szívedhez nem eshet bajod, megvéd az átkoktól. A férjemtől kaptam évekkel ezelőtt, de most már nincs rá szükségem.
Vajon milyen átkoktól tud megvédeni… Gondoltam. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy Natnak kéne adnom, hogy megvédje apámtól. De mekkora az esély, hogy egy esetleges támadás idején majd nem készül ilyesmire? Tudja nagyon jól, hogy hatalmas erejű tárgyak vannak a birtokomban s tudja, hogy Forest nem egy őstehetség a párbajban… szóval, ha csak nem kivasalni óhajtja apámat, akkor akár elég csúnya vége is lehet egy esetleges próbálkozásnak. Sosem értettem Phillipet. Sosem értettem, mit akar elérni ennyi szarsággal, de csak nem tágított. Azt hitte, ha Forestet bántja, majd minden jobb lesz. Hát nem volt jobb. Sőt, ha létezik ilyen hát csak tovább rontott azon, ahogy addig megítéltem. Pedig a szívem mélyén annyira akartam, hogy jó apa legyen… annyira nagyon. Ezért is keserített meg ennyire mindez.
–  Van még ennél több kincs is, amit megkaphatsz, hogyha tényleg segítesz nekem legalább egy nyomot találni. Meg kell találnom azt aki ott volt aznap a házban, kerüljön bármibe is.
– Nos, Irene, már ez is figyelemre méltó. – válaszoltam és megérintettem óvatosan a hajtűt. Nem voltam mohó, ha ilyesmiről volt szó. Az igazat megvallva az ilyesmi kapcsán szerettem elidőzni. Így hát óvatosan simítottam végig rajta, nem félve attól, hogy átver és majd jól megátkoz. Talán akkor nem ért volna hozzá puszta kézzel. Másrészt nem ez lenne az első halálos átok, amit önhatalommal benyelek. És hát, még élek…
–Vissza kell mennünk a házamba, ahol a családommal laktunk. Az a varázsló ott hagyhatott csak nyomokat maga után. Hajlandó vagy eljönni velem?
Rápillantottam a nőre. Még mindig csak a szemeiben láttam valami furcsa, szenvedélyes csillogást, a tettei túl egyszerűek voltak, mintha minden, amit mondana, nem váltana ki belőle semmiféle érzelmet. Ezért a válasz előtt elmosolyodtam és kortyoltam egyet a kávéból. Húzni akartam még kicsit, hátha akkor kitör belőle valami.
– Hol van ez a ház pontosan? – érdeklődtem és megittam a kávém alját. Csak ezután süllyesztettem el a hajtűt a kabátom belső zsebébe.
Aztán, míg megvártam a válaszát, be is gomboltam a felső réteget magamon és kisvártatva felálltam. Nem szóltam semmit, csak sokatmondóan bámultam felé, aztán elindultam kifelé. Ha annyira akarta, hát most elém szökkenhetett és mutathatta ezt az utat.
– Jó ötlet visszamenni oda?– kérdeztem kicsit talán aggódva, mikor már az utcán voltunk.

A játék más helyszínen folytatódik!

[Will you still love mewhen I shinefrom words but not from beauty?]

Will you still love me
when I shine
from words
but not from beauty?

Mr. Aiden Fraser

(2001. április 14.)

d r e s s _ c o d e

Az apám reggel meglátogatott az irodában. És odáig süllyedtem, hogy még estefelé sem jár az idő, háttal feküdve az ágyon találom magam. Gyűlölöm ezt az ágyat. A tekintetem pedig megint úszik, a saját könny nélküli üres gödrében. Összevissza. Jobbra-balra. Balra-jobbra. Jobbra-balra. Szédítő, szédült táncot jár velem a fehér-arany fal. Gyűlölöm ezt a színt. És lüktet, érzem hogy lüktet a vénám, de nem csak a vértől. Valami más is is zubog benne. De még nem elég. Még nem elég. Még érzem önnön magam láncait. Még visszatartanak és nem tudok repülni. Nem engednek megint elszállni, mert a törvény a földhöz köt. A kezeim között szorítom a fecskendőt, de az üres. Szinte fáj, hogy üres. Mindent megadnék, hogy még egy csepp legyen benne. Csak még egy cseppet...
Hallom a macskám nyávogását mellőlem, és érzem, ahogy meg-meglegyinti játékosan az arcomat. De én nem reagálok, csak úszom a szobával. Össze-vissza. Össze-vissza. Jobbra-balra. Balra-jobbra. Gyűlölöm a szobámat. A csillár kristályain táncot lejt a fény és én vele akarok rekingőzni. De nem tudok. Nem szállok eléggé, hogy követni tudjam a lépéseit. Pedig gyűlölök táncolni.
Érzem, hogy lassan bomlok. Szerteszét, de mégis létezem. És én gyűlölök létezni. Aztán egyszer csak nem folyok össze-vissza a szobámban. Megdermed és érzem a hideget. És a kezet a torkomon. Aki ott suttog minden nap a fülembe. Nem mentettél meg. Ártatlan vagyok. Miért nem mentettél meg? Hiszen a törvényben hinni kell, nem igaz?
Rohadj meg. Nem félek tőled. Nem félek a rágalmazásodtól.
félek tőle, nagyon félek, de nem adom meg neked, hogy lásd rajtam. Akkor sem ha a fejemben létezel. Engem senki sem láthat félni. Még a saját őrültségem sem veheti észre. Eltemetem magamban. Mélyre ásom.
Én hiszek a törvényben. Sokkal jobban, mint bármi másban. Az igazságban. Hiszek abban, hogy aki megérdemli élete végig fog bűnhődni. Hiszek a jóban, amit a törvény hirdet.
Csak magamban nem hiszek. De egy olyan entitásnak, mint amilyen én vagyok, nem is adatik meg, hogy higyjek. Mert én nem úgy létezek, mint ember. Én nem vagyok ember.
Vajon azért lövöm magam, mert nem vagyok ember?
Vagy azért, hogy hátha az leszek? Hogy is mondják... Hátha élő leszek?
Nem tudom. Minden kérdésre annyira tudom a választ. Gondolkodás nélkül. És a saját kérdéseimre nem tudok választ adni. Csak feltevődnek és valahol elvész a rendszerben. Mert csak egy rendszer vagyok. Tele vírussal. Ésmégis jól működöm. Jól működöm. Ahogy működnöm kell, ahogy a funkcióm megköveteli. És itt leeresztem a redőnyt a gondolatoknak. Mert Serena, mit művelsz? Neked nem szabad gondolkodnod. Nem tehetsz fel kéréseket, csak ha dolgozol. Csak akkor kérdezz.
A kezem kinyúl az ágyon és az éjjeliszekrényen matat. Megkaparintok egy bájitalt. Azt sem tudom mi a neve. De ismerem annyira, hogy tudjam: szét fog kapni. És én megindulok a leejtőről. Ő nem. nem a leejtőről. A mount Everest csúcsáról. Le a mélybe. Lehunyt szemekkel döntöm fel magamba és érzem, ahogy kicsinál. És nem összeveszik a bennem futó méreggel, hanem egyenesen őrdögi táncot kezdenek ropni. Felmarnak belül. Gyűlölöm a táncot.

...

Nem tudom hol vagyok, de zaj van. Nagyon nagy zaj. És zavar. Gyűlölöm a zajt. De gyűlölöm a csendet. Valami olyan helyen vagyok, amit nem ismerek. Emberek, zajok. Kell valami kaja. És Pawnak is. Éhes vagyok. Nekem most valaki adjon enni. Kiveszem a pultot és odalépek. De, ó nem. Nem mint valami alantas féreg. Egyenes a hátam. És fent van a maszkom. Azt hiszem teljesen... Nem láthat belém senki. Nem szabad, nem szabad. Mert akkor apa észrevesz. És megbüntet. Nem akarok újabb büntetést. DE nem is kaphatok most. Hiszen jól viselkedem. Az orromba kúszik a kávé illata, felismerem. Meg szeretném kóstolni, de nem szabad. És ha meg is ízlelném biztos gyűlölni kezdeném.
És Serena. Egy valamit még ne feledj. Ne feledd a beszédet. Azt az egyet sose feledd... Túl nagy a büntetés utána. Túl nagy a fájdalom utána. És én mindennél jobban gyűlölöm a fájdalmat. Pedig az egész valóm fáj. Nyöszörög és sikolt. Így gyűlölöm önmagamat is. De csak a szép arcodat kell megmutatni. A többi meg felesleges.
Nemes mozdulattal lépek hát a pulthoz, és illően köszönök.
- Kellemesen szép délutánt kívánok - Látom a pultost, de az arcát nem. Minden fej és arc olyan homályos. De most nem is kell olvasnom belőkük. Most csak enni akarok. És venni Paw-nak kekszet. - Bagoly tápot szeretnék. És ha nem lenne gond, óhajtok még csokibékát, és van esetleg egyszarvúnyál?

[2001. április]

Everyone has a secret


2001. április
style

London még mindig ugyanolyan nyüzsgő, mint kölyökkoromban. Mintha az embereket nem zavarná ez a folytonos szürkeség, a sáros pocsolyák és a mindenhol ott ülő köd, dehát a muglikat semmi nem zavarja.
Ahogy ott állok és nézem a kávézót kívülről, én sem érzem viszont magam többnek. Az elmúlt három évben sem éreztem. Az aranyvér, amire egykor annyira büszke voltam... Nem, még mindig büszke voltam rá. Még mindig egyenes háttal mászkáltam, függetlenül attól, hogy hol voltam és kik vettek körbe - varázstalanok vagy mágusok -, részben emiatt is.
De tény, az elmúlt három évben az zavart a legkevésbé, ha muglik közt kellett megkajálnom. Hiszen elég volt a tudat, hogy van kajám, még hogy válogassak, hova megyek? A francba, nem is akartam varázslókat látni.
Szívok egy mélyet a szálból, majd lassan fújom ki a füstöt. Az embereken kerülgetnek, egy lány felháborodva legyezgetni is kezd maga körül, mert eléri a cigarettám bűze. Csak felhúzom az egyik szemöldökömet, de nem zavartatom magam, elfordulok, és tovább méregetem az épületet.
Szükségem van egy kávéra. Úgy érzem, jobban lefáradtam ezalatt a néhány röpke kis nap alatt, mióta hazatértem, mint az elmúlt három évben.
Nem is tudom, mi a fárasztóbb. A kripta állandó, nyomasztó tekintete, a szűnni nem akaró bűntudat, az álmatlanság, vagy Benjamin be nem álló szája. Esetleg az szúró érzés, amikor anyára nézek? Amikor csak elbillen előttem, a szőke tincsek látványára pedig feldobban a szívem... Aztán elcsendesedik megint.
Az éjszakák ugyanolyanok. A kényelmetlen matrac, az üres, semmitmondó tárgyak, ahogy méregetnek, próbálják kitalálni, ki a franc vagyok. Sok sikert. A nappaliban pedig elkap a kripta tekintete, és nem ereszt.
Engedek egy sóhajt, miközben eldobom a csikket, és eltaposom a cipőm orrával. Alaposan a földbe döngölöm, hogy teljesen kilapuljon, aztán lassacskán a zsebembe eresztem kezemet, és beindulok. Amúgy is kezd feltámadni a szél, és nem, mintha fáznék, de ha már lehet választani, inkább bent mint kint.
Olykor ez is furcsa, a választásig lehetőség, mármint az, hogy van olyan. Mert jelenleg mire játszom? Nem mondhatnánk, hogy a túlélésre, mert igazából azok már nem élnek, akiket igazán zavart a jelenlétem. De közben mégis. Minden egyes lélegzetvételemmel küzdök a fájdalom ellen, az ellen, hogy a sötétség már megint maga alá teperjen, és megtaposson. Olykor nehéz, ritkán könnyebb. Most épp elvagyok. Nem is tudom, miközben szenvedek abban a házban, minden pillanatban elönt valami, amikor meglátom anyát vagy Benjamint elmosolyodni, vagy legalábbis valami nagyon hasonlót produkálni.
Valami, amolyan... Oké. Valamiféle megnyugvás. Vagy legalábbis a remény, hogy nem sikerült mindent kipusztítanom belőlük azzal a nappal... És ez jó érzés.
Jó érzés nekem is boldognak lennem velük együtt, még akkor is, ha csak apró kis pillanatokról, töredékekről van szó. Még akkor is, ha nem mutatom ki. Különben is, talán ennél nagyobb adagokban túl sem élném. Szóval jól van ez így.
Bent rengetegen vannak, ami nem lep meg, így egy kisebb sorbaállás után van esélyem csak kikérni a kávét. Örülök, hogy én nem műanyag pohárban kapom, mert végighallgattam azt a legalább három percen át tartó szerencsétlenkedést, amíg a srác a pult mögött egyszerűen képtelen volt leírni a csaj nevét. Ashley. Nem olyan nehéz, asszem. De mindegy, mindegy is. Inkább csak odalököm neki a pénzt a gőzölgő italért, a visszajáróra pedig csak megingatom a fejem, és lecsapok egy közeli, kétszemélyes asztalra az italommal. Hadd legyen csórinak is jó napja, ha már a füle meg az íráskészsége nem jó.
Miközben ráérősen iszogatok, hallgatom a rádióból szóló muglizenét. Igazából még nagyon jószívűen sem nevezném jónak, de azért ennyit kibírok, és közben, hogy elüssem az időt, azt figyelem, ahogy a pulthoz tipeg valami nőci. Igazából csak azért tűnik fel, mert szinte veszélyesen szűk szoknya van rajta, és amúgy is úgy öltözött, mint aki mondjuk egy esküvőre készül. Ez a hely pedig azért annyira nem elegáns, valljuk be. De őszintén? Különösképpen nem érdekel.
Fel sem mérem aztán különösebben, kortyolok egyet a kávémból, amikor a szavai egyszercsak eljutnak a fülemig.
- Kellemesen szép délutánt kívánok. Bagoly tápot szeretnék. És ha nem lenne gond, óhajtok még csokibékát, és van esetleg egyszarvúnyál?
Majdnem félrenyelem a kávét, és felhorkanok.
Hah, mi a faszom.
Nem is tudom, röhögjek-e vagy kétségbeessek, mert a csaj aztán nagyon máshova képzeli magát. Nem tudom róla levenni a szemem, és mostmár nem a szoknyája miatt.
- Őőőő... Elnézést, hölgyem, de attól tartok, eltévesztette az üzletet... - Látom a pultoson is, hogy nagyon igyekszik nem elröhögni magát, és igazából az én egyik részem is valami hasonlót él át, de közben tudom, hogy milyenek a hozzá hasonló varázslók, akik igazából még életükben nem tévedtek be egy mugli intézménybe sem. Bagoly tápot... Ó, drágám, komolyan? - De esetleg szolgálhatok duplacsokoládés latte macchiato-val, vagy ha esetleg a zöld volna az önhöz való - megbicsaklik a hangja az elfojtott nevetéstől -, van nagyon különleges matcha latténk is...

[Will you still love mewhen I shinefrom words but not from beauty?]

Will you still love me
when I shine
from words
but not from beauty?

Mr. Aiden Fraser

(2001. április 14.)

d r e s s _ c o d e

Lüktet a bőröm alatt minden, dübörög és széttör, de én csak húzom azokat a szögesdrótokat, egyre szorosabbra és szorosabbra. felordít bennem valami. Nem tudom, mi. AZ emberek azt mondják, hogy lélek? Tudom hogy a lélek micsoda. Még ha olyan érthetetlen fogalom is. De nekem nincsen olyan. Maximum a helye. Egy kis üres valami ami minden nélkül ott lebeg bennem belül. De fáj. Belemélyednek a drótok és vér serken. A nem létező lelkem vére. nem eshetek szét. Mindenki előtt. Ezek előtt az arctalan tompa hangú emberek előtt. Nem eset össze a gépezetem.
- Őőőő... Elnézést, hölgyem, de attól tartok, eltévesztette az üzletet...
Mit nem lehet azon érteni, amit kérek. De komolyan. Annyira egyszerű közhelyesen beszerezhető dolgok ezek. De hát a legtöbb varázsló ugye nem biztos, hogy ért téged. Rendben. Akkor értelmesebben mondom. -  De esetleg szolgálhatok duplacsokoládés latte macchiato-val, vagy ha esetleg a zöld volna az önhöz való,van nagyon különleges matcha latténk is...
És kinevet. Ez a senkiház kölyök kinevet. Engem. Teljes megrökönyödéssel bámulnék rá, na nem fulldokolna az az üres valami önmagam belsejében. Dühös vagyok. Érzem, hogy teljesen felerősödik a bal kezemben a tűny nyoma okozta apró pont. Ahol a bőröm alá ömlött az egész, ami miatt ezen a helyen vagyok. De én meg akarom kapni amit akarok.
- Nézze uram, valamit nagyon félre érthetett. Én nem kértem semmilyen latte macchiatot, vagy matcha lattét. Kérem nézesse meg a fülét, vagy tanuljon meg szájról olvasni. - elúszik a pult, elúszik az alak, és érzem, hogy billen az egész hely, de belekapaszkodom a pultba, mintha csak megtámaszkodnék. - És kéremm ne mondja, hogy nem értette amit mondtam, mert azzal saját magát is megalázza. Ez egy bolt. És én a vendég vagyok. Tehát mi a dolga a boltosnak? Az, hogy kiszolgálja a vendéget. Szóval. Kérek bagolytápot.
Erre felröhög a pultus és a mellette lévő másik is. Egy lány. Hangosan vihog és mégis irigyelem őket. Mert így tudnak nevetni. De azt nem bocsájtom meg nekik, hogy rajtam nevetnek. Kinek képzelik magukat, de most komolyan.
- De hölgyem. Mi nem árulunk b-a-g-o-ly t-á-p-o-t.
Aha. Oké. Rendben. Szóval engem néz itt fogyatékosnak? ENgem? Srerena Hardyt? Vérig voltam sértve. De nem adom meg nekik az elégtételt, hogy kivetkőzzek magamból. Egyenesen tartom magam továbbra is. Majd én megmutatom ezeknek a kölyköknek, hogy ki is itt az idióta. Kimért hangon kezdek el hozzá beszélni, mint akin leperegnek ezek a sértések. És közben a háttérben egyre csak zajong bennem a szer. Egyre jobban torzítja a valóságot, amiből lassan szinte egyáltalán nem látok. És lüktet a sebem. Az a kis pici szúrt sebem. Gyűlölöm a fájdalmat. A lüktetést.
- Hát pedig én addig nem megyek sehova, míg meg nem kapom, amit kérek. Komolyan, ha nincs bagolytáp, csak küldjön valahova egy baglyot, hogy kifogyott a készlet. Komolyan, nekem kell ezt magyarázni? Hogy akart mégis ilyen silány tudással és problémamegoldó képességgel elhelyezkedni? Biztos csak átbukdácsolt a RAVASZ vizsgán. De jó. Rendben. Én nem haragszom érte, nem lehet mindenki olyan okos.
- Izé... asszonyom...
- Ó, hát persze, hogy ez a bolt annyira de annyira a csőd szélén áll, hogy még utánredelni sem tudnak? Tudja, mit itt hagyom ezt az előleget - a táskámba nyúlok és kiteszek elé egy maréknyi galleont. Nekem most kell az a táp, mégis mit fogok adni este Paw-nak? Az, hogy teljesen nem vagyok a higgadt, kimért hangom ellenére ura önmagamnak az ura mit sem mutatja jobban, hogy kisem számolom a pénz.
- Hölgyem, állj állj állj. Ez itt mi? Valami... játékteremből hozott pénz? Kérem tegye el, és menjen keresni magának másik helyet ahol tud venni bagolytápot, vagy kénytelen leszek értesíteni a hatóságot. - Vagy pedig vegyen már egy cseszett kávét, és szedje elő a fontot.
Tessék? Rám akarja hívni a Minisztériumot? Én rám? Kinek képzeled magad, te taknyos? Kinek képzeled? Mi az a font? Mi ez valami új fizetőeszköz? Egyszerűen akkor ott teljesen kicsúszott az irányítás. Mert berobbant és tüzijátékot rendezett a bőröm alatt a drog és a bájital őrült keveréke. Előveszem a pálcámat. Érzem a vékony erezet mintáját a tenyerem alatt és komolyan arra készülök, hogy kihívom ide a Minisztériumot, hogy zárják be ezt a gyanús boltot. Ahol nincs bagolytáp. És ahol valami fontot akarnak belőlem kierőszakolni.
És akkor dörren apám hangja.
Szerezd vissza az irányítást, Diana. Ha szétesel, neked véged van. Gondoskodom róla, hogy véged legyen.
És a pálcát lendítő kezem megáll félúton, mintha csak megállítaná valaki.

[2001. április]

Everyone has a secret


2001. április
style

Tudom, hogy lépnem kéne. Tisztában vagyok vele, hogy az lenne a helyes.
Mert attól függetlenül, hogy nem azt járom, tudom, mi a helyes út.
De nem. Nem érdekel. Nem a te dolgod, Aiden. Nem a te gondod. Van neked elég amúgy is, és most nem azért vagy itt, hogy mégegyet a nyakadba vegyél. De közben meg annyira nevetséges.
Belekortyolok a kávéba. Kiabáljatok csak. Engem nem zavar. Végignézem, jót szórakozok, aztán mehetünk tovább.
De azért hagyom elidőzni a nőn a tekintetem. Tippre? Talán Minisztériumi dolgozó lehet, azok járnak ilyen csicsában még vásárolni is, vagy esetleg tanár? De nem, kétlem, ahhoz túl fiatal. Bár a Roxfortban bármi megtörténhet, akármi...
Roxfort. Kettős érzelmeim vannak a kastéllyal kapcsolatban, de tudom, hogy nem akarnék visszamenni. Még csak annyira sem, hogy végigsétáljak a folyosókon. Nem akarok találkozni az egykori tanáraimmal és barátoknak nevezett diákokkal, akiknek egy része talán már el is ballagott.
Vagy meghalt. Ez is egy opció.
És most sajnálatot kéne éreznem, igaz? De már nem érzek semmit. Az évek alatt egyszerűen csak elértéktelenedett ez a dolog. Ez a szó, ez a fogalom... halál. Egyszer mind meghalunk. Ez van.
Ez van. Tényleg ez van, Aiden?
Nem is tudom hirtelen eldönteni Christie vagy Benjamin hangját hallom a fejemben, ahogy hozzámvágja a szavakat, de az ujjaim erősebben szorítják a bögrét.
Pont te mondod ezt, Aiden? Pont te beszélsz?
Rettegsz a haláltól. Kibaszottul rettegsz. És ezt tudod.
Tudom. A francba is, tudom. Tudom... Tudom...
Kilöttyen oldalra a kávé, megégeti a kezem, hogy halkan felszisszenek. Aztán egy halk sóhajjal végigfuttatom másik tenyerem ujjait a hajamon, kócos tincseimen, amelyek összevissza állnak, de már arra sincsen igényem és kedvem, hogy hátrasimítsam őket. Igazából miért csináltam? Mert a társaim is a Mardekárban. Hogy biztosan ne tévesszen össze senki az öcsémmel... Pedig az mindenféleképpen lehetetlen lett volna. A belőlem áradó sötétséget még a vak is látja. S ez pontosan elegendő.
De igazából nem hazudtam. Az ő halálukon kívül tényleg senki másé nem érdekel. Olykor még mindig érzem annak a halálfalónak a vérét az ujjaimon... Látom, ahogy kiszalad a szeméből az élet, látom, ahogy elhagyja a testét az utolsó lehelete... És nem hat meg.
Nem gondolkozok. Gépies üzemmódban vagyok, és pusztítok. A pálcám megrándul a gondolatra a zsebemben, hogy muszáj mélyen beszívnom a levegőt, mielőtt elcsattan egy átok belőle. Mert képes rá... Tudom, hogy csak a gondolataimmal is mi mindenre képes vagyok sarkallni. És nem azért, mert akkora varázsló lennék... Egyszerűen csak erős, rakoncátlan, olyannyira, hogy még engem is simán darabokra szaggatna, habozás nélkül.
Állj be a sorba, drágám.
- Hát pedig én addig nem megyek sehova, míg meg nem kapom, amit kérek. Komolyan, ha nincs bagolytáp, csak küldjön valahova egy baglyot, hogy kifogyott a készlet. Komolyan, nekem kell ezt magyarázni? Hogy akart mégis ilyen silány tudással és problémamegoldó képességgel elhelyezkedni? Biztos csak átbukdácsolt a RAVASZ vizsgán. De jó. Rendben. Én nem haragszom érte, nem lehet mindenki olyan okos.
Halkan felsóhajtok. Gyerünk, Aiden, gyűrd le egy picikét azt a rohadt nagy büszkeséged, és legyél jó fiú, legalább csak egy napig. Védj meg egy bepiált nőt a testes bolondnak bélyegezéstől, meg a varázsvilágot a leleplezéstől... Óóó, micsoda szavak! Mintha akárki is hinne neki, amúgy.
Mire lustán feltápászkodok, ez már galleonokat dobál a pultra. Istenem... Azért még megengedem magamnak a kávém utolsó két kortyát, mert nem a semmiért fizettem ki, aztán ráérősen felé indulok, de a lépteim megkétszerezik magukat, amikor a szőkeség ismét a táskájába nyúl, és meglátom a varázspálcája hegyét felbukkanni.
Na, na, na, lassan a testtel!
- Rachel, hát itt vagy! Azt hittem, sosem érsz ide... Már megint a flaska, mi? - Úgy csusszanok oda mellé a pultnál és karolom át a vállát, hogy közben könnyedén lenyomom az ő pálcát tartó kezét, és visszanyomom a pult alá, hogy aztán szabad kezemmel egyszerűen kitépjem ujjai közül a fegyvert, és visszalökjem táskájába. Aztán csak rögtönzök egy sajnálkozó mosolyt a pultosok felé, ahogy felmarkolom a kiszórt galleonját is.
- Bocsi érte, ha megborul a pohár, beleképzeli magát abba a fura sci-fi könyveibe... További szép napot srácot!
Aztán sarkonfordulva már húzom is magam után a nőt, könnyűszerrel, hiszen amúgy is apró, törékeny a termete, de a magába öntött bármi miatt amúgy sem nagyon bír ellenezni... Viszont az egyből feltűnik, hogy nem bűzölög alkoholtól, még a felsejlő haragomon is.
Mert igen, bakker... haragszom. Komolyan, ha nincs olyan kibaszott nagy szerencséje, hogy itt ücsörgök, leátkozza ezeket a szerencsétleneket? Azt hittem, úgy, hogy Benjamin Fraser az öcsém, a leghülyébb dolgokat is láttam már a világon. De nem, nem, ő magasan veri a prímet.
Már az utcán vagyunk, amikor végre megállok, és magam felé fordítom a nőt, de sokkal inkább tűnik ebbe a pillanatban egy szétesett kislánynak, mintsem nőnek.
- Unod az életed, hm? - morgom oda, de egyelőre nem engedem el. Még összeesik, vagy visszarohan, bármi megtörténhet... - Bagolytáp, komolyan? Ki sem szúrhattál volna erre alkalmatlanabb helyet, kislány.

[Will you still love mewhen I shinefrom words but not from beauty?]

Will you still love me
when I shine
from words
but not from beauty?

Mr. Aiden Fraser

(2001. április 14.)

d r e s s _ c o d e

Az érintés fájdalmas. Megperzsel. Te nem éritkezhetsz holmi köznéppel, Serena. Anyám affektálása visít a fülembe, ahogy a francia kecentussal beszél hozzám. És tapogat. Mindenhol. Mert meg kell néznie, hogy tökéletes vagyok-e. levetkőztet minden hátvégén és pucéran állít a mérlegre. Mennyi is vagy Serena? És mindenhol ahová nyúl, ahogy ellenőríz égő vágsok keletkeznek a bőrömön. És a lelkemen. És én én kiégett tekintettel tűröm ezt. Mert el kell tűrnöm. És még több réteg mögé zárkózok, még jobban megszorítom a szögesdrót koszorút a lelkem helyén. És fulladok már attól a sok rétegtől. És fulladok.
Ez meg hozzám ért. Több helyen is. És teljesen ledermedek. Végigrohan rajtam... Minden egyes sejtemen a reszketés. Nem érhetsz hozzám. Az én lányom ereiben véla vér folyik. Szinte nem is lenne rá méltő egy galadó sem, hogy hozzá érjen. Hahaha! Gyűlölöm a testem. Gyűlölöm azt hogy hozzám érnek. Megpróbálok kisijlani a kezei érintésétől. Hogy még az ujja hegye se érjen hozzám. Azon kívül nem sokat fogtam fel a történésekből, de valami megrémített felőle. valami megmagyarázhatatlan dolog. De Serena HArdy olyan szánalmas ribanc, hogy kiüti még az agyát is, hogy ne járjon. Fárasztó. Fárazstó mindig jól forgatni a szavakat. Fárasztó odafigyelni arra, hogyan is beszélek.
Légy nő, Serena. Nem bezsélhetsz a plebs nyelvén. Nem méltó hozzád. És nem méltó a családunkhoz sem.
Gyűlölök beszélni. De muszáj. Muszáj mindig muszáj.
Gyűlölöm a muszájt.
- Rachel, hát itt vagy! Azt hittem, sosem érsz ide... Már megint a flaska, mi?
Rachel? Hol? Én Serena...apropó, ne érj hozzám. Minden porcikámmal ellene feszülök, el akarom lökni, de nem szabad. Mert mégis hogy nézne ki. És mit szólna apa, és anya, ha megtudja?
- Bocsi érte, ha megborul a pohár, beleképzeli magát abba a fura sci-fi könyveibe... További szép napot srácot!
Mi az a sci-fi? Milyen hely ez, ahol az emberek olyan idétlen nyelven beszélnek. Abban a pillanatban és abban az állapotomban az is eszembe jut, hogy igazából otthon fetrengek, és csak kézelem. Mert sokszor szálltam el így. De a józan felem beletoporgott ebbe a kis dologba, és megálljt parancsolt annak a kis szabad órának amit gy tölthetekel a képzeletembe irányíthatatlanul, ahogy akarok. Ez a valóság, drágám. És te betépve rohangálsz valahol.
És húz, én meg felperzselődök.
Engedj már el. A tekintetem zavarosan  kutatja azt a hátat aki előttem lépked. Enged el. Nem szabad engedelmetlen lenned Serena. Senkivel sem. Így hát mégis engedelmesen hagyom hogy húzzon és szénné égesse akezemet, a karomat, ami remegni kezd megint remeg, mert van,amit nem tudok korlátozni önmagamon. De közben céltudatosan építem magamba és erősítem azokat a falakat magam körül. Így az arcomon nem engedek kiülni semmi pánikot. És csak kifejezéstelen mechanikus mozdulatokat produkálok vele. Félmosoly. LAssú pislogás. Büszke tekintet. "Büszke" tekintet.
Kint vagyunk a levegőn, olyan élmos az egész olyan mintha minden ködbe burkolózna. És megint érzem hogy fog és én nem bírom. Gyűlölöm ezt az érintést. Ahogy tart. Én meg tudok a lábamon állni. Nem vagyok részeg szamár, akit vezetni kelljen. Ne alázz meg. Gyűlölöm a megalázást.
- Unod az életed, hm? Bagolytáp, komolyan? Ki sem szúrhattál volna erre alkalmatlanabb helyet, kislány.
Vannak szavak, amikre megtanítottak, hogy ki kell mondani. Vannak szavak, amik akkor is a nyelvemre gördülnének, ha egy kocsmából kijövet belehuzannék az árokba és ugyan ezt feltenné valaki. Unod az életet? Azt mondanám igen, unom. Azt mondanám az életemben nincsen semmi. Évektől évekig ugyan az a menetrend, változatlanul, egyik kandallóba be, a misikból ki, és vissza. Igen, valószínüleg ezt mondanám.
Ha lenne életem. Mert önmagam, még ha minden élettani funkcióm is működik, nem tartom élőnek. De ezt nem mondhatom. És érzem, hogy beindul bennem  agépezet, és precízen, felemelem az előttem állór a tekintetem, hogy az arcára nézzek. Hogy aztán kibökjem a szavakat, amiket ki kell ejtenem.
- Hogy én? Az életet? Nem mondanám, hogy unom. Teljesen elégedett vagyok vele. Gondolom maga is. Ha már vígan elvan egy ilyen helyen - a szemem elfolyik róla, és valamimáson állapodik meg, és aztán jut el a tudatomig, hogy mégis minek nevez. Kislány? Mármint gyerek? Pont olyannak mondja, aki nem volt sosem gyerek. Ha józan lennék elfogadnám a feltételezést és kedvesen elküldeném a fenébe, hiszen egy idegen honnan is tudhatná? Ő honnan is tudhatna bármit is rólam. És én honnan tudhatnék bármit is róla? De akkor megál bennem a ketyegés és csak dübörög bennem a düh és az indulat. Az az énem, aki epekedve vágyott gyereknek lenni. Másnak lenni.
- Kislány? És ezt pont egy ilyen taknyos kölyök mondja nekem, hm? Aki éppen hogy csak elvégezné a Roxfortot? - az összeszedett gépem egy pillanatra széthullik, és megállíthatatlanul zúdulnak a szavak, amiket, ha józan lennék az követne: Kérem az alábbi állításokat tegye magában semmissé. Én aztán tudom, hogy nincs jogom az emberek felet ítéletet mondani. Arra ott van a WInzengamot, arra ott van Justitia, ha úgy vesszük. De én most egy negyed részben ember lettem. Egy büszke véris sértett nő, talán. - Mondja látott valaha is egy kislányt is? Komolyan akkor rosz helyen járt, mert kizárt, hogy bármilyen módon összekeverhető lennék egy kislánnyal. - a hangom nem kiabál. Nem remeg. De belül ezer felé dobál az indulat, amit az a megmagyarázhatatlan keverék generál bennem. És zúdit rám belül, eláraszt  amérgével. És egy jobban kiabál belül.
csak még egy cseppet, csak még egy cseppet, ez nem elég, könnyű akarok lenni, olyan könnyű, hogy ne kössön gúzsba semmi.
A mai napom eg óriási hiba. Ésmost követem el talán életem legnagyobb hibáját. Végül belenézek a szemébe.
És egy mitugrálsz taknyos kölyök helyett egy felnőtt férfit látok.
De Merlinre mi van benned?
Mi történt veled? Annyira fiatal vagy
Mi történt veled...

[2001. április]

Everyone has a secret


2001. április
style

Kilépünk a kávézóból, és újból megcsap Anglia hűvös szele, az emberek nyüzsgése. Olykor, ha nem fókuszálok eléggé, még a kontaklencsémen át is csak zavaros pacákat látok egy-egy elrohanó embertömeg helyén. És most pont ugyanez történik. Mert csak a mögöttem tipegő nőre figyelek.
Nincs sok kérdésem, igazából tudom, hogy nem őrült meg, egyszerűen csak felöntött a garatra. A képlet egyszerű. Kevésbé lenne az persze, ha leátkozta volna azt a kettőt odabent. Ha úgy döntök, még sem engedek meg magamnak egy csésze kávét, ez meg csak úgy bekóvályog, aztán legközelebb a Prófétában látjuk vissza az arcát.
Meg se próbálja elrántani magát, csak vonul utánam. Tényleg nem érheti, hogy mi történik vele, de talán épp valami piros esőfelhőn úszik az éter felé... ki tudja. Jómagam sosem szívesen temetkeztem alkoholba. Úgy éreztem, józanul is épp elég részeg vagyok, és nem engedhettem meg magamnak, hogy esetleg a halálfalók egy szétcsapott állapotomban találjanak rám. Mindig fel kellett készülnöm arra, hogy egyszer csak berobbantják az ajtómat, hogy megkínozzanak... Még ha értelme nem is volt a túlélésemnek. Azóta a nap óta nem volt. De ez egy ösztön, azt hiszem. Olyan ösztön, amit az ember képtelen csak úgy kitörölni magából... Egyszerűen csak éhezik az oxigénre, a lehetőségeire, arra, hogy de mi van, ha. Aztán ha magához tér, csak arra gondol: a francba is. miért?
- Hogy én? Az életet? Nem mondanám, hogy unom. Teljesen elégedett vagyok vele. Gondolom maga is. Ha már vígan elvan egy ilyen helyen. - Van valami nevetségesen gyönyörű abban, ahogy rám nézz. Úgy értem, a zavaros szemei és ahogy nemesi tartással megemeli az állát, megfoghatatlan. Fürkészem egy röpke pillanatig az arcát - meg sem lep, hogy nem ismerős. Hiszen én itt senkit nem ismerek már. És nagyon remélem, hogy engem sem ismer senki... vagy Benjamint. Kellemetlen lenne belefutni valakibe, aki az öcsém nevét óbégatva kalimpál nekem... Nem is igazán tudom, hogy mi lenne akkor a legjobb reakció.
A szemei zöldek, a haja világos, kissé csapzott ettől a nyirkosságtól. Látom, hogy idősebb nálam, de ahogy rebegteti azokat a hatalmas szempilláit, ahogy a szemeiben csillog a máslét mámora... Nem bírom ki, hogy ne vigyorogjak felé, kissé talán sajnálkozva.
- Ahogy elnézem magát, hölgyem, nagyon fogja bánni ezt a találkozót, amikor kijózanodik - jegyzem meg, csak úgy mellékesen, és ha már ő is magáz engem, akkor miért ne ugyanígy vissza? - Tudja, ez egy kávézó. Hallott már róla? Az emberek felfrissülni és beszélgetni mennek oda, nem bagolytápért.
- Kislány? És ezt pont egy ilyen taknyos kölyök mondja nekem, hm? Aki éppen hogy csak elvégezné a Roxfortot? Mondja látott valaha is egy kislányt is? Komolyan akkor rossz helyen járt, mert kizárt, hogy bármilyen módon összekeverhető lennék egy kislánnyal. - Szavaira csak felhúzom a szemöldökömet, és mégegyszer végigmérem. Ha látná magát, ő sem csodálkozna. Oké, értem én, csilivili, szűk ruci, meg minden, de attól még, ahogy dülöng kissé jobbra-balra és láthatóan eszébe sem jut elgondolkodni azon, merre van - hiszen egyértelműen fogalma sincs róla -, majdnemhogy aranyos.
Taknyos kölyök? Roxfort? Kedves, kedves... De inkább visszafogom magam, és nem közlöm vele, hogy a Roxfort leszophat, meg hogy elmúlt három évben valószínűleg jobb varázsló lettem az öreg falak és tankönyvek nélkül is. Nem végeztem el a Roxfortot, mert negyedévem végén meghaltam... És lám, nem én járatom le a varázsvilágot egy Starbucksban. 
Csak lassan oldalra hajtom a fejem, és egy hideg, tudálékos mosollyal a kávézó felé biccentek.
- Mellesleg mugli hely. - Úgy mondom, mintha meg se hallottam volna az előző megjegyzést. - Nyugodtan visszavonulhat, ha csillapíthatatlan vágyat érez utána partizni egyet egy csapat aurorral. Úgy hallottam, nem túl szórakoztató társaság.
Halkan felhorkanok saját magamon, aztán előhalászok a zsebemből egy szál cigarettát meg hozzá mugli öngyújtót.  Mindig van nálam, arra az esetre, ha varázstalanok között járnék. Tulajdonképpen az elmúlt néhány évben olyan közel kerültem a muglikhoz, hogy már nagyon nem is okoz lelki terrort az ő találmányaikat használni. Meglepően okos társaság, már, ha azok akarnak lenni. De azért irigykedhetnek, hogy ők nem tudják varázslással megkönnyíteni az életüket.
Megnyújtom a szálat és beleszívok, közben ismét a nő arcát méregetem, azzal sem törődve, ha a lágy szellő belefújja a dohány füstjét azokba a világos, kissé rendezetlenül álló tincsekbe. Túléli, pláne London ezen részén, ahol örülhet is, ha a cigi a legbüdösebb, ami eljut az orráig.
- Szóval? Botorkálna még itt egy darabig, vagy esetleg engedi, hogy segítsek? - Magam sem hiszem el, hogy ez kibukik a számon, de aztán csak sóhajtok. Tök mindegy, már nem hagyhatom csak itt magára, még nagyobb botrányt keltene egy elhoppannálással, mint bent az épületben. - Egyébként James vagyok.
Csak utólag tűnik fel, mint mondtam. Annyira megszoktam már, hogy mindenkinek ezen a néven mutatkozok be, hogy teljesen természetessé vált. Pedig őszintén, nem szerettem, nem is illett hozzám, de a biztonságért bármit. Bár az is igaz, hogy erről a nőciről valahogy képtelen voltam elképzelni, hogy egykor halálfaló volt. De mindenkinek vannak titkai.

[Will you still love mewhen I shinefrom words but not from beauty?]

Will you still love me
when I shine
from words
but not from beauty?

Mr. Aiden Fraser

(2001. április 14.)

d r e s s _ c o d e

Szedd össze magad, Diana.
Gyűlölöm ezt a nevet. De csak nem hagyják abba a mondoton szajkózást.
Diana, Diana, Diana!
Fogjátok be. A kezemmel a hajamba túrok, és kisimítom az arcomból a rövid szőke tincseimet. És igyekszem megállni stabilan a lábamon. Nem olyan nehéz. Hisz azokat már rég a földre szövezték. Milyen művészi, nem igaz. Fellesek az égre, Lonon párás, mocskos levegőjén kereszül, és egy rövid pillanatig a felhőket nézem. Talán vágynék a reülésre, ha nem tépték volna ki a szányaim. Arra az igazi repülésre. Nem pedig egy olyan beteg keringőre a felők felett ahonnan le akarok szálni és mégsem. Mert Csak még egy szúrást.
A tekintetem igyekszem biztos ponton tartani, ami jelen esetben az előttem állő férfi, fiú? alakja. Van valami lehettlenül túlvilági és fájdalmas még csak a kisugárzásban is, és én egy ideig nem merek ránézni. Nem is ez a legmegfelelőbb szó, hogy merek-e vagy nem. Mindig féle elcseszett életekkel szembenézni. Gyűlölöm az elcsezsett életeket. gyűlölöm ezt a világot, ami megnyomorít mindkeit. Halkan kifújom a levegőt majd hideg ujjaimat a szeemre szorítom, hogy azt a tompaságot félig kiűzzem magamból. Bár tudom, hogy hasztalan próbálkozás.
- Ahogy elnézem magát, hölgyem, nagyon fogja bánni ezt a találkozót, amikor kijózanodik - hallom meg a hangját. Valahonnan valami bíboros, és méregzöld köd mögül.
- Engem nem rendít meg - motyogom határozottan. - Mindegy mi történik, nem rendít meg, mert ki kell húznom magam. Akármit is teszek most... - azt el kell temetnem. Mélyre mélyre mélyre. És még egyszer szorosabbra fonom magam körül a szögesdrótot. A hűs idő kint megnyugtat talán, bár a város zaja rendkívül irritál. Nyugalom Serena, most nem boroulhatsz ki. Bármilyen fájdalmas is, nem szabad kiborulni. Nem. Nem. Nem.
- Tudja, ez egy kávézó. Hallott már róla? Az emberek felfrissülni és beszélgetni mennek oda, nem bagolytápért.
- Ahaa, szóval kávázó - bólintok egyet. - Halottam róla. Persze, hogy halottam róla. Biztosan rendkívül különleges hely lehet - válaszolom méltóságtaljesen. Még egy hely, ahol sosem lesz alkalmam beülni és nézelődni, megízlelni azt a sok mindent amit vehetnék. Mert a testem nem szennyezhetem be. Azt a testet, mely csak pusztán egy tervből született. Melynek célja csupán annyi, hogy tovább adjak egy olyan gént, ami engem egyáltalán nem érdekel. A létezésem célja csak anyám beteges fétise. Gyűlölöm ezt a testet.
- Mellesleg mugli hely. Nyugodtan visszavonulhat, ha csillapíthatatlan vágyat érez utána partizni egyet egy csapat aurorral. Úgy hallottam, nem túl szórakoztató társaság.
Hiába akarom megnézni az arcát, nem megy. Talán túl magasan van. Talán túlságosan szédülök. De valami egyre jobban arra késztet, hogy nézz rá. Nézd meg ki ő. Mert a hagnja annyira megfáradt. De miért miért. Miért is érdekel egyáltalán. Nem érdekelhet semmi. Nem tehetek fel kérdéseket. Nem szabad. Az aurorokra pedig megvetően felhorkanok.
- Unalmas bábok. Unalmas hazud igazság mögé rejtőzve. Egy unalmas világban élve. Hogyne ismerném őket... - húzom keserű félmolyolyra a szám. - Mindkit megmentenek, csak azokat nem, akiket meg kéne - összefonom magam előtt a kezemet, és hunyorogva próbálom összekaparni magam, hogy legalább egy pillanatra összeakadjon a tekintetünk. Az arcom megcsapja a cigaretta keserédes füstje, mire automatikusan megrázom a fejem és igyekszem jólneveltem visszavenni a lélegzetvételt, hogy kellően kevés füstöt szívjak le a tüdőmbe, miközben megköszürürölöm a torkomat. Ha megérzik rajtam otthon, nekem végem. De még csak annyi erőm sincs, hogy ellenkezzem. Egszerűen csak folyok, csordogálok a cselekedeieim útvesztőjében.
- Szóval? Botorkálna még itt egy darabig, vagy esetleg engedi, hogy segítsek? - ekkor nézem rá. És vesztem el abban a sötét mélységes, szomorúan csillogó barna szempárban. Mert egyszerűen nem értettem. Hogy miért ilyen fiatalon. Miért ilyen. És annyi kérdés zúgott a fejemre. Azok a kiégett szempár. - Egyébként James vagyok.
Mentehetlen vagyok.
Mi mind azok vagyunk.
És mégis az a szemtelen, elveszett tekintet, a dús haját borzoló lágy szellő. Felkavart. Valamit felkavart bennem, és tudom, hogy mostmár éjjel az ő tekintete is kísérteni fog. Megköszörülöm a torkomat és igyekszem elszakadni az illetlen, és teljességgel irreálisan pofátlan bambulásból. Majd felsóhajtok.
- Segíteni? Mégis mit is ért ezalatt? Mr. James... - meglehetősen bugyita baki, de hirtelen annyira elmerülök a felcsapó gondolataimban, hogy észre sem veszem, csak felhúzta valami bennem a gátat és jön a vízözön. - Segíteni egy emberen pusztán udvariasságból, vagy kötelességből? Esetleg szánalomból? Mit is jelent igzaából a segítség? Valakit meg akarunk menteni. Talán önmagától, vagy a világtól. És valahogy nagyon úgy érzem, hogy szinte lehetetlen egy embert megmenteni. De igen, ha pusztán a hazajutattásom céljából ajánlotta fel magát, örömmel elfogadom.
Felsóhajtok. És ez nem lesz jó, Serena. Megőrültem. Azt hiszem megőrültem. Mert teljességgelösszevissza beszélek. Apám jöjj le hozzám, és kérlek ölj meg. Közben valahogy mégis a közelébe lépek, mert kezd kifejezetten tompa lenni a testem minden egyes tagja. Szinte mellé araszolok. - Igazán érdekes mugli helyen lenni, nem hittem volna, hogy egyszer az életben ide is eljutok... De őszintén szólva nem emlékszem merről jöttem - motyogom majd picit ennek a bizonyos Mr. Jamesnek dőlök. - Sally vagyok - motyogom. Igazából Serenát szerttem volna mondani, azt hiszem, de össze vagyok zavarodva.

[2001. április]

Everyone has a secret


2001. április
style

A nő kócos tincsei felett pillantok fel, és futtatom végig felemás tekintetem úgy az utcán és az embereken, mintha csak a bevegyülő halálfalókat keresném, ahogy mindig is tettem. A háború idején sosem lehetett tudni, hol rejtőzik meg egy, beburkolózva abba a fekete köpenybe, de senkit nem látok, és igazából tudom is, hogy nem fogok látni. De egyszerűen úgy érzem, ha nyílt színen vagyok, akkor védtelen vagyok.
Akkor Feryll megtalál, és ismét apró darabjaira töri a csontjaimat.
Pedig itt most nem én vagyok a gyámoltalan, hanem ez a nőci itt előttem. Azt se tudja, merre van. Meg se kérdőjelezem inkább, hogy a francba jutott el idáig a saját két lábán, mert lehet, nem akarom tudni, és bár valahogy dühít, hogy így lejáratja saját magát a muglik közt, képtelenség nem szórakozni azon az elveszett tekintetén. Még ha ez brutális is. De én vagyok maga a brutalitás.
- Engem nem rendít meg. - Próbál kibaszott határozottnak és magabiztosnak tűnni, de drágám, szét vagy esve. - Mindegy mi történik, nem rendít meg, mert ki kell húznom magam. Akármit is teszek most...
- Ki kell húznia magát? Az eddig is megvolt, asszem. - A kávézó épülete felé pillantok. - És nem oldotta meg a helyzetet.
Közben még mindig a markomban volt a pénze. Az a sok galleon, amit csak úgy előrántott a táskájából, még mielőtt át akarta volna változtatni a pultosokat bagolycsemegével. Ez a nő vagy nagyon jól házasodott, vagy egy unalmas Hollóhátas, aki egész életében tanult és dolgozott, és most dúskál a pénzben. Hát nem ez volt az álmom nekem is, amikor először leszálltam a vonatról szeptemberben?
- Ahaa, szóval kávázó. Halottam róla. Persze, hogy halottam róla. Biztosan rendkívül különleges hely lehet.
Kinyújtom ujjaimat, és megszemlélem az érméket. Elidőzik tekintetem a mintázatukon.
Hát, a dolgok változnak, kislány. Tudtad? Néha az álmaid helyett... egyszerűen csak halálfalónak állsz, és meggyilkolod a családod felét.
Megesik.
Visszazárom a tenyerem, és ismét ránézek. A pénzt egyelőre nem adom vissza. Majd eldöntöm, ingyen lesznek-e a szolgáltatásaim, vagy megfinanszírozom magam a végén. Ő meg valószínűleg úgysem vette észre a jelenetet, így csak nyugodtan leengedem a kezem, és tovább méregettem az arcát azzal a szokásos, rideg gúnnyal az arcomon.
- Unalmas bábok. Unalmas hazug igazság mögé rejtőzve. Egy unalmas világban élve. Hogyne ismerném őket... - Figyelem a keserű mosolyt, ami lassan szétolvad az arcán. - Mindenkit megmentenek, csak azokat nem, akiket meg kéne.
Egy hümmögéssel szívok a cigarettámból, mintha ténylegesen elgondolkodnék azon, amit mond. És kiket kéne tényleg megmenteni, angyalom? Ki az, aki megérdemli, hogy egy sereg auror a segítségére siessen, és megmentse? Mindenki a saját életéért felel. Mindenkinek egy dolga van... Megvédeni magát.
Ha már elbukott abban, hogy másokkal ugyanezt tegye.
Halk, mogorva horkanással fújom ki a füstöt, nem zavar, hogy a méreteink miatt képtelenség, hogy ne a nő hajába és arcba csapódjon bele.
- Hm... Nem lehet mindenkit megmenteni. - Bárcsak ne fájna ez a mondat ennyire, bárcsak ne szaggatná darabokra a szívem. Bárcsak ne egyből Chrissie angyali kis arca jutna eszembe, hogy szinte fájjon még a lélegzet is.
Dehát te is tudod, hogy nem lehet mindenkit megmenteni, Chrissie. Nagylány vagy már... Ő pedig zaklatottan püföli belülről a mellkasom.
Szinte meg sem hallom a fájdalomtól a nő elmélkedését, de nem is bánom, ahogy percek oda tol valamit hülyeséget, inkább csak az ég felé fordítom a tekintetem, és sóhajtok. Annyival könnyebb lett volna, ha nemet mond, miért nem mondott egyszerűen csak nemet? Én aztán minden lelkiismeret furdalás nélkül végignéztem volna, ahogy ez végigesetlenkedik itt az utcán, még azért megkérdezve vagy tizenhat embertől, hogy hol vásárolhat be a kis baglyocskájának. Mennyivel szórakoztatóbb lett volna... Erre egyszer csak éreztem, hogy nekem támaszkodik.
- Igazán érdekes mugli helyen lenni, nem hittem volna, hogy egyszer az életben ide is eljutok... De őszintén szólva nem emlékszem merről jöttem. - Úgy pillantottam le rá, mint egy komplett idiótára, és közben még el is fintorodtam, mintha csak nem egy gyönyörű nő, hanem valami rongydarab dőlt volna rám. Persze alapesetben nem bántam volna, ahogy a finom idomok hozzám simulnak, a probléma csak az, hogy azt a bizonyos alapesetet három éve betemette egy lavina. - Sally vagyok.
- Sally, nagyszerű... - motyogtam, aztán ahogy lassacskán realizáltam, hogy ez így nem fog menni - mármint, hogy egyik kezemben cigi, a másikban galleon -, eldobtam a csikket, és tapostam rajta egyet, mielőtt a nő felé nyúltam volna, hogy kicsit távolabb toljam magamtól, de azért igyekezve megtartani, elinduljak az utcán. - Szóval amellett, hogy szétcsapva lejáratja magát ismeretlen emberek előtt, ismeretlen csávókhoz is szeret hozzádörgölőzni? Érdekes hobbik, de én nem ítélkezem.
Én aztán tényleg nem.
Végigvonulok az emberek között, amolyan "csomaggal vagyok" tekintettel adom a tudtukra, hogy takarodás van arrébb, és tekintetemmel egy sötét, üres zugot keresek. Igazából rég jártam már Londonban, és őszintén, kölyökkoromban sem voltam  a nagy rajongója, így tényleg csak a szemeimre támaszkodhatok, ami persze veszélyes, ismerve őket. De aztán befordulok ezzel a Sallyvel valami sarkon, ahol már eggyel sötétebb - és büdösebb - a tájkép, azonban még nem húzom elő a pálcámat. Mélyebbre kell mennünk, ha hoppanálni akarok.
- Merre lakik? Egy konkrét címet értékelnék, mondja, képes rá? - motyogom oda felé közben.

[Will you still love mewhen I shinefrom words but not from beauty?]

Will you still love me
when I shine
from words
but not from beauty?

Mr. Aiden Fraser

(2001. április 14.)

d r e s s _ c o d e

A fejem, azt se tudom hanyadjára sajdul meg, de már ked elegem lenni. Egyre jobban érzem a hiányt, a félelmet, és a keserűséget, melyek egyre jobban és jobban feltültik  a bennem tátongó üres teret. Mert mivel is lennék tele? Apám bőröm alá vésett kódjai nélkül mi is lennék én? Senki. Senki.
Vagy inkább
semmi. És még ez is visszhangot ver benne, ami anyira fáj, hogy legszívesebben felsírnék, ha lennének könnyeim. A kölyökre szegezem a tekintetem, és összevonom a szemöldökömet, ahogy egyre jobban szemtelenkedve beszél. Ugyan, hisz kinek nézek ki? Bár nem vagyok aranyvérű, betegesen nemessé neveltek. A dédanyád véla, sziporkáznod kell az ő szépségével. Az ő szépsége. Hiszen nekem ebből a hshalmazból semmi sem az enyém. Még az akaratom sem az enyém. A testem se. A lelkem se. A gondolataim se.
- Ki kell húznia magát? Az eddig is megvolt, asszem. És nem oldotta meg a helyzetet. - Mérgesen felsóhajtok, és a felhőkre emelem  atekintetem. Nagy hiba volt, mert mintha ezer tű szúródott volna bele a tarkómba.
- Nos, akkor talán hagynia kellett volna, hogy megoldjam - válaszolom hűvösen, majd megint szétnézek az utcán. Nagyon nem lenne jó, ha beleüttközni a bátyáimba. Vagy rosszabb esetben az apámba. Merlinre, és mi van ha úgy mennek át  alakásomba, hogy nem vagyok otthon. Haza kell jutnom. De jelenleg azt sem tudom, hogy merre menjek, és ilyen állapotban biztosan nem fogok hopponálni. Még szétszakadnék. De talán nem is lenne ban. Ugyan még morbid látvány sem lene. Mert bennem nincsen semmi. Riadtan nézek szét, és keresem az alakjukat, keresek valami beugrót, egy épületet, ami mögé el tudok ejtőzni előlük.
- Hm... Nem lehet mindenkit megmenteni. - Erre szinte ledermedek, mint akit leforráznak. Ne...Ne... Nem akarom... Nem akarom ezt hallani... Nem akarom őt hallani.
De késő. MIntha csak kiengedte volna ez a kölyök a szellemet a palackból. Már meg is szólal bennem, és ott van. Látom az oszlopp mellett. A beesett szemeit. És a mozgó száját.
Nem mentettél meg. Az én vérem a lelkeden szárad. A halálba küldtél.
MIntha csak tőle menekülnék, úgy dőlök neki. Mintha lehunyném a szemem nem látnám. De hogyna látnám ott is. Hiszen tudom. A fejemben létezik. És ha lehunyom a szemem, mindennél jobban látom.
- Nem, nem lehet... - motygom az orrom alá, majd igyekszem minél jobban nyitva tartani a szememet. NEm akarom látni. Nem akarom.
Szóval amellett, hogy szétcsapva lejáratja magát ismeretlen emberek előtt, ismeretlen csávókhoz is szeret hozzádörgölőzni? Érdekes hobbik, de én nem ítélkezem. - Erre nemes egyszerűségges büszkén felemelem a fejem és es mpf kíséretében válaszolok, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy a remegő lábaim mozgásra bírjam.
- Úgy beszél rólam, mintha valami olcsó prostituált lennék. De nagyon lekötelez, hogy nem ítélkezik, komolyan. Az meg, hogy az ember mit csinál magával ebben a nyomorult világban, teljesen mindegy, nem igaz? - emelem az arcára a zöld tekintetemet. Van ebben a kölykökben valmai mélységes keserűség, ami nem is tudom miért érint meg és nem is kéne, hogy megérintsen, hiszen ezután ugyse fogjuk egymást látni.
Ahogy elidnulunk, mintha csak valami bábu lennék. Úgy követem, élig még betakarózva a keserédes füstfelleggel.
- Merre lakik? Egy konkrét címet értékelnék, mondja, képes rá?
- Egészen sok mindenre vavgyok még így is képes, uram, csak egy kódhalmaz vagyok - motyogom az orrom alatt, majd kibököm a címet is. - Grosvenor Street 22 - felpillantok, és azonnal lecövekelek. Nem, nem, nem lehet. Egyszerűen nem hiszem el. Nem sokkal előttem ott áll a fiatalabbik bátyám. Így is felismerem. Ilyen messziről is felismerem. A hangját is hallom.
Szinte eluralkodik magamon a pánik, és minden erőmet összeszedve azon vagyok, hogy betolakodjam magunkat a tömegen át az egyik sikátorba, hogy  ott a nem tudom milyen mocskos falna döntve a hátamat összefonjam magam alőtt a karom.
Majdnem meghaltam.
- Elnézést kérek ezért a kisebb malőrért - pislogok még mindig ijdeten James felé, és igyekszem a helyére illeszten a belsőmben széthullott puzzle darabokat.
Majdnem. Meghaltam.