Royal Opera House

Emily Myra Dean pennájából



A világ egyik leghíresebb operaháza, a Royal Ballet, az Orchestra of the Royal Opera House, illetve a Royal Opera társulatának otthona. Az 1858-ban épült, 2268 fős nézőtér ma már műemléképületnek számít.
Jelenleg olyan világhírű darabokat játszanak, mint a Don Pasquale, a Hamupipőke, a Machbeth, a Rómeó és Júlia, vagy a La Traviata.
A királyi család tagjai gyakran megfordulnak erre.

to miss Melanie Hopkirk
2001. December

Arany. Csak egy egyszerű nemesfém, és mégis mennyi szenvedély és bűn okozója. Világbirodalmak emelkedtek fel és hulltak a porba miatta, életerős férfiak lettek szánalmas, agyamosott megszállottjai, és vesztek oda érte. Az arannyal jobb vigyázni. Majdnem olyan veszélyes, mint a nők.
Rákönyöklök a Champagne Bar  fénylő pultjára, és halk koppanással teszem rá a pezsgős poharam, melyben még félig van a felfele igyekvő buborékoktól csillámló, aranyszín ital. Dolgozni vagyok itt ugyan, de ahogy a történelem során másokat is már, ügy az én gondolataimat is el-elcsábítja az… arany.
Most viszont megemberelem magam, nem vagyok én álmodozó  kisfiú. Elszakítom tekintetemet az italtól, és gondolataimat is a hozzá fűződő emlékektől.  Ahol arany van, ott törvényszerűleg bűn is, én pedig pontosan emiatt jöttem ide. A Royal Opera House-ban jó sok arany van, ugyebár.
Figyelem az elit tömeget, azon gondolkodom, melyik lehet az emberem. Bármelyik. Sokak egy közepes háztartás éves jövedelmét viselik magukon,és akkor az ékszereket még bele sem számítottam. Az ilyen szépen felcicomázott kezek sosem tiszták, kiindulva már csak a sajátomból is, hiszen az én öltözékemet is az aranyvérű família szponzorálta, méghozzá nem önszántukból. De így ránézésre nem mondanám meg, melyik gazdag, varázserejű pöcs szórakozik mugli dívácskák szereplés közbeni  elrablásával és megbecstelenítésével. És  néha a megfojtásukkal is. Majd az este folyamán kiderül. A terv az, hogy Jones vigyáz a főszereplő hölgyemény épségére, én pedig figyelem, mikor lendül akcióba az emberünk. Ezért gyűlölök csapatban dolgozni, mert persze hogy a társam lebzsel az öltözködő félpucér csini macák közt, míg nekem, tehetségem és kemény munkám jutalmául végig kell szenvednem négy felvonásnyi nyervogást. Ha előbb fel nem fedi magát a perverz. Bízom benne, hogy még a becsöngetés - úgy  értem, a kezdést jelző csengő - előtt ezt megteszi. Addig, hogy elegáns hacukát öltsek, drága pezsgőt igyak és egy nagymúltú, csicsás épületben töltsem az időt, még rendben van, de ha végig kell ülnöm az egész rohadt előadást, egyenesen Arnoldra fogom ráborítani az asztalt.
Úgy pásztázom a tömeget, mint a prédára leső sárkány. Csakhogy a lehetséges áldozat helyett tekintetem egy másik sárkányra lel.
Melanie Hopkirk, már megint. Mintha a pezsgőből kelt volna életre, amit az imént épp azért tettem le, mert őt idézte volna. És tessék, most itt van, újból jelentős méretű fedetlen bőrével, fanyar-édes arcvonásaival, tökéletes karmocskáival. Sok másik embert kell figyelmen hagynom, de szép alakja számomra szinte kivilágít a többi, szürke, jelentéktelen közül. Csak egy villanásra látom, aztán eltűnik a terem túlsó felében. De nincs az a pénz, hogy ezt ennyiben hagyjam.
Eredetileg hátulra szól a jegyem, egy olcsó helyre, ahonnan inkább a közönséget lehet jól látni, és nem magát az előadást. De majd mellőle forgolódom, megoldom én egy perc alatt. Saját belépőmet kezembe fogom, és követem, kicsivel lemaradva a nézőtér felé hömpölygö tömegben.
Mielőtt a jegyellenőrnek felmutatnám az ajtóban a papírfecnit, amin a helyem van, feltűnésmentesen megbűvölöm. A piros egyenruhás srác mélán bólint, egyébként ha nem variáltam volna át a számokat a papíron, talán akkor is átengedett volna. Szerintem a teljes éves fizetése nem ér annyit, mint a fél pár cipőm. De most nem érek rá vele ezt közölni.
Elbűvölő mosollyal foglalok helyet a vörös bársonyülésen, és lazán a karfára könyöklök. Várom, hogy a kisasszony hátra forduljon. Megdobban a szívem, mikor megteszi, és a lámpák fénye elhomályosul a szeme izzása mellett.
- Ez egy remek előadás lesz, nem igaz? - búgom úgy, mintha abba se hagytuk volna a beszélgetést, aztán ártatlanul hozzá teszem:
- Ez a ruha tartósabbnak tűnik. Szintén chanel? -érdeklődöm, s közben azon gondolkodom, hogy dolgom végeztével valahogy ettől a ruhadarabtól miképpen fogom megszabadítani.

 

edward
Carmen
outfit

Carmen. Megható darab, forradalmi szemlélettel, nem véletlen választottam ezt. Talán megbotránkoztat mindenkit, talán Monstro kevésbé lesz oda, noha a cigánylányok és kurvák emlegetése meglehet épphogy más hatást vált ki, mint elsőre terveztem. Csakhogy, ezt a kockázatot sajnálatos módon kénytelen voltam vállalni. Akár tetszett, akár nem.
Ugyan sok kedvem nem volt az estéhez legalább igyekeztem minden téren a maximummal kivívni az unszimpátiát. A tőlem megszokott hangsúlyos ruhadarabot választottam, de nemcsak színben tértem el a kedvencemtől, fazonban is. Ennek a ruhának ezüst berakásos háta volt, sokat engedett sejtetni, de közel sem annyit mint máskor, illetve inkább volt elől kihívóbb mint a túloldal a mély dekoltázzsal. Ráadásul voltam oly szemtelen s a szűzies fehérbe bújtam, mint holmi menyasszony, hiába a glóriámat inkább az ördögszarvaim tartják fenn a helyükön köztudottan.
A tíz centis magassarkúmban Sebastian oldalán billegek be a mugli operába. Csinos darab az is, kövekkel kirakott a háta, de a ruha elegánsan takarja, csak néha libben fel járás közben. A hosszú könyékig érő selyemkesztyű egyszerre ad elegáns felhangot az egész viseletnek, ugyanakkor rohadtul irritál is. Könnyed, bájos mosollyal rázom le vállaimról a fehér szőrmebundát, hogy a ruhatáros kezelésébe vegye, és újabb kudarcba fulladt társalgási kísérletet eszközölök a kísérőmmel. Bosszantó, hogy a szűk szavú megjegyzéseinél többre nem futja. Unott arccal, kellően igyekezve leplezni acsargásomat sóhajtok és karolok belé. Épp egymagasak vagyunk, ez is valahol rettentően idegesít, ámbár… erről az egyről mondjuk ténylegesen nem tehet.
Nem foglalkozom a sokasággal, nem várok senki ismerőst. Csupa mugli, ezért is választottam a királyi operát. Maximum az uralkodóval van értelme ma este összekacsintgatnom, azt meg biztos nem épp Bizet operája érdekli. Így hát szépen hagyom, hogy bekerüljünk az emberek által alkotott sodorvonalba és csak elegáns kontyomra vetek egy kósza pillantást.
A tükörbeli Melanie, kecsesen bájos, tökéletes sminkkel, rózsaszín ajkakkal, csillogó, hangsúlyos fülbevalókkal, de más ékszert nem visel magán, csak a ruhát. Igazán boldognak hathatna… de nem az. Látom a szememben a türelmetlenséget meg az este iránti kelletlenséget, csakhogy újabb kibúvót immár nehezen találtam volna. A jegykezelő készségesen a helyünkre vezet. Valamit hebeg, hogy a privát páholyunkba sajnos pár exkluzív vendég is helyet fog foglalni, s normál esetben ez zavarna, de mikor Monstro rám néz mit is szólok hozzá, csak vállat vonok. Mit is érdekel engem? Legalább lesz társasága ha félidőben kilépek a mosdóba az orromat bepúderezni és elfelejtek visszajönni esetleg.
- Talán ismered a …
Elakadok, mert a férfi pillantása belém fojtja a szót.
- Persze. Hagyjuk.
Legalább tízig számolok el magamban hogy visszafojtsam a feltörekvő válogatott sértegetést. Csak nem illik ilyen ruhában a néhai Mrs Monstro-t szidni, Sebastian becses anyját, aki volt olyan idióta ezt a minden hájjal megkent tuskót a világra hozni.
Halk csengőszóval jelzik az egybegyűlteknek, hogy lassan a fények árja kihuny, s a vörösben és aranyban pompázó teremre homály ereszkedik. Már épp megnyugszom hogy a sötét talán engedi arcomnak az ellágyulást és nem kell többé az erőltetett, ostoba mosolyt színlelnem, amikor a hideg is kiráz a kellemesen mély, ismerős bariton hallatán.
- Ez egy remek előadás lesz, nem igaz?
Meglepve pislogok hátra, hogy Edward Nott tökéletesen elegáns csokornyakkendős pingvinszerelésében feszítve, a megszokott sármos mosolyával arcán és még inkább élénken csillogó tekintetével találkozzon a sajátom.
- Ilyen nincs…
Sziszegem félig suttogva, mert már némul a moraj, másrészt a meglepettségtől vegyes félelemmel telik meg a szívem. No és persze azt sem szeretném hogy a kísérőmnek feltűnjön, ki is ül közvetlenül mögöttünk.
- Ez a ruha tartósabbnak tűnik. Szintén chanel?
Elegánsan fordulok vissza és mosolyodom el cinikusan. Hát ennyire nem ismeri a női ruhákat? Meglepő…
- Nem. Ez Vera Wang.
Húzom ki magam büszkén, majd egy pillanat múlva csak a hatás kedvéért a vállam irányába mozdítom arcom, de m treég véletlen sem nézve Nottra közlöm:
- Egyedi darab és nem szeretném hogy baja essen.
Lágyan suttogom, de hangomba akad némi él a múltkori események következményeként, s talán alig hallhatja, de továbbra se célom Monstro érdeklődését felkelteni hogy mással társalgok, -őt ugyanis leköti a páholy túlfelébe való kézfogdosás számomra idegenekkel akiknek úgy tűnik esze ágában sincs bemutatni- , másrészt meg a sötét ténylegesen ránk telepszik egy perc múlva teljesen, hogy egy lélegzetvételnyi szünetet követően a függöny szétrebbenjen s a színpad ontani kezdje magából a fényt. Szívet dobbantó nyitódal kíséretében kezdődik az előadás, de az enyém nem csak emiatt, hanem a mögöttem ülő auror engem fürkésző pillantásának köszönhetően ver újra meg újra félre.

to miss Melanie Hopkirk
2001. December

Ahogy hátranéz, és találkozik a tekintetünk, komisz vigyor terül szét a képemen. Bár szeretem a klasszikus, hangszeres zenét, maga az opera nem a kedvencem. Inkább ide nekem egy mellbimbó csavarintást - és lám, itt is van a lehetőség, nagyjából egy karnyújtásnyira. Egész este haja hipnotikus hullámaiban fogok ringatózni, már persze amellett, hogy elkapom azt a kis szarházi sorozatgyilkost. Mellesleg. De az csak munka.
- Ilyen nincs… - mondja, és minden hang zene füleimnek, pedig a darab még el sem kezdődött. Nem, ez most az a morajló félhomály, az a titokzatos várakozás, az a furcsa, kimondatlan megegyezés, hogy most mindenkinek el kell hallgatni, és figyelni. Az ilyenbe a legjobb belepofázni.
- Nem. Ez Vera Wang. Egyedi darab és nem szeretném hogy baja essen - célozgat finoman, de ezzel fel is eleveníti az előző kellemes találkozásunk félpucér emlékét. Kicsit azóta is sajnálom, hogy ilyen jók a reflexei.
- Ez csak úgy volna biztos, ha nem lenne rajtad - vágom rá ártatlan javaslatnak álcázva a nagyon is nyilvánvaló célzást, sőt követelést. Áthajolva a sorok között rákönyöklök a mellette lévő, üres szék támlájára, mert a kihaló fényekben még utoljára megcsodálom szeme csillogását. Jobban mondva lángolását. Ott az a semmihez se fogható tűz, amit nem olt ki a körülöttünk egyre erősödő sötétség sem.
Jön vissza Monstro, a függöny pedig mindjárt szétrebben , de nekem eszem ágában sincs azonnal visszahúzódni. Ugyanúgy tehénkedem előrenyújtózva, karom lazán Melanie mellé lógatva.
- Sebastian, micsoda véletlen - jegyzem meg zavartalanul, derűsen ráköszönve, s lezseren intek felé. - Milyen irigylésre méltó társaságod van! A kedves nejed merre jár? Tán nem kedveli az operát? Vagy… esetleg nem hallja? - érdeklődöm rendkívül modorosan, majd a válasz alatt - ha kapok, ráérősen lassú mozdulatokkal visszadőlök hátra a saját ülésemre.
Csak egy pillanatnyi a sötét és a csend, aztán úgy szalad szét, ahogy a függöny is. Tiszteletben tartom ezt a néhány másodpercet, ez valami mugli módra elkövetett mágia, ahogy megpróbálnak elvarázsolni egy másik világba, egy másik életbe, egy másik történetbe. De engem ugyan nem, én már más bűbáj hatása alatt állok. Úgy lendülök újra előre, mintha rugóval lökne a saját székem, hirtelen, és nem bánom, ha esetleg a frászt hozom ezzel az előttem ülőkre. Sőt.
- Hiába nincs varázserejük, énekelni azt tudnak, mi? - álcázom suttogásnak a tereferélést, és szemtelenül a képükbe vigyorgok. Ma nem fognak itt turbékolni az utálkozó galambocskák, az biztos. Persze, visszavonulok, miután kapok valamiféle választ, s egy pár percig úgy teszek, mintha jólnevelt lennék. Legalább dolgozok egy kicsit. Jobb híján persze csak körbetekintgetek egy mini malícia mutató zsebtükörrel, amit zsebórának álcázva tartok magamnál. Végigszánt a tömegen, de még konkrét árnyakat sem mutat, elvétve csak valami foszlányszerűséget. Az avatatlan szemnek olyan, mintha csak bunkó volnék, és máris az órámat lesném. Normál esetben úgy is lenne, de most itt van miss Hopkirk…
Már nem számítanak rá, hát újra előre lendülök.
- Jut eszembe, szóltak a Figaro házasságából, hogy ez most nem az a darab, de a ruhát kérik majd vissza - hadarom el míg ők tőúljutnak az újabb hirtelen megzavaráson, aztán angyali ártatlan képpel dőlök újra hátra, lassan, kelletlen derűvel, nem múlasztva el elkapni Melanie tekintetében a fényt, ha hátranéz.

 

edward
Carmen
outfit

- Ez csak úgy volna biztos, ha nem lenne rajtad
Nem figyelek rá, nem figyelek rá, nem figyelek rá…
Ezt mantrázom magamban miközben igyekszem tényleg figyelmen kívül hagyni Nott pofátlanul udvariatlan és mégis valahol végtelenül kihívó megjegyzését. Nehezen állom meg hogy nem vágjak vissza egy válogatott sértéssorozatot, de egyrészt mégis csak az Operában vagyunk, no meg Monstro is épp visszafelé tart. Aprócska, szinte már kedves mosoly jelenik meg ajkaim szegletében felé, de ez inkább szól Edward bosszantásának semmint Sebastian látványának öröme miatt.
- Sebastian, micsoda véletlen
Halkan szusszantok, mert az auror persze nem képes nem észrevétlen maradni és bosszantóan udvarias, holott egyértelmű hogy a véletlennek itt nem sok köze lehet. Nem kerüli el figyelmem a nem sokkal mellettem lógó két lazán összekulcsolt kéz, s fél szemmel várom milyen csalafintaságra vetemedik.
- Milyen irigylésre méltó társaságod van! A kedves nejed merre jár? Tán nem kedveli az operát? Vagy… esetleg nem hallja?
Talán illene elpirulnom vagy valami a dicséretre, de Nott szájából inkább ez is kritikának hangzik szép szavakba bújtatva. Csak egy szúrós pillantást villantok felé, és kezem Sebastian karjára téved. Szelíden lehúzom magam mellé a székre míg válaszol.
- Nott…! – biccent keserűen. – Nem kedveli és betegeskedik…
- Ne is foglalkozz vele, drágám …
Szántszándékkal nyomom meg az utolsó szót egy pillanatnyi kis szünetet beiktatva mielőtt folytatnám és hogy még erőteljesebb legyen a bosszúm végig simítok a mellettem ülő arcélén, csakúgy mint annak idején Edwardén is. Csakhogy ebben nincs részemről szikra vagy tűz, mert a kesztyű miatt amúgy sem érintem ténylegen a bőrét és persze mert ez a férfi fikarcnyi hatással sincs rám. Ellenben tudom, hogy mögöttem árgus szemekkel figyel a másik, mert rá bizony hatással lesz. Mégpedig a zöld szemű szörny képében.
Annyit legalább elérek és sikernek könyvelek el hogy Monstro morogva megnyugszik és a darabra figyel velem együtt ráadásul Edward is elcsendesedik. Már-már a percek tompa lassúsága alatt el is hiszem hogy egy semleges kis este lesz ez mikor… hirtelen terem ott közöttünk az arca, a frászt hova rám.
- Hiába nincs varázserejük, énekelni azt tudnak, mi?
Akaratlanul is a dekoltázsomhoz kapok és lehunyom a szemem a vadul dobogó szívem megnyugtatásaképpen. Sebastiant is kellően kizökkenti az átmeneti semlegességből ahhoz hogy sziszegve rendre intse férfitársát, s olybá tűnik újra visszaáll a rend, de persze ahol Edward van ott számomra nyugalom nem sok.
Az újabb támadása már nem ér annyira felkészületlenül, így a kedves megjegyzésére teljesen felé fordulok hogy lássa a félhomályos világban bosszús arcomat.
- Jut eszembe, szóltak a Figaro házasságából, hogy ez most nem az a darab, de a ruhát kérik majd vissza
- Roppant viccesnek tartod magad, mi? Hát közlöm nem vagy az! Ha nem tudsz viselkedni arra van az ajtó!
Bökök fejemmel a súlyos vörös függönnyel eltakart kijárat felé majd gondolok egyet és magam állok fel. Monstro persze ugrana rögtön hogy velem tartson de kezem intésével jelzem, hogy feleslegesen fárad.
- Csak mosdóba megyek ki bepúderezni az orrom, és kitalálok magam is, köszönöm…
Közlöm szárazon, s szavaimat a hátamon lágy ívekbe felfűzött gyöngyök halk koccanása kíséri a Carmen szólamai mellett aláfestő zeneként. Majd a két pojácára ügyet se vetve kisasszézok a páholyból. Valójában eszem ágában sincs a mellékhelyiséget megkeresni, célom a ruhatár, hogy aztán még az első szín vége előtt távozzak. Mire Monstro rájön hogy felültettem már rég messze járok, terveim szerint otthon egy szórakoztató könyvvel nem a savanyú képével, őt meg talán megvigasztalják a félpucér cigánylányok a darabban vagy mit tudom én! Nem érdekel!
Ami pedig Nottot illeti… hát tőle is jobb társaság egy jó ponyvaregény, a maga együgyű sikamlósságával, mert nincs kedvem a kamu-jegyességek, kamu-házasságok és egyéb kétes megnyilvánulások kereszttüzében állni no meg persze mentem tőle a ruhámat is. Mert ezt az egyetlen, barbár módot találta csak meg eddig a levetkőztetésem céljára. S biztosan van, akinek ez felettébb csábító, de számomra inkább gyerekesen kisstílű.

to miss Melanie Hopkirk
2001. December

Elmosolyodom a szóra, hogy drágám. Ó, de még mennyire. Ha nem tudnám a valóságot, azt gondolnám, Melanie valóban csak a pénzéért tölti az idejét ezzel az alakkal, de ennél a kép jóval árnyaltabb. Szánalmas Monstrótól is, hogy belenyugszik ebbe az egészbe, hogy készen kapja a nőt - egy ilyen nőt! Olyan ez, mintha valaki más lőné le a vadásznak a szarvast, vagy ha a halász a boltban venné meg a halat. Az élvezet veszik ki belőle.
Én szeretem a kihívásokat. Persze, nem vetem meg a jó dolgokat, ha az ölembe hullnak… De mennyivel jobb, ha olyan valaki hullik az ölembe, akit meghódítottam? Minél nehezebb, annál jobb. Kicsit magam is ráteszek egy lapáttal. Olyan ez, mint mikor az ember hátrál egy nagy ugrás előtt. Messziről jó lendületet venni.
- Roppant viccesnek tartod magad, mi? Hát közlöm nem vagy az! Ha nem tudsz viselkedni arra van az ajtó!
- Sajnos nem látom, hol. Megmutatod? - kérdezem halkan súgva, ártatlanul, és álmomban nem gondolnám, de ő ezek után tényleg felpattan a helyéről. Persze, nem azért, hogy engem odanavigáljon a kijárathoz, hanem minden jel szerint elviharzani. Álcázza néhány átlátszó szóval a szándékot, de engem ugyan nem csap be.
- Csak mosdóba megyek ki bepúderezni az orrom, és kitalálok magam is, köszönöm… - Nem vagyok egy bamba, elkényeztetett Monstro, hogy én is elhiggyem, de arra kíváncsi vagyok, merre veszi az irányt. És hát azt gondoltam, én leszek az, aki idő előtt elhagyja a nézőteret. Nem is hagyom, hogy ebben lekőrözzön, legalábbis nem sokkal. A bamba kísérője olyan nemtörődöm módra fordul vissza a kivillanó dekoltázsok felé, hogy az se tűnne fel neki, ha magammal vinném a székét is, miközben az elrendezett menyasszonya után sietek.
De a berendezést inkább nem bántom. Most egy hang nélkül lendülök át nemes egyszerűséggel az ülésem támlája felett, azon fél kézzel megtámaszkodva. Itt úgyis csak két sor van, a többi gazdag pojáca meg vagy észre se vesz, vagy gondol, amit akar.
Végigcirógat a bársonyfüggöny, aztán ahogy összezárul mögöttem, azzal szinte el is vág az iménti darabtól, a félhomálytól, bosszantó gardedámoktól. Csak a folyosó van, világosság és Melanie alakja nem sokkal előttem. Már veszem a levegőt, hogy utána szóljak, és megállítsam. A mosolyom már az ő bosszús tekintete elleni pajzs volna. Csakhogy nem én érek oda hozzá előbb.
Jones jön szembe vele a folyosón. Az még hagyján volna, szerintem elmennének egymás mellett, hiszen nem olyan kicsi a minisztérium, hogy mindenki ismerjen mindenkit arcról. Meg se mondaná talán, hogy a férfi, akivel mindjárt összefut, varázsló. Csakhogy a kezében van a kivont pálca. És ha ez nem lenne elég, a ködös tekintete azt is elárulja, hogy nem kifejezetten van eszénél. Engem azért persze felismer.
- Vigyázz! - harsan végig hangom a folyosón, és futás közben küldök útjára egy hátráltató ártást. Jones is ellő valamit, ami Melanie füle mellett suhan el, majd beleveszik mögöttünk a folyosóba, így nem tudjuk meg, mi is volt. A következő átka talán a nőt célozná, de én gyorsabb vagyok, pont utolérem, és még időben berántom magunkat a mellékajtón, ami mellé épp odaér. Az ajtólap nagyot dörren mögöttünk, majd szintén némán, és villámgyorsan egy lezáró bűbájjal rögzítem. Kiállhatnék éppen Jones ellen, de idő lenne. És aki utánam küldte, az pontosan azt akart nyerni - időt. Hiszen a főszereplő cigánylány még a világot jelentő deszkákon zengeti félig fedetlen mellét. Nem rudja még, de most nem csak világot, az életet is jelenti neki a rivaldafény.
- Velem jössz. Van nálad pálca? - hadarom lényegre törően, még mindig a karját fogva. Nincs az a pénz, hogy elengedném, ha kell, magam után húzom, ha nem kell, akkor csak fogom, nehogy lemaradjon. Hátra biztos nem hagyom, Jones őt is célpontjául veheti. Nekem viszont most dolgom van a színfalak mögött.
- Gyere, később megmagyarázom - kérlelem még egy kicsit enyhültebben, s engedem, hogy láthassa az arcomon, a dolog fontos. Már gálánsan a kezét fogom, mintha táncra hívnám, pedig valami extrémebbről van szó. Az ajtó nagyot dörren mögöttünk, de ravaszabb átokkal zártam le annál, hogy csak úgy, egy csóró alohomórával kinyissa. Mivel be kellett vésnem az eszembe az egész rohadt Opera alaprajzát az akció miatt, tudom, hogy ez a folyosó hamar egy művészbejáróhoz fut, onnan pedig pillanatok alatt Carmen közelébe kerülhetünk. Aki ezúttal lehet, hogy nem a negyedik felvonásban, és nem egy késtől leli majd a végét. És nem csak színészkedésből...

 

edward
Carmen
outfit

Nem konkrétan a incselkedésére pattanok fel, de jelentősen belejátszik az is. Már önmagába öröm Monstrotol megszabadulni, de hogy a kettőtől együtt maga a mennyország hívogató kapuja. Nem is késlekedem kivágni magam a rettentően feszélyezett szituációból és inkább más vizekre evezni.
Ahogy elhagyom a páholyt a darab szólamai csendes háttérmorajként szűrődnek át a kihalt, de élesen kivilágított folyosóra. Egy halk sóhajjal indulok meg, sietős léptekkel, halk kopogással melyet cipőim sarkai szolgáltatnak. Ritmikus ez, könnyen belefeledkezem és fel sem tűnik a velem szembe jövő, mert miért is ne kószálhatna valaki más is rajtam kívül az előadás alatt?
- Vigyázz!
A mély parancsszó olyan harsányan csattan a levegőben, mint a nem várt sárkányüvöltés és ha mástól nem hát már ettől megtorpanva megijedek. Talán ez ment meg, talán a figyelmeztetés, magam se tudom. Annyi bizonyos hogy ösztönösen lépek a fal irányába halk sikkantás kíséretében, el a férfitól, akinek az átka a fejem mellett húz el. Időm sincs hátra tekinteni mi is volt ez, elért-e bárkit illetve Nott – pusztán a hangjából következtetek rá, mert ezer közül is felismerném az övét – kivédekezte-e… mert mire észbe kapok az idegen pálcája már rám szegeződik.
Teljesen lefagyok a pillanatba, így farkasszemet nézve a felém kinyújtott karral. Talán tudnék védekezni valahogy, talán túlélhetném ezt a szituációt, de ezerfelé gurult gondolataim közül valahol az életösztön, mint olyan, feladta létezését és csak bámulva várom a piros vagy más színben pompázó átkot.
De ez nem történik meg, mert erős rántással a karomon mozdul a testem, öntudatlanul és mire felocsúdok Edwardba kapaszkodva egy félhomályos kis folyosón találom magam. Kék villanással izzik fel a pálcája, ahogy a mögöttünk lévő ajtót lezárja a támadónk elől és ebben a ragyogó kékben arcába bámulok még mindig döbbenten. Homlokán a koncentrálástól mély barázdák futnak végig, kifogástalan öltözéke ugyanolyan jól fest rajta csak az én ujjaim vájnak bele a ruhán keresztül a karjába nem sokkal a könyöke felett továbbra is. Szelíden nekidőlve támaszkodom, majd egy perc elteltével rájövök hogy igazából szinte ő tart meg, így gyorsan visszanyerem egyensúlyom és némi távolságot ékelek magunk közé.
- Velem jössz. Van nálad pálca?
Eszemben sincs ellenkezni, de ennek hangot nem adok, csak a tekintetem árulja el neki, hogy nem célom aláásni a terveit, bármi legyen is az. A pálca kérdésre viszont elbizonytalanodok.
- Öööö… igen. Van.
Közlöm kiszáradt torokkal, mert mégis csak az imént majdnem telibe átkoztak meg hát az auror közelsége sosincs rám jó hatással. Pedig most még kesztyűbe bújtatott kezemet fogva nem is bizsereg a bőröm ahogy szokott máskor tőle.
Elengedem az övét, hátrébb lépek még egyet és lerántom két kezemről a könyékig érő kesztyűt, majd lazán félredobom. Aztán nem törődve mennyire lát be lehajolok derékból és a szoknyám alá nyúlva megemelve azt felfuttatom ujjaim hogy a combom belső feléhez rögzített pálcatartóból elővegyem a főnixtollmagos pálcámat. Mikor a tenyerembe siklik felegyenesedem és Nott arcába pillantok. A képén a szokásos komiszan elégedett vigyor ül, szemei pedig isszák a látványt, könnyen kiveszem a kékjének villanásából. Olyan, mint egy kisgyerek a fenyőfa alatt az ajándékát bontogatva. Nem tudom épp a lábam vagy a keblem varázsolta-e el vagy úgy az egész együtt, de nem érdekel igazán. Elegáns mozdulattal lebbentem meg a ruhát, hogy ismét a föld felé omoljon s azt súrolja, miközben mint egy anyuka a gyerekét szigorúan nézek rá. Akaratlan is a pálcám az orrához érintem.
- Nincs karácsony, remélem élvezted, mert a műsornak vége.
Aztán leengedem a kezem és az ajtó irányába pillantok összerezzenve, ahogy a dörömbölés felhangzik.
- Gyere, később megmagyarázom
Nem akarok hosszabb magyarázkodást most tőle amúgy se, szóval teljességgel önszántamból csúsztatom ujjaim a tenyerébe, és hagyom hogy vezessen. Igyekszem tartani vele a lépést, bár nem könnyű így félig futva szaladok utána a színpad egyre erősödő hangjai felé.
Az előadás leszüremlő zajaiból ítélve lassan vége az első etapnak ami azért is gond, mert ha Sebastian a keresésemre indul, s még az épületben talál sokkal nehezebb dolgom lesz később lerázni. És valahol komiszul vicces, hogy ezen jobban aggódom, semmint az idegen pasin, aki minket üldöz és feltételezhetően nem egy barátságos bűbájjal akar minket megszórni.

to miss Melanie Hopkirk
2001. December



love is a wild bird

Na, ugye hogy megérte eljönni az Operába. Azt hittem, csak könnyűvérű, bohéméltű színésznőcskék alsóneműjéhez lesz ma szerencsém, némi túl komoly áriázás közepette, de annál sokkal jobb dolog történt.
- Öööö… igen. Van. - válaszolja röviden, tömören, és először nem értem, miért ez a tőle szokatlan nyökögés. Persze, a rémület részét megértem, Jones igazából elég ügyesen céloz, még szerencse, hogy Melanie jókor húzódott jófelé. Nem árt megjegyeznem, hogy a reflexei és a túlélési ösztöne is rendben működnek. Hasznos ez, főleg manapság.
Repül a kesztyű, én türelmetlenül dobolok a lábammal, de a finom anyag hullámzása a levegőben elbűvöl kissé. De bedobnám én is most a kesztyűt… meg minden mást is. És még csak ez után jön a java. Ahogy nagy mozdulatokkal, hevesen kutakodni kezd a fehér estélyi rejtekében, attól aztán tényleg elfelejtem egy pillanatra, hogy itt most élet múlik a munkafegyelmemen. Ha valaha valaki miatt kirúgnak, azt szeretném, ha ez a nő lenne.
- Szerintem azt is dobd le, mint a kesztyűt. Sietünk - teszem hozzá mentségül, elhadarva a szemtelenséget, amire amúgy szintén nincs időnk, de muszáj valamit mondanom, ami kizökkent, és az se baj, ha én is hangosan hallom, hogy nem érünk rá erre.
- Nincs karácsony, remélem élvezted, mert a műsornak vége.
- Azt hittem, ez csak a műsorajánló - válaszolom vigyorogva, aztán elkapom a kezét, ami immár fedetlen, de saját tökéletes bőre tapintása még sokkal finomabb és jólesőbb, mint bármilyen puccos selyemkesztyűé. Nemcsak hogy érzem felpezsdülni a vérem, de valósággal olyan, mint egy extra elem, ami felpörget. Átszeljük a folyosókat, és egy oldalsóbb művészbejárón átlépjük a határt színdarab és nézőtér között.
- Legyen a pálcád a kezed ügyében, de ne feltűnően, és ne használd, ha nem muszáj, rohadtul nem akarok egy egész nézőteret amneziálni, rohadt sok papírmunka - figyelmeztetem. Én a magam pálcáját az ingujjamba rejtem futás közben.
Carmen dala távolról, visszhangosan szól, nemcsak a színpad felől, de az itt található öltözők, irodák, várók falára aggatott kis rádiókból is. “A szerelem vad madár” - hát igen. Repülünk mi ketten is, és hála az égnek, hogy itt aztán minden előfordul, a sürgés-forgás növekedésével egyre több szaladgáló, jelmezes ember szeli keresztül az utunkat. A kutyának se tűnik fel, hogy varázspálca van miss Hopkirknél. Sőt meg merem kockáztatni, hogy láttak már ilyet a ma este folyamán, de ebben a jelmezes, izzadságszagú, káoszos izében, ami a backstage, ez nem is nagy szám. Valaki egy baltával ballag el velünk szembe, teljes lelki nyugalommal. Csak én tudom, hogy mégiscsak a mi kis varázsvesszőnk veszélyesebb.
Emberek tömegén kell átvágnunk magunkat, méghozzá gyorsan. Félrelökök az útból egy szakadt ruhás kiscsajt, valami utcagyereket játszhat amúgy. Estében megpróbál Melanie-ban megkapaszkodni, de most az egyszer megmentem a ruháját, perdítek rajta egyet, amolyan igazán táncosat. Talán a zene teszi, újra rátéved a tekintetem, és a félmosolyból majdnem félvigyor lesz. Lendül a ruha, lendül a csodálatos hajkorona, a másik szabad kéz. A fellökött lányka meg pofára esik, és sűrűn szidja az anyánkat, szép aláfestést kölcsönözve a rádiókból szóló, recsegős dallamoknak.
- Vigyázzunk arra a szép ruhára - dörmögöm, de már szaladunk is tovább. Egy idősebb pasas, valami korrdinátor féle megpróbálja utunkat állni, és megkérdezni, hogy mi a fenét művelünk, de elegánsan kikerüljük. Pontosabban szólva Melanie az egyik oldalról, én a másikról, magasra tartva hölgyem kezét, mintha Bújj, bújj!-t játszanánk a döbbent ürgével.
Lassan kiérünk a fülledt, zsúfolt színészvárók közül. Egy lépcső vezet felfelé, annak tetején rohadtnagy tábla, mely a hangoskodást tiltja. Lábbal rúgom be, és döbbenten ücsörgő, maskarás énekeseket, meg két fekete ruhás, szintén kigúvadó szemű staff-tagot látunk. Mindenki felháborodottan pisszeg, de engem ugyan nem hatnak meg. Legfeljebb hajlandó vagyok halkabban dörmögve informálódni.
- Hol van Carmen? - kérdezem az egyiktől köszönés helyett, az meg meg se bír mukkanni, csak széttárt kezekkel jelzi, hogy mégis hol lenne, majd a színpadra mutat. Ott nyivákol vállkilógatós rongyokban, épen és egészségesen, egy rakat pasas között illegve. Nagyot szusszanok, de tudom, hogy még nem nyugodhatok meg. Pillanatokon belül vége az első felvonásnak, az emberünk nyilván itt van valahol abban a hitben, hogy az aurort meg a társát elintézte. Pedig valami nem stimmel, egyre nyilvánvalóbb.
- Szarok a fények - jelentem ki a másik fekete ruhás pasasnak címezve a mondandóm. Az is kuka, hápogva még le van akadva azon, hogy mit keresünk itt. Pedig tényleg, feltűnő, a reflektorok össze vissza mozognak, Carmen helyett valami dagadt katona faszit mutatnak, aztán meg a díszlet falat. Sejtésem beigazolódik, a fejünk felett mocorog valaki, és nagyjából véletlenszerűen macerálja a lámpákat. Az egyik konkrétan Melanie képébe küldi a fénysugarat, a ruhája olyan lesz, mint egy formatervezett diszkógömb. De a fénypászta gyorsan tovább áll.
Lebuktunk. Szaladó lépteket hallok a fejünk felett, kicsit belezavarva a melódiákba.
- Maradj itt! - kérem sebtében, és kettesével nekieredek a vasrács lépcsőnek, ami meredeken felfelé visz, vagy ezernyi fordulóval, hogy ha nem lenne jobb dolgom, elhánynám magam a szédüléstől.
Míg én fönt rohangászom, alant a két színpadőr hangjára talál. Folytottan, nehogy behallatszon, elkezdi hadarni:
- Megtudhatnám, mit keresnek itt? És mi a fenét csinál a kísérője? - kérdezi az egyik. A másik rákontrázik.
- Hölgyem, azonnal el kell hagyniuk a színpadot, itt jogtalanul tartózkodni bűncselekmény - morog szintén félig suttogva bosszúsan a másik, és elkapja Melanie kezét. Én most nem tudok segíteni neki, hamarosan fontosabb elfoglaltságom akad...

 

edward
I am Ruler
outfit

Férfiak! Egy kis fedetlen bőrfelület és máris képtelenek uralkodni saját magukon. Megszólalását csak egy fintorral díjazom, akárcsak az azt követőt. Nincs itt semmiféle műsorajánló, csak ami felettébb muszáj és ennek se kellett volna megtörténnie, ha nem követ, ha nincs voltaképpen itt és ha nem keserítené meg szinte folyamatosan az életemet nyár vége óta. Kezdem átkozni azt az azkabani napot, amit bevállaltam anyám helyett én balga…
- Legyen a pálcád a kezed ügyében, de ne feltűnően, és ne használd, ha nem muszáj, rohadtul nem akarok egy egész nézőteret amneziálni, rohadt sok papírmunka
Savanyú pillantással nézek fel rá, mert még így is kicsit magasabb mint én. Tekintetemben az ez most komoly? kérdés tükröződik, mert tényleg hihetetlen hogy úgy kezel mint egy ostoba fruskát, aki nem tudja mik a mágustörvények vagy a lelepleződés megelőzésének feltétlen szabálya.
- Meglepő, tudom, de képzeld ismerem a varázsjogot…
Inkább sziszegem ezt halkan, nehogy bárki is meghalljon, mert ki tudja… itt lassan a falnak is füle van. Arról már nem is beszélve hogy jópár törvényt anyám fogadott el vagy tett módosítási javaslatokat rá, nekem pedig jópárat adott megfogalmazásra. Szóval a könnyebb futás érdekében pálcámat gyűrűs és mutatóujjam közé szorítom s így ragadom meg a szoknyám szélét fentebb emelve, hogy nehogy rálépve orra vagy épp Nottra essek, meg hát legalább a fehér anyagba beolvad a hárspálcám így nem láthatja szinte senki se, mi is van nálam.
Fogalmam sincs merre megyünk, mi a cél igazából. Csak menekülünk az elől, aki üldöz? De nem, mert a férfi elég céltudatosan vezet, én pedig vakon követem. Talán hiba ez is, mint oly sok minden, de nem tudok mást tenni, mint rábízni magam. Még a megnövekvő tömegben is, amit a színpad mögötti társulat tagjai okoznak. Nincs időm megfigyelni a jelmezbe bújt szereplőket, a fejvesztve rohanó kellékeseket, a kisegítőket. Az is csak azért tűnik fel hogy Edward udvariatlanul fellök valakit mert épp belém kapaszkodva próbálna fogást találni, s talán sikerülhetne is, ha nem pördít ki a pályámról mintha csak egy elcseszett keringőbe lennénk a tömegben.
- Vigyázzunk arra a szép ruhára
Nem is a szavai, sokkal inkább a tekintetében tükröződő szórakozás az, ami zavarba hoz. Látványosan élvezi a szituációt, amit gondolom az adrenalin okoz. Végtére is szakmai ártalom lehet nála vagy mifene. Csak hümmögök és igyekszem figyelmen kívül hagyni a sármos félmosolyát, amit felém villant de más nők sóhajtoznak tőle nem messze arrébb, s inkább újra a lépést próbálom tartani vele, amíg fel nem tartóztat egy nagydarab fószer.
Már azt hiszem itt a vége a történetünknek, és nincs más hátra mint vissza, s célszerű lesz átkokkal leszerelni üldözőnket, aki jól lemaradt vagy más útvonalat választott, fene tudja, mikor Nott megoldja ezt a helyzetet is, bár sajátos módszerrel. Lendületből lendül vele a karom és szelíd rántására automatikusan lendülök így mire a csóka felfogja hogy mi történt vele és miért nem előtte állunk mi már tovább is jutottunk. Nem tehetek róla de a bamba képe nevetést csal elő belőlem, ami akkor lohad le mikor a zárt ajtóhoz érünk.
Meg se lep hogy Edward nem holmi bűbájjal baszakodik hanem lazán berúgja, hogy az ott lévők döbbenten ugráljanak sorra fel és méltatlankodjanak. Mit sem zavartatva vonul be engem kézen húzva, mintha csak a brit uralkodó jött volna meg, akinek aztán bármit is szabad. Kicsit talán szégyenkeznem kellene, de hát igazából én magam se tudom mit mondjak vagy tegyek a helyzet kínosságának csökkentésére. Lehet egyáltalán bármit elnéző mosolyon kívül?
- Hol van Carmen?
Döbbenten pillantok a másikra, és már nyelvemen a kérdés hogy most tényleg az a ripacs ribanc és a mellei izgatják, amit közelebbről akar megszemlélni feltétlen, ezért menekültünk valójában idáig? De persze a nyelvem hegyén a kérdést meghiúsítja a szemembe áradó fényár. Ösztönösen engedem el a kezét és kapok a szememhez hogy árnyékoljak, ki is az a balfasz, aki meg akar vakítani…
Már épp ott vagyok hogy teszek rá, leszerelem egy bűbájjal, mire tovább suhan a reflektor lámpája éppen másra.
- Maradj itt!
- De… - kezdenék ellenkezni, csakhogy addigra Nott és a magával húzott illatárja már el is tűnik a vaslépcsőre, ami valamerre magasra fölvisz. Nem vagyok egy tériszonyos, de ebben a ruhában még úgy is veszélyes lenne utána erednem. Csak pislogok hát barnászöld szemeimmel fel utána, amerre eltűnt és nem tudom mitévő legyek. Várjam meg itt? Pont itt?
S mintha a gondolataimba olvasnának, az idegen fickók, akiknek mostanra megjön az eszük rögtön engem támadnak le, mert hát ki mást…
- Megtudhatnám, mit keresnek itt? És mi a fenét csinál a kísérője? Hölgyem, azonnal el kell hagyniuk a színpadot, itt jogtalanul tartózkodni bűncselekmény!
Ahogy karon ragadnak úgy lendül elő a hárspálcám reflexből és tolom a fickó arcába.
- Azonnal vegye le rólam a kezét, vagy nem állok jót magamért!
Sziszegem és talán egy félőrült kinézetét kelthetem mert kifulladva, immár egykor tökéletes kontyom zihláltan nem épp az előkelő úrilányra emlékeztet. Minden esetre azt legalább elérem, hogy ujjainak szorítása enyhül a karomon és kirántom onnan a kezem. Épp ebben a pillanatban tölti be a teret egy óriási robaj. Akkora hogy talán még a nézők is hallhatják mert még Carmen is összezavarod egy pillanatra a színpadon s csak a sok évnyi profizmusa az, ami kivágja a bajból mert aztán folytatja is tovább.
- Merlin csontos bokájára…! Nott! Mit művelsz?
Félig aggódva, félig bosszúsan kapaszkodom meg a vasrácsban, s miután semmi reakció nincs jobb ötlet híján úgy döntök, szarok a veszélybe. Felkapaszkodva elindulok hát, hogy felmásszak az auror után. Alapvetően sem volt sose nagy erényem a szófogadás, de ezt majd ő maga is megtapasztalja.

to miss Melanie Hopkirk
2001. December



love is a wild bird

Nem szeretek társsal dolgozni. Lám, Jones az ékes példája az összes oknak, amiért ez így van. Elbénázta a feladatát. Hagyta, hogy megbűvöljék és ellenem fordítsák. És basszus, de szerencsétlen, hogy egy fegyvertelen, tőle két méterre álló nőt nem bír eltalálni… Úgyhogy társsal nem dolgozom szívesen. De egy kísérőt nem vetek meg, főleg, ha az olyan csinos és karakteres, mint miss Hopkirk. Talán ezért van a bűvészeknek is női segédjük, és nem egy másik bűvésztársuk.
- Meglepő, tudom, de képzeld ismerem a varázsjogot… - súgja felháborodva, én pedig egy helyeslő félmosollyal bólintok. Igen. Az összes idióta, bürokratikus vacak alján ott van valamelyik Hopkirknek a neve. De ez most más. Ez most terep. Rohadt nehéz dolog, mikor a fehér papír és fekete betűk egyszerűsége színes, térbeli káosszá bonyolódik. Közben pedig az írás köt. Nem mintha nem hágtam volna már át párszor az előírásokat, mert idpnként ritkanagy hülyeség foglaltatik bennük. De ez most nem olyan.
Mintha végigtáncolnánk a darab első felvonását. Kísér a zene, ahogy rohanunk. Látom ám a szemem sarkából, mikor kineveti a bamba faszit, akit kétoldalról kikerültünk. Elbűvölő, még nevetni se tudok, csak somolygok magamban, futás közben, s egészen megrészegít, hogy az adrenalinfüggőség bizony fertőző lehet. És milyen jól áll neki! A kipirult arc, a tégra nyílt pupillák, amelyek mélyén most valóságos tűzvihar tombol. Bár lenne időm többet gyönyörködni benne, de a kötelesség csak beárnyékolja ezt az idillinek nem kifejezetten mondható képet.
Már túl vagyunk a színpad mögötti informálódáson. A lépcső hideg fokán megtettem már az első lépést felfelé, mikor magam mögül meghallom azt az elhaló hangot…
- De… - Pontosan hozzáillő válasz, de nincs most időm megállni, és lebeszélni erről az ellenkezésről.
Úgy rohanok felfelé, mint a macska. Fürgén, csendben, puhán ruganyos léptekkel. Az építmény még így is halkan meg-megnyikordul, nem arra találták ki, hogy előadás alatt rohangásszanak rajta. De igyekszem a lehető legcsendesebben haladni, és nem csak a darab miatt.
Tudom, hogy valaki várni fog odafenn, de a világítás már nem mozdul, a fények kimerevedtek, így biztos, hogy az emberem elhagyta az irányítópultot. Pedig milyen tökéletes rejtekhely, ott aztán senki se fordul meg, senki se néz arra, viszont ő mindent lát, ami a színpadon történik. Zseniális - csak az az egy bajom van vele, hogy nekem kell szétcsapni közte.
Az utolsó forduba már előre szegezett pálcával kanyarodom, és néma stuporral fogadom a másikat. Közben elugrok az ő zöld színű ártása elől. A mocsok, mikor látja, hogy nem talált, menekülőre fogja. A színpad felett kötelek, huzalok, lógó díszletkellékek és kisebb, nagyobb, óriási világító berendezések, meg keskeny vasrács-utak húzódnak keresztbe-kasul. A gyilkos, hogy  nehezítse az utamat, lerobbant a helyéből egy reflektort, ami így elém zuhan a vaspallóra. Jó, hogy nem tépi le az építményt, így egy jókora, elegáns ugrással lendülök át felette, s szinte fékezés nélkül rohanok tovább. Vörös és zöld fények villognak közöttünk, ebből lent mondjuk nem sokat látnak, legfeljebb a színfalak mögött várakozó énekesek és egyéb dolgozók vehetik észre, ha felnéznek. Na de az iménti dördülést, azt tuti mindenki hallotta. Igyekszem hát utolérni a tagot, mielőtt még nagyobb felfordulást okoz, de az kis termetű, és elég jól kiismeri itt magát. Nem először jár már a színpad felett, nyilván. Berohan egy jókora, ezüstszínre festett hold alakú tábla mögé, én meg utána. A körfolyosón ide-oda futkosunk, átkokat dobálva, át-átugorva a leszakadt relfektort.
Kergetőzésünknek parodikus felhangot ad a talpunk alatt szóló énekszó, és a zenekar vidám dallamai. Pedig nem tart már sokáig. Carmen elhallgat, már csak a hangszerek játéka hallatszik, feszes ritmusban, idegőrlőn. A színésznőre csak egy pillantást van időm vetni, egy katonának öltözött fazon most cipeli ki a színről. A célszemély is ekkor ellenőrzi, hol van. Tébolyodott vadászkedv ül az arcán. Megpróbálom letörölni egy sóbákvány átokkal, de kivédi a rohadék egy pajzzsal. A fickó a tekintetével próbál megölni, ha már a pálcával nem tud célozni, de nem hagyom magam. Van viszont valami, ami egyszerre eltereli a figyelmét - és nem csak az övét.
- Picsába - hördülök fel, csodás nagyzenekari kísérettel.
Melanie. Mit keres itt? Hogy kerül mögém? Rácsodálkozom, és ez hiba. Nagy hiba. Persze, azt mindig is sejtettem, hogy egy szép nő lesz majd halálom okozója, de hogy épp most, épp ma? A fickó kihasználja a meglepetésem, és megpróbál hátba lőni először engem, aztán a nőt is becélozza, pedig neki nem nagyon van helye hova ugrani, hiszen ott van mögötte a reflektor szilánkos romja, amin jó ég tudja, hogyan mászott át. Én egy pillanatot késlekedek, még azon dühöngök, minek jött utánam egyébként is. Nők… Mindig ott van az a de. Tán most is hozzáteszi, mikor a fickó megpróbál megölni.

 

edward
her sweet kiss
outfit

Nem tekintek vissza, mert nincs értelme. Már gyermekkoromba megtanultam, hogy ez olyan dolog, amit jobb ha hamar eszébe vés az ember. Csak arra koncentrálok hogy a lépcsőfokokat szép egymásutánjába meglépjem, és véletlen se forduljon ki a bokám vagy billenjen meg a súlyom, mert az ezen a nem túl stabil szerkezeten akár végzetes is lehet.
Sose voltam ilyen klasszikus értelembe vett ijedős típus, talán részben Taidennek köszönhető ez, no meg az állandó tilosba járásnak. Számtalanszor kerestünk menedéket, tetőn, magas fán vagy csak repültünk el thresztrálháton, de ez most mégis valahogy más… talán mert inkább sejtem semmit tudom, mi is a tét.
Magam sem értem minek megyek egy képzett auror után. Mit várok? Mit remélek? Inkább csak hátráltatnám, de valahogy nem tudok csak lent ácsorogni és a pojáca muglikkal veszekedni. Látni pedig onnan nem látok semmit se. Innen meg… óhatatlan lepillantok, a színpad irányába ahol már a katonák sorjáznak várva a jelenetüket. Ez csakis egyet jelent… sietnem kell, mert ha kihunynak a fények én meg a vaslépcsőn ragadok szart se látva akkor nagy gondba leszek. Megrészegít egy másodpercre a mélység, a katonák sötétszürke cilinderének teteje fényesen ragyog felém, de elszakítom róla a pillantásom és még sietősebb de óvatos tempóval törekszem fel, Nott után.
A hangos robaj tulajdonosa a darabjaira tört reflektor, ami szinte eltorlaszolja az utat. Mindössze a falhoz lapulva oldalazva férek el mellette. Lépteim alatt recsegnek az üvegszilánkok, de ezzel mit sem törődve behúzom a hasam és átnyomakodok a keskeny kis nyíláson, mely mögött már látom az ide majd oda csapódó átkokat. Igyekszem minezt úgy megejteni, hogy a ruhám ne lássa kárát, ne akadjak fenn egy kiálló darabon vagy tönkrement alkatrészen. Még jó hogy nem Edwardra zuhant ez a vacak, csoda hogy az egész elemvényrendszer elbírja egyáltalán a súlyát, a miénkkel együtt, amilyen ormótlan nagy.
Inkább ösztönösen keresem a férfit semmit tudatosan ebben a gyér megvilágításban és még veszélyesebb közegben. Meg se lep, hogy mikor meglát kikerekednek égkék szemei és a megszokott káromkodás hagyja el a száját. Kivédekezhetném a tekintetében lobbanó dühöt, de egy másfajta villanás vonja el a figyelmem.
- Protego! - mellé ugorva a karja alatt átnyúlva kiáltom el magam, hogy a kéklő védőbűbáj körbe öleljen minket. A bíborvörös átok lepattan és célt tévesztve kilő egy másik reflektort, aminek az üvege betörve csörömpölve hullik alá, egyenesen a fickó felé.
- Most…!
Hangom élesen, talán parancsolóan csattan, bár nem szánom annak. De a másodpercek adják magukat a kezünkre játszani, mert míg felfelé figyel a fickó, az aurornak van ideje leszerelni. Nem veszem el tőle a dicsőséget, hogy kiüsse vagy épp megölje… nem tudom mi pontosan a célja, ha a túlélésen kívül van bármi egyáltalán. S míg ő reményeim szerint elintézi ezt a fazont halk reccsenésre fordulok hátra, hogy egy a hárspálcámból kiröppenő nonverbális stuporral leszereljem a másikat, aki egész eddig üldözött minket és aki… úgy fest… ránk is talált sikeresen.
Kivárok egy pillanatot, miután kiterül hogy átkom biztosan talált-e s nem csak megjátssza magát vagy elcsúszott, és csak ezután fordulok Nott felé, mikor tényleg nem mozdul egy percig se. Kezem megremeg, de még mindig görcsösen kapaszkodom a pálcámba. Valahogy így érzem a legbiztosabbnak.
Felé lépek, amennyiben sikeresen elkábította a másik férfit s már nincs veszély, majd sóhajtva szalad ki belőlem a feszültség, amit ez az egész szituáció, futás és este okozott. Nem, határozottan nem nekem való ez.
Kedvem lenne felképelni -megint-, amiért ilyen helyzetbe hozott, meg ilyen kurva magasba is, de ehelyett csak váratlanul -magam is meglepve ezzel - megölelem.
- Te ostoba, vakmerő, idióta babapopsiarcú pingvin!
Döföm le a sértésekkel miközben homlokom és arcom a széles mellkasába fúrom és mélyen belélegzem az illatát.
Magamnak is nehéz bevallanom, de hiányzott. Megrészegít, így hát még jobban kapaszkodom belé.
Érzem a vad szívdobogását, olyan, mint a vadonban vágtázó ló és a ritmusára emelkedek és süllyedek vele ahogy a levegőt veszi, ami fokozatosan ellágyulva megszelídül, mint mikor meghúzza valaki a gyeplőt.
- Mindig ilyen egy átlagos napod? Komolyan, így szoktál operába járni, cseszd meg?!
Szinte belemorgom a zakójába, mert nem merek felnézni az arcába. Márpedig tudom, előbb vagy utóbb muszáj lesz, de addig is kiélvezem a közelségét, a teste melegét, ami elnyomja a futás utáni hideget meg csökkenti a saját remegésemet. És persze biztonság hamis illúziójának ostoba képét, amit tökéletesen megtestesít ő maga és körém fonódó karjai.
 

to miss Melanie Hopkirk
2001. December



love is a wild bird

De. Mert ellenkezni milyen szórakoztató.
- Protego! -harsan a hangja. Leesik, hogy most éppen engem véd, de nem ijedek meg. Lelkesen vigyorodom el, kicsit még felhős a gesztus a dühtől, hogy egyáltalán utánam jött. De az tetszik, hogy bátor. Hogy rátermett. Nem csak egy buta maca puccos ruhában.
- Most...! - kiáltja, s én kivételesen szót fogadok, még élvezem is. Perdülök, még épp látom a lámpa törött üvegének cserepeit, ahogy villogva zuhannak alá. A disznó fölfelé pislog rájuk, ami önmagában is hiba, de nem várom meg, hogy a szemébe kapjon egy szilánkot. Oldalba küldöm egy stuporral, olyan vehemenciával, hogy a pasas kiszánkázik a fal tövébe, s utána nem mozdul. 
A zene elhallgat, a közönség tapsolni kezd. A függöny, valamivel a talpunk alatti sínen megindul, hogy elzárja a színteret a nézők elől. A hátam mögött hallom, hogy történik még valami. Nem kell hátranéznem, hogy tudjam, mi történik. A vörös fény amott ugyanúgy villan, mint az én átkom, jó szinkronban azzal. Szinte hallom a pálca suhanó hangját a levegőben. Aztán puffanás követi. Csak ellenőrzésképp pillantok oda, és elégedett bólintással nyugtázom, hogy Jones még a lépcsőforduló tetején sem jutott túl, ott esett össze.
Azt hittem először, hogy felképel. Most még lábujjhegyre se kéne állnia a csinos magassarkújában. Talán pont ezért választott ilyen viseletet? Kényelmesebb a pofonokat osztani, ha a célpont szemmagasságban van. Nagyot fúj, szinte várom, hogy füst legyen. Hogy rámborítsa a dühét, a hisztijét, mindent. De…
Ez a nő csupa de. Mert nem az történik, amire gondoltam. Karjai hirtelen fonódnak körém, erősen, kapaszkodón.
- Te ostoba, vakmerő, idióta babapopsiarcú pingvin!
Halkan kuncogok a bosszankodásán, és visszaölelem, kivételesen megemberelve magam, és csak a taktikailag jelentéktelen területeket érintve. Úgy fonja körém karjait, hogy képtelenség nem sziklaszilárd, megnyugtató kapaszkodónak lennem. Szinte elvész a karjaim közt. A függöny épp összezárul alattunk, a kocsik a függönysínen egymásnak ütköznek, berezgetik a színpad egész tetejét. Furcsa ropogás társul hozzá, de először nem veszek róla tudomást, hiszen van más, fontosabb.
Tenyerem alatt, még a hátán is érezni vélem a szíve heves dobogását. Csupa élet, csupa tűz. Gyöngyökbe és hófehér selyembe csomagolva. Ismét megrohan az érzés, hogy nem átlagos csajt tartok kezeim között, mint általában. És mennyivel gazdagabb, összetettebb érzés is ez, mint általában. Nagy, elégedett sóhajjal szívom be a haja illatát.
- Mindig ilyen egy átlagos napod? Komolyan, így szoktál operába járni, cseszd meg?!
- Mindig ilyen egy átlagos munkanapom, mikor dolgozom - vágok vissza vállrándítva, játékosan beledörmögve a fülébe. Megint az a recsegés, vagy inkább ütemtelen, aggasztó ropogás hallatszik, most hangosabban. Bosszúsan, szinte kelletlenül nézek fel a csodás jelenetből, amit kettősünk alkot, hogy mégiscsak utána nézzek, mi ez.
A reflektor, ami szilánkesőt zúdított a gyilkosra, szép lassan elvált a mennyezettől. Jó nagy, ember nagyságú szerkezet, még vörösen izzik torkában az izzószál, néha vetve egy-egy elektromos szikrát. Le fog zuhanni. Akkora, hogy simán le fogja zúzni a keskeny vasrács pallót, amin állunk, főleg, hogy egy másik kisebb már korábban meggyengítette. Talán ha nem tartanám Melanie-t megnyugtatólag a kezeim között, menekülőre fognám, vagy sűrű káromkodások közé ékelnék egy varázsszót, ami megmenti a helyzetet. De most nyugalmat és ráérősséget merítek a jelenlétéből.
- El ne engedj - suttogom kedvesen, szenvedélyesen a fülébe, és csak egy aprót mozdulok, csak egyik karom nyújtom ki. Nincs is már másra idő. Épp csak megkapaszkodom a korábban látott, félhold alakú tábla alkar vastag tartókötelében, mikor egy utolsó, minden eddiginél hangosabb reccsenés zeng fel, aztán a lámpatest a tartókarral együtt elválik a helyéből, és lezuhan.
Óriási robaj, fémzengés, és eltűnik a lábunk alól a talaj. Egyiki kezem a kötelet szorítja, másik pedig a törékeny, kecses testet. Jó ritmussal ahogy eltűnik a korlát, áthúzom magunkat az ezüst festésű tábla tetejére. Nem is kerül sok energiába a mutatvány, gondolom ez a kellék egyébként is valami ilyesmi célt szolgál itt. Tán a színészeken tartókötél is van, mikor átszállnak rá, de sebaj. Mi kapaszkodhatunk egymásba.
 Rezignáltan pillantok a néhai közlekedő felé, amely nyekeregve ereszkedik lejjebb egy darabig, féloldalasan lógva, aztán megakad a megannyi kötél, drót és szerelék között, így rejtve marad legalább a közönség elől. Jones a lépcsőnél még biztonságban, a gyilkos a másik oldalt, a fal mellett felakadt a szerkezet maradványain. A két reflektor zuhan csak alá, gyors egymás utánban beledörrenve a világot jelentő deszkákba, szerencsére a függöny mögött. Egykedvűen nézek le rájuk, szétfröccsent szilánkjaikra és fémdarabjaikra. Mi nem jártunk így, úgyhogy nem is foglalkozom velük tovább. Felettünk szikrázik még a tartókar csonkján néhány tépett, elektromos kábel.
Amivel nem számoltam, hogy alkalmi ülőkénk a többletsúly hatására lustán, biztonságosan, de ereszkedni kezd. Méghozzá sajnálatos módon a függöny elé, így pedig nagyjából olyan kétezer mugli szempár elé is. Nincs ellenemre a hírnév, de nem ilyet szeretnék magamnak.
- De tényleg. El ne engedj - súgom vidáman ismét Melanie fülébe, nem múlasztva el gyönyörködni az arcában, amit ehhez az előbbi történésekhez vág. Aztán szabaddá teszem a derekát, mert ez még mindig jobb ötletnek tűnik, mint a tartókötelet engedni el. Nonverbális kiábrándító bűbájt bűvölök, először saját fejem búbjára, aztán az övére is. Végigfut rajtunk a hideg, hűvös érzés, aztán közvetlen utána forróság követi. A színpadot szemből világító lámpák fénykörébe ereszkedünk, azok hőjét érezhetjük arcunkon. De épp azelőtt tűnünk el, hogy lesüllyednék a nézők elé. A fények a képünkbe vakítanak, különösen a korábbi, fenti félhomály után. Csibészesen hunyurgok hát a nőre, akinek ismét a derekát fogom, a pálcát ügyesen eltartva tőle.
- Ha ismered a varázsjogot, tudhatnád, hogy egy bevetésen lévő auror kérése mindig parancs - dünnyögöm a nyakába félig nevetve. Csak kicsit késve tűnik fel, hogy a kiábrándító bűbájjal nem oldottam meg egészen a problémánkat. Ugyanis mögöttünk a vörös bársonyfüggönyre tökéletesen láthatóan vetül kettőnk árnyéka, amint ücsörgünk a félhold ívjén. Saját, erős és férfias alakja, meg mellette az ő estélyi ruhás, vékony derekú, kontyos sziluettje is, ahogy egymásba fogódzunk, meg a tartókötélbe. Az orrunk pedig ilyen közelről szinte összeér.
Nem mozdulok, nem merek, ez a kép igazán kedvemre való. Csak vidáman somolygok rá, és egy jelentőségteljes oldalpillantással neki is jelzek, pillantson arra. És ha nem húzódik el, finoman, lassú csókkal  hidalom át a köztünk lévő maradék, apró távolságot. Ezt a nézőtér is látja, s most aztán kuncogva gondolkodom, vajon a felvonás végének általában, avagy a meglepetésdekorációnknak is szól-e a taps.

(Az előadásnak azt hiszem ezzel vége, kössz a játékot! )

 

edward
her sweet kiss
outfit

Nem veszem fel a kuncogását, mert az a fajta elégedett egoista, ami miatt szintén megérdemelne egy pofont. Mégis, hogy gondolta? Kinevet? Engem? Van képe ehhez? És mersze?
De jelenleg nincs kedvem a sima bőrét ütni inkább csak kiélvezem ugyan némileg bosszankodva, hogy nem hagytam el, és nem esett baja. Se neki, se nekem. Valójában most realizálódik bennem, mekkora mázlink volt, már ha ez egyáltalán valóban létezik.
- Mindig ilyen egy átlagos munkanapom, mikor dolgozom
- Akkor nem akarok többet a közeledbe lenni… - pislogok fel egyenesen a szemeibe. Nem tudom honnan jön a késztetés, honnan merítek bátorságot. Talán már nem aggódom, hogy a gyomromba rekedt pillangók egyszer csak kirepülnek. Elengedem az állandó kontrollt és csak hagyom megtörténni a dolgokat, már ha lesz bármi is. S már az, ahogy rám tekint sokat jelent. -… amikor dolgozol.
Szinte a nyakába búgom bele, mert ő épp a fülemhez hajolva úgy, mint ott a Mungó folyosóján a hajammal játszik. Talán van is mivel, mert a kontyomból jópár tincs biztos megadta magát. A nyakamat elönti a libabőr, ahogy a lehelete végigcirógat és valahol se a recsegés se semmi más nem érdekel, csak hogy ne érjen véget ez a pillanat. De ilyet remélni botor ostobaság.
Mikor feltekint ajkaim szegletében mosoly játszik, és ujjaim rátalálnak újra az arcélére. Végigjátszom rajta szelíden, és furcsán új a sima puha felület az eddigi borostától. Nem érdekel mit bámul fent, vagy épp a kiütött delikvenseket ellenőrzi le. Gondolom hamarosan úgyis intéznie kell őket, így engem fog hátra hagyni előbb vagy utóbb, de… az még nem pont most van.
Már épp elengedem az állát és kicsit igazítok a félrecsúszott csokornyakkendőn mikor kék tekintete rám villan, és eláll tőle a lélegzetem. Talán a komolysága, a határozottsága vagy a profizmusa, én magam sem tudom mi van rám nagyobb hatással, de mikor még szorosabban fog és megszólal nem ijedek meg annyira mint kellene. Persze erre később jövök rá igazán.
- El ne engedj
Igazából ha nem figyelmeztetne se tenném, de most aztán meg pláne mikor a reflektor lezúzza a tartószerkezetet ellenben minket nem érint mert Nottnak köszönhetően biztonságban vagyunk. Mondjuk a robaj alattunk biztosan jó pár muglit odavonzz, de az auror ezt a problémát is áthidalja a kiábrándító bűbájjal. Csak onnan tudom hogy azt szór ránk, hogy a fejem búbjától elönt a jéghideg varázslat, s az amúgy is libabőrös karom most még jobban azzá válik. Szelíd remegésem tompítása érdekében a holdacskába félig meddig kapaszkodva de még mindig a másikra támaszkodva húzódom hozzá közelebb, hiába tudom hogy ez ugyanolyan hiba, mint elhagyni a nézőteret és bejönni vele a színfalak mögé. De mikor voltam én a jelenlétében valaha is észnél?
Most még csak az sem tűnik fel, hogy árnyképeink a vörös függönyt ért világosságában megjelenik, így mindenki tökéletes pontossággal leköveti mi is esik meg köztünk ha figyelik egyáltalán.
- Ha ismered a varázsjogot, tudhatnád, hogy egy bevetésen lévő auror kérése mindig parancs.
Eddig is csak egyszer néztem le, most sem tervezek többször mert csak a tériszonyom törne felszínre, és amúgy is érdekesebb a pimasz vigyora meg az újabb arrogáns felhanggal tűzdelt megjegyzése.
A fél szemöldököm kihívóan fut fel miközben felé hajolok ő meg felém.
- Valóban? És mégis… mi is lenne az?
Kár kérdezném, mert tudom a választ. Az arcába, a tekintetébe van írva. Nem kellene a tűzzel játszanom, ha nem vagyok benne maradéktalanul biztos, hogy meg merem-e megégetni magam. Mert tudom, hogy meg fogom, ez nem is igazán kérdés. S az eszem talán tiltakozna, de valahol mélyen belül már átfordult bennem egy kapcsoló, amit hajt  a kíváncsiság, a büszkeség, a hiúság és a vágy. Minderre pedig rásegít Nott karizmatikus, veszélyt és szenvedélyt ígérő illata. Nem tudom mi ez pontosan, talán pézsma és zsálya keveréke, fás és férfias
 de úgy hat rám, mint egy ostoba furkászra a kurva ezüst… képtelen vagyok ellenállni neki. Inkább érzem semmit látom milyen jól szórakozik rajtam, a szituáción meg persze azon, hogy ezt a csatát most ő nyerte.
Mert bizony teljességgel behódolok neki.
Meglepően lassan közeledik felém, ezzel is húzva és felcsigázva engem talán magát is, és még megdöbbentőbb ajkainak szelíd puhasága. Nincs semmi vadság, mint amit vártam volna vagy amit másnál tapasztaltam. Nem kellene sztereotípiákból építkeznem tudom, de nehéz elvonatkoztatnom attól, amit látok. Így most megtapasztalni még elemibben lehengerlő és bár ez nekem ér fel egy pofonnal kiélvezem a gyomromban egymás után felrobbanó pillangókat, melyek szépséges halált halnak a szenvedélyes vágy kéjes oltárán melyet első csóknak mernek mások nemes egyszerűséggel hívni, majd én válok a követelőzővé azzal, hogy még közelebb csúszok és nem figyelve arra mennyire is tart meg fél kezemmel, amelyikkel nem ölelem a tarkóján játszom el jól fésült hajával. Mert ne csak már én legyek kócos...
Kicsit olyan ez mintha egy ostoba színészpárocska lennénk, fenn a felhők között, édeni magaslatokban, de közel nem vagyok sem a színészi léthez sem az édenhez, még ha annak kapuja úgy is fest talán itt ül mellettem.
Tudom, érzem, hogy ez is csak játék, hogy a felszínt kapargatom, hogy a szelíd, finom szinte semminek se ható mégis most világot jelentő csókba rengeteg mélység és lehetőség rejlik és azzal hogy közelebb húzódok hozzá csak parázst piszkálom fel szelíden, de el is szakítom magam tőle inkább önszántamból, mert ha itt nagyobb szenvedélyt szítok lehet megbánom a dolgot.
- Még be se mutatkoztam... Melanie Hopkirk!
Szinte az ajkaiba suttogom a szavakat mosolyogva, mert kiáltozni nincs értelme, lebukni se szeretnék az alattunk lévők miatt és mert ez egy olyan bensőséges pillanat, ami félek elillan. Csak az orrommal simítok végig az övén várakozón, s ahogy kimondja a nevét - ha egyáltalán megteszi - szelíd kis csókot lehelek ajkai szegletébe.
- Hogy tervezel innen lemenni? Mert nekem meg kellene lépnem valaki elől…
Vállának támasztva államat kérdezem, mert nem akarok tőle túl messze húzódni. Ajkaim bizseregve epekednek utána, szívem vadul félre félreüt ahogy jóképű arcába tekintek. Eddig előle menekültem, de most van más, akit veszélyesebbnek ítélek, bár másféle módon, mint őt. Mert ő sem veszélytelen… ó de mennyire nem! S már tudom is mit célzott be nyílegyenesen magának. De azt eddig még nem sokaknak sikerült meghódítani.
- Segítesz?
Kérdezem cinkos mosollyal bár félek kissé a választól. Tudom hogy a kötelesség elszólítja, s talán jobb is így. A lábam lógatom a sötétlő semmibe, remélve hogy talán nemsokára mellette sétálva hagyom el az Opera épületét, mert nem igazán akarok a második felvonásra itt maradni, a színpad díszletek között, mint egy bájos kis kirakatelem.

to miss Melanie Hopkirk
2001. December



love is a wild bird

- Akkor nem akarok többet a közeledbe lenni… - Színpadiasan a szívemhez kapok, jól eltúlozva, hogy biztosan hamisnak tűnjön a gesztus. “Ó, inkább talált volna szíven az ipse egyik átka”, üzeni az arcom, és közben nevet a szemem hozzá, mert már előre tudom a csattanót.
-… amikor dolgozol - teszi hozzá nagy kegyesen, s a szív, mely az imént eljátszotta halálát, most mélységes élvezetten dobban egy hatalmast.
- Muszáj leszünk a szabadnapomon találkozni hát - folytatom a szoros diskurzust, fülből fülbe, hajszálak közt. Hiába szakad le talpunk alól a talaj, hiába kavarodik össze kicsit a világ, én nem veszítem el az érintése emlékét az arcomról. Már ezért érdemes volt megborotválkozni, hogy puha ujjait érezzem, ahogy akadálytalanul és közvetlenül simítanak végig. Furcsa világba kerülünk át, ahogy megindul velünk lefelé a színházi díszlet; vakító fény, vörös bársony, mélység és magasság, hideg és meleg egyszerre.
- Valóban? És mégis… mi is lenne az?
- Mi volt? Hmm… - dünnyögöm mély, morgósan bársonyos hangon, megint eljátszva az értetlen ártatlant, pedig mindjárt kibököm.
- Például, hogy maradj ott lenn, a biztonságos távolságban. Ám Neked muszáj dacolni, nem igaz? - teszem fel a költői kérdést úgy, mintha egy hisztis gyermekhez beszélnék, akit azért is csak imádni lehet, ha nem fogad szót.
- De… - jegyzem meg, igyekezvén szándékosan eltalálni azt a hangsúlyt, ahogy ő mondta nem sokkal ezelőtt. Közben meg is válaszolom a megválaszolni felesleges kérdést vele, és azzal vége.
- Még be se mutatkoztam... Melanie Hopkikrk!
Széles a mosolyom, csukott szájjal, visszafogottan nevetek fel, és válaszolok, míg még szabadok ajkaim.
- Nott. Edward Nott - mondom, aztán visszacsókolom. Hisz bemutatkozáskor kezet fogni bárki tud, de az unalmas formalitások nem nekünk valók. Olyan ez, mint kinyitni egy ajtót, átlépni valami küszöb vagy jelentőségteljes határ felett.
- Hogy tervezel innen lemenni? Mert nekem meg kellene lépnem valaki elől…
- Tervezek? - kérdezem ártatlanul, és kelletlenül somolygok megerősítésért, de aztán persze megadom magam a józan észnek. A gonosz, hideg, számító józan észnek, ami olyan gyakran nem is vezet semmi jóra, hiába van igaza. De mégiscsak le kellene mennünk. El kéne rendezni az ürge ügyét ott fenn, meg Jones-t is össze kéne vakarnom, legalább annyira, hogy a pofájába ugassam, mekkora segg béna volt.
- Segítesz?
- Meglépsz - jelentem ki cinkosan, és miközben változatlanul tratom a derekát, ügyesen irányba fordítom a varázspálcát. A reflektorok fénye percegve kihúny, a függönyről eltűnnek a bosszantó, szemkiégető fények.Megcélzom utána magunk felett a csigákat, amik leengedték a félholdat, s a szerkezet szép lassan újra megindul, hogy leereszkedjen egészen a deszkákig.
Lehuppanok, és elegánsan, gavallérosan tartom miss Hopkirk felé a kezem, hogy lesegítsem a dísletről anélkül, hogy magassarkúja problémát okozna. Túl azon, hogy rendkívül kecsesen és gyorsan tudott futni benne, most éppen az is szükséges, hogy ne kopogjon. Mikor mellettem áll, még játékosan körbevezetem magam körül, olyan ruhasuhogtatósan, mint ahogy a főszereplő színésznőét szokták a darab befejezésekor. Ugyanúgy most én az ő kezét emelem elismerőn a magasba, s finoman meg is hajlok, épp csak imitálva a műsor végén megszokott mozdulatot. Ráérünk, úgyse lát senki, csak a függöny túloldalán hallok sűrű káromkodást, gondolom a színpadi segítők elemzik a kárt, amit a berendezés szenvedett.
- Menjünk át a függönyön, közben megtöröm a varázst - javaslom. Eminnen csak egy apró lebbenésnek tűnik, a másik oldalon feltűnünk az egybegyűlt dobbent társulattagok előtt. Mielőtt bármit kérdeznének, az öltönyöm zsebéből előrántok egy kamu mugli rendőrségi kártyát. Akkor már nem is akarnak megszólalni, csak pislognak reménykedve, hogy mindjárt magyarázkodni fogok. Szívás, nem teszem.
- Sürgős más dolgunk van, sietünk, a hatóság majd megtéríti a kárt. A kollégám pedig eltünteti a merénylőt, aki már sok színésznőt gyilkolt meg előadások során a közelműltban, bizonyára hallottak róla az újságból - hadarom, a Jonesra vonatkozó részt emelt hangon, a jóember akkor tér magához a lépcső tetején, és fejét vakarva néz rám, aztán meg a leszakadt palló túlfelén az ájultan heverő gyilkosunkra. Ezért a nőért még a dicsőségről is lemondok, hogy én vigyem be a fogást. Később beolvasok neki, persze.
- Az… Az a nő… Majdnem kibökte a szemem egy bottal - jegyzi meg értetlenül az egyik fekete ruhás opera staff, én meg legyintek a szavaira, mintha bosszantó legyecskét kergetnék el.
- Álcázott sokkoló - bököm ki nem titkolva türelmetlenségem. Mást már nem is kérdeznek, szó nélkül bólogatnak, nyilván senki se akar megbizonyosodni az állítás igazáról. Biccentéssel köszönök el, közben jót röhögök azon, ahogy Jones megpróbál mágia nélkül odajutni valahogy a kőrözött személyünkhöz, a romokon át, a magasban.  Simán hagyom szenvedni, majd megoldja. Nekem fontosabb dolgom van.
Szelíden, de nagyon határozottan indulok meg Melanie-t magam után vonszolva, le a színfalak mögötti lépcsőn, hátra az üzemterületre. Nagyon céltudatosan haladok, most már nem kéne rohannunk, de annyi energiát ad a jelenléte, és az, hogy megmenthetem bármitől, legyen az akár csak az a szánalmas Monstro, hogy legszívesebben futnék újra. Így csak sietős, öles léptekkel vágok át vele két termen, aztán befordulok a megfelelő ajtón.
- Itt jó lesz - szusszanok, és megkeresem a villanykapcsolót. Ha látta az ajtón a táblát, Melanie is tudja, hogy a “jelmeztár urak” felirat díszelgett rajta. A sápadt neonfény végeláthatatlan ruhaállvány-sorokra, s azokon megannyi érdekes és átlagos jelmezre vetült.
- Kiosonhatunk a hátsó ajtón is, de félő, hogy Monstroba futnánk, még azelőtt, hogy a hoppanálást tiltó zóna határát elérnénk - magyarázom nagyon komolyan. Persze, ez csak spekuláció, de nem szeretne talán kockázatot vállani; én pedig nagyon is szeretném, ha megint sikerülne megszabadítanom egy ruhájától, mert ez egy újkeletű és élvezetes hobbim. Mázli, hogy egy ostoba biztonsági intézkedés keretében a minisztérium elrendelte bizonyos varázstalanok által sűrűn látogatott helyszínek hoppanálás-gátló bűbáj alá helyezését, mint ezt is itt.
- Úgyhogy… - intek körbe invitálón. -... válogass kedvedre. A Wang-féle ruhakölteményt pedig lekicsinyítve elrakom a zsebembe, és majd visszajuttatom - teszem hozzá elégedetten somolyogva, mert így sikerült nem csak megtalálnom a kiutat, de leltem okot egy következő, ezúttal szabadnapomra eső találkára is.

 

edward
her sweet kiss
outfit

- Muszáj leszünk a szabadnapomon találkozni hát..
Könnyeden, jólesőn beleremegek a szavaiba, akárcsak a szabadnap gondolatába. Mégis mit csinálhat a szabadnapján? Nem gondolom, hogy egy könyvvel ücsörög vagy főzőcskézik unottan. Nem, határozottan mellette egy szabadnap sem átlagosan semleges. Valószínű az is ugyanígy tele van veszéllyel, s olybá tűnik egyszer talán majd bepillantást nyerek. Valahol vágyok is rá és nem is. Megrémiszt amit talán látok és mégis vonzz, mint egy ostoba szentjánosbogarat  az éjszakai sötétben a lámpa fényára.
Csak somolygom az engedetlenségem felhánytorgatásán és vállat vonok, mintha nem érdekelne a parancsolgatás. Mert… így is van. Én nem holmi ostoba, ócska beosztottja vagyok, akinek dirigálhat és nem is egy, az érte epekedő libák sorából, akik nyomban szétteszik a lábukat kezüket meg oda, ahova őkelme parancsolja. Jobb, ha mihamarabb megszokja.
Mikor bemutatkozok és felnevet majd ő hasonlóképp tesz én se állom meg hogy egy bágyadtan elhaló kis nevetésféle el ne hagyja ajkaim, de hamar újra az övéi érintik az enyémet. Azt mondják a második csók már nem olyan mint az első, s bár ez sem olyan mégis legalább ugyanannyira jó, holott én csak egy ártatlan kis semmiségnek terveztem. De tervezhetek én bármit őmellette…
Mondjuk például innen elszökni. Csak kiváróan, kérlelően nézek rá mikor ártatlan arccal visszakérdez. Nagyon humoros… most talán tényleg az, de engem valóban aggaszt ez a probléma. Talán érzi, hogy tényleg nem lenne jó Sebastiannal újra összetalálkozni, így csak egy pillanatig humorizál el a dolgon, majd rögtön meglepően komolyra vált.
- Meglépsz
A váratlan és határozott kijelentésére kikerekedett szemekkel várom hogy vázolja a tervet, de úgy látszik kevés vagyok a beavatáshoz, mert inkább cselekszik. Én pedig készségesen közreműködve belé karolva várom hogy mi a francos frászkarika fog ebből az egészből kisülni. Már megint…!
A megvillanó pálca hatására a csiga szelíd nyikorgással megindul lefelé, mi pedig süllyedve padlót érünk. Mikor a férfi kezet nyújt könnyeden siklik bele a tenyerem és kecses eleganciával érek így padlót majd utána sem engedem el. Kezem felkúszik a karjára és abba kapaszkodom kissé neki dőlve. Most ő jelenti a szabadulásom kulcsát, eszembe sincs elengedni. Vicces, mert eddig mindig minden ilyen szituációt meg tudtam oldani, s valószínű most is menne, de jobb vele, jobb csak sodródni az árral. Meg érdekel milyen megoldást talál.
- Menjünk át a függönyön, közben megtöröm a varázst
Bólintok egyet beleegyezően, tőlem szokatlan készséggel és persze gyorsasággal, és követem mígnem fel nem tartóztatnak a muglik. Edward hozzá illő rutinossággal szereli le őket a kamu igazolvánnyal és mikor engem említenek csak kuncogok a háttérben. Mikor minden akadály elhárul azt várom hogy búcsút int nekem, végtére is a fickót, akit kiütött gondolom csak le akarja csukni, de ügyet se vetve rá inkább engem vezet tovább.
Szívem a torkomba dobog miközben sietünk, néha hátra-hátra pillogva nem követ-e valaki vagy nem szúrom-e ki eredti kísérőm alakját.
- Itt jó lesz
Homlokráncolva pillogok körbe mert nincs időm elolvasni a feliratokat mikor behúz az egyik ajtón magával. Ez egyértelműen nem kijárat. Mi a fenét akar? Ha most szeretne romantikázni akkor sajnos gyorsan lehűtöm a hárspálcámmal a fellángolását…
- Kiosonhatunk a hátsó ajtón is, de félő, hogy Monstroba futnánk, még azelőtt, hogy a hoppanálást tiltó zóna határát elérnénk. Úgyhogy…
Csak mikor alaposabban végigmustrálom az állványokat jövök rá, hogy egy jelmezraktár kellős közepén állunk. Nem nagy de választékos repertoárral. Van itt bohóc, katona, de akad messzebb valami piros is. Talán a muglik közkedvelt Mikulása de fene se tudja.
-... válogass kedvedre. A Wang-féle ruhakölteményt pedig lekicsinyítve elrakom a zsebembe, és majd visszajuttatom.
- Na…nem! Teljességgel kizárt!
Hátrálok egy lépést, de mögöttem a zárt ajtó van. Innen nem nagyon van hova menekülni, maximum Monstro karjaiba. Így az ösztönösen tiltakozásra emelt karomat most leengedem és csípőre teszem.
- Nem adom a ruhám Nott! Még csak az kéne hogy ennek is baja essen! Mert mint tudjuk… te aztán nem tudsz vigyázni arra, ami rajtam van.
Mérgesen fonom össze magam előtt a kezem s egy pillanatig farkasszemet nézek vele. Jóképűség ide, csók oda, tudom amit tudok róla és nem szívesen cserélem le az öltözékem holmi férfiúi maskarára. Meg amúgy sem szívesen öltözöm se fel se le a jelenlétében. Egyelőre. Úgyhogy egy köpenyt veszek csak magamhoz, ami tőlem jobbra pihen és amibe talán kétszer is beleférnék. Ez megteszi egynek, a csuklyát is fejemre tudom húzni. Talán valami apostol ruha lehet.
Várakozón nézek rá hogy ő most ledobja-e a pingvin szerelést és inkább egy száll alsógatyába eldönti hogy beöltözik- e valami mugli királyfi jelmezbe vagy mégis mi lesz?