Soho Theatre

A Dean streeten nyílt színház közkedvelt szórakozóhelye mind a fiataloknak, mind az idősebbeknek, műsorukon kabarék, stand-up comedy-estek, koncertek szerepelnek. Jegyeikhez elfogadható áron juthat hozzá az ember, és minden esetben igényes, szórakoztató előadást láthat a néző.

☾ It doesn't even matter how hard you try ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-1-j-ú-n-i-u-s-2-8

☾ m y f u r ☽

Hát eljutottam ide is. Bent vagyok egy színházban. Vajon jártam korábban? Na persze nem ide de... a francba is,még az is lehet, hogy ide is. Fingom nincsen. De most nem is az emlékek miatt vagyok itt. Hanem vadászok. Hogy emberre-e, vagy csak valami kajára valóra? Az majd végül is kiderül. Kiderül, hogy a farkas bennem mennyire éhes ma. Rég volt már a telihold, és nincs is olyan messze a következő. Szinte egymást érik, alig hogy lecsendesedne, újra és újra felüvölt mert már epekedve várja a következőt. De most visszafogom. Ma én akarok irányítani, mert ha ő kerekedik felül éhen döglünk. Az emberekből kiontott vérrel mégis ki lakik jól? Lófasz sem. Szóvalmost te kibaszott szörnyeteg, ott bent, fodg be  a morgást. De persze tudom, hogy nem nyomhatom el teljesen. Mert szükségem van rá. Rohadtul szükségem van rá, mert rám ronthatnak az aurorok. Mindenhol ott a képem, biztos vagyok benne. A gyilkos, szökött azkabani fogoly. De annyira nem lehetnek jók a körözési képek, hogy nem visít fel egy túlcsicsázott néniket itt ebben a színházban, rám mutogatva, hogy gyilkosss. Igazából nem kell így sikongatni túl van dramatizálva. Köszönöm szépen, de én is tudom, hogy gyilkos vagyok, és szarok bele. Legalább is ezzel hitegetem magam.
Mert valahol rohadtul nem tudok ebbe beleszarni. És szinte érzem a szagokat, néhány ismerős is felbukkan. Olyan szag, akinek megöltem a férjét. Az anyját, apját. Akárkiét. Én meg itt vagyok és megint vadászom. De ennem kell. Mondthatán, hogy belevegyülök a színházas alakok közzé, de bocs, a kilomizott ruhák között nehéz ide illőt találni. Amúgy is minden nap újat csórok magamra, jobb napokon pedig boltból lopom el a ruhákat.
Nem kifejezetten céllal jövök ide be, talán abban reménykedem, hogy valami otthagyott kajamaradékot csenhetek el, amikor a röhögés közben nem figyelnek.
Mellesleg borzalmasan irritál ez a zaj. Mindenki hangos, kurva hangos. Én pedig igyekszem nem felrobbanni tőle, de baszki, túl élesek az érzékeim. Még egy suttogás is felér néha egy üvöltéssel. De ez van. Kurva farkas... De csak az ő érzékei mentenek meg mindig. Asszem ha nem lenne ki se jutottam volna abból a börtönből. Igazából T miatt szöktem meg, de egy éve lassan csak ténfergek, és nem haladok vele semerre.
Pedig ő ott volt. Mindenhol ott volt.
És mindent betöltött az a poshadt, bűzös gennyes szaga.
Tudom, hogy tönkre tett, tudom, hogy elvette az életemet.
De ez a gondolat elég ahhoz, hogy a farkas is veszett dühvel csapódjon belülről nekem, én pedig egyre jobban vibrálok. Csak reménykedem abban, hogy nincs itt más fajtárs. Nem örülnék neki, ahogy ő sem nekem. Érzik rajtam, hogy egyszer farkast is öltem. Minden ilyesmi belém ivódik. De nincs is szükségem rájuk. Nem kell senki. Köszönöm szépen. Sean tökéletesen elvan egyedül. Próbálom a vezetéknevemet is ízlelgetni, de ízetlen üres, áttetsző, akárcsak én.
Csendesen,óvatosan suhanok az alakok között, és közben minden érzékem ugrásra kész, ha esetleg valaki támadna. De most inkább én vagyok az, aki becserkész, ez a művelet pedig tetszik. Nem csak nekem tetszik, hanem a farkasnak is, bár utóbbi csalódott lesz, ha nem ölünk. Aztán megakad a szemem valamin, ami talán egy ideig kitarthat. Az egyik nő karján csillog egy aranyóra. Tök mindegy, hogy mennyit ér, arra elég, hogy valami melegebb kajáravalót beszerezzek. Vagy vegyek magamnak inkább belőle egy rohadt elsősegélydobozt, mert akárhányszor felébredek tele vagyok hegekkel, és néha olyan kibaszott labilis állapotban vagyok utána, hogy nem merek magamon varázsolni. Főleg mert a pálcám sokszor van vicces kedvében.
Kivárom, hogy elsötétüljön, bár ezek a hülye neonszínek égetik a retinám. De most csak összpontosítok, és lecsenem a nőről az órát. Eddig nem sok ilyen szart loptam, de nem is érdekel annyira az értéktárgy, csak az, hogy tudjak abból venni valamit, amitől életben maradhatok még pár napig. Elégedetten indulok kifelé, mert egyre jobban irritál az a hülye kabaré, és az emberek nevetése.
De aztán valami nekem csapódik. Mi a fasz van velem, eltompultam?
Idegesen felmordulok, ahol félresodródom, majd gyanakvó pillantással rábámulok az előttem álló ázsiai alakra. Ha ez egy auror és nekem ugrik én komolyan meg fogom ölni.

[popsit]

harapós a kutyus?



2001. június 28.
Sean

outfit

Mi a jó büdös francot keresek itt? – Gondolkodtam el, mikor egy popsit riszáló macát megbámulva támasztottam a falat odakint. Hallottam, ahogy odabent túl hangosan hahotáznak az emberek és több kedvem lett volna a forró napsütésbe kifeküdni, minthogy bemásszak oda a tömegbe… pedig az köztudott, hogy a melegnél semmit sem utáltam jobban… na meg magánál a nyárnál.
Azonban engem mindennél jobban érdekelt Mrs. Appleby a kövér, leszerepelt énekesnő, akit 1998 decemberében egészen véletlenül kiraboltam egy zsúfolt napon az Abszol út kellős közepén. Emlékszem még, hogy a kölyke – ha egyáltalán tényleg az volt – megpróbált elkapni, hogy visszaszerezze az anyja csodahangját kölcsönző brosst. Hát bizony nem járt sikerrel, mert az még mindig a tulajdonomban volt, annak ellenére is, hogy az a nap bizony kalandosan sikerült. Nos úgy hozta a sors, hogy Applebyt másodjára is ki kellett rabolnom, nem azért, mert még mindig zavarta volna az egyik ügyfelemet a tehetsége. Ezúttal egészen más dologról volt szó. A nő ugyanis, miután tönkre ment a karrierje olyan üzletekbe mászott bele, amibe nem kellett volna, ehhez pedig megvette Csontos Jack átalakított ketyeréjét. Az ugyanis képes volt belátható távolságon belül kiszúrni a jelentőségteljes varázstárgyakat, ezzel pedig lényegében veszélybe sodorták a karrieremet. Hát kapja be a nyaláspálcám... Ezt már nem voltam hajlandó megengedni.
Hát ezért siettem ide miután Averynek kiöntöttem a bánatomat Belfastban. Ezért nem maradtam vele az éjszakára és ezért nem engedtem magamnak, hogy megint rám találjon az ottani keserűség… pedig a mai napra inkább bújtam volna be a takaróm alá Dean házában, hogy aztán egész végig csokoládéval tömjem magam és bőgjek. Nem tudom, miért de ha gyerekkoromról beszéltem az mindig megrázó volt. Tudtam, ismertem a tényeket, de kimondani azokat… majd azt, hogy mit tettem Nattal, erősen mart a szívembe. Annyira, hogy azt hittem belehalok. Aztán valahogy mindig túléltem, de csak azért, mert meg kellett még védenem őket… őket… a családomat, még ha abba majd a végén én magam is belehalok.
Végül erőt vettem magamon és hangosan sóhajtva besétáltam az épületbe. Mellettem kifelé sietett valami szőrös faszi, egy cseppet nekem is ütközött, de ez nem zavart meg a tervemben. Egyenesen a nézőtérbe akartam besétálni. A neonfények és a hahotázás közepén izgatott. A tekintetem ugyanis máris a tömeget pásztázta, abban a reményben, hogy megpillantom a termetes nőt… ehelyett valami egészen mást szúrtam ki: konkurenciát. A srác ügyetlennek tűnt távolról, ahogy lecsempészi a sötétben egy nőcske kezéről a karórát.
Hümmögve léptem be a tömegbe. Nem is tudom miért, talán szerettem volna kicsit elszórakozni azzal a béna gyerekkel, aki éppen az imént nyúlta le az ékszert a nő csuklójáról. Hirtelen már nem is érdekelt annyira Appleby… csak le akartam vezetni valakin, hogy milyen szar nekem. Na ez már aztán önsajnálat O’Mara! A hang ezt olyan kellemesen rohadék stílusban állapította meg, ahogy szokta. Éreztem, hogy nagyot dobban a szívem, majd a csuklóm körül a szalag is. Az a kis rohadék úgy élvezte, ahogy gyötörhet, én meg hagytam neki.
Nagymellénnyel, kihúzva magam sétáltam be a sötétbe és nem is kellett sok lépés. Tiszta erőből neki ütköztem a srácnak, hogy egy gyors, egyszerű mozdulattal a zsebembe csempésszem az órát. Éreztem, hogy megbámul, amint megtorpantam, de az óradolgot nem vette észre. Így csak rámosolyogtam kegyetlenül, majd felvonva a szemöldökömet, egész egyszerűen hátat fordítottam, hogy kislisszoljak az épület mögötti sikátorba. Éppen csak meg tudtam figyelni magamnak az épületet, de könnyű volt kiszúrni az ajtót, amit a személyzet használt, így hát a „titkos” kis dohányzóhelyükre jutottunk. Nem is igazán sikátor volt, inkább egy szemétlerakó udvar, ami tele volt mocsokkal és bűzös, rothadó ételmaradványokkal, na meg az azt raktározó két hatalmas konténerrel. Csak egyszer pillantottam rá vissza, szinte azt üzenve a tekintetemmel: kapj el, ha tudsz!

☾ It doesn't even matter how hard you try ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-1-j-ú-n-i-u-s-2-8

☾ m y f u r ☽

Az emberek tömény bűzéhez igazán igyekszem hozzászokni, de kevés sikerrel. Főleg, hogy az egész színházat átitatja a tömény füstös dohány terjengős szaga. Szinte megülepedik mindenen, a vibráló tömeg élvezettel szippkodja be ezt a szaros füstöt, de engem rohadtul irritál, facsarja az orromat. De ennyit még csak elviselek, hogy arra a rövid időre leszedjek valakiről random valami értékesnek tűnőt, és tűzzek el kaját venni belőle. Nilyen kibaszott körülményes itt minden. Éhesen meg nehezebb is koncentrálni. De mondjuk én folyton éhes vagyok. Én is és a bennem lévő farkas is, csak mondjuk más-már prédára. Milyen faszán passzolunk egymáshoz, mi? Komolyan legközelebb tényleg megyek és levadászok egy őzet vagy egy birkát. Vagy valami nagyobb állatot, mert ez így nem állapot, hogy minimális mennyiségű, ellopott vagy éppen kikukázott kaján élek. Most már legalább animégus vagyok és farkas alakban a vadászat is könnyű. Nevetségesen könnyű, de mi is jelenthetne kihívást, ha az ember tomboló szörnyetegként éppen lemészárolta mondjuk Nagy-Britannia fél lakosságát. Amúgy kifejezetten jól jön, ha az ember négylábú és szőrös alakban van, télen meg pláne, amikor a farkasbundával egy kabát sem ér fel semmit. A nyarat nem kedvelem. Télen az ember akár a feje búbjáig is eltakarhatja az arcát senkinek sem tűnik fel, jobban el tudok vegyülni, de most nyáron, a forrósásgban mondjuk hogy nézne már ki, ha fejembe húzott kapucnival meg az arcomat takaró sállal mászkálnék? Ennyi erővel ki is rakhatnám magamra, hogy heló, szökött azkabani rab vagyok, vigyetek vissza. Monjduk legalább angliáról van szó, itt nincs szaharai hőség.
Ahogy a kiszemelt óra felé lépkedek valami formás popsi tolat belém a hozzátartozó nősténnyel együtt mire elismerően hümmögök egyet. Még az illata is kifejezetten nőies és szexi, hát még  aformás alakja. Igazából idejét se tudom, mikor vittem ágyba akárkit is, pedig amúgy nem vetem meg a testi kapcsolatokat sőt. Imádom a nőket. De tényleg. Férfiból vagyok, és nem tehetek róla, hogy mindegyikük úgy mászkál szinte, hogy egyenesen az ember arcába vágják, hogy vigyél ágyba. De igazából nem viszem ezt se túlzásba, még mindig kifejezetten utálom az emberek társaságát, ha nő ha férfi. És azért kifejezetten oda kell még így is figyelnem, hogy mondjuk ne másszon elő belőlem az állat és ne öljem meg a szerencsétlen szex közben.
Nem tudom, hogy a többi fajtársam hogyan uralja magában a farkast, de nekem kibaszottul nehéz kordában tartani, mert szinte ő uralkodott, amikor T-nek dolgoztunk. A gondolatra élesen megsajdul a láthatatlan mágikus drót a torkomon, és érzem, hogy égetően a bőrömbe váj, mire a bennem lévő szörny is elégedetlenül morog. Az egész olyan, mintha szétcsúszott fogaskerekek lennénk - én és a farkas - és bár néha kénytelenek vagyunk együtt dolgozni, egyfolytában marakodunk. Nem tudom hogyan vannak meg bennem még azok a normák, amiket egy időre elvesztettem, és miért is nem engedem el, hogy kiélje magát. Még maradt volna bennem emberség? Ezt valahogy erősen kétlem. Kathrina halála után azt hiszem végleg kihalt ez a valami belőlem, és amivel a farkas gyeplőjét fogom már csak valami halvány lenyomata annak, aki voltam. Bennem amúgy szinte minden halvány lenyomat.
Inkább csak lecsenem azt a hülye órát. Nem igazán törekszem művészi tökélyességre ilyen téren, nekem annyi elég, hogy elvegyem ami kell és ne haljak éhen. Nekem már csak annyi a lényeg, hogy ne vegyenek észre, és mehessek is innen ki, ebből a kibaszott tömegből. Bár nem tudom mi a jobb, bent nyomorogni a büdös emberekkel, vagy London utcáin nyomorogni a büdös emberekkel, és még pluszba rátesz a város mocskos bűze is. De néha muszáj egy időre megállnom egy nagyvárosban.
Az ütközés meglep, és nem is tudom hány féle képpen képzelem el, ahogy a farkasommal mondjuk szétszaggatom. Nem vagyok ideges, csak éhes, és az éhes farkas veszélyes. De amint vigyorgó pofával el is húz onnan, megérzem, hogy a nő órája nála van. Ettől pedig rohadtul bepipulok. Ó, hogy kapnád be a nyaláspálcám. Bár inkább az a jó seggű csaj kapja be, még élvezném is. Csak nyugalom, ne keltsünk feltűnést azzal, hogy random farkas alakban utána vetem magam. Nem vagyok hülye, biztos vannak ilyen illegális helyeken is beépült aurorok. De lehet ez a fazon is auror. Ó szarok bele, akkor kinyírom őt is, mint múltkor a másikat.
Hátrapillant felém, én pedig érzem a farkas pezsgő adrenalinját. Szóval játszani akarsz? Hát akkor játszunk. Na persze, majd pont előlem tűnik el nyomtalanul, mi? Ha valamire, akkor erre kifejezetten büszke voltam: a nyomkövetésre. Követem a szagát, ami olyan klasszikusan Zsebpiszok közbe illő, és mégis van benne az a tipikusan ír aroma is. Az ajtó előtt átugrom  farkas alakba, és úgy rontok ki a szabadba. A sikátorba érve megpillantom, és a kukákból áradó szag már szinte ismerősként üdvözöl. Fenyegetően végigmérem. Nekem kell az a hülye óra, ha már megszenvedtem vele.

harapós a kutyus?



2001. június 28.
Sean

outfit

Ahogy kiléptem a hátsó ajtón a benti fülledt melegséget felváltotta a langyos esti levegő. Erre felé nem szűrődött be a környező bulik zaja, inkább csak azt a furcsa távoli lüktetést lehetett hallani, de szemét bűzének érett szaga még erről is elterelte az ember figyelmét. Nem baj, ahogy megérkeztem az ajtó felé fordultam, de úgy, hogy a kezem máris a zsebemben volt. Az óra láncát simítottam végig, ami még mindig magán hordozta korábbi tulajdonosa testmelegét. Elég amatőrnek tűnt a tolvajkolléga, éppen csak a zsúfoltság és a tolongás miatt nem keltett különösebb feltűnést az ékszer tulajdonosának.
Egy pillanatra sem vettem le a tekintem az ajtóról, éreztem, hogy itt a pillanat, hogy mindjárt kitör rajta. Azonban nem ember volt, ami szó szerint áttörte a kemény fát, hanem valami megvadult kutya… nem sokkal inkább farkas. Egy pillanatig nem mozdultam, majd előrántottam a pálcámat és rászegeztem. Már a túlzottan erős szagából is sejthettem volna, hogy nem mindennapi döggel van dolgom. Remek, O’Mara, most akkor egy vérfarkast loptál meg? Elgondolkodtam, de a testem nem mutatott félelmet. Csak álltam vele szemben, miközben végig mért és én is így tettem. A zsebemből kicsúsztattam a kezemet a friss levegőre és az állat felé tartottam.
Még nem láttam vérfarkast, de ez valami egész másnak tűnt. Mármint szószerint inkább farkasnak, mint valami varázslénynek. Kihúztam magam és a pálcát tartó kezemet egyelőre hátrébb húztam, bár a fegyverem hegye továbbra is rászegeződött. Gyűlöltem a kutyákat, de ennek most nem mutathattam, hogy remegnek a tagjaim. Egyelőre nem hangoskodott, mint például Esmé Félixe.
– Na Blöki, maradj csak szépen ott – mondtam és még egy picit felé is intettem a kezemmel, hogy nyugodjon le. Még el is húztam a számat egy fanyar, grimaszszerű mosolyra.
Igazság szerint nagyon is szórakoztatott ez a helyzet. Az adrenalin vadul lüktett a testembe, olyan hevesen, olyan mindent áthatóan, hogy már a félelem halovány emléke sem volt bennem. Megint éreztem, ahogy a szalag a csuklómon lüktetni kezdett, szinte fájdalmasan szívva a vért az újonnan szerzett hegeken keresztül. Nem számított. Ez volt az, ami olyan könnyen pumpálta belém a sötétséget, hogy minden porcikám beleremegett az erőbe, ami végig járta a testem. Le tudod győzni még ezt a bestiát is, O’Mara… A hang suttogott, szinte arra késztette, hogy rontsak neki, hogy támadjak rá… hogy átkozzam meg. De nem tettem végül semmit, mert a heves érzések ellenére csak a gondolataim közé siklott az az apró kisbaba, akit még nem is láttam s akinek a Noah nevet adtuk.
– Franca… – morogtam magam elé kevésbé határozott hangon, majd megunt Blöki szemébe néztem. Jobb lett volna ezt az ügyet normálisan elintézni. – Van egy csoki a zsebemben, neked adom, ha nem mozdulsz meg – folytattam. A felé nyújtott, feltartott tenyeremet elhúztam, hogy benyúljak az édességért. Ezt persze nagyon lassan, látható, nem túl hirtelen mozdulatokkal tettem meg. Finoman húztam ki és meglóbáltam felé.
– Finom mogyoróvajas… – súgtam felé. Megpróbáltam nem túl hangosan beszélni, hogy megnyugtassam. Persze csak tippeltem, hogy az éhség vezette a piti tolvajkodás kanyargós ösvényére, mint annak idején engem.

[– Na Blöki, maradj csak szépen ott –]

☾ It doesn't even matter how hard you try ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-1-j-ú-n-i-u-s-2-8

☾ m y f u r ☽

Ha lenne szemöldököm farkasként, most az égbe szökne azt hiszem, de a zöld tekintetemmel lapos pillantásokkal illetem a rámszegező pálcát tartó kezet. Szinte meg sem érint, azt hiszem már túl sokszor farkas szemeztem így, és még csak attól sem félek, hogy esetleg betalál megint egy crutio, ahogy abban a fehér szobában is történt vagy valami erősebb sötét varázslat, esetleg átok. Valahogy a testemet már nem lehetett semmivel meglepni ilyen téren. A meglepetés dolga a bennem lévő farkasé volt, aki mindig oly kegyes hozzám, hogy újabb és újabb hegekkel örvendeztet meg engem. Jó blöki, mi? Igazából jobban örülnék ha valami patkány lenne mellettem nem pedig vérző égő seb, ha már mindenáron bizonyítani akarja nekem, hogy teliholdkor nem tudom uralni. Értem én te rohadt dög. De persze ő most is csak acsarkodik, és érzem a véremben az ő vérét azt a fertőzött büdös kórsággal átitatott vérét, ami egyre inkább neki akar ugrani az előttem álló alaknak.
De most én irányítok, nem ő. Most én döntök, nem pedig a szörnyeteg bennem. És jelenleg nem akarom feltépni a torkát, bármilyen éhesek is vagyunk. Nem engedem hogy a farksom jól lakjon és elégedetten vigyorogjon rám, amint széttépi ezt a másik tolvajt. Ha én éhezem, ő is éhezni fog.
Fenyegetően morgok miközben kivillantom a fogaimat, és kissé hátrafelé sunyítok a fülemmel. Azért attól nem félek, hogy farkast kiált és idehívja az aurorokat, mert nincs telihold, bár a felhők eltakarják az eget. De nem is pllantok fel, hogy jobban megbizonyosodjak e felől. Gyűlölök felnézni a csillagokra mert mindig ott van az a ribanc. Ott sápadozik az égen, és alig várja, hogy újra meghízzon. De legalább nem volt az a mániákus állat fan sem, hogy le akar rohanni mert te jó ég farkas. Beleszimatolok a levegőbe, mintha csak meg akarnám tudni fél-e egyáltalán. A szagok sok mindent elárulnak, mert azt az ember nem tudja annyira szabályozni. De a sikátor bűze túl erős, hogy bármit is kihámozzak ebből a fasziból, így marad a testbeszéd, ami egyelőre nem mutat félelmet. Nem mintha meghátrálnék tőle, csak fenyegetően morogva közelebb lépek.
– Na Blöki, maradj csak szépen ott – Blöki?! szinte egyszerre horkanok fel a bennem lévő vadálattal, és egy egyet nem értő mély morgás is kitör belőlem ismét. De aztán inkább visszaterelem magam a nyugalom ösvényére. Részben. Sosem leszek elég nyugodt egy fertővel a véremben. A gyomrom közben egyre jobban mardos, és érzem, hogy azért az energiából sem vagyok a toppon, de nem mintha ezt ki akarnám mutatni. A mancsom alatt meg-megcsobbannak a kisebb-nagyobb tócsák, ahogy a kopottas betonon közeledek felé. Elszigetelt patkánylyuk ez, ahova kilóghatnak az emberek cigizni. Halovány lámba fénye tükröződik vissza a szutykos falakról, miközben a férfi sötét alakját fürkészem. Nem is lenne olyan nehéz belekapni a kezébe, hiszen még a szürke ingujja is fel van tűrve. Amúgy is utálok szövetet tépni. Bezzeg a húst, hmmm...
Viszont meglep, hogy lejebb ereszti a pálcáját, de engem nem veszteget meg, kell az a szar, hogy vegyek végre valami kiadósat. Valami főtt kaját nem valami sima felvágottat ennék végre amit a sarki boltból szedtem el vagy kukáztam ki, és basszus már, elegem van a patkány húsból is.
- Van egy csoki a zsebemben, neked adom, ha nem mozdulsz meg.
Csoki? Erre felkapom a fejem, és reménykedem, hogy tényleg nem húz elő a zsebéből egy hülye tábla csokit, mert én komolyan neki esek. Még hogy csoki... Semmi kedvem kaját elfogadni embertől, és bár kopog a szemem az éhségtől, nem hagyom magam lerázni valami vacak csokival.
– Finom mogyoróvajas… – suttogja, mire még jobban morranok egyet. Mintha valami elkényeztetett öleb lennék. Büszkén elkapom a fejem, bár lehet ezzel a mozdulattal éppen belekapok a kezébe. Nem túl erősen harapom meg, de hogy véletlen lenne? Ugyan, mindenki tudja, hogy az csak ostoba klisé. Aztán inkább visszavedlem emberbőrbe és összefont kézzel méregetem.
- Nem vagyok holmi padlócirkáló öleb - mondom majd összehúzott szemekkel fürkészem, és a nadrág farzsebébe nyúlok, hogy szügség esetén előhúzzam én is a pálcámat. - Tudom hogy nálad van az a szarság, ahogy látom te is tudsz lopkodni, keress valami mást - mondom, majd megint hangosan megkordul a hasam.

harapós a kutyus?



2001. június 28.
Sean

outfit

De utálom az animágusokat vagy vérfarkasokat, legyen akármi is ez a bolhásvalami. Egyrészt nem tudtam róla túl sok mindent, ez pedig bántotta a büszkeségemet, másrészt ocsmány volt, hogy egy ilyen nagydarab valami volt. Utáltam, hogy kistermetű vagyok, az ilyen helyzetekben meg mindig a hátrányomra is vált. Mégis mit csinálnék, ha most rám ugrana? Feltételezem, nem sokat érne, ha mondjuk belé rúgnék. Nem ártott volna inkább a gyerekeddel maradni éjszakára is, O’Mara… – emlékeztetett a hang cseppet sem kedves stílusban. Remek, mert megint igaza volt… ez főleg akkor tudatosult bennem, mikor bolhás barátunk elkapta a fejét. A fogai végig szántottak a kézfejemen, hogy aztán kibuggyanjon a vér. S ez volt a hiba, amit elkövetett. Nem azért, mert most aztán megölöm… de a szalag máris lüktetett, amire a józan eszem annyit mondott, na most húzz el innen a francba.
Morogva figyeltem, ahogy visszaformálódik emberré. Elhúztam undorral a számat, ha valaminek, hát ennek nem különösebben szerettem volna a szemtanúja lenni. Na pontosan ezért nem érdekelt soha az animágia, volt benne valami visszataszító dolog… talán csak azért, mert a legtöbb állattól rettegtem. Jó nem mindegyiktől, de volt egy-két olyan bizarr külsejű, aminek az ártatlanságában nem tudtam bízni. A legtöbb kutyaféle is ilyen volt például, ezért ha csak tehettem hatalmas körben elkerültem őket.
– Nem vagyok holmi padlócirkáló öleb – jelentette ki. Ha ezt bizonygatnod kell öregem, akkor lehet, hogy mégis… – gondoltam és mordultam még egyet. – Tudom hogy nálad van az a szarság, ahogy látom te is tudsz lopkodni, keress valami mást.
Te most komolyan azt hiszed, hogy majd jófejkedem? Csak úgy visszaadnám? Na ne már! Képtelen lettem volna elhinni, hogy ennyire naiv, de talán azt hitte, hogy megfélemlített a kutyaformájával. Sajnos ez nem jött be. Talán félek a kutyáktól, de azért a büszkeségem annál nagyobb. Ráadásul köztudottan az egyik legjobb tolvaj vagyok Londonban. Ha másnak nem, hát Cristopher Cartwright elismerésének köszönhettem ezt a megtisztelő címet és maradjunk annyiban, hogy ez még mindig jobb a „Nathaniel Forest kínai szeretőjénél.”
Elhúztam a számat megint, de most nem undor volt az, amit láthatott rajtam, hanem egy kegyetlen kis vigyor. Ha megtámadna vagy leátkozom, vagy elhoppanálok, de biztosan nem fogja megkapni tőlem az órát, ami most is ott lapult a zsebemben. Már eldöntöttem, hogy megtartom egyfajta trófeaként.
Aztán hirtelen kiszakadt belőlem egy nevetés is, mikor megkordult a gyomra. Ebben nem volt semmi gúny, csak felidézte bennem a régi szép időket, amikor én magam voltam ilyen.  Nem mondtam inkább semmit, csak megindultam a kerítés felé, hogy arra felkapaszkodva kimásszak az utcára. Szándékosan nem hoppanáltam, ha akart követett, ha nem nem… én mindenesetre a szomszédos pub felé vettem az irányt. Állítólag isteni húst tudnak sütni ott, csak hát engem sosem érdekelt különösebben az ilyesmi, de egy blökinek talán még jól is jöhet az ilyesmi… nálam meg volt némi galleon.
Tanultam volna valamit Montregotól? Meglehet. Végül is ő is elvitt engem ebédelni, mikor majdnem rosszul lettem az egyik összeakadásunk alkalmával… és akkor még határozottan nem voltunk barátok. Mondjuk lehet az gondolta, hogy kicsinál majd az étellel. Fene sem tudja nála. De azóta valahogy mégis legjobb barátok lettünk... vagy csak voltunk egy darabig?

[- Fura egy hely -]

☾ It doesn't even matter how hard you try ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-1-j-ú-n-i-u-s-2-8

☾ m y f u r ☽

Utáltam, ha valami nem úgy alakult, ahogy én akartam. De igazából az egész életem egy ilyen kibazsott félresikerült fos. Mert semmi sem úgy történt, ahogy kellett volna. Hiába akartam átvenni az irányítást, végül folyton engem irányítottak, meg azt a mocskot bennem. Szerettem elhinni magamról, hogy amióta nem voltam T. vérebe, nálam van a kontroll. Szerettem volna elhinni, hogy amióta nem vagyok az Azkabanban, enyém az életem. De igazából milyen élet ez? Fél élet, vagy semmilyen. Emlékek nélkül nem volt életem, csak üres papírként sodródtam a szélben, amit összemocskolt a sár, az eső és a vér. Az a sok sok vér. A farkast irányítom... Na, jó. Többé-kevésbé irányítom.. De a tényeken semmi sem változtat, hogy nem élem az életem, csak hagyom hadd fújjon a szél. Hamis szabadság ez, és tudom, hogy minden kibaszott klisé ellenére, hogy itt vagyok a szabad ág alatt, arra mehetek amerre akarok, sosem leszek szabad. Mert az életemben ott a vírus, a vírusban ott a farkas. És kétféle élet nem ad szabadságot. A farkas elnyom engem, én pedig a farkast.
Nézem a vigyorgó fejét, én meg szúrós pillantásokkal illetem, de igazából semmi erőm nincsen már, pedig rohadtul kéne, hogy legyen. Szaladni ahhoz van, elhopponálni, ha berontanak az aurorok. Igazából túlzottan paranoiás vagyok, de egész évben előlük menekülök, és már minden sarokban azt hiszem, hogy ott lapulnak, minden emberről azt hiszem bármikor nekem eshet, és tényleg gyanakodva bámulom ezt a faszit is. De nem, ő nem esik nekem, ahogy a többiek, nem kezdenek el hadonászni a pálcáikkal, hogy elkapják a rettegett, gyilkos vérfarkast.
Csak egyszer szeretném azt érezni, hogy nem vagyok éhes, hogy nem fázom, és hogy minden rednben. De ebből a három kívánságból egy sosem fog megvalósulni. Mert sosem lesz semmi sem rendben. Az elbaszódott emlékeim sosem lesznek rendben. Én pedig csak egy ködös, véres papírlap maradok, amit tép a szél.
Komolyan már kezdtek azon lenni, hogy hagyom a francba hadd dugja fel a seggébe a rohadt órát, nekem nincs erre energiám, sem pedig kedvem, hogy úgy marakodjak rajta, mintha csak egy darab húsos comb lenne. De erre a gondolatra megkordul a gyomrom, mire a faszi egyenesen kiröhög. Én pedig csak mérgesen fújtatok egyet. Elindult, és átmászott a kerítésen, én pedig franc se tudja miért, de követem. Talán mert valahonnan onnan kaja szagot érzek?
Az utca sötét és piszkos, a koszos falak, a falak tövében lévő kétes eredetű foltok, a bűz, az üvegek, szilánkok, és cigaretta csikkek olyan ismerősen köszöntenek, és azt üzenik, igen Sean, ide való vagy, mert neked sosem lesz otthonod. Erre csak vágok egy fintort. Nekem sose volt. Mert valljuk be, ha eltűntem, egy eltűnt gyereket csak kerestek volna. De engem nem keresett soha senki. Igazából nem is hibáztatom őket. Egy ilyet, mint aki én vagyok, ki keresne?
A kaja illata azonban egyre vonz, és ahogy megállunk a pub előtt, megtorpanok. Még mindig gyűlölöm a zárt tereket. Mintha bármelyik percben kigyulladna. Szerettem volna odavetni elé, hogy akkor ennyi erővel meg is etethetne, de nem igazán voltam társalkodó kedvemben, inkább csak követem be a pubba, ahol kegyetlenül kínoz a friss kaja. Igen, a friss kaja. Levágódom egy asztalra, és ha ő is mondjuk netalántán oda ül ahova én, felvont szemöldökkel végigmérem. Igazából gyűlölök embertől kaját elfogadni, de az éhség most nagyon erre visz rá. Komolyan anynit fogok enni, hogy soha ilyen még egyszer ne történjen meg.
- Fura egy hely - dünnyögöm. Mintha most járnék ilyen pubban először. Pedig abban reménykedem, hogy az eltűnt énem mondjuk nem volt valami olyan bunkerben élő csávó. De ki tudja. Ki tudja, milyen voltam. - Csak nem te is éhes vagy? - dőlök hátra a székben lazán, és összeszűkölt szemöldökkel fürkészem az éjszakai tömeget. Újra végigmérem a szemben ülő faszit, majd sóhajtok.
- Sean vagyok. És mielőtt beleélnéd magad, hogy valami feltörekvő konkurencia vagyok, szarok a tolvajosdira, jobb dolgom is van nála - vonom meg a vállam, miközben kiérkezik a pincér, akire megint csak rohadtul ellenségesen bámulok.

harapós a kutyus?



2001. június 28.
Sean

outfit

Szerettem a Sohot, gusztustalan és mocskos volt, pont olyan, amilyennek a Zsebpiszok közt láttam, csak talán szelídebb kiadásban. Itt az emberek legfeljebb a mellüket vagy a farkukat tolják az ember képébe, nem pedig a pálcájukat, hogy megpróbálják kirabolni, ez pedig határozottan pozitív fejlődés volt ahhoz képest. Élveztem is volna, ha nem éppen a helyi kóborkutya próbálta volna meg letépni a karomat, de annyi baj legyen. Már megszoktam a vért igazából… és amúgy is azt mondják, ha az ember éhes, akkor morcos. Ezt a saját bőrömön csak régebben tapasztaltam meg, amikor még el lehetett csábítani egy tányér levessel. Régen volt már és valószínűleg majdnem tíz kilóval korábban.
A szomszédos pub előtt álltam meg, még pontosan rálátva arra a formás kis nőcskére, aki egyenesen nekem integetett. Bentről egyértelmű a pásztorpite, stake és egyéb húsos étel illata áradt. Sokszor éreztem ilyesmit, annak idején ugyanis Nat rendszerint hatalmas húsokat akart bepusztítani. Egyszer meg is próbáltam neki pásztorpitét csinálni, de borzasztóan ehetetlenre sikerült és attól is ételmérgezést kapott. Ez vagy te, O’Mara… ez a szerencsétlenség… – mormolta a hang bennem, én pedig megborzongtam, mint annyiszor. Gyűlöltem, hogy kínoz, de azt még jobban gyűlöltem, hogy igaza van.
Megráztam a fejem, majd kérdő tekintettel néztem a kölyökre, hogy esetleg bemenne-e már végre. Nem, mintha nem lettek volna látványos testek idekint, amik legalább olyan vonzók, mint egy tál étel, de mikor az ember gyomra korog, akkor gondolom az van előrébb. Évek óta nem éreztem éhséget, ha ettem Natért ettem, mert addig nem hagyott békén. De előtte én is voltam rosszul, mert napokig nem ettem s az ájulás kerülgetett mindannyiszor, ahányszor hoppanáltam, hánytam. Semmi erőm nem volt.
Végre bement, én pedig követtem. Hagytam, hogy arcomba csapjon a füstös, pubos levegő. Nem néztem inkább körbe, csak mentem amerre ő, hogy aztán az egyik ragadós felületű asztalnál levágódott. Én is helyet foglaltam vele szemben.
– Fura egy hely – közölte.
Felvontam a szemöldökömet. Na igen, egy olyan embernek tuti fura, aki addig mások maradékán élt. Fúj, bele sem mertem gondolni, miféle betegségeket tudott így összeszedni magának. Még egy öklendezést is el kellett nyomnom. Én sosem ettem mások maradékát, még akkor sem mikor nagyon csóró voltam. Legtöbbször csak hagytam szenvedni magam, míg pénzhez nem jutottam.
– Csak nem te is éhes vagy? – kérdezte, ahogy hátradőlt a székében.
– Az éppen nem vagyok, de tuti megiszok egy sört, ha már idejöttünk – válaszoltam.
Hagytam, hogy végig mérjen. Sok ilyet úgy sem láthat. Igen, jól nézek ki, igen drága ruhában vagyok, igen szépen fésült a hajam és igen, még pénzem is van. Csak éppen a kézfejem vérzett, amit egyelőre a mugli szemek elől az asztal alá rejtettem. Majd később meggyógyítom magamnak.
– Sean vagyok. És mielőtt beleélnéd magad, hogy valami feltörekvő konkurencia vagyok, szarok a tolvajosdira, jobb dolgom is van nála.
– Én meg Elliot vagyok és nekem akkor sem lehetnél a konkurenciám, ha komolyan próbálkoznál – válaszoltam és intettem a kissé terebélyes pincérlánynak, hogy jöjjön. Azonnal megállt előttünk és széles mosollyal nézett végig rajtunk. Azonban még mielőtt szóra nyitotta volna a vastagon rúzsozott száját, elkezdtem leadni a rendelést: – Kérünk egy stake-et, egy pásztor pitét, egy adag sültkrumplit és két sört abból, ami a legjobb. – Jobbnak láttam, ha blökit nem hagyom beszélni. Még a végén összetűzésbe kevernénk a varázstalanokkal és az nem cseppet sem hiányzik a repertoáromba.
– Máris hozom szépfiúk. De édesek vagytok – közölte, egyértelműen jelezve, hogy egy párnak néz minket, és végül széles mosollyal elriszálta a hátsófelét máshová. Egy pillanatig bámultam, nem tudva eldönteni, hogy egy ilyen méretű nőt miképpen kell megmászni, aztán visszapillantott Seanra.
– Remélem ennyi elég lesz, Muci.

[– Az éppen nem vagyok, de tuti megiszok egy sört, ha már idejöttünk]

☾ It doesn't even matter how hard you try ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-1-j-ú-n-i-u-s-2-8

☾ m y f u r ☽

Gyanakodva bámulom végig az egész épüleet. Mindennél jobban gyűlöltem  azárt, és zsúfolt tereket, a falakat. Valahonnan mélyről gomolygó félelem is volt bennem, olyasmi, amit nem igazán értettem. Mintha bármikor kigyulladhatna, mintha bármikor berobbanhatna valami, ami azt a falak közti biztonság érzetet rombolja porig. Bár utóbbi nekem nem igzán van. Nem létezett az otthon iránti bizalom, és még csak nem is vágytam egy biztonságos fedett helyre. Mert nem volt hova menni, nem volt kihez menni. És őszintén ezt le is szartam. Nem hiányoztam senkinek, és nem nem is fogok. Minek keressem azt, amire nem emlékszem, és lehet, hogy soha nem is létezett.
Igazából ezzel győzködöm magam. Sokkal könnyebb volt ezt elhinnem, hogy csak nem kellettem senkinek, mintsem hogy mondjuk megölték a családom, vagy valami bajuk lett. De mégis hiába agyalok ezen nem érzek semmit. Csak az űrt, amit az üres képek, amik ott bolyonganak a szürkésfehér gomolyban, és ahonnan soha nem is fognak felbukkanni.
– Az éppen nem vagyok, de tuti megiszok egy sört, ha már idejöttünk - erre csak megvonom a vállam. A legtöbb esetben én is inkább iszom. Amikor jártam a nevenincs falukat és városokat, mindig beültem a kocsmába, és persze, hogy gy idő után ki is csaptak onnan, mert nem fizettem. De nem nagyon izgatott, azok olyan helyek voltak úgyis, ahova sosem térek vissza. Főleg akkor nem, ha ott ölt meg valakit a farkas. A fószer előttem természetesen nem olyan lecsúszott piszkos eresz lakó, mint amilyen én voltam. De igazából nem nagyon foglalkozom vele, hogy mennyire néz ki normálisan, leszartam igazából őket. És megvan a magam baja, minthogy rajta filozofálgassak. Inkább csak bizalmatlan tekintettel illetem.
– Én meg Elliot vagyok és nekem akkor sem lehetnél a konkurenciám, ha komolyan próbálkoznál. - Még egy név, akivel nem nagyon fogok többet találkozni.
- Remek - vonom meg a vállamat, ismét körbenézek a pubban, vagy mi a francban, hogy felmérjem hol tudnék esetleg kimenekülni ha beüt a gebasz. Persze van nálam már pálca is, nem úgy mint egy fél évvel ezelőtt, de már megszoktam, hogy mindig azt keresem, hogyan lóghatok meg a leggyorsabban mielőtt elkapnának az aurorok.
Elnyomok magamban egy sóhajt, és kifejezéstelen tekintettel bámulok a dagi nőre, aki a nagy fertályával felénk billeg. Fárasztó lehet vele a szex, az biztos, főleg, hogy ez a kisbolygó lehet el is nyelné a férfiakat közben a nagy lötyögő zsírjával. Erre elfintorodom, és nem is nagyon figyelek arra, hogy ezek mit beszélnek.
Elég nagy faszság volt idejönni, ha úgy vesszük, mert simán benne lehet a pakliban az, hogy valaki erre néz, és elrikkantja magát, hogy hívják az aurorokat itt egy gyilkos. Igazából még csak nem is mond hülyeséget, mert az vagyok. Tudom, hogy az vagyok, még akkor is, ha esetleg a fél Nagy-Britanniát felzabálta teliholdas éjszakáin ez a bennem lévő dög. Mert ölt, és nem ment fel az, hogy vérfarkas vagyok. Meg persze azelőtt emberként is csak gyilkozáslásra használtak. De nem mintha visszamennék abba a szaros börtönbe. Nekem rohadtul meg kell ölnöm életem megnyomorítóját.
– Remélem ennyi elég lesz, Muci - zökkent ki a gondolataimból Elliot, vagy ki a franc.
- Há? - bámulok egy mi a fasz van tekintettel. - Előbb szúrom magam tökön, minthogy pasikra nyomuljak - méregetem végig. London sok fura alakot tartogat, ami szórakoztató is lenne, ha nem gyűlölném ennyire az embereket.
Közben kihozzák a kaját, és végre friss hús. Annyi keserves hónap után friss és normális hús, nem patkány, nem egér, nm valami szemét a kukából, hanem normális kaja. Szóval rávetem magam, és még az sem érdekel, hogy majd valami hülye viszonzást kér tőlem. Úgy tervezem, hogy betömöm és le is lépek, mielőtt rámdől ez az épület, vagy ez a kisbolygó kihívja rám az aurorokat.
Éppen a steak flét nyomom be, amikor persze, hogy megtörténik.
- Ott! Ott van, ott tömi a pofáját! Segítség, segítsék, itt van a körözött vérfarkas! - ugrik fel egy nyanya. Remek ezek szerint ez a rohadt pub is olyan ami tele van varázslókkal. Az égnek fordítom a tekintetemet, majd mint aki halál laza feltápászkodik a székről.
- Mi van, baszki, megettem a férjed vagy mi? - kiáltok vissza, mire a nénike elsápad, én meg gonoszul elvigyorodok. Biztos rágós volt a tata. Elliot felé biccentek egy aprót, majd ahogy kezd elszabadulni a káosz, meg mindenféle varázslatok igyekeznek engem megakadályozni abban, hogy lelépjek, az ujjaim a pálcám köré fonom, és engedem, hogy hadd szippantson be a sötét, hogy aztán Londontól jó messze köpjön ki magából.

harapós a kutyus?



2001. június 28.
Sean

outfit

Már megint egy totál értelmetlen éjszakát zárok. Ezen elmélkedtem, ahogy a szemközt ülő bolhás barátunkat bámultam. Nem tudtam hová tenni, de nem is akartam. Ebben a néhány percben ugyanis – amióta ismerem – felforgatta a terveimet, megharapott és még ki is szolgáltatta magát, ami nem volt igazán ínyemre a bunkó megjegyzései mellett. Komolyan mondom, az ilyen „én vagyok a rosszfiú” nevű bohócokkal van tele minden. Na mindegy, csak azért tettem egy szívességet neki, mert az éhezésről tudtam egy egész keveset… tudtam, milyen összeesni, mikor már az ember úgy érzi semmi ereje nincs. Adták már fel a lábaim az erőltetett menetet, hittem azt, hogy ott pusztulok éhen egy fa tövében. Ezért megsajnáltam.
– Előbb szúrom magam tökön, minthogy pasikra nyomuljak – mondta, mintha valami fertőről lenne szó.
– Tényleg? – kérdeztem és felé nyújtottam az asztalon elhelyezett vajazókést. Személyes sértésnek vettem-e a megjegyzést? Éppen csak egy cseppet. Nem kell a férfiakat szeretni, senki sem kérte, de esetleg befoghatta volna még időben. Ha ő így, hát én is így… szeretek veszélyesen játszani, még ha nem is egy mugli pub közepén kellett volna ebbe a kakaskodásba belekezdeni. – Szívesen végig nézem. Aztán kiderül, tényleg kellemesebb-e, mint pasasokra nyomulni.
Szerencsére közben megjött az étel és az lefoglalt a száját. Az enyémet meg a söröskorsó. Általában elszórakoztam az emberekkel, de most valahogy elment tőle a kedvem. Nem baj, O’Mara, úgysem látod többé, ha minden jól megy… – mormogta a hang, ahogy a szalagra pillantottam. Az is enyhén lüktetett a csuklóm körül, finoman kihangsúlyozva a vágásokat körülötte. Igen, láttam őket, szépen vöröslöttek, de közel sem annyira, mint a vér ott, ahol megkapott a blöki.
A steak és a pásztorpite illata bódítóan megtöltötte körülöttünk a levegőt. Végül is egész kellemes volt, kicsit azokra a napokra emlékeztetett, mikor Nattal eljártunk vacsorázni vagy csak otthon együtt összedobtunk valamit és kettesben ücsörögtünk az asztalnál, bámulva kifelé a sötét tengerre. Sosem voltunk különösebbképpen romantikus pár, voltak pillanataik, de egyik sem ért annyit, mint az, amikor csak csendben élveztük egymás társaságát. Akkor voltunk igazán mi mi. S kicsit hiányzott, hogy azok a napok, azok az órák olyan messze kerültek tőlünk, még ha tudtam is, hogy Nat vissza akarja kapni őket… ahogyan én is.
Már majdnem el is merültem az emlékekbe, kizárva a kölyköt velem szemben, mikor valami vénasszony sikítozni kezdett. Boszorkány volt… de hogy ezt mi a szarnak egy mugli pub közepén kellett előadnia, jó kérdés.
– Mi van, baszki, megettem a férjed vagy mi?
Megforgattam a szemeimet.
– Tudod, kevésbé lett volna béna, ha csak némán menekülni kezdesz – közöltem. Akinek szóban kell bizonygatnia, hogy rosszfiú, az általában inkább unalmas, mint ijesztő és nem sokan veszik komolyan. A baj éppen csak azzal volt, hogy körülöttünk elszabadult a pánik. Sikoltozás, verekedés tört ki, még a sört is kiverték a kezemből. Nem nagyon érdekelt a kölyök, nem akartam, hogy a Prófétába holnap lehozzák, hogy „Nathaniel Forest ex-kínaiszeretője egy körözött vérfarkassal szexel.” Nem köszönöm, inkább négykézláb vágtam magamat és bekúsztam a pult mögé, hogy onnan még éppen időben elhoppanáljak szépen vissza Averyhez.
 

KÖSZÖNTEM, VAU-VAU!