Ahogy kimondom, tudom, hogy elmegy.... Nem tehet mást. És én épp ezért küldöm el őt magamtól. Haza. Menjen haza. Hagyjon magamra. Igen. Az lesz a legjobb mindkettőnknek, ha ezt most és mindörökre befejezzük. Tudom, hogy képtelen lennék csak a barátja lenni.... azok után, ami közöttünk volt. Ezt nem kérheti tőlem. Nem segíthet hát nekem barátként. Mindez benne van a pillantásomban, amikor ránézek. És ő pontosan kiolvassa belőle a megoldást. Távozik hát. De előtte még bocsánatot kér.
– Sajnálom… – suttogja felém őszinte megbánással, amire némán bólintok. Nem, nem azzal sért meg, hogy játszik velem. Én tudom, hogy ez nem játék. Hanem azzal, hogy alábecsüli az érzéseimet, amiket régen fakasztott a szívemből, és amelyek most ismét kezdenek egyre átforrósítani, legbelül. Alig várom, hogy magamra hagyjon. Sok mindent kell átgondolnom és megemésztenem.
– Elmegyek, de még keresni foglak, drága Anelia – hajol hozzám, hogy váratlan búcsúcsókkal illesse arcom, mire a kezem önkéntelenül is végigsimít az arcán. Mintegy reflexszerűen. Remegő ujjaimnak immáron nem tudok megálljt parancsolni, minden szónál hangosabban árulnak el engem. Csak amikor már távolabb kerül tőlem, akkor szaladnak ki a szavak a számon:
- Ne tedd.... - búcsúzom tőle suttogva, ismét lesütve pilláimat. Tudom, hogy ezzel most újabb, éles sebet ejtek rajta, de nincs más választásom. Ez most az ő biztonságának, és az enyémnek is a legfőbb kulcsa. A távolság.
- Vigyázz magadra... - mondom olyan halkan immár, hogy talán meg sem hallja, hiszen addigra már ajtónyikorgás vegyül a szavaimba. Amikor évekkel ezelőtt egy reggelen maga helyett csak a hátrahagyott levelét találtam, nem hittem, hogy fog még olyan fájdalmat okozni nekem valaha is, mint akkor. De mégis. Képtelen vagyok megállni, hogy ezúttal végignézzem a saját szememmel, ahogy magamra hagy.
Amire akkor, azon az elátkozott reggelen nem volt lehetőségem, mert saját naiv, mély, boldog álmom elkábított.
Ahogy kilép az ajtón és becsukja maga után, olyan hangosan veszek levegőt, mint a fuldokló, mikor az utolsó pillanatban végre eléri a vízfelszínt, s áttörve azt, éltető oxigénhez jut. Sajnálom, de képtelen vagyok őt újra látni. Nem csak, hogy meggondolatlanság, de életveszélyes is lenne számomra. Ez a találkozás tökéletesen megmutatta mindezt. Nem engedhetem meg magamnak ebben a törékeny időszakban, hogy bármi vagy bárki is meggyengítsen, kibillentsen az egyensúlyomból.
A kezem ösztönösen nyúlik a szipka után, hogy újabb szál cigarettával tömjem meg, majd gyorsan rágyújtok. Remegő ujjaim továbbra sem nyugszanak, tudom, hogy pokolian nehéz lesz ez a mai éjszaka. Számtalan kínzó emlékképet kell távoltartanom az ágyamtól és egyelőre nem tudom, hogy is csináljam. Talán az egyik indiai főzet, amit a lányok használnak, nekem is segíthet.... de egyelőre a súlyos, delejes füsttömeg jótékonyan hat idegrendszeremre..... vagy csak a tudat, hogy minden lépéssel távolabb kerül tőlem Elliot.
Akinek nem engedhetem meg semmi esetre sem, hogy újra ilyen állapotba hozzon. Mikor lassan, minden akaraterőmet összeszedve a harmadik cigaretta után végre képes vagyok visszatérni a napi feladataimhoz tartozó gondolatokhoz, nekiállok megszámolni a tegnapi bevételt. A galleonok csörgése kissé elvonja a figyelmemet róla.... és arról, amibe most már bizonyosan lehetetlenség őt belevonnom.
Köszönöm a játékot!