.. minden út Rómába vezet ..

orion



...A pokol nem jön hirtelen. A pokol lassan, de biztosan érkezik.
Az ember pedig nem tudja a sorsát kikerülni.....

..a trágár szavak esélyesek...

A reptéren való átjutás már sima ügy volt. Elég csak a nevem mondanom, mindenhol kapuk nyílnak meg előttünk. Nem engedem el Annát egyetlen percre sem. Csakis akkor mikor az átöltözés szóba kerül, mert mégis csak kényelmetlen elegáns nagyestélyiben utazni. Valahogy még ekkor is bennem van a félsz, hogy talán meggondolja magát és most, pont az utolsó pillanatban hagy faképnél. Csakis akkor nyugszom meg, mikor már az első osztályon ülünk, ahol rajtunk kívül senki sincs.
Nem tudom Walton intézte-e ezt így vagy alapvetően sem váltottak jegyet a drágábbik szekcióba. Nem mintha sok ülőhely lenne, rajtunk kívül talán két páros férhetne el.
Egész addig mindössze annyit jegyzek meg, hogy csinos, s csak azután gondolkodom el, hogy talán beszélgetni is kellene, amint a gép már a felhők fölé emelkedik. A légiutaskísérő készséggel felveszi a rendelésünk, és bár csábít hogy letoljak egy újabb adag erős piát inkább csak ásványvizet rendelek. Hosszú napom volt és még hosszabb lesz az éjszaka.
Nem fogok szemernyit sem aludni, tudom jól. Maximum bóbiskolni mert bár sokkal kényelmesebb itt, mint a turistaosztályon mégsem az, amit megszoktam.
Kibámulok az ablakon. A felhők és minden egyéb sötétségbe vész, csak a gép szárnyának egyenletes villogása töri meg a sötét egyhangúságot.
- Jól vagy?
Úgy bukik ki belőlem a kérdés, hogy rá sem pillantok. Csak egy hosszú pillanat után, a szavakat követően. Akkor viszont érdeklődve figyelem az arcát. Szeretem nézni őt, van benne valami megnyugtató és egyben kicsit fel is kavaró. Most nyugodt, vagy annak tűnik. De vajon jól van-e?
Hisz ma majdnem meghalt talán ő is. Jobban belegondolva a szerencsének köszönheti hogy nem került a Falka kezére, hogy itt ülhet mellettem. Én nem lennék jól a helyében. Kibaszottul nem lennék.
Ezért is tudom, hogy ostoba kérdést tettem fel, de hát... mégis hogy kezdhetném? Ó Anna, fasza hogy a múltkori után nem hívtál fel, így izgalmasabb volt megmenteni a segged.
Nem. Ez nem jó.
Akkor talán... micsoda összjáték nem gondolod? Csóri muksó megszívta ugyan, de mi túléltük.
Nem, ez sem jó.
Esetleg...
- Mit akarnak ezek tőled? Azt mondtad doki vagy.
Remek Christopher, egyből a közepébe. Nem tehetek róla, de annyira éget már az információ utáni vágy, hogy nem tudom tovább türtőztetni magam. Szívem szerint elkapnám a karjainál fogva és addig ráznám míg az igazat nem mondja. Csakhogy ez mégis egy Rómába tartó gép, amin nem kezdek el vergődni.
- Rohadt nagy mákod volt, megint. És mostmár duplán tartozol.
Nem akarom az orra alá dörgölni, hogy ahogy ő az autóba elismerte, már másodjára húzom ki a szarból, de lássuk be, lehet nem árt őt emlékeztetni. Mert még egy köszönömöt sem ejtett ki a száján. És bár nem vagyok a nagy hálálkodás művésze, úgy gondolom azért ennyit illene. Még akkor is, ha nem tudatosan mentettem meg, bár akkor meg hatványozottan cselekedtem volna, de ezt neki nem kell tudnia.
Persze nem várom el tőle, mert a szavak nem sokat érnek. Már az is mondjuk elég hogy itt van, de feltételezem ez sem lesz annyira idilli, mint amilyennek elterveztem.
Hogy miért?
Ó nagyon egyszerű. Mert Anna eddig semmit nem könnyített meg számomra.

 

Minden út ide vezet

outfit

2000. április

Lelkem valami kába dermedtségbe merült. Valami eltörött. Vagy összetörött. Vagy betört. Magam sem tudom, melyik. Egykedvűen sétálok társaságom mellett, figyelem ugyan, mi történik, de csak fizikailag vagyok jelen. Ilyen, mikor felfordul az ember egész világa, mikor személyiségének, lényének egy része megváltozik, s mikor élete olyan szöges fordulatot vesz, melyet a legrugalmasabbak is nehezen követnek. Egy biztos pont van csak, egy origó, amely egyszerre tart meg és fordít fel – Cartwright kezének kitartó és feloldhatatlan bilincse.
Nem tudom, szabadulni akarok-e. Valójában talán így oldom meg a dilemmát, eltávolodom az eseményektől, s tőlem szokatlan módon hagyom, hogy sodorjanak az események. Pontosabban kezd kevésbé szokatlan lenni, hogy Cartwright sodor magával. Én pedig szótlanul, beletörődve a dolgok alakulásába, követem.
Jó ötlet, hogy megszabaduljak a ruhától, mely olyan kellemetlen emlékeket őriz. A tértágítással kezelt kistáskában mindig van egy olyan tartalék-öltözet, mely a legtöbb helyzetben elfogadható külsőt biztosít nekem. Fehér tavaszi kabát, apró pöttyös, elegáns, karcsúsított derekú ing és fekete, simulékony nadrág. A vörös topán marad, az ehhez a szetthez is illik. A reptéri mosdó tükrében farkasszemet nézek egy pillanatra magammal, de mintha valaki mást szemlélnék, és ez nem amiatt van, hogy kibontottam a hajamat, vagy más fülbevalót viselek. Nem tudom még megfogalmazni pontosan, mert még nem ülepedett le a belső vihar által felkavart por.
Gépiesen mosolygok az átváltozásomat érintő tömör, de kifejező megjegyzésre. Az, hogy eddig milyen csend volt köztünk, fel sem tűnik, hisz magamban számtalan tervet állítottam fel, s még több apró részlet elemzésén vagyok túl.
A gépre lépve halk sóhajjal pillantok körbe. A helyünk felé közelítve végigsimítok a bársony üléshuzaton. Én is az ablak mellé ülök, Cartwrighttal szembe. Amikor felemelkedünk a felhők fölé, úgy érzem, a földdel együtt az egész korábbi világom is magam mögött hagyom. A látvány, az éjszakai ég és végtelen, hunyorgó csillagfénytől megvilágított felhőtenger, ami a szemem elé tárul, visszatükrözi azt, ami bennem van. Üres, sötét, hideg és nyugalmasan csendes. Különösen itt, ebben a fényűző helyiségben, ahol csak ketten vagyunk.
- Jól vagy?
A felhőkről Cartwright arcára pillantok. Újabb, gépies, kissé fáradt mosollyal válaszolok. Nem lep meg, hogy beszélgetni próbál, az viszont igen, hogy épp ilyen kockázatos kérdést tesz fel. Ma este nem is először. Nem akarok hazudni, az igazat pedig azért sem mondom, mert magam sem tudom, mi is az.
– Ne aggódj – felelem csendesen, újabb hamis mosoly kíséretében. - Nagyon szép itt – teszem hozzá, s újból a kinti, varázsos világra téved figyelmem. Az ablakban visszatükröződünk, így kicsit olyan, mintha odakinn lennénk, szabadon, a végtelenig elnyúló fehér, gomolygó felhőréteg felett.
- Mit akarnak ezek tőled? Azt mondtad doki vagy.
Most kicsit hosszabban felejtem rajta a tekintetem, válaszul először csak bólintok. Amíg vonásain merengek, azon gondolkodom, hogy hogyan legyen tovább. A tervek, melyek idáig felmerültek bennem, és az érzések, melyek szintén kavarogtak még, most kezdenek egy egységes egésszé állni. Bár nem szokásom kiadni a titkaimat, de tudom, hogy erre most jó okom van. És valahol meg is könnyebbülök tőle.
-  Említettem, hogy ellopták a kutatási anyagomat, igaz? A bájital, amivel kísérleteztem, és aminek a létezéséről értesültek ez által, alkalmas arra, hogy átalakítsa az egyszerű embereket, akár muglikat szörnyeteggé. Olyan örök-vérfarkassá, amely nem csak holdtöltekor, de állandóan félig vérfarkas, félig ember, viszont egyáltalán nincs esze. Csak gyilkol, amíg… Amíg el nem bánnak vele. Egy ilyen anyaggal tudna a Falka mit kezdeni, sajnos. Ráadásul a rendes vérfarkasokat, ha véletlenül elfogyasztják, megöli. Emberi alakjukban is. Ha hozzájutnának egy ilyen bájitalhoz, nem kellene annyit költeniük bérgyilkosra – teszem hozzá társaságomra pillantva. Hogy enyhítsem a borzalmas bűntudatomat, még kiegészítem a mondandóm:
- De nem teljesen biztos, hogy valóban így működik. A kísérleti alanyom nem száz százalékig megbízható eredményt ad, mindig van egy kis esély, hogy valójában máshogy működik rajta a szer.
Most azokat a felhőket tanulmányozom, amik a velem szemben ülő arcán suhannak át. Talán nem tulajdonít nagy jelentőséget ezeknek a dolgoknak, de ha látta volna, amit én, a széttépett emberi részeket, a letarolt labort, a hab szájú fenevadakat… Nincs az a varázslat, ami ezen a rémképen enyhíteni tudna. Erre csak a szekrényajtót lehet rácsukni, s lelakatolni legalább két lakattal.
- Rohadt nagy mákod volt, megint. És most már duplán tartozol.
- Nem tudjuk, hogy alakult volna a ma este, ha nem lépsz közbe. Valószínűleg egészen máshogy – sóhajtottam, s újra az ablakra irányítom figyelmem, mert megnyugtat a kinti, nyugalmas táj. – De akartva vagy sem, Neked köszönhetem, hogy itt vagyok. Tudod mit? Tartozom, tényleg. Mit szólsz ahhoz, ha úgy törlesztek, hogy segítek „levágni a kígyó fejét”? Azt hiszem, közös célunk van, Cartwright. Dolgozhatnánk ezen együtt. Kezdve a törlesztést, tudok valamit, ami előbb-utóbb csúnya árnyékot fog vetni a beépülésedre – kezdek bele, aztán hagyom, hadd merüljenek fel benne kérdések. Úgy tűnik, a faggatózás most amúgy is nagyon megy neki.

 

orion



...A pokol nem jön hirtelen. A pokol lassan, de biztosan érkezik.
Az ember pedig nem tudja a sorsát kikerülni.....

..a trágár szavak esélyesek...

– Ne aggódj. Nagyon szép itt.
Nem, nem győz meg a hamiskás mosolya. Mást lehet átver vele, olyat, aki tapasztalatlan vagy naiv, de nem engem. Sok mindent láttam, sok mindent tapasztaltam már. Ettől jóval több kell a meggyőzésemhez, ezt talán ő is sejti.
- Nem ezt kérdeztem.
Közlöm szemrehányóan de azért gyengéden. Kissé előre dőlök, könyökömmel a lábamra támaszkodva, és kezeimet a térdeim felett összefűzve. Így vizsgálom őt, figyelmesen.
Gyönyörű, ahogy kitekint és inkább a végtelen eget bámulja. Védtelennek és törékenynek hat pedig van benne erő, van benne akarat és van benne leleményesség. Mennyi minden is bújik meg a felszín alatt...
Nem kellene erőltetnem a beszélgetést vagy a faggatózást. Csakhogy megőrjít a csend, s még inkább a tudatlanság. Ahogy ő a kocsiban kikövetelte, hogy velősen elmondjak mindent, úgy most rajtam a sor. És talán ez megbocsátható.
Pedig annyira szép így, annyira nem lenne szabad megzavarnom...
De csak kibukik belőlem a kérdés...
-  Említettem, hogy ellopták a kutatási anyagomat, igaz? A bájital, amivel kísérleteztem, és aminek a létezéséről értesültek ez által, alkalmas arra, hogy átalakítsa az egyszerű embereket, akár muglikat szörnyeteggé. Olyan örök-vérfarkassá, amely nem csak holdtöltekor, de állandóan félig vérfarkas, félig ember, viszont egyáltalán nincs esze. Csak gyilkol, amíg… Amíg el nem bánnak vele. Egy ilyen anyaggal tudna a Falka mit kezdeni, sajnos. Ráadásul a rendes vérfarkasokat, ha véletlenül elfogyasztják, megöli. Emberi alakjukban is. Ha hozzájutnának egy ilyen bájitalhoz, nem kellene annyit költeniük bérgyilkosra.
Feszülten figyelek. Tudom, hogy minden egyes szó információ és kincs. Így szándékomban áll jól elraktározni az elmémben hogy szükség esetén bármikor előhívhassam.
- De nem teljesen biztos, hogy valóban így működik. A kísérleti alanyom nem száz százalékig megbízható eredményt ad, mindig van egy kis esély, hogy valójában máshogy működik rajta a szer..
- Jézusom, kísérleti alany?
Elhűlök. Nem is azzal van a bajom hogy ő orvosként valakibe tűket szurkál, hanem hogy az a valaki egy állatként van kezelve. És még van képe neki és másoknak engem megvetni azért, mert sima tiszta halált hozok. Az legalább végleges és csak egy fél pillanatnyi szenvedéssel jár.
Valahol talán mélyen magamban valóban elítélem Volkovát. Ugyanakkor a kincskereső, vadász énem, a tolvaj énem megérti hogy ellopja mások tulajdonát, mint mondjuk... a szabadságát.
- Tehát mindent összevetve, nincs semmijük csak a feljegyzéseid.
Hátradőlök és elkezdem az állam vakargatni. A pár napos borosta mostmár érezhető. Ha Rómába érek kelleni fog egy borotva azt hiszem.
- És gondolom abból nem tudnak semmit produkálni. Ahhoz kellesz te.
Persze hogy kell ő. Valószínű vagy csak Anna tudja elolvasni az anyagokat vagy csak ő tudja hogy is álljon össze az anyag. Akárhogy is, nem véletlen akarják visszakapni.
Felállok, hirtelen. Kell a mozgás a gondolkodáshoz. Egyszerűen kell mert ha nem akkor valami mást tennék, ami nem lenne talán illendő.
- Nem tudjuk, hogy alakult volna a ma este, ha nem lépsz közbe. Valószínűleg egészen máshogy.
Ez meglehet. Bosszúsan fordulok el tőle. Háttal állva neki egyszerűbb haragudni rá. Mi a frászért ennyire hisztérikusan makacs? Borzalom...
– De akartva vagy sem, Neked köszönhetem, hogy itt vagyok. Tudod mit? Tartozom, tényleg. Mit szólsz ahhoz, ha úgy törlesztek, hogy segítek „levágni a kígyó fejét”? Azt hiszem, közös célunk van, Cartwright. Dolgozhatnánk ezen együtt. Kezdve a törlesztést, tudok valamit, ami előbb-utóbb csúnya árnyékot fog vetni a beépülésedre.
Nem épp ilyen folytatásra számítottam.  Elég lett volna a tartozom tényleg részig és kész, pont. De nem, Annával nem ennyire egyszerű. Sóhajtok és dühös villámokat szóró tekintettel meredek rá.
- Na azt már nem! Lehet hogy a célunk közös Volkova, de te nem fogsz velem dolgozni. Lehet benne vagy nyakig és lehet most pár napig élvezheted a biztonságot hála nekem, sőt, ha igényt tartasz rá akár utána is,  de ne hidd azt hogy ebbe belefolyhatsz jobban. Szépen kimaradsz az egészből és majd én elintézem. Ez nem rólad szól mostmár, csak részben. Ez több egy egyszerű elkapósdinál. Ez területszegés és leszámolás. Na meg amúgy sem tartozol hozzám vagyis hozzánk. Nem vagy tolvaj, nem tartozol a Patkányfészekbe. És jól is van ez így.
Elfordulok tőle mert a düh bennem fészkel. Tudom hogy ellenkezni kezd majd, makacskodni hogy de ő akar, neki kell ésatöbbi. Eddig úgy voltam vele a fiúk nélkül is felderítem és elintézem ezt az orosz hálózatot, de lehet nem tudom kihagyni belőle Davidet és a többieket.
- Majd másképp rovod le a tartozásod.
Vetem oda neki haragvóan. Lennének ötleteim hogy mégis hogy, de valószínű ő azt nem díjazná felettébb, maximum jó pár pofonnal. Így inkább csak ellépek az első osztály számára fenntartott bárszekrényig és kinyitom.
Kell egy ital, hogy tompítsa lüktető agyam és az Anna következtében frusztrált lelkem, mert ezt már én se bírom máshogy.

 

Minden út ide vezet

outfit

2000. április

Én viszont ezt válaszoltam. Ezt már inkább nem mondom hangosan. Mégiscsak egy repülőn vagyunk, összezárva párszáz emberrel és tízezer méterrel a föld felett. Mágia birtokában. Valószínűleg lőfegyverekkel, legalábbis nálam van egy. Szóval ajánlatos volna elkerülni a nyílt összezördülést, így magamban teszek csak csípős megjegyzéseket. Legalábbis ez a terv.
- Jézusom, kísérleti alany?
Annyira elképed ezen, és olyan bántó vélemény ül ki az arcára, hogy majdnem visszarángatja szívembe a tüzet, mely eddig csak pislákolt. Pont ő játssza a szentet, aki pénzért, hatalomért vagy jelen esetben területvédelem okán gyilkol? Az én célom, hogy jobbá tegyem a világot egy durva és leküzdhetetlen kór ellenszerének meglelésére. Ha társadalmi szempontból nézzük, ez azt hiszem, hasznosabb. Hát még ha tudná, hogy durván túlbecsülte, mit vesz be a gyomrom a jó cél érdekében. Összeszorítom a számat, és a dühöm nagy részét lenyelem. De az imént visszafogott gúnyos szavakat most képtelen vagyok magamban tartani.
- Netán morális problémád van ezzel? Sziklaszilárd erkölcsi elveiddel szembemegy, hogy orvosi célból kísérleteket végezzek embereken? – faggatózom maró iróniával átitatott kérdéseimmel. Mosolyomban nem sok jókedv van, bár hazudnék, ha azt mondanám, nem várom élvezettel, hogy fogadja azt, amit még nem tud erről a dologról. - Mert megnyugodhatsz, nem teszem. És állatokon sem. Egy vérfarkas a mumusom, Cartwright – közlöm, s kihúzom magam. Lényegében most árultam el neki, mitől félek a legjobban. Nem tudom, hogy érezzek emiatt, az eszem már régen kiszállt a mai buliból. A szívem meg valahogy nem tiltakozik, pedig nem vagyok az a típus, aki csak úgy kiadja magánügyeit. Bár Olaszországba sem szoktam egyik pillanatról a másikra kiruccanást tenni. Ez úgy tűnik, ugyancsak Cartwright hatása. - Úgyhogy azon a nem túl jó lelkű teremtményen szoktam kísérletezni, de az is egyetlen egyszer esett áldozatul ennek. Akkor, amikor… Mikor felfedeztem azt a borzalmas mérget – sóhajtom, és bár minden erőmmel próbálok ellenállni, a képek szemem elé úsznak.
A szokásos jelenettel kezdődött, a mumus egy muglit széttépő vérfarkassá változott. Egy fekete, selymes bundájú, halványkéken izzó szemű fenevaddá, amint készül átharapni egy szerencsétlen kislány torkát. Felsandított rám, s én úgy néztem vele farkasszemet, hogy közben saját, a biztonsági üvegben visszatetsző halovány tükörképemmel is. Már sokadjára láttam, nem hatott meg különösebben, bár az ember sosem szeret legnagyobb félelmével szembenézni, hát még ha az önnön magának szörnyalakja. Emlékszem a puska kakasának kattanására, amiben most nem altatólövedék, hanem a szer volt, amit akkor próbáltam ki először, és utoljára is. Azok ketten annyira tekeregtek, hogy az első lövés mellé ment, a kislányt találta el. A második viszont célt ért. A találattól a fenevad felüvöltött, majd tekeregni kezdett. Hamarosan nem a farkas pofájába, hanem saját arcomba bámultam vissza, most már valójában. Emlékszem a látványra, hogyan esek össze a padlón, s maradok képtelenül mozdulatlan. A másik test is úgy feküdt ott még egy pillanatig. Aztán rángani kezdett, és átalakulni valami meglepővé.
Emlékszem, először kíváncsian húzódtam közelebb az üveghez. De csak kezdetben. Aztán iszonyodva léptem hátra, amint a félig farkas, félig ember, nyáladzó lény ráveti magát a másik földön fekvőre, és tépni kezdi. Darabokra szaggatta. Akkor hangzott el az első Commiculissimus – de hasztalan volt. S következett az üvegen túli szoba, a falak, a berendezés.
Az újabb ellenvarázs se hatott, viszont ahogy a lőrésbe mutattam, a lény észrevette, és nekiugrott az üvegnek. Olyan irdatlan ereje támadt, hogy hiába volt megerősítve, hajszálrepedések futottak végig rajta. Hátráltam, próbáltam varázsolni, de semmi se hatott. Az üvegfal kristályos zengéssel robbant szilánkjaira, majd a darabok vészjóslón villogva a földre zuhogtak. Olyan hangos volt, hogy saját sikoltásom is elnyomta.
Szétmart mindent, ami az útjába akadt. Nem kerülte meg az íróasztalt, ami mögé menekültem, hanem kettémarcangolta hosszú, hegyes körmeivel és nyáladzva acsargó, hegyes agyaras pofájával.
Most is a fülembe csenget az az Adava kedavra!, ami kettészelte és zöld fénybe vonta a porig rombolt labort, majd belecsapódott a szörnyetegbe, amely kilehelte a lelkét, s valami furcsa lény élettelen testévé változott – a mumus halott volt. Emlékszem, hogyan magasodott Alexej a jelenet felett, tátott szájjal, remegő kezében a gyilkos pálcával. Csak tátogta, hogy: „Anna, mit műveltél?”
- Csak egyszer – mondtam elhaló hangon, s inkább a felhőket figyeltem tovább. Cartwright talán mégis jogosan nézett rám úgy, ahogy. Több oldalról is szörnyeteg lehetek, s végső soron hiába a szándék, nem gyógyszert fedeztem fel, hanem egy veszélyes mérget szabadítottam a világra. Hacsak nem viszem a receptet magammal a sírba. Erre is van esély.
- Tehát mindent összevetve, nincs semmijük csak a feljegyzéseid. És gondolom abból nem tudnak semmit produkálni. Ahhoz kellesz te.
Nem néztem rá, csak finoman biccentettem felé. Amikor hadarva lekever, újfent az ő vonásain pihentetem kék tekintetem. Egykedvűen, halvány álmosollyal hallgatom, egyszer esetleg feljebb rezzen a szemöldököm, kérdőn, de nem túlságosan.
- … És jól is van ez így.
- Ahogy akarod – mondom, kicsivel szélesebb mosollyal. Az én szemem is parázslik, határozottan nézek vele farkasszemet, és cseppet kirívón. Kétsége se lehet róla, hogy hazudok. Nem is titkolom, szemtelenül nyíltan teszem.
- Majd másképp rovod le a tartozásod.
- Találok rá módot – bólintok komolyabban és igen határozottan, majd hogy lezárjam végre a kihallgatást, elterelem a szót békésebb vizekre. – Te tervezel pihenni? – kérdezem. Persze nem hinném, hogy tudok aludni, de a csendes, éjjeli felhőtenger és felette a csillagos, fekete űr tanulmányozása majdnem olyan, mintha aludnék, s valami békéset álmodnék. Jobb is, ha ezt figyelem, s nem hunyom le a szemem, mert a képek, amik akkor kísértenek, pihenni biztosan nem hagynának. Az ablakban ráadásul Cartwright finom élű, megnyerően borostás arca is visszatetszik. Néha odatéved figyelmem. Egészen beleillik ebbe a valószerűtlenül szép képbe.



 

orion



...A pokol nem jön hirtelen. A pokol lassan, de biztosan érkezik.
Az ember pedig nem tudja a sorsát kikerülni.....

..a trágár szavak esélyesek...

- Netán morális problémád van ezzel? Sziklaszilárd erkölcsi elveiddel szembemegy, hogy orvosi célból kísérleteket végezzek embereken?
Nevethetnékem lenne, de azt is cinikusan tenném. Ehelyett csak lemondóan csóválva a fejem ciccegek. Komolyan ezt hiszi? Nem a moralitás a gond, hanem az elvek. Hisz nemrég még ő vetett meg engem, erre kiderül hogy ő sem túlzottan különb tőlem, maximum elhiteti magával hogy de.
- Mert megnyugodhatsz, nem teszem. És állatokon sem. Egy vérfarkas a mumusom, Cartwright.
A mumusa? Ez szöget üt a fejemben.
- Akkor te nem....?
...te nem vagy vérfarkas? Valahogy talán így fejezném be a mondatot, de még kimondani is fáj a szót. Magam sem tudom mikor és hogy fogalmazódott meg bennem az egész, de ott lebeg már azóta hogy elhagytuk a limót. Talán az autóban ejtett beszélgetés, vagy előtte a sikátorban a fajgyűlölet... Olyan vehemenciával esett nekem és használta ezt a szót, mintha egy védelmező anya óvná a gyermekét.
De nem tudom eldönteni mi az igazság. Nem vagyok tisztában a vérfarkas kór tüneteivel, nem volt még szerencsém egyhez sem. Fogalmam sincs, őszintén szólva, hogy vannak-e külső nyomai és ha igen mik is azok. Anna nem tűnik farkasnak, pláne nem a vérszomjas fajtából, aki teliholdkor ártatlan embereket kerget és cincál szét. De hát én is egy gazdag ficsúrnak hatok nem pedig mestertolvajnak és orvlövésznek.
-...azon a nem túl jó lelkű teremtményen szoktam kísérletezni, de az is egyetlen egyszer esett áldozatul ennek. Akkor, amikor… Mikor felfedeztem azt a borzalmas mérget.
Némán összefűzöm a kezem miután kitöltöm az italt. Csak a poharat bámulom, mintha az segítene bármiben is. De miben? Választ kicsikarni belőle? Akkor neki kellene meginnia. Vagy talán nekem megnyugodni? Nos valójában ebben lenne valami... legalább egy próbát megérne.
- Csak egyszer...
Anna hangja olyan távoli és fátyolos, hogy nem kell ránézzek. Tudom hogy testileg itt van de lelkileg valahol máshol jár. Valahol talán a múltban talán a jövőn merengve. De nem itt, nem velem. Szusszanok egyet és lehúzom a gint, majd töltök egy újabb pohárral nem csak magamnak neki is.
Eközben a beszélgetés már elterelődik a tartozáshoz. A hirtelen fellobbanó beleegyezése gyanúsan furcsa. Ettől vehemensebb ő, pláne ha akar valamit. Most azonban... olyan mintha csak a fásultságtól beleegyezne és fel se fogná igazán mibe. Nem bánom, mert végülis így szaván foghatom hogy kimarad és otthon ül a seggén nem kitéve magát az általános veszélynek. Mert bár magam sem tudom miért, de gyűlölném saját magam ha baja esne. Talán azért mert már úgy érzem, az én felelősségem az ő jóléte.
Ostoba gondolat. De a világ tele van ostoba gondolatokkal.
– Te tervezel pihenni?
Felé fordulok. A kezembe emelem a két poharat és visszalépek mellé. A kezébe adom az italt ha elfogadja és leülök a helyemre.
- Kellene, de úgyse menne. Idd meg, hidd el segíteni fog az alvásban. Legalább neked. Nekem... nekem nem tanácsos aludnom.
Nem akarom hogy megint Sophie kísértsen. Azt meg végképp nem, hogy esetleg bármit önkívületi állapotomban épp Volkova jelenlétében ejtsek ki a számon. Nincs mit szégyellnem, de a saját démonaim nem tartoznak rá.
Sophie pedig a legédesebb démon, aki kísért, mióta csak megismertem azóta meg főleg, mióta meghalt.

 

Minden út ide vezet

outfit

2000. április

- Akkor te nem....?
- Nem, én nem kísérletezek embereken! Nem vagyok szörnyeteg – bukik ki belőlem a felháborodás, és szeretnék hinni saját, dacos szavaimnak. Talán ha sokszor mondom, és sokszor hallom, őszintébbnek érzem. Most inkább csak vitatkozom a lelkiismeretemmel, s ugyanúgy, némán dacolok a Cartwright arcáról leolvasható véleménnyel.
A sóhajtása, az üveg csengése és az ital finom csobogása visszahúz a valóságba. Gépiesen veszem el a felém nyújtott poharat, de nem iszok bele rögtön. Amikor kézbe fogom, beugrik, utoljára hogyan jártam, mikor innivaló után nyúltam. Lelki szemeim előtt felrémlik, amint az ásványvízbe cseppenő vér spirálosan felkavarodik, majd elvegyül és megszínesíti az áttetsző folyadékot. A whiskynek azzal ellentétben megnyugtató arany színe van, ugyanakkor ott látom tükröződni Christopher arcát az üvegpohár oldalán. Bár a kezemben tartom, nem iszok belőle, csak szórakozottan körbe-körbe lengetem az aranyszín folyadékot, s bámulom, ahogy hullámzik a tükörkép.
- Kellene, de úgyse menne. Idd meg, hidd el segíteni fog az alvásban. Legalább neked. Nekem... nekem nem tanácsos aludnom.
Ez az utolsó kijelentés rávezet, valószínűleg neki is van, ami nyomhatja a lelkét. Legalább egy dologról tudok, bár talán nem a mai gyilkosság nem hagyja nyugodni, mert akkor nem csinálná. Nem volna büszke arra, hogy ő a világ legjobb mugli mesterlövésze, ha közben felzaklatná a lelkiismeretét.
A gép finoman magasságot vált, egy pillanatra könnyebbnek érzem testem súlyát. A whisky újra körbevándorol a pohárban, egészen a peremig lendül az óarany folyadék, aztán elsimul újra.
- Nem, abban nem fog segíteni. Az a részemről is veszett ügy – mondom csendesen, de azért lassan elfogyasztom az italt. Már nem a repülő ingadozását érzem. Nem, hiába érzem a fáradtságot, amellett erősebb a lelki kimerültség. Úgy pedig nem lehet pihenni. Úgy nem, ha az ember ilyesmiket élt át a közelmúltban, ha örül annak, hogy ezt az éjszakát még megérhette és ébren töltheti...
Nekidőlök oldalammal az ablak mellett a falnak, de most nem a kinti, békés éjszakán pihentetem a tekintetem, hanem Christopheren. Miért is tartok úgy attól, hogy megosszak vele bizonyos dolgokat? Én is tudok róla egy s mást, kezdve a gyilkossággal. Bár valahogy az az érzésem, nem ez tartaná vissza attól, hogy eláruljon. Talán furcsállja, hogy olyan hosszan figyelem. Halvány mosolyt küldök felé megnyugtatásul, és a magam bátorítására.
- Hazudtam. Talán még is szörnyeteg vagyok – jelentem ki könnyednek szánt hangon. A poharat inkább leteszem az ülésem előtti kis, falra szerelt asztalkára.
- Furcsa itt. Nem érzem magunkat ide, a felhők közé valóknak. Mégis itt vagyunk, és ebben még csak varázslat sincs. Lenyűgöző a mugli technológia, nem? – A kérdés majdnem költői, inkább hangot ad merengésemnek. Igazából valami van a nyelvem hegyén, de csak kis idő múlva, mikor már hatni kezd az alkohol oldása, akkor teszem fel a kérdést.
- Te már tudod, engem mi nem hagy aludni. És mi van veled? Miért ódzkodsz az álmoktól? – érdeklődöm óvatosan.


 

orion



...A pokol nem jön hirtelen. A pokol lassan, de biztosan érkezik.
Az ember pedig nem tudja a sorsát kikerülni.....

..a trágár szavak esélyesek...

Sokkalta másképp fejezi be a nyitottan hagyott kérdésemet. Még csak meg sem közelíti azt, amire gondolok. Talán ki kellett volna mondanom, kiböknöm nyíltan és gátlástalanul. Nem is értem miért érzem ezt a világ legnagyobb illetlenségének. Talán mert róla van szó. Mást leszarok, ahogy annak az önérzetét és a gondolkodását is. Az embereket jobbára kihasználom. Vagy a tudásukért vagy a hatalmukért vagy az erkölcseik lévén. Akad olyan is akit csak a testéért. De Anna más, már első perctől kezdve más volt.
Már ott, abban az esős buszmegállóban tudtam ezt.
Így hagyom hogy elterelődjön a szó. Talán jobb is így. Nem tudom meg tudnék-e bírkózni a valósággal, már ha tényleg magában hordozza a farkas kórt. Valószínű igen, valószínű nem érdekelne, de onnantól kiemelten foglalkoznék a dologgal, az is biztos.
- Nem, abban nem fog segíteni. Az a részemről is veszett ügy
Bólintok, hogy megértem. Bár szinte biztos vagyok abban is hogy ahogy elcsendesedek és már nem faggatom pár perc alatt elbóbiskol, onnantól pedig hamar el is alszik. Lehet nem mélyen, de el fog mert a stressz és az átélt sokk sokat kivesz belőle. Én pedig akkor elnézhetem őt, ahogy békésen pihen és megpróbálhatok nem a múlton hanem az egyre képlékenyebb jövőn rágódni...
- Hazudtam. Talán még is szörnyeteg vagyok...
Ahogy elmosolyodik furcsállva nézek rá. Nem igazán tudom most mire is gondol. Az a sejtésem, mintha vissza akarna utalni valamire. De mire? A vérfarkasságra? Vagy arra, hogy nem olyan makulátlan, mint amennyire gondolja vagy előadja? Mindenkinek megvan a maga keresztje, tökéletes ember nincs. Mindenki hibázik de pont ebből tanulunk, nem? Ugyan miért lenne ő szörnyeteg? És miért mosolyogtatja ez meg?
- Ezt hogy érted?
Meghökkenve nézek rá. Nem igazán tudom összeilleszteni a kirakós darabjait, de lehet azért mert nekem is hosszú napom volt és elfáradtam. Az agyam is lassabban forog és az ital sem abban segít hogy teljesen átlássam a szituációt.
- Furcsa itt. Nem érzem magunkat ide, a felhők közé valóknak. Mégis itt vagyunk, és ebben még csak varázslat sincs. Lenyűgöző a mugli technológia, nem?
Tereli a szót. Meglep hogy néha mintha kikívánkozna belőle valami, mintha azt akarná hogy megfejtsem, de ugyanakkor nem ad nyílt segítséget. Olyan, mint egy ereklye, ami lázasan hívogat de kurvára megnehezíti a megszerzésének minden egyes momentumát.
- Inkább csak kibaszottul praktikus. Szar lenne seprűn utazni Rómáig.
Vállat vonok közömbösen. Sok varázsló elítéli a muglikat, szimplán azért mert találékonyak. Nekem pont ez imponál, hogy varázslat nélkül is mennyi ötlettel gazdagítják a mindennapjaikat. Ott a telekommunikáció, a telefon, nem ostoba bűvölt papírrepülőkkel küldenek üzeneteket, mint a nagy Mágiaügyi Minisztériumba vagy mindent teleszaró baglyokkal, hanem egy szimpla sms-el ami két perc alatt se célba ér.
- Te már tudod, engem mi nem hagy aludni. És mi van veled? Miért ódzkodsz az álmoktól?
Kipillantok az ablakon. A gép továbbra is villogva jelzi a sötét égen a helyzetünket. Aztán sóhajtva hátradőlök az ülésben megdörzsölöm az arcom. Hogy mondjam el neki? Hogy lehet elmesélni valamit, ami évekre nyúlik vissza és ami... ami nem túl kellemes élmény?
Így is szar a hangulat. Fokozzam?
Ó Anna, képzeld volt egy gyerekkori barátom, akibe beleszerettem, de az galád módon nem engem választott hanem azt a szarrágó Hayest és hát ennek következtében lettem az részben aki. Na meg persze miután meghalt ott kísért mindig, minden másodpercben az egész kibaszott életemben.
Nem. Valahogy nem akaródzik megosztanom vele, hogy egykor én is éreztem, és hogy gyenge voltam. Vagy vagyok. Mert hát lássuk be, ez fegyver. Nem mintha ő visszaélne vele, bár sosem tudni.
- Ez... bonyolult. Akad valaki a múltamból, aki... áh hagyjuk. Egyszerűen nem megy és kész. Kár rá a szót pocsékolni.
Lehet ezzel megalázom Sophie emlékét, de túlontúl fájdalmas erre még csak gondolnom. Így is alkalom adtán szembe köpöm magam, hát majd emiatt is. Eggyel több vagy kevesebb... már mit számít?

 

Minden út ide vezet

outfit

2000. április

Sokféle szörnyeteg létezik. Azt hiszem, nagyjából annyiféle, ahány módon az emberrel kiszúrhat az élet. Van, aki szándékosan válik azzá, van aki véletlenül, és van, akit mások tesznek meg. A felhők közé angyalok valók, de a mi párosunk e földöntúli tájban csak kontrasztos idegen lehet.
- Ezt hogy érted?
- Ilyen egyszerűen – rántom meg a vállam. – Ha ez a méreg nyilvánosságra jut… Ha rossz kezekbe kerül… Én leszek a hibás, mert miattam létezik. Nem számítanak a körülmények. Nem számít a szándék – magyarázom. Kutatva nézek rá, mert szerintem érti, miről beszélek. Senkit sem érdekel a körítés.
- Inkább csak kibaszottul praktikus. Szar lenne seprűn utazni Rómáig.
Kicsit szélesebben vigyorgok rá. Ennél kevésbé líraibb már nem is lehetne. Nem tudom mit vártam, de szórakoztat, hogy annyira a gyakorlati oldaláról fogja meg a kérdést. Igen, ez a gondolkodásmód hasznos és elismeréssel adózom érte. Hiszen többek között ennek is köszönhetem, hogy még itt vagyok. Akkor is, mikor először találkoztunk, és most is. Christopher mindent elintézett, a menekülést, a repülőjegyet. Gondolom még szállásunk is van. Furcsa volt, hogy valaki más gondjaira bízom magam, és jobbára csak utazok, vagyok, mondhatni gondtalanul. Legalábbis annak kellene lennem. Eszembe jut valami, amit nem mulaszthatok el, mielőtt nyugovóra térek, de előtte megvárom, hogy társaságom válaszoljon a kérdésre. Illetve, hogy elkerülje a válaszadást.
- Ez... bonyolult. Akad valaki a múltamból, aki... áh hagyjuk. Egyszerűen nem megy és kész. Kár rá a szót pocsékolni.
- Persze, sajnálom, hogy felhoztam – mondom azt a néhány szót, amelyet ő persze elmulasztott kiejteni a száján, mikor engem faggatott a kemény dolgokról. Persze, nem várom el, sőt, valahol elismerést vált ki belőlem. Ez is a gyakorlatias dolgai közé tartozik, ha valamilyen információra szükség van, akkor arra szükség van és kész. Nekem meg le kell adnom bizonyos figyelmeztetéseket, ugyanilyen biztosan és finomkodás nélkül.
- Ha nem bánod, figyelmeztetem a többieket. Úgy jöttem el, hogy mindent hátrahagytam. A rendelőt is, a Szervezetet is – magyarázom, és előveszek a táskámból egy tollat meg egy noteszt. Elsőre átlagosnak tűnnek, csakhogy Zane és Artemis is birtokolnak egy-egy ugyanilyet. Amikor valaki beleír az egyik noteszbe, azt a másik kettő is látja. Sebesen firkantok a két fiatalnak pár szót, persze a részletek kihagyásával, hogy senkivel se találkozzanak személyesen, aki most segítséget kér, vigyázzanak nagyon, hogy névtelenek maradjanak. Zane részére címzek néhány kérést is, mert annak ellenére, hogy idő előtt „kiszagoltam”, ki a gyilkos (de ezt szintén nem írtam le), azért a jelenlévők listája, a készült fényképek és a mugli nyomozás állása még érdekel. Indoklás nélkül kérem meg, hogy nézzen ezeknek utána. A fiú örülni fog egy kis ujjgyakorlatnak, persze nem ejtették a fejére, elkezdi majd összerakni a képet, de nem aggódom miatta, diszkrét és megbízható fiú. Arti pedig a Roxfortban egyébként is biztonságban van. A körülményekhez képest megtettem mindent, és igyekeztem nem aggódni miattuk. Zane pedig, remélem, ellátja a rendelőben lévő néhány benn lakó paciensemet. Amikor lekörmölöm az üzenetet, felpillantok Christopherre. Valahogy úgy sejtem, nem tetszik neki, hogy beszélek a külvilággal, de hogy eloszlassam aggodalmát, felemelem a noteszt.
- Ha szeretnéd, megnézheted. Semmi veszélyes, ígérem. Gondoskodtam róla, hogy otthon mindenki biztonságban legyen – tettem hozzá egy bocsánatkérő pillantással.
Ezután újból az ablaknak vetem az oldalamat, finoman hátra dőlve. A kinti világon még nem látom a reggel közeledtének jeleit. Az éjszakai csillagfényben derengő felhőréteg előtt az üveg visszaveti Cartwright képét. Odafordulok felé, és finoman újra rámosolygok. Talán ez már az alkohol hatása, talán a fáradt beletörődésé. Észre sem veszem, hogy mikor csukódik le félálomban a szemem, és a várttal ellentétben nem látok sem rémségeket, sem a múltam hibáit. Tekintetem előtt ugyanúgy a csillagos űr, az ezüstfényű fellegtenger végtelen horizontja terül el. És néha Christopher megnyugtató jelenlétét is megérzem. Furcsa mód nem feszélyez, hogy nem vagyok egyedül ebben a sebezhető, kissé törődött állapotban. Sőt.

 

orion



...A pokol nem jön hirtelen. A pokol lassan, de biztosan érkezik.
Az ember pedig nem tudja a sorsát kikerülni.....

..a trágár szavak esélyesek...

– Ha ez a méreg nyilvánosságra jut… Ha rossz kezekbe kerül… Én leszek a hibás, mert miattam létezik. Nem számítanak a körülmények. Nem számít a szándék
Tény és való, van valami ebben. Kicsit átérzem ezt, milyen is a nagy teher a vállon, mikor a felelősség súlya húz. Ha ezt teszi akkor ez a következmény, ha pedig azt, akkor meg az. Jó döntés sosincs. A jó döntést az élet alakítja ki, hogy az jóvá válik-e. Mi csak... sodródunk az árral. Meg hát, lássuk be a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.
A mosolyát egy szelíd ajakrándítással viszonzom. Szívem szerint megcsókolnám azokat a szép ajkakat, de be kell érnem ennyivel. Annyival hogy legalább nézhetem, mert legalább itt van. És ő nem álomkép, mint más.
- Persze, sajnálom, hogy felhoztam
Valóban érződik a sajnálat de ugyanakkor kiérzem a sétettséget is. Nem akartam megbántani, nem állt szándékomban titkolózni előtte, pedig valójában annak tűnhet a kitérő válaszom. Mindössze... ez az egész túl bonyolult, túl mély és túl szövevényes hogy egy este alatt vagy akár egyetlen Róma London járat alatt megérthesse. Vannak az életben olyan kapcsolatok, olyan mély folyamok, amik valós tartalmát mi sem tudjuk megfejteni.
Sophie sok minden volt nekem. Kihívás, biztonság, barát, szerető, vágykép, megnyugvás, remény, hit, harag, dac, kétségbeesés... annyiféle érzelmet váltott ki, és annyi mindent éltünk meg együtt hogy nem tudom hogy is lehetne szavakba önteni. Talán nem is lenne értelme.
Ettől még elzárkózom Anna szemében és ez bánt. Talán ezért is lép túl rajta és egyben rajtam azzal, hogy előszed egy mágikus noteszt. Figyelem a ténykedését, szó nélkül. Mikor megerősíti hogy valóban az amire gondolok csak intek.
Nem kell engem meggyőznie semmiről. Nem tartozik elszámolással nekem. Nem akarom hogy ezt érezze, hisz a szabadság mindenkinek jár. Ettől persze érdekel hogy mit firkál és kinek, de csak intek hogy nem kell ezen aggódnia és kipillantok.
Az ég továbbra is sötét és kietlen. Olyan, mint a lelkem.
Nem tudom mennyi idő telik el. Pár perc? Tíz? Húsz? Fél óra?
Tekintetem Annára téved, aki már a falnak dőlve alszik. Békésen szuszog, olyan békésen, ahogy én talán sose fogok.
Halkanállok fel és lépek el a légiutaskísérők hátsó részéhez, ahonnan két pokrócot veszek a kezembe az egyiket a saját ülésemre rakom a másikkal a nő felé lépek.
Egyetlen könnyed mozdulattal nyitom szét és takarom be. A meleg majd segít elmélyíteni az álmát. Még hogy ő nem fog aludni...!
Nem tudom megállni hogy mikor végzek ne hajoljak lehelletnyit közelebb. Érzem az illatát, bársonyosan bújik be az orromba és szelíd csókot lehelek a homlokára.
Nem kel fel én pedig elhúzódom. Visszaülök vele szemben és kibámulok az ablakon. A sötétség mindent felemészt, és nekem még van négy órám azon tanakodni, vajon az én lelkem is köztük van-e.

 

Minden út ide vezet

outfit

2000. április

Bár már az ősöreg olasz főváros vett körbe, lényem egy része a felhők fölött maradt. Érdeklődve figyeltem a taxi ablakán át a mellettünk tovasuhanó, tiszteletet parancsoló épületeket, a reggeli forgalmat, az emberek forgatagát.
Cartwrightra pillantottam. Hogy csinálja, hogy nem karikás a szeme, és nem látszik rajta a kimerültség? Pedig úgy gyanítom, szavaihoz hűen nem sokat pihent. Alig beszéltünk azóta, hogy kinyitottam a szemem a szendergésből, szembe találtam magam vele, és a repülő talajt fogott a reptéren. Furcsa volt, hogy annyi csacsogó ember vett körbe minket, mi pedig nem szóltunk sokat egymáshoz, mégis kettesben voltunk közöttük.
Az előző esti fásultság nyugalommá szelídült a szívemben. Távol tartottam magamtól minden fájó gondolatot, melyeknek a felhők között volt a helye, és nem itt, nem most, nem a jelenben. Csak a szomorú, üres béke maradt, hogy valakire rá kell bíznom magam. Még a választás súlya sem nyomott, hiszen nem igazán az én döntésem volt, hogy itt vagyok. De nem bántam meg. Sosem voltam még ebben a régre visszanyúló történelmű városban. A taxi fékezett egy elegáns étterem, a La Terrazza előtt, az ajtaját a sofőr készségesen nyitotta ki, s én, miután megigazítottam egy elkóborolt hajtincsemet, lelkesen tettem vörös topános lábam Róma sokat megélt, reggeli napfénytől melegedő kockakövére.
Az étterem a város szívében volt, egy viszonylag magasabb domb tetején. A csupa terasz, s óriási üvegfalakkal határolt étterem már így kívülről is csodás kilátást és remek ételeket ígért, csakhogy amint tudom, nem pusztán ezek miatt jöttünk ide.
- Máskor is jártál már itt? – kérdeztem csendesen, miközben odaléptem Christopher mellé. A környék nyugodt volt, néha eldöcögött egy-egy robogó vagy aprócska, kerek kis autó a takaros kőházak között, végig a macskaköveken. Az étterem mostanában nyithatott, de már volt néhány fennhangon, dallamosan hadarva cseverésző vendég. Bár a sülő kenyértészta és a fűszeres-paradicsomos ételek hívogató illata a bejárat felé vonzott, nem siettem előre. Cartwright tudja, miért jöttünk ide és kivel találkozunk, s volt egy olyan érzésem, hogy jobb, ha inkább a nyomában járok. Így hát várakozón néztem rá, s míg válaszolt, azon merengtem; meg nem mondanám róla, hogy épp menekülőben van egy gyilkosság után. Bár, az én homlokomra sincs ráírva, mi minden titkot rejtegetek…
- Ki az emberünk? - próbáltam tájékozódni, s nagyon figyeltem, hogyan, milyen arckifejezéssel válaszol. Az arcomra volt írva, hogy az óvatosság mondatja velem e szavakat, de talán nem is meglepő ez annak fényében, mennyi mindenen keresztül mentem az utóbbiakban. Én ne volnék óvatos? Ami azt illeti, sosem lehetek eléggé az.
 

green light



...minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb a hatalom....

..a trágár szavak esélyesek...

Az a két óra bóbiskolás közel sem volt elég ahhoz, hogy kipihenjem magam. Ennek következtében talán nem is olyan meglepő, hogy morcos vagyok és igazából semmi kedvem beszélgetni. Csak unottan bámulok ki, immár a világos égboltra, ami fokozatosan felveszi Itália jellegzetes tájképének arculatát, hogy aztán a pilóta egy ügyes landolást megkísérelve talajszintre vigye a gépünket.
A reptér fullasztó forgatagában sem nagyon van miről kommunikálni és talán Volkova is épp eléggé elbágyadt ahhoz hogy ne faggatózzon vagy makacskodjon habár tekintete élénken csillogva szívja be a látnivalókat.
Természetesen már várnak ránk, Walton rend szerint mindenről tud és intézkedik is. Ebben kellőképp hasonlítunk egymásra és kivételensen nem is bánom hogy nem nekem kell fuvart vadásznom az elmúlt napok kimerítő tortúrája után.
Lehet szimplán megölném a sorfőrt és megoldanám a jobb oldali vezetés kérdését...
Arra azonban nem számítok hogy még a kocsiban is csend fogad. Anna nem szól, talán nincs semmi épkézláb ötlete vagy csak hiányzik neki a reggeli kávé, pedig eddigre azt hittem már öt kérdést meg kell magyaráznom vagy bosszankodva el kell viselnem. Meglepő csendessége már-már feltűnően zavaró, pláne a rádióból kicsengő olasz ária jóvoltából.
A sofőr sokáig tekereg, a belváros itt is mindig zsúfolt, ráadásul Róma tipikus baja hogy tele van az év minden szakában turistákkal.
Mire elérünk La Terazza impozáns épületéhez, ami nem mellesleg ideális látképet is ígér az erre betévedőknek, addigra a fáradtságtól és az ingerültségtől már ötven halálnemet tervezek el magamban a sofőr számára.
Kész felszabadultság kiszállni az autó enyhén nyomasztó légköréből, és akaratlanul is kiszökik belőlem egy fáradt sóhaj. Róma enyhén áporodott levegője itt tisztává válik, mégis csak a város felett vagyunk egy kevéssel, de a zajok közepesen tompán lüktetnek fel. A zsibongás mindennapos. London sem alszik sosem igazán, de Róma... az aztán örökké él.
Tudom hogy nem ildomos Walont megváratnom, és tudom hogy Anna némasága is már az utolsó cérnaszálon inog. Mégis kiélvezem a fél perc magányt amit az ad hogy nem fordulok felé.
Aztán megerőszakolom magam és enyhe, a szokásos kissé gunyoros ajakrándulással indulok be az étterembe.
Nem szeretek üzleti ügyben nővel jönni, de jelen helyzet kellően speciális ahhoz, hogy mindezt felrúgjam. Nem mellesleg ismerem James-t. Ismerem a stílusát. És az ízlését is.
- Máskor is jártál már itt?
Na, ennyit a csendről.
- Természetesen. Jó párszor, már ha Rómára gondolsz...
Nem igazán értem hogy csak a puccos étteremben való ücsörgésre gondol vagy az olasz fővárosra magára.
- Ki az emberünk?
Mélyet és lemondóat szusszantok. Érthető a kíváncsisága, de ostoba hogy ennyire kapálózik az elkerülhetetlen után.
- Időben felismered, ne aggódj...
Csak foghegyről vetem oda, szinte morgásként. Elnyomom magamban a késztetést hogy megfogjam a nő kezét. Ez több szempontből sem lenne előnyös, de annyiban igen, hogy nem tévedne biztosan el és... Walton nem gondolná olyan könnyű prédának, mint ami valójában.
Az ujjaim bizseregve érnek össze, de leküzdöm a vágyat és magam indulok el.
Az étterem teraszán a lehető legtökéletesebb parnorámás asztalnál ott is ül ő. Az amerikai milliomos. Első ránézésre teljesen hétköznapinak tűnhet, pláne a nagy New York Times fehér lapjai mögé bújva. Ám mikor leengedi a fehér-fekete lapot, akkor a kisujján díszelgő fekete pecsétgyűrűn kívül az arca is megmutatkozik. Valahol a negyvenes évei elején járhat, tekintete fürkészőn vetül rám. Hasonlóan kék, bár inkább kissé sötét mint tenger és a szőkésbarna elegánsan hátrafésült haj na meg a finom eleganciára való öltöny sugallja, igenis fontos neki a megjelenés. Elégedett vigyorral arcán áll fel és dobja le az újságot, majd lép felém.
- Cartwright! Már-már azt hittem lezuhant a gép! Hogy utaztatok? Remélem nem volt semmi kellemetlenség.
Fáradt mosollyal nyújtom felé a kezem. James igazi gazfickó, a legförtelmesebb fajta, emlékeztet is valakire, de mindig elegánsan szarkasztikus és sokat ad a jó modorra. Felé nyújtom a kezem a szabaddal pedig vállon veregetem.
- Örülök barátom. Ezer éve volt Amerika. És kösz, egész jól a körülményekhez képest. Bemutatom Miss Anna Volkovát. Ő a..
- Ó igen, tudom. Megtiszteltetés Önt megismerni!
Azzal már elém is lép hogy a társamat mustrálja azzal a sok jót nem ígérő pillantással, amit rend szerint a legtöbb csinos nő kivált. Elnézem a kézcsókját és csak unottan elbámulok a városra miközben a jelenet lezajlik. Aztán miután túl vagyunk az udvariassági körökön James mellé ülök hogy végre valahára egy teljes nap után egy rendeset ehessek.

 

Minden út ide vezet

outfit

2000. április

- Időben felismered, ne aggódj...
Nem tetszik a szófukarság, amivel válaszol, és még inkább nem tetszik a hányavetiség. Normál esetben felpaprikázódnék rajta, de ebben a mostani kontextusban inkább féket tesz a nyelvemre. Akkor marad, hogy saját magam tájékozódom el. És ennek is van haszna. Amellett, hogy a viselkedése leveszi a vállamról a tudás terhét, ad valami egyéb előnyt is. Továbblendülök a modortalansága felett, és dacosan törődöm bele, hogy csak a jéghegy csúcsát engedi velem láttatni abból, mi is történik velem igazából. Ha azt akarja, hogy felvegyem ezt a szerepet, akkor boldogan veszem fel, és a magam előnyére fordítom.
Mert akkor ismered meg igazán az embereket, ha eléred, hogy alábecsüljenek. Jelen esetben, mikor csendes kíséretként nem vagyok több egy csinos kiegészítőnél, hála Cartwright vérlázítóan lealacsonyító stílusának, ez igencsak könnyedén bekövetkezik. Vendéglátunk az első pillanatban úgy tesz, mintha ott sem volnék.
- Cartwright! Már-már azt hittem lezuhant a gép! Hogy utaztatok? Remélem nem volt semmi kellemetlenség – kedélyeskedik Walton. Csak egy kevéssel idősebb nálunk, de a ráncok az arcán, a mozgása, megfontoltan derűs szavai arról árulkodnak, hogy ő is sűrű életet él. Nem kerüli el a figyelmem az öltözéke, amely bár hétköznapinak tűnik, az olasz luxusmárkákat dicséri. És azt is megjegyzem magamnak, hogy egy újság mögül bújik elő, s az első, fürkésző tekintete milyen óvatosságról árulkodik.
Fegyelmezett csendben ácsorgok Christopher mellett, a kistáskámat magamhoz húzva, de csak annyira, hogy ne gyűrje meg finom anyagú ingemet. A fehér textil szép kontrasztot ad fekete hajtincseimnek, melyekbe bele-belekap a Rómán végigseprő friss, reggeli szellő. Ajkamon halvány, akár őszintének is hatható mosoly bujkál, s úgy figyelem, amint köszöntik egymást.
- Örülök barátom. Ezer éve volt Amerika. És kösz, egész jól a körülményekhez képest. Bemutatom Miss Anna Volkovát. Ő a..
Bár csak befejezné a mondatot. Most nem tudom, mit mondana. Még csak ötletem sincs, de talán ő is elbizonytalanodik. Azért sem teszi végül a végére magát a szót, hanem nyitva hagyja az állítást. Én viszont szemtelen és leplezetlen kíváncsisággal pillantok felé. Remélem elkapja a tekintetem. Akkor biztos, hogy felkészülhet rá, egyszer kifaggatom, mit akart mondani itt.
- Ó igen, tudom. Megtiszteltetés Önt megismerni! – Kellemes hangja van, a szivarfüsttől bársonyos. Kicsit ő is kap az iménti kifejezésből, ami Cartwrightnak járt, bár nem tudom, igazából mit tud? Végtére is, amíg a repülőn szenderegtem, Chris akár a részletekbe is beavathatta... Szóval furdal a kíváncsiság, vajon mire is érti a tudását, de egyelőre félre teszem ezt.
- Részemről a szerencse – mosolyodom el most szélesebben, színpadias szerénységgel, mikor odavág Christopher orra elé, és magához ragadja a kezemet. Nem is tudja talán, mennyire komolyan gondolom a mondottakat. A szerencse enyhe szó arra, hogy itt lehetek, hogy ide kerültem, és hogy megismerkedhetek vele. Remélem, ezt nem kell majd a későbbiekben átértékelnem. Hiába a kedélyes és végtelenül modoros viselkedése, nem kerüli el a figyelmem az a határozott mozdulat, ahogy elkapja az ujjaim, s finoman rálehel kézhátamra, sem az átható, szemérmetlenül mohó pillantás, amivel közben illet. Fesztelenül, ártatlanul úgy teszek, mintha észre se venném, pedig hasonlóan néz rám, mint a ragadozók is a kínálkozó prédára, egy finom és kecses őzikére, mielőtt lerohannák. És ez a jó ebben az egészben. Ez a jó abban, hogy alábecsül. Mert erről már sejtem, mi jár a fejében. Ő viszont nem tudja, hogy igazából egy farkast mustrál.

green light



...minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb a hatalom....

..a trágár szavak esélyesek...

Kedvem lenne felhorkantani. James színjátéka és maró udvariaskodása már szinte fájdalmasan mesterkélt. Nem az elegánsra szabott mozdulatokkal van a baj, közel sem. Hanem hogy ismerem már jól. Inkább nem is érdekel mit művelnek. Fáradt vagyok ehhez, és fáradt ahhoz hogy arra fordítsam megmaradt energiáim hogy azon gondolkodjak, vajon Annának valóban szimpatikus-e. Mert hogy James Walton számára Anna Volkova nem közömbös, ez szinte biztos.
Mikor túl vagyunk minden udvariassági körön leülök.  Nem foglalkozom azzal hogy Anna meg tudja-e oldani mert Walton készséggel segédkezik. Ami azt illeti, akár meg is etetné ha kérné a nő.
- Nos, gondolom éhesek vagytok. Cartwright? A szokásos italt rendeltem neked.
Csak biccentek az előzékenységen. Igen, valóban jól esne a sör lángnyelv kombinációja, de valószínűleg itt csak sima egyszerű tömény whiskey-t szolgálnak fel, végtére is ez egy gazdag de mégiscsak mugli étterem.
- A kisasszony majd eldönti mit szeretne.
- Hidd el, tud maga is választani.
Csípős közbeszúrásomra James rám pillant. Tekintete élesen villan, tudom mire is gondol. És tudja ő is én mire gondolok. Megadóan emeli fel a kezét, mintha csak pisztolyt fognék rá.
- Oh, sajnálom, nem tudtam... szóval akkor ti...
- Nem, semmi ilyesmi.
Talán túl hamar is szögezem le a tényeket. Annára sandítok fél szemmel, most az egyszer először igazán mióta bejöttünk. Vajon ő mit szól? Mit reagál? Vagy mit tükröz az arca? Megerősít engem vagy helyteleníti? Hisz... csak egy csók volt... vagyis egy volt érvényes. Azon kívül meg... csak ármányok, titkok, hazugságok egész sora. Ha így nézzük kellően kiábrándító is lehetne a köztünk lévő... kapocs.
- Nos minden esetre örülök hogy itt találkozunk. A rendelkezésetekre bocsájtom a Kis Palazzo-t meg Roberto-t, a sofőrt én úgyis holnap Milánóba repülök. Addig maradtok, ameddig csak akartok. - int ellentmondást nem tűrően mikor közbe akarnék vágni. - Semmiség, tényleg! Felesleges hálálkodni! Mondd csak Christopher, hogy van a mi kis Zaránk?
Hát már megint itt tartunk. Mély sóhajjal figyelem ahogy a vörösboros poharáért nyúl elégedett kéjsóvár vigyorral fűszerezve a kérdést.
Rá pillantok ahogy egy gyilkos tenné. Igen, Walton nagy játékos. Talán nem kellett volna első körben nyíltan tagadnom azt, hogy Anna hozzám tartozik és nem fityeg rajta a szabad tábla. Akkor nem talál be a színésznővel, aki... nos közös gyengénk.
- Kelet Hercegnője mint mindig remekül van. Ha néha Londonba jönnél tudnád, hogy csak próbál és a hódolók bókjait gyűjti be a színházban.
Meg Hayes virágcsokrait... ezt persze nem mondom ki hangosan inkább csak magamban vicsorogva gondolom.
- Nos, ez pompás hír. Remélem hamarosan rád un és végre hajlandó Amerikába jönni. Ráférne már a Broadway-re is a vérfrissítés.
Nem nézek egyikükre sem. Izgalmasabb a pincérnő ténykedését figyelnem, aki lepakolja a nemrég kirendelt hűsítőket. Bosszúsan fogom meg az egyik felespoharat és löttyintem bele a sörbe, majd a másikat egy szusszra felhajtom nem foglalkozva a többiekkel. Ez ugyan így jó, de mégsem annyira hisz magamon érzem hol az egyik, hol a másik tekintetét.
- Anna, kérem meséljen magáról! Hogy akadt mégis össze ezzel a csirkefogóval? Csak nem maga is...
Walton pillantása mikor rám esik kutatóan fürkész. Csak néma nemet intek a fejemmel.
Nem, nem tolvaj. Nem, nem szajha. És nem, nem kapod meg öregem.
A torkom most pedig már nem csak a szesz marja, de a harag is. Sejtettem hogy nem lesz könnyed találkozás, mert vele soha egyszer nem az, de azt hiszem nem pihentem rá erre elég alaposan. Kellett volna még fél óra alvás.. már ha Sophie hagyta volna.

 

Minden út ide vezet

outfit

2000. április

Egyre szélesebben mosolygok vendéglátónkra, míg beszélgetve helyet foglalunk az étteremben, a legjobb kilátással bíró asztalnál. Bár a gesztusom nem teljesen őszinte, úgy érzem, Waltontól több figyelmet kapok – nem a kellemes, inkább a tolakodó, szemérmetlen fajtát, de ez még mindig több, mint amit Cartwright mutat. Hazudnék, ha azt mondanám, nem bosszant egy cseppet, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy kimutassam, bizony észrevettem hányaveti viselkedését, lekezelő foghegyiségét és hogy lealacsonyít a viselkedésével egy kirakat-maca szintjére. Inkább belemegyek a játékba, finoman és óvatosan, de egészen szórakoztatónak találom eljátszani a rám borított szerepet. Próbálja csak meg jó szájízzel megenni, amit főzött.
- Nos, gondolom éhesek vagytok. Cartwright? A szokásos italt rendeltem neked. A kisasszony majd eldönti mit szeretne.
- Nagyon figyelmes – biccentek Walton felé kedélyesen, éppen, mikor Cartwright is válaszolna helyettem. A mohó csillogás a szemében kissé felerősödik, s ezzel egyenes arányosságban Christopher szép, kék szemei egyre sötétebbé válnak. Kicsit olyan ez a színváltozás, mint amikor a délutáni égbolt esti szürkületbe fordul át. Még csak nem is próbálja titkolni, s a két férfi egy pillanatra úgy mered egymásra, hogy kedvem volna mindkettőt jól helyre tenni. Hát ezért vagyunk itt, hogy összemérhessék egymás… ?
Jó, hogy nem teszik mindjárt ki az asztalra. Titkolt zavaromban igazítom meg az asztalra helyezett szalvétát, hogy ne álljon olyan ferdén, mint ahogy odarakták. Talán csak én veszem észre ezt az apróságot, de az a pár hajszálnyi eltérés most a helyére került, s nekem jó érzés, hogy ez legalább rendben van körülöttem.
- Oh, sajnálom, nem tudtam... szóval akkor ti...
- Nem, semmi ilyesmi.
Akkor mi? – üzeni szemem némán Cartwright felé. Finoman mosolygok, színpadiasan derűs tekintetem szinte átvilágítja őt. Aztán Waltonra nézek, aki feszülten figyel. Jó lesz nem túl sok olajat önteni a tűzre, ez ekkor már világossá válik a számomra. Úgyhogy először finoman megrántom a vállam, mint akinek egyrészt mindegy, másrészt kissé tanácstalan is a kérdésben.
- Ahogy mondja, semmi különös – jelentem ki ártatlan mosollyal, minden szavamat szándékosan úgy válogatva, hogy mást értsen rajta Walton, és mást Chris. Nekem pedig nem kell így megfogalmaznom azt, amire nem is találok szót. Vendéglátónk nem is tehetett volna fel nehezebb kérdést, még így is, hogy ki sem mondta igazán. De ha cseppet tenyérbe mászónak is tűnt, efölött a kérdés fölött látszólag tapintatosan tovasiklik.
- És mit ajánlana nekem, James, ha nem tudnám, mit szeretnék? Talán egy igazi, helyi L’americano koktélt ? - teszem hozzá ártatlanul  – szinte érzem a remek olasz campari és a vörös vermut fűszeres illatát, pedig még ki sem hozták a jellemzően olasz italkeveréket. A biztonság kedvéért megnyomom a koktél szót, nehogy túlságosan felborzolja a kedélyeket, közben azt hiszem, vendéglátónknak is tudomására jut, hogy nem kerüli el a figyelmem, mi a szándéka.
- Rendkívül nagylelkű, kedves James – szúrom közbe illedelmes hálával, mikor felajánlja a rezidenciáját. Ugyan nem tudom igazán, miről van szó, a részletekből kikövetkeztetem, hogy nem egy erdőszéli faházat kapunk kölcsönbe.
- Mondd csak Christopher, hogy van a mi kis Zaránk?
Ez a kérdés nem véletlen. Walton akaratán kívül biztosít arról, hogy egy furcsa játék részese vagyok. Csakhogy most neki kell csalódnia, mint ahogy előbb Cartwrightnak. Ártatlan mosollyal figyelek tovább, egyetlen arcizmom rezzenése se mutatja, hogy meglep a név említése. Mintha tudtam volna… És valahol ez így is van. Az első perctől biztos voltam benne, hogy a férfinek, akivel a sors folyton összesodor, s aki valamilyen érthetetlen módon képes kissé kifordítani sarkaiból a világomat, vannak nőügyei rajtam kívül. Ami azt illeti, én nem is számítok annak. Míg az említett hölgy szóban forog, türelmesen várok, tovább találgatom, mi is zajlik körülöttem. Cartwright minden esetre nem cáfol arra, amit Walton próbál róla burkoltan közölni, s dacosan bámulja meg a csinos pincérnőcskét. Ha felém is pillant, valószínűleg széles, kissé gúnyos mosolyommal találja szembe magát.
- Anna, kérem meséljen magáról! Hogy akadt mégis össze ezzel a csirkefogóval? Csak nem maga is...
És megint nem fejezik be. A szemem sarkából látom, hogy Christopher a fejét ingatja finoman, Walton közben majd kiesik a szemén.
- James, hát úgy nézek én ki, mint egy csibész? – kérdezek vissza kedélyesen csipkelődve, tettetett, édes sértettséggel emelve meg szemöldökömet. – Remélem nem okozok csalódást, de nem vagyok olyan, mint Cartwright – teszem hozzá az „is” szócskára válaszul.
- Mi épp csak egymásba futottunk. Christopher látta, hogy szükségem van egy segítő kézre, és mivel úriember… Szóval volt olyan szíves, és elhívott magával – zártam rövidre a történetet. Az az érzésem, hogy Jamest igazából egy kicsit sem érdekli az egész. Ő csak a prédát cserkészi.
- És ti hogy találkoztatok? – kérdezek vissza ártatlanul, mindkettejüknek címezve a kérdést, kíváncsian várva, vajon melyikük válaszol, és mit. Biztos vagyok benne, hogy a kettejük közötti történet van olyan kényes, mint a miénk, de tudni akartam, és amikor kérdeztem, Cartwright nem mondta. Pedig lehet, hogy jobban járt volna.
 

green light



...minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb a hatalom....

..a trágár szavak esélyesek...

Bosszan hogy Anna mintha még élvezné is ezt a eltúlzott, némiképp őszintétlen figyelmet. Bezzeg mikor én tüntetem ki vele leszarja. Magamban elátkozom őt mindennek, de persze ez arcomra semmilyen formában nem ül ki, hacsak a pókerarcot ide nem vesszük. Nem igazán van ínyemre a találkozó. Nem tudom mi zavar egész pontosan. A levertség a kialvatlanság miatt, a sok gond, ami a vállam nyomja vagy Anna ostoba viselkedése.
Nem, őszintén szólva eszembe sem jutott hogy fel kellene részletesen vagy hát alaposan készíteni James Walton-ra. De így utólag be kell látnom, hibáztam. Meglehet kurva nagyot.
James-nek ugyanis nem kell sok, se a hidegből se a melegből ahhoz, hogy érdeklődését felkeltsék. Annak van esélye körülötte túlélni aki szenvtelen, és aki kvázi láthatatlan marad.
Márpedig ez sok mindenkire igaz, csak Anna Volkovára nem.
- És mit ajánlana nekem, James, ha nem tudnám, mit szeretnék? Talán egy igazi, helyi L’americano koktélt ?
És innentől kezdetét veszi a duruzsolás. Walton már kissé előre is dől és valamit magyaráz az olasz konyha pikantériájáról, de engem annyira felhúz az egész jelenet, hogy csak a fülemben doboló vér száguldását vagyok képes hallani.
Csak mikor Zara találatét viszi be, ami természetesen tíz pontos ebben a játszmában tisztul ki valamelyest a fejem.
– Remélem nem okozok csalódást, de nem vagyok olyan, mint Cartwright.
- Ugyan kedvesem, egy ilyen okos nő sosem okozhat csalódást.
Az ordas nagy hazugságra már nem tudom megállni hogy ne vágjak egy fintort. Mindezt azzal leplezem, hogy iszok egy adagot, majd végül sötét pillantással meredek a velem szemben ülő nőről Waltonra.
- Mi épp csak egymásba futottunk. Christopher látta, hogy szükségem van egy segítő kézre, és mivel úriember… Szóval volt olyan szíves, és elhívott magával.
Walton mosolyogva hümmög és közben persze elismerően bólogat. Olyan most ebben a percben, mint egy jóságos apuka, akinek a fiát dicsérik. Mint én, mikor David érdemeit emelik ki nekem, amikkel tökéletesen tisztában vagyok. Valahol bosszant ez is. Mert nem kezelhet engem senki így, még ő sem.
- Talán kissé enyhe az orosz maffiát épp egymásba futásnak nevezni, de... ahogy tetszik. És igen, az akcentusa elárulta. Maga is onnan származik. Jól sejtem?
Most először változik Walton szeme kissé hűvösebbre. Nem tudom mi bosszantja, hogy más se mond ki nyíltan dolgokat vagy hogy terelni próbál. Igen, ez is az én saram. Anna nem tudhatta hogy James nagyjában mindenről tud, ami fontos, pláne mióta a Falka Londonban tanyázik őt keresve. Evidensen a tegnap este késői részleteit nem kötöttem az orrára, történetesen, hogy épp Volkova az, akit lelkesen üldöznek, de a férfi e nélkül is ki tudja következtetni a dolgokat.
Sóhajtok egyet miközben összefűzöm a karom magam előtt és hátra dőlök. Kíváncsi vagyok mi a franc fog ebből az egészből kisülni, mert már most nem sok jót jósolok. Azon kívül hogy van lakás és nem kell hotelben éjszakázni eddig csak a pia menti a helyzetet. Meg a lassan közeledő reggeli is.
- És ti hogy találkoztatok?
A kérdés ott visszhangzik az étterem halk zajában, amit a villák, kések és tányérok összjátékának hangja tölt meg. A másikra nézek aztán Annára.
Mondhattam volna hogy ne... hogy ezt kerüljük, de nem gondoltam hogy van annyira ostoba hogy ezekbe bele akar látni.
- Ez egy nagyon hosszú történet és... szerintem nincs elég időnk rá. De majd elmesélem egy másik alkalommal.
Megvárom hogy rám pillantson és akkor belenézve az ő szépséges kék szemeibe a saját azúrkékjeimmel bólintok.
- Ígérem.
Nem használom ezt a szót sem sűrűn. Walton egy kissé elképedve hallgatja, nem kell ehhez látnom az arcát érzem a testtartásából.
- Aztán csakis az igazat mondd, Cartwright. Megtudom ha füllentesz ennek a szépségnek.
Elnézőmosollyal tartom a szemkontaktust Annával hogy aztán a barátomra fordítsam.
- Meglesz.
- Nagyon helyes. Szóval akkor térjünk a tárgyra. Az oroszokat ki kell iktatni Londonból. Árt az üzletnek és gondolom a te ténykedésed is felettébb bosszantja. Remélem van kész terved míg elcsitul a Hilton botrány.
- Akad. De minden előkészületet csak akkor tudok megejteni, ha már visszatértem. Addig...
- Addig lesz más a szórakoztatásodra. És itt... nem épp Miss Volkovára célzok.
James behízelgően undorító vigyora most a lányra villan. Ebből pedig már tudom, Róma nem csak egy hét pihenést fog nyújtani, hanem valami szívességet, amit épp Waltonnak oldhatok meg. Remek. Kurvára remek.