.. minden út Rómába vezet ..

One day



...Az élet valódi határkövei rendszerint nem nyilvánosak
S a titkok néha jobban fájnak, mint az igazság...

..a trágár szavak esélyesek...

Másodpercek. Ennyi jut csupán.
Másodpercek töredéke, amiben sok minden felötlik a hirtelen tompuló agyamban. Az életösztön, ami eddig hűen dominált bennem szép lassan kezd kifújni, ahogy a levegő száll el némán a tüdőmből. Hallom, ahogy a másik beszél hozzám, de néma tátogás és tompa moraj mindössze csupán... képtelen vagyok értelmezni igazán. Felötlik bennem Sophie arca.
Kétségbeesett.
A medál a bőrömbe vájva lüktet a szívem vad, esztelen ritmusára. Retteg ő is, ahogy én.
Nevetséges, de évtizedek óta sose emlegetett anyám arca is megjelenik egykori szerelmem mellé. Arca lágy és kedves, de a sok szenvedéstől meggyötört.
Már tudom, hasztalan bármihez kezdenem, de azért még egyszer megpróbálom lelökni magamról egy gyenge, elkeseredett próbálkozással a támadóm. Aztán...
- Capitulatus!
A lefegyverző átok vörös szikrája betölti egy percre a teret majd kialszik ahogy a halántékomnak szegezett pálca eltűnik a semmiben. Vagyis nem a semmiben hanem Anna kezébe. Éppen ezzel egyidőben szabadulok meg a nyakamot eddig görcsösen fojtogató ujjaktól.
Hörgő hanggal kísérve szabadul meg a tüdőm, ahogy ott hagy engem hogy immár a nőt vegye üldözőbe. Még a dementorokat is megszégyenítem, tudom jól, de jelen pillanatban csak az számít hogy a légzésem egyenletessé váljon, a szívverésem tompuljon, az agyam pedig újra racionális legyen. Addig is ösztönösen cselekszem azzal hogy ülő pozícióba tornázom magam és a falig hátrálok. Ott ujjaim maguktól kezdenek el a padlón kutatni, míg fél kezemmel a nyakamhoz kapok. Még mindig érzem a matató, szorító ujjak érintését, pedig már nincs ott semmi.
Hallom Anna hangját, de képtelen vagyok válaszolni. Olyan, mintha hangszálaim bemondtál volna az unalmast, vagy egy pofás némító bűbájjal csitítottak volna el.
Cserébe kitapintom végre a pálcám. Vagy legalábbis... egy pálcát.
Fogalmam sincs valóban az egyém-e vagy Volkováé, esetleg nem várt éjszakai vendégünké, de már közel sem érzem azt a kiszolgáltatottságot amit egészen eddig a pillanatig igen. A sötétbe emelem a fegyvert és úgy igyekszem bemérni ki merre is van.
Nem merek elsőre átkot lőni, mert ha véletlen a nőt találom el, akkor megszívjuk. Még jó hogy kellően részeg és hanyag voltam és nyitva hagytam az ajtót...
Már szinte látom is magam előtt a szalagcímeket...
A ZSEBPISZOK KÖZ HÍRHEDT TOLVAJÁT ÁLMÁBAN MEGFOJTOTTÁK...
Elkáromkodom magam, de igazából ez amolyan félig hörgés, félig morgásszerű izé, nagyon semmit nem lehet belőle kivenni, aztán döntök.
Tizedmásodpercek... megint csak ennyink van.
Egyetlen csinos kis fénygömb segítséget ad hogy lássam Anna pontos pozícióját, és ahogy nyilvánvalóvá válik a lefegyverezettsége csöppet sem lesz jobb a hangulatom.
- Egy rossz mozdulat, és vége... Fegyvert le!
- Oké... rendben...
Nyögöm ki recés hangon, nehézkesen. Lassan imitálom a pálca lerakását, mert tudom, bár Annát fogja a kezei között rám is teljességgel odafigyel.
- Engedd el őt... úgy is... én kellek neked,...nem?
Meglep hogy ennyit egybe ki tudok mondani. Meglep hogy egyetlen csepp verejték csorog csak le a homlokomon és nem egy tucat. A pálca már majdnem a földet súrolja, már majdnem a teljes megadás jele...
Az utolsó utáni másodpercben, mikor már a diadalmámor szinte elönti a fickót küldöm rá nonverbálisan az ártást. Csak remélem hogy Anna korábbi kiáltása nem ismétlődik meg. Hogy nem őt találom el és hogy... hogy célt se tévesztek....

Minden út ide vezet

csend helyett

2000. április

- Oké... rendben...
Nem a fogvatartóm vasmarka vagy durva szavai taglóztak le igazán. Hanem ez. Christopher rekedt hörgése. Még mindig le voltam maradva fejben, s bár ösztönösen cselekedtem valamit, csak most eszméltem rá, mi történt. Hogy igazán, mi történik most körülöttem. A fickó, akinek hideg ujjai rám fonódnak és kíméletlenül tartanak meg, bár egy kevéssel fiatalabb nálam, magasabb és erősebb is. Esélyem sincs.
- Engedd el őt... úgy is... én kellek neked,...nem?
A szívem a torkomban dobogott, magamért, és Cartwrightért is. Hitetlenkedve néztem, szinte esdekelve, mikor pálcát tartó keze elindult a föld felé. Csak nem? Csak nem adja meg magát?!
- Ne – tátogta némán, de a másik rántott rajtam egyet, akkorát, amitől összecsattantak a fogaim is. Dühösen pillantottam hátra, hogy szembetaláljam magam undok, mohó vicsorával. Olyan más, mint korábban az estélyen, olyan gusztustalan, hátborzongató ez az arc most; de nem is csoda, hiszen nem ugyanaz az ember viseli, mint akivel a múltban megismerkedtem. És aki már halott. Ez olyan, mint az, aki visszatért a sírból, pedig a józan eszem tudja, hogy ez csak a százfűlé főzet trükkje.
Nem tudom, honnan jött a megérzés. Talán az okozta, hogy eddig sem láttam soha Christophert meghátrálni. Megadás… Ez nem jellemző rá. És egyébként ezzel az is tisztában van, aki a hátam mögött áll, mert óvatosan elemelte a pálcáját a torkomtól. Csak egy hajszálon múlt. A földön fekvő felől átok villanását kapta el pillantásom. Ezzel egyidejűleg a fejem mellett egy pajzsbűbáj öltött alakot – csakhogy mi már nem voltunk mögötte.
Nem szabadulhattam persze, de annyit megtettem, hogy egy alattomos és váratlan rántással a fogva tartómat kibillentettem a védelem mögül. Így az átok súrolta őt, bár nagy kárt nem csinált, ahhoz elég volt, hogy fájdalmában félig elengedjen engem. Csak az egyik csuklóm maradt a kezében, de ez nekem már elég volt ahhoz, hogy egy újabb oldaltvetődéssel a földre vessem magam, és felkapjam onnan a pálcámat.
Míg a másik lefegyverző bűbájt harsogott Christopher felé, én megszereztem a saját fegyverem, de épp csak annyi időm volt, hogy a magasba emeljem, mikor a támadónk is ugyanígy tett, irányomba. Közben hátrált, s látszott, hogy mindkét ellenfelét dühtől izzó szeme és védekező pálcája előtt tartja. Nem láttam ugyan, Cartwrightnál ott van-e még a saját fegyvere, de attól függetlenül hagyták el a szavak a számat.
- Add fel, te hálátlan mocsok. Kettő ellen nincs esélyed – fújtam. Ha tekintettel ölni lehetett volna, nem lett volna szükségem fegyverre sem. De a másik nem jött tőle zavarba, sem a rá szegeződő egy vagy két izzó, mágikus eszköztől, s fiatalos képe szemtelen vigyorba torzult.
- Így lenne, drágám? – kérdezte hányingerkeltő mézesmázossággal. – Kettő melyik oldalon? Biztos tudod, hogy te kinek a pártján állsz, kis szívem? Tudod, hogy én, vagy hogy ő kiknek dolgozik? – bökött megvetően Cartwright felé. Én meg sem rezzentem, de szó, ami szó, valóban nem használtam ki az átkozódásra amúgy tökéletesen alkalmas, védtelen pillanatot, míg a pálca nem rám szegeződött. Nem, mert elkezdett érdekelni, mit mond a fickó. Persze pusztán információ-szerzés céljából. Chris felé pillantottam, aggodalmas tekintetem azt üzente: Légy óvatos, de várj! Hallgatásom és mozdulatom pedig felbátorította a másikat, aki így önfeledten beszélni kezdett.
- Hiszen mi ugyanazért dolgozunk, csak te még nem tudod – célozgatott sejtelmesen, de ha a bizalmaskodásra viszonzást várt, nem talált bennem partnerre. Megfeszült figyelemmel, de egy hajszálnyit sem oldódva hallgattam. – Bizony... Te is azt szeretnéd, ha a gyűlöletes kór eltűnne a világból, és én is. És az én módszerem tudod, hatékonyabb. Hiába okoskodsz, hiába küzdesz elkeseredetten a gyógymód megtalálásáért, nincs más út, csak a teljes megsemmisítés. Mélyen legbelül tudod ezt te is, nem igaz?
Hiába minden lélekjelenlétem és akaraterőm, pálcát tartó kezem finoman megremegett a kiirtás szó hallatán. Az ifjú fickó mosolya még önhittebb és mohóbb lett ettől, s meglóduló lendülettel ömlött belőle tovább a szó.
- Úgy ám. Mi, a Vörös Újhold vadászai kiirtjuk azokat, akik szánt szándékkal fertőznek, és akik élvezetből akik gondatlanságból, de még azokat is, akik összejátszanak velük, akik segítik őket, vagy bármi közük van hozzájuk, azokat is. Mint ez itt – biccentett újra Cartwright felé. Én is tettem egy aggodalmas pillantást irányába. Vajon milyen sérülései vannak? Vajon mit forral a fejében? A tekintetem könyörgött, de nem lehettem biztos benne, türtőzteti-e magát. És igazából, én sem tudtam, mi a kiút ebből a helyzetből. Jobb volna, ha menekülne? Mert ha ez a fickó valóban őt akarja, addig fel tudnám tartani… De azt tudtam, hogy minden szó, amit hallok, egy pillanat időnyerés és egy apró, roppant fontos részlete a kirakónak.
– Kivégezzük őket mind. Az. Utolsó. Szálig. És a világ megszabadul a vérfarkasok fertőjétől – köpte tagolva, olyan mértékű vak gyűlölettel, ami már-már feltételezi a józanész teljes hiányát. Akkor jöttem rá, hogy akivel szembenézek, már régen nincs ép elméjénél. A kétségbeesés kiülhetett az arcomra, és a fiatalúr ezt is félreértelmezte.
- Tudom, tudom… Nem szép kilátás ez egyikünknek sem – csóválta meg a fejét színpadias sajnálkozással. – De gondold csak meg… Sokan vannak ám köztünk olyanok, akik szenvednek a kórtól… És ha eljön az idő, büszkén vállaljuk, hogy mi voltunk az utolsók, és az életünkkel megváltottuk a világot a fertőtől. Hát nem pont ezt akarod te is? Elérhetnéd a célod… Csak állj közénk! – hadarta egyre elvakultabb lelkesedéssel, de az utolsó szavakat már negédesen, kigúvadt szemekkel suttogta. A fülem mégis úgy csengett tőlük, mintha közvetlenül, teli torokból beleüvöltötte volna őket.
- Soha... Te megháborodott, elmebeteg féreg. Gusztustalan, aljas szörnyeteg – éledt fel a dühöm most, hogy nem csak az iszonyatos terveit ismertem meg, de ráadásul volt képe engem is ilyen otrombán belekeverni. – Nincs az a…
- Ugyan már, neked megfelel ez az élet? – fakadt ki közbevágva a másik hirtelen, fellobbanó haraggal. Ijesztő mozdulatokat tett a pálcájával, pedig csak dühöngött. - Nem vagy dühös azokra, akik ezt tették veled? Nem állnál bosszút? Vagy te élvezed ezt? Netalán szeretnéd, ha a kis barátod is belekóstolna a mi világunkba? – Most először igazán összerándult a gyomrom attól, amit mondott. – Úgyis olyan készségesen szolgálta ki a Falka akaratát, nem igaz? Csak idő kérdése volna… Mit szólnál, ha lerövidíteném ezt az időt?
A férfi utolsó szavai már nem nekem szóltak. És már inkább hajaztak egy fenevad hörgésére, mintsem jól artikulált emberi szóra. Olyannyira ledöbbentem a szemem előtt végbemenő fél-átalakuláson, hogy bár még mindig előre tartottam a fegyverem, igazán képtelen lettem volna használni, vagy akár csak megmozdulni. A szép, fiatal férfiarc eltorzult, megnyúlt, s a gondosan borotvált bőr szőrcsomóktól sötétlett. A sárgán izzó szemek mohón méregették Christophert, az ajkak torz, élvezetteljes vicsorba görbültek, kivillantva a kiélesedett, tűhegyes, sárga metszőfogakat. A szörnyeteg meggörbült háttal, megnyúlt végtagjainak karmait össze-össze zárva fordult felé, majd sebesen elugrott. Egy átkom elkerülte őt, s a feje felett elsüvítve nagy dörrenéssel csapódott a falba. Egy másik elkaszálta a lábait, de nem tartotta vissza. Gyorsan mozgott, s az én párbaj-képességeimnek különösen túl gyorsan.
- Te választottad ezt az utat! – csattogta a félig farkas torz lény, és elrugaszkodott, hogy Cartwright után vesse magát.
- Ne! – vetettem magam előre egy kétségbeesett sikoltással. Tudtam, ha az életembe kerül is, azt nem hagyom, hogy megmarja Cartwrightot. De a távolság túl nagy volt, és én nem voltam benne biztos, hogy időben sikerül közbelépnem…
 

One day



...Az élet valódi határkövei rendszerint nem nyilvánosak
S a titkok néha jobban fájnak, mint az igazság...

..a trágár szavak esélyesek...

Kizárom Anna néma kérését a fejemből, ami ott szikrázik közöttünk. Kizárom, mert ha nem így teszek akkor hibát hibára halmozok, az pedig... nem tanácsos ebben a helyzetben. Minden idegszálammal, minden egyes lélegzetvételemmel – amit most különösképp értékelek – csakis a támadónkra figyelek. Apró dolog ez, de talán a legeslegfontosabb. Na meg mindemellé a tökéletes célzás.
A pálcából kiröppenő átok mintha egy kicsit meglepné, de nem érné teljesen váratlanul. Kockázatos dolog ez, hisz ha nem talál a lányon áll bosszút, ha eltalálja talán védtelenné válik, ha pedig ravasz akár a lányt is érheti a csapás...
Csakhogy Merlin ma este mellém szegődik, mert a pajzsbűbáj mi semlegesítené az ártásom Volkovának köszönhetően nem túl sokat ér. Ennek következtében a nő ugyan nem teljesen, de immár jóval szabadabban tud mozogni.
Még így is veszélyes nekiállnom rontások sorozatát küldeni az illetőre, mert könnyel szarul sülhet el. Pláne a folyamatos mozgásnak köszönhetően.
Anna meglepő gyorsasággal csavarja ki a csuklóját az őt szorító ujjak közül és szerzi meg a pálcáját könnyeden elegánsan hogy immár nem áldozatként hanem ellenfélként nézzen szembe a másikkal. A felém érkező capitulatus-t kivédem egy néma protego-val, de nem viszonzom a kölcsönt... egyelőre.
- Add fel, te hálátlan mocsok. Kettő ellen nincs esélyed...
Valahol elönt a megkönnyebbülés. A torkom még mindig fáj, az ujjak érintése ott cikázik rajta, a medál még mindig lüktet szédítő sebességgel, Sophie hangja, a kétségbeesése azonban valamerre ösztönösen a háttérbe szorul a fejemben. Nincs ugyanis erre időm... most nincs.
– Kettő melyik oldalon? Biztos tudod, hogy te kinek a pártján állsz, kis szívem? Tudod, hogy én, vagy hogy ő kiknek dolgozik?
Összevont szemöldökkel hallgatom, némileg értetlenül a szavakat. Kinek dolgozok? Kire értheti? Walton ellensége? Vagy talán az enyém? Én csakis a Falka megbízásából iktattam volna ki... vagyis... meg is tettem. A jelek szerint azonban kurvára rossz embert.
Most tudatosodik csak bennem, hogy ez rohadtul nem egy rossz álom, hanem a kőkemény valóság. És valaki, valahogy kibaszottul átbaszott engem...
Eszemben sincs támadni, de Anna pillantását éppen csak egy villanásnyi ideig viszonzom. Nem akarom, hogy ez a seggfej újra a torkomnak essen... már így is épp eléggé sajog a karom mellett immár az is...
- Hiszen mi ugyanazért dolgozunk, csak te még nem tudod...
Nem igazán értem a célozgatást, de a burkolt utalásra kezd valami felsejleni bennem. Valami nem is oly régi de ugyanakkor új felismerés, ami eddig érdemtelen hitelt nyert ám most... most olyan, mint egy rossz színjáték. Csak kivárok pálcával a kezemben az ajtóval a hátam mögött Annával a túloldalon a fickóval középen. Csak hallgatom a vádakat, amiket a társam kap és egyszerűen nem hiszem el, hogy valóban arra gondol ez az idegen, amire én is... lehetséges volna?
-... Vagy te élvezed ezt? Netalán szeretnéd, ha a kis barátod is belekóstolna a mi világunkba?
Eddig is meglepettem szemléltem az eseményeket, de így, hogy újfent engem pécéz ki már kétség sincs a nagy, elkerekedő tekintetekre, amit megfejel a torz átváltozás.
Az idegen egyszerre marad, az, ami... egy szánalmas ember, ugyanakkor egy korcs kutya balul sikerült kereszteződésének mása...
Soha a büdös életben nem láttam még kifejlett vagy félig átvedlett vérfarkast. Csak olvastam róla, tudom hogy léteznek, és persze a kezembe akadt jó pár illusztráció, de a sokkhatás, amivel ez felér a való életben már egész más.
Félig majdhogynem tátott szájjal bámulom a jelenséget és csak Anna kiáltása és vetődése segít abban, hogy időben kapcsoljak... és elugorjak. Hajszál híján majdnem rajtavesztek, de csak a derekam verem be erővel az íróasztal szélébe, így viszont hogy ők ketten összefonódnak immár esélyem sincs arra hogy ne véletlen őt találjam el a kábító átokkal, amit majdnem elhebegek...
- Baszki...
Nyögök fel magatehetetlenül, ahogy elnézem a tusakodást és bár sok esélyem nincs azért megforgatom a pálcát a kezemben, majd blindre, mert hogy máshogy beküldök a két ember közé egy hangos stupor bízva a legjobbakban...

Minden út ide vezet

csend helyett

2000. április

Cartwright sziluettje az ajtóval a háta mögött hamar megérleli bennem azt az önző, minden logikát nélkülöző, de szívből jövő vágyat, hogy bárcsak kifordulna azon az ajtón. Amíg emberünk nem figyel, amíg velem van elfoglalva, egyszerűen itt hagyhatna. Nem jellemző rá, én valószínűleg rosszul járnék vele, mert elveszteném az előnyömet, egyedül maradnék, és mégis, ezt látom kiútnak ebből az egészből egyedül. Eleve bele sem kellett volna keverednie, és amint eluralkodik arcán a szemünk előtt kibontakozó szörnyeteg látványától érzett iszonyat, ebben az még inkább megerősít. Nincs idő bűntudatra, sem önutálatra, de az, amit belőle kivált a fenevad, én is azt érzem… Magam iránt is.
De az érzéseknek most nincs helye. Többletsúlyok nélkül is nehéz helyzetben vagyunk, s mikor a támadó elindul Christopher felé, még nehezebbe kerülünk. Tudom, hogy számára csak egy kiút van belőle, hogy csak egy módon mentheti meg magát, hiszen még a pálcáját sem tudja azonnal használni, s míg félreugrik, a szoba berendezésének esik. Nem csoda, az előbb majdnem megfojtották. El kellene tűnnie.
Legalább a támadó nem éri el, mert ellép előle. Ahelyett amaz lendületből továbblép párat, s igyekszik megfordulva elérni a célpontját. Velem azonban nem számol, én közelebb kerülök, s most rámakaszkodik, próbálva megmarni.
- Menj! - bukik ki belőlem, Christophernek címezve. Az ellenség annyira rángat, hogy a pálcámat nem tudom irányba állítani, de még az is csoda, hogy megtartom. Ő is valami  ilyesmire utazik talán, egyszerre kapkod felém éles fogaival, és próbálja meg kicsavarni az ujjaim közül a mágikus vesszőt. Én elkeseredetten küzdök ellene, így az egész nagyjából olyan lehet kívülről, mint egy gyors és bizarr, vonaglós keringő. A másik újból perdít rajtam egyet, acsargó pofája csupán centikre csattan össze valahol a fülem mellett. Össze-vissza kerengünk a szobában.
- Baszki… - üti meg a fülemet valahonnét, de az állandó mozgás miatt már azt se tudom, honnét.
Ha nem lennék a jelenet szerves résztvevője, ezen talán elnevetném magam. Talán ő az egyetlen a mágustársadalomban, aki, ha egy forró szituáció közepében van lehetősége egy szót kinyögni, akkor az nem egy varázsige, hanem egy velős káromkodás. Persze, talán az tartja vissza, hogy engem is eltalálhat – de hiszen az előbb kiderült, hogy értem sem volna kár… Mire vár hát?
- Gyerünk! – préselem ki magamból, Chrisnek címezve, szinte könyörögve, hogy tűnjön el. A szörnyeteg már keresztülcibált a szobán, s majdnem kicsavarta a pálcát a kezemből. Hogy ezt elkerüljem, utolsó, elkeseredett lépésként a földre rántottam magunkat. Ez persze hiba volt, két rossz közül inkább csak a kevésbé rossz, mert bár az ellenfél nem szerezte meg a fegyvert, fizikai értelemben mégis nyerő helyzetbe került. A fájdalom vakító, fehér robbanásként árasztott el, amint a sárgás, hegyes karmok az oldalamba martak. A dög talpra keveredett, és felrántott engem is, aki a kíntól kábán még ellenkezni is alig voltam képes, már inkább csak lógtam, akár egy rongybaba, amit valami veszett kutya ide-oda cibál.
- Soha nem éred el a célod, ha nem tartasz velünk, mert csak egy működő út van, és az a miénk! – Hörögve ugatott rám a torz alak, és úgy megrázott, hogy azt hittem, menten kiszáll belőlem az élet.
- Chris, menj! – nyögtem ki nagy nehézségek árán az utolsó dolgot, ami még foglalkoztatott, és ami még célként lebegett előttem. Ha nem varázsol, hát ne tegye, bármi következik is, a dulakodásban résztvevő egyikünkért sem kár. De a helyzet állása szerint nem én fogok nyerni, és akkor legalább ne legyen a közelben…
A szörnyeteg ráfogott a kezemben lévő pálcára, és ugató hangján egy Reducto!-t köpött, a fegyvert a hátunk mögött lévő felé csavarva. De oda se nézett, így nem aggódtam. Talán vaktában akkor se találná el, ha Cartwright nem is védekezne.
De rögtön utána láttam a mögülünk felvillanó vörös fényt. A világ úgy lelassult, hogy szinte megfigyelhettem volna a szobát fénysebességgel átívelő átok sugarának haladását. Az ablak alatt álltunk épp, a fenevad lába szinte súrolta az odaállított kávézóasztal szélét. Csak egy hajszálon múlt. Közelebb rántottam magamhoz, s elképesztő közelségből lehettem tanúja annak, amint az ártás halántékon vágja, akár egy bűvös fejlövés. Éreztem az arcomon a becsapódás keltette szelet. Ez volt a jel, hogy újabb gyors és apró, alattomos manőverrel most távolabb lökjem magamtól az utálatos lényt, keresztül a mellette lévő keskeny és alacsony bútordarabon. Ehhez energiáim utolsó morzsáját használtam fel, s látva a sikert, elöntött a megkönnyebbülés. Ugyanis az embernek már alig nevezhető, megháborodott lény egyensúlyát vesztve esett át a kávézóasztalon, neki az ablaknak. Mivel egy embernél magasabb, és eltérőbb alkatúvá vált már, minden esély megvolt arra, hogy megátkozott, félig ájult teste egyszerűen kizuhan az ablakon. Csakhogy még nem volt egészen kiütve. Még tett egy utolsó, apró, aljas mozdulatot. Megragadta a csuklómat, és magával rántott.
A hirtelen jött zuhanás annyira meglepett, és olyan rövid volt így, az első emeletről, hogy varázsolni nem lett volna lehetőségem. Épp csak fellendültek fekete tincseim a menetszéltől, épp csak megvillantak körülöttem a velem zuhanó ablaküveg szilánkjai, s szinte rögtön belecsapódtam az ablak alatti bokorba. Ez valamennyire tompította az esést, legalábbis nem dobbant akkorát a testem, mint a mellettem a csupasz, köves földbe vágódó másik. Igaz, amaz nagyobb termet is volt nálam.
Vártam néhány pillanatot így. A hirtelen helyszínváltás, a sokk hatására nem voltam benne biztos, hogy mi is történt velem. Bár valószínűleg a bokor az igazán komoly sérülésektől megóvott, és nem sok bajom esett, én úgy éreztem, nem maradt egyetlen ép porcikám sem. És borzasztó, homorú és kicsavart pózban feküdtem a hátamon, keresztül az örökzöld cserjén. Utolsó utáni maradék erőmmel oldalt fordultam, és lehengeredtem a kényelmetlen helyről a hideg, de stabil földre. Aztán végleg megadtam magam a sorsnak, és engedelmesen, ernyedten a földhöz simultam a hátammal. Egykedvűen néztem a felettem elnyúló éjjeli égboltra, s a Holdra, amely ugyanúgy világított le rám, mint korábban a könyvtárban is. Csak épp most nem a könyveket festette ezüstre körülöttem, hanem az üvegszilánkokat, és a lassan dagadó, sötétben tintafeketének tetsző vértócsát.
Bár a pálcám még mindig a kezemben volt – szerintem az imént ösztönösen abba próbáltam kapaszkodni, és azóta sem eresztettem – életemben először gondoltam arra, hogy nem gyógyítok meg valakit, akinek pedig szüksége volna rá. Talán hagyom meghalni. Mert talán most az volna a jobb döntés. Az a valaki pedig én voltam.
Nem kéne hozzá sok idő… Christopher nyilván nem ér le olyan gyorsan, mint mi tettük. A személyzettel a betolakodó ki tudja, mit tett, de volt egy sejtésem róla, hogy senki más sem jön. Nem volna akkora baj… Békés így. Szinte tökéletes. Az éjszaka csendes, és üres, és a holdfénytől meg a szilánkoktól ezüsten csillámló. Maradhatnék így. Elmúlhatnék így. Hallottam, hogy a fenevad felől nesz támad, mintha megpróbálna kúszva eltűnni, de nem mozdultam. Én nem. A küzdelem végleg kiveszett belőlem, és ki az erő is, és már csak egy utolsó gondolat járt a fejemben, hogy vajon Cartwright elkerülte-e az utolsó ártást, és hogy vajon mit tesz most, mindeközben…
- Sajnálom - motyogtam a Hold felé, de nem neki címezve.

One day



...Az élet valódi határkövei rendszerint nem nyilvánosak
S a titkok néha jobban fájnak, mint az igazság...

..a trágár szavak esélyesek...

Igazából az egész egyfajta groteszk, rossz mugli mozifilmre emlékeztet. Van benne valami félelmetes és egyben hátborzongatóan lebilincselő, ahogy a párviadalmba össze-összefonódnak a testek. Nem igazán tudom kivenni hol kezdődik Anna és hol ér véget a vérfarkas. Csak a másodpercek játéka alatt kapom el a villanásokat, a hangfoszlányokat, a kiáltásokat, a morgásokat, az illatokat és minden egyebet, ami berobban a tudatomba.
Segítenem kellene... de magam sem tudom hogy is tegyem. Szinte mondhatni megkövülten állok és figyelem az eseményeket várva egyetlen pillanatsort, amikor tiszta talán a célpontom és én magam is tehetek valamit. Csakhogy ez mintha nem akarna teljesülni.
Tudom, hogy Anna követelése valahol cél kellene hogy érjen, de eszembe sincs eltávozni innen. Addig semmiképp, míg ő maga is ebben a szobában van ezzel a... fenevaddal.
Ahogy szavai nem érnek célt ellenben úgy tarom az én átkom, ami végre a tört pillanatban mely mintha lelassulna s szinte meg is állna eltalálja a támadónkat.
Nem vagyok gyenge varázsló, de meglep hogy nem sikerül rögvest kiütnöm teljes mértékben. Ennek pedig egyértelműen egy jele van... mégpedig az, hogy megragadja Volkova karját és magával rántja ki, az ablakon át.
Ledöbbenve pislogok a jelent láttán. Valóban olyan mintha egy rossz mozit néznék, mintha valami ostoba szar rendező írta volna. Csakhogy ez az élet. A kibaszott élet.
Az elégedett vigyorom el is hal rögvest és amint eltűnik a csörömpölés közepedte a két test az ablakon át egy fél pillanattal később rohanok én is. Lenézek, remélve hogy nem látom azt, amit sejteni vélek... a szemem azonban nem csal meg úgy mint sok más érzékszervem számtalanszor.
- Anna...!
Halkan nyögöm ki a nevet, halkan, mintha csak meghalt volna már rögtön. Pedig csak egy emeletnyit esett.. csak annyit. Az talán kibírható, nem?
Nem is tudom mit cselekszem, mikor futok le a lépcsőn, tépem fel az ajtót ki a kertbe és küldök még egy stuport haragvóan a vérfarkasra, hogy bebiztosítsam a totális kiütését. Nem bízom ezek után a véletlenre, egy jól irányzott bűbájjak sóbálvánnyá is változtatom, nehogy kedve legyen újra nekem... nekünk esni.
Aztán máris térdre rogyok, le a nő ernyedt, groteszk szögben heverő testéhez..
- Merlin büdös seggére... Anna... jézusom..
Nyögöm ki félig elképedve, félig haragudva, és nem kevésbé aggódva. Nem kellene hogy érdekeljen. Nem kellene foglalkoznom vele.. Walton szinte repesne az örömtől ha megszabadulnék tőle... és érzem hogy Sophie is. Csakhogy egészem más uralkodik el rajtam, az pedig a pánik.
Nem voltam sose profi gyógyító. Minden nagyobb melót rábíztam Alfredre vagy valakire, aki ebben szakavatottabb volt nálam. Most azonban nekem kellett volna valamit teljesíteni, és ott abban a percben elfogott a rettegés, hogy nem... nem fog menni.
Óvatosan emeltem meg a lány fejét hogy az ölembe fektessem, és nem kerülte el a figyelmem a harc közben szerzett sebből ömlő vér...
- Sajnálom..
A halk, bágyadt hangra a testemben száguldó adrenalin megugrik hirtelenjében. Valahol elfog a megkönnyebbüléssel vegyes félelem. A tekintetem könnybe lábad, ahogy a véres ujjaimmal a sebről való ruhát igyekszem eltávolítani.
Nagyon vérzik... nagyon vérzik...
- Az én hibám.. az én hibám... Azt mondd meg mit csináljak. Hallod? Baszki, azt mondd meg mit tegyek...!
Nyögöm kérlelően, és közben felötlik bennem hogy valahol a szobában kellene lennie egy wishkey-s üvegnek félig tele... egy próbát megér az invitó-val magamhoz hívás mert első körben fertőtlenítésre az is jó... nem?
- Kérlek Anna, kérlek... ne... ne hagyj itt...mondd, mit tegyek..?
Hangom kérlelő de még mindig reszelős. Nem veszthetem el. Nem ájulhat el. Hogy a faszba fércelem én össze? Én? Én, aki még egy rendes ruhatisztító bűbájjal is szenvedni képes...
Mást lehet hagynék meghalni. Talán még csak nem is érdekelne... csakhogy ő nem akárki. És ő nem halhat meg... nem az én kezeim között.

Minden út ide vezet

csend helyett

2000. április

A távolból hallom a nevemet. Halkan, mintha víz alól, mintha egy másik világból szólna. Elég messze kerülök a valóságtól, de ez a hang visszatart, vékony fonalat képez, amely szakadékony, de egyelőre épp hogy kitart. Nagyot sóhajtok, mert válaszolni nem tudok. Ez az apró gesztus is megterhelő.
A szörnyeteg, aki miatt idejutottunk, utolsó erejével még azért küzd, hogy kereket oldhasson, de amint Christopher átkai megsorozzák, a földre bukik, és többet nem mozdul. Én csak tompán hallom az újabb, és újabb puffanást, ahogy harmadjára is a kemény talajra vágódik immáron tökéletesen mozdulatlan teste, valahol kicsivel messzebb tőlem.
Alig foglalkozom az egésszel. Az égboltra bámulok, a csillagokkal és a holddal, a gyönyörű mágikus égitesttel, amely olyan kíméletlenül hat az életemre. Egy másik valóságot vélek ott megérezni, egy túlsót, egy békésebbet. Hirtelen úgy érzem, én vagyok fent, hozzápréselődve a földrögöktől és fűcsomóktól borított plafonon, és ahová nézek, az van lent, oda indulok el lassan, vitorlázva, mint egy lehulló falevél.
Azonban a látvány eltűnik fölülem. Cartwright takarja el, látom, hogy mond valamit, de először fel sem fogom. Elég az, hogy elszakít ebből a réveteg állapotból a jelenléte, és lassan feleszmélek a láttán. Akkor tűnik fel, hogy nem csak fölém hajol, de félig az ölébe is von, és az oldalamnál babrálja az ingem maradványait.
- Az én hibám.. az én hibám... Azt mondd meg mit csináljak. Hallod? Baszki, azt mondd meg mit tegyek...!
Hirtelen üt be az adrenalin löket. Most már teljesen magamhoz térek, a maradék vérem szinte felforr, a szívem, ami eddig lustán dolgozott, most rémülten lódul meg. Tiltakozásul bizonytalanul ingatom a fejemet, aztán hangot adok annak, ami legjobban foglalkoztat.
- Menj… - Az első szó még erőtlen, és mintha másvalaki hangját hallanám, de aztán egyre jobban magamra találok a felháborodásban. A hozzá közelebb lévő kezem ingatag mozdulattal a mellkasához simul, s halvány kísérletet tesz, hogy messzebb tolja tőlem.– Ne érj hozzám... Nem hallottad, mi vagyok…? Egy szörnyeteg... És fertőző...
Erőtlenül fészkelődni kezdek, kilátástalan erőfeszítéseket teszek azért, hogy messzebb kerüljek tőle. Legalábbis az öléből nagyon igyekszem lecsúszni. Pedig nekem is nehéz, mert az érintése, az a biztonságos és megnyugtató érzés, ahogy körbevesz, igazából jól esik, nagyon is. De tudom, hogy az ő érdekében ki kell szakadnom belőle.
- Hagyj inkább… Kockázatos…. És nem kár értem… Egy farkasért...
- Kérlek Anna, kérlek... ne... ne hagyj itt...mondd, mit tegyek..?
- Engedj el – fújom, s fenyegető mozdulatot teszek felé a pálcámmal, amit persze két pillanattal később elejtek. Remegő kézzel kezdek utána tapogatózni, s közben megadón sóhajtok.
- Kell a táskám. Abban van minden. Fertőtlenítő… És sebforrasztó, meg vérpótló… – magyarázom röviden, utolsó erőmmel. Christopher ittléte nagyjából ennyi energiát adott, de az egyre nagyobb vérveszteség érzem, lassan legyűr. Remélve, hogy eltűnt a közvetlen közelemből, révetegen nézek a szemeibe, az izzó, kék íriszekbe, melyek itt tartanak, ebben a valóságban, még a fájdalmak ellenére is.

 

One day



...Az élet valódi határkövei rendszerint nem nyilvánosak
S a titkok néha jobban fájnak, mint az igazság...

..a trágár szavak esélyesek...

- Menj...
- Persze... hogyne, a fenébe is...
Magamban dohogok egy sort, mert ugye ezt azért ő maga se gondoltam komolyan? Hogy itt hagyjam elvérezni? Haszonleső ember vagyok, sose voltam a becsület érdemkeresztjére méltó, nem karoltam fel az árvákat, nem pártolom a szegénységet, sőt, azt vallom az anarchia az sokszor célravezetően szükséges jó, pláne nekem, de azért egy érzéketlen barom se vagyok. Nem, főleg az ő esetében nem.
Fellobban bennem a harag, ahogy gyenge erejével tiltakozásképpen még a melkasomra is emeli a kezét. Mintha ezzel megállíthatna... Szinte várom, akarom, hogy belemarkoljon az ingem anyagába, hogy kicsit többet mutasson, mint amennyire rossznak a helyzetet gondolom...
– Ne érj hozzám... Nem hallottad, mi vagyok…? Egy szörnyeteg... És fertőző...
- Leszarom...
Közlöm tömören és velősen. A fenti események sorozata alapján Anna feltételezéseim szerint valóban az. De még ha nem is így volt, hát ezek után... ezek után tuti azzá válik. Ennek pedig csak és kizárólag én vagyok az oka. Ha engem megfojt az a senkiházi őt talán békén hagyta volna. Kár volt a kurva lámpát levernem arról az átkozott éjjeliszekrényről. Szaros túlélési ösztönök...
- Hagyj inkább… Kockázatos…. És nem kár értem… Egy farkasért...
Legszívesebben ráüvöltenék, hogy hagyja abba a faszságait, mert semmi haszna nincs. Nem fogom itt hagyni a legkevésbé sem és nem fogom hagyni hogy szenvedjen. Attól az is jobb, ha én magam ölöm meg.
Érzem, hogy a gondolat morzsájára Sohphie elégedetten helyesel. Elzavarom a súlyos, vészterhes ötletet és inkább könyörgésbe forgatom át a dolgot. Hátha azzal célt érek és mert.. valahol ez ösztönösen jön.
- Engedj el
Ha lenne lelki erőm talán arcon röhögném ahogy felém irányítja a pálcáját. Már kezd megcsillanni a remény, hogy csak én látom brutálisan szarnak a szituációt, de aztán csalódnom kell egyből, ahogy kihullik a varázseszköz a lány kezéből. Elfog újra a kétségbeesés és miután hirtelenjében jobb ötletem nincs, hát a szeszesüveget hívom segítségül.
A világ legjobb találmánya az alkohol, ez már kisgyerek koromban megtanultam. Egyszerre hoz élvezetet, elbódítja az elmét, egyszerre képes tompítani az érzékszerveidet, így a fájdalmadat is, és még fertőtleníteni is képes...
Anyám számtalanszor a fickói után hátrahagyott kevéske pia maradékával látta el a sebeimet... mint a hátamon is a verésnyomokat. Tény, hogy heg maradhat utána... de hát...
Nem vagyok egy kibaszott orvos és a remegő kezem sem olyan profin stabil, mint Annáé volt. Így mikor az üveg a kezemben landol rögvest meghúzom, majd az ő torkán is leerőltetek egy kortynyit. Ha másra nem is, arra tökjó hogy legalább kicsit magához tér... és mikor ráöntöm a sebre a maradékot talán nem érzi annyira kínzóan égetőnek, mint alapvetően.
- Nem. Nem hagylak itt, felejtsd el.
- Kell a táskám. Abban van minden. Fertőtlenítő… És sebforrasztó, meg vérpótló…
- Oké... táska... világos! ..Rendben...
Bólintok, de a szám már rég kiszáradt a félelemtől és a pániktól. Még mindig aggódóan reszelős hangon, de céltudatosan adom ki a pálcámmal a parancsod a táskának a földszinti fuvarra. Mikor az invito-m újra célt ér és immár a kezemben a nem is oly rég használt eszközlista újra elbizonytalanodom.
- Most mi? Melyik? Baszki...
Kétségek közt vergődve kutatok a fiolák között emelem fel egyiket a másik után hogy Volkova cirádás betűit kiolvassam a gyér fényben.
- Minek kellett ezekre oroszul ráírnod? He? Tököm se tud oroszul...
Na jó, azért köszönni meg elköszönni megy, illetve pár alap mondat, de nem az orvosi szakzsargon. Vagy lehet ez latin? Akad pár, amin latin felirat is van és egy kísértetiesen emlékeztet a boszorkányfű kivonatra, ami köztudottan minden sebet hamarjában összeforraszt. Vajon vérfarkaskaromálsra is érvényes?
- Ez jó lehet?
Kérdezem és dugom a fiolát a beteg orra alá ha még eszméleténél van, közben pedig az előhalászott kötések egyikét nyomom a sebre ezzel is csökkentve a vörösen csordogáló vér mennyiségét.

Minden út ide vezet

csend helyett

2000. április

Hiába a helyzet, amiben vagyunk, hiába a vérveszteség, és hiába egyensúlyozok két világ határmezsgyéjén. A semmiből felbukkanó whisky-s üveg mégis mosolyt csal az arcomra, és még azelőtt átmelegít, hogy a számhoz érne. Cartwright…
- Nem. Nem hagylak itt, felejtsd el.
Ez a néhány szó, és az ital parazsas aromája szinte lángra gyújt. A seb is újfajta fájdalommal ég, ez a fertőtlenítés ismerős, nyilalló, de gyógyulást előlegező érzete. Pokoli és alig elviselhető, valahol mélyen tudom, de épp ennyi erős és erőszakos hatás kell, hogy annyira pislákolni kezdjem az élet, amennyi a túlélési ösztön újraindulásához szükséges. Legalábbis most elég hozzá.
- Oké... táska... világos! ..Rendben...
Olyan furcsa tőle ezt a hangszínt hallani. Akkor se beszélt így, mikor ő volt szorult helyzetben. Elszomorít kissé, hogy miattam van az egész. Hogy én okozom ezt a hozzá méltatlan pánikot.
- Igyál még. Nyugi – kísérlem meg felemelni a kezem, hogy végigsimítsa tökéletes mértékig borostás, szép vonalú arcán, de a mutatóujjam épp csak érinti, épp csak megcirógatja, aztán tehetetlenül lehanyatlik. Nagyot sóhajtok, hogy a világ, amely elúszott a szemem elől, visszatérjen még egy rövid időre.
- Most mi? Melyik? Baszki...
Meglepve veszem észre, hogy már az üvegekkel babrál. Kicsit le-lemaradozok a történések mögött, de azért megpróbálom összekaparni magamat, meg a gondolataimat.
- Sorban vannak. A rekeszben, jobbra – magyarázom levegős hangon. Igazából jó, hogy az üvegekig rögtön eltalált, mert bár a táska kicsinek tűnik, a mágiának köszönhetően egy fél orvosi rendelőt rejt magában.
- Minek kellett ezekre oroszul ráírnod? He? Tököm se tud oroszul...
- Nem orosz. Tudod, a mugliknál minden orvos csúnyán ír – dünnyögöm, megmosolyogva a bosszankodását. Nem, cirill betűket nem használtam, de az lehet, hogy némelyik fiolán a latin megnevezés van. Momentán nem emlékszem.
- Ez jó lehet?
A nyomásra az oldalamnál felnyögök, de ez legalább ismét magamhoz térít annyira, hogy lássam a kérdés tárgyát. Boszorkányfű kivonat, a jelek szerint.
- Nem annyira jó, mint a whisky, de most megteszi – suttogom erőtlen mosollyal, és amint megérzem a szer hatását, tudom, hogy stabilizálódik a helyzetem. A nem túl rózsás, kínlódó helyzetem, de most már kezelhető a dolog. Persze, a vérfarkas-marás átkozott sebnek minősül, és makacsabbul viselkedik egy sima sérülésnél, de azért meggyógyítható, különösen, ha nem is teliholdkor szerzettről van szó.
A fejemben megvan a sorrend, hogy mi után mi következik egy ilyen baleseti ellátásnál, de valahogy most nem akaródzik követni. A whisky csábító aromáját forgatom a számban, nézem Cartwright elszánt és sápadt arcát, és rájövök, hogy talán jobb volna itt megállni. Kérni még egy korty whiskeyt, aztán eleget tenni egy otthoni mondásunknak, miszerint van, amikor a legnagyobb jócselekedet megfenni a kést… De inkább mégis a gyógyszereket kérem el.
- Most a vérpótlót kellene meginnom. Az az üveg vörös folyadék. És a fájdalomcsillapítót… Vagy a whiskyt. Azt, az érzéstelenítővel, az együtt jó lesz – dünnyögöm, bár tudom, hogy ez a koktél úgy ki fog ütni, mint egy gyorsvonat.
-  Aztán moss kezet, csupa vér vagy... Nagyon kockázatos...Vagy csak fend meg a kést…- teszem hozzá, bár ezt talán nem is akartam hangosan kimondani. Eszembe jutott még egy dolog, amit tudni szeretnék, mielőtt rámborul az öntudatlanság.
- A másikkal mi van? – kérdezem és oldalt pillantok, ahol a támadót sejtem.
 

One day



...Az élet valódi határkövei rendszerint nem nyilvánosak
S a titkok néha jobban fájnak, mint az igazság...

..a trágár szavak esélyesek...

A szesz mindig hasznos... most is, mintha a jeges kék íriszekben felfedeznék némi új tüzet. Olyat, ami mindeddig megvolt, de most csak bágyadtan pislog, erőtlenül mint maga a lány is.
- Igyál még. Nyugi...
Tudom, hogy ez nekem szól. Tudom, hogy tudja... nem vagyok a helyzet magaslatán. A máskor oly sajátos magabiztosságom valamerre rég magam mögött hagytam és hiányzik is de kurvára. Nekem ez ismeretlen terep és nem is titkolom ezt el, már csak az ösztönös viselkedésemből sem. Pedig szeretném, ha mindez nem így lenne... Ha nem Annának kellene belém öntenie a lelket, hanem épp fordítva, hisz ő felszik itt, félholtan.
Miért is nem figyeltem jobban Alfredra? Miért is nem foglalkoztatott jobban a dolog? Hát azért, mert tudtam, mindig akad valaki, aki megoldja nekem a helyzeteket. Már tudom, már látom mennyire ostoba is voltam...
Anna ujja szelíden érint meg épphogy csak, s ennyi is elég, ez a bágyadt kis semmiség, hogy tűz gyúljon ott az arcomon, ahol bőre az enyémmel találkozott. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy a mozdulat csak ennyi akart lenni vagy talán több, de úgy sejtem több. És részben emiatt, részben a bennem a magam felé tomboló harag miatt elfutja a szemem a könny. Mekkora ostoba majom vagyok...
Nem nézek rá, nem tudok, inkább csak az üvegekre koncentrálok hogy kisilabizáljam melyik mégis mi a szarra való. A káromkodás pedig segít a bennem feszítő haragot csökkenteni valamelyest.
- Sorban vannak. A rekeszben, jobbra
Jókor mondja... mikor már négy is a kezemben van és fingom sincs melyiket honnan vettem el. Azért megkeresem a rekesz jobb oldalát és sorban szedem elő azokat, amik hasznosak lehetnek.
- Nem orosz. Tudod, a mugliknál minden orvos csúnyán ír
- Hülye muglik, hülye orvosokkal...
Morgom az orrom alatt és inkább Anna sebére locsolom az üveg tartalmát. Tudom, hogy szar lesz, tudom hogy a bennakadó lélegzet teljesen normális, de... még hallani is rossz, pedig megállom hogy ne pillantsak az arcára. Így is sápadt és esetlen, nem akarom látni, ahogy még inkább azzá válik...
Aztán a fiolák. Melyik... mégis melyik?
- Nem annyira jó, mint a whisky, de most megteszi
Félig felhorkantva röhögök és a kérésére kipattintom az üveg tetejét. Mázli hogy a remegő kezemmel nem lötyögtetem mellé. A sebre öntök belőle épp csak pár cseppet, ami sisteregve kezdi el  beforrasztani a vérző karmolásokat.
- Jó... akkor most...
Elbizonytalanodom. Ezt követően minek is kellene jönnie? Mit mondott?
- Most a vérpótlót kellene meginnom. Az az üveg vörös folyadék. És a fájdalomcsillapítót… Vagy a whiskyt. Azt, az érzéstelenítővel, az együtt jó lesz
- Aha... – mondom miközben már újra a táska tartalmát túrom a vörös folyadékos kis üvegcséért. Mikor megvan egy halovány mosollyal nyugtázom sikerem majd zavarodottan pislogok a szesz felé... abban pár csepp lötyög már csak. - ... ööö...na az nem nem fog menni. Rád locsoltam az egészet...
Elhúzom a szám kértségbeesve, mert gondolom ez baj. Baszki, baszki baszki...
- De ez megvan...
Emelem meg a hold fényébe a vérpótlót és egyúttal szelíden emelem meg Anna fejét is, hogy le tudja nyelni a szar ízű kotyvalékot.
-  Aztán moss kezet, csupa vér vagy... Nagyon kockázatos...Vagy csak fend meg a kést…
- Igenis főnök..
Közlöm kissé haragvóan, mert bár mindenben igaza van, mégis lehetetlennek érzem, hogy itt parancsolgat nekem.
- A másikkal mi van?
- Ne foglalkozz vele, elintéztem...
Közlöm dölyfösen és csak egy megvető gyors pillantásra méltatom a fűben tőlünk odébb fekvő alakot. Mikor a lány torkán lecsorog a vérpótló is belököm a táskába az üres fiolát és szusszantok. Hát kész... Már csak a sebet kellene bekötözni, az pedig menni fog nélküle. És azt talán jobb ha fent csinálom.
- Felviszlek... na gyere...
Közlöm ellentmondást nem tűrően és fájós vállamra meg a liluló oldalamra nagyban szarva megemelem a lány ernyedt testét. Pár perc alatt kell csak, hogy ismét az ismerős szobába legyünk mégis olyan mintha mióta elhagytuk volna fél élet zajlott volna le. Leteszem Anna törékeny kis testét, és az ablak felé suhintva a pálcám egy reparo-val rendbe hozom. Felötlik bennem a gondolat mennyire is egyszerű... mennyire túl egyszerű. Őt bezzeg nem ennyire könnyű rendbe hozni...
Most nézek csak rá igazán fehér arcára. Bágyadt tekintete már nem vetül rám, valószínű az orvosság csakúgy mint egy napja engem most őt ütötte ki ugyanolyan erővel. A táskából előhalászom a kötszert és nekiállok mugli módra, úgy mint ő eltakarni a sebet, persze közel sem olyan profin. Mikor megvan megszemlélem a művem. Anna valószínű kiröhögne, de hát végül is a célnak megfelel azt hiszem. Ez után csak szót fogadva a fürdőme megyek és kiújuló remegéssel a kezemben mosom le a vért és a mocskot magamról. Mindössze egy perc elgyengülést engedélyezek magamnak, ahogy a tükörbe nézve találkozik pillantásom a saját arcképemmel.
Hogy a faszba lehetséges ez? Hisz megöltem... hogy jött ez vissza... mert nem tévesztek célt. Sose tévesztek célt...
A rejtélyt azonban nem tudom egyedül megoldani. Kilépek a fürdőből és elnézem Annát, hallgatom az egyenletes szuszogását. Vele nem tudok sok mindent kezdeni egyelőre, így lesietek vissza a kertbe. A támadónk még mindig a fűben fekszik mozdulatlanul. Egy locomotor segítségével a pincében kialakított cellákba irányítom. Walton házainak mindegyikében két dolog biztosan van. Egy cellarendszer ami trollokra is biztosított plusz a legjobb olasz és francia vörösborkészlet. Megerősítem James bűbájait még egy kettővel, ami hirtelenjében eszembe jut és egy disaudioval, hogy ha üvölteni támad kedve a seggfejnek, akkor se hallja senki. Aztán feloldom a sóbálvány átkot... hagy szenvedjen a féreg. Csak egy percig nézek rá, elképedve és egyben gyűlölködve, aztán ott hagyom még mielőtt szavakkal maradásra bírhatna.
A pince utáni világos szoba és benne Volkova valami melegséget csal elő a szívemben. Sophie sértődötten hallgat, dacosan nem csinál semmit sem. Az ágy mellé lépek és elnézem a sötét hajzuhatagot, az amúgy is procelánfehér bőrt, ami most még sápadtabb.
- Istenem de buta vagy, Hófehérke..
Sóhajtok, majd neki állok lehámozni róla a nadrágot és a cipőt. Mert mégse maradhat ruhában, nemde? Mikor ezzel megvagyok elmegyek a szomszéd szobába a hálóingért. A szívem megdobban mikor rájövök, hogy a kis átjáró nincs lezárva. Nem törődöm azonban semmi plusz felismeréssel inkább csak teszem a dolgom, ujjaim közé fogom az anyagot és visszamegyek vele a lányhoz. Varázslat nélkül, mert az öltöztető bűbájok sem épp az erősséggeim és nem szeretném hogy épp ebbe fulladjon bele, kezdem el lehántani róla a felsőt egész addig, míg fel nem tűnik a csipke melltartó szegélye... ami vörös vérrel színezett. Ekkor torpanok meg a mozdulatban és nyelek egyet. Rájövök mekkora illetlenség ez, amiért valószínű kapni is fogok tőle, de hát... mi a szart csinálhatnék?
Sose voltam prűd de most mégsem akarom őt így épp így látni, pláne először. Lehunyt szemmel folytatom a munkát, ami jelentőségteljesen megnöveli az időkorlátot, de mégiscsak nyugodt a lelkiismeretem. A ruhák szép halomba gyűlnek az ágy mellett, majd végül ráadom szintén rá se pillantva a hálóinget. A kötés alatta még nem ázott át, szóval hatnak a löttyök és a munkám sem lett túlzottan szar. Ettől megnyugszom.
Attól nem, ahogy a földön rám vigyorgó fehérneműre téved a pillantásom..
Sóhajtva pislogok Annára. Mérlegelem mi minden is történt és mégis miért. Nem tudom mit csináljak, egyszerűen annyi mindent mondanék és tennék... végül pedig csak egyszerűen döntök. Ágy vagy föld? Elnyúlok mellette az ágyon. Így, ha bármi van, legalább felkelek rá. Amúgy is szarul alszom, akkor meg már mindegy ha még rosszabbul. A medál szelíden felizzik nemtetszését kifejezve de nem foglalkozom vele. Ujjaim rátalálnak Anna ernyedt kezére, magamhoz húzom és apró csókot lehelek rá, majd őt figyelve szépen lassan hagyom, hogy Sophie és a rémálmaim újra hatalmukba kerítsenek.

Minden út ide vezet

csend helyett

2000. április

A különböző bájitalok kesernyés-fémes ízt hagynak a számban. Már nem nagyon tudom követni, mi mindent fogyasztottam el, de engedelmesen nyelem le a következő kortyokat is. Ha méreg volna, talán már az sem tűnne fel.
- Ne foglalkozz vele, elintéztem... – kapom meg a választ a kérdésemre, én pedig halkan sóhajtok, s fájdalmas mosolyra húzódnak ajkaim.
- Akkor ő jobban járt – dünnyögöm, és közben arra gondolok, milyen kegyetlen is ez a sok szer, hogy mennyi kínt tesznek elviselhetővé és túlélhetővé, amit a természet pedig kegyesen úgy talált ki, hogy egyébként ne lehessen átélni. Én pedig még mindig magamnál vagyok – vagy legalábbis alig tűnt fel, hogy a valóságból furcsa, igazinak tűnő képekkel teli álomvilágba siklom át.
Még mindig ott fekszem a fűben, de körülöttem a szilánkok már nincsenek ott, helyettük fehér virágok nőnek ki a földből, a csillagok pedig megsokszorozódnak felettem, és dupla intenzitással, szinte vakítóan szikráznak. Lassan fordulva a feje tetejére áll velem a világ, én pedig könnyeden elemelkedem a földtől, és távolodni kezdek. Hirtelen minden annyira távoli, annyira álombelinek tűnik, csak egy dolog marad biztos, és valóságos, az a valami, amit a kezemben fogok. Aztán az is eltűnik, én pedig forogva zuhanok, tehetetlenül…
Váratlanul üt belém, hogy élek. A szemem kipattan, és meglepő, de rögtön élesen látok. Hajnali napfény világítja meg a mellettem fekvő arcot… Mely egy halk, megkönnyebbült és kissé meglepett sóhajt csal ki belőlem. Még ez a szokottnál kicsivel nagyobb lélegzetvétel is fáj most, érzem, de nem túlságosan érdekel. A kötést is érzem, mely a marcangolt részt fedi. Elmerengek a porszemek kavargásán a napfényben, és Christopher vonásain.
Mi történt? Hogy kerültem fel a kertből? Hogy kerültem hálóingbe? Hogy kerül Cartwright az ágyba? A kérdések sorjában keringenek körülöttem, én pedig mindet tudomásul veszem, és mindet válasz nélkül hagyom. Különben is azt hiszem, épp a választ nézem velem szemben. Az is megvilágosodik előttem, hogy az ő keze az, amit eddig érezni véltem. Még mindig fogom, kapaszkodok belé, nehogy ismét zuhanni kezdjek, ki az ablakon, át a sötétségbe…
Egész addig várok ilyen nyugodt, réveteg állapotban, amíg a jegeskék íriszek ki nem pattannak, és rám nem fókuszálnak. Nem is igazán tudom, mit mondjak, olyan sok dolog van bennem… Ahogy ő magához tér, úgy én is igazán rátalálok a valóságra, megrohannak az emlékképek, az egész lidércnyomás, és főleg ő, nyakig a véremben.
- Rossz üzletet csináltál. Ezt a tartozást talán sosem fogom tudni törleszteni – találok a hangomra szép lassan, s a szavak egyre határozottabban szólnak belőlem. Újabb kérdés merül fel bennem, egy az eddigieknél sokkal nagyobb, nehezebb és mélyebb. És ez pedig így szól:
- Miért nem hagytál… ? Tudod… Most, hogy már mindent tudsz – kerülöm el végül a dolog szavakba öntését, s csak egy bágyadt oldalpillantásban fogalmazom meg; hogy miért is nem hagyta, hogy elvérezzek, mikor most aztán kiderült, miféle is vagyok, és mi közöm a Falkához úgy igazából. Bár ebben legalább annyira kételyek közt hányódhat, mint amennyire én bizonytalan vagyok abban, mi közöm van Ő hozzá. Az az egy volt biztos csupán, hogy mindennél fontosabb az, hogy az érintése itt van nekem, hogy továbbra is kapaszkodhatok belé, hogy erőmtől függően kicsit közelebb húzhatom magamhoz erős kezét.

the last stand



...Az élet valódi határkövei rendszerint nem nyilvánosak
S a titkok néha jobban fájnak, mint az igazság...

..a trágár szavak esélyesek...

Az álom kéretlen kelletlen visz a hátán. Benne van ebben Sophie, mint mindig örök szereplőként, de akad jó pár más is... a tengerfenék hideg vize szív magába, rám markol hátulról egy nagy és erős polip... én pedig fulladozom. Angyalarcú szobrok tarkítják a vízfeneket, de azok csak némán, gyász nélkül nézik esélytelen küzdelmemet.
Gyere velem...
A sellő Sophie arcát viseli, bájos ártatlanságát, tökéletes törékenységét. Felém int hosszú zöldesen csillogó uszonyával és odébb is áll, én pedig tehetetlenül, számból felgyöngyöző buborékokkal kiáltanék utána... Mikor megfordul már nem az ő hanem Anna arcát viseli, és itt már teli torokból üvöltök, de hang nem jön ki rajtam.
Valamikor ekkor pattannak ki a szemeim és rándul meg görcsösen a karom, megsajdítva a vállam még friss sebét. Lassan eszmélek fel, hogy ennek a másabb jellegű rémálomnak igazából mi is az oka... az pedig a puha párnák és a takaró jelképezi.
Pillantásom egyből oldalra siklik, arra amerre a lányt sejtem.
Egy néma percig csak nézek rá, ő meg rám. Nem is tudom milyen érzés fog el, annyira vegyes, annyira zavaros, annyira... kusza. Ő meg én. Így. Itt... együtt... Elhinné ezt valaki, ha elmesélném? Nem hiszem...
Talán meg se törném a csendet ha rajtam múlna, talán meg se mozdulnék az idők végezetéig... de helyettem megteszi ő.
- Rossz üzletet csináltál. Ezt a tartozást talán sosem fogom tudni törleszteni..
A szám megrándul a szavaira, mosolyom igyekszem visszafojtani, de nehezen megy. Nagyon-nagyon nehezen. Tudom, hogy ez egy ki nem mondott köszönöm. Tudom, hogy ez olyan hála, amit valahol az ember nem tud igazán kimutatni így kifejezni sem. De mégsem haragszom érte. Azúrkék szemeim azt vizslatják mindig túl sápadt-e, mert hát továbbra is csak sérült... de mennyire hogy sérült.
- Meglehet. De szeretem ha tartozol nekem, Hófehérke..
Közlöm elégedetten, és meglepve tapasztalom, hogy a hangom egész helyre jött... már nem érdesen reszelős, mint az éjszakai fojtogatás után.
- Miért nem hagytál… ?
- Még kérded?
Elsápadnék ha lenne bennem annyi hogy meg tudjam tenni, de ehelyett csak meglepetten pislogok. Azok után, hogy ő segített túlélnem az angyaltőrt hagyjam csak úgy elpatkolni? Nem... nem vagyok ennyire sem ostoba se gyáva ember.
A beálló csöndben némán figyelem őt. Szeretném ezt a nyugodt, szinte meghittnek mondható percet elraktározni az emlékeimbe, bár félek, képtelen leszek visszaidézni ennyire tökéletesen pontosan.
- Tudod… Most, hogy már mindent tudsz...
A súlyos szavak ránk nyomják a bélyegüket. Sejtettem, hogy szóba kerül ez, de nem gondoltam hogy ennyire hamar.. hisz még csak...
Pillantásom lesiklik a lány szép vonásairól a válla vonalán át a testére, oda, ahol a béna kötésem még tartja magát úgy sejtem. Vért legalábbis eddig még nem láttam sehol.
- Hát az tény, hogy búcsút mondhatsz a bikinitestnek...
Halkan sóhajtok, már-már szomorúan.
- A kentaur rúgja oldalba.. Pedig megnéztelek volna benne...
Egy huncutnak szánt mosolyt erőltetek magamra, de tudom hamiskás. Egybe részes fürdőruhát nem szereztem be neki, de igazából már mindegy is.. valószínű ma már semmiképp nem jutunk el Toszkánába. Egyrészt a sérülések miatt, másrészt meg... akad egy nagyobb probléma lent, a pincében.
- De nem ismersz még eléggé, ha azt hiszed hogy ez elrémiszt..
Megpróbálok vállat vonni, de ez a fél oldalamon fekve eléggé sutának hat. Hagyom, hogy közelebb húzza magához a kezem, hogy jobban belekapaszkodjon és mindössze annyit teszek ösztönösen, hogy megsimítom szabad hüvelykujjammal a kézfejét. A puha bőre azt sugallja ő sose lesz olyan, mint a tegnapi rossz mugli horrorfilmbe beillő egyén, de azért... csak nem hagy nyugodni a kérdés...
- De ugye te...te nem leszel.. olyan...
Nem akarom de egy szolíd viszolygás van azért a hangomban. Ez nem kifejezetten neki szól, hanem annak a félig átváltozott szőrpofának aki nekem esett majd végül Volkovát találta meg. Pechünkre...

Minden út ide vezet

csend helyett

2000. április

- Meglehet. De szeretem ha tartozol nekem, Hófehérke..
Nem helyeslek, nem mondom ki hangosan, hogy ebben valahogy egyet értünk. Csak nézek rá halovány mosollyal az arcomon, és újabb fájdalmasat sóhajtok, mert hiába minden kín, ez bőven elnyomja azt.
A következő, kérdésbe burkolt válasza annyi mindent rejthet, hogy úgy érzem, több dolog lesz előttem bizonytalan, mint mielőtt hallottam volna. Kellemes sejtések kerítenek hatalmukba, hiába tiltakozom ellenük. És egyébként is hiába valók, a helyzet, ha eddig nem torkollott katasztrófába a tegnapi vérfürdőnek hála, még akkor is veszélyes, kockázatos marad, és ez nem az a fajta bizsergető, kihívást jelentő nehézség. Csak egyszerű, szomorú és megkerülhetetlen akadály. A tekintetembe szomorúsággal kevert hála ül ki. A rám irányuló szempár kékje lehűt, elnyugtatja az éledő fájdalmat, amely a fizikai, kézzel fogható kínoknál sokkal erősebb.
Pedig mindent tud, és láttam már ilyet máskor is. Nem tiltakozik, és óvatosan, férfias humorizálással kerülgeti a forró kását, de bágyadt mosollyal várom, hogy a bikiniről eljussunk a célig. Addig a dologig, ami végül mindig szóba kerül. Ide lyukadunk ki, ez a rendje, teljesen érthető. És amíg egészséges ember voltam, én is nyilván így reagáltam volna.
- De nem ismersz még eléggé, ha azt hiszed hogy ez elrémiszt..
Ezzel meglep? Kissé. Tudom, hogy merész, hogy szinte keresi a veszélyt, hogy aztán büszkén és csibészes vigyorral a képén legyűrhesse, és trófeaként kiállíthassa emlékeinek termében, mely majd arra emlékezteti, hogy kicsoda is ő, milyen bátor és győzedelmes. Csak hogy ezt nem győzheti le. Soha, senki nem győzte le a vérfarkaskórt másképp, csak egyetlen egy úton, és az az az út volt, amelyet az éjszakai, őrült szörnyeteg is javasolt.
- Meglep, hogy ennyire vakmerő vagy – válaszoltam aztán, nagyon küzdve magammal, hogy ne mutassam, milyen jól esik a kitartása, és az, hogy ez sem tartaná távol tőlem. Pedig kellene. Nagyon is.
- De ugye te...te nem leszel.. olyan...
Nem kéne állandóan sóhajokat csalnia ki belőlem, mert a vége az lesz, hogy újra kilyukad az oldalam. De most elmosolyodom, ez már megszokottabb pálya, végül mégis itt kötünk hát ki, és jó ismerősként üdvözlöm a járt utat, amiről az előbb pusztán véletlenül térhettünk csak le. Mert sajnos ez az örök igazság, a vérfarkasok bár csak teliholdkor válnak fenyegető rémmé, de a borzalmak ígéretét a titkot tudó emberek minden ártatlan pillanatban is ott látják az arcukon. Az én arcomon is.
- Olyan megszállott? Olyan elvakult, és háborodott? Olyan, aki minden pillanatában szörnyeteg? Nem, Christopher. De minden teliholdkor farkas leszek – biccentek a szomorú és kegyetlen bizonyságot még kicsit megerősítendő. – Sajnálom. Ha már meseirodalomhoz hasonlítod a helyzetet, attól tartok, a Hófehérkével tévedsz. Rajtam nem segít a herceg csókja. Ebben a mesében csak a farkas van, és majd egyszer… a Vadász – leheltem finom fejcsóválással. Kár is szépíteni, bár ha valami, akkor Cartwright jelenléte, pillantása enyhíti kicsit a dolog szigorú állását. Mert hiába minden észérv, hiába az összes óva intő tényező, mégiscsak fogom a kezét, mégiscsak fekszem itt vele, bámulva még egy kicsit az izzó, kék íriszeket… Aztán nehézkesen felülök, és az egésznek vége szakad. Jól van ez így. Két tenyeremmel az ágyon támaszkodom magam mögött, így egész stabilnak érzem a helyzetet, bár a kötés mintha kissé odébb vándorolna mindeközben. Pillantásom találkozik a földön heverő melltartómmal, és szóra nyitom a szám, de aztán becsukom, és kaján félmosollyal a másikra sandítok. Valahogy bízom benne, hogy nem használta ki a helyzetet… De elmerengek rajta, vajon mennyit habozott.

the last stand



...Az élet valódi határkövei rendszerint nem nyilvánosak
S a titkok néha jobban fájnak, mint az igazság...

..a trágár szavak esélyesek...

- Meglep, hogy ennyire vakmerő vagy
Talán a vakmerő szóra rándul meg a nyakamban lévő lánc. Ó igen... vakmerő. Valójában csak ezt ismertem. Amikor tényleg bátornak kellett volna lenni... nos, akkor valahogy cserben hagyott ez a tulajdonság. Elfog a szomorúsággal vegyes felismerés, az, amely híven tükrözi mennyire rövid idő alatt kiismert engem a nő és én mennyire lassan ismertem ki saját magam. Csak egy Sophie volt az ára...
- Mindig is az voltam...
Nem csattanok fel, bár a hangomban akad némi büszkeség. Nem kellene, mert ez nem épp erény... de én annak fogom fel. Ha ez nem lett volna, talán nem lennék ott ahol. Nem is lennék az, aki. Szelíden simítok ki a lány arcából egy tincset, de talán hiba. Nem tudom emiatt mozdul-e meg, emiatt sóhajt-e, vagy csak a válaszom nem tetszik neki? Esetleg leginkább a kérdésem? Vagy csak mindez így együtt...
- Olyan megszállott? Olyan elvakult, és háborodott? Olyan, aki minden pillanatában szörnyeteg? Nem, Christopher. De minden teliholdkor farkas leszek...
Mély hallgatásba burkolózva figyelem őt. Valahol megnyugszom, hogy nem lesz ilyen torz ocsmány rémség. De nem tudom, hogy mennyire a jelenre érti mindezt vagy épp mennyire a múltra, viszont a szavaiban van valami rutinszerű célirányos határozottság, ami azt sejteti, nem ez lesz az első alkalma a dologgal. Valahol ez egyszerre érdekel, és egyszerre taszít.
– Sajnálom.
Már épp szólnék, hogy ne... mert nekem kellene sajnálkoznom, végtére is engem akart megmenteni és ő járt pórul. De beelőz a folytatással...
- Ha már meseirodalomhoz hasonlítod a helyzetet, attól tartok, a Hófehérkével tévedsz. Rajtam nem segít a herceg csókja. Ebben a mesében csak a farkas van, és majd egyszer… a Vadász...
Visszavághatnék humorosan, hogy mégis miért, próbálta már? de szívem szerint inkább magamhoz ölelném és megvigasztalnám, mert van valami keserédes szomorúság mindabban, ahogy kimondja a valóságot. Ez pedig a torkomra forrasztja a viccelődést. Mintha csak maga se akarná elhinni pedig tudja jól... az övé sose lesz tündérmese. De hát melyik élet az igazából?
Ám mielőtt bármit is mozdulhatnék ő megint gyorsabb. Elnézem mennyire ruganyosan és könnyeden tud felülni és valahol irigylem, mert az én oldalam sajogva zsibbad még mindig. Kurva ágy.
Elmerengve pislogok az ablak felé, majd Anna tekintetét érzem magamon. Arckifejezése zavart és meglepettséget tükröz, de ugyanakkor azt a kaján mosolyt az arcán nem tudom hova tenni.
- Mi az?
Kérdezem és ülök fel én is, sokkal lomhábban és bénábban, mint ő. Pillantásom követi az övét, és rájövök mit is szemlél...
- Ja hogy... úriember voltam, de tényleg!
Emelem meg megadóan a kezem, mintha csak egy mugli zsaruval állnék szemben, aki fegyvert fog rám.
- És ezt ritkán mondhatom el magamról...
A mondatot csak az orrom alá dörmögöm, majd újra komollyá válik az arcom. Aggódva figyelem őt. Felhúzom a térdem és rátámasztom alkarjaim.
- Pihenned kellene...
A suta kötésem még hősiesen tartja magát, de való színű lassan megérik a cserére. Milyen gyorsan regenerálódik egy vérfarkas? Továbbra se tudok szinte semmit róluk.
Annára sandítok... vajon akar róla beszélni? Vajon van értelme faggatni? Úgy döntök egy pillanatnyi mérlegelés után, hogy egy próbát megér.
- Mesélsz róla? Hogy hogy történt?
Hangom halk, nagyon-nagyon halk. Mintha csak félnék, hogy már ez is tönkretenné mindazt, amit gondolok róla, pedig... valójában nem valószínű hogy befolyásolna. Vagy mégis? Minden esetre a szívem kihagy egy ütemnyit ha belekezd a történetbe.

Minden út ide vezet

csend helyett

2000. április

- Ja hogy... úriember voltam, de tényleg!
Halkan felnevetek – nevetnék, de gyorsan elhal a hang, amint az oldalamba beletép a kín. Összecsattanó fogakkal hallgatok el, és fájdalmasan, csendben mosolygok inkább. A fejemet csóválom finoman, s az eszemben az jár, vajon jó-e nekem az, hogy pont velem viselkedett gavalléros illedelemmel.
- És ezt ritkán mondhatom el magamról...
- Megtisztelve érzem magam – mondom játékosan és amikor pihenésre kér, nem ellenkezem, hanem apró bólintással az ágy támlájához húzódom, hátamat a párnáknak döntve. Így közelebb kerülök hozzá, centikre csak, de valahogy nem érünk össze sehol. Ott az a kis távolság, az a hajszálnyi keskeny senki földje, amely a béke és a biztonság záloga. Áldoztak már fel az emberiség során többet is ezekért…
- Mesélsz róla? Hogy hogy történt?
Félrebillentem a fejem, úgy állom sanda leselkedését, és a szeme sarkából feltett óvatos kérdést. Nem népes azoknak az embereknek a tábora, akikkel megosztottam ezt a történetet, bár igazság szerint nem is olyan nagy dolog. Csak nekem az. Az én életem megváltoztatta, fenekestül felforgatta, számomra dráma, de egyébként… Egy meglehetősen unalmas vérfarkastámadás csupán.
- Segítettem egy vérfarkason. Nem tudtam, hogy az, de megsérült, haldoklott… és pisztollyal fenyegetett, szóval nem egészen csak a jóhiszeműségemre alapozta a segélykérését. Minden esetre megmaradt. A társa közben ránk talált, és bár tudta, hogy a főnökük nem kedveli a „szukákat”, ahogy ő fogalmazott… Szóval úgy gondolta, hasznos és csinos tagja lennék a Falkának. De nem lettem, az Alfa mérges lett az egész miatt, és nagyjából úgy reagált a helyzetre, ahogy korábban Walton, a telefonban. De megúsztam, kiharcoltam magamnak némi teret… A többit már tudod – tettem hozzá. Elnéztem az arcát, vajon ezt akarta hallani? A körülményeket és magyarázatot? A miérteket? Vagy a személyesen átélt horrort, a dulakodást, a rettegést? Annak már csak árnyéka maradt, egykedvűen figyeltem a szemem előtt lepergő képsorokat, az egymást és engem tépő szörnyetegekről, az utolsó alkalomról, mikor emberi szemmel láthattam a teliholdat.
- Ha arra számítasz, hogy nagy harc volt, vagy véres, csalódást kell okoznom. Egy szike elrepült, néhány fenevad egymásnak esett, aztán az egyik megmart. Még csak nyoma sem maradt, de a vállam volt, egyébként – tettem hozzá, és lassú, a sebem folytán óvatos és kimért mozdulattal a megfelelő helyre mutattam, félrehúzva a hálóing pántját. Csak érezni lehetett a helyét. Apám ügyes, varázstalan orvostudománya lefőzte a mágikus gyógyítók praktikáit, és olyan finom öltésekkel fércelt össze, hogy a legtapasztaltabb szemek vehetnék csak észre a bőr enyhe mélyedését ott. Nagy sóhajjal engedtem el a ruhadarabot, amely így újra a szóban forgó területre lebbent, eltakarva azt. Legalábbis Cartwright elől. Én tudtam, és éreztem, minden pillanatban, hogy ott van akkor is, ha nem látszik. Akkor is megtörtént. A véremben volt már, és ott is marad, az utolsó pillanatig, és talán egy másodperccel még tovább is.
- Szóval… Ha most már mást gondolsz rólam, mint ezelőtt, nem lepődök meg. Megértem. De egy dolgot azért szeretném, ha tudnál: soha, senkinek nem adtam tovább a kórt. Nagyon vigyáztam erre. Ez is azért sikerül, mert rendkívül sok szigorú szabályt tartok be, hogy így lehessen, és nem csak jóindulatból, meg a moralitásnak megfelelve, ne hidd. Ez önzőség is a részemről. Így tiszta a lelkiismeretem. A gyógymódot keresem, és távol tartom magam az emberektől. Ez minden – mondtam halk sóhajjal, és egy fáradt mosollyal. Újra a kék íriszekbe bámultam, de előtte még a köztünk lévő centinyi helyre lestem. Ott volt még, ott is marad, ott a helye, így van rendben. Nem jó, de rendben…
- Sajnálom – suttogtam Christophernek egy bocsánatkérő félmosollyal. Ha az ő arcán valóban csalódottságot láttam, vagy valami egyéb, szomorkás érzelmet átsuhanni, hát megértettem. Magam is éreztem valami hasonlót.

the last stand



...Az élet valódi határkövei rendszerint nem nyilvánosak
S a titkok néha jobban fájnak, mint az igazság...

..a trágár szavak esélyesek...

A nevetést követő mély csend tudom, hogy a hirtelen fellépő fájdalom szüleménye. Túl sokszor sérültem már meg, túl sokszor ahhoz, hogy jól ismerjem ezt. Még így, akkor is, mikor épp nem én vagyok a szenvedő alany. Most jelen helyzetben szívből gyűlölöm ezt a csöndet. És hozzá párosul a szomorkás pillantásom, pedig nem akarom hogy azt higgye sajnálom vagy hasonló...
Nem tudom mi hatja meg. A tekintetem, vagy a tény, hogy valóban van igazság a szavaimban. Bármi is, inkább hátradől én pedig leutánzom őt egy kevés idő után. Pont mikor az ágytámla kemény fájának hűvösét érzem meg akkor kezd bele a történetbe. És akkor ugrik meg a szívem is egy pillanatra.
- Segítettem egy vérfarkason. Nem tudtam, hogy az, de megsérült, haldoklott… és pisztollyal fenyegetett, szóval nem egészen csak a jóhiszeműségemre alapozta a segélykérését. Minden esetre megmaradt. A társa közben ránk talált, és bár tudta, hogy a főnökük nem kedveli a „szukákat”, ahogy ő fogalmazott… Szóval úgy gondolta, hasznos és csinos tagja lennék a Falkának. De nem lettem, az Alfa mérges lett az egész miatt, és nagyjából úgy reagált a helyzetre, ahogy korábban Walton, a telefonban. De megúsztam, kiharcoltam magamnak némi teret… A többit már tudod
Szemeim előtt felsejlik egy fiatal lány, aki kísértetiesen Anna hasonmása, de naiv, tapasztalatlan és lelkes. Nem nehéz elképzelni az események drámaian szarul alakuló fordulatát, de a szuka szóra szusszantva felmordulok. Hát ők így nevezik? Mint az állatokat? Gondolom egyesek büszkék rá... amilyen pökkhendi a stílusuk és a fellengzős orosz mellkasveréses én vagyok a Magyar Mennydörgő, a fasza, nem is igazán lep meg.
- Ha arra számítasz, hogy nagy harc volt, vagy véres, csalódást kell okoznom. Egy szike elrepült, néhány fenevad egymásnak esett, aztán az egyik megmart. Még csak nyoma sem maradt, de a vállam volt, egyébként...
Szinte látom magam előtt az egyszerű ezüst kis penge csillanását, és azt, ahogy végül Anna testébe fúródik. Talán csak rosszkor volt, rossz helyen... és ennyi múlt a sorsa...
Pillantásom a nő kezére téved, és a pántra, ami fedetlenné teszi szelíd húzásának hatására szép, szinte egységes bőrét.
Nem. Még ilyen közelről sem lehet felfedezni a nyomot... és a fedetlen váll látványának hatására nyelek egyet.
Nem tudom mi zavar jobban, a látvány, a tudat, hogy ott vágta el magát az addigi életétől és tért át akaratlanul egy másik ösvényre vagy az, hogy az oldalán lévő karmolások kurvára nem lesznek ennyire szépek, csak mert én nem vagyok orvos és nem tudom ilyen profin eltüntetni a sebeket...
- Szóval… Ha most már mást gondolsz rólam, mint ezelőtt, nem lepődök meg. Megértem. De egy dolgot azért szeretném, ha tudnál: soha, senkinek nem adtam tovább a kórt. Nagyon vigyáztam erre. Ez is azért sikerül, mert rendkívül sok szigorú szabályt tartok be, hogy így lehessen, és nem csak jóindulatból, meg a moralitásnak megfelelve, ne hidd. Ez önzőség is a részemről. Így tiszta a lelkiismeretem. A gyógymódot keresem, és távol tartom magam az emberektől. Ez minden
Felszakad belőlem egy sóhaj, ami egyszerre megértő és bánkódó. Már értem, miért is viselkedett sokszor úgy, ahogy. Miért is volt ennyire következetesen makacs, ennyire bosszantóan távolságtartó és ennyire... elérhetetlen. De ez mentség? Ez lenne tényleg egyedül mindenre a magyarázat.
- Sajnálom.
A bocsánatkérése meglep. Nem neki kellene, végtére is ő semmit nem tett. És mégis elfog valami megmagyarázhatatlan mély szomorúság, ami könnyen magába is szippant, mert tudom, innentől már nincs találgatás, minden elég egyértelmű.
- Ugyan, ne tedd, kisfarkas. Én is ugyanígy tettem volna...
Viszonzom a mosolyt, bár nem teljesen őszinte pont azért, mert nem tudom tudnék-e ennyire önzetlen lenni. Valószínű kibaszottul nem. Épp ezért is csodálom még jobban Annát, de ezt neki nem kell tudnia. Inkább csak kipillantok az ablakon, amin beszüremlik imbolyogva a fény egy-egy kósza sugara.
- Azt hiszem a másik sebed nem marad ennyire láthatatlan. Én...
Mondanám, hogy sajnálom. Mondanám, hogy ne haragudjon, hogy jobban is igyekezhettem volna és hogy talán fogok is, de már kurvára tökmindegy. Csak megrázom a fejem lemondóan és rápillantok. Ujjaim épphogy az övéhez érintem, mert nem bírom megállni hogy ne.
- Pihenj még. Toszkánát lemondom. A dögöt meg lent a pincébe ráérünk holnap is kifaggatni.
Gunyoros félmosolyra villan ajkam szeglete, mert máris vannak tippjeim hogy fogom megbosszulni a tegnap este eseményeit. Ugyanis a láthatatlan ujjak szorítása még mindig ott matat a torkom körül... pedig, ez már csak a régmúlt emléke.