.. minden út Rómába vezet ..

da vincis demons



...az információ pontosan annyit ér,
amennyit a forrása....

..a trágár szavak esélyesek...

Valahogy nem lep meg a színvilág a ruhákat érintően, amiket az általam sosem használt ágyra dobva találok. Félig nevetve veszem fel immár szárazra törölt testemre, hogy aztán Anna kívánsága szerint az éjszaka kellős közepén leljük kettősünket.
Igazából sose voltam még úgy hosszabb időt senkivel hogy tudjam, ugyanoda tér vissza idővel mint én. Nem az szokatlan hogy mellettem sétál, hogy az étteremben magának rendel vagy hogy az aperol kesernyés ízvilágába beleborzong. Pedig egész kellemes meleg este van. Az olasz étterem, aminek választását rá bíztam nem okozott csalódást, igaz csak a megszokott hétköznapi olasz kajákat sorolta a menü, de azok legalább minőségi alapanyagokból készültek. A bszélgetés fonala mindeddig kényesen kerülte a vérfarkas, Falka vagy Walton témáját, de mind mind a felszín alatt ott tenyészett mint egy rossz métely, ami csak várja hogy felszínre törhessen.
A szokott jó modoromat és kedvemet produkálom, de azért bennem van hogy ma este legalább a feladat egy részét el kellene intéznem, ha nem is a teljes egészet. A kis cetli ott lapul most is a nadrágom zsebében, akárcsak a szilpálca, ami felettébb szükséges lesz ha bárhova be akarok törni.
Az étterem után lábaink visznek a maguk útján és nem erőltetem az irányvonalat. Ritka ha akár ilyesformán is kiadom a kezemből az irányítást, de most egyszerűbb az Anna féle naiv turista világába süppedni. Rácsodálkozni a sok kicsi ámde hangulatos sikátorra, a fényekre, a színekre, az illatokra, a Trevi kútra vagy onnan tovább sétálva eljutni a Vaktikánhoz. Róma nagy, de közel sem annyira hogy ne legyen könnyűszerrel bejárható. Az este végül Angyalvárnál ér véget, vagy legalábbis itt sokkal tovább időzünk mint a többi eddigi helyen. Elnézem, ahogy a lány a zárt kovácsoltvas kapun át felsandít a kőerődítményre.
- Castel Sant’Angelo… Úgy hangzik, mintha az angyaloknak erődre volna szükségük.
Hümmögve nevetek a klisés megjegyzésen.
- Nem, az angyaloknak sosem volt szükségük rá. A mugliknak, na nekik annál inkább. Ez még az első nagy varázslóháborúk idején épült.
Javítom ki összefont karral. Nem lépek mellé, hanem szelíden az egyik kőszobornak támaszkodom hanyag eleganciával. Azúrkék tekintetem sebesen felméri Volkováról az épület homlokzatán mi is a szituáció. Walton adta utasításokban először még össze kell szednem pár holmit de aztán ez lesz a végcél. Itt őrzik, már ha valóban így van, a tőrt amire szüksége lenne.
– Kár, hogy be van zárva. Van még kedved sétálni? Kezd későn lenni. Menjünk arra
- Örülj neki hogy be van. Ha nem lenne itt hemzsengne egy csapat kínai.
Ellököm maham a szobortól aztán felnézek az égre. Mintha felhők gyülekeznének, bár esőt nem sokat ígérnek.
- Bírod még? Holnap is folytathatjuk. Menj csak haza, én még beugrom egy helyre aztán megyek utánad. Hívd a kocsit.
Mellé lépek kezem a két vállára teszem aztán csak szelíden homlokon csókolom. Mintha egy kisgyereket küldenék az óvodába a társaihoz. Elnyomok minden egyéb más késztetést és elindulok a hídon át a folyó túlfelére. Armani még kemény negyed óráig nyitva van, ha sietek még ma lerendelhetem a heti ruhaadagomat hogy aztán holnapra már ne Walton gönceiben és Anna ízlésvilágában kelljen pompáznom.
- Ne várj rám!
Kiáltok vissza hátra és nevetve intek aztán eltűnök két háztömb között. Bízom abban, hogy a városi levegő és Róma maga kellően kifárasztotta annyira a nőt hogy valóban csak az ágyba kívánkozzon, szégyen szemre, egyedül.
Még pont elcsípem a kapuőrt aki örömmel arcán ismer fel és az épp kasszát záró kollégájához irányít. Tíz percet időzök csak az óriási üzletben aminek fényei elhalnak ahogy kilépek újra a hűs utcára.
Jó éjt-tel köszönök el és indulok tovább majd kellő távolságba érve szemtanúk nélkül vetem be magam az egyik sikátorba. A pálcám halászom ki elsőre majd a pergamendarabot. Egy halk kis lumosnak köszönhetően gyér fény világítja meg a terepet, ahol nincs más csak rühes macska és szemét. Ez még nem az a sikátor, amit keresek így nekiállok a karomon lévő órával babrálni. Parktikus darab, pláne mert a megfelelő varázsigével térképként funkcionál. Ezt követve indulok újra útnak hogy negyed órás bolyongás után bejussak abba az átriumos kis sötét belső kertbe, ahol egy kisgyerek szobra áll. A mágia érezhető de erőteljes álcázóbűbáj is védi. Ide tényleg csak az találhat, aki keresi.
Elbillentett fejjel nézem a kislány arcát, aminek a szeméből fekete könyycsepp hullik ki. Már közelebb lépnék mikor mintha valami halk nesz üti meg a fülem. Ösztönösen fordulok hátra, de csak a szél dobál odébb egy papírgalacsint.
- Paranoiás vagy Cartwright...
Korholom magam, majd a pálcám a lány szeméhez irányítom a pálcám. Halkan suttogom el az olasz varázsigét amit talán nem is lenne szabad tudnom.
- Segreto...
Halk kattanás hallatszik és a szobor mandulaalakú szemgördrét fekete apró lyuk váltja fel. Két ujjal nyúlok bele és húzok ki onnan egy nagyon aprócska kis kulcsot. Jobban megnézve arany, vagy legalábbis aranyzott és íves giccses háta azt sejteti hogy közel sem mai darab.
Némán szemlélem a szerzeményem majd zárom le nonverbálisan a rejtekhelyet és fordulok meg. Ideje hát betörni az Angyalvárba.

 

Minden út ide vezet

outfit

2000. április

- Nem, az angyaloknak sosem volt szükségük rá. A mugliknak, na nekik annál inkább. Ez még az első nagy varázslóháborúk idején épült – magyarázza, én pedig érdeklődve hallgatom – bár nem a mondanivalójának szól a kiemelt figyelem. Tetszik, ahogy elneveti magát, ahogy megcsillantja kulturális tudását, s ahogy a szobornak dől. Fölé magasodik a márványkerub, és annak a hátán az idő vasfogától kissé megtépázott, megszürkült szárnyak is. Ha más szögből nézném, olyanok volnának, mintha Christopheré lennének. Vele szemben én is egy talapzatnak vetem a hátamat, s felpillantok a rámborulni készülő, de persze mozdulatlan maradó mitológiai lényre. Nem voltak egészen egyformák, mert ami az ő háta mögött volt, annak a kezében valamiféle lepel kapott helyet. Az, ami fölöttem tárta szét szárnyait, egy vékony, hosszú késpengét fogott.
- Örülj neki hogy be van. Ha nem lenne itt hemzsengne egy csapat kínai.
Most rajtam a sor, hogy jókedvem egy prüszkölésbe fojtsam.  Alapvetően nem szeretem az ilyen jellegű megjegyzéseket, de az ő szájából valahogy ez sem hangzik durván. Talán mert minden más szava is olyan dacosan morcos.
- Te mindenben megtalálod a jót, nem igaz? – sandítok rá a szemem sarkából egy huncut félmosollyal, aztán ellököm magam a hideg kőtől, és közelebb lépek hozzá.
- Bírod még? Holnap is folytathatjuk. Menj csak haza, én még beugrom egy helyre, aztán megyek utánad. Hívd a kocsit.
-  Hát jó. Akkor vigyázz magadra. - Nagyot sóhajtok, és nem veszem le róla a tekintetem, míg odalép hozzám és ajkait finoman a homlokomhoz érinti. Végigsimítok a vállán, kissé meg is szorítom, de csak egy leheletnyit, az ingen át talán nem is érzi. Tudom, miért mondja. Persze nem mutatom, de tudom. Le akar rázni, mert útban vagyok. Betartatja velem, amit megígértem. Legalábbis megpróbálja, s abban a pillanatban magam sem tudom, mennyi esélye van, hogy sikerül neki.
Megrántom a vállam, és elsandítok abba az irányba, ahol legutóbb autóutat láttam. Sok errefelé a sétálóutca, és bár tudom, hogy két vendéglátóm valamelyikének neve említésével akár az Angyalvár közepére is beautózhatnék, megelégszem azzal, hogy a közeli saroknál vegyen fel a sofőr. Engedelmes nyugalommal figyelem, ahogy Cartwright elindul az Angyalok hídján, a kemény szobortekintetek kereszttüzében.
- Ne várj rám! – kiáltja hátra, s mielőtt én is a megbeszélt pontom felé indulnék, emelt hangon rávágom:
- Ne aggódj, nem fogok! – Ez a néhány, víz felett átsikló szó könnyed és derűs. És épp ettől hazugok.
A szigorú képű angyalok talán megbocsájtják nekem a füllentést, mert Mikor Christopher szikár, erős alakja majdnem belevész az éjjel félhomályába, újból elismétlem őket, de csak úgy, hogy én és a kőszobrok süket fülei hallhassák, most azonban őszinte komolysággal, elszántan, mindenfajta jókedv vagy bohókásság nélkül.
- Nem fogok – jelentem ki. Nincs időm töprengve azt a pontot figyelni, ahol befordult a sarkon, mert meghallom, hogy a kért autó a megbeszélt helyen fékez. Reflektorainak fénye élesen elüt a közvilágítás hunyorgó, narancsos derengésétől.
A házak, az utcai lámpák fürgén szaladnak el mellettem, arcom villog a fény-árnyék váltakozásától. Róma nem olyan óriási, hamar ott vagyunk a célállomásnál, feltűnik a gyönyörű palota, én pedig nagyot sóhajtok, hogy lenyeljem a várakozás és a tervek okozta izgalmamat. Kecsesen szállok ki az autóból, és olyan elbűvölő mosollyal köszöntöm az inast, aki az ajtóban fogad, hogy biztosan emlékezni fog rá még jó darabig. A személyzet több tagjával is összefutok, míg felérek a szobába, mely Cartwrighté mellett kap helyet, és amely a saját szállásom lesz az elkövetkezendő napokban. Vagy ki tudja. Rápillantok az ágyra, de csak futólag. Nem azért jöttem haza, hogy megpihenjek. Csak óvatosság volt. Talán a dac sarkall cselekvésre, amiért Cartwright olyan durván adta tudtomra, hogy unalomra kárhoztat. Talán az aggodalom, amiért egy ilyen, közel sem egyszerű vállalkozásba fog egyedül, még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy rendkívüli rutinja van az ilyen és ehhez hasonló ügyekben. De tudjuk, addig jár a korsó a kútra… Míg be nem kötik a vezetékes vizet.
Az ablakhoz lépek, és kilesek rajta. A kertben nem sok fény dereng, a magas fallal körülvett parkban sötétebb foltok jelzik a cserjés-sövényes részeket, s halvány csík mutatja a fehér murvaköves ösvényt. A fűzfapálca úgy kerül a kezembe, hogy nem is emlékszem, mikor húzom elő. Olyan ösztönös az egész, a kocsiban már alaposan átgondoltam, hogyan jutok vissza az Angyalvárig anélkül, hogy bárki meglátna, vagy bárki gyanakodna. Halk pukkanással tűnök el a szobából, hogy felbukkanjak odalent, a bozótos sűrű feketeségében. És már nem vagyok ember.
Különös, hogy bármennyire is gyűlölöm a kórt, amely elhatárol a társadalom többi tagjától, s amely fenekestül felforgatta az életemet, a farkasalakot, melyet emiatt szereztem, valójában egész sokszor tudom a hasznomra fordítani. A fekete mancsok puha némasággal, játszi könnyedséggel taposnak a pázsiton, s az ébenszín bunda selymes szálai között ártalmatlanul siklanak át a legtüskésebb bokrok alsó ágai is.
Lapulva kúszom, majd hangtalanul szökellek át a sziklakert tetejére, onnan át egy fa öles, vastag ágára, hogy végül ruganyosan földet érjek a túloldalon. A farkasok alapból nem kifejezetten kecses lények, de azért igyekszem elegánsan és minél kevesebb hanggal földet érni a fal túloldalán, hogy aztán rohanvást vessem bele magam a római éjszaka sötétjébe.

*

Az Angyalvár környéke szövevényes, keskeny sikátorokból, boltíves árkádokból és egy jókora, buja parkból áll. Könnyűszerrel merülök el a mostanra már egészen néptelen hely kínálkozó fedezékeiben, farkas-fintorral ügetek át óvatosan egy szemétkupac felett úgy, hogy még véletlenül se érjek hozzá, majd ismét szagmintát veszek. Az érzékeny, hosszúkás orr finoman ér hozzá a közeli ereszcsatornához, majd az egyik macskakőhöz a földön. Már épp átfut agyamon a gondolat, hogy kár volt rámutatnom Christophernél a tisztálkodás szükségszerűségére, mert lám, most mennyivel nehezebb dolgom van… Mikor is megtorpanok, s éles érzékszerveimet mind egy szálig a fellelt nyomra hangolom, mely olyan világosan jelenik meg előttem, akár ha világító ösvény volna.
A farkas szoborrá dermed, egyik lába ösztönös irányjelzőként a levegőben előrenyúlik, majd minden izma megfeszül, s halálos csendben rohanni kezd a megfelelő útvonalon. A követett aroma mellé nedves föld, friss fű és hideg kő jellegzetes illatai társulnak. A sarkon már óvatosan fordulok be, sötétben is meglehetősen jól látó tekintetem belefúródik Christopher hátába.
A torkomban dobog a szívem, s kis nyeléssel próbálom bosszúsan megzabolázni, pedig tudom, hogy a hang csak az én fülemben dübörög, az, akit követek, nyilván nem hallja. Ellenben az ostoba kis galacsinnal, aminek a zörgése a mély, rezzenetlen csendben úgy hat, mintha legalábbis egy papírzacskót tépne darabokra valaki.
Csak egy ébenszín villanás, s máris a fedezékben lapulok, a közeli bokor alatt, a szél által mozgatott szeméttel ellentétes irányban.
- Paranoiás vagy Cartwright...
Az égszínkéken izzó farkas szemek összehúzódva tiltakoznak. A két érzékeny fül most lelapul, a bundás test mozdulatlan, s talán láthatatlanná tévő köpennyel sem lehetne jobban elmerülni a bokrok alatti fekete árnyak között. Cartwright kezében aranyosan csillan a varázslat által napvilágra kerülő szerzemény, majd a férfi megfordul. Egy pillanatra látom az arcát, látom a szemében a csillogást, mely talán nem is az aranykulcstól tükröződik. Belső tűz is lehet ez, szenvedélyes, cinkos parázs szikrája.
„Szemtelenül élvezed, miközben bűnt követsz el... És mindenek előtt kihagysz ebből... Te piti kis besurranó tolvaj...” – gondolom félig bosszúsan, félig viszont valamilyen megmagyarázhatatlan, lelkes rajongással, s a farkas fehér fogai kivillannak, mintha finoman az is vigyorogna. Tudom, hogyha ezt a nyilvánvaló alaptalan lebecsmérlést a szemébe mondanám, bizonyára megkísérelné kitekerni a nyakam. Eljátszottam a gondolattal, hogy majd mégis megpróbálom...
Úgy követem, mint egy hangtalan, megelevenedett árnyék. Gondosan ügyelek rá, hogy ne tüzeljem tovább aggodalmát. Elkerülök minden gyanús követ, mely megroppanhat lépteim alatt, s átlendülök minden tócsa vagy szemét felett, mely lebuktathat a hangjával. A sötétben maradok, az árnyak között, onnan követem töretlenül, amint halad előre. Egyetlen egyszer maradok csak le.
A szemem sarkából kaptam el a mozdulatot. Már a várfal közelében voltunk, itt-ott azok a bizonyos angyalszobrok magasodtak a néptelen utca és a rajta tilosban járók fölé. Az egyik mintha megrezzent volna. Talán csak azért láttam így, mert én magam is folyamatos mozgásban és folyamatos nyomás alatt voltam. Meglapulva, pattanásig feszült izmokkal és idegekkel, oldalról sandítottam rá a gyanús műalkotásra, mely azonban ártalmatlannak látszott. Véletlen lehetett csupán, hogy pont sziklaszilárd tekintetének kereszttüzében torpantam meg, de kényelmetlen érzés fogott el. Mintha engem figyelt volna. Pedig az előbb még olybá tűnt, pont, hogy Cartwright után figyel.
Talán csak így alkotta meg a művész, hogy minden szögből úgy érezze az ember, mintha a szobor őrá bámulna. Nem értek a művészethez, lemaradni pedig ennél jobban nem szerettem volna. A biztonság kedvéért a talapzatot megkerülve, a szobrok háta mögött folytattam utamat, s figyeltem, vajon milyen titkos ajtóba, milyen kinyithatatlannak tűnő zárba illik majd az az apró, huncut kis kulcs, aminek arany csillogása olyan jól illett Christopher szemének jegeskék tükréhez.

 

da vincis demons



...az információ pontosan annyit ér,
amennyit a forrása....

..a trágár szavak esélyesek...

Halk sóhajjal indulok el vissza a sikátor némaságában. Nem foglalkozom immár a szemétben kotorászó macskák játékával, vagy a főutcára kiérve a fiatalok nevetgélésével. Célirányosan bár laza eleganciával vonulok. Célom kristálytiszta, bár a kivitelezés még kérdéses.
Nem tudom Waltonnak miért is ennyire sürgető a tőr birtoklása, de akadnak tippjeim. Van A és B tervem is, mert hát lássuk be muszáj több opciót is talomban tartani ha valami balul sülne el. Most nincs nálam feketepor, ami nagy hiba, sem egyéb mágikus kellék a megszokott tárházból, ami szintén elég piti bűnözőre vall, de mentségemre legyen mondva, eléggé sietve kellett elhagynom Angliát és azóta nem igazán volt alkalmam pótolni a hiányosságokat. Nem mintha ezek nélkül az eszközök nélkül ne találnám fel magam. Igazából ha a szil pálca a kézben van már nyert az ügy, pláne ostoba muglik ellen.
Ha az A terv nem válik be, akkor ott van a kiábrándító bűbáj amivel őrségváltáskor éjfélkor könnyű szerrel be tudok lopózni a lezárt területre. Na de persze előbb a Walton féle tippet nézem meg, mert valószínű az kevésbé kockázatosabb mint átslisszolni a fekete ruhás izomagyakon.
Lépteimet a csillagok lassan felhőben úszó de elő-előkandikáló fénye kíséri. Nincs semmi gyanús ebben az éjszakában, és ami megnyugtat, hogy a sofőr is üzenetet hagyott a telefonra. Anna hazaszállítva és minden rendben. Gondolom mostanra letusolt, talán le is feküdt. Van rá esély hogy eleget tud aludni ahhoz, hogy az éjszaka egy részét, jó részét, miattam majd ébren kell töltenie és ez ne vegyen ki belőle sokat holnap.
Mélyet szusszantva a lassan hűlő esti levegőből topranok meg. Az egyik sarkot elvétem mert megint rá gondolok.
Magamban dohogva fordulok korrigálva a hibát és érek Angyalvár széléhez. Elnézek a hídra, a folyóra, a főkapu irányába. Az a B terv. De nem, nem megyek arra. Élek a gyanúperrel hogy Walton bár megbízhatóak a forrásai némileg hiányosak és improvizálnom kell.
Az adrenalin apránként gyülemlik fel bennem, kezdem egyre jobban egyre inkább elememben érezni magam. Ebben persze sok benne van a ma estéből, abból hogy egyrészt biztonságban tudom útitársam és hogy ha arra gondolok hogy nem húzódott el mikor elköszöntem tőle... pedig egész este baromira igyekeztem távolságtartónak lenni.
Nem szerethetsz bele....
Sophie hangja ott suttog, ott vádaskodik, ott hisztizik. Én pedig cinikusan felenevetek rá magamban, mert a szerelem mint olyan számomra ismeretlen fogalom. Hogy is szerethetnék én valakit? Bárkit? Bárkit aki nem Sophie?
Nem, ez talán valami ismeretlen vágykép, de alapvetősen sem lehet belőle semmi... hisz... miért is?
Csak. Nem.
A medál lágy melegen de határozottan fúródik a bőrömhöz. Olyan, mintha csak körbe akarna fonni, ragaszkodva hogy ne váljak meg tőle. A fekete ajtó az aranyszín ajtógombbal döbbent rá, hogy elértem a célom. Félúton vagyok a Vatikán és Angyalvár közt. Az út kb egy kilométer talán kicsivel több, az utca kietlen, csak egy andalgó párocska fordul be az egyik bár fénynyalábja alá hogy szomját oltsa.
Az alohomora nonverbálisan siklik gondolataim közé, a pálca vége megvillan a zár pedig halkan kattan. Nem teketóriázok, kinyitom és be is zárom magam után de varázslattal már nem fixálom. Meglehet erre jövök vissza és ha forró a talaj jobb nem bajlódni ilyesmikkel.
Kettessével szedem a lépcsőfokokat egészen a lakóház padlásterének bejáratáig. Ott aztán megtorpanok és igyekszem a legkevesebb nyikorgással szabaddá tenni az utat a kis aranyló kulcsnak köszönhetően a tetőszerkezethez. A házban lévő poros levegő után élvezettel töltöm meg a tüdőm a friss hűs oxigénnel. Egyetlen ügyes ugrással vetődöm át a korláton, ami egy hosszú de rohadt keskeny összekötőhidat képez Vatikánváros és Castello di Saint Angelo között. Régebben ez a pápa útja volt, kifejezetten olyan célokra használták ha a gyorsan kellett menekülni vagy valami oknál fogva kihallgatásokon esetleg ítéleteken részt venni, és a prónép tömegét el kellett kerülni. Mert ugyan ki merészkedne a tetők felé?
Szelíden kocogni kezdek, mert bár a legtöbb turista bamba és azt se veszi észre ami az orra előtt van, még sem túl jó ha esetleg valaki kiszúr. Igaz  magasan vagyok de mégis védtelenül. Csak egy-egy angyal szobor adhat valamicske megbújást ha úgy hozza a szükség. Eljátszom a kiábrándító bűbáj hasznosságával de úgy ítélem meg talán fölösleges ennyire paranoiásnak lenni és inkább csak lépteim szaporázom meg.
Mikor a vastag várfal felett átérek és immár az erőd kemény kövezetének oltalmába húzódom akkor döbbenek rá mekkora ostobák az őrök. Csak lent állomásozik egy csapat, idefent senki sem. Gondolom úgy vannak vele hogy innen nem érheti őket támadás...
Mekkora tévedés!
Elégedett sunyi vigyorral nézek körbe és találok is egy ablaktáblát, amit könnyeden és praktikus, ügyes mozdulatokkal halkan nyitok ki, hogy aztán elnyeljen az egykori várbörtön sötét belseje.

 

Minden út ide vezet

outfit

2000. április

Rémülten farolok be egy szemeteskonténer mögé, s levegőt sem veszek, míg Cartwright elhalad mellettem. Talán kutyának nézne, talán megakadna rajtam a tekintete, de valahogy jobban érzem magam így, hogy nem lát. Ha nem lát, mert az imént, mivel hirtelen visszafordult, csak hajszálakon múlt, hogy bele ne fussak. Mi ütött belé? Ez egy csel talán, mert számít rá, hogy társasága lehet? Vagy csak elbambult?
Tekintetem végigkíséri, ahogy elhalad mellettem. Határozott, ruganyos léptek, öntudatos haladás… Amik nem is egészen a várba vezetnek. Nem értem, s egyre jobban lemaradok, a biztonsági okokon túl azért is, hogy hátra-hátrapillantsak az egyre távolodó célpontra. A farkas értetlenül billenti szét füleit, de azért kitartóan követi a férfit tovább, végig a sötét utcákon.
A fekete ajtón egy aprócska villanás tükröződik. Nem több egy halovány szikránál, majd újra az éjjelbe vész. Ugyanúgy, ahogy Cartwright is, akinek sziluettjét szintén elnyeli az ébenszín nyílászáró mélye.
Hirtelen nem tudom, mit tegyek. Ha ki akarnám nyitni az ajtót, vissza kéne változnom, azzal viszont elveszteném a kiélesedett érzékeket és a különlegesen ügyes mozgékonyságot, melyekre minden pillanatban nagy szükségem van. Ha azonban négy lábon maradok, nem követhetem őt. A farkas bársonyos, hegyes, fekete füle végtelen óvatossággal simult az ajtó lapjára. Ha valaki ezt látta volna kívülről, talán megmosolyogta volna a képet, amint a kutyaféle megfeszített figyelemmel, hallószervét a fára tapasztva hallgatózik, akár egy neveletlen gyerek. Csakhogy nem látta senki.
Szapora lépcsődobogást hallottam, majd újabb ajtó távoli, fentebbről hallatszódó halk nyikordulását. Innét nem láttam, mi történik, de a tetőcserepek ropogásából kikövetkeztettem. A farkas a fülét hegyezve, óvatosan változtatott megfigyelőállást, és megkerülte az épületet, hogy fellesvén elkapja a macskaügyességgel ugró férfi körvonalát a csillagos, felhőktől szaggatott mennybolt-háttér előtt.
Cartwright eltűnt a szemem elől, de tudtam, hogy ez az út, amelyre ő lépett, számomra nem járható. Ha követném, odafent könnyűszerrel kiszúrna. Maradt hát az, hogy keressek egy B tervet, s maximális sebességgel loholtam vissza a vár tövéhez, a lehető legnagyobb körültekintéssel, a legnéptelenebb utakon. Nem egyszer éreztem azt, hogy talán épp felettem rohan el egy boltív tetején, vagy egy háztető gerincén át, de négy láb az négy láb. A végén már vad galoppban szeltem keresztül a csendes sikátort, hogy kibukkanjak egy sarkon. Megjelenésem szétkergetett egy falka szakadt kóbormacskát, s apró sikolyt fakasztott egy arra járó párocska hölgytagjából. Sietve vágódtam be előlük egy újabb kanyarba, mielőtt rájöhettek volna, hogy nem a macskákat üldöző kutya vagyok.
Tudtam, mit keres Christopher. Tudtam, hogy el akarja lopni. Amit viszont nem tudtam, de valahogy sejtettem, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, mint ahogy ő gondolja. A farkas ösztönei, vagy az én kötődésem szították az aggodalmat, mely egyre növekedett bennem? Magam sem értettem, de valahogy fojtogatott az érzés, hogy veszélyben van. S újból fájdalmasan összeszorult a gyomrom, mikor az angyalok szobrainak kemény tekintetével találkoztam.
A farkas sebesen robogó mancsokkal a kockakövekbe kapott, s újabb éles kanyarral száguldott közvetlenül a várfal tövébe az építmény azon oldalán, mely leginkább távol esett a főkaputól és mindenfajta mozgástól. Még a közvilágítás is ritkásabb volt ezen a félen. Megcélzott két fényudvar közötti sötétebb területet. A fal tövében szemetes konténer, felette apró, lőrésnél alig nagyobbnak mondható ablaknyílás.
Nem volt fékezés. Nem volt hezitálás. Jött az ötlet, a semmiből, ahogy a farkas is megjelent, s fekete villanásként vágta át a maradék távolságot. Elrugaszkodott, dobbantott a bádogfedélen, majd, mint a rugó, vágódott be a nyíláson.
Eddig tartott az ötlet, itt azonban elvesztem. A keskeny résen a lendület miatt éppen át tudtam csusszanni, pedig szűkös volt, ráadásul a falvastagság is vagy fél méterre rúgott. A másik oldalra komoly küzdés árán tudtam csak átevickélni, centiről centire kúszva, s titkon rettegve, hogy beszorulok. Hajszálon múlt, hogy nem így lett.
Odabent sötét volt, csak egy apró, helyzetjelző fény pislákolt, megcsillantva vitrinek üvegeit, s a bennük rejlő fémpénzeket, kancsókat, miegymást. A farkas finoman megrázta magát, és lábujjhegyen átügetett a következő terembe, ahol a folyosóról kicsit több fény szűrődött be. Itt egy római kori szoba volt berendezve, néhány egyszerű, ősrégi használati tárggyal. Az egyik sarokban egy, a kintiekhez hasonló angyalszobor sötét sziluettjét figyelhettem meg. Ennek a kezében egy míves buzogány kapott helyet. Zavarba ejtően illett kifejezéstelen márvány-arcához. A farkas aggódva villantotta felé szeme fehérjét, aztán lecsapta füleit, egy kicsit jobban behúzta nyakát, és megszaporázta lépteit. Tudta, mit keres, tudta, hol keresse… De az nem az ő dolga volt. Ő, elrejtőzve a megfelelő teremben arra várt, hogy megjelenjen, akit idáig követett. A bársonydrapéria mögül pásztázta körbe a szobát kéken izzó szemével, de az első, akit meglátott, nem a megérkező Cartwright szikár alakja volt, hanem egy újabb, a terem szélén álló angyalszobor. Nem tűnt különlegesnek, sem fenyegetőnek, nem produkált semmit, még csak nem is volt rajta érezhető igazán semmi mágikus erő, de az állat hátán finoman mégis felborzolódott látványától az ébenfekete, selymes szőr…

da vincis demons



...az információ pontosan annyit ér,
amennyit a forrása....

..a trágár szavak esélyesek...

Óvatosan...
A hang Soph bársonyosan puha hangja oltalmazó, már-már védőn és aggódón szólal meg bennem. Tudom hogy nem érhet nagy baj, mert itt van velem, csakúgy mint mindig. Egy percre hunyom csak le a szemem és szívom be a levegőt. A múzeum sajátos és egyedi atmoszféráját. Itt fent a csupasz kőfalakat követve lejutok egy szintet, ahol már a biztonsági zóna kezdődik. A riasztókat egy egyszerű de praktikus némító bűbájjal kiiktatom és folytatom az utam. Mikor a kupola oldalsó részéhez érek egy másodpercre hezitálok. Az út két felé ágazik. Az egyik lépcsősoron normál esetben csakis fel míg a másikon csakis le lehet közlekedni. Ámde most nincs tömeg, nincs semmi akadály vagy gát, hacsak egy erre tévedő biztonsági őrt nem veszünk. Ideje lenne talán mégis alkalmazni azt a kurva kiábrándító bűbájt, csakhogy... nem fűlik hozzá a fogam. Rohadtul utálom mikor egy felvert tojásként végigcsorog az átlátszóság finom szövete és elrejt az ostoba muglik vagy épp varázslók elől. Inkább az órámra pillantok, amin apró pöttyök jelzik az emberek helyeit.
Szusszantok miközben Sophie súg hogy a jobb oldali lépcsőt vegyem igénybe. Bízok az intuícióban na meg abban hogy csak nem vezet félre. A bosszú sajátos eszköz de nem vall rá. Sosem vallott rá.
A kezemre azért a zsebemből kesztyűt húzok. A bőr halkan reccsen meg. Ezt még Walton kelléktárából vettem kölcsön, s bár igazából picit nagy azért épp pont nem csúszik le a kezemről. Fontos hogy ne hagyjak ujjlenyomatot, mert a muglik már ezen a téren is fejlődtek. Nekem pedig nincs hangulatom bűbájjal takarítani pláne ha netalántán az olasz mágiaügy is belekeveredik.... azok meg a pálcám jelenlétét érzik meg. Minél kevesebb a mágia annál jobb.
Amennyire csak tudok, halkan osonok le egy szintet. Így a többszintes épület középső szekciójába érek, oda, ahol az úgynevezett Angyalok terme vagy Angyalterem is helyet kap. Itt főleg, már névből adódóan is a témába vágó szobrok, festmények és egyéb műalkotások kapnak helyet.
Ha nem lenne mindez kellően elég, a terem ajtaja mellett a kilincs itt is, mint a padlástér esetében is apró angyalszárny mintával ellátott.
Tehát jó helyen vagyok...
Elégedett gondolatként suhan végig mindez rajtam és felötlik bennem, vajon Anna mennyire helytelenítené azt, amire készülök.
Sose bírtam az erkölcscsőszöket és épp ettől meglepő hogy szinte kedvem lenne röhögni egyet a magam elé képzelt kemény orosz arcvonáson. Ehelyett inkább némán csak előre lépek és a teremben a nyomokban fellelhető gyér mágia fonalát próbálom felvenni.
De semmi.
Nem érzek semmit pedig teljesen kiürítem az elmém. Nincs benne már Volkova, vagy Sophie, de igazán semmi sem. És még így, ennek ellenére sem érzem meg a tőr mágikus érintését.
- A kurva életbe...
Halkan szitkozódom mert sejtem mire megy ki a játék. Vérmágia? Az lehet a kulcs? Csak az fedi le ennyire jól, ennyire száz százalékig a rejtekhelyet. Sok helyen jártam, sok mindent tapasztaltam. Eddig is minden túl simán ment.
Kezdem azt érezni hogy valami nem stimmel és kurva nagy a bibi, de úgy vagyok vele hogy talán csak...
Walton nem intézhet mindent ennyire jól. Nem.. itt... csapda lehet. Ettől függetlenül nem tudok nagyon mást tenni mint amit a megérzésem és a bennem dolgozó sok éves tapasztalat diktál. Ha már belemásztam hát végig kell csinálnom. Hiába szorul a hurok, nem tudok mit tenni.
Lehúzom a kesztyűt a bal kezemről és pálcám ráirányítom. Apró kis vágást ejtek a hófehér felületen pont ahol az életvonalam rajzolódik ki. Nem hiszek a tenyérjóslásban sem semmiféle egyéb hasonló szarságban, de azért most valahol ironikusnak tűnik a dolog.
Hagyom hogy egyetlen csepp vér a döngölt kőpadlóra érjen.
Némán, visszafojtott levegővel várom hogy eltűnjön a gát és megjelenjen a titok őrzője vagy akár tőlem maga a penge. De... úgy fest megint csalódnom kell és a nagy művészek alkotásának árnyékában még a vérem is hiába ontom...

Minden út ide vezet

outfit

2000. április

Az angyal dermedt tekintete, kifejezéstelen arca, a kezében nyugvó pallos fogva tartja elmém, egyszerűen nem tudom nem azt bámulni. Gondolhatnám, hogy csak a teremben uralkodó félhomály teszi ilyen kísértetiessé, vagy hogy saját, zaklatott elmém hiteti el velem, hogy több van benne, mint élettelen kő. De az ösztöneim mást súgnak.
Cartwright megjelenése elvonja némiképp a figyelmem. Elgondolkodom, miért is vagyok itt. Hogy rápirítsak a legalkalmatlanabb időpontban? Hogy cinkosa legyek? Hogy első kézből értesüljek arról, mi történik? Nem. Miatta vagyok itt. Egyszerűen csak nem akartam, hogy egyedül legyen. Nem akartam kimaradni ebből, nem akartam nem mellette lenni. Talán egy kicsit a büszkeségem is hajtott, mert semmiképp sem fogadtam el azt az unatkozó szobacica keretet, amiben valahogy jól esett volna látnia. Persze, jól esik a városnézés, a sodródás – az is én vagyok, de ez is.
- A kurva életbe...
Megdobban a szívem, mikor elmélyed, mikor szinte csukott szemmel körbefordul. Van benne valami tagadhatatlanul mágikus, valami, ami kiemeli ezt az egészet egy egyszerű besurranó lopás alantas fogalmából. Ő, akció közben… szinte művészet. Egy otromba felkiáltással persze, mert máskülönben nem is volna önmaga.
A farkas orrát még megcsapja a kiserkenő vér rozsdás, édeskésen émelyítő szaga, majd az állat köddé válik, s emiatt a drapéria épp csak meglebben. Már én vagyok ott, teljes valómban, és bár eszem ágában sincs megzavarni Christophert, jól esik tudni, hogy akár szólhatnék hozzá, s hogy most saját szemeimmel tanulmányozhatom, amint tevékenykedik. Kecses ujjam finoman, óvatosan húzza arrébb a vörös bársony anyagot, hogy jobb rálátásom nyíljon… Aztán felhagyok az óvatoskodással.
Amint a vér a porba hull, s rózsavirág módjára szétterül a padlón, a szobor addig semmibe révedő, pupillátlanul fehér mészkőtekintete feketén izzik fel. A nehéz pallost tartó kéz oly könnyedén lendül fel, mintha könnyű fakardot fogna csak. A kő úgy mozdul, mintha természetesen fehér, de emberi izomzat és bőr volna. A szárnyak megrezzenek, a penge a magasba emelkedik.
- Chris…! – Csak ennyire van időm, mert egyszerre túl sok dolog történik hirtelen. Öntudatlanul jön a számra a név, és nem is tudom befejezni. Remélem, hogy elég figyelmeztetés, hogy időben el tud ugrani. Felkapom és meglendítem ugyan a pálcám, de sokkal közelebbi problémával is szembe kell néznem, mint a terem túlsó felében elszabadulni látszó pokol. A szomszéd teremben látott buzogányos műalkotás ugyanis szintén nem maradt tétlen, s nagy dörrenéssel, egy lépésből csörtet át a két szoba közti nyitott ajtón, hogy fölém lendítse tüskés fegyverét. Én azonban már útjára indítottam egy nonverbális petrificus totalus varázst a másik márványmonstrum felé, aki a tolvaj megbüntetésére indult…
 

da vincis demons



...az információ pontosan annyit ér,
amennyit a forrása....

..a trágár szavak esélyesek...

Már épp újfent elkáromkodnám magam de most olyan cifrát hogy azt senki nem szeretné igazán hallani vagy kirakatba tenni, mikor tudom, érzem, nagy gondban vagyok. A probléma igazi gyökere csak az hogy magam sem tudom mire készüljek fel. Igazából inkább érzem a fenyegetést mint bizsergést és valahol a nyakam tájékán egy rám szegeződő szempár kereszttüzében érzem magam. Mégse fordulok meg, mert sejtem azért csak nem lehet minden hiába. Ugye nem?
Talán inkább hinni akarok benne, talán inkább akarni hogy több időm legyen... de az nincs.
Sophie hangja követelőzően csendül fel lelkemben és csak egy szót üvölt: Menekülj!
Nekem azonban a lábam mintha gyökeret vert volna, mintha csak ujjaim azért az elátkozott kurva da Vinci alkotta tőrre tudnának rámarkolni, mert anélkül nem lenne élet az élet.
- Chris…!
Anna hangja olyan élesen, olyan parancsolóan és olyan kétségbeesetten hangzik fel a hirtelen jött semmiből hogy erre már nem tudok nem reagálni. Első másodpercre azt hiszem, hogy a képzeletem játszik vele, arcomra a dacos harag után rögvest a színtiszta és őszinte meglepettség ül ki, ahogy felé fordulok. Csakhogy nincs időm megszemlélni hogy valóban Volkova idegesítő jelenlétét köszönthetem-e társaságomban, ugyanis egy felém sújtó bárd pengéjével nézek farkasszemet.
Másodpercek töredéke és a ruganyosság meg talán a vakszerencse ment csak meg, hogy a bárd nem épp a karomat metszi le a törzsemről hanem van annyi időm hogy félreugorjak és nem túl elegánsan az egyik vitrinnek essek.
Magamban káromkodva bámulok fel az előbbi szépséges és egyben jelentéktelennek tűnő angyalszoborra, amelynek immár éjfekete a tekintete és egyetlen célja van... megölni engem.
Fogalmam sincs miféle boszorkányság, milyen elcseszett varázslat ez, ami életre kelti ezeket a faragványokat, de az hamar tisztázódik bennem, hogy nincs időm kideríteni. Mikor pedig az angyal felém fordulva újra támadásba lendül jobb híján a két lába közt lendületből a padlón csúszva igyekszem egérutat nyerni.
A tizedmásodpercek törtjátéka alatt látom, hogy valóban nem a képzeletem csalt meg hanem tényleg Volkova áll nem messze tőlem. Pálcájával a kezében egy másik életre kelt kőszörny ellen küzd, egy harmadik pedig most próbál betévedni a szobába.
A helyzet csöppet sem rózsás a megoldás pedig úgy tűnik kurvára várat magára. A vérző kezemmel lököm el magam a padlóról és pálcámmal a nekem háttal álló angyalra célzok.
- Stupor!
Az átoknak annyi hatása van hogy a nehéz márvány szárny felső részéből letörik egy jókora darab, de ártalmatlanításában használhatatlannak bizonyul a varázsige. Újabb cifra káromkodásokkal könyvelem ezt el, miközben újból kitérek a megbűvölt lény elől.
Olajra kell lépni...
Ezt nem Sophie mondja, ezt én magam tudom. Ha nem találunk gyors kiutat mindketten rajtavesztünk. Ugyanakkor bennem van a késztetés, hogy a tőr ittlétének ez is a bizonyítéka. Lehet akad más kevésbé értékes varázstárgy is, de mégis mi a frászt keresne egy rakás zomiszikla ha nem a tőrt őrzi?
Az egyik kisebb asztalnak nekiesve gurulok át rajta hogy megnézzem a bárd milyen szépen vágja ketté az antik bútordarabot. Hitetlenkedve pislogok fel az angyalra, aminek inkább most démonszerűekké válnak a vonásai és a döbbenetem akkor teljesedik ki mikor meglátom az egyik tőle balra lévő kőfal kockájában az újabb angyalszárny motívumot.
Az agyamban lázasan kigyullad a lámpa, az adrenalin pedig feledteti az összes sajgó zúzódásom és sérülésem... immár csak arra összpontosítok, hogy elérjem a falszakaszt. Ez nem egészen egyszerű mert a bárdos és a kardos angyalt is ki kell cseleznem, ami egy vaskos kőoszlop nekifeszülésével és felborításával sikerül is. Vérem ujjam érintésére a szárnymotívum aprócska kulcslyukká formálódik, amibe beletéve a zsebemből sebtébe előkapott kis nyitót tökéletesen beleillik. Egyetlen határozott fordítással kattan a zár... de az azúrkék lámpalázas íriszeim csalódottan kapják ki a kis pergamendarabot a helyéről.
Már épp megfordulnék, amikor éles fájdalom nyilal a jobb vállamba valahol a lapockám alsó részébe. Akaratlanul ordítok fel a nem várt támadásra amint a kardos angyal merényel ellenem, miközben ujjaim görcsösen rámarkolnak a pálcámra és a véráztatta tekercsre.

Minden út ide vezet

outfit

2000. április

A sóbálvány átok belecsapódik a kemény márvány mellkasba, majd egy színes villanással szétfröccsen rajta, mintha csak víz volna. Kicsit azért feltartja a lényt, melynek fekete tekintete így felém villan.  Tudom, hogy ezzel megszereztem magamnak. Addig sem a vitrinek közt vergődő Christophert célozza. Őt amúgy is lefoglalja már egy bárddal vagdalkozó harmadik angyal, legalább ezt megússza.
A másik helységből előrontó teremtmény a magasba lendíti buzogányát, aztán teketóriázás nélkül csap le vele. Egy tört másodpercig nézek vele farkasszemet, pattanásig feszült izmokkal várva, majd a megfelelő szögben, a megfelelő irányba szökkenek el előle. A nehéz, tüskés fegyver széttépi a drapériát ott, ahol egy pillanattal előtte én álltam. A vörös bársonydarabok úgy lógnak a vastövisekről, akár a véres húscafatok.
A hátam mögött egy stupor harsan el. Elönt tőle a bátorság, hogy Christopher hangját hallom a kavarodásban. Az angyal szárnyának egy darabja nagy dörrenéssel válik el a szobortól. A levegőbe sziklapor és lehasadó szilánkok robbannak, a padlóba belecsapódik a letört rész. Ettől függetlenül a buzogány újabb ütésre lendül, a szoborarc kifejezéstelen szenvtelenséggel bámul le rám. Az utálatos arcába küldök egy nonverbális stuport, felbuzdulva az iménti sikeren. A márványvonások porfellegbe burkolóznak, s a lény, bár nem adja jelét dühnek, vagy félelemnek, kissé hátratántorodik.
Cartwright felől felváltva hallatszik átok és káromkodás, és ha nem ilyen helyzetben volnánk, talán felnevetnék a helyzet komikumán. Így azonban kedvem volna csatlakozni szólamaihoz, s csak azért nem teszem, mert elvonná a figyelmem az összpontosítástól.
Azért a szemem sarkából, míg sietve eliszkolok az újabb, lesújtó szoborlény pallosa elől, meglesem, hogyan boldogul. Elkerekedik a szemem annak láttán, mivel foglalatoskodik a menekülés helyett. Hihetetlen, hogy a kulccsal bíbel, és a falat matatja! Majdnem elvétem a ritmust a bosszankodás közepette, s egy hajszállal kerülöm el az újabb rám irányuló csapást. A nyomomban, ahonnét elugrom, nagy dörrenéssel szántja fel a penge a padlót.
- Mennünk kell! – Hangom nem dühös, nem parancsoló, de kétségbeesett és kérlelő. Egy vitrin mögé lendülök, hogy kikerüljem a közeledő buzogányt, s becsukom a szemem egy pillanatra, míg a fegyver keresztülvág az üvegen. A szilánkok zápora elől elfordítom a fejem, s az arcom elé kapom a kezem, így megúszom néhány, a hajamba pottyanó törmelékkel és pár felületes karccal.  A következő roham azonban gyorsan közeledik, úgyhogy tovább mozdulok, mint a villám.
Fizikai összecsapásban, közelharcban esélyem sincs. Az egyetlen fegyverem a fürgeségem, persze, ha nem számítjuk a varázspálcát, amivel azonban épp csak távol tudom tartani a másik szobrot, szorgalmasan sorozva őt a néma Stupor!-okkal. Néha emez, a közelebbi buzogányos is kap belőlük, de nem sokat érnek, és ahogy fáradok, egyre kevesebbet. Bár egyszerre csak feltűnik, hogy valamerre – és nem a nekünk kedvező irányba – haladnak, csalnak, hogy jobban helyezkedhessenek. Ugyanis nem engem akarnak.
Hiába szólongatnám, tudom, hogy nem hallaná meg. A feladat, a kincs, az összpontosítás egészen elvarázsolta őt, beszippantotta, és most se hall, se lát, amint a falban meglelt kis fülke tartalmát tanulmányozza. Hiába tántorítom el az egyik fenevadat az arcába küldött átokkal, a másik kettő eléri őt. A bárddal felfegyverkezett szobrot egy lábbilincselő átok tartja helyben, igaz, nem sok ideig, mert erős sziklaizmai hamar le fogják győzni a bűbájt. De most ez a kis idő is élet-halál kérdése, és még mindig van egy lény, amely elszántan tör a célja felé, hogy megakadályozza és megbüntesse a lopási kísérletért az embert, aki nem becsületes szándékkal érkezett ide…
A varázslat nem használ, és mikor elkeseredésemben ráugrok, a fenevad könnyű szerrel elsöpör, egyszerűen félrelök az útból.
- Ne! - Háttal zuhanok neki egy állványzatnak, melyen néhány míves kard kap helyet. Összecsengnek a pengék, furcsa kíséretet kölcsönözve Cartwright szívet tépő ordításának és a jelenetnek, amint az angyal két kézzel tartva pallosát szúrva lesújt rá, majd újból felemeli fegyverét. Legalább nem talál tökéletesen, a seb egyelőre nem halálos, valószínűleg megzavarta az, hogy engem el kellett távolítania az útból. A férfi pedig még mindig azzal az átkozott papírtekerccsel bajlódik, és nem ereszti a zsákmányt, pedig az angyal már lendül, hogy bevégezze a feladatát, ezúttal pontos találattal…
De az nem is a zsákmány – villan át az agyamon. Nem a kés van Cartwright kezében, amit Walton kért. Az ott csak egy darab papír. Talán… Talán nem is számít. Talán ez így nem is lopás…
Lendületből kapom fel az állványról a hozzám legközelebb eső, cirkalmas díszítésű kardot, és nagyot füttyentek, hogy felhívjam magamra a teremtmény figyelmét. Bár elég félszegen tartom a míves mintázatú pengét, akkor is a birtokomba kerül. Elvettem. Elloptam.
Az angyal azonnal megtorpan, irracionálisan gyorsan, nyaktörő mozdulattal tekeri felém a fejét.
- Ő nem lopott el semmit tőletek! – fújom, és meglendítem felé a tárgyat, mely viszont orvul a tulajdonomba került az imént.
Megrettenek persze, a fekete tekintettől, de a szörnyeteg legalább nem sújt le a másik emberre. Ahelyett lendületes léptekkel szeli át a köztünk lévő távolságot. Megdermedek a közeledő, döngő léptektől. Hallom, hogy a hátam mögött a másik kettő is felém indul. Bumm, bumm, dübörögnek a márványtalpak. Jobb, ha nem nézek hátra. Meredten bámulok erre, amelyik velem szemben áll. Ujjaim megszorítják a kardmarkolatot, amit nem is tudom, hogyan kéne igazából fogni, hogyan helyesen tartani. A félelem majdnem megbénít, de az utolsó pillanatban, mikor már felettem magasodik mindhárom fegyver, nem hátrálok meg. Talán nem jó ötlet volt. Lehet, hogy most meghalok. De bízok az elméletemben, összeszedem minden bátorságom. És a földre hajítom a lopott pengét.
A kard csengve-bongva pattog végig a csatától megrepedezett padló kövein, majd megáll. A szobrok még mindig fölém magasodnak, de azok is megdermedtek. Nem mozdulnak. Némán bámulok fel rájuk, de csak, hogy megbizonyosodjak arról, abbahagyták az ámokfutást. Aztán ahogy letaglóz az imént történtek súlya, térdre rogyok. Kicsit hallgatok, mielőtt elhagyná a számat az első dolog, amit ebbe a hirtelen beálló, rezzenetlen csendbe bele szeretnék mondani.
- Nem vártam. - Saját, kissé rekedt hangom segít kitisztítani a fejem. Ez már nem az angyaloknak szól, bár még mindig azokat nézem, és a három gyilkos fegyvert a levegőben. Nehezen tudom levenni róluk a szemem, és odafordulni Christopher felé, pedig tudom, hogy megsérült, és mindjárt segítek is, amint visszatér a lábamba az erő.
A helység közben elképesztő átalakuláson megy át, minden törmelék porfelhővé bomlik. Egy mágikus szél kavarja fel a gomolygást, s végigsöpör a termen. Visszaállítja az összes kárt, helyükre sodorja az angyalok szobrait, s végül utolsó erejével még belekap hajtincseinkbe és kissé megviselt ruházatunk ráncaiba. Megborzongok tőle, míg végigsimít az arcomon, s elsöpri a belógó fekete szálakat, majd a semmibe vész. Borzongva pillantok újra a szoborra, mely most mozdulatlan, kifejezéstelen arccal áll a helyén újra a sarokban. De már tudom, hogy nem egyszerűen áll. Hanem vár. Aztán végre kezdek magamhoz térni, s ebben nagyban segít, hogy Cartwright felé fordulok.
- Te rögeszmés, eszement, megszállott… Lehetetlen alak - A szitokszavak segítenek kitisztítani a gondolataimat, érzem, ahogy felforr a vérem és a félelem bénító jege lassan leolvad tagjaimról. Tenyeremet a földre fektetem, és megpróbálok talpra állni, kezemben a pálcámmal, hogy begyógyítsam a sebét. Vagy leátkozzam a fejét a helyéről - ezt még nem döntöttem el.

da vincis demons



...az információ pontosan annyit ér,
amennyit a forrása....

..a trágár szavak esélyesek...

Ahogy a penge a bőrömön át húst és inakat szakít fel nem marad más csak a fájdalom. Azt még érzékelem, hogy Anna felém kiált valamit de túl tompa túl semmitmondó ahhoz képest ami most lefoglal. A tőr csábítása erős, nagyon erős. Olyan ez mint a drog. Tudod hogy hiba, hogy nagy és végzetes hiba de egyszerűen képtelen vagy ellenállni neki.
Valahogy így vagyok ezzel, és ez a baj. Talán ha figyelnék rá, talán ha nem kötné le annyira a becsvágy minden idegszálam érzékelném a veszélyt... de így esélytelen.
Az üvöltésem bezengi a teret és szinte biztos hogy ezt az alsóbb szinteken is meghallják. Immár valóban mindennél égetőbb hogy eltűntjünk, de jelen pillanatban jobban lefoglal a mellkasomon kikandikáló mészkard hegye és annak bámulása.
A fehér követ vörösre festi a vérem míg a tenyeremből a papírtekercs jut ugyanerre a sorsra.
- Ne!
Nem tudom Anna miattam, értem vagy nekem üvölt. Tudom hogy egyedül esélytelen lesz ellenállni, még talán ketten is kevesek vagyunk hozzá. Így azonban hogy a hátamba fúródik a penge nem sokat tehetek érte. A hasztalanság végtelenségének érzése kerít hatalmába és csak annyit tudok tenni a szabadulásom érdekében hogy hátra lökök egy stuport, amitől az angyal arc szétrobban. Ez ugyan hatásos, legalább az engem felnyársalt kardot elengedi, de közel sem bénul vagy hal meg. Torz arcával inkább elindul Volkova felé.
Nehezen szedve a levegőt vetem magam erőből a falnak, hogy a hátamból kiálló óriási kard maradék felesleges részét összezúzzam Tudom, hogy ez mágikus seb, nem lesz könnyű gyógyítani így jobban járok ha egész addig ki se szedem a bennem rekedt szilánkot míg biztonságba nem érünk. Addig legalább van esély hogy nem vérzek el... legalábbis azt hiszem.
Mire felocsúdok a néma csendesség vesz körbe. Pislogva párat látom hogy a nő féltérdre ereszkedve gubbaszt a három kőszörny közvetlen közelében, történetesen pont alattuk. Bármelyik elkaphatná, bármelyik könnyeden megölhetné de azok nem mozdulnak immár. Meglepetten kostatálom ahogy a következő percben a kisebb légörvénynek köszönhetően minden ugyanolyan makulátlan rendbe kerül, mint ahogy volt. Csak a bennem rekedt pallosdarab jelzi, közel sem volt idillien egyszerű a találka.
Remegő kézzel dőlök neki a falnak, igyekszem összeszedni magam a gondolataim és bőszen remélni lesz erőm ahhoz, hogy elvonszoljam magam valameddig legalábbis ki innen...
- Te rögeszmés, eszement, megszállott… Lehetetlen alak!
Mérgesen a fájdalomtól lüktető dühvel fordulok felé. Szemeimben harag villan. Még ő korhol engem? Még neki van képe nekem esni?
- Merlin rothadó hajhagymáira! Mi a faszt keresel te itt?
Mert hogy nekem alapos okom volt ide betörni az biztos... de neki? Követett? Hát persze hogy követett? De mégis milyen úton és módon? Hogy találta ki hogy ide jöttem? És minek próbált segíteni? Nem mondom hogy nem örülök, mert valószínű lehet most felnyársalt volna egy angyalszobor. De akkor is...
- Nem, erre nem érünk rá. El kell tűnni innen.
Próbálok racionálisan gondolkodni. Kiút. A terv... tető. Játszhat? Esetleg. Vércsíkot húzok magam után így is úgy is. Ez az egész már el van baszva, szóval édesmindegy.
B terv, kiábrándító bűbáj és főkapu. Ez kevésbé valószínűbb mert a lihegésem és a fájdalmam esélytelenné teszik a halk, nesztelen osonást. Szóval kell egy C... egy kurva C terv...
Naná hogy egy sem ötlik az eszembe.
- Te jól vagy? Tudsz hoppanálni?
Fingom sincs hogy lehet-e innen, valószínű nem. Esélyesen mindenképp a csigalépcsős emeleten kellene innen kimászni hogy eljussunk a várfal feléig ahol már nincs Angyalváron védőbűbáj. Mert hogy valami van az olyan biztos, mint hogy sötétben minden sárkány fekete...
Így hát csak Annára pillantok miközben a fájdalomtól görnyedten ellököm magam addigi pozíciómból hogy felé evickéljek a magam suta és béna módján keresve rajta a súlyosabb sérülések nyomait.

 

Minden út ide vezet

outfit

2000. április

- Merlin rothadó hajhagymáira! Mi a faszt keresel te itt?
Olyan megnyugtató ezt hallani. Az otromba szavak biztosítanak róla, hogy jól van valamennyire, hogy él, hogy még van benne tűz. Pedig amint alaposabban rábámulok, észreveszem a vállát keresztülfúró márványdarabot. Vészhelyzet, egyértelműen. Visszatér lábaimba a még hiányzó, maradék élet is, és úgy pattanok fel a földről, akár az összepréselt, majd feloldott rugó.
Két lépéssel termek mellette, s két kezemmel, testemmel finoman nekidőlve segítek neki a támaszkodásban. És megakadályozom, hogy botladozva arrébb menjen. Jóval nagyobb termet nálam, fölém magasodik még így is, görnyedve, úgyhogy ha padlóra kerül, nehezen tudnám felállítani onnét. Így egyszerűbb. Rám nehezedhet ha akar, de így a falnak is kevesebb energiával tud nekifeküdni. Ujjaim óvatosan, de határozottan fognak rá az ing megtépázott anyagára, és igyekezve a lehető legkevesebb fájdalmat okozni a mozgatással, egy határozott mozdulattal széttépem az anyagot.
- Nem, erre nem érünk rá. El kell tűnni innen.
- Aha – vágom rá gépiesen, de igazából elengedem a fülem mellett a javaslat valódi értelmét. El sem jutnak a szavak a tudatomig. A sebet veszem szemügyre, agyam lázasan zakatol, előkaparja az ilyenkor bevett rutinokat, rendezi a teendőket. Ezen a ponton rákerül a listára, hogy helyet változtassunk, különösen a folyosón felhangzó távoli, de sietősen közeledő léptek miatt. De így még mozgatni sem merem.
- Te jól vagy? Tudsz hoppanálni?
- Csak karcolás – válaszolom halkan, s közben pálcámmal a sebre mutatok. Most nem hatódhatok meg azon, hogy az ő állapotában még felőlem érdeklődik... Szabad kezem tenyerét közben lágyan, de határozottan a férfi mellkasára simítom, és óvatos nyomással jobban a falnak szorítom. Nem hiányzik, hogy megmozduljon.
- Ez a bűbáj stabilizálni fog. Kevesebb vérzés, enyhe érzéstelenítés. Lehet, hogy megérzed – figyelmeztetem. Most könnyebb nem a szemébe nézni, ahelyett az érintett területre fókuszálni. Ez ismerős, ezt tudom, ez működik. Épp csak nagyon nehéz, mert a kezem alatt most nem egy bestia vagy egy számomra ismeretlen, aljas Falka tag izmai feszülnek. Neki végképp nem szeretnék fájdalmat okozni, még akkor sem, ha tudom, hogy az első pár pillanat után sokkal jobban fogja érezni magát. Így aztán kivételes idegességgel vágok neki.
A varázslat nem zárja össze a sebet, hiszen az idegen test miatt ekkor is nyílt maradna, ráadásul utána több kockázatos munka lenne vele. A bűvös, jeges hideg csak fertőtlenít, azon kívül lassítja az érintett terület vérkeringését, ideiglenesen megnyugtatja a fájdalomérző idegeket. Csak egy villanás a türkizszín fény, egy apró, fagymarás szerű érzés, és vége is. Alig pár pillanat csupán. Aztán rátérek a másik kérdésre, melyet feltett, s belekapaszkodva megpróbálok hoppanálni, de semmi sem történik. A folyosón a léptek vészesen közelednek, nem is egy pár talp hangját halljuk. Apró mozdulatokkal, sebesen csóválom a fejem, s most először felnézek rá. Tekintetem tele kérdéssel, aggodalommal, de kiül arcomra az elszántság is.
- A többit később. Menjünk, ha kész vagy – suttogom, és megtámogatom őt, hogy kereket oldhassunk. Szavak nélküli tisztítóbűbájjal eltüntetem a vérnyomokat a padlóról, a falról, és ahonnét még szükséges, aztán megindulunk a szomszéd terem felé. A következő lépésnél következik a kiábrándító bűbáj. A hideg, folyékony mágia borzongatva folyik végig rajtunk a fejünk búbjától a lábujjunk hegyéig. Nem tudom, ettől remeg-e meg, vagy a sebesülés miatt, vagy igazából én remegek. Megérzem azért az üvegszilánkok karcolásait és az ütések okozta zúzódásokat most, hogy az adrenalin-koncentráció egy leheletnyit csökkent a véremben, de időm még mindig nincs arra, hogy ezekkel foglalkozzak.
Alig érünk át, és lapulunk meg a másik oldalon, mikor a hátunk mögötti helyiségbe benyitnak az őrök, s elemlámpák pásztái rohannak körbe-körbe a sötét köveken és vitrineken. Szorosan karolok Christopherbe, talán szorosabban annál, mint amennyi támogatásra rászorul, de hazudnék, ha azt állítanám, nem félek. A közelsége, halk lélegzetvételei megnyugtatnak. A falnak lapulunk, hisz nem tudhatjuk, mugli szemeket kell-e megcsalnunk a félig-meddig láthatatlansággal, vagy netalán értő varázslókat. Mindegy is, nem jönnek át ide. Meghúzódunk, míg lépteik el nem halnak arra, amerről jöttek, én pedig megkönnyebbültem fújom ki a levegőt. Egyelőre megúsztuk, bár akár vissza is térhetnek.
Megkeresem a szikrázó, kék íriszeket, s bennük kutatom, milyen állapotban van gazdájuk valójában.
- Tovább mehetünk? – suttogom alig hangosabban egy sóhajnál. Azt vizslatom, hogy ez a néhány lépés, amit megtettünk idáig, milyen hatással volt rá. – Hol jöttél be? Ahol én bejutottam, ott nem tudunk kimenni – tettem hozzá fejcsóválva. Agyam lázasan zakatol megoldás után, de remélem, Cartwright megvilágítja a helyes utat. Különben még a végén itt kell töltsük az éjszakát… Pedig ilyen állapotban ez nem lehet opció.

da vincis demons



...az információ pontosan annyit ér,
amennyit a forrása....

..a trágár szavak esélyesek...

Meg sem lep hogy szinte kérdés nélkül vagy minden teketóriázást elhagyva felém siet, ahogy feleszmél mi is a szituáció. Eddig abban a hitben voltam hogy ő csak kísérletez és az a fura várfarkas kóros sztori-t tolja. Ám olyan eleganciával és határozottsággal tépi le rólam az inget hogy akaratlanul is felszalad a szemöldököm a homlokom kellős közepére. Más esetben, más szituációban biztosan élvezném hogy ilyen kis heves de jelen állapotomban nem igazán díjazom az ötletet hogy most akar levetkőztetni...
De hát hiába mondok bármit is... süket fülekre talál. Ez bosszúsággal tölt el a meglévő fájdalom mellett, amit szorgosan nyelek. Volt már rosszabb is és minden esély megvan rá hogy ne épp ebbe a szar átokba haljak bele, de azért valóban jobb az óvatosság.
Feltűnik hogy nem néz rám, hanem magyarázatát a vállamhoz intézi. A közelsége egyszerre üdít fel és nyugtat meg, kedvem lenne megragadni és alaposan megvizsgálni az arcát, hogy valóban semmi baja-e... de nem nyúlok felé mert mindkét kezem foglalt. Az egyikben a pálcát szorongatom, a másikba a véres kis papírost, amiért a hideg kőpenge volt a jutalmam.
- Ez a bűbáj stabilizálni fog. Kevesebb vérzés, enyhe érzéstelenítés. Lehet, hogy megérzed
Mély levegőt veszek és a falnak dőlve mivel oda kényszerít hogy mozogni se tudjak csak hátravetem a fejem. Egyszerűbb a plafont bámulni, aminek mintázata erősen emlékeztet valami elcseszett barokk stílusjegyhez de már magam sem emlékszem melyikhez. A gyomrom összeugrik de most nem a vágytól hanem a félelemtől és a tudattól, hogy nem lesz kellemes az érzés.
Nem üvölthetsz. Nem üvölthetsz... ezt mantrázom magamnak folyamatosan és csak egy halk megadó nyögés szűrödik ki fogaim közül. A hideg hatására lehunyom a szemem és összeszorítom, várva hogy elmúljon vagy legalább enyhüljön a csípő, égető érzés. Mikor pár perc elteltével stabilabb kifújom az addig bent tartott levegőt.
- A többit később. Menjünk, ha kész vagy
Kedvem lenne felröhögni, mert hát én eddig se voltam a kerékkötője a dolgoknak, ő kezdett el doktornéniskedni, habár meg kell jegyezni, baromi jól áll neki mikor ennyire komoly. Gondolom hozzá van edződve így nem is lep meg a rutinja vagy a hozzáértése. Az már inkább felettébb felháborító hogy engedélyt sem kért csak szokás szerint önkényeskedett...
Kicsit ebben magamra emlékeztet.
Halovány cinkos mosoly fut át acomon, ahogy lepillantok rá hálásan. Bólintok és igyekszem minél kevesebb súllyal rátámaszkodni. Hagyom hogy ő vezessen s mikor a pálcáját emeli a vér eltüntetésére elé tartom a kezem amiben a pergament szorongatom még mindig.
- Ne... ne te! Majd én!
Azzal intek, és helyette intézem el a nonverbális varázsigét. Az én pálcám már biztosan az olasz hatóságok célkeresztjébe kerül, nem kell hogy az övé is így járjon. A mágia ugyanis, még a legprofibb is nyomot hagy. És aki tudja mit keressen az meg is találja azt.
Azt viszont hagyom hogy a kiábrándító bűbájjal megajándékozzon.
- Hogy én mennyire rühellem ezt...
Szinte csak suttogok mert már közel járnak a muglik. Beleborzongok a hideg áttetszőség fonatának érzésébe. Kivárok Volkovával együtt jó pár feszült percet, ami végtelen óráknak tűnik mikor végre elhagyják a környékünket az őrök.
- Tovább mehetünk?
Csak suta, apró bólintásra futja tőlem érdemleges igenlő válaszra nem. Most először néz rám és én is rá. Abban a fél pillanatban, abban a tekintetben akárcsak a sajátomban sok minden benne van. Most döbbenek csak rá hogy úgy bízok meg benne vaktába, hogy szinte alig ismerem... hogy sose láttam terepen dolgozni és... hogy mindezek ennek ellenére is maradéktalanul megbízok benne.
– Hol jöttél be? Ahol én bejutottam, ott nem tudunk kimenni.
Nyers, groteszk mosoly villan az arcomon. Naná hogy nem tudunk. Érdekelne merre is tévedt ide be és milyen ravasz csellel sikerült végrehajtania, de ez az információmorzsa várathat magára.
- Fent. A tetőn. A csigalépcsők... arra...
Kezemmel bökök a megfelelő irány felé és Anna közelségéből és illatából merítve erőt indulok el kifelé majd végül a végtelennek tűnő tekeredő lépcsősoron felfelé. A fáklyák fényében megvilágítva a kék határozott szemek, a dacos arc és a fekete haj még vonzóbb mint valaha, de érzem hogy az erőm egyre jobban fogyatkozik ahogy a penge bár stabilan de ott feszül a testemben folyamatosan mérgezve a maga sajátos módján.

 

Minden út ide vezet

outfit

2000. április

Érzem azt a bennrekedt lélegzetvételt. Érzem, amint megfeszülnek a tagjai. Minden erőmre szükségem van, hogy ne rezzenjek meg, mikor összeszorított szájjal felnyög, s a hangba beleremeg a tenyerem alatt az egész mellkasa.
- Tudom, sajnálom. Jobb lesz – ígérem röviden, mert arra nincs idő, hogy pontosabban és részletesebben adjam tudtára, mennyire együtt érzek, és mennyire igyekszem valahogy enyhíteni a kínjait. Azért az elszántság, mellyel elorozza tőlem a nyomok eltüntetését, és a zsörtölődés a kiábrándító bűbáj miatt ígéretes jelek, s halovány, elnyúzott mosollyal veszem tudomásul, hagy van ereje ilyenekre. Pedig egy nagy darab sziklaszilánk van a vállában… De mit is gondoltam, hiszen ő Christopher Cartwright.
Ahogy vigyorog a félhomályban, amint elnyúzott arcából kivillannak fehér fogai, s amint a mohó, kíváncsi fény megcsillan a szeme tükrén, más talán megriadna. Én elgondolkodom – tudásom igazából elég hiányos az emberről, aki miatt az imént vásárra vittem a bőrömet, és amivel rendelkezem róla, az sem fenékig szép és jó. És mégis, amint válaszol a kérdésre, ahogy a sérülése ellenére mutogat, összeszedi minden keménységét és rálép a megfelelő útra, nem bizonytalanodom el ittlétem és cselekedeteim helyességében. Nem mintha okos dolognak tartanám, de úgy tűnik, ezt hozza elő belőlem, és nincs is ellenemre annyira, mint amennyire a józanész sugallaná. Követem, sodródom, megoldom.  Ez a bonyolult dolog is milyen egyszerűnek tűnik a nyomában.
Amint azonban haladunk felfelé, minden lépése egyre ingatagabb. Én közben elgondolkodom. Még ha ki is jutunk, még ha el is tudunk hoppanálni Walton villája elé, feltűnés nélkül nem jutunk át a személyzeten. Túl azon, hogy engem látnának hazatérni, de elmenni nem láttak, mit gondolnak majd, ha ilyen állapotban találják Cartwrightot? Sosem lehet tudni, de nyilván nem hiányzik az a feltűnés. Nem beszélve arról, hogy a stabilizáló bűbáj csak ideiglenes, talán ki sem bírja az utat addig, az állapota rohamosan romlik ugyanis.
- A hídról azonnal elhoppanálunk, amint elhagytuk a védőkör határát – suttogom, majd igyekszem minél hangtalanabbul feltárni az ajtót, mely mögött ott nyúlik el a nevezett út, s átível a várfal felett, át a nyílt utcán, be a háztetők közé.
- Bolsevoj! – suttogva hadarok, és önkéntelenül kapok a szívemhez. A tetőn egy angyalszobor áll, pont a nyíló ajtóval szemben. A történtek után nem meglepő, hogy a frászt hozza rám, pedig ártalmatlan, fehér kőtekintetével mozdulatlanul, minden fenyegetés nélkül szemléli a világot. De attól tartok, ezek után sosem tudok már jó szívvel ezekre a műalkotásokra nézni. Lendületesen fordulok el tőle.
- Szóval ott, a fal után hopp. Kibírod – kapaszkodom Christopherbe, próbálok annyi nyugalmat és bizonyosságot erőltetni hangomba, amennyit csak tudok. Hiszek az önbeteljesítő jóslatokban, különösen az ilyen helyzetekben. Tesszük egyik lépést a másik után, a néptelen, éjjeli utca fényei alattunk hunyorognak, s az általuk keltett árnyak ilyen magasról nézve különös mintázatot rajzolnak a macskakövekből kirakott talajra. A hűvös, kései szél itt akadálytalanul rohan át rajtunk. Az összes alattomos karcolás és vágás égni kezd tőle a lábamon, de ez még mindig nem az az alkalom, mikor megengedhetném magamnak akár csak azt az enyhe borzongást, ami ettől rámtör.
- Készülj – figyelmeztetem. Egy utolsó lépés. Egy óvatos körülkémlelés. Kiábrándítva a mugliknak biztos nem tűnünk fel, de egy teremtett lélek sincs már ilyenkor idekint. Az őrök pedig jó eséllyel még arra koncentrálnak, ami odabent történhetett.
Halk pukkanást követően megérezzük az erős rántást, és magunk mögött hagyjuk a várat, de még a környékét is. Walton rezidenciája mögött érek talajt, s erősen tartom Christophert, nehogy elessen. Elsuttogok az ingére egy reparo-t, ha a háziak valamelyike esetleg kiszúrná a kiábrándító bűbájt. Bár mázlink van, én nem látok senkit. Amint telekhatáron belülre lépünk, onnan egy újabb hoppanálással Cartwright szobájában termünk.
- Tudom, hogy nem kedveled az ágyat, de jobb, ha leülsz. Vagy fekszel – sóhajtom, és segítek neki eljutni a nevezett bútordarabig. Mikor kényelembe helyezte magát, végigsimítok a homlokán, próbálom felmérni, milyen állapotban van, van-e láza. Megviselte az út, nem is kétséges.
Kapom a táskám, s sebesen az ágyra készítem szép rendben, amire szükségem lesz.
- Ezt hajtsd fel. Gondold azt, hogy lángnyelv – javaslom, s a kezébe nyomom a fájdalomcsillapító főzetet, egyúttal elkobzom tőle az ostoba papírt, amiért mindketten majdnem otthagytuk a fogunkat. A pálcáját is letetetem vele, finoman, de határozottan. Kesztyű, steril géz, kötszer, fertőtlenítő, sebforrasztó főzet, vérpótló, fájdalomcsillapító… Csinos kis halom kerül az ágy egy részét takaró steril fóliára, szigorú rendszerben. Becsukott szemmel is így raknám ki, azt hiszem.
- Oké – sóhajtok mélyet, és megemelem a pálcám. – Hogy érzed magad? Beütött már az itóka? – kérdezem a kiürült bájitalos üvegre pillantva. Aztán Christopher kék íriszeibe mélyedek és hirtelen elfog az érzés, hogy ezúttal nehezebb lesz a dolgom, mint rendes esetben volna. Nagyon, nagyon nehéz…


 

da vincis demons



...az információ pontosan annyit ér,
amennyit a forrása....

..a trágár szavak esélyesek...

- A hídról azonnal elhoppanálunk, amint elhagytuk a védőkör határát
Lelki szemeim előtt már ott vagyok. A hídon Annával, ahogy a lágy áprilisi szél belekap a hajába és... de nem. Kurvára még abba a cseszett lépcsőfordulóba szenvedem fel magam. A homlokomon gyöngyöző izzadság nem sok jót jelent. Nem a szimpla fizikai megerőltetés merít ki, valószínű a vérveszteség is közre játszik na meg... a bűbáj. Talán jobb lesz ha eltűnök Angyalvárból.
Nem lesz jobb....
Sophie hangja halk, csendes, szomorkás. Olyan érzésem van, mintha épp sírna, mintha már temetne. De hát nem haltam meg! Kurvára nem haltam meg!
Anna precíz mozdulatokkal hárítja el az akadályokat. Igazából meglep, hogy ennyire összeszedett vagy csak nekem tűnik annak. Nem igazán figyelek rá, mert félek hogy az kizökkenti pt is engem is arról hogy koncentráljunk a menekülésre. Inkább csak nagyokat szuszogva összeszorított fogakkal tűröm, hogy minden lépcsőfokot megmásszunk és végül kiérjünk a keskeny hídra.
Épphogy elférünk a bástyasoron ketten. Épphogy csak végig tudunk araszolni. Mikor megtorpan az első angyalt meglátva nem hibáztatom. Én is elnézem a szobrot egy jó fél percig. Ennek lándzsa van a kezében. Egy kurva lándzsa!
Nem szeretném azt is a hátamba kapni, de miután mozdulatlan így ártalmatlannak gondolom. Én indulok meg egy tántorgó lépéssel remélve, szavak nélkül is kizökkentem őt az ijedtségből.
Nem igazán tudom hol a védőkör vége. Nem vagyok épp az összpontosítás csúcsán, így nem csoda hogy a mágia rezgései, amikre alapvetően jól rá vagyok hangolódva, mint olyanok most másodlagosak.
- Szóval ott, a fal után hopp. Kibírod
Prüszkölve nevetek, vagyis inkább elcsukón sóhajtok. Magam sem tudom melyiknek is illik be jobban a dolog. Kibírni... nincs nagyon más választás.
És bár látja az ember a célt, mégis ilyenkor tűnik a legtávolabbinak. Még az este sötétje, melyben a fénykarikák világfénye pislákol és a hűvös szél sem segít az egyre rám telepedő tompaságot felülmúlni. Pedig akarnám, ó de akarnám!
- Készülj
Már ide is értünk? A kérdés feltolul az agyamba, de szavakká már képtelen vagyok formálni. A szám kiszárad, részben az aggodalomtól, részben a rám váró transzportálás gondolatától. Nem hiszem hogy most zsigerből menne a célválasztás, célmeghatározás, célteljesítés mint olyan... Szóval kénytelen vagyok egy az egyben Volkovára hagyatkozni.
A köldökömtől fogva szippant be a fekete lyuk és nyújtja a szokásos gumicsövön áttolós érzést. Mint sok mindent ezt is ki lehet bírni ha nincs az embernek sok baja. De most jobban megvisel mint vártam. Mikor feltűnik Angyalvár látképe után Walton palotájának épülete nem sok híja van hogy ne essek el. Kénytelen vagyok az egyik fa törzsébe megkapaszkodni Anna válla mellett. Elfog a hányinger de leküzdöm a késztetést azzal, hogy csakis arra összpontosítok hogy átvergődjem magam a birtokhatáron. Mikor ez is megvan, fogalmam sincs percek vagy órák múlva, újra halk pukkanás keretében ismétlődik meg minden, de immár sikerül végcélként majdhogynem az ágy mellé esnem.
- Tudom, hogy nem kedveled az ágyat, de jobb, ha leülsz. Vagy fekszel
Morgok valamit, ami félúton van a baszdmeg és az igenis között és vízszintesbe helyezem magam. A plafont bámulni és csak arra figyelni hogy a levegőt egyenleteseb fújjam ki és be megnyugtató.
- Ezt hajtsd fel. Gondold azt, hogy lángnyelv
Nem is igazán tudom Anna mikor ment ki és mikor jött vissza, honnan a táska a sok fiola és egyéb cucc, de az orrom alá tartott kis üvegcse tartalma messze nem hívogató.
- Nekem ne adj ilyen szarokat...
Hangomba száz százalékos makacsság költözik és dacosan nézek rá, mint egy gyerek, aki karácsonykor nem azt kapta, amit beígértek neki. Aztán lassan belátom hogy jobb nem vitázni vele mert... nem igazán érzem magamban az erőt. Kelletlenül veszem el tőle a bájitalt és egyben hagyom hogy megszerezze a véráztatta papírost. Előnyére legyen mondva, nem olvas bele hanem jobban lefoglalja a gézlapok és egyéb eszközök kibányászása. Én közben egy fintor kíséretében felhajtom, amit kaptam. Keserű szar lötty, pont mint az élet most.
Eleinte semmit nem érzek, hosszú hosszú percekig.
- Ki mondta hogy összefécelhetsz?
Kérdezem tőle dühösen. Leplezetlenül mérgesen bámulok rá, még csak meg se próbálok jó modort erőltetni magamra. Elfog a harag, amiért ott volt, amiért kockáztatta az életét, amiért megzavart, amiért követett...
– Hogy érzed magad? Beütött már az itóka?
- Be. De ettől még nem vagyok kísérleti patkány...
Magam sem tudom miért, de jól esik bántani pedig a lelkem mélyén tudom hogy nem ezt érdemli és szembe köpném önmagam. Csakhogy most rohadtul leszarom a helyes és a helytelen fogalmát, mert van más, ami vezessen, ami elvakítson.
- Ez egy átokseb... ha kiszeded azt a szart nagy esély van rá hogy elvérzek. Csináltál már ilyet?
Követelőző hanglejtésem egyértelműen szarkazmussal párosul. Oké orvos, és valószínű még vele is jobbak az esélyeim mint egymagamban, de ettől még szkeptikus vagyok.
Egy néma percig meredek csak rá, aztán beletörődöm abba, hogy jobb ha nem vitázok. Nincs értelme.
- Ördög és pokol, oké, legyen! Mit bánom én! Csináld! Fécelj össze...
Az utolsó szavakat már csak magam elé morgom és felülök. Az italtól nem érzem már a fájdalmat csak a tompa lüktetést és a fejfájást, ami egyre jobban és jobban a hatalmába kerít.
Sophie jelenléte gyéren ott van, ahogy nekiállok kigombolni sután az inget majd levenni a medál hideg felületén át érzem újra meg újra ahogy a bőrömhöz ér.
Nem tudom Anna mégis milyen eszközzel akar nekem esni vagy hogy hogy is forduljak. Háttal? Előröl? Így hát csak meredek rá és várom a további utasításait. Nem aggódok, biztosan lesz. Mindig van.

 

Minden út ide vezet

csend helyett

2000. április

A város kavalkádja, a sok történés, a fülemben még visszhangzó robajok és fegyverpengés után olyan itt a csendes szobában, mintha másik világba kerültünk volna. Egy egyszerű, csendes, nyugodt világba, ahol a megszokott feladatok várnak rám. Vagy majdnem.
- Nekem ne adj ilyen szarokat...
Rápillantok a pakolászás közben, mélyen a szemébe nézek, kérdőn, mely azt üzeni: Akkor mit tervezel? De nem mondom ki hangosan. Az az igazság, hogy a pacienseim általában nem szoktak visszabeszélni. Persze, néha nyugtatólag odamondom nekik, hogy jó fiú, vagy a Merlin-verte sárkánykígyó anyádat… De ők nem mondanak semmit. Legfeljebb megharapnak. Christopher szerencsére emberibb módon adja a tudtomra, hogy momentán velem együtt utálja az egész világot. Ha tapintatlan lennék, vagy varázslény volna, biztos elmosolyodnék a dühöngésén.
- Ki mondta hogy összefécelhetsz? … Ettől még nem vagyok kísérleti patkány...
Már majdnem mindent elrendeztem, úgyhogy van időm visszaválaszolni neki.
- Dehogy vagy. Inkább az orvosi hippogriff esete, ha durva metaforákkal szeretnél élni – dünnyögöm csendesen, kedves hangsúllyal. Bennem van, hogy bármit mondok, azt csitító hangon tegyem. Természetes, hogy ilyen helyzetben bárki élőlény ingerlékenyebb volna. De mivel még mindig kevés valószínűségét látom annak, hogy egyszercsak dühében belémmélyeszti a fogait, óvatosan vizsgálni kezdem a reflexei gyorsaságát, a pulzusát, s a többi arra utaló jelet, hogy igaz, amit a fájdalomcsillapítóval kapcsolatban mondott.
- Ez egy átokseb... ha kiszeded azt a szart nagy esély van rá hogy elvérzek. Csináltál már ilyet?
A mosoly, amivel válaszolok, fáradt és rendkívül magabiztos. Ó, ha tudná… Alexej, meg a bandájába tartozók az emberi alap életösztönöket meghazudtoló mértékben hánytak fittyet saját testi épségükre és védelmére, így aztán túl sok alkalmam is volt gyakorolni. Tény azonban, hogy átokseb vagy életveszélyes hétköznapi sérülés, sosem gyógyítottam még olyasvalakit, aki Cartwrighthoz hasonló kapcsolatban volt velem. Nem is beszélve arról, hogy fogalmam sincs, milyen természetű is ez a kapcsolat igazából. Persze, minden eset kicsit más, de azt tudtam, hogy meggyógyítom és kész.
- Megnyugodhatsz, eredetileg a varázsbaleseti sebészetre specializálódott végzettségem van – válaszoltam mindezen hosszú okfejtés helyett tömören, kihagyva a varázslényes kitételt, majd hozzátettem: - És jelenleg te vagy a kedvenc kihívásom. Te csináltál már ilyet? – kérdeztem vissza színpadias érdeklődéssel, eltúlzottan ártatlan kedvességgel.
- Ördög és pokol, oké, legyen! Mit bánom én! Csináld! Fécelj össze...
- Nem fércellek, nem egy zokni vagy – pirítok rá szelíden, mint mikor valaki a gyermek hanyag fogalmazását feddi meg. Aztán nagy sóhajjal nézek rá még egyszer, utoljára a szemébe. Elég a morgásból és az élcelődésből, mert most jön a komoly része a dolognak.
- De nem lesz könnyű – kezdem együttérző csendességgel, közben szelíden eltolom a gomboktól remegő kezét, és én magam fejtem le róla a ruhadarabot. . – Ki kell húznom, mielőtt a mágikus részével foglalkoznék. Mivel a kőből ered a sötét varázs, amíg az benn van, nem tudom megtörni, mert újramérgezne azonnal. Alapból altatásban kellene csinálnom az egészet, de akkor nem férnék jól hozzá az idegentesthez. Ülnöd kell, hogy a megfelelő szögből tudjam eltávolítani. És ez… - érek finoman, meglepetten a Christopher nyakában lógó ékszerhez. Most látom először teljes valójában.  – Talán jobb, ha ezt is leveszed, nehogy a seb környékére kerüljön. Vagy legalább a másik oldalra lógassuk – teszem hozzá. Valahogy az az érzésem, ez egy érzékeny pont, de nem most van itt az ideje, hogy beszéljünk róla. De valahogy vonzza a tekintetem a különös csillogású, szép nyakbavaló.
Megrázom magam.
- Ezt is idd meg – nyomom a sötétvörös vérpótló bájitalt a kezébe. Így nagy eséllyel nem lesz rosszabbul a fellépő vérveszteségtől.
- Gondolom hallottad már az ágyban ezt a kérdést, de most kevésbé kellemes eredménye lesz. Szóval elölről, vagy hátulról szeretnéd? Orvosi szempontból nagyjából mindegy… - teszem hozzá, s közben tompán csillogó , szomorú szemekkel nézek vele szembe. Itt igazából az a kérdés, akarja-e, hogy az arcába nézzek, miközben kihúzom a benn rekedt márványdarabot, vagy jobban esne neki, ha a háta mögül ejtenénk meg a legkellemetlenebb részét a dolognak.
 

da vincis demons



...az információ pontosan annyit ér,
amennyit a forrása....

..a trágár szavak esélyesek...

Hippogriff... van képe engem, engem (!) hippogriffnek titulálni! Egy ostoba, makacs, tollas szörnyetegnek! Na jó értem én hogy nem kell szó szerint venni, de... hát az egóm és a hiúságom lázong. Naná hogy lázong! Szóval nehéz eset vagyok? Értem én... lehet ez még rosszabb is...
Mindössze az enyhíti a mérgem, hogy Anna mosolya olyan... nem is tudom milyen. Mintha hízelgő lenne, mintha nem akarna annyira megbántani inkább csak élcelődni, de valahogy most érthetően annyira nem vagyok humoros kedvemben. Azt azért hagyom hogy ott fogdosson, ahol épp akar mint a csuklóm meg a homlokom. Érintésétől bizsereg a bőröm de tompa fájdalomra összpontosítok és így elviselhetőbb minden, amit kivált belőlem.
- Megnyugodhatsz, eredetileg a varázsbaleseti sebészetre specializálódott végzettségem van
Hümmögve veszem tudomásul az újabb információmorzsát, amit elejtett elém. Szóval varázsbaleseti sebészet... érdekes választás. Az ilyen archoz inkább képzeltem volna egy jogi diplomát, mint hogy embereket trancsíroz szét és ebben leli örömét vagy épp pakol össze darabjaiból egy egészbe, mint most majd engem fog. Érdekes hogy mi minden rejlik a külső mögött...
- És jelenleg te vagy a kedvenc kihívásom.
A szavaira elvigyorodom. Ez az előzővel ellentétben olyan nyílt bók hogy az már fájdalmasan jól esik. Lehet nem annak szánja, lehet nem egészen úgy érti de még ha van is a szavaiban szelíd cinizmus azt se vagyok hajlandó meghallani. Szóval én lettem a kedvenc kihívása? Ezt is fokozhatjuk ha akarja.
- Te csináltál már ilyet?
- Nem. Alfred rak össze, megjegyzem elég ügyesen mert bár vigyázok magamra előfordulnak ilyesféle balesetek...
Vállat próbálok vonni, de már maga a mozdulatsor is fáj és ösztönösen jön a grimasz is hozzá. Felhagyok inkább a próbálkozással és inkább beadom a derekam. Jobb ha túlesünk rajta mert még Waltont is tájékoztatnom kell a fejleményekről bármennyire nincs kedvem hozzá.
- Nem fércellek, nem egy zokni vagy
- Nem, valóban inkább egy kurva hippogriff vagy mi?
Azúrkék tekintetem haragosan villan felé. Igen, érezze csak hogy nem ért célt az első bókja vagy nem is tudom mije.
- Nem lesz könnyű...
Mondj újat cica...
A gondolat magától ötlik fel bennem, nyersen és durván s már a nyelvem hegyéről szívom vissza a csípős megjegyzést. Nem akarom megbántani, de nem épp ő az első, aki kiszed belőlem valami idegen tárgyat. Viszont ahogy a suta mozdulataimat félresepri hogy ő maga oldja meg a gombjaimat az valahol meghat és talán pont ezért nem vágom a fejéhez a szavakat csak figyelem a ténykedését. A hosszú, fekete szempilláit, a koncentráló arcvonásait. Látszik hogy vérprofi és tetszik, hogy nem jön zavarba.
– Ki kell húznom, mielőtt a mágikus részével foglalkoznék. Mivel a kőből ered a sötét varázs, amíg az benn van, nem tudom megtörni, mert újramérgezne azonnal. Alapból altatásban kellene csinálnom az egészet, de akkor nem férnék jól hozzá az idegentesthez. Ülnöd kell, hogy a megfelelő szögből tudjam eltávolítani. És ez…
Ahogy a kezével a lánc felé közelít ösztönösen dőlök egy lehelletnyit hátra. Pont úgy hogy a medálról az ujjai a lánc széléhez tudjanak érni csakis. De nem gátolom meg a mozdulatát, pedig bennem van a késztetés hogy elkapjam a csuklóját és megállítsam.
– Talán jobb, ha ezt is leveszed, nehogy a seb környékére kerüljön. Vagy legalább a másik oldalra lógassuk
- Nem. - halkan suttogom a szavakat, szinte épphogy csak lehelem. - nem veszem le.
Nem kötöm az orrára hogy sose veszem le, mert igazából nem is tudom. Talán ez is Soph sajátos bűbája, vagy annak a része... képtelen vagyok megválni tőle, mert az ígéretem kötelez. Azt mondjuk nem tudom mi lenne ha Volkova szedné le rólam... de önszántamól és magamtól... nem.
Megfogom a szép, részletekig kidolgozott medált, amiben Sophie arcképe és a hajtincse van és elhúzom oldalra a vállamhoz és oda akasztom be. Így hogy a túloldalra kerül nem okozhat Annának sok gondot. Teljesül a kívánsága. Megpróbálok semmire sem gondolni az érdeklődő mohó pillantásából, amivel a medál útját kíséri végig. A perc kísértetiesen kellemetlen, de elmúlik, ahogy elfordul és a kezembe nyom egy vérvörös fiolát.
- Ezt is idd meg
- Ahhj, már megint?
Prüszkölöm bosszúsan, miközben a mélyvörös tartalmát figyelem. Erről a színről a Vörös Papnő ugrik be és Kína... azok a kemény évek, amiket ott töltöttem. Mit is mondott? A fájdalom szükségszerű. A fájdalom erőssé tesz. A fájdalom a sajátom. Erő ha kell. Fegyver, ha kell. És halál ha kell.
Mély levegőt veszek. Kipattintom a fedelet és engedelmesen letolom a torkomon a tartalmát. Így tulajdonképpen kész vagyok mindenre...
- Gondolom hallottad már az ágyban ezt a kérdést, de most kevésbé kellemes eredménye lesz. Szóval elölről, vagy hátulról szeretnéd? Orvosi szempontból nagyjából mindegy…
Nem tudom megállni hogy ne vigyorogjak fel röhögve a mellettem álló nőre. Nem tudom ez mennyire komoly kérdés vagy mennyire sem, de már csak az hogy ezt feltételezi rólam tetszik. Pláne hogy nem jár teljesen messze az igazságtól.
- Ha ennyire kíváncsi vagy a szokásaimra próbára tehetsz... de ha tudni akarod, általában nem hallom ezt a kérdést, mert én döntök mivel meglepő módon sose adom ki a kezemből az irányítást.
Hencegek, de ez való igaz. Ahogy az is hogy csakis az utóbbi jöhet szóba, mert lehet bárki bármilyen szép, formás, okos, űgyes vagy érdekes... Sophie arca mindig felülír mindenkit.
- De jelen esetben rád bízom. Szóval élvezd a megtiszteltetést...
A nevetést igyekszem elnyomni a hangomban, de nehezen megy. Nagyon de nagyon nehezen megy. Ez valahol jó, mert hiába tudom hogy nemsokára a poklok poklát kell kiállnom, azért Anna valahol mindezt képes feledtetni velem... és ezért nem győzök neki elég hálás lenni. Kezembe veszem az egyik éles pengét, és megpörgetem az ujjaim közt, majd immár komoly arccal nyújtom felé. Tekintetem az övébe fúrom és enyhe ellenkezéssel de szemeimben teljes bizalommal szólalok meg.
- Csináld.