+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Christopher Cartwright (Moderátor: Christopher Cartwright)
| | | | |-+  .. minden út Rómába vezet ..
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 3 4 [5] 6 7 Le Nyomtatás
Szerző Téma: .. minden út Rómába vezet ..  (Megtekintve 20128 alkalommal)

Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #60 Dátum: 2019. 06. 14. - 08:47:16 »
+1

 
Minden út ide vezet

2000. április



Új napra eszméltem fel, és egyúttal egy új lap került elém, amire a sorssal közreműködésben rávéshetem gyöngybetűkkel vagy szedett-vedett macskakaparással életem történetének folytatását. Nem vagyok egy sokáig alvó típus, s még jótékony csendben várakozik a villa arra, hogy elinduljon az élet, mikor az ablakon át betűző nap sugarai felébresztenek. Lenne sok dolog, amit megtehetnék, de mielőtt nekilátnék a tisztálkodásnak, a reggeli keresésének vagy egyebeknek, még tanulmányozom kicsit a felettem elnyúló fehér plafon ürességét, és a belőle kitűnő áttetsző emlékképet; Christopher arcát és az utolsó szavait, mielőtt magára hagytam: Én azt…
Nagyot sóhajtva ülök fel, és nem nézek többet magam fölé, mert ha nem is vagyok tisztában pontosan azzal, mit szeretett volna mondani, az emlékkép és a hozzá tartozó sejtések így is ott keringenek körülöttem.
- Én is azt… - dünnyögöm, aztán megrázom a fejem. Kitárom az ablakot, kikönyöklök és gyönyörködöm kicsit a kert zöld bársonyában, meg az azt megtörő színes virágokban. A szobának is jót tesz, ha szellőztetek, ezért úgy hagyom, míg a külön kis fürdőszobában tartózkodom. Bízhatnám a szoba elrendezését a készséges személyzetre, de inkább magam csinálom. Van valami megnyugtató abban, mikor az ember a puszta kezével élére simítja a jól összehajtott paplant, vagy fellebenti az ágytakaró színes leplét, és végül felrázva megigazgatja a párnát.
A tegnap történteket is így rendezgetem el magamban mindeközben. Mindent a helyére, mindent rendbe, összehajtva, átláthatóvá és elviselhetővé téve. Tekintetem újból és újból a fal felé rebben, amin mintha átláthatnék, s lelki szemeim előtt ott van a másik szoba lakója, persze az ágy mellett, a földön fekve, bekötözött vállal. Ami talán megint átvérzett már. Vagy egyszerűen nem hagyja aludni… Kiszámolom, hogy a fájdalomcsillapítók hatása valamikor a közeljövőben múlik el, ezért magamhoz veszem az újabb adagokat, kerítek a személyzet segítségével némi friss gyümölcsöt, amihez a híres, érlelt olasz sonkák egyikéből is kapunk kóstolót, és egyszerűen belopakodok a sérülthöz. Megdobban a  szívem, mert az ajtó ismét bezáratlanul vár rám. Tudom, hogy ez jelent valamit… És tudom, hogy talán jobb volna, ha zárva volna, mégis szomorkás mosoly villan át arcomon a dologtól.
Egészen úgy van minden, ahogy elképzeltem. Chris még alszik. A tálcát finom, hangtalan mozdulatokkal teszem az ablak alatti íróasztal alá, és óvatosan kihúzom a függöny fél oldalát, hogy valamennyi fényt és levegőt engedjek be. Nem akarom felkelteni az alvót, igazából azok után, amiket mesélt, és amire legutóbb benyitottam, most különlegesen nyugodtnak tűnik így álmában. Ami persze nem tart sokáig.
- Majdnem lekésted a vizitet – jegyzem meg egy elnézést kérő, játékos mosoly kíséretében, és felé tolom a tálcát, aminek a tartalmából kedvére válogathat.
- Hogy vagy? – kerítek sort a kérdésre még azelőtt, hogy bevenné a gyógyszereket, mert a válasz utána már nem volna hiteles. A mozgását figyelve egyébként megnyugszom, nem lázas, egész élénk, a helyzethez képest meglehetős könnyedséggel kecmereg fel a földről. A kötés is szép, jobb nem piszkálni, minden bizonnyal steril környezetben gyógyul alatta az undok átokseb.
- Szóval tudni akartad mit is keresek. Itt az ideje hogy eláruljam.
Kihúzom magam, és színpadisan hitetlenkedő mosollyal húzódom közelebb. És gondosan megtartom magamnak a megjegyzést, hogy az említett idő éppen valamikor tegnap lett volna. A varázsló az orrom alá tolja a szebb napokat is látott szerencsétlen elektronikus eszközt, s én fintorogva nézek hol a fényes, pókhálószerűen megtört üveglapról Cartwrightra és újra vissza a képernyőre. De végighallgatom, amit mond, mert rendkívül érdekel. És mert jól áll neki a jól tájékozottság és a megszállottsággal vegyített tudálékosság.
Azért amikor hozzám kerül a telefon, egy szavak nélküli Reparo!-val kicsivel láthatóbbá teszem a képet, és azt tanulmányozva hallgatom tovább a bársonyos hang magyarázatát. Majd ugyanezt teszem a tekerccsel is.
- Ugye tudod, hogy ha ezt elolvasod nincs visszaút? Nem tudlak se Waltontól megvédeni se semmitől, és ezzel te is belépsz az ereklyefosztók kegyetlen világába?
- Nem baj, ha nincs út hátra, mert előre mindig több út vezet, és van már néhány kegyetlen világ a hátam mögött – rántom meg a vállam könnyed vigyorral, aztán az olvasott szavakon merengve visszaadom Christophernek a tekercset. Furcsa, mert bár azt mondja, nem tud megvédeni, és ezt egész komolyan kellene vennem, kevéssé megy. Jobb Waltontól óvakodni, ez az első pillanattól világos számomra, de valahogy így, Cartwright oldalán nem érzem a dolog igazi élét.
- És egyébként, én nem ereklyét fosztani megyek, csak keresem az alkalmat, hogy törlesszek Neked, tudod – kacsintok rá végezetül, majd ismét az írott sorok kötik le figyelmem. – De ez a versike nagyon körmönfont módon árulja el, hova kell továbbmennünk. Hűs víz, meg dűnék… - dünnyögöm félrebillentett fejjel. – Tengerpart talán? Olaszországon belül is elég sok a lehetőség tengerpart tekintetében…
Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #61 Dátum: 2019. 06. 14. - 16:20:59 »
+2

Hoist the colours



...az igaz tolvaj ismérve:
a kincs utáni megszállott vágy....



..a trágár szavak esélyesek...

- Majdnem lekésted a vizitet
Nem tudom mi nyugtat meg jobban. A látványa, a szavai vagy a humora. Talán mindez egyszerre. Ha kötekedő kedvembe lennék és a megszokott formámba talán visszavágnék valami olyasmivel hogy én sose kések vagy hogy mindenki más érkezik túl korán és társai de inkább csak vigyorgok egyet a megszólalására ezzel értékelve a poént. A hogy vagy már más tészta. Itt is lehetne vihogni és egy legyintéssel elintézni hogy minden jó, de lássuk be, semmi nem jó. Kurvára nem jó.
- Hát.. örülök hogy élek...
Közlöm nemes egyszerűséggel a tényt, mert elég belegondolni hogy mi lett volna ha...
Mi lett volna ha pár centivel odébb ér a szúrás? Mi lett volna ha Anna nincs ott? Ha az első angyal könnyeden megöl? Mi lett volna ha úgy sérülök meg hogy már nincs is semmi esélyem? Akkor hulla lennék és nem nézném a kéklő tekintetét, az biztos.
Szóval örülök hogy élek, de tényleg.
Meg sem lep hogy nem ellenkezik mikor a tekercs titkát mesélem el. Már azt, amit tudok róla és persze innentől a sejtések talajára érkezünk. A szilárd tények szépek, jó mankók és szárazak. Ellenben innentől már más a helyzet. Elfojtok egy vigyort mikor varázslattal megoldja a telefonom kijelzőjének a problémáját. Magam is megtehettem volna, mégis... valahol a saját dühöm bizonyítékaként nem lettem volna rá képes talán... de leginkább lusta.
- Nem baj, ha nincs út hátra, mert előre mindig több út vezet, és van már néhány kegyetlen világ a hátam mögött
Az arcvonásaim komolyba fordulnak hirtelen. Nem igazán ismerem Anna előéletét, de kissé meglep, hogy mikor teheti közel lép hozzám. Nem zavar ez, csak...  nem értem. Ő ment el este is, ő az, aki mindig kétértelműen reagál a dolgokra most mégis mintha...
De nem. Biztosan nem.
A medál a nyakamban langymeleggé válik, mintha csak jelezni akarná csendes szunnyadása után hogy igen, bizony még ő is mindig ott van. Mintha bármikor is el tudnám felejteni.
- Lehet, de ez az út végleges. És nem tudsz visszakozni.
Nem is szeretném ha azt tenné. Csak ártana mindenkinek, leginkább talán nekem.
- És egyébként, én nem ereklyét fosztani megyek, csak keresem az alkalmat, hogy törlesszek Neked, tudod.
Erre azért elmosolyodom. Szóval itt tartunk még mindig?
- Már mondtam. Törlesztettél.
Megemelem ép kezem és szelíden kisimítok egy tincset az arcából ezzel vonva a figyelmét magamra. Na meg azal, hogy szinte suttogok. Ritka ha egyszerre két tartozást is elengedek nemes egyszerűséggel, de az is ritka hogy pácba kerülök (pláne ekkorába) és örülhetek hogy megúszom. Így hát mikor olvasni kezd saját maga dönt a sorsa felől. Én pedig csak figyelem hogy vált át a csodálkozó, addig érdeklődő tekintete gondolkodóba. Jól áll neki a töprengés, az a baj hogy kurva jól.
– De ez a versike nagyon körmönfont módon árulja el, hova kell továbbmennünk. Hűs víz, meg dűnék…
Rápillantok a papírra félig magam felé fordítva de Anna felé hajolva. Mélyen elgondolkodom vajon mégis mi a faszt akartak ebből összehozni...
– Tengerpart talán? Olaszországon belül is elég sok a lehetőség tengerpart tekintetében…
- Talán túl sok is...
Közlöm eldörmögve a sejtésem. Aztán felpillantok első pillanatban rá, aztán az ajtóra. Érzem, ahogy a kincsvadászat jól ismert lassú izgalma járja át a testem minden porcikáját. Végre... végre... valami kaland. Sophie pedig halkan kuncog.
- Azt hiszem kell egy térkép. Van itt egy könyvtár valamerre... van kedved...?
Nyitva hagyom a mondatot, mert bár könnyen igent mondott a keresésre az ezzel járó kutatómunkára nem. És ki tudja milyen egyéb programja van még? Nekem semmi... azon kívül hogy talán ennem kellene. De se a sonka, se a gyümölcsök nem igazán vonzóak. Azért gyorsan zsebre vágom a tekercset és három szem szőlőt lecsippentve elindulok az ajtó felé.
- Kell egy kurva olasz térkép...
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #62 Dátum: 2019. 06. 17. - 10:30:50 »
+1

 
Minden út ide vezet

2000. április



- Hát.. örülök hogy élek...
Megmosolyogtatnak ezek a szavak. Nem azért, mert igazak.  Nem tudom, hogy aki mondja őket, az végül is tudja-e, hogy hazudik, vagy ez szándéktalan, de a tegnap esti beszélgetés fényében kész csodának minősülne, ha tényleg így volna. Vagy mégis? A munkára terelődik a szó, és tudom, hogy van egy terület az életében, ahol a kijelentés mégis igaz. Egy veszélyes, izgalmas, bizonytalan ingovány, ami mégis lelkesítő, jólesőn hátborzongató és annak, aki szereti a kihívásokat, csodás játszótér.
- Lehet, de ez az út végleges. És nem tudsz visszakozni.
Némán mosolyogva ingatom a fejem. Nem is szokásom. Bár általában óvatosabb vagyok, az a sok minden, ami amúgy kitölti az életem, most háttérbe szorul. Ez egy egész más pálya, és nem azért, mert átléptem egy országhatárt, vagy számomra ismeretlen helyeken járok. Ez miatta más. Mert olyasmibe vágok miatta, amibe nem szoktam – és hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem. Persze, a törvénybe nem szívesen ütközöm, de ha onnan nézzük, ezek az elveszett varázstárgyak nem igazán képezik senki tulajdonát sem. A fosztogatás olyan durva szó, mintha legalábbis egy bankba törnénk be… Úgyhogy magamban úgy gondolok az előttünk álló feladatra, mint az elveszett késpenge felkutatására.
- Már mondtam. Törlesztettél.
- Már mondtam, az nem számít – vágok vissza, és mosolyogva állom a tekintetét. Próbálok nem megborzongani a finom érintéstől, ugyanakkor nem is húzódok el. – Ez nem egy üzlet volt, tudod. Majd szólok, jó? – kérdezem ártatlan hajhatatlansággal.
- Talán túl sok is... Azt hiszem kell egy térkép. Van itt egy könyvtár valamerre... van kedved...? Kell egy kurva olasz térkép...
Nem tátom el a számat, mert az olyan gyerekes gesztus, csak a kislányok csinálják. De azért jól szórakozom azon a változáson, ami a másik viselkedésében következik be. Tágra nyílt tekintettel követem, ahogy egy, az ő arcán remekül mutató megszállott mosollyal, motyogva az ajtóig ballag.
- Van választásom? – teszem fel a kérdést színpadias költőiséggel. Megmosolyogtat a gondolat, hogy igazából nagyon is van. Hogy dönthetnék máshogy, biztos volna ötletem, hogy kerülhetném el mégis ezt az egészet, mégis, egy intéssel magamhoz varázsolom a táskámat, és elragadom a tálról az utolsó, hajszálvékony sonkaszeleteket. Az ő lendülete engem is magával sodor, és hazudnék, ha azt mondanám, ez nem tetszik. Sietős léptekkel zárkózom fel mellé.
- A vatikáni könyvtárban szerintem nincs, amiről ne találnák írott anyagot. Erről is biztos van valami, talán levelezések… - morfondírozok magamban, aztán észbe kapok. – Oh, várj, ha a sofőrrel megyünk… És én veled tartok… Nem lesz az gyanús nekik? – torpanok meg a folyosón, és óvatosan körbenézek. Szemmel láthatóan sehol senki, de jobb óvatosnak lenni, különösen az után, amit a telefonban Waltontól hallottam. Várakozón nézek Chrisre, vajon gondolt-e már erre, vagy kitaláljak valamit.

 
Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #63 Dátum: 2019. 06. 17. - 21:51:51 »
+2

Hoist the colours



...az igaz tolvaj ismérve:
a kincs utáni megszállott vágy....



..a trágár szavak esélyesek...

Csak a fejem csóválom. Kelletlen szórakozottsággal. Az, hogy visszavág a legkevésbé sem teszi unalmassá a helyzetet. Mondhatom hogy megszokhattam volna, de... van ebben valami, amit nem lehet csak úgy megszokni. Részben bosszant, részben mulattat. Más kapva kapna az alkalmon, hogy végre maga mögött tudjon engem, mint bosszantó tényezőt, ezzel ellentétben Anna mintha épphogy ragaszkodna ehhez. Rádadásul... pont efféleképp, sajátos megoldással, nem pedig egy egyszerű telefonhívással. Igen, fájó pont ez is, mint oly sok minden más. És épp ezért a fura helyzetét nevetséges az egész...
– Ez nem egy üzlet volt, tudod. Majd szólok, jó?
Már épp a nyelvem hegyén lenne a visszavágás, hogy de, mint minden ez is csak üzlet, aztán végül mégis csak visszaszívom. Mi értelme vitázni vele? Mi értelme megértetni vele, hogy az életem megmentése most kifizetődő befektetés volt neki? Mert lássuk be, a Falka ellen egyedül nincs esélye. Ám velem... már van valami körvonalazódó opció nem pedig csak esély a túlélésre. Szóval kurvára megérte neki ez... még akkor is ha ő maga nem vallja be. És valahol bejön, hogy nem így tekint rám. Talán máris több lehetnék mint aminek én hiszem? Még ha ez az eset is állna fent, akkor is szarul kommunikálja. Egyik kezével ugyanis ad, a másikkal ellenben háromszorosan vesz el. Visszatáncol minden egyes alkalommal. Fasz igazodik ki rajta.
- Egyszerűen lehetetlen nőszemély vagy... ezért imádlak...
Nevetek fel halkan, és megállom éppen időben még, hogy hogy ne hajoljak felé. Minek? Hisz úgyis tudja mit gondolok, vagy ha nem, hát azúrkék szemeimből kiolvashatja. Megvan a pillanat hogy ő kezdeményezzen, ha akar... mert lassan kezdek rájönni hogy benne kell helyre rázódnia sok mindennek ahhoz, hogy minden valahogy átalakuljon és értelmet nyerjen. Mikor pedig több perc telik el mint ami talán kellene, feladom.
Nem is érdekel tovább mindez, mert csak megint az indulatok uralkodnának el rajtam,az pedig se a vállsebemnek se a mai napomnak nem tenne jót. Így hát inkább csak arra összpontosítok, ami a feladat és jelen esetben nem az Anna-probléma orvoslása.
Agyam a versrészlet elolvasása után lázas zakatolásba kezd és feltépve az ajtót már a folyosón csörtetve kapom be az egyik szem szőlőt.
Szóval nagy katyvasz mindaz, amibe Walton belerángatott... hogy miért nem lep ez meg engem?
Meg se hallom a nő színpadisas kérdését, inkább költőinek tűnik mintsem valódinak. Hisz megmondtam, választása van. Ha most akar visszakozni... hát akkor maga marad. Azonban nem kell sokat várnom ahhoz, hogy felzárkózzon rögtön mellettem.
- A vatikáni könyvtárban szerintem nincs, amiről ne találnák írott anyagot. Erről is biztos van valami, talán levelezések…
- Aha... és van belépőd a vatikáni könyvtárba? Mert oda nem olyan könnyű betörni...
Szelíden torkolom le, de inkább kíváncsi vagyok mégis milyen agyafúrt tervet gondolt ki. Nem is tagadom, felcsigáz az ötlet... mennyi értékes irat és tekercs szunnyadhat ott, amit szép summáért tovább lehet passzolni vagy épp ereklyék nyomára vezetne... csakhogy egyetlen térképért azért oda csak nem fogok besasszézni.
– Oh, várj, ha a sofőrrel megyünk… És én veled tartok… Nem lesz az gyanús nekik?
Vágok egy grimaszt a szavaira majd benyitok a folyosó túlfelén lévő nagy, fehér arany berakásos kétszárnyú ajtón. Oda se pillantok, mert tudom mit találok. Inkább Volkova arcát fürkészem. Párszor jártam már itt, nem ismeretlen a terep. Tetőtől plafonig érő könyvespolcok végtelen sora várja a széles és nagy félköríves helységet. Középen három nagy ablak, mely az utca irányába néz. A könyvek ezer éves illata belengi a teret és ad valami sajátosan egyedi atmoszférát, amit egyszerre imádok és gyűlölök is.
Sose voltam nagy könyvmoly, inkább célirányos kutató, és ez azóta se változott. Ám meg kell hagyni, az ilyen látványnak is van egyfajta speciális hatás a lélekre.
Somolyogva lépek be és megvárom míg Anna is ugyanígy tesz. Csakis akkor zárom be utánunk az ajtót. Kettesben maradok a több száz ódon kötet közt.
- Sérült vállal nem szívesen ücsörgök mugli könyvtárakban, gondoltam kezdhetnénk itt a kutatást. Mint látod akad pár kötet....
Suta mozdulatot teszek pont a fájós vállammal én marha. Igyekszem elfojtani a felszisszenésem és inkább elfordulva nekiállok a hozzám közelebbi polcsoron keresni egy világatlaszt vagy valami ahhoz hasonlatos példányt.
- Egy biztos. Így hogy Angyalvárat kilőttük fixen a listánkról kurva sok hely szóba kerülhet, ami a tőr rejtekhelyéül szolgálhat. Da Vinci rengeteget utazott, de élete java részét Milánóban töltötte a Medicik pártfogásában. Talán akad itt is valami, ami hasznos lehet. Nézz szét... és ne használj bűbájt hacsak nem bánod a külsőd szelíd átalakulását. A legtöbb könyv mágiaérzékeny... vagy a hajad rövidül meg tíz centit vagy a füled esetleg az ujjad vagy az orrod...
Pillantok Annára jelentőségteljesen majd kaján vigyorral folytatom rákacsintva.
- És lássuk be, egyedül a Sötét Nagyúrnak állt jól az orrnélküliség...
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #64 Dátum: 2019. 06. 19. - 05:22:53 »
+1

 
Minden út ide vezet

2000. április



- Egyszerűen lehetetlen nőszemély vagy... ezért imádlak...
Érzem, mi van a szavak mögött. Mint a gát, ami mögött súlyos víztömegek feszülnek és készülnek előre törni, és csak a vékony fal akadályozza őket. Az azúrkék áradatba bámulok, s alig egy pillanatra hagyom, hogy a szomorú tehetetlenség felvillanjon előttük saját szemem tükrén. Jobban tenné, ha nem érezne így… Ha nem éreznénk így… És a gátat megerősítjük az izgalmas, vérpezsdítő és mégis hűsítő munkával.
- Aha... és van belépőd a vatikáni könyvtárba? Mert oda nem olyan könnyű betörni...
A szemtelen stílusa először felforralja a vérem, aztán a mohóságra, ami kitűnik szavaiból, mégis inkább elmosolyodok, s egy nagy sóhajjal fújom ki iménti villanásnyi felháborodásom.
- Minek belépő, amikor a tolvajok fejedelmével dolgozom? Én azt hittem, neked minden betörés egyszerű – teszem hozzá félig felvont szemöldökkel, kirívó vigyorral. Mondjuk pont ez tetszik igazán, hogy bár rettentő büszke kétes szakmájában elért érdemeire, és van benne egy nagy adag libabőrkeltő féktelenség, mégis, nem mondanám életveszélyesen felelőtlennek. Pont tökéletes egyvelege ezeknek a jellemvonásoknak, és mondhatni ez a tökéletes recept a professzionális betörésekhez – már persze az Angyalvárban történteket nem számítva.
A kétszárnyú ajtó előtt elhangzó kérdés a levegőben függve marad, s válasz szavakban nem érkezik rá. Nekem azonban, aki egész gyermek és fiatalkoromat könyvek között töltöttem, sokkal többet is mond a feltáruló látvány. Megrendüléssel vegyes rajongással kapok finoman a mellkasomhoz fél kezemmel, és padlótól a plafonig lassan mérem végig a bámulatos magánkönyvtárat, amelybe van szerencsém betekintést nyerni. A napfény szelíden csillan meg az aranyozott gerinceken, a puha, tökéletesen ápolt bőr és bíbor bársony kötéseken, tiszteletet parancsolón megszürkült és megsárgult, éltes tekercseket átkötő selyemszalagokon.
Nagyot sóhajtok, beszívva azt az egyedi, utánozhatatlan aromát, amit csak ez a majdnem végtelen tudás és az ezt rejtő nyomdatermékek jelentik, aztán a másik felé pillantok egy utolsót, mielőtt határozott lépésekkel elillannék mellőle.
- Tele vagy meglepetésekkel – mondom, és előresietek a polcokhoz.
- Sérült vállal nem szívesen ücsörgök mugli könyvtárakban, gondoltam kezdhetnénk itt a kutatást. Mint látod akad pár kötet....
- Egy néhány… - biccentek gúnyos-helyeslőn, és mély tisztelettel simítok végig ujjaim hegyével a legközelebbi könyvek gerincén. Úgy érzem magam, mint vadászat közben, a nyomdatermékek gerince, akár ha fák mívesen megmunkált, bőrveretes vagy keményített vászon törzse volna, s köztük rejtőzik a tudás, a préda… Gyűlölöm a farkast, ami bennem él, gyűlölöm a megannyi változást, amellyel felkavarta, tönkretette és fájdalmas szabályok közé kényszerítette az életemet, de ez az egy közös pontunk. A hajtóvadászat, a keresés, a kihegyezett érzékek, amikor minden idegszál egyetlen dolog után kutat megfeszítve… Ezért az egyért egyöntetűen rajongunk.
A könyvek csendjébe halk fájdalomnesz szűrődik, én pedig feleszmélve pillantok Christopher felé.
- Hagyd csak, majd én – perdülök vissza felé, és ott kezdek keresgélni, ahol ő is. Lehorgonyoz a jelenléte, és ez több is, mint jó, mert két perc múlva elfelejteném, mit is keresünk, elvesznék az orvosi könyvekben, vagy a világról szólók között. Több életet is le lehetne élni ezekkel az írott csodákkal eltöltve… De inkább maradok Cartwright mellett. A jelenléte, ravaszkodva óva intő beszéde visszaterel ahhoz, amiért jöttünk.
- Egy biztos. Így hogy Angyalvárat kilőttük fixen a listánkról kurva sok hely szóba kerülhet, ami a tőr rejtekhelyéül szolgálhat. Da Vinci rengeteget utazott, de élete java részét Milánóban töltötte a Medicik pártfogásában. Talán akad itt is valami, ami hasznos lehet. Nézz szét... és ne használj bűbájt hacsak nem bánod a külsőd szelíd átalakulását. A legtöbb könyv mágiaérzékeny... vagy a hajad rövidül meg tíz centit vagy a füled esetleg az ujjad vagy az orrod...
- Férfiként gondolom különösen kockázatosnak tűnik ez a rövidítés, nem igaz? – vigyorgok rá egy csepp huncutsággal, aztán megrántom a vállam. – A hajamat nem bánnám, de a többi miatt inkább eltekintek a varázslattól – bólintok aztán belenyugodva.
- És lássuk be, egyedül a Sötét Nagyúrnak állt jól az orrnélküliség...
- Az elmondások alapján attól tartok, neki sem – teszem hozzá fintorogva. - Sötét Nagyúr… - dünnyögöm, de tekintetem közben a könyveken futtatom át. A polcról hamarosan lekerül néhány kartográfiai nyomdatermék, egy történelmi és művészeti atlasz, DaVinci életrajz, valamint egy olasz tengerpartok látványosságairól szóló útikönyv is.
- Mennyi név takarta ugyanazt a személyt, akit épp embernek semmiképp sem neveznék. Miért pont így nevezed? – kérdezem mintegy mellesleg, s közben az ablak alatti asztalra helyezem az első körben összegyűjtött jókora stócot, egyenesen az ott helyet kapó megsárgult földgömb diófa állványának tövébe. Szemet gyönyörködtető látványnak érzem, ahogy a kötetekről a por csillogó felhőként lebben a kintről beszüremlő fényben, majd lassan újra elül a fel-felnyíló, szövegekkel és képekkel telezsúfolt papíroldalakon.
Az életrajzi könyvben kezdem a kutatást, hátha szót ejt arról,  hogy mikor készült a tőr, és esetleg hol. - Azokat a helyeket, ahol a művész azelőtt járt, hogy elkészítette a Pugnale del dolore-t, ki is zárhatjuk a szóba jövő rejtekhelyek közül – mondom, és végigpergetem a lapokat. A tekintetem megakad egy hasonló pengén, de nem teljesen az, amit a korábbi képen láttam. Azért átfutom a mellékelt sorokat.
 
Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #65 Dátum: 2019. 06. 20. - 09:25:32 »
+2

Hoist the colours



...az igaz tolvaj ismérve:
a kincs utáni megszállott vágy....



..a trágár szavak esélyesek...

- Minek belépő, amikor a tolvajok fejedelmével dolgozom? Én azt hittem, neked minden betörés egyszerű
Képtelen vagyok nem hangosan felnevetni a kijelentésen. Esküszöm így még jól is hangzik az ő szájából a titulus... de persze, abszurd. Kellően abszurd. Bár tény, hogy én vezetem a londoni tolvajbagázst, azért nem vagyok holmi fejedelem vagy uraság... inkább csak sajátosan szabad elvű rablópandúr.
- Soha... egyetlen betörés sem egyszerű...!
Sokan összekeverik, sokan összetévesztik a rutint vagy a sokéves tapasztalatból munkálkodó szakértelmet a könnyű úttal. Pedig minden betörés gondos és alapos kidolgozást igényel. Még egy egyszerű zsebmetszés is teljes körű figyelemmel kell hogy lebonyolódjon, mert elég egy rossz mozdulat és megszívja a varázsló...
Ezt azonban inkább nem kötöm Anna orrára... Inkább elégedetten figyelem a reakcióját, amivel a könyvtár felbukkanását illeti. Vigyorom nem lankad, sőt inkább kiszélesedik a bókra.
Igen, imádom lenyűgözni az embereket és őt itt és most nem volt épp nagy kunszt... voltaképp lehet ő maga is felfedezte volna ha kicsit alaposabban körbenéz a házban.
Elhessegetem a negatív gondolatot, hogy ez az érdem valójában nem is nekem, hanem pont hogy Walton-nak szól, tekintve, hogy övé a kúria és inkább Anna után megyek.
A könyvek közt aztán fél perc alatt elvesztem őt, ami nem is nagy csoda. Mindössze egyedül akkor pilant rám a szépséges kék tekintet a könyvgerincek kopott tengeréből, mikor sután rossz karral akarok az egyikért nyúlni.
- Hagyd csak, majd én
Nem vitatkozom vele, csak hagyom hogy mellém lépjen. Ellenben nem könnyítem meg a dolgát...szándékosan. Direkt nem mozdulok arrébb csak épphogy egy leheletnyit és figyelem, ahogy a kötetért nyúl. Nincs túl magasan, nekem kényelmesen elérhető távolságban fent, de neki azért picit talán magas... érzem még így is hogy csak a közelébe maradok amint a teste, az izmai megfeszülnek. Ez részben a nyújtózkodás oka is de van egy szelíd sejtésem hogy a közelségem sincs rá teljesen közömbös hatással. Ez pedig jóleső élvezettel és energiával tölt el. A pillanat nem tart sokáig és Anna a karjai közé gyűjt még jó pár egyéb könyvet, de nem nézem egész pontosan miket. Egyszerűen csak a polcsornak dőlök és figyelem őt mennyire otthonosan is mozog és mennyire lenyűgözően szép így.
- Férfiként gondolom különösen kockázatosnak tűnik ez a rövidítés, nem igaz?
Vigyorogva bólintok igenlően a szemtelen kérdésére. Hát nem örülök ha bármelyik porcikám is akár egy centivel rövidebb lenne az egyik galád kötetnek köszönhetően..
- Sötét Nagyúr… Mennyi név takarta ugyanazt a személyt, akit épp embernek semmiképp sem neveznék. Miért pont így nevezed?
Vállat vonva lököm el magam a pozíciómból ahogy Volkova elindul lepakolni szerzeményeit. Unottan én is lekapok egyet a sorokból, de meg se nézem valójában mi is az.
- Mennyivel jobb Tudodkizni? Vagy az Ő Akit Nem Nevezünk Nevénezni? Ostobaság... Minden idők egyik legnagyobb sötét mágusa... megilleti hát ez a név. Igaz, csak a hívei hívták így... de ha érdekel nincs rajtam a Sötét Jegy, soha nem is volt.
Mondom méltóságteljesen komolyan meg kicsit talán dacosan is és ledobom a könyvem az asztallapra. Már készülnék feltűrni a bal alkaromon az ingujjat ha igényli, hogy megbizonyosodjon, valóban nincs ott a heg, ami a Voldemort bukása utáni tetoválás után maradt...
- Meglehet hogy nem vagyok szent de sose volt mániám a vértisztaság és a terror. Viszont nem tagadom, kapóra jött, mert akkor tudtam igazán kiépíteni a hálózatot.
Nehéz évek voltak, vészterhesek és veszélyesek. Senki nem hihette magát biztonságban, és ezek a hamis illúziók ezrek életébe kerültek. Noha többször is próbáltak beszervezni sose sikerült nekik. Elég volt alkalmanként Dolohovnak csempészárut szállítani ahhoz, hogy eloszlassam hovatartozási kérdéseiket de arra már jelentéktelennek tartottak, hogy bevegyenek a brancsba. Én meg...értelemszerűen.. nem kapartam a téma után. Francnak volt kedve crucióktól szenvedni igazságtalanul...
Inkább csak bosszúsan felcsapom a könyvet, aztán lendülettel vissza is zárom mert a Setét trollok világa nem hiszem hogy hasznos lenne a tőr felkutatásának bármelyik szegmensében...
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #66 Dátum: 2019. 06. 21. - 10:50:54 »
+1


Minden út ide vezet

2000. április



Nem mondanám, hogy segít a munkában a közelsége, de ellenemre sincs. Kéne, de nincs, úgyhogy egyszerűen csak rámosolygok, szomorúan és bocsánatkérőn, aztán teszem a dolgomat komótosan, igyekezvén újra meg újra belemerülni a megsárgult papírok hullámaiba és a fekete betűk sodrásaiba. Hiába, érzem a jelenlétét egészen közel, szinte az aurámban– már ha hinnék az efféle megkérdőjelezhetően tudományos, okkult dolgokban, de természetesen nem hiszek. Van a mágiának az a jól megfogható, bizonyítható oldala, meg van ez a horoszkópokkal, találgatásokkal és mugliknak való hamis hókuszpókuszokkal teli fele… És igen, a szerelmet is erre az oldalra teszem. Furcsa, megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan és szemfényvesztés. Nekem nem való, nincs helye itt, a hasznos dolgok között. De vajon így működik ez?
Magamhoz szorítom a könyveket, és egy biccentéssel hívom Cartwrightot magam után, az asztalhoz. Így kiszakadok vonzköréből is, hidegebb fejjel temetkezem a munkába.
- Mennyivel jobb Tudodkizni? Vagy az Ő Akit Nem Nevezünk Nevénezni? Ostobaság... Minden idők egyik legnagyobb sötét mágusa... megilleti hát ez a név. Igaz, csak a hívei hívták így... de ha érdekel nincs rajtam a Sötét Jegy, soha nem is volt.
- Tudom, hogy csak a hívei hívták így – bólintok finoman, s közben átfordítom az aktuálisan előttem lévő könyv egy lapját. – Nem véletlenül kérdeztem, ami azt illeti, épp ez érdekelt – teszem hozzá, és felnézek az arcába. Nincs a tekintetemben semmiféle kellemetlen üzenet, nem ítélném el (már így is tudok róla meg az előéletéről egy s mást ahhoz, hogy ne lepődjek meg különösebben, ha kiderülne még valami), de azért jó tudni. Hiszek a szavainak, és ahelyett, hogy pillantásom a felkínálkozó csuklóra siklana, inkább az asztalra hajított könyvet veszem szemügyre. Setét trollok világa? Vigyorogva vonom fel a szemöldökömet, mert nem igazán értem, mit is akar épp ezzel a könyvvel. A borítón a komikus, torz szörnyszülött képe, amint egy késsel fenyeget valami szakállas fickót, megnehezíti az általános érvényű intelem betartását, miszerint ne a borítóról ítéld a könyvet.
 - Meglehet hogy nem vagyok szent de sose volt mániám a vértisztaság és a terror. Viszont nem tagadom, kapóra jött, mert akkor tudtam igazán kiépíteni a hálózatot.
- Nem vagy? Nahát – mosolygok az orrom alatt, aztán újból rápillantok a könyvek közül. Ne a borító alapján ítélj, ugye… A kék szemek csillogása mégis mást mond, mint a szavak. A nehézség, a küzdés más fényt ad az emberek tekintetének, legyen bár az arc bármilyen fiatalos, bármilyen csibészesen elégedett vagy büszke. Elmélyedek benne kissé, aztán figyelmem magára vonja a kinyitott, majd ismét összezárt könyv a trollal a borítón.
Cartwright fintorog, gondolom rájött, mit tart a kezében. De rájött-e igazán?
- Te… Mi az a borítón, a troll kezében? – mutatok az említett helyre döbbenten. A penge, amit az irtózatos lény tart, jobban megnézve egészen sok hasonlóságot mutat azzal, amit mi keresünk. Az előttem lévő könyvben lévő képet sietve az illusztráció mellé tolom, hogy így, egymás mellett tanulmányozzam őket.
- Mi a… Ez csak véletlen? Szerinted? – nézek rá a másikra kérdőn.
Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #67 Dátum: 2019. 06. 21. - 14:14:48 »
+2

Hoist the colours



...az igaz tolvaj ismérve:
a kincs utáni megszállott vágy....



..a trágár szavak esélyesek...

Igazából hasztalan mozdulatsor, ahogy elbabrálok az ing gombjával és feltűröm azt egész a könyökömig. De szükségesnek érzem hitelt adni a szavaimnak, mintha csak Anna maga lenne a Winzengamot, aki előtt felelnem kellene el se követett vagy épp viselt bűneimért. Csakhogy a lány arra se veszi a fáradtságot, hogy rápillantson a sima karívre. Na szép...
Magamban némán dohogva követem el ugyanazt a mozdulatsort csak most a másik gombbal és inganyaggal. Nyárias meleg idő lévén amúgy is kényelmesebb így. És addig se figyelek rá.
- Nem vagy? Nahát...
Bár arcán talán leginkább játékosnak szánt mosoly ül, inkább érzem szavait cinikusnak, pimasznak és rátartinak. Na igen.. könnyű a másikat megvetni és semmibe nézni pláne akkor, ha nem jártunk a cipőjében. Nem fogtuk a pálcáját.. és nem hoztuk meg helyette azokat a kényszeresen kurva nehéz döntéseket, amiket neki kellett...
Ítélkezni mindenki tud, és én magam is sokszor esem ebbe a hibába. Mégis rettentően zavar hogy ő nem érti ezt meg igazán. A morgásom mindössze az a gondolatsor csitítja, hogy Volkova mindössze csak hallomásból ismerheti a történteket. Nem élte meg Voldemort fénykorát, a rettegést, a terrort... azt, mikor az emberek inkább sorba exmemoriamozták a szeretteiket, csak hogy ne őket használják ellene vagy a szart se érő információkért. Volt hogy a halálfalók mindössze szórakozásból öltek.. pusztán mert megtehették...
Ez lett a vége...
A medál fájdalmasa perzsel meg engem, Sophie mély bánatát szimbolizálva. Valahol tudom, vagy talán csak hinni akarom hogy utólag már ő maga is megbánta hogy hitt Hayes-nek, hogy bedőlt neki és ezért vagyok biztos, ezért hiszem hogy ha lett volna esély, ha újra kezdhetné akkor mellém állna, engem választana...
- Te… Mi az a borítón, a troll kezében?
- He?
Csúszik ki a számon a kérdés miközben ujjaim a könyv tetejéről a gerincre futnak. Pillantásom addigi merengésemből most a kötetre vetülnek és próbálom befókuszálni mire is kérdezett rá a másik, ez azonban az emlékek miatt nehezen megy még s mire sikerülne, már Anna ki is csempészi egy könnyeden határozott mozdulattal ujjaim béklyója közül az írást...
Felállok hát és jobb híján mögé lépek. Fél kezemet az asztal lapjára teszem, a másikat a nő székének karfájára és így támaszkodva dőlök kissé előre hogy a válla felett lássam mit is talált.
- Mi a… Ez csak véletlen? Szerinted?
- Nemtom...
Motyogom az orrom alatt nehezen, mert még frissen munkálkodik bennem a régmúlt letűnt korszaka és a jelen Anna illata. Kell egy perc hogy teljesen a könyvekre összpontosítsak és a borítón lévő troll kezében lévő groteszk karikaturista ábrázolást figyeljem, a pengét, amivel épp elmetszeni kívánja a varázsló torkát.
- Kizárt dolog hogy ez az legyen... troll kezébe nem kerülhet mágikus tárgy... használni se tudná... de...
Elbizonytalanodom. A nőre pillantok és a szám kiszárad. Lehet csak valami rejtjeles utalás lenne? Lehet ekkora véletlen? Hisz csak random kaptam le a kötetet a polcról.
- Hol élnek Olaszországban trollok? Biztos nem a tengerparton...
Közelebb hajolok Annához de mindössze csak azért, hogy elvegyem előle az egyik térképet és szétterítsem. Ám ez a két tizedmásodperc is elég lenne ahhoz, hogy ha megfordul akkor túlontúl közel kerüljön hozzám pont úgy, mint a legelső találkozásunk alkalmával.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #68 Dátum: 2019. 06. 25. - 10:11:01 »
+1


Minden út ide vezet

2000. április



Az életem fájdalmasan nagy részét töltöttem könyvek között. Ez nem panasz, hiszen szerettem ezt az életmódot, szerettem tanulni, új tudást szerezni, összefüggéseket kötni a meglévők között, és kipróbálni a gyakorlatban mindazt, amit megismertem… De én is tudom, hogy magányos út volt ez, és ha tudom, hogy a hátralévő időmben önnön akaratomon kívül úgyis magányra leszek kárhoztatva… Nos, akkor valószínűleg nem úgy alakítottam volna a dolgokat, ahogy.
- He?
Olyan bizonytalanul néz körbe, hogy megmosolygom, talán most veszi csak észre, hol van. Nem vidám mosoly ez, mert nem akarok tapintatlan lenni, azt látom, hogy valami kevésbé kellemes térítette el a figyelmét. Az arcán még ott a háború emlékének sötét árnyéka, én pedig nagy sóhajjal meg sem próbálom átérezni, milyen is lehetett benne élni abban a borzalomban, amelyről még az én hazámban is fejcsóválva, halkan beszélgettek. Ha nem állítják meg Voldemortot, mára talán az egész világot behálózta volna, s lassanként a Föld teljes mágustársadalmát felforgatta volna. Időről időre mindig akadni fog egy nagyravágyó zsarnok, akinek elég ereje van ehhez…. Vajon Anton Zharkov, a Samogon feje és a Falka közvetett ura képes volna ilyesmire? Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a sötét és minden bizonnyal túlzó gondolatot, hogy visszatérjek a jelenbe és a valóságba, Christopher hangja és közelsége által vezetetten.
- Kizárt dolog hogy ez az legyen... troll kezébe nem kerülhet mágikus tárgy... használni se tudná... de... Hol élnek Olaszországban trollok? Biztos nem a tengerparton...
Úgy borul rám, hogy jobbhíján meg se tudok mozdulni anélkül, hogy ne kerüljek zavarba ejtően közel hozzá.
- A hegyi és az erdei troll valóban gyakoribb, de van egy ritkább, folyami változata is – darálom halkan, de nem is szükséges hangoskodnom, ilyen távolságból így is hallja nyilván. Mikor a térkép kiterül előttem, nem tudom megállni, hogy ne pillantsak fel rá, hiszen úgy vesz körbe, mint egy nagy, erős és védelmező sátor. Nagyon közelről fúrom kérdő tekintetem az ő kék íriszeibe, aztán visszafordulok az asztal felé.
- És ez minden bizonnyal a folyami, jól felismerhető a vörhenyes színről és két kurta szarváról. Hidak alatt szeretnek lesben állni – teszem hozzá mintegy mellesleg, aztán tovább tanulmányozom az összképet, keresve azt, ami mellett vagy elsiklunk, vagy nincs is ott.
- Persze, ez attól még lehet csak valami bugyuta könyvecske, aminek semmi köze semmihez, de... Nézzük meg ebben, járt-e a mester… Igen, itt, nézd! – mutatok az életrajzi könyv térképére, amelyen útvonalak, fontos pontok vannak feltüntetve. – Folyó, ami a tengerbe torkollik. Toscanaban, Grossetto közelében. Van ott egy híd, ami átível a folyón… Tessék, ez ugyanaz, mint itt! – mutatok a képekre a trollos, idétlen könyvben, és mellette az útikönyvben is. Míves, szobrokkal díszített híd ível át a folyó deltája felett, mögötte a tenger végtelenje terül el. Csak az egyik képen egy horda ostoba képű troll vihorászik a boltíves hídláb alatt. – Nem lehet véletlen, hogy a Fájdalom hídjának nevezik – bökök most a térképre, amit a fölém magasodó az imént kiterített.
- Hogy is volt a versben? "Megtörik hűsvíz tükrén a folyónak…" Tessék – dőlök hátra elégedettségemben, elegánsan a papírhalmok felé intve. El is felejtettem, hogy olyan közel áll mögöttem, hogy ezzel a mozdulattal finoman hozzásimulok. Újabb sóhaj, lesütöm a szememet, aztán egy félfordulattal úgy nézek rá, hogy az még biztonságos távolságból történjen.
- "Ott leled kincsed mit kutatsz kitartólag..." Nos? Pakoltál be úszósortot? – vigyorgok rá szélesen.
Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #69 Dátum: 2019. 06. 25. - 12:34:56 »
+2

Hoist the colours



...az igaz tolvaj ismérve:
a kincs utáni megszállott vágy....



..a trágár szavak esélyesek...

- A hegyi és az erdei troll valóban gyakoribb, de van egy ritkább, folyami változata is
Nem is titkolom meglepettségem. Kurvára nem vagyok troll-szakértő, valójában meglehetősen szartam mindig is a különböző varázslények tulajdonságaira. Persze van, amelyikkel tisztában vagyok, példának okáért egy bólintért simán ki lehetne képezni kisebb betörésekhez vagy apróbb tárgyak elcsenéséhez. De a sok munka és velük való vesződség nem feltétlen éri meg mindezt. A troll azonban teljesen más dolog. Buta, ostoba behemótként minden épeszű varázsló elkerüli őket és csak a legcsököttebben kutatnak ezek után. Így talán nem csoda hogy közel sem vagyok tisztában melyik fajtája hol él, mit eszik vagy épp milyen a kinézete.
- És ez minden bizonnyal a folyami, jól felismerhető a vörhenyes színről és két kurta szarváról. Hidak alatt szeretnek lesben állni
- Micsoda trollszakértő itt valaki...
Morgom az orrom alatt a félig sértést félig bókot. Vegye annak, aminek akarja. Közben persze érzem magamon a jelentőségteljes pillantását, hogy engem mustrál, de szándékosan nem fordulok felé. Ha megtenném valószínű zavarba hoznám, és nem teljesen célom ez... egyelőre még...
- Persze, ez attól még lehet csak valami bugyuta könyvecske, aminek semmi köze semmihez, de... Nézzük meg ebben, járt-e a mester…
Hümmögve pislogok a térképen keresve az opciókat, ami szóba jöhetnek élőhely és da Vinci életút közötti kapocsként. Érzem, hogy talán többet kellett volna foglalkoznom a vén zsenivel, hasonlóan Walton szenvedélyéhez, nekem sem ártott volna jobban beleásnom magam az életét teletűzdelő néhol ellentmondásos misztikumba. Csakhogy én a kész tények embere vagyok az a legnagyobb baj. Nem, nem vetem el a fantáziát és a találgatást, sokszor a megérzéseim vittek előbbre, de vannak határok...
- Igen, itt, nézd!
Ahogy Anna felkiált pillantásom a térképről a keze ügyében lévő könyvre siklik. Érzem hogy valóban igaza van, hirtelen elönt valami bizsergés, ami a nem várt siker és a felismerés közötti szelíd határ érzelmi megnyilvánulása.
– Folyó, ami a tengerbe torkollik. Toscanaban, Grossetto közelében. Van ott egy híd, ami átível a folyón… Tessék, ez ugyanaz, mint itt!
Tekintetem átsiklik az útikönyv lapjairól és a helyszínleírásról a térképre és ujjamat végigvezetve Toscana tájain meg is találom a keresett folyót és a városkát is.
- Hm....
– Nem lehet véletlen, hogy a Fájdalom hídjának nevezik... Hogy is volt a versben? "Megtörik hűsvíz tükrén a folyónak…" Tessék...
Mutatóujjam hegye épphogy hozzáérnek a lányéhoz és érzem, ahogy a medál újra megmoccan a nyakamban. Csakhogy nem tulajdonítok immár neki jelentőséget. Kizárom Sophie-t, akkor különösen ha munka van. A kutatómunkában mindig csak hátráltató tényező aggódó hangja a fejemben.
Ahogy Volkova hátradől elégedetten sóhajtva megérzem újra a közelségét és ez visszaránt a jelenbe. Oda, hozzá, ahol félig felém fordulva rám pillant.
Most már nem állom meg hogy ne pillantsak rá, pláne mert tudom, hogy az ő valós érdeme hogy elvileg nyomra bukkantunk. És talán... talán jó nyomra. Ujjaim pedig a szék karfájáról Anna hátára siklanak, mintha csak megtartásra szorulna vagy támogatásra.
- "Ott leled kincsed mit kutatsz kitartólag..." Nos? Pakoltál be úszósortot?
A szemtelen vigyor, ami kiül arcára engem is valahol jó kedvre derít, pedig valójában rohadt kockázatos kis kaland fog kikerekedni ebből is. Hisz elég csak a tegnapi Angyalváras eseményekre gondolni...
- Őszintén szólva eszembe sem jutott...
Nem épp nyaralós készletet hoztam magammal erre a random útra... ahogyan ő sem.
- De ezzel azt hiszem nem vagyok teljesen egyedül...
Most rajtam a sor a széles vigyorra. Nem hajolok közelebb, de mégis ezzel a gesztussal tudom hogy olyan, mintha megtettem volna.
- "Angyalvárosból már elköltöztek rég az angyalok, Fohászuk ég a várban,
A többiek pedig a távolban nem hallják, már a dallamot a dűnék visszhangjában..."
Valóban van ráció, hogy erre utal a szöveg. Meg arra, hogy Róma, az angyalváros, rossz nyom... meg is böjtöltem érte... –  
utalok a fájós vállamra. - de... biztos vagy ebben?
Vakon bökök a trollos könyvre. Hiszek neki, ha helyesel. Hiszek neki, ha valóban meggyőz a jelenlegitől is jobban. Nem kellene hozzá sok...pláne így, a kék szemeinek meggyőző mélységébe süllyedve.
- Mert akkor... újabb utazás vár ránk...
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #70 Dátum: 2019. 06. 27. - 06:09:58 »
+1


Minden út ide vezet

2000. április



- Micsoda trollszakértő itt valaki...
- Többször akadok össze velük, mint gondolnád – jegyeztem meg sejtelmesen. Értheti visszavágásnak is, de valójában igazat is mondtam, mert bár a trollok nem a legkedveltebb varázslények közé tartoznak, mivel néha kiképzik őket őrző-védő szolgálatra, előfordul az is, hogy megsérülnek. A gondozói tanulmányokban emiatt, meg a néha előforduló mugli-támadások miatt is szerepeltek.
De a trollok ennek az egész kirakónak csak egy aprócska részletei. Az egyik információmorzsa a könyvben, másik a térképen, és megint újabb ki tudja hol rejtőzik el? Elmélyedek a porillatú papírok között, ahol semmi más nincs, csak a megoldandó feladat, én, és Cartwright.
- Őszintén szólva eszembe sem jutott... De ezzel azt hiszem nem vagyok teljesen egyedül – vigyorog vissza rám, én pedig kelletlen mosollyal bólintok felé, jelezvén, hogy igaza van.
- De a kapcsolataidnak hála talán már most fekszik számunkra egy csomag, az ajtó előtt – találgatok színpadiasan, de valódi hálával az arcomon. Különös érzés, hogy ennyire könnyű minden hétköznapi problémára megoldást találnunk, közben pedig milyen nem hétköznapival küzdünk… Ami azt illeti, egészen frissítő ez a helyzet. Bár mindig is viszonylagos jólétben éltem, ez a helyzet egy újfajta életmódot villant fel előttem, és hazudnék, ha azt mondanám, nem pezsdít fel jobban a mindennapi, unalmas és kutatással teli életemnél. Túl azon, hogy a Falka állandó zaklatásai és az AVS-sel járó feladatok mellett az unalmas szó használata azért elég nagyvonalú dolog, hiszen ez az egész is az utóbbinak indult…
- "Angyalvárosból már elköltöztek rég az angyalok, Fohászuk ég a várban, A többiek pedig a távolban nem hallják, már a dallamot a dűnék visszhangjában..." Valóban van ráció, hogy erre utal a szöveg. Meg arra, hogy Róma, az angyalváros, rossz nyom... meg is böjtöltem érte...
Pillantásom Christopher vállára siklik, mintha a csúnya sebet venném szemeim kereszttüzébe. Persze nincs röntgen-látásom (és csont szerencsére amúgy sem törött), de azért felszakad belőlem egy sóhaj.
- De... biztos vagy ebben? - Mert akkor... újabb utazás vár ránk... – Amint odabök a könyvek felé, és ezzel még közelebb kerül hozzám, még inkább körbevesz, akaratom ellenére is megdobban a szívem. Más régen eltántorodott volna egy ilyen találat miatt a küldetéstől, ő meg úgy megy tovább, mintha majdnem semmi sem történt volna. Nem is sokkal zsémbesebb a szokottnál… Erre a gondolatra eluralkodik rajtam újra a mosoly.
- Nem, egy kicsit sem vagyok biztos. De attól még megnézzük, nem? Jobb sejtéssel ugyanis nem rendelkezünk. Ezeknek a szobroknak különben sincs a kezében fegyver. És ha mégis... Majd elkerüljük – teszem hozzá, és kicsit félrebillentem a fejem. A hidat ábrázoló kép felé biccentek, a míves boltívek felett várakozó emberalakokra célozva. Jobban megnézve talán mesterségeket ábrázolnak, halászhálót, messzelátót tartanak a kezükben, az egyiknek a vállán pedig mintha papagáj ülne, bár a képen az már alig kivehető a távolság és a képminőség miatt.
- Ha nem akarsz most rögtön indulni, várhatunk is – ajánlom aztán, mert azon nem csodálkoznék, ha a válla miatt a másikat nem hajtanák előre a trollok olyan lendületesen. – Pihenhetünk még... Tanulmányozhatjuk még a könyveket… És térképeket... Képeket... – ajánlom egyre halkabb szavakkal, kérdőn pillantva fel rá, és ez nagy hiba, mert az én kezdeti elszántságom is elpárolog, amint újra összefonódnak közeli szempárjaink. Ahogy elmerülök a kék íriszek tükrében, hirtelen rájövök, hogy jó is nekem így, sodródva az azúr árral, és kiadva az irányítást, a döntés valaki másnak. Valakinek, aki a sérülése ellenére is erős, és kitartó maradt, és valamilyen megmagyarázhatatlan módon rábír, hogy ellenérzések nélkül bízzam rá magam. Hirtelen nem tűnik az utazás olyan sürgősnek – de gyorsan lesütöm a szemem a térképek felé, hogy a mondottakra és a feladatra tudjak figyelni. Miért is olyan nehéz ez?
Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #71 Dátum: 2019. 06. 27. - 08:14:07 »
+2

Hoist the colours



...az igaz tolvaj ismérve:
a kincs utáni megszállott vágy....



..a trágár szavak esélyesek...

Nem vitatom, de még csak meg sem kérdőjelezem a nő szavait. Biztos akadt már dolga ilyen lényekkel, ami jelen állás szerint nem egy hátrány. Hisz nekem meg még sose. Még egy jó ok arra, hogy magammal vigyem, bár... hogy őszinte legyek a kétség ott motoszkál bennem. Hasznos ő, nincs ezzel baj, de ugyanolyan veszélynek teszem ki indokolatlanul mint saját magam. Nekem van okom rá hogy Walton kegyeit keressem, neki kurvára nincs...
- De a kapcsolataidnak hála talán már most fekszik számunkra egy csomag, az ajtó előtt
Cinikus szájrándulásom jelzi, hogy ez azért nem teljesen így van. Jó lenne, szó se róla, de akkor ez azt jelentené hogy legillimenciával megáldott emberekkel dolgozom... az meg kurvára nem lenne kifizetődő. Jelen pillanatban azonban meghagyom őt ebben a hitben, mert... miért is ne? Inkább rákérdezek az információ bizonyosságában.
Fontos hogy ő maga kétségek nélkül elhiggye, ami sejteni vél, különben máris borítékolható a kudarc. Valahol itt a magabiztosság nemhogy az ötven, de akár a hetven százalékát is adhatja a dolgoknak. Mint anno Sophieval az Árnyékszilánk utáni megszállott vágyunk... mennyi üres óra, mennyi unalmas kutatómunka... és csak én láthattam teljes valójában.
- Nem, egy kicsit sem vagyok biztos. De attól még megnézzük, nem? Jobb sejtéssel ugyanis nem rendelkezünk. Ezeknek a szobroknak különben sincs a kezében fegyver. És ha mégis... Majd elkerüljük. Ha nem akarsz most rögtön indulni, várhatunk is.... Pihenhetünk még... Tanulmányozhatjuk még a könyveket… És térképeket... Képeket..
Csak nézem és szó nélkül hallgatom. Élvezem, hogy egyre bizonytalanabbá válik mit is tegyünk és tudom, hogy mindez csakis a jelenlétemnek és kifejezetetten a közelségemnek szól. Igazán jól tudja leplezni a zavarát, meglepően profi ebben, de ahogy pillantása már elsiklik az asztal irányába tudom jól, hogy hazudik. Leginkább önmagának.
Az okát evidensen nem sejtem, de ha már van lehetőség a szórakozásra, még ha az a másik bosszantása is, megragadom. Ebben a kötözött sebem, a vele való fájdalom vagy az egyéb aggodalomra utaló tényező sem tud meggátolni.
Elemelem a kezem a könyvről és Anna arcából simítok ki egy hajtincset miközben a másik tenyerem könnyeden előre csusszan és a karja alatt a törzsén pihen meg a dereka felett. Még épp elkerülve minden udvariatlanságot átszelő határt. Ezt azonban cinkos kis vigyorom nem erősíti meg, pláne mikor felé hajolok és a fülébe suttogom mindazt, amit tervezni készülök.
- Te csak tanulmányozd őket, elég holnap indulnunk. Nekem még el kell intéznem a csomagokat, a repjegyeket és persze... a bikinid. Megadod a méreiteid vagy saccoljak én?
Szemtelenül húzódom el tőle eldönte egy kissé a fejem és áthatóan pislogok rá majd le, mintha csak egy ritka műalkotást szemrevételeznék, ami egész pontosan a dekoltázsa. Megérdemelném ha pofon vágna, de tudom, ennek kicsi az esélye. Hisz szinte érzem, ahogy szíve szerint belesimulna a karomba, csak hát a büszkesége gondolom erősebb ettől jóval. A sok közös ponton túl pedig tehát itt egy újabb... amit megtörök annyival, hogy elhúzódom, de azért előtte a mutatóujjammal szelíden végigsimítok a blúz anyagán kitapintva a fehérnemű legalsó szélét.
Kivárom a feleletét és csak azután indulok el. Abban pedig biztos vagyok hogy a sok parancsolgatás közepedte Walton irodájának piakészletéből biztosan egyet de lehet többet is magamévá teszek, részben az Anna miatti frusztrációm levezetése végett, részben pedig mert újfent nekiáll hasogatni a vállsebem. Azt pedig nem akarom újabb álomtalan alvással kiszenvedni. Annál is inkább, mert a medál forrósága is egyre elviselhetetlenebb. Ha így haladok, lyukat éget a mellkasomba. Mintha csak az lenne a legfőbb célja hogy megtegye ezt s ilyen formán jusson el egészen a szívemhez...
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #72 Dátum: 2019. 06. 27. - 10:17:46 »
+1


Minden út ide vezet

2000. április



Túl közel a tűzhöz… Ez jut eszembe. Szinte érzem a lángokat, látom a fényüket a másik szemének tükrén izzani. Nem volna szabad. Miatta nem; hisz micsoda szörnyeteg volnék, ha kockáztatnám az életét és az egészségét az önző vágy miatt?
Bennakad az utolsó lélegzetvételem, mert mélyen belül olyan vihar támad, s olyan tétovaság taglóz le, hogy mozdulni sem tudok, még ennyire sem. Talán a szívem is kihagy egy ütemet, megfagy egy pillanatra az idő, megakadnak az életfunkciók, én pedig mintha egy örökkévalóságig viaskodnék magammal, a józan eszemmel azon, hogy mit tegyek most. És az utóbbi, mint mindig, most is győz a a pusztító forróság felett hideg logikájával és jeges, kíméletlen valóságlátásával.
Az én kék szemembe ez a fagy ül ki, de nem a bántó fajta, inkább az az elérzéketlenítő, hűsítő, mint a derékig érő hó, ami kíméletlenül álomba kényszeríti a sztyeppét, elnyugtatja a természet zsongását, s néma takarót borít a meglassuló életre. Csak nézem Christopher csábító arcát, fájdalmasan, szomorú nyugalommal, és bár fizikailag alig választ el tőle néhány centiméter, valójában mégis egyre messzebb van.
- Te csak tanulmányozd őket, elég holnap indulnunk. Nekem még el kell intéznem a csomagokat, a repjegyeket és persze... a bikinid. Megadod a méreteid vagy saccoljak én?
Megborzongok a nyakamat simogató éhes szavaktól, az illatától, attól, ahogy körbesz az érintése és az a semmihez sem fogható, csibészes és akaratos vigyora. Amikor elhúzódik, az olyan hirtelen ér, és olyan gyorsan zúdítja rám a rengeteg érzést, feszültséget és felháborodást, hogy észre se veszem, mikor pattanok fel én is úgy, hogy enyhén felfelé farkasszemet nézhessek vele. Nem sok helyem van, ha nagyobb levegőt vennék, ha lendületesebben fújtatnék a szemtelensége miatt, rögvest hozzáérnék. Így épp egy hajszál választ el ettől, de rendezem a vonásaimat, nem tátogok, nem képelem fel a nyilvánvaló pimaszság okán, amint végigmér, és ahogy sunyi mozdulattal kitapogatja a ruha alatt rejlő íveket és anyagokat. Nem, pedig megérdemelné.
Ahelyett türelmes, kissé éles tekintettel várom, hogy figyelme visszakalandozzon az arcomra és arra, amit mondanék.
- Helyes, jobb is lesz, ha elintézed a csomagod – kezdem egy mindent elmondó, lefelé irányuló pillantással. Ha ő szemtelenkedhet, akkor én is, és kettőnk közül nem én vagyok az, akinek le kell hűtenie magát. Én pusztán küzdök a lángok ellen... Egész más… – Én pedig addig tovább kutakodok, békében – nyomom meg az utolsó szót. Igen, talán ez a titok. A magány előnye az, ami a hátránya is, mert az ember egyedül háborítatlanul tud arra figyelni, amire kell. Ezt csináltam egész életemben, és erre kárhoztat a betegség ezután is. Miért ne menne épp most?– Biztos vagyok benne, hogy ennyi rutinnal nem kell saccolnod, pontosan tudod már most  – teszem hozzá a kérdésre válaszul, majd még kiegészítem egy apró vállrándítással. – És ha mégsem, varázslattal megoldom. A kék egyébként jól megy az én szememhez… is – bököm meg mutatóujjammal a mellkasát finoman, de határozottan. Bár közel álltunk egymáshoz, mégis ez az egyetlen alkalom most, hogy megérintem, s a szelíd nyomás kíméletlenül azt jelzi felé: „Távolabb…”
Amikor sarkon fordul, és a dolgára ered, még egy pillanatig úgy állok ott, olyan sóbálványszerűen, mint ha még előttem magasodna. Mikor eltűnik az ajtóban, csak akkor ernyedek el, és nagy sóhajjal roskadok az asztal lapjára, ujjaimmal megkapaszkodva a szélébe. Behunyom a szemem, s így próbálok úrrá lenni a fejemben kavargó keserédes káoszon.

 
Naplózva


Christopher Cartwright
[Topiktulaj]
*****


tolvajvezér

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #73 Dátum: 2019. 06. 27. - 12:47:10 »
+2

One day



...Az élet valódi határkövei rendszerint nem nyilvánosak
S a titkok néha jobban fájnak, mint az igazság...



..a trágár szavak esélyesek...

Csak a nevetésem visszhangja kíséri Volkovát amint elhagyom a szobát. Olyan végtelenül könnyű kihozni a sordából s egyszerre olyan nehéz bizonyítani neki a nyilvánvalót. Mintha csak notórius ellentmondásban élne önmagával. Valahol egyszerre bosszant és mulattat is ez... talán ezért is olyan érdekes ő. Gondolataim e körül forognak miközben lerobogok a lépcsőn hogy megkezdjem a szükséges előkészületeket. Még fájós vállam ellenére is jó kedvem van, és ahogy kiosztom a parancsokat hogy ki mit intézzen a személyzetből én pedig megejtek két telefont a repjegy miatt végül csak beváltom néma magamnak tett ígéretem és foggal kiszedve majd elköpve a brandy-s üveg dugóját töltök egyszer majd még egyszer...
Az első korty, emlékszem, mennyei. A többi már csak jön gyors egymásutánban és míg az agyam egyre lomhábbá válik addig a sebhelyemben lévő intenzív fájdalom ami eddig kiújulni látszott szintén lecsökken. A tompasága már csak kellemetlen bizarr tényezőként tudatosodik bennem, azt meg végképp nem fogom fel hogy mikor elhagytam a szobát abban a percben a medál a nyakamban ernyedt nyugalomba szenderült.
Az ital segít nem csak az agyam leszedálásában de abban is, hogy már ne lehessen kedvem Annát csesztetni a mai nap. Unatkozzon egyedül a könyveivel ha neki úgy tetszik, fejtegesse magának hogy egy-egy mondatfoszlány, vagy ócska ezer éves rézmetszet mi a faszt is jelent... nekem a francia bor és az egyéb minőségi italkészlet tökéletes társaság, akik legalább nem pofáznak vissza hanem teszik a dolgukat...
Mire minden előkészület megvan, a csomagokat pedig útra készen kérésemnek megfelelően elkészítve az előcsarnokban hagyták és a foglalásaink visszaigazolása is csippan a telefonomon már kellően késő van ahhoz, hogy semmi kedvem ne legyen Volkovát nézni egy nagy halom könyvkupac mögött.. ami pofátlan módon legyőzött. Egyelőre.
Nehézkesen botorkálok fel a lépcsőn, és miután senki nem lát két kézzel támaszkodva a korlátra sikerül is. Némán szuszogva megyek el a könyvtár ajtaja előtt, ahol a kulcslyukon kiszűrődik a meleg fényár... ebből is megerősítést nyer a tippem, hogy igazam van.
Morcogva bevonulok a szobámba és nekikezdek az ingem kigombolásának hátam az ágy oldalának vetve lezuttyanva... de még félútig se jutok el benne mikor a tompa sötétség erőt vesz rajtam.
Úgy simulok bele a gátlástalanul feltörekvő tudatalattimba, mint nem is sokkal ezelőtt Anna bújhatott volna a karjaim közé... ha nem kibaszott makacs.
Megint Sophie-t látom, megint Hayes kergeti, megint mennem kell, megmentenem. Próbálkozom, de angyalok eltorzult arca áll ellent és szab gátat és megragadják a karomat, majd a torkomat. Arra kelek, hogy fulladozom és a rémálom még most sem ér véget. A pálcámért nyúlnék és ujjaim rá is fonódnak a szilre, de valaki éles, szinte állatias mordulással vakkantva mond valamit, amit nem értek és érzem, ahogy kiveri a kezemből a fegyvert. A sötétben tapogatózom az elgurult pálcám után de hasztalan, csak a hangját hallom azt is távolodni.
Csak egy ostoba álom... csak egy ostoba álom...
Ezzel próbálok erőt préselni magamba, a tüdőmbe meg levegőt, mert most épp annak a fiatal fiúnak a feje kísért, akit a Hilton party-n lőttem fejbe. Jól emlékszem még a vigyorára, amit elejtett mielőtt meghúztam volna a ravaszt. Most ez az arc vicsorba torzul, szemeiben pedig a gyűlölet lángja ég.
A szorítása egyre erősebb én pedig hiába igyekszem nem jutok ki belőle. Vonaglásommal csak lakberedezek azt is sajátos módon, hallom ahogy felborul az éjjeliszekrény, legurul és összetörik a lámpa...
Egy szilánk... egy szilánk kellene...
Ujjaim könyörgőn hajladoznak abba az irányba amerre sejtem hogy a fegyverként szolgáló kis darabkák lehetnek, de nem érem el őket...
A levegő a tüdőmbe már nem jut le.. érzem, lassan újra elnyom a sötét homály de ez egyszer nem önszántamból jutok oda, hanem kényszerből. Szégyen szemre a pánik önt el... fel akarok kelni, felébredni ebből a szarságból... de mint oly sokszor... most se sikerül.
Naplózva


Anna Volkova
Vérfarkas
***


Magányos farkas

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #74 Dátum: 2019. 06. 27. - 21:20:13 »
+1


Minden út ide vezet

2000. április



Az első néhány sornyi szöveg még döcögve ment. Kellett egy kis idő, mire ráéreztem mennyei ízére, s utána gyors egymásutánban peregtek már a szavak, a képek, magyarázó ábrák és jegyzetek. Jó volt belemélyedni a munkába, akadt is még néhány másik hely, amit talán érdemes volna felvennünk az útvonal-tervekbe. Kiderült egy s más a tőrről – a megfelelő sorok úgy beszippantottak és elbűvöltek, hogy azután már nem csak az idő múlásáról felejtkeztem meg, de még a helyet se tudtam volna megmondani, ahol éppen vagyok. A megsárgult lapok, a fekete betűk és a könyvtár poros illata vett körbe, s az elmúlt napok után most először önfeledt béke telepedett rám. Volt ebben valami megszokott, magányos szomorúság, de jó mélyen eltemettem a többi olyan dolog mellé, mellyel most semmiképp sem akartam foglalkozni. Újra és újra legyűrtem…
Nagyon sokáig ücsörögtem ott a könyvek és tekercsek között. A Hold fénye betűzött az ablakon át a papírokra, én pedig sóhajtva pillantottam fel a dagadóban lévő égitestre. Csak egy nagy darab kő az űrben. Visszaveti a Nap fényét, és elfogja a Föld árnyékát. Miért hát? Miért befolyásolja annyi balszerencsés ember életét úgy, ahogyan az enyémet is? Végigszaladt a borzongás a hátamon, és elfogott a megmagyarázhatatlan idegesség. Először a keserű gondolatokat hibáztattam érte, aztán azonban csörömpölés távoli hangja üti meg a fülemet. Gyanakodva dőlök hátra, majd felkelek az asztaltól, és sietve indulok felfelé, Cartwright szobája irányába.
*

A fickó egy pillanatig még állt a sötét, csendes szobában, a földön szunnyadó, öntudatlan férfi fölött. Kiélvezte a pillanatot, mikor a gyilkosból préda válik, mikor a harcos magatehetetlen és sebezhető… Még mindig a fejét csóválta a figyelmetlen személyzet és a nyitva hagyott ajtó miatt.
- Túl könnyű ez, túlontúl könnyű – szólalt meg már-már derűsen csóválva fejét. A lábai előtt heverő áldozat homlokán árulkodó verítékcseppek jelentek meg, légzése gyorsult, lábai meg-megrándultak.
- Oh, ezek a gonosz, rossz álmok… Milyen kísértet volnék, ha nem szabadítanám meg tőlük? – tette fel a költői kérdést suttogva, élvezet-teljes vigyorral, majd mikor a másikat már úgy tűnt, egészen hatalmába kerítette saját álomképeinek kínja, a betolakodó megragadta annak karját, felrántotta a földről, majd a torkánál fogva tartotta meg maga előtt, így várva, hogy a másik öntudata visszatérjen a képzelete poklából a valós világéba.
Egy félmosoly a díja annak a rendkívüli lélekjelenlétnek és életösztönnek, ami az áldozat kezébe vezetné a pálcát. Persze emberünk számított ilyesmire, s lendületből messzire üti a fegyvert.
- Vajon hány áldozata volt épp olyan fegyvertelen és esélytelen, mint most saját maga, Mr. Cartwright? – csóválta meg a fejét nyilvánvaló élvezettel figyelve, amint a másik a földön kúszva-mászva próbálja megtalálni az egyetlen eszközt, amellyel megvédhetné magát. A hideg, gyűlölettől kemény ujjak azonban ismét a nyakára szorítnak, újból visszafogják, pont még azelőtt, hogy elérné a pálcát. Nagyjából ilyen élvezetes érzés lehet egy fuldoklót visszahúzni a víz mélyére egy hajszállal azelőtt, hogy elérné azt az utolsó szalmaszálat, amely megmenthetné. Persze, egy olyan fuldoklót, aki megérdemli, hogy vízbe veszejtsék – bár az, aki ezt ilyen gyönyörrel szemléli, talán épp úgy ezt a sorsot érdemelné. Csakhogy az élet nem mindig érdemek szerint osztja az ítéleteket, és az aktuális büntetett most már nem is haladt, inkább csak vonaglott.
- Nem végzett jó munkát, nem számolt azzal, hogy egy áldozata visszatérhet a sírból, nem igaz? Meddig menjünk el? Sajnos ezt még nem játszhatom végig. Válaszok kellenek…
Cartwright talán nem is hallotta a kérdést, a támadó viszont érezte ujjai szorítása alatt a másik szívének vad lüktetését, a félelem ritmusát. Úgy tartotta markában az áldozatot, hogy az éppen annyi levegőt kapjon, ami az életben maradáshoz elégséges, de kiélvezhesse a kezei szorítása között dobogó halálfélelmet.
- Csak egy pillanat lesz az egész – magyarázta a betolakodó hideg nyugalommal, szinte csitítón. Közben a másik mellkasára térdelt. – Egy gyors varázslat, amivel elveszem a megfelelő gondolatokat az áldozatairól, a megbízóiról, különösképp az utolsókról… Minden apró kis részlet fontos lehet – dünnyögi, és a fél kezét kiszabadítva előhúzza a pálcáját, melynek izzó hegye hamarosan Christopher halántéka felé fordul. – Aztán vége a pillanatnak, és ennyi volt… Vajon milyen érzés a halála előtt viszontlátni a legutóbbi gyilkossága után a kísértetet? – hangzott el az újabb költői kérdés, folytatása azonban mégsem lett, mert ekkor az ajtó döngve vágódott ki.
*

- Chris? Capitulatus! – A jelenet, amibe belefutottam, kicsit olyan volt, mintha egyenesen Christopher egyik rémálmába csöppentem volna. Csak egy pillanatnyi idő kellett ahhoz, hogy cselekedjek, de ez a pillanat a másiknak is elég volt. A lefegyverző bűbájok egyszerre harsantak, egyszerre szelték át a sötét szobát színes fényárba borítva, és a két pálca szimultán vágódott ki a gazdája kezéből, eltűnve a helyiségben uralkodó feketeségben.
Mivel a függöny be volt húzva, az átkok villanása után vaksötét borult ránk. Amiben nem volt más feladat, mint a tapogatózás és a túlélés. Léptem néhányat afelé a pont felé, ahol Cartwright alakját utoljára látni véltem, de talán már nem volt ott. Valaki elkapta a könyökömet, mire halkan felsikkantottam, és megpróbáltam megrúgni, és elszakadni, az a valaki azonban erősen megrántott, és pálcát szegezett a torkomnak. Hiába nem láttam még, sajnos túl jól ismerte már a nyakamon a bőr a hideg, mágikus fa hegyének érintését.
- Ez még jobban alakul, mint gondoltam – nevetett fel a mögöttem álló. Olyan ismerős volt a hangja… De csak akkor jöttem rá, hogy honnan, amikor halovány fénygömb villant fel felettünk, és megláttam az arcát.
- Te? – hüledeztem félig letaglózva a meglepetéstől, félig pedig a haragtól. Annyira megdöbbentem, hogy nem bírtam róla levenni a szemem, így nem láttam, Chris mit csinál.
- Egy rossz mozdulat, és vége – jelentette ki a Hiltonból ismerős arc szinte derűsen. – Fegyvert le! – mondta, gondolom Cartwrightnak címezve.
- Te hálátlan szemétláda – sziszegtem a fogaim között szűrve, és makacsul rántottam egyet magamon. Erre fogva tartóm kinevetett, és úgy hátra csavarta a csuklómat, hogy csillagokat láttam.
 
Naplózva

Oldalak: 1 ... 3 4 [5] 6 7 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 04. 17. - 17:37:15
Az oldal 0.278 másodperc alatt készült el 54 lekéréssel.