.. minden út Rómába vezet ..

Minden út ide vezet

csend helyett

2000. április

Nem kerüli el a figyelmem a sok apró gesztus, a reszketeg szusszanás, az oldalpillantások és az a szomorú fény a tengerkék írisz tükrén, melyet egyszerre gondolok együtt érzőnek és bánkódónak. Rendben is van így, valahol meghat és kissé vigasztal ez a hozzáállás, de igyekszem mégis inkább úgy tenni, mintha nem venném észre a kis jeleket, mert könnyebb így.
- Ugyan, ne tedd, kisfarkas. Én is ugyanígy tettem volna...
Rámosolygok, hosszan nézek az arcára, s a félmosoly továbbra sem kopik le, mert az jár az eszemben, hogy talán ő nem is tudja, hogy most is így tesz, ugyanúgy mint én, vagy máshogy, de sajnálja. Mert sajnálatos ez, mikor egy ember letérni kényszerül az útról, ami minden bizonnyal vezette volna egy szép és élhető életen át, hogy ahelyett… Valaki más elvadult és bizonytalan ösvényeit tapossa.
- Kisfarkas, mi? Tény és való, nem vagyok akkora ordas, mint az éjjeli vendéged volt… - állapítom meg rezignáltan, de érdekes, talán most először nevez így, farkasként valaki, aki viszont nem az, és nem olyan, mint vártam. Gyűlölöm ezt az énemet, de a kedveskedő becenév, Cartwright bársonyos, derűsre erőltetett hangján valahogy mégsem olyan gyűlöletes. Első ízben egy kicsit szórakoztat is.
- Azt hiszem a másik sebed nem marad ennyire láthatatlan. Én...
Látom, hogy az igazán lényeges mondandóhoz nem talál szavakat. Ingatom a fejem, és próbálok nem nagyon összerezzenni, amikor érintésével finoman áttöri a köztünk lévő teret. Én pedig, bár kellene, nem húzódom el, mert a józan eszem és szerintem az övé is azt harsogja, hogy ez talán megint nem biztonságos vizekre evez. Mégis, az övéhez hasonló finomsággal én is kicsit közelebb húzódom.
- Megtettél mindent, és még többet. Szerencsém, hogy így cselekedtél. Különben se én, se a sebem nem lennénk már. Ha lesz rá lehetőségem, talán megpróbálom eltüntettetni – teszem hozzá kissé elmerengve. Már régen látogattam meg az öreget. Bár kockázatos, azért egyre inkább fontolgatom. Most még ürügyem is akadt.
- Pihenj még. Toszkánát lemondom. A dögöt meg lent a pincébe ráérünk holnap is kifaggatni.
- Jól vagyok… - tiltakoznék, de az oldalamba nyilalló fájdalom kismértékben meghamisítja a szavaimat. - A helyzethez képest. Azt hittem, rövidre zártad azt az alakot – tettem hozzá meglepetten. Magam sem tudom, hogy viszonyuljak ehhez, mert bár örülök, hogy Cartwright nem mocskolta be a kezét ezegyszer, ugyanakkor a tudat, hogy az az eszevesztett szörnyeteg itt van, életben van, és arra vár, hogy döntsünk a sorsáról… Kellemetlen érzés volt.
- Tegnap sok dolgot tudtunk meg tőle. Talán… Nem tudom. Ijesztő a tudat, hogy többen is gondolkodnak úgy, mint ő. Szerinted mi legyen vele? – sóhajtottam végül alig észrevehető borzongással. Talán a lágy érintés, talán az eddigi megértés csalta elő belőlem a mélyebb érzéseket, és az győzött meg, hogy őszintén merjem is kimutatni. Nem mintha ne kerültem volna korábban is kellemetlen helyzetekbe, de ez most más volt. Aggódva néztem Christopherre, mert félig mintha ebbe is belekeveredett volna, hiszen ezek azt hiszik, hogy ő a Falkának dolgozik. Ha annak a fenevadnak nyoma vész, még inkább összefüggésbe hozzák a nevével az egész ügyet. Ilyen ez, azt hiszed, nem tarthatnak meg csak azért, mert egyszer közöd volt hozzájuk, aztán mégis rabul ejtenek, bármennyire nem akarod. Pont, mint ahogy én jártam Cartwrighttal és csibészesen elbűvölő azúr tekintetével…


 

the last stand



...Az élet valódi határkövei rendszerint nem nyilvánosak
S a titkok néha jobban fájnak, mint az igazság...

..a trágár szavak esélyesek...

Csak bújtatott somolygásra futja a kommentár ami Anna felől érkezik. Gondolom ezt azért kapom, mert nem igazán tetszik neki a dolog... de hát... mit is kezdhetnék vele? Szörnyen rossz szokásom becézni, pláne azt, aki valamilyen módon fontos is. De persze erről neki nem kell tudnia.
- Megtettél mindent, és még többet. Szerencsém, hogy így cselekedtél. Különben se én, se a sebem nem lennénk már. Ha lesz rá lehetőségem, talán megpróbálom eltüntettetni
Megtettem? Valóban így lenne? Nem érzem az állítás igazságát sem a feltétlen helyességét. Maximalista vagyok, mindig is az voltam és ha úgy vesszük a célt elértem. Anna túlélte. Bár ki tudja... lehet nélkülem is ment volna. És annak idején valaki sokkalta jobb, profibb munkát végzett vele mint itt én. Gyűlölöm ezt. Szeretek mindenben az első lenni, és kibaszottul bosszant ha csak a sokadik vagyok a sorban...
Inkább csak nyugalomra intem a magam szokásos nyersességével. Ebbe rejtem a haragom, ami nem épp ellene vagy neki szól, sokkal inkább a körülményeknek, a tényeknek és persze, magamnak.
- Jól vagyok…
Elég egyetlen szúrós pillantást kicsikarnia belőlem, bár gondolom nem épp ez hatja meg hogy az ágyban maradjon.
- A helyzethez képest. Azt hittem, rövidre zártad azt az alakot.
- Maradjunk annyiban, hogy csöppet mással voltam elfoglalva. Szerinted a melltartód magától csusszant le?
Nem tehetek róla de kissé feljebb kúszik a szemöldököm kihívóan. Igen, kételyek közt akarom hagyni, ha már volt oly kedves és az értésemre adta, hogy ne is reméljek nagyon semmit mert a jelek szerint a vérfarkaskórral egy mugli erényövet is magára csatolt.
- Tegnap sok dolgot tudtunk meg tőle. Talán… Nem tudom. Ijesztő a tudat, hogy többen is gondolkodnak úgy, mint ő. Szerinted mi legyen vele?
- Azt hittem majd te akarod megmondani.
Vállat vonok mintha nekem mindegy lenne. Pedig nem teljesen az. Lennének ötleteim... sötét, gonosz, véres és morbid ötleteim, de inkább ezeket nem osztom meg a lánnyal. Csak fürkészőn figyelem a színtelen arcát. Tudom, hogy szarul van, hogy hagynom kellene pihenni, lenne is dolgom, jó pár telefon és átszervezés... de ez fontos. Nem csak nekem, mindkettőnknek.
- Mit szólnál ha közösen hallgatnánk ki? Ma pihensz, erőt gyűjtesz. Ha gondolod segítek átkötni a sebed. Egy napon semmi nem múlik. Aztán kitaláljuk mi legyen vele. Nos?
Kisimítok egy tincset az arcából, és ennek köszönhetően pár centit közelebb hajolok. Épp csak hogy érzem az illatát keveredve az orvossággal. Aggódón figyelem a bágyadt pillantását. Aztán magam töröm meg a pillanat adta idillt azzal hogy ha beleegyezett elhúzódom és felállok. A hátam sajog a puha matractól, amit egy majd két széles mozdulattal próbálok elkergetni, persze mindhiába.
- Szent szalamandra de kényelmetlen ez a szar... hogy vagy képes ilyenen aludni?
Nem csak ő, hanem az emberiség nagy átlaga. Lehet én vagyok túl egyszerű, én nem szoktam, de még anno a Roxfortba is az ágy mellett aludtam a földön. Még jó hogy a függöny földig ért, soha senki nem tudta meg... pláne mert mindig korán kelő típus voltam.

Minden út ide vezet

csend helyett

2000. április

- Maradjunk annyiban, hogy csöppet mással voltam elfoglalva. Szerinted a melltartód magától csusszant le?
- Elképzelhető, hogy elmenekült – vágok vissza a szemem sarkából felelve, de kedvesen. Végül is valóban, úriember volt. Magához képest pláne. És bár mocskosul jól áll neki a rosszfiús viselkedés, nem biztos, hogy árt, ha néha rákényszerül a lovagiasságra. A kontraszt csak annál nagyobb.
Meglep az, hogy mennyire félvállról gondol a pincebeli fogolyra, de talán ő csinálja jól. Nekem nem megy ez, én nem tudok egyszerű választ vágni egy bonyolult helyzetre, nem tudok csípőből tüzelni… Pedig talán azt kellene. Megrázom a fejem.
- Nem akarom megmondani. Eszembe jutnak ötletek, de... De meg kell tudnunk tőle mindent. És még többet. Egyébként, lehet, hogy a kis barátai keresi. Ha valaki tudja, hová indult… – pillantok rá úgy, hogy ez befejezze a szavak helyett a mondatot. Nem mintha ő olyan ember volna, akit félteni kellene, de ez már kezd elfajulni, és amíg nem tudjuk, mivel állunk szemben, jobb volna óvatosnak lenni. És sietni.
- Mit szólnál ha közösen hallgatnánk ki? Ma pihensz, erőt gyűjtesz. Ha gondolod segítek átkötni a sebed. Egy napon semmi nem múlik. Aztán kitaláljuk mi legyen vele. Nos?
A mondandója első felére nagyot bólintok, s miután a kezem ügyébe akadt a pálcám, azzal sietve magamhoz hívtam a megfelelő erősítő főzetet. Olyan ez kicsit, mint a dopping, de indokolt esetben, mint amilyen ez is, muszáj élni vele. Ezt meg kell inni. Az egészet meg kell inni, ha azt akarom, hogy feledtesse vele jelenlegi állapotomat. Amíg Christopher elmondja a többit, én egy lendülettel felhajtom a fiola tartalmát, mintha pusztán valami jóféle tömény volna. Csak utána, meg miután a borzongás elmúlt, rázom meg a fejem.
- Hallgassuk ki együtt. Most – indulok neki elszántan, de az ágy szélén, mikor a mezítelen lábam már a szőnyeget éri, megtorpanok. Az, hogy talpra álljak, még mintha nagy feladatnak tűnne, még nem ütött be az imént leküldött folyadék. Inkább visszahanyatlok a kényelmesebb pozitúrába, de ezt is óvatosan.
- Vagy mindjárt, amint összegyűjtöm a szükséges erőt – sóhajtom, és szomorú, de megingathatatlan pillantással fordulok felé.
Elképeszt, hogy az izmos kar, a férfias ujjak milyen finom mozdulatra is képesek. Amint végigsimít a homlokomon, s ahogy közeledik azúr tekintete, hirtelen nem csak a sérülésemről felejtkezek meg, de arról is, hogy sietnünk kellene, s hogy mennem kéne. Látom azt a nagyon halvány aggodalmat, ami átüt az arcán, és elszomorít, hogy ez a kényelmetlenség miattam éri… Ugyanakkor egy kicsit meg is melenget. De az egész csak egy pillanat, és mire felfognám, hogy lefagytam, és csak bámulok, ő már ott sincs, ahelyett csontropogtató tornászmozdulatokat produkál az ágy mellett.
- Szent szalamandra, de kényelmetlen ez a szar... hogy vagy képes ilyenen aludni?
Elmosolyodom a zsörtölődésen, mely egyértelmű jele annak, hogy ő és a sérülése viszont remekül vannak, majd én is újból megpróbálok talpra állni. Most nagyobb sikerrel, de óvatosabban, az ágy melletti szekrénykére támaszkodva teszem mindezt, s hogy eltereljem a figyelmem a fájdalomról, inkább válaszolok.
- A sok gyakorlás, meg a megszokás; gondolom. Ha ez vigasztal, szerintem a foglyod legalább ilyen vacakul aludt lenn a pincében, a földön. Menjünk, látogassuk meg, szedjük ki belőle azt is, amit nem tud, aztán menjünk… - tettem hozzá, bár az utolsó szónál kissé megfakult a hangom. És ez most nem az egyébként tompulófélben lévő kínoknak szólt, s nem is a tudatnak, hogy valahogy ennél zártabb öltözetre lesz szükségem. Ez valami más miatt történt, valami ismeretlen miatt, mert utána nem tudtam, hogyan tovább, de ami valószínű, hogy búcsút is jelent. Zavartan ballagtam a holmimhoz, és vigyázva magamra kanyarítottam a frissen vásárolt bőrkabátot, a fehér hálóing tetejére. Elöl óvatosan húztam össze, így nem látszott sem a kötés, sem semmi más. Aztán mielőtt céltudatosan az ajtó felé fordultam volna, még egyszer Christopherre pillantottam.
Vajon mi lesz ennek a vége? Vajon milyen búcsút mondunk majd, a kihallgatás után? Mit jelent ez az egész? A fagyos, kék íriszek tükre feledtetett velem mindent, a rosszfiús arc pedig úgy éreztem, mintha visszatartana ettől az egésztől ettől a sietségtől. Éreztem, hogy ha kicsit is engednék, sikerülne neki, és itt tartana, letaglózna és visszahúzna…
- Menjünk – ismételtem meg szomorú elszántsággal, és még erősebben kulcsoltam ujjaimat a pálcámra. Aztán átléptem a szoba küszöbét, és ahogy a népmesében is a szereplők, úgy én is tartottam magam szigorúan a nem véletlenül szóló intelemhez, mely nélkül képtelenség volna elindulni: „Ne nézz hátra, mert jaj lesz néked…” Így csak előre figyeltem, s közben azon gondolkodtam, hová is vezet ez az út?


 

Grazie per il gioco, te kis zsivány!