A Főutca

Avery
2000. december


Roxmorts

outfit

Persze… ezt is rontsam el. Annyira jellemző volt, hogy abban a pillanatban, ahogy rákérdeznék a magánéletére és kicsit próbálnék figyelmesebb lenni, lángra lobban a kezemben a bögrém tartalma. Nem is én lettem volna. Valószínűleg Avery közelében olyan sok impulzus ért – természetesen nagyon is jó értelemben –, amik ezt a bénaságott váltották ki belőlem. Persze Dean valószínűleg már a hasát fogva röhögött volna rajtam, ahogy szerencsétlenkedve rugdosom a havat az égő folyadékra.
– Jól vagy...?! – Éreztem, hogy engem néz, de egyelőre nem pillantottam vissza. Még mindig a bögrét és a havat néztem, ahogy gőzölögve jelzik, sikeres volt az életmentő akcióm. Ha ekkora szerencsétlen vagyok, s még a Roxfort elvégzése ellenére sem tudom kontrollálni a mágiámat, mi lesz az akadémián? Úgy éreztem, körve fognak röhögni szép lassan.
– Igen, azt hiszem jól… – motyogtam magam elé és minden erőmet bevetve nagy nehezen rápillantottam. A szégyen túlságosan hatott rám. – Bocsi… akkora szerencsétlenség vagyok… – Folytattam az öngyűlöletet és végül hangos sóhajjal kissé megrúgtam a bögrét. Nem, mintha ettől a pillanatnyi bosszútól máris rendbe jött volna a lelki békém.
– Ez... Ez... Szóval gyakran szoktál ilyeneket csinálni...?
Ha nem fogja meg a kezemet és húz kicsit odébb, biztosan el is süllyedek ott helyben. Borzalmasan éreztem magam még mindig. Nem akartam állandóan leszerepelni előtte, bár ennyi időnek elégnek kellett lennie, hogy tudja milyen vagyok és teljesen elfogadjon.
– Sajnos. Gyerekkorom óta nem igazán tudom jól kezelni ezt a mágiát. Ha nyugodt vagyok nem történnek ilyesmik, de ha jól érezem magam vagy szomorú vagyok… – cirógattam közben a kézfejét, éreztetve vele, milyen jól esik, hogy ennyire mellettem áll most. Nem tudom, mindig felzaklatott, ha akaratom ellenére lángra lobbantottam valamit, pláne az utóbbi időben. Úgy éreztem, hogy minden rám omlik és még ez is egyre kuszább, egyre veszélyesebb lett. S ha valahova nem volt szükség veszélyre, akkor az Averyvel való találkozásaim voltak. Én vigyázni akartam rá… még akkor is, ha minden jel szerint az apja nem fogja beverni érte a képem, hogy baja esik a lányának. Vigyáznom kellett rá, hiszen az elmúlt negyedévben annyi mindenben támogatott.
–  Attól tartok, nekem lassan indulnom kell. Elkísérsz a vásár végéig? – mondta és máris összeszorult a szívem. Bár, eredetileg nem is terveztük, hogy összefutunk, de most olyan nehezemre esett elengedni. Mégis mosolyt erőltettem az arcomra, annak ellenére, hogy egy pillanattal korábban majdnem felgyújtottam mindkettőnket.
– Persze. – Bólintottam, s közelebb húztam magamhoz. Óvatosan karoltam át a vállát és vontam magamhoz, hogy finom csókot leheljek a szőke tincseire, majd elinduljunk közösen a vásár vége felé, ahonnan már pillanatok alatt az iskolához lehetett sétálni.
Megint persze ott volt a félsz: mi lesz velünk ezek után? Talán megint hetekig nem látom és valaki megkörnyékezi vagy lecsapja a kezemről egész egyszerűen. Azt pedig nem akartam. Valahogy annyi ragaszkodás volt bennem és egy részem mindennél jobban várta a nyarat, hogy hosszú napokat tölthessünk együtt kötelezettségek nélkül.
– Sajnálom, ha kicsit megijesztettelek, nem volt szándékos. – Mondtam, mikor megérkeztünk a vásár végébe. Addig egy kicsit elmélyültem, alig mertem megszólalni, még mindig kicsit a történtek hatása alatt volt. – Megígérem, hogy megpróbálom összeszedni magam és akkor minden rendben lesz. – Tettem hozzá és megpusziltam, mikor végre szembe fordultunk egymással. Éppen csak elhúzódtam, majd sóhajtva újra érintették ajkaim az övéit. A pusziból csók lett, hosszú ölelkezéssel.
– Szeretnélek látni a téliszünetben. Egy közös kis ünneplés. – Suttogtam az ajkainak és végig cirógattam az arcán. – Átjöhetnél egyik nap hozzánk ebédelni. Mármint, ha nem zavarnak a szüleim…

[- Semmi baj, Seamus. Egyikünk sem sérült meg, és ez a lényeg, oké? -]

SEAMUS

2000. december 21.
o u t f i t

– Bocsi… akkora szerencsétlenség vagyok...
Lágyan simogattam Seamus kezét, és a mellkasának döntöttem arcomat. Nem szerettem volna, hogy rosszul érezze magát emiatt, az én előbbi zavarodottságom és apróbb ijedtségem is egyből elpárolgott a hangjában csengő bűntudattól, így inkább csak igyekeztem mellette állni és megnyugtatni.
– Sajnos. Gyerekkorom óta nem igazán tudom jól kezelni ezt a mágiát. Ha nyugodt vagyok nem történnek ilyesmik, de ha jól érezem magam vagy szomorú vagyok... - Folytatta, közben pedig ő is megsimogatta az én kézfejemet. Felpillantottam a világoskék szemeibe, és megcsóváltam a fejemet.
- Semmi baj, Seamus. Egyikünk sem sérült meg, és ez a lényeg, oké? - Odahajoltam, és még egy csókot is nyomtam az ajkaira, hogy aztán egy kicsivel később felvessem, hogy lassan indulnom kéne. Nagyon nem szerettem volna... Bárcsak több időt tölthettünk volna együtt, nem csak elkapott egy-két órákat, amik olyan hamar elszálltak! Amúgy is sokkal vonzóbb lett volna vele tölteni az egész délutánt, ahelyett, hogy belevessem magamba az otthoni drámába... Ellentétes érzéseim voltak az egésszel kapcsolatban, de úgy döntöttem, ezt inkább nem hozom fel megint, habár jól esett volna ki beszélni. De nem, ráér még részletezni, hogy egy apa helyett kettőnek kell majd egyszer megfelelnie... Majd mondjuk elkezdem szokatni a gondolathoz, ha közeledik a nyár, és köztünk még mindig ilyen rendben vannak a dolgok. Márpedig reméltem. Nagyon reméltem, hogy semmi nincs, ami elronthatja ezt az egészet... Hiszen annyira jó volt ez az érzés, egyre inkább úgy éreztem, hogy kicsit visszatérek az életbe, amikor vele lehetek, a sok kellemetlenség után.
És vele még ez a kis beállt csend sem volt kellemetlen, csupán egy egészen kicsi szeglete, hiszen sejtettem, hogy az előbbiken agyal. Bár elsőre valóban megijesztett, de még ez a tüzes dolog sem tudott sokáig negatív érzéseket kavarni bennem... Nem féltem tőle, nem riasztott el, sőt, a vásár végéhez érve már inkább el is felejtettem, úgy belemerültem a nézelődésbe, hogy végre felmérjem a standok kínálatát, amit az előbb annyira nem sikerült. Közben pedig az én maradék forralt boromat is megiszogattam, amitől meg már pláne nem fáztam. 
Elhagytuk az utolsó néhány kis kirakodást is, itt pedig elengedtem egy szomorú sóhajt. A kastély magasra törő alakja felé pillantottam, és azt figyeltem pár másodpercig, mielőtt szembefordultam volna vele.
– Sajnálom, ha kicsit megijesztettelek, nem volt szándékos. – Erre csak megcsóváltam a fejemet. - Megígérem, hogy megpróbálom összeszedni magam és akkor minden rendben lesz.
- Tudom - bólintottam, és halványan rámosolyogtam, aztán közelebb húzódtam, amikor odahajolt egy pusziról. Abból aztán csók keveredett ki, amit egyáltalán nem bántam, sőt, még elégedetten bele is sóhajtottam a szájába, aztán, mielőtt elhúzódtam volna, még egyszer megsimogattam az arcát. Ujjaim elidőztek kicsit a szája sarkánál, ahogy ha mosolygott, megjelentek azok az aranyos kis gödröcskék.
- Legközelebb is nyugodtan belémrohanhatsz, meg ilyesmik - kuncogtam fel halkan. - Szeretem a meglepetéseket.
– Szeretnélek látni a téliszünetben. Egy közös kis ünneplés. – Erre már itt vigyorogni kezdtem. – Átjöhetnél egyik nap hozzánk ebédelni. Mármint, ha nem zavarnak a szüleim...
Egyből rá is bólintottam a szavaira. Nagyon csábítóan hangzott igazából a gondolat, hogy végre ne Roxmortsban, valamelyik kocsmában vagy esetleg az utcán kelljen összehoznunk valami kis találkozót, ráadásul az a sok cicaaaa...
- Inkább ha én nem zavarnám a szüleidet. - Megpiszkáltam a homlokába hulló tincseket. - Mondjuk két ünnep között? Levélben megbeszéljük a részleteket. Majd írok, oké? Vigyázz magadra! - Még egy gyors puszit nyomtam a szájára, aztán elhúzódtam, és elindultam tovább az úton. Pár méterrel arrébb egyszer még mosolyogva hátrapillantottam és integettem felé, de aztán meggyorsítottam a lépteimet. Mostmár éppen itt volt az ideje, hogy hazamenjek és találkozzak végre, először Adáékkal, aztán a többiekkel is... Szóval gyere csak, karácsony.

Köszönöm a játékot! A helyszín szabad.

Találkozás a sorssal


Nat
2001. március 7.

outfit

Elfáradtam. Nagyon jól szórakoztam, de fáradt voltam és csak haza akartam menni. Mégis mikor kiléptem a friss levegőre és megéreztem az arcomon a hűvös tavaszi szellőt, úgy gondoltam hoppanálás előtt még végig sétálok a Főutcán. Lassan indultam hát meg a falu Roxforttól távolabb eső vége felé. Már nem volt itt olyan sok ember, ahogyan az megszokott volt. Hallottam, ahogy a cipőm sarka hozzá-hozzá csapódik a macskakövekhez. Most nem tudtam volna elbújni, de nem is volt rá szükség. Az elfogyasztott sörmennyiségtől, amit odabent elfogyasztottam, ez is zenének tűnt. Már-már dúdolni is kezdtem volna a ritmusra, mikor valami ismerős illat csapata meg az orrom.
Nem, nem lehet az, O’Mara. A hang úgy szögezte le bennem a tényt, mintha már a felvetülése is sértő lenne. Csak már úgy megszoktam a Natból áradó állandó keserű tinta aroma és az édes forró csoki illat találozását. Most is szinte ösztönösen kerestem a levegőben, majd egész egyszerűen lemondtam volna. Eleinte úgy voltam vele, hogy bizonyára csak a részegség és a túlzott izgatottság okozta. Ez a kis játék a Három Seprűben annyira felpörgetett, hogy egy pillanatra még azért is megálltam, hogy felpillantsak az égre és csak élvezzem a fölöttem húzódó, csodálatos égbolt. Ma tiszta volt és felhőmentes, így látszottak a csillagok is. Hogy én mennyire szerettem ezt a látványt. Emlékszem, mikor gyerekként az ágyamba feküdtem a nyári éjszakákon és kinyitottam az aprócska szobám ablakát, onnan figyeltem a ragyogó pontokat, míg el nem nyomott az álom.
Egy pillanatra csodálkoztam csak rá erre szépségre, majd szépen tovább indultam. S megint ismerős keserű aromát hozott felém a szél. Bele is borzongtam talán, nem tudom. Az egész olyan volt, mint ha hirtelen elvesztettem volna az eszméletem. Nem tudtam, mit látok, nem tudtam, mit csinálok, egész egyszerűen csak belesétáltam abba a hatalmas, puha, aromás valamibe, amibe már annyiszor el tudtam volna veszni… és annyiszor meg is tettem, hogy végül aztán a karjai közül kisodorjon az élet. Egy szóval személyesen Nathaniel Forestnek sikerült neki mennem, arccal a mellkasába csapódva. Éppen csak annyi időm volt, hogy átkaroljam és megtartsam magam, mielőtt lepattanva a hatalmas testről csak úgy elesek vagy valami.
– Hmm… na erre nem számítottam… – jegyeztem meg cseppet talán túl jó kedvű hangon is… pedig tudtam, hogy követett. Igen követett, ami már megsem lepett azután, hogy lefeküdtem vele párszor az elmúlt napokban, többek között egy alkalommal akkor, amikor szintén követett az Antikvárius Antikváriumába.
Belemarkoltam a kabátjába, hogy ne hagyjon még véletlenül sem elesni. Hirtelen nem nagyon találtam az egyensúlyomat és tudtam, hogy hagyja el magát akármennyire is, az ő súlyával simán megtart még ilyen szerencsétlen pózban is. Hát még is belőle áradt az a furcsa, keserű, tintás illat… de csak így, hogy közel voltam hozzá, éreztem meg a hozzá tartozó csokis-édes pluszt, amit egyébként mindennél jobban szerettem. Erre keltem régen s erre aludtam el, most azonban csak akkor volt lehetőségem érezni, ha megint összegabalyodtunk.
Nem voltam benne biztos, hogy egy szakítás után engednem kellett volna neki. De nálunk a szex sosem volt éppen olyan dolog, amit az ember egész egyszerűen el tudott volna kerülni. Hirtelen jött, hevesen és vadul, lényegében választási lehetőség nélkül. Így hát, mikor vitáztunk és szexeltünk, az csak úgy megtörtént. A legfurább pedig az volt az egészben, hogy egyetlen egyszer sem bántam meg úgy igazán. Csak féltem már ennek még egy és még egy esélyt adni, mert tudtam, hogy úgysem lesz rendben már. Úgysem lesz olyan, amilyen volt. Sőt, még a válást is intéztem volna, csak ő kerekperc kijelentette, hogy nem megy bele, még akkor sem, ha összejövök mással. Nem tudom, talán ezt volt az ő bosszúja, vagy csak valamiféle dac, mert én mondtam ki, hogy nem működünk.
– Miért követsz te engem mindenhova, hm? – Néztem rá s nagy szemekkel pislogtam csupán. – Ez nagyon nem szép dolog, te nagy medve…

TALÁLKOZÁS
A SORSSAL

outfit

Nem nagyon tudom merre tervezzek. Tulajdonképpen az egész olyan, mintha nem találnám önmagam. Csak vagyok, létezek és körülbelül ennyi. A munkáim ott tornyosulnak az asztalomon, bemegyek a kiadóba, majd este kijövök onnan és bár ültem a lapok fölött, néztem őket, de mintha nem láttam volna a sorok közé. Bármit is olvastam, bármit is láttam, bármit is írtam alá, az egész nem is számított, nem is érdekelt és nem is akartam foglalkozni vele. Talán itt kéne abbahagyni? Még ez az eshetőség is felmerült bennem, miközben azon vettem észre magam, hogy külföldi házak prospektusait nézegetem. De nem… el nem tudnám adni a kiadómat, ebben egészen bizonyos vagyok. Ezt is örökségnek szánnám Adáéknak, elvégre az anyja volt az egyik alapítója… Meg aztán, valahogyan biztos meg lehetne oldani azt is, hogy végre önműködő legyen és ne kelljen nekem ezzel foglalkoznom. Író vagyok, nem irodavezető, de az elmúlt években ez igencsak összemosódott. És most azt érzem, hogy szenvedek. Bár… tulajdonképpen önmagától az élettől szenvedek…

Borús gondolataimon Avelin sem tudott segíteni. A jósnő régi ismerősöm még kalandosabb éveinkből, aztán barátok révén találkoztunk újra. És ma egészen egyszerűen kijelentette, hogy amire szükségem van az csak egy tea és csakis egy tea. Számtalanszor észrevettem már, hogy a boszorkány bizony másképpen érzi meg a dolgokat, mint azok a hamis asszonyok, akik némi pénzért cserébe bárkinek gazdagságot jósolnak. Avelin valahogy mélyebbre látott, személyiségeden és érzelmeiden keresztül tudta mit kell mondania és mintha valahogy azokon keresztül tudott volna utat nyitni a jövő felé. Félelmetes volt néha, de nem mondom, hogy nem Ada hisztije jutott párszor erről az eszembe. Azoknak is oka van általában és lehet ezzel egyszer bizony szembe kéne nézni. Elhozom őt ide. Ez volt a terv, csak előbb beszélni akartam Avelinnel, hogy szerinte érdemes-e. De megkaptam a megfelelő választ legalább erre, meg egy nagy meleg teát, ha már a jövőmből nem is volt hajlandó elárulni bármit is…

Kicsit összehúzom magamon kabátom. Hideg még az este, hiába kecsegtet már némi napsütéssel a koradélután. Ettől még ez a tavasz eleje és bizony nem átalkodik jelezni feléd, hogy ő még visszaszundíthat téli álmába, ha éppen úgy tartja szeszélye. Kicsit meg is igazítom nyakamon sálam, miközben lépkedek a főút kövein. Gyöngyzugból kijőve még némileg józanító is ez a hirtelen hideg a benti forró teaillat után és én egy pillanatra lehunyom szemem, hogy tüdőm új lélegzethez jusson. Nem baj, hogy nem mondott semmit, igaza van. Az életem gondjait, magamnak kell orvosolni, talán jobb is, ha nem tudom mi következik ezután.

Ezután…
Nem gondoltam volna, hogy olyan gyorsasággal kapom meg rá a választ, mint ahogy eldobott kő zuhan neki a célnak. Érzem, ahogy valami mellkasomnak csapódik, majd kezek kulcsolják át derekamat. Az első és leghirtelenebb gondolatom az, hogy épp most rabolnak el a nyílt utcáról. De aztán megérzem azt az édes illatot, ami olyan ismerős, ami olyan megnyugtató és felkavaró egyszerre, mint semmi más ezen a világon.
- Elliot? – Nézek le a fekete hajzuhatagra, miközben kezemet önkéntelenül a kezei alá csúsztatom, hogy annál fogva tartsam meg. – Nyelek egy nagyot, mert igaziból fáj ilyen közel kerülni hozzá, miközben szinte reményem sincs rá, hogy ebből a valamiből, amiben most vagyunk, jól keveredünk majd ki. – Hát erre én sem. – Csúszik ki az ajkaimon, miközben próbálom őt egyensúlyba hozni, mert szerencsére magamat annyira nem kell.

- Ha követtelek volna téged, akkor azt most nem vetted volna észre. – Vonok vállat és végre sikerül két lábra és talpra állítanom magammal szemben. – Egyszerűen csak gyanútlanul sétálgatok, friss levegővel megtöltve tüdőmet, miközben te belém vágódsz nagy sebességgel. – Magyarázom és borzalmas szokásomhoz híven orron is pöckölöm kissé. - Szerintem… - Hajolok egészen közel hozzá, fájdalmasan nyelek is egyet, mert így még inkább érzem azt a mámorító illatát. – Te követsz engem, csak nem akarod bevallani, hogy ennyire hiányzom. 

Találkozás a sorssal


Nat
2001. március 7.

outfit

– Elliot? – Ahogy meghallottam a hangján a nevem az valahogy még erősebben csapott meg, mint az illata. Ha volt valami, ami Nathaniel Forestben igazán megfogott az a mély, férfias orgánuma volt. Ki gondolta volna, hogy egy puha plüssmackó rejtőzik ez alatt? Mert én nem az biztos.
Kapaszkodtam a ruhájában, remélve, hogy ez elég lesz a néhány korsó sör után, hogy megtartsam magam, ahogyan azt kell. Ujjaim martak a kabátjába, a több réteg ruhába, ami rajta volt s azon át talán kicsit a bőrébe is. Most nem olyan hévvel tettem ezt, hogy akarom őt és az illata nem enged el. Egyszerűen úgy éreztem magam, mint aki az életéért kapaszkodik, mert hirtelen minden érzékemet támadások érték. Hol Nathaniel Forest kesernyésen édes aromája, hol a hangja, hol a szívének dobbanása ostromolt meg, amit az elfogyasztott alkoholmennyiség sem segített.
– Hát erre én sem. – Közölte aztán némiképpen talán szellemesen. Felnéztem rá. Már kellően sötét volt, hogy ne láthassam a szeme kékségét. Miért történik ez meg újra és újra, O’Mara? A hang a fejemben kétségbeesett, mintha csak valamimesebeli szörny karjaiba sétáltam volna bele egyenesen. De valahogy mégsem bántottam, hogy megtart. Az egyensúlyom neki köszönhetően szép lassan helyreállt.
– Ha követtelek volna téged, akkor azt most nem vetted volna észre. – Végre a talpamra állított, de ettől függetlenül nem volt semmifel sem hihetőbb a sztorija, hogy mintegy véletlenül pont Roxmortsban sétál a híres író, teljesen egyedül. Valahogy Nat sosem volt az az ember, aki képes lett volna feltűnésmentesen végig menni valahol, még ilyen sötétben sem. Az utcai lámpák halovány fénye, na meg az ablakokból kiáramló sárgás fényű ragyogás éppen elég volt ahhoz, hogy egész eyszerűen még inkább felhívja rá az emberek figyelmét. – Egyszerűen csak gyanútlanul sétálgatok, friss levegővel megtöltve tüdőmet, miközben te belém vágódsz nagy sebességgel.
– Na persze! – Horkantottam fel aztán. Elhúzódtam tőle teljesen a kezeimet a zsebembe dugtam, ahol talán lapult valami a korábbi kis játszmánk emlékére. Nem mondom, hogy nem akartam elvenni azt a kockát vagy valamelyik gyűrűbábút, de kivételesen még én is úgy gondoltam, hogy ez az új élmény bizony többet ért minden másnál.
Ahogy közelebb hajolt és a régi idők emlékére orron pöckölt, egyszerűen nem tudtam rá haragudni. Igazából nagyon régóta nem haragudtam rá, csak csalódott voltam és féltem. A félelmem pedig lényegében akkor vált valóra és ütött mellkason bénító erővel, amikor eljöttem. Tudom, hogy akkor dacos volt és mérges és igaza volt… de miért lenne igazságos az velünk szemben, ha olyan dologban lennénk mi ketten, ami nem okoz örömöt már úgy, mint régen? Talán naiv vagyok, mert azt gondolom, hogy az igaz szerelem örökké tart… s talán naiv vagyok, mert még mindig azt keresem, aki mindig, minden percben ugyanazzal a hévvel akar engem és nem mondja azt, hogy átalakult vagy más lett. Anyám is ezt akarta és megkapta Deantől. Ha én nem kaphatom meg senkitől, hát megadom magamnak azokat a kalandokat, amik éppen eléggé felhevítik a lelkem azért, hogy ne várjam azt mástól. Még ha Nathaniel Forestet szeretem is, látom, hogy nem működünk.
– Szerintem… – mondta nyelve egyet. – Te követsz engem, csak nem akarod bevallani, hogy ennyire hiányzom.
Egoizmus. Hogy ez milyen jellemző volt rá. Milyen fájdalmasan és borzalmasan jellemző… és milyen imádott, ahogy minden és mindenki felett uralkodni akar. Belegondoltam, hogy mindezt most Seth felett gyakorolja és nem az én uracskám már, ahogy annyiszor hívta magát, mikor előadta a kemény családfőt. De őszintén, akármilyen féltékeny is voltam, azt kívántam, találjon valakit, aki többet adhat, mint én.
– Most komolyan azt akarod, hogy keserítselek el? – Néztem azokba a nagy szemekbe, amiknek szinte láttam magam előtt a kékségét, bár a mostani csillogásuk is éppen olyan lenyűgöző volt, mint az. – Merellel és két faszival játszottam a kocsmába némi sör mellett. Eszembe sem jutott a hatalmas és menő Mr. Forest.– Vigyorodtam el kissé cukkolva, de éppen csak annyira távol állva, hogy érezze a testemből áradó meleget. Eljátszottam volna én vele is, ha éppen azt kívánja, elrejtve a valódi érzéseimet iránta.
– Szóval éppenséggel igencsak forró hangulatból jövök…

TALÁLKOZÁS
A SORSSAL

outfit

Mélyen nézek a sötét szemekbe, amik most az utca enyhe fényeit tükrözik csak vissza. Önmagam nem látom benne. Jobb is így. Mit is láthatnék most? Arcomon talán magabiztosság tükröződik, de az most nem mutatja hű igazságát lelkemnek és szívemnek. Lehet é nem is azt látnám, lehet saját szemeim szomorúsága tekintene vissza onnan és csak még inkább keserédessé változna ez a mostani találkánk. Néha azt kívánom bárcsak tudnám, te mit is gondolsz most rólam… Mit látsz belőlem? Mi az amit igaznak találsz? És mi az, amit annyira, de annyira gyűlöltél, hogy minden vonzalom és mély szeretet ellenére inkább elmenekültél? Bárcsak értenélek téged Elliot O’Mara, bárcsak megérthetném, miért lett a mindenből hirtelen semmi, ami immáron az enyém. Nyúlnék utána, de mindig csak levegőbe markol a kezem, bár kecsegtet reménnyel az élet és én abba is belekapaszkodom… De meddig lehet ez így jó bármelyikünknek is?

Egy darabig szívom magamba illatát, mintha csak emlékeimnek akarnék belőle még és még többet elraktározni. Bár tudom, messze nem ez az utolsó, hogy csak így egymásba botlottunk. Úgy nézem, hogy akit egymásnak rendelt a sors, azokat össze is tereli, hiába akarnak egymástól ellenkező irányba indulni. Jó… Elliot hiába akar tőlem eltávolodni. Mert tény, ami tény, hogy nekem nincs ellenemre semmiféle kapcsolat vele. Csak legyen tényleg végre, megint velem.
- Akkor én megyek is. - Egyenesedem ki, és kissé arrébb is húzódom, úgy téve, mint aki tényleg meg akarja őt egyszerűen csak kerülni és útnak indulni. Valójában eszemben sincs. De ettől függetlenül vállat vonok és kissé elindulok, hogy onnan kólintsam fenékbe.
Persze ez némileg figyelemelterelés is. Utálom, amikor forróságról beszél, mert sajnos írói képzeletem azonnal szárnyalni kezd. Még, ha tudom is, hogy csak a véremet szívja ismét. Gondolom főképp valami tolvajbandával töltötte az idejét és nem épp egy csoportos orgiából csöppent ide ilyen gyönyörűen sima ajkakkal és rendezett tincsekkel.
- Kamu. – Mondom csak, ismét felé fordulva és mélyen a szemeibe nézve. – Egy. Tudom, milyen amikor csak engem próbálsz kirázni a kis odúmból, vagy inkább nagy odúmból és csak azért mondod, hogy féltékeny legyek. Kettő. Ha bárkitől is forró hangulatban jönnél el, az ajkaid fel lennének duzzadva a csókoktól, mert köztudott, hogy ezután… - Ütöm fenéken megint. – Bizony az ajkaid a legszebbek rajtad. Többek között. Mondjuk én a sötét tincseid is megtépném kicsit. Imádtam és továbbra is imádom, ahogy végigcsúsznak ujjaim között, majd beléjük marva érzem, hogy az irányítás az enyém.

Kicsit elégedetten nézek végig rajta. A szomorúság talán most is ott van még szemeimben. Talán sosem fogom tudni már eltűntetni onnan. De ne higgye azt, hogy én nem vagyok képes játszani, vagy, hogy nem forr a vérem valahányszor meglátom. Mert nagyon is de a válasz mindkettőre. Én ugyanúgy akarom őt. És amikor látom a szemeiben a csillogást… Nem azt érzem, hogy ez viszonzatlan.

 

Találkozás a sorssal


Nat
2001. március 7.

outfit

16+
pikánsabb jeleneteket tartalmaz

Ahogy közelebb hajolt hozzám nyeltem egyet. Részegen kicsit nehezebben rejtettem el a teste iránti csodálatomat. Hatalmas volt, erős és olyan férfias… ezek a gondolatok futottak át rajtam, ahogy egészen elvesztem a tekintetébe. Figyeltem, amint megül benne az utcalámpák fényének furcsa tükörképe. Még mindig olyan álomszerű volt a korábbi életünk, mintha soha nem is létezett volna. Már csak külső szemlélőként emlékeztem az esküvőnkre… a gyűrűm nyoma lüktetni kezdett az ujjamon. Nem hordtam már egy ideje őket, de most úgy izzott fel, mintha pótolni akarná mindazt, amit szándékosan rángattam le onnan.
– Akkor én megyek is. – Mondta és lehúzódott. Én pedig csak éreztem, ahogy apró tűként szurkálná a hideg végig az arcomat azon a részen, ahol addig az ő forró leheletét éreztem. Még mindig üres voltam nélküle. Üresek voltak az érzéseim, a szavaim, az egész létezésem. Nem volt célom, csakis Avery fenntartása. De már ő is felnőtt, ő is tovább lép, új életet kezd, én pedig egy ócska tárgy leszek, ami felkerült a polc tetejére. Nem áltattam magam olyanokkal, hogy majd visszakapom a régi életemet. Az sem voltam már én igazán. Nem voltam tolvaj, nem voltam Elliot O’Mara a világjáró, s nem voltam már Elliot Forest sem. Csak léteztem bele ebbe a nagy semmibe, nem tudva mit hoz a holnap vagy hogy lesz-e holnap egyáltalán. Talán nem is igazán számított.
Vállat vontam vigyorogva. Hagytam, hogy meginduljon. Az illata furcsa kis szellőként siklott el mellettem, én pedig nem fordultam utána, egészen addig, míg a hátsómhoz nem ért. Ösztönösen, kissé kérdően felhúzott szemöldökkel bámultam rá, egyszerűen éreztetve, hogy nem miatta vagyok itt. Ez legalább nem volt hazugság. Valóban Merellel, meg két idegen faszival játszottam a Három Seprűben… az máskérdés, hogy milyen módon is.
– Kamu. – Jelentette ki azon a Nathaniel Forestes hangon, amivel általában akkor beszélt, ha ő volt a főnök. Nem tudom, élveztem volna, ha kicsit megtörhetem a magabiztosságát, de sosem sikerült igazán. S ahogy a tekintetünk megint találkozott az este sötétségében, nem is volt kérdéses, hogy győzött megint. – Egy. Tudom, milyen amikor csak engem próbálsz kirázni a kis odúmból, vagy inkább nagy odúmból és csak azért mondod, hogy féltékeny legyek. Kettő. Ha bárkitől is forró hangulatban jönnél el, az ajkaid fel lennének duzzadva a csókoktól, mert köztudott, hogy ezután… – A hátsómra ütött megint. Nem fájdalmasan, éppen csak olyan jelzésértékűen, mint régen annyiszor. Nem számított, körülbelül fel sem vettem a dolgot, csak néztem a szemébe várva, hogy na most mi következik majd.
– Bizony az ajkaid a legszebbek rajtad. Többek között. Mondjuk én a sötét tincseid is megtépném kicsit. Imádtam és továbbra is imádom, ahogy végig csúsznak ujjaim között, majd beléjük marva érzem, hogy az irányítás az enyém.
Éreztem, hogy a szokásos forróság végig siklik a testemen. Simán elszórakozott velem, mert pontosan tudta, hogy máris elképzeltem, ahogy ezt teszi velem. Ahogy csókol, ahogy húzza a hajam és ahogy összeforrunk hosszan. Megremegett bennem valami, mire torokköszörülve megforgattam a szemeimet.
– Ez valami nedves álmodban volt? – kérdeztem és csak úgy odanyúltam, hogy az övcsatját piszkáljam, természetesen teljesen ártatlanul pislogva fel rá. Ha játszani akar, hát jászunk, én benne vagyok aztán… csak tudom, hogy ez egyikünknek megint fájni fog a végén. Nem baj, O’Mara, élj a pillanatnak! A hang kacarászott bennem, mint valami ostoba tinilány, aki eldöntötte, most aztán megint pletykához jut. Nem számított ez sem, semmi sem számított. Az ujjaim ugyanis maguktól mozogtak úgy, hogy benyúljak a ruhái alá. Amikor már csak az ing puha anyagát éreztem, végig simítottam rajta.
– Seth nem elégít ki vagy mi van? – kérdeztem és megint elmosolyodtam, éppen csak kivillantva a fogaimat. Kicsit felemeltem a térdem, hogy éppen csak érintsem a lábai között a nadrág anyagát, majd ugyanazon mozdulattal leetettem. – Megértem… olyan forrón, olyan akarattal már senkit sem fogsz akarni, mint engem… – Leheltem rá szándékosan. Ha harc, hát legyen harc. Én benne vagyok.

TALÁLKOZÁS
A SORSSAL

outfit

16+
pikánsabb tartalom

Tudtam, hogy azonnal bele fog menni a játékba. Elliot O’Mara nem az a gyenge fajta volt, aki megrettent a táncra való felhívástól. Sőt… Tulajdonképpen élvezte és akarta is minduntalan, hogy az ember csak vele foglalkozzon, neki adja minden idejét és csak elbűvölten pislogjon létezése nyomán. Egy csoda volt, egy kuriózum, aki párját ritkította és bár néha kezdtem azt érezni én is ki vagyok már zárva az érte folyó versenyből, azért igyekeztem a felszínen, vagy legalábbis a tudatában tartani önmagamat. Ami amúgy nem is mindig bizonyult kifejezetten nehéznek. Többet tudok róla, mint talán sokan ezen a világon. Vele éltem, szeretett valamikor, sőt, talán még most is. Ha nem is a legféltettebb titkai nyitottak előttem, bizonyos dolgok akkor is ott léteznek köztünk, ahogy kimondatlan szavaink és érintéseink is.

- Azt gondolod, mi? – Emelem meg az állam némiképp kihívón, el is vigyorodom, miközben hagyom, hogy a lehelete elérje pórusaim legmélyét is. Kissé beleremegek, de talán ezt nem látja, ahogy azt sem, hogy karomon mintegy felkúszik a libabőr, ujjam szegélyétől, egyenesen végig, fel a mellkasomig. Francba. Mondom magamban, mintha önmagamat ejtettem volna csak csapdába, de ebben szerencsére ismét ketten voltunk benne. Mint mindig. Hiába… Ő épp ugyanúgy vágyott engem, mint én őt, ha valami, hát a szex tökéletes volt…
Kissé elhúzódom és ki is húzom magam. Ruhám lassan megigazítom, húzva a pillanatokat, amik köztünk feszülnek. Hagy nézze csak azt, amit a világon a legjobban kíván. És én is hagy nézzem még egy kicsit azokat a gyönyörű ajkakat, amik egyszerűen mintha arra lennének teremtve, hogy valaki megharapja őket.

- Nem tudom… Nálad ez a név, mintha beakadt volna. Az, hogy Seth mit akar, egy dolog, hogy én mit akarok az pedig egy másik. Ne nézz már bolondnak. Rettegsz tőle, hogy mikor látsz meg vele, csak nem mered kimondani! – Csattanok kicsit fel, éreztetve, hogy ez is a játék része, és megint mélyen a szemeibe nézek. Aztán kicsit ismét mozdulok, ugyanúgy mutatva főnöki erőm minden mivoltát lépek kicsit közelebb hozzá. Tudom, hogy a testem elárul. Hisz azonnal reagál Elliot minden érintésére. De reméltem, hogy azért én is elérek valami, ha érzi az illatom, látja az erőm… Tudom ez a gyengéje. És imádom, amikor végül megadja nekem magát.

- Szóval… Mi a terv mára? – Kérdezem némiképp csevegő hangon, miközben én is lassan, forrón lehelek, közeledve hozzá. – És ne hazudj. Épp elég, hogy azt hiszed féltékennyé tehetsz, de a vége úgyis mindig ugyanaz. Azt hiszed csak én nem találok majd senkit, akit ilyen forrón akarnék? De a helyzetünk hasonló. Te sem találsz senki mást, aki ennyire akarna. És olyan valakit sem, akiért olyan szinten epekednél, hogy néha még a szavad is eláll. – Kissé megint elmosolyodom. - Ne húzzuk egymás idejét… Úgyis az ágyamban kötsz ki, vagy legalábbis nyögdécselve és sóhajtozva a karjaim közt. Nem kell ez a felesleges színjáték előtte. Bár… Be kell látni, előjátéknak nem rossz.

Találkozás a sorssal


Nat
2001. március 7.

outfit

16+
pikánsabb jeleneteket tartalmaz

Persze… megint éreztem a közös lüktetés, ami a mi testeink sajátja volt. Olyan könnyen hangolódtak egymásra és vették fel egymást vibrálását, hogy kár is lett volna közbeavatkozni. Ha valami, hát a testi dolgom mindig is tökéletesen működtek közöttünk és ez nem valószínű, hogy valaha változni fog, én pedig boldogan adóztam ennek akkor is, ha többet nem reméltem a dologtól. Igazából a lehető legtávolabb próbáltam maradni a gondolattól, hogy mérlegelni próbáljam a jelenlegi helyzetünket. Már nem akartam hinni semmiben, csak élvezni, ami van, mert előbb-utóbb talán ez is elmúlik és Nat megállapodik valaki olyan mellett, aki iránt lehet bizalma.
Elmosolyodtam az újabb szenvedélyes érintéseire. Tudtam s éreztem, ahogy a teste olyan könnyen reagál az enyémre, mintha csak egy jól ismert hangszeren játszanék. Nem számított, milyen dallamot csikartam ki belőle éppen, minfig tudtam, hogy éreintsem érezzem őt a bőrömön. Ezt a biztonságérzetet valószínűleg senki más nem adhatta volna meg.
– Nem tudom… Nálad ez a név, mintha beakadt volna. Az, hogy Seth mit akar, egy dolog, hogy én mit akarok az pedig egy másik. Ne nézz már bolondnak. Rettegsz tőle, hogy mikor látsz meg vele, csak nem mered kimondani! – Csattant fel, mire elvigyorodtam. Tetszett, hogy keményen játszik, mert ez a kapcsolatunk vége felé annyira eltűnt, de most megint szikrázott és pattantan, amitől olyan elképesztően szexi volt. A lábam újra végig simított a nadrágján s ahogy leengedtem, hozzá simítottam a erős alakjához. Nem húztam el, éppen csak még erősebben szorongattam őt. Ujjaim a kabátja anyagába martak. Ez volt az a Nat Forest, akit valamikor akkor csaltam elő, mikor felengedett Reagan kegyetlenség alól.
– Mindkettőnknek megvan a maga félelme. Ha azt suttogod Seth, megborzongok s én suttogom, Gustaf, te is. – Mondtam halkan és ujjaim végig vándoroltak a nyakán, kissé beletúrva a szakállába. – De ettől még élvezhetjük egymás testét… – Ujjaim ezúttal az ádámcsutkáján siettek végig, érintve az ing gallérját, a mellkasát, végig simítottam az oldalán. Valójában nem érdekelt, hogy Seth-tel van-e. Megérdemelte volna, hogy valaki olyan rajongással forduljon felé, ahogy annak idején Anson, csak mondjuk egy fokkal kevésbé őrült formánban. S azt még én is elismertem, hogy ez a munkatársa külsőleg jobban illett hozzá a bolondgyereknél. Fájt volt nyilván együtt látnom mással, de nem fájt volna jobban, minthogy boldogtalan maradjon miattam.
– Szóval… Mi a terv mára? – Hajolt közelebb. A forró lehelete elérte az arcomat, egy röpke pillanatra lehunytam a szemem és beleborzongtam. Menni kellett, nagyon is menni, méghozzá olyan helyre, ahol kettesben lehetünk. Ilyenek vagyunk mi vad akarattal egymás lénye felé. Nem akartam a negatív dolgokra gondolni, már túl sokat sajnáltam magam. Egyszerűen csak élvezni akartam ezt a pillanatod. Élvezd is ki, O’Mara, minden cseppjét, mert nem tart sokáig… – És ne hazudj. Épp elég, hogy azt hiszed féltékennyé tehetsz, de a vége úgyis mindig ugyanaz. Azt hiszed csak én nem találok majd senkit, akit ilyen forrón akarnék? De a helyzetünk hasonló. Te sem találsz senki mást, aki ennyire akarna. És olyan valakit sem, akiért olyan szinten epekednél, hogy néha még a szavad is eláll.
Hümmögve vontam fel a szemöldököm. Nem baj, hadd beszéljen az egója, akkor mindig nagyon Forestes és azt szerettem.
–  Ne húzzuk egymás idejét… Úgyis az ágyamban kötsz ki, vagy legalábbis nyögdécselve és sóhajtozva a karjaim közt. Nem kell ez a felesleges színjáték előtte. Bár… Be kell látni, előjátéknak nem rossz. – Hüvelyujjamat végig simítottam és az ajkain és elmosolyodtam. Pontosan tudtam, mire van most szükségünk. Én is akartam és ő is engem, így hát minden adott volna a mai este tökéletes lezárásának… aminek a végén talán nem is hányok a részegségtől. Szóval beletúrtam a hajába, odahajoltam a füléhez: – Otthon… – Suttogtam és hoppanáltam.


 

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD.