A falu melletti hegyek

A falu környékén magasló hegyek, hatalmas fákkal és különböző növényekkel. Remek lehetőséget nyújt kirándulásra. Számos kitaposott ösvény várja a természetbarátokat, de vigyázat, könnyen el is tévedhet az ember! Azok a diákok, akik nem tudnak tájékozódni, vagy nem tudnak elbánni a kisebb, bosszantó lényekkel, akik a területüket védik, inkább kerüljék el!

Avery
2000 október


Roxmorts

outfit

Égett a pofán szokás szerint. Nem kellett volna ennyire elhúzni ezt a bizonyos első randit, de mentségemre legyen mondva, elkaptam a sárkányhimlőt, amivel aztán jó két-három hétig csak feküdni tudtam. A kenmare-i medimágus alig tudta belőlem kiűzni a kórt és mire végre sikerült, már be is köszöntött az október. Így hát nagyon is ideje volt bepótolni a dolgot. A kézfejemen még látszottak a kiütés nyomai, de nem érdekelt… hiányoltam Averyt. Ez milyen hülyén hangzik már egyetlen találkozást követően?
Deannek is meséltem a szép szőke lányról, akibe csak úgy belebotlottam az utcán. Elsőre nem hitt nekem, ezért megmutattam neki a levelezéseket. Ezekben írtam le Averynek, hogy mi történt velem és minden héten megtudakoltam tőle, hogy hogyan érzi magát. S mivel még nem utasított el, ezért hát megírtam neki, hogy ezen a hétvégén érkezem.
Egy kosárral a kezemben érkeztem meg a falucskába. Egészen pontosan a Három Seprűbe, ahonnan az utam még kicsit messzebb vezetett. Averynek pontosan leírtam, hogyha az iskola felől a falu mellett található hegyek felé veszi az irányt, akkor az első pihenőtől jobbra forduljon. Onnan egy kis tisztásra fog érni, ahol én várom majd. Ezért volt hát nálam a kosár, amiben némi sütemény és tea volt. Nem én sütöttem, szóval még ehető is lehetett. A kosár tetején pedig ott pihent egy kockás takaró, hogy azért mégse pőrén a földre kelljen ülnünk, ahhoz már egy kicsit hűvös volt.
Odabiccentettem a kocsmárosnak, mikor beléptem. Ő pedig nyilván felismert, mert széles mosollyal intett vissza. Nem álltam meg csevegni vagy egy pohárka lángnyelvre. Csak visszaintettem még egyszer a kezembe szorongatott vörösrózsa csokorral, majd megindultam kifelé. Még korán volt, így nem volt minden tele diákokkal. Nyugodtan jutottam el a kiválasztotta helyszínig.
Kissé borult volt az idő, így egészen aggódni kezdtem, hogy ezt már nem ússzuk meg szárazon. Ennek ellenére kiterítettem a takarót és kipakoltam a süteményeket, a teáskannát és a csészéket. Egy óvatos intéssel – nehogy valami lángra lobbantsak vagy felrobbantsak igazalmamben – felmelegítettem mindent. Aztán sóhajtva, hogy még nem történt baleset, körbe néztem. Reméltem, hogy erre a kieső helyre ma nem sétál be senki, csak Avery. Nem nagyon volt közük ahhoz, hogy mit csinálunk. Ráadásul lehet később a sok hülye pletyka zavarba is hozná a lányt. Azt pedig végképp el akartam kerülni.
Az órámra pillantottam, érzékelve, hogy bizony egyre közelebb van az a bizonyos időpont, amikorra a találkozót lefixáltuk. Egy kicsit megnőzz a hajam a nagy betegeskedésben és nem sok esélyem volt rá, hogy rendesen fessen. De a ruhámat azért igyekeztem megigazítani. Nem voltam megint biztos a döntésemben és hát Dean is megerősített, hogy biztosan elűzöm magammal mellől majd Averyt, még ha most a lelkesedés jeleit is mutatja. Jellemző lenne, eléggé elcsesztem már ezzel a betegeskedéssel mindent.
A kezembe véve a rózsa csokrot ácsorogtam a pokróc mellett, alig várva, hogy megérkezzen. Ha felbukkantak a szőke tincsek, úgy én is közelebb léptem és kissé zavartan, de megpusziltam az arcát, majd átnyújtottam a csokrokat.
– Jó újra látni téged – mosolyogtam rá.

[- Téged is. -]

SEAMUS

2000. október eleje
o u t f i t

Mondtam már, hogy amellett, hogy döntésképtelen vagyok, plüssökkel van tele az ágyam és folyton stresszelek apró hülyeségeken, még görcsösen rettegek a késéstől is? Ezt is szeretem sportszerűen űzni, ha a többi baromságom nem lenne  éppen elegendő. Szóval, hogy ma se maradjak le magamhoz képest, már a találkozó előtt bő félórával elértem Roxmortsot, és csak ilyenkor realizáltam, hogy bizony már megint baromira korán jöttem. Már igen izgatott voltam, bezsongtam a közeledő találkozótól, hogy éjszaka is nagyrészt csak forgolódtam. Ami persze sok volt a részemről, hiszen még csak egyszer találkoztunk. Akkor is elgalázoltam, majd még kávézni is meghívattam magam. Néha azért eszembe jutott, hogy talán pont hasonló indokok miatt, direkt tolja azt a találkozót, de aztán a rendszeres levelezésünk, és az, hogy legutóbb bejelentette, ma mégiscsak érkezik, végül mást sejtetett, és kicsit meg is nyugtatott.
Hogy őszinte legyek, nem voltam teljesen biztos benne, mit is várjak a mai naptól. Elég jól ellevelezgettünk, de fogalmam sem volt, jelent-e ez bármi komolyat vagy nem. Én egyelőre kíváncsi voltam és érdeklődő, és igyekeztem egyáltalán nem ráfeszülni a dolgokra. Alakul, ahogy alakul, azt hiszem, én többféle opcióra is nyitott vagyok.
Szóval, hogy ne érjek oda ténylegesen sokkal hamarabb, egy kis ideig ellézengtem a faluban, aztán indultam csak meg a megbeszélt hely felé. Ám hiába minden, ahogy közelebb értem, egyre idegesebb lettem, izzadt a tenyerem, hogy sűrűn beletöröltem a nadrágomba. Pedig igazán nem volt miért aggódnom... ugye?
Közben egyébként hűvösebb lett, és nem tudtam nem észrevenni az égen gyülekező duci kis felhőket sem. Már nyoma sem volt annak a szeptemberi jóidőnek, bár ezt én nem feltétlen bántam. Szerettem a hűvös napokat, az őszt és a telet, előpakolni a meleg pulóvereimet meg kabátjaimat.
Nemsokára aztán feltűnt a tisztás is, ahová a találkozót beszéltük meg. Mielőtt még megpillantottam volna Seamus alakját is, izgatottan beszívtam a levegőt, hogy lenyugtassam magam valamennyire, aztán vidáman odaintegettem a fiúnak, amikor végre kiszúrtam. Egy kis földre terített pokróc mellett várt. De aranyos!
Ahogy közelebb értem, úgy szúrtam csak ki a kezében tartott virágot. Ettől egyszerre döbbentem meg és kezdett el gyorsabban dobogni a szívem, hogy nem is tudtam hirtelen kibökni még egy hülye köszönést sem, ám a következő pillanatban csak még közelebb lépett, és nyomott egy puszit az arcomra.
Ju... hűha.
Egyből felforrósodott érintése alatt a bőröm, de szerencsére nem blokkoltam le teljesen - viszonzásképp a nyaka köré fontam a karjaim, hogy finoman megöleljem, és közben széles mosoly kúszott az ajkaimra. Még a tényt is ignoráltam, hogy valószínűleg olyan vörös lehet az arcom, mint egy paradicsom. De hé, legalább ez a paradicsom tud ölelni...
- Jó újra látni téged - mosolygott rám, miután én is elengedtem, közben pedig átnyújtotta a virágot. Tudnék még jobban vigyorogni?
- Téged is. - Óvatosan átvettem a virágokat, és az orromhoz emeltem őket, hogy érezzem, van-e illatuk. - Ezek csodálatosak! Köszönöm, Seamus.
Óvatosan magamhoz öleltem az illatos kis vöröskéket, és közben kíváncsian végig is futtattam a tekintetem a takarón tőlünk nem messze, meg az arra kipakolt csészéken és sütiken.
- Hűha! - bólogattam elismerően, miközben lehuppantam a pokróc egyik felére, és szépen eligazgattam magam mellett a virágokat is. Milyen gyönyörűek! Ami azt illeti, még sosem kaptam senkitől virágot, de valamiért mindig is úgy képzeltem hogy az rettentően kínos lehet. Hát, nem volt az, sokkal inkább szívem szerint még mindig vigyorogtam volna. Olyan szépeeek...
Amint leült elém vagy mellém, felé fordultam és ismét rámosolyogtam.
- Na, mesélj. Mi újság veled? Hogy vagy?

Avery
2000 október


Roxmorts

outfit

Ahogy megláttam közeledni a gyomorideg csak még erősebben biztosított a jelenlétéről. Fájdalmas volt, mintha éppen hason öklöztek volna, de amint megéreztem az illatát és felfogtam, hogy ő sem öltözött ki különösképpen, megnyugodtam. Tetszett benne, hogy ennyire laza és nem görcsölt rá annyira a randira, mint a lányok általában szoktak. Ha mondjuk valami csillivilli ruhában jött volna, biztosan lelkiismeret furdalással küzdöttem volna végig, amiért csak egy pokrócot és némi süteményt hoztam erre napra.
Átnyújtottam neki a virágokat. Közben láthatta a kezemen a sárkányhimlő okozta sebhelyeket. Egy részem még örült is neki, hogy ott vannak, hiszen így tökéletesen láthatta, nem szándékosan kerültem a találkozást. Sőt, a medimágus még mindig óva intett a túlzott megterheléstől, a gyenge immunrendszeremre hivatkozva. Mindenesetre reméltem, hogy ez a néhány szabadban töltött óra nem hoz rám megint valami kórságot.
– Téged is. – Közben megszagolta a virágokat. Örültem, hogy levágattam róluk a tüskét, így még véletlenül sem sérthette fel a bőrét. Persze, ha volt valaki, aki pontosan tudta, milyen veszélyesek a rózsák… az én voltam. Mármint veszélyes őket bevinni a Roxfortba. Rendszerint valami hülye pletyka keveredik az ilyesmiből. – Ezek csodálatosak! Köszönöm, Seamus.
– Örülök, hogy tetszenek – mosolyodtam el. Éreztem közben, hogy némi pír ül ki az arcomra… soha senkinek nem adtam még egy csokor vörösrózsát, de azt hiszem most már bőven abban a korban voltam, amikor érdemes elkezdeni a dolgot. Hiszen már volt olyan évfolyamtársam, akinek idén született gyereke. Na jó, ne szaladjunk ennyire előre! A gondolatra is elfogott a pánik.
– Hűha! – Szerencsére Avery hangja elterelte a figyelmemet és ahogy lehuppant a pokrócra, én is mellé kuporodtam. Megköszörültem a torkomat, ugyanis még mindig vadul kalapált a szívem, kiszáradtak az ajkaim. Így hát azonnal megpöccintettem a varázspálcámmal a teáskannát, ami szépen teletöltötte a csészéket a langyos itallal. Örültem, hogy Avery a virágokat csodálta addig, hiszen volt időm rendezni az arckifejezésemet és szürcsölni egyet a finom angolteából.
– Na, mesélj. Mi újság veled? Hogy vagy?
– Hát már jobban. – Vállat rántottam. Aztán csendesen felemeltem a kezem, hogy lássa a sebhelyeket, amik a betegség nyomán maradtak. – Azt hiszem még sosem voltam ennyire durván beteg. De már kezdek jobban lenni. A medimágus szerint erősíteni kell az immunrendszerem.
Aztán persze zavarba jöttem, hogy megint én vagyok a téma. Szóval lesütöttem a szemem és a pokrócon lévő dolgokat kezdtem tanulmányozni. Hátha valamivel el tudom terelni a figyelmemet.
– Nyugodtan egyél a sütiből. Nem én csináltam. – A magyarázkodás persze egyből jött. Az egyik dobozt kinyitottam, abban egy szép, kerek ír teasütemény volt, amit jó előre szép, háromszögszeletekre vagdostam. Sima édes vajas sütemény volt, bár ezt bizonyára Avery is tudta. Csak a tetején álló porcukortömeg sejtethetett valami komolyabb dolgot. Az alkoholos brownie kis kockái pedig egy második tálban várakoztak, így arra óvatosan ráböktem: – Ebben van egy kis whisky, de azért nagyon finom.
Én egyelőre maradtam a teánál. Az izgalomtól kicsit távolmaradt az étvágyam és most csak a meleg ital nyugtatott meg. Azon gondolkodtam, mivel is lehetne oldani azt a kis feszültséget, ami bennem dolgozott.
– És te hogy vagy? Mi a helyzet a Roxfortban? – Nem akartam azonnal neki esni, de kinyújtottam végül a kezem és megérintettem az ujjait. Nem erőszakosan vagy durván, csak olyan aprón cirogattam meg.

[- Hát örülök, hogy már jobban vagy -]

SEAMUS

2000. október eleje
o u t f i t

Miután óvatosan, gondosan elrendezgettem magam mellett a csokrot, a kis csészéért nyúltam, hogy én is megkóstoljam a teát, miközben mesélt. Jól esett, mert bár a famerkabátom vastag volt, a szellő attól még néha fel-fel éledt, és játékosan fújdogált végig köztünk.
– Hát már jobban. Azt hiszem még sosem voltam ennyire durván beteg. De már kezdek jobban lenni. A medimágus szerint erősíteni kell az immunrendszerem.
Elhúztam a számat, és megszemléltem a kezén az apró kis hegeket. Közben igyekeztem a lehető legtermészetesebben viselkedni, hiszen észleltem azt az enyhe kis zavarát, és nem akartam tetézni, sőt, ha lehet, inkább eltüntetni. Mert bár baromira aranyos volt, szerettem volna, ha ő is elengedi magát.
- Hát örülök, hogy már jobban vagy - pillantottam arcára ismét. - Én általában az egész telet végigtüsszögöm, de amúgy komolyabban nem szoktam megbetegedni.
A folytonos nátha sem vette kedvemet a téltől egyébként, az volt a kedvenc évszakom, még ha nem is voltak túl jó emlékeim a karácsonyokkal sem. Csak akkor, ha éppen apa méltóztatott hazajönni... Akkor jó volt. Nem felhőtlenül, hiszen Karen nem ment el, hmm, nem is tudom, karaoke órára vagy valami hasonló marhaságra - nem is értem, miért, nagyon jó lett volna -, de apa jelenléte feldobott. Vajon mi lesz idén? Milyen lesz Elliottal - és Nattal - karácsonyozni? Több kimenetelét is láttam a dolognak lelki szemeim előtt, de valahogy mindegyik jobban tetszett, mint otthon gubbasztani a méteres műfenyő alatt és hallgatni Karen vinnyogását, hogy ő bizony nem bejárónő, hogy karácsonyi vacsorát főzzön.
Ne, ne is gondolj rá. Még elveszi a kedved, és annak most nincs itt az ideje. Kortyoltam egyet a teából, viszont az még megfordult a fejemben, Seamus vajon mit szólna a családi helyzetemhez. Egyelőre Elliotnak sem beszéltem vagy írtam a fiúról, mert szerettem volna, ha elkezd biztosan kialakulni valamiféle irányba a dolog, az viszont határozottan viccesebb feladatnak tűnt hogy Seamusnak felvázoljam apáim sokaságát. Oké, csak három volt... végülis csak kettővel több, mint a megszokott. Erre a gondolatra vissza kellett fognom a mosolyognom, és inkább egy szeletke sütiért nyúltam, egyelőre az alkoholmentes verzió felé. Persze tudtam, hogy Elliot és Nat nem az apáim... De szerettem őket így emlegetni, és bevallom, néha úgy is éreztem, mintha ténylegesen, vérszerint ezt a szerepet töltenék be.
- Kitalálom, veszélyes vagy a konyhában - jegyeztem meg kuncogva az előző szavaira, amikkel is biztosított, hogy nem ő csinálta a sütiket. Hát, akárki is kreálta, tényleg nagyon finom volt.
Amíg eltüntettem a kezemben tartott édességet, azon gondolkodtam, mit is meséljek. Ezt-azt említettem neki a levelezéseink alatt, de nem részleteztem többek közt a Mirás lómacskás esetet sem, vagy esetleg a háziállat szerzést Sophieval. Azok túl szürreálisak voltak ahhoz, hogy leírjam őket... vagy csak nekem, aki nyáron mindig mugliotthonba vándorolt haza?
- Minden rendben... Zajlik az élet. - Amúgy meg nem is tudom, mire volt kíváncsi pontosan... Nem akartam összevissza fecsegni, így most direkt ki is hagytam a reggeli kávézást. Közben megérintette az ujjaimat, mire rajtam volt a sor, hogy kicsit pirosabb legyen az arcom. Na, nem mintha rossz érzés lett volna... Nem, egyáltalán nem volt az. - Kicsit nehéz most, de azt hiszem, sikerül túlélnem. Meg lett egy cicám is... Folyton rágcsálja a tankönyveimet, nagyon vicces.
Közben azon kaptam magam, hogy az ujjaink már egyenesen összesimulnak, de nem húztam el a kezem... inkább csak a másikkal egy darab browniért nyúltam.

Avery
2000 október


Roxmorts

outfit

Nehezebben nyugodtam le, mint kellett volna. Még akkor is a torkomban dobogott a szívem, mikor már ott ücsörögtünk a pokrócon és végre a kezembe fogtam a csésze melegteámat. Jól esett a testemet átjáró langyosság, hiszen az elmúlt hetek betegeskedése során eléggé legyengültem. Az immunrendszerem nem volt igazán a legjobb állapotában és ezt a hideg szellőt is kicsit jobban megéreztem, mint máskor. De ez nem számított, most elég volt a tény, hogy itt van Avery és nem rázott le azonnal. Sosem randiztam ilyen széplánnyal. Nyugodjunk le! Ezt mondaná Dean, ha most látna. Ő volt mindig az én kis szárnysegédem, aki jobbnál jobb tanácsokkal látott el, igenis szükségem volt rájuk.
– Hát örülök, hogy már jobban vagy – ahogy rám pillantott, visszanéztem rá. Megpróbáltam összeszedni magam, hogy a szemeibe nézzek és ne szerencsétlenkedjek már itt. Tényleg nagyon örültem ennek az egésznek, csak fogalmam sem volt, hogy hogyan kéne nem elrontani az egészet. – Én általában az egész telet végigtüsszögöm, de amúgy komolyabban nem szoktam megbetegedni.
– Akkor valakinek sokat kell erre jönnie, hogy hozza neked a finom mézes-citromos gyömbérteákat. – Mosolyogtam rá, persze egyértelműen magamra célozgattam. Nem, mintha a Roxfortban nem szórták volna a manók úgy a náthás diákoknak a teát, mintha az valami elfogyhatatlan dolog lett volna. De az még sem szeretettel készült… szeretettel, ezt kéne pont benyögni, hogy még cikibb legyen az egész. Nem számított, valahogy Avery közelében olyan volt, mintha az a bennem lappangó aprócska tűz, az ezeszeresére nőtt volna.
– Kitalálom, veszélyes vagy a konyhában.
Elvigyorodtam és eltűrtem a szememből a szőke tincseket. Egy kicsit megnőtt a hajam az elmúlt hónapokban, és igencsak rám fért egy alapos hajvágás, amire nehezen szántam amúgy is rá magam. Mindenesetre idefelé jövet megpróbáltam kicsit összeszedni magam és normálisan kinézni a mai napra.
– Az nem kifejezés. Nem a konyha a veszélyes, a tűz. Mindent felrobbantok vagy megpörkölök és a sütiket nem lett volna jó, ha esetleg lángra lobbantom. – Nevettem fel, érezve, hogy egyre jobban ellazulok a társaságában. Talán ez az, amikor apám azt mondja: anyád mosolya csodákra képes, fiam. Hát én is így éreztem magam most. Párszor említettem a szüleimet Averynek a levelekben, meg az öcsémet, aki csodák csodájára háború után született, mikor már anyám nem is számított rá, hogy lehet gyermeke. A Ronannel való játékaimról ódákat zengtem neki valószínűleg.
Aztán felvetettem a Roxfort témát, talán az a legjobb ismerkedési alapunk, hiszen mindketten ismerjük azokat a vénséges falakat, ráadásul egy rövid ideig párhuzamosan is jártunk oda. Nem is tudom, mondjuk lehet elmesélhetném neki, hogy az egyik összekötőhidat én gyújtottam fel a csata alatt… attól vajon férfiasabbnak tűnnék? Vagy, ha elmondanám neki, hogy DS-tag voltam és bizony igencsak jól megtanultam a patrónus bűbájt. Mesélni akartam neki, hogy jobban megismerjen és megkedveljen… és hogy ő is merjen mondani valamit, amit még nem tudok róla.
– Minden rendben... Zajlik az élet. – Ahogy megérintettem a kezét közben, éreztem, hogy na most én hoztam zavarba. Mennyivel könnyebb is lenne, ha ezek az érintések természetesek volnának és nem kéne rettegnem, hogy na most pattan fel és tűnik el. Igaz, kellemetlen lehetett az ujjaim hidegsége, hiszen már addigra eléggé átfáztam. Csak a kávé tartotta bennem a lelket. – Kicsit nehéz most, de azt hiszem, sikerül túlélnem. Meg lett egy cicám is... Folyton rágcsálja a tankönyveimet, nagyon vicces.
Nem húzta el a kezét, sőt olyan természetességgel nyúlt a következő brownie-ért, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Hát már lassan én is kezdtem elhinni.
– És mi a neve a cicának? – kérdeztem mosolyogva és én is magamhoz vettem egy darab brownie-t, szigorúan figyelve arra, hogy el ne húzzam a kezemet. – Anyámnak kész macska kolóniája van odahaza. Ezért nekem nincs is saját állatom, csak velük segítek be, ha kell. Vagy ezt már lehet, hogy meséltem valamelyik levélben.
Közelebb ültem hozzá, hogy egy kicsit melegítsem a testemmel őt is és magamat is. Így összeért a vállunk és még erőteljesebben érezhettem az illatát. Az megint olyan lángokat hevített fel bennem, amik az elmúlt napokban jóformán csak pislákoltak. Sok mindent csináltam az életben szenvedéllyel, de az elmúlt másfél éve nem erről árulkodott. A háború után egyszerűen leeresztettem, pedig szerettem volna ugyanaz a kölyök lenni, aki felgyújtotta a hidat. Nem kellett volna témát váltanom, de egyszerűen kicsúszott a számon: – Az ostromnál én gyújtottam fel az összekötő hidat… tüzesfiú vagyok. – Vigyorogtam rá. – Bocs, ezt csak úgy elmeséltem. Nem tudom miért, de bennem volt, hogy el akarom mondani neked… hogy kicsit felidézzem, milyen volt, amikor még voltak céljaim. Tudod, a tovább tanulás… jó lenne, ha megint lenne valami, amiért érdemes harcolni.

[- Milyen jó lenne! -]

SEAMUS

2000. október eleje
o u t f i t

Olyan idilli volt ez a helyzet. Ahogy hevertünk egymás mellett, ujjaink egymáson, az egyik oldalamon a tőle kapott, gyönyörű virágok, a másikon meg finom sütik és tea. Én azt sem bántam, hogy nem sütött a nap és lágyan fújdogált a szél, jobban szerettem ezt a kellemesen hűvös időt. Csak az eső ne essen... az lelombozó lenne. Elégszer megáztam már ezen a nyáron, hogy orroljak rá. Az augusztus első felét is végig orrfújással töltöttem, mint ahogy majd a teleket is fogom ugyebár... Könnyen összeszedek könnyedebb megfázásokat, ennek ellenére mégis a hideget szeretem.
– Akkor valakinek sokat kell erre jönnie, hogy hozza neked a finom mézes-citromos gyömbérteákat.
Szavaira felnevettem, és szinte észrevétlenül, de egy kicsit közelebb is fészkelődtem.
- Milyen jó lenne! - vigyorogtam. - Nem kéne éjszaka lemennem csórni a konyháról... Mármint... Nem mintha csinálnék ilyet.
Amúgy sem számít lopásnak, a manók nagyon is önszántukból adják nekem a muffinokkal, meg mindenféle finomságokkal együtt... Ráadásul prefektus vagyok, azoknak meg mindent szabad, nem?
– Az nem kifejezés. Nem a konyha a veszélyes, a tűz. Mindent felrobbantok vagy megpörkölök és a sütiket nem lett volna jó, ha esetleg lángra lobbantom - mesélte aztán nevetve. Mintha kezdett volna ellazulni, ennek nagyon örültem. Jókedvűen pillantottam felé, kicsit felhúzta szemöldökömet. Megpörköl meg felrobbant? Hát... végülis, amíg nem engem robbant fel addig nem különösképpen zavar.
- Aha, szóval leszűrve: baromi veszélyes vagy a konyhában - kuncogtam. - Talán cserébe, hogy hozol nekem teát, én megtaníthatlak sütni. Biztonságosan.
Milyen fura, hogy ez lett abból, hogy pár hete csak úgy egymásnak rohantunk egy kanyarban, aztán még zavarba is hoztam a hülye bámulásommal... De a lényeg, hogy a dolgok jól alakultak. Eddig legalábbis minden jónak tűnt.
Igazából azzal együtt, hogy senkitől sem kaptam még rózsát, még nem is randiztam, meg semmi. Teljesen új volt ez az egész, de határozottan, baromira jó érzés.
Beleharaptam a csokis sütibe - egyébként nem szeretem a csokoládét rendes formájában, a brownie azonban pont azok közé tartozott, amelyeket valamilyen érthetetlen okból mégis imádtam -, az pedig egyszerre volt édes, kissé csípős a whiskytől és lágyan krémes. Érezni lehetett rajta az alkoholt, de még pont nem volt annyira erős, hogy kellemetlen legyen. Közben pedig meséltem Seamusnak az új állatkámról. Sosem volt ezelőtt macskám, és igazából Wampus is egy kneazle volt, de igazából nem volt túlzottan különbség, maximum a külsejükben egy kevés, de a lényeg az, hogy egyelőre néha kicsit elveszett voltam, mit is csináljak azzal a szőrös kis gombóccal, mondjuk amikor az éjszaka közepén elkezd rohangálni körbe-körbe az ágyam körül és fel-le ugrálni az ágyamra. De szerencsére már sokkal jobban nézett ki, mint mikor Soph-fal kimentettük a két állatkínzó keze körül, és azt hiszem, kezdett megbízni bennem.
– És mi a neve a cicának? – kérdezte mosolyogva, közben pedig közelebb fészkelődött. – Anyámnak kész macska kolóniája van odahaza. Ezért nekem nincs is saját állatom, csak velük segítek be, ha kell. Vagy ezt már lehet, hogy meséltem valamelyik levélben.
A vállunk összesimult, erre pedig felbátorodtam, hogy én is közelebb húzódtam, mégjobban felé fordulva, így pedig már a lábunk is összeért.
- Wampusnak hívják, még nagyon kis pici... Valószínűleg csak néhány hónapos. Uhh, akkor ha egyszer nálatok tartok sütő-leckéket, akkor mindenképpen viszem magammal őt is, hogy haverkodjon - vigyorogtam lelkesen felé, közben újabb kortyolva a teából. Aztán egyszer csak Seamus témát váltott, de olyan lelkesen kezdett beszélni, hogy nem is érdekelt az előbbi, érdeklődve figyeltem az arcát. Mostmár persze sokkal közelebbről, mint az előbb... De engem nem zavart.
– Az ostromnál én gyújtottam fel az összekötő hidat… tüzesfiú vagyok. - Itt édesen vigyorgott, ami ragadós volt. - Bocs, ezt csak úgy elmeséltem. Nem tudom miért, de bennem volt, hogy el akarom mondani neked… hogy kicsit felidézzem, milyen volt, amikor még voltak céljaim. Tudod, a tovább tanulás… jó lenne, ha megint lenne valami, amiért érdemes harcolni.
Szélesen mosolyogtam vissza, végigpillantva az arcán. A múltkori találkozásunkkor beszélgettünk az egyetemekről, bennem azóta azt hiszem, egy kicsit körvonalazódtak a dolgok - a Wampus mentés miatt főképp -, bár még reálisan belegondolva, bőven volt időm.
- Tüzesfiú? Ez baromi menőn hangzik... - Kicsi szünetet tartottam, amíg a szavai másik részére gondoltam... Igazából kicsit aggasztott, hogy tényleg ez játszódik le benne, de ez nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam és a szavaimon. - Szerintem mindig van miért küzdeni... akkor is, ha épp nem érzed.
Tényleg, én vajon miért küzdöttem? Nem éreztem úgy, hogy semmiért. Tulajdonképpen talán apróbb dolgok voltak ezek, amik folyton változtak... Hiszen ott volt Wampus, egy hosszú ideig ott volt a kapcsolatom apámmal apámmal, a Roxfortban is akadtak kihívások bőven... De persze közben értettem, mire gondol. Ezért nem is biztos, hogy akár egy keveset is tudtam felé hatni szavaimmal, de azért megpróbáltam.
- Talán nem is egy nagy dologért kell küzdeni - folytattam aztán hangosan. - Hanem sok kicsiért. Napról-napra. Minden napnak van egy célja, és talán csak néha jön valami egy olyan dolog, amit észrevehetően nagy. Talán ez így van jól.
Észre se vettem, hogy olyan közel voltam, hogy fejemet a vállának döntöttem beszéd közben. Annyira elragadott valami, hogy csak a sütiket bámultam magam előtt, és nem is gondolkodtam, csak újra nyitottam a számat szóra, hogy dumáljak, és én is mondjak valamit magamról. Valami érdekeset...
- Én nem gyújtottam fel hidakat, de kiskoromban a nagynénim meg a saját nyakamba robbantottam a konyhaablakokat... Azt hiszem, pont aznap jött meg a levelem. Akkor nagyon dühös voltam... de azóta nem történt ilyesmi, szóval alapvetően nem vagyok ennyire robbanékony... - Igazából Karen volt az egyetlen, aki úgy istenigazán fel tudott húzni. Fogalmam sincs, mi volt köztünk ez az egész, ez a zsigerből jövő gyűlölet. Persze, mindig akadtak, akikkel nem jöttem ki, akik bosszantottak... de Karen egy egészen más skálán volt, és valószínűleg ott is marad.
 

Avery
2000 október


Roxmorts

outfit

Nem tudom, miért éreztem úgy, hogy Averynek tudnia kell minden tervemről. Meglehet, megint belelovaltam magam valamibe, ami még nem történt meg és nem is biztos, hogy meg fog. Akárhányszor közelebb kerültem egy lányhoz, mint például első randi vagy csak némi beszélgetés, többet láttam bele a dologba, mint a másik fél és engem ért aztán csalódás. Az igazat megvallva emiatt is húztam be ma annyiszor a féket és próbáltam meg a három lépés távolságra visszatérni, mielőtt rohadtul beégetném magam… mégsem ment tökéletesen. Mesélni akartam neki, elmondani, hogy mik játszódnak le bennem, mert ő volt az egyetlen, akit a szüleimen és Deanen kívül még érdekelhetett. Ráadásul ő nem ítélt meg a korábbi dolgok alapján, hiszen nem ismert annyira. Legfeljebb ő is annyit tudott, hogy DS tag voltam és ott voltam az ostromnál, ami nem nagy tudás, valljuk be.
– Tüzesfiú? Ez baromi menőn hangzik... – Elvigyorodtam, ahogy kimondta, milyen menő is ez az egész. Én is annak tartottam. Ott az ostromnál erősnek és elszántnak éreztem magam, olyannak, aki bármit megmozgat a győzelemért. Nem gondoltam arra, hogy akár bele is halhatok. Egyszerűen fűtött az adrenalin, akárcsak a többieket. – Szerintem mindig van miért küzdeni... akkor is, ha épp nem érzed.
Bólintottam egyet röviden. Igaza volt nagyon is, csak éppen én nem találtam azt az okot, amiért éppen érdemes. Ha meg is volt, hát nem vált olyan nyilvánvalóvá, mint mondjuk Voldemort megölése vagy egy nehéz varázslat megtanulása. Azt hiszem ez a felnőtt élet, meglepően rugalmas, az ember sok mindent alakíthat magának. Nekem ez viszont nem ment, mintha még mindig bele lettem volna süppedve abba a világba, ahol kaptam az útmutatásokat. Egyrészem még nagyon is kölyök volt.
– Tudom, csak… fogalmam sincs, hogyan magyarázzam el, mit érzek.
– Talán nem is egy nagy dologért kell küzdeni. Hanem sok kicsiért. Napról-napra. Minden napnak van egy célja, és talán csak néha jön valami egy olyan dolog, amit észrevehetően nagy. Talán ez így van jól.
Avery sokkal okosabb volt nálam. Igaz arról fogalmam sem volt, hogy mennyire volt benne a sűrűjébe a dolgoknak annak idején, mikor harcolni kellett. Harry minket DS tagokat arra készített fel, hogy szemtől szemben harcoljunk a halálfalókkal… de hogy ezt más diákok hogyan élték meg, arról fogalmam sem volt. Mi szinte elvakultan láttuk magunk előtt a célt: győzni kell. Az az intenzív érzés, az a mindent felkavaró, vad indulat, amivel lényegében nekimentünk a halálfalóknak, mintha már nem is létezett volna.
– Én nem gyújtottam fel hidakat, de kiskoromban a nagynénim meg a saját nyakamba robbantottam a konyhaablakokat... Azt hiszem, pont aznap jött meg a levelem. Akkor nagyon dühös voltam... de azóta nem történt ilyesmi, szóval alapvetően nem vagyok ennyire robbanékony...
Felemeltem a kezem és megcirógattam az arcát. Valóban nem tűnt robbanékonynak, sőt inkább kedvesnek és figyelmesnek. Közelebb húzódtam megint hozzá, éppen csak annyira, hogy tökéletesen érezzem az illatát.
– Majd azért figyelmeztess, ha annyira dühös vagy, hogy a nyakamba akarsz robbantani valamit. – Vigyorogtam rá, de ahogy a tekintetem egy hosszú pillanat erejére találkozott az övével, az jutott eszembe, hogy meg akarom csókolni. Kék szemeim szinte ösztönösen tévedtek az ajkaira. Gyorsan magamhoz vettem egy sütit és inkább beleharaptam, hogy valami mással foglaljam le magam. Hirtelen megint elbizonytalanodtam… már-már fel is tettem volna magamnak a kérdést, hogy mégis mi a fenének próbálkozom egyáltalán, mikor a fejünk felett morgó-dübörgő hang hallatszott. Nem elég, hogy még béna is voltam, közben a vihar is elért idáig. – Ne… ez nem tűnik jó jelnek. – Mondtam és felpattantam, húzva magammal Averyt is, ám abban a szent pillanatban, ahogy a kosárba varázsoltam az ételeket és italokat, megint dörgött egyet és úgy elkezdett szakadni az eső, mintha dézsából öntötték volna. Már csak annyi lélekjelenlétem volt, hogy megfogtam Avery kezét és behúztam egy fa alá – ami aligha jelentett elég menedéket. Éreztem, ahogy csöpög belőlem a víz, hogy alsógatyáig átáztam.
– Merlinre… – morogtam magam elé és a varázspálcámat előkapva apró, láthatatlan esernyőt varázsoltam magunk fölé, hogy legalább többet ne kapjunk az áldásból. Eddigre már olyan sűrűn esett, hogy alig lehetett ellátni pár méterre.

[- Nem ígérhetek semmit, de azért óvatosan, ha túl sok ablak van a közelben -]

SEAMUS

2000. október eleje
o u t f i t

Ahogy óvatosan a vállára hajtottam a fejem, és belélegeztem illatát, elmerengtem az előttünk elterülő kis kosárkán, a kipakolt kis süteményeken meg teán. Mennyivel egyszerűbb volt most az élet, mint akkor, a háború idején. Jó, persze, most is itt van ez a Szeszély dolog, meg a még mindig nyugtalanító Három Seprűs mizéria, de már nem kell rettegni, hogy mikor törnek rád és crucioznak meg a családoddal együtt. Meg is borzongtam a gondolatra. Az apám mugli, de én valahogy mégis kimaradtam a háború igazi erejéből, leginkább a tanárok óvása végett. Nem láttam mindent, de az a kevés is bőven elég volt a tizenhárom éves énemnek. Nem szerettem az erőszakot, a vért és a halált. Igazából megijesztett, és csodáltam azokat, akik ezekben a helyzetekben is bátrak és eltökéltek tudtak maradni, mert én egészen biztosan képtelen lettem volna rá. Persze, azóta már én is felnőttem egy kicsit, de az, hogy meg tudom magam védeni, ha kell, nem egyenlő azzal hogy képes lennék egy olyan kegyetlen világban túlélni, amilyen az volt akkor. Az iskolában, olyan fiatalon, szerencsés voltam. De sokan nem voltak, pláne nem azok, akik meghaltak, ráadásul rohadt igazságtalan és dühítő módon.
Ez volt a másik, amit éreztem az egész háborúval kapcsolatban. Düh. A sok, ártatlan, fiatal életért, a sok kárért, és a sok rettegésért, amit a harc hozott, és azért, mert ha azt nézzük, bármelyik pillanatban jöhet még egy bekattant mágus, aki megkísérli leigázni a fél varázsvilágot, mert miért ne?
– Majd azért figyelmeztess, ha annyira dühös vagy, hogy a nyakamba akarsz robbantani valamit.
Halk sóhajjal kifújtam a levegőmet, hogy elzavarjam ezeket a gondolatokat, mert nem itt volt a helyük. Helyette inkább Seamusre mosolyogtam, amikor ujjai finoman megsimították arcomat.
- Nem ígérhetek semmit, de azért óvatosan, ha túl sok ablak van a közelben - kuncogtam fel halkan.
Miután a tekintetünk összeakadt néhány pillanatra, az övé lassacskán lentebb kúszott, amire levegőt sem mertem venni pár másodperc erejéig, nem hogy még megmoccanni vagy esetleg tovább jártatni a számat. Hirtelen még az ég, egyelőre nem túl hangos, épp csak jelzésértékű morajlása is szinte megszűnt. Aztán a pillanat gyorsan elillant, mert valami sütiért nyúlt, én pedig lepillantottam a plédre. Nem is tudom mit éreztem, ahogy kissé zavartan a fülem mögé túrtam arcomba hullt, a párától itt-ott göndörödő tincseimet, talán csalódottságot?  És ugyanakkor boldogságot is, na, ami fura volt, mert úgy ugrált fel-le a gyomrom, mintha megvadult volna benne az az előbb elfogyasztott whiskys brownie. Talán gyorsnak tűnhetett a helyzet, ha azt vesszük, hogy a legutóbbi - ami egyben az első mellesleg, hiszen bár együtt jártunk egy darabig a Roxiba, onnan nincs emlékem - találkozónkkor csak jól beégettük egymást, majdnem felborulva Kenmare kedves kis utcáin. Persze aztán a kávézás jól sült el, de azért azt nem gondoltam, hogy néhány héttel később aztán ilyen hamar eléri, hogy a szívem úgy verjen ide-oda, mint valami ficánkoló hal. Egyáltalán normális ez, vagy épp infarktust készülök kapni? Óó, hát az meglehetősen kellemetlen lenne...
– Ne… ez nem tűnik jó jelnek.
- Hm? - pillantottam fel, ugyanis úgy látszik, úgy elsüllyedtem a gondolataimban meg a ficánkoló gyomromban, hogy észre sem vettem, hogy közben a vihar kegyetlenül lecsapott ránk. Ahogy Seamus felpattant és magával húzott, éreztem is az arcomat érő esőcseppeket, először még csak néhányat, aztán egy újabb, mély dörrenéssel, mintha az ég megrepedt volna, ömleni kezdett az eső. Olyan erővel és hévvel támadott meg minket, hogy mire bemenekültünk egy fa takarásába, már mindketten átáztunk. Hála Merlinnek, a rózsákat legalább megmentettem, felkaptam őket, mielőtt a lomb alá húzódtunk.
Szupeeer... Most úgy nézhetek ki, mint valami ázott macska, a begöndörödött hajammal, ráadásul még itt a hideg is meg minden... bár valljuk be, ez még mindig semmi az augusztusi kis kirándulásomhoz képest, és talán pont ez volt az, amiért nem ment el az összes kedvem, és kezdtem duzzogni a világra, hogy már megint zuhog.
Sőt, helyette egyenesen felnevettem, ahogy a fa törzsének vetettem a hátam, és összébb húztam magamon a szerencsére elég vastag farmerkabátomat.
- Tipikus... Tipikus Anglia... - kuncogtam, miközben az időjárás mégjobban behisztizve csak úgy sötétedett, az eső pedig szinte függönyként vont körbe minket. - Na, most mi legyen? Megvárjuk amíg eláll? Uu, vagy ismersz valami esőűző varázsdalt?
Rávigyorogtam, közben pedig kicsit közelebb húzódtam, ám most azért, hogy felemelve a kezem, kiigazítsak egy hosszabb, szőke tincset a homlokából, és a mozdulattal együtt, ahogy hátrasimítottam a tincset, lágyan át is túrtam a haját. Természetellenes vonzódást érzek a fiúk haja felé... vajon ez normális?

 

Avery
2000 október


Roxmorts

outfit

Avery nevetése még azt a zuhogó esőt is kész paradicsommá változtatta. Ahogy figyeltem ajkainak felfelé görbülő szegletét, egészen beleborzongtam a szépségébe. Hát érdemlek én ilyesmit? Eddig egy lány sem vett észre s hát nem is olyan nagy véletlen mindez. Deannek valahol igaza volt, nem voltam jó ebben, aki csak megtetszett, máris menekülni akart tőlem. Bennem volt a félelem, minden mozdulatomban, mintha csak azt várnám, vajon melyikkel űzöm el ezt a gyönyörű lányt magam mellől.
Még is ott volt az az eddig szokatlan érzés, ami arra késztetett, hogy megosszam vele a dolgaimat… a terveimet… Nem tudom, hogy ettől egy kicsit is közelebb érzett-e magához. Tudom ugyanis, hogy elcsesztem. Nem kellett volna annyira elhúzni a találkozót. Bár ne lett volna az a betegség. Bár ne húztam volna eddig, mert bár ott volt az a levelezés, jól tudtam, milyen sok idő maradt is ki.
– Tipikus... Tipikus Anglia... – kuncogott tovább, miközben összehúzta magán a kabátot. – Na, most mi legyen? Megvárjuk, amíg eláll? Uu, vagy ismersz valami esőűző varázsdalt?
Elmosolyodtam, mikor finoman érintette a homlokomba szökő, immáron vizes tincseket. Az ujjai még ebben az időben is kellemesen melegek voltak. A puha kis simításokra pedig még egyszer megborzongtam. Hogy lehet valaki ennyire vonzó? Nem tudom miért, de úgy éreztem, közelebb kell lépnem hozzá… ám nem mertem mozdulni. Hiába vágytam volna annyira, hogy összeérjen csak egy pillanatra a testünk. Nem akartam lerohanni. Már lerohantam pár lányt és mindig rosszul sült el.
– Sajnos nem… pedig hatásos lenne az biztos. Esetleg lesétálhatunk innen, mielőtt sáros leszel… – Mosolyogtam, majd épp csak kicsit közelebb hajolva rövid csókot loptam tőle. Nem mertem megvárni a reakciót, így egy pálca intéssel összetakarítottam magunk után és minden visszakerült a kosárba. Az pedig egy Invitoval a kezembe reppent, így ácsorogtam egy pillanatig még a fa alatt, majd Averyre pillantottam megint. Valamit ki kellett volna még találnom, hogy ne legyen ilyen mocsok szánalmas a randink. Sosem voltam jó a B-tervekben…
– Mit szólnál hozzá, ha meginnánk egy vajsört a Három Seprűben? – kérdeztem és még mindig bátortalanul, de megfogtam a kezét. Volt egy olyan érzésem, hogy talán vissza akar menni a Roxfortba. A lányok többsége nem szeret elázni, én pedig nem mertem a pálcámat rá emelni még egy Leprexre sem, nehogy véletlenül zavaromban felrobbantsam őt is… nem tudom képes lennék-e rá, mindenesetre jobbnak láttam nem kísérteni a sorsot. Ujjaimat az ő ujjai közé fűztem és picit közelebb vontam magamhoz. – De persze, ha az kényelmesebb, visszakísérlek a Roxfortba.– Vigyorogtam rá.

[- Hát igen, az borzasztó lenne. Bár amúgy mindig is izgatott, hogy hogy állna a barna haj... -]

SEAMUS

2000. október eleje
o u t f i t

Seamus arcát figyeltem néhány pillanatig, amíg a haját igazgattam. Az eső mindig elrontott mindent, de most szándékosan próbáltam elvonatkoztatni a ténytől, hogy ne rontsa el a kedvemet. Amúgy se lett volna könnyű dolga, jól éreztem magam a fiú társaságában, még akkor is, ha csak a második találkozónk volt.
Nem is tudom pontosan, hogy mi fogott meg benne. Kicsit félénk volt, de ezt aranyosnak találtam, és izgatott, hogy mi lapul a külső alatt. Hogy milyen, amikor kicsit megnyílik, és elengedi magát. Tulajdonképpen ma egy is bepillantást is nyerhettem erre, és nem tudom, ez neki mennyire jött át, de még a rövidke együtt töltött idő ellenére is nagyon jól éreztem magam. És pont az előbb említettek miatt, reméltem, hogy ő is.
– Sajnos nem… pedig hatásos lenne az biztos. Esetleg lesétálhatunk innen, mielőtt sáros leszel...
- Hát igen, az borzasztó lenne. Bár amúgy mindig is izgatott, hogy hogy állna a barna haj... - vontam vállat vigyorogva.
Nem igazán zavart a sár, ameddig legalábbis nem esek hanyatt benne és égetem le magam a fenéig, addig nem, az eső sokkal jobban bosszantott, hogy nem ücsöröghettünk még tovább a fűben, amíg el nem fogynak a sütik.
Kilestem a fa alól, és óvatosan magamhoz öleltem a tőle kapott rózsákat. Nem akartam, hogy a sűrű zivatar kárt tegyen bennük, annyira gyönyörűek voltak, meg amúgy is, még sokáig őrizgetni akartam őket. Kicsit ellöktem magam a fa törzsétől, hogy Seamus felé mosolyogjak, ám ebben a pillanatban ő is kicsit közelebb hajolt, és összeért a szánk. Éppen csak egy gyors pillanat volt, mire ténylegesen felfogtam, hogy mi történt, már el is húzódott, hogy összeszedje a maradék cuccokat. Én pedig pislogtam párat, mint a hal, és csak utána szívtam be újra a levegőt, hátha az lenyugtatja a vágtató szívemet, és a mindenfele pattogó szikrákat a bőrömön.
Jóég.
Beharaptam az alsó ajkam, amíg átgondoltam, hogy erre mi lenne a legtökéletesebb reakció, talán, ha visszahúznám magamhoz, és igazából a szívem valami ilyesmit is diktált volna, ám nem tudtam megmozdulni, azt hiszem, nem volt merszem. Ami igazából nem sokszor fordult velem elő. Szóval helyette csak hagytam, hogy az ajkamon szétolvadjon egy félénk kis mosoly, és a hajamat újra a fülem mögé tömködtem, hogy lefoglaljam valamivel a kezeimet. Legalább azt.
– Mit szólnál hozzá, ha meginnánk egy vajsört a Három Seprűben? – érdeklődött aztán nemes egyszerűséggel, ami engem is ellazított valamelyest. Oké, no para. No para. - De persze, ha az kényelmesebb, visszakísérlek a Roxfortba.
Lepillantottam a kezeinkre, és finoman összevontam az ujjainkat. Puha érintésétől valahogy az ajkamon maradt a mosoly, ahogy végigsimítottam a kézfején.
- Mi lenne, ha inkább Mézesfalásoznánk egyet legközelebb?  Igazából megmondom őszintén, nem sok jó emlékem van a Három Seprűvel... - A csuklóm felé sandítottam, amelyen a heg futott, de inkább nem mutattam meg. Nem tudom, hogy ő mennyit hallott a nyár eleji dolgokról, de ha nem sokat, akkor most nem igazán éreztem magamban a kedvet, hogy meséljek az ottani szarságról, így inkább csak megindultam vissza a kastély felé, úgyis megázunk, akármerre megyünk alapon.
Amikor a kastély elé értünk, a tornyok felénk magasodtak az egyre leszálló ködben, megálltam, és felé fordultam. Egy pillanatig figyeltem az arcát, hogy milyen érzelmeket válthat ki belőle a suli látványa. Milyen furcsa, hogy egy ideig párhuzamosan jártunk, aztán egyszer csak összeütköztünk Írországban, és bumm.
- Nagyon jól éreztem magam. Remélem, hogy minél hamarabb megismételjük - pislogtam fel rá, bár az arcomba csöpögő víz ezt eléggé megnehezítette. - Sajnálom, hogy rövidre zárult, de most siess haza, meg ne betegedj mégjobban! - Rámosolyogtam, aztán közelebb léptem. Beszívtam illatának kellemesen fűszeres aromáját, aztán pedig mire észbekaphattam volna, mire kétszer átrághattam volna, ez jó ötlet-e, vagy pedig meggondolhattam volna, hogy berohanjak a kastélyba, egymásra nyomtam az ajkainkat. Az övé kellemesen forró volt, hogy a szám sarka apró mosolyra is húzódott, és közben megsimítottam az arcát is. Aztán még azelőtt gyorsan elhúzódtam, hogy előtörjenek azok a gondolatok, ez jó ötlet volt-e. Helyette csak rávigyorogtam, aztán integetve sarkon fordultam, és besiettem az iskola meleg, száraz épületébe. Persze ott már arcul csapott, hogy mit is csináltam, de ettől csak tovább vigyorogtam, ahogy a hálókörletembe siettem, hogy egy forró zuhannyal életet leheljek az átázott mindenembe, és még azelőtt teázzak egyet a szép kis virágaim társaságában, hogy elkapna a betegség.

Köszönöm a randit! 

L    u    p    a


bellezza bellezza

2001. március eleje; Roxmorts mellett; öltözet

Végigszántottam a nedves füvön, még az sem érdekelt, hogy itt-ott megcsúsztam a még átsejlő sáros részeken, végtére is, még csak március volt... de nem, igazából Angliában teljesen lényegtelen a hónap és az évszak, itt mindig, m-i-n-d-i-g minden vizes és sáros és csúszik.
De persze ezt a napot semmi sem ronthatta el, igaz?
Oké, jó, tudom, hogy szánalmasan lelkes voltam. De ez van, apró kis hülyeségek tudtak lázbahozni, de talán ebben az esetben valami más indok is húzódott a dolog mögött, hogy mikor megláttam ennek az utazó szépségizébizének a plakátját, tudtam, hogy muszáj leszek kipróbálni. Hogy ott kell lennem. Végre valami értelmesnek hangzó program, amely remélhetőleg nem kap majd lángra, mint az Imbolc bálon szinte minden, ami mozdítható.
Igazából a fő mozgatórugója a dolognak talán nem is az volt, hogy igazából mint a legtöbb tizenöt évesnek, nekem is akadt olykor gondom a bőrömmel... Mert bárki bármit mond, azok ott az államon ott voltak, és rohadtul idegesítettek, meg hát amúgy is, kinek ne tenne jót, ha kicsit ápolgatnák az arcát? Persze az már más kérdés, hogy ha valami megbűvült beszélő avokádópürét akarnak majd az arcomra kenni, akkor én sikítva fogok elmenekülni, de na, ez még ráér... addig, amíg meg nem pillantom a beszélő avokádópürét.
Szóval a fő indok talán az lehetett, hogy kicsit emlékeztetett a dolog az otthon, Bosában is fel-felbukkanó hasonló szépségszalonokra, amelyek néhány nagyobb vásárral együtt érkeztek, és elég király volt eljárkálni az ottani barátaimmal nyáron, kiélvezni az arcmaszkokat meg a manikürt. Na. Igen, én nagyon is kedvelem az ilyesmiket.
Mindemellett persze feltűnt, hogy milyen unalmas lesz ez az egész egyedül. És talán egy kicsit furcsa is, pláne, ha tényleg feltűnik a beszélő avokádépü… Elég!
Szóval kerestem az ismerős arcokat, ahogy végigszántottam a falu utcáin. Persze elhívhattam volna Bent... Őt ismerve még el is jött volna velem... De most inkább nem is akartam, hogy Benjamin befészkelje magát a gondolataim közé. Egy egészen rövidke pillanatra is bőven elég volt, hogy csak az alsó ajkamba tudjam megakadályozni az arra kívánkozó mosolyt... de aztán nagyon gyorsan elkergettem őt a fejemből, és még annak a közeléből is.
Aztán egyszer csak - pont a Mézesfalás közelében, annak isteni aromáin élvezkedve -, nagy siettségemben és oda-nem-figyelésemben, akkorát csúszta, egy sáros folton, hogy fel is kiáltottam, és kénytelen voltam oldalra vetnem magam a legközelebbi arrajáróra, hogy ne zuhanjak bele a mocsokba. És mit ad a szerencse? Pont egy lányon sikerült megcsimpaszkodnom, aki ráadásul még az évfolyamtársam is volt! Asszem. Juhúúú, és még sáros sem lettem! Az már más kérdés, hogy rázuhantam, és úgy néztem ki, mint aki random rávetette magát a másikra, hogy halálra ölelgesse.
- Oops! Bocsika, de kénytelen voltalak felhasználni, hogy megmentsem magam az életveszélytől... Apropó, tök király, hogy összefutunk, nem? Ez egy nagyon szép nap, nagyon nagyon szép nap... - Ahogy rendeztem magam, és végre biztosan, két lábbal álltam a földön, nem engedtem el; egyenesen belekaroltam. - Gyere, mutatok neked egy király helyet! Jó lesz!
Nagyon meggyőzően bólogattam felé, és el is indultam a hegyek felé. Jó, na, kicsit talán rámenős vagyok... De biztosan imádni fog, ha megtudja, hogy egy szépségkezelésre viszem, ezért ki ne rajongana?!

Rayla

Végre volt egy kis szabad időm, befejeztem a tanulást, Sunyi a helyén aludt én pedig nem tudtam mit kezdeni magammal. Annyira vártam, hogy végre pihenhessek, de miét is? Kissé olyan érzésem volt, mintha befejeztem volna egy könyvet és hirtelen vége lett az életem céljának. Keresnem kell valamit, ami leköt.  Gondolkoztam, agyaltam, amikor megkordult a gyomrom. Kaja! Lehetetlen éhesen gondolkozni. Gyorsan fel is keltem és elmentem enni. Persze desszertre is szükségem volt, amire nincs is jobb hely, mint a Mézesfalás. Reméltem, hogy gyorsan odaérek, már nagyon kívántam valami csokisat, vagy vaniliásat... karamelleset, édeset. Most akár még Gombóc Arthurnak is elmehettem volna. Bármilyen csokit tesznek elém, megettem volna.
Pingvinként csúszkáltam az éppen olvadó, ezért sáros, de közben fagyott ezért jeges is földön. Igazán eldönthetné a természet, hogy most fagy, vagy olvad, azért szeretném tudni, hogy mi miatt töröm ki a nyakam. Még szerencse, hogy gyerekként annyit járkáltam felfedező utakra, így hiába csúszkáltam, nem estem el. Mintha csak szándékosan csináltam volna.
Hirtelen egy nagyobb ütést éreztem, úgy tűnik nem mindenki boldogul olyan könnyen ezen a terepen. Valaki belém kapaszkodott, én pedig igyekeztem megállni, már amennyire lehetett. Nagy terpeszben álltam, nehogy elessek, megtartottam az egyensúlyom és talpon maradtam! Egyszer elmegyek mutatványosnak és ez lesz a számom. Jó érzés volt, hogy végre meg bírok állni, miután a bálon állandóan felloktek és szinte az egész időt a földön töltöttem.
- Oops! Bocsika, de kénytelen voltalak felhasználni, hogy megmentsem magam az életveszélytől...
- Semmi gond, jól vagy? - kérdeztem, miközben összeszedte magát.
- Apropó, tök király, hogy összefutunk, nem? Ez egy nagyon szép nap, nagyon nagyon szép nap...
- Igen, szép napunk van.
- Gyere, mutatok neked egy király helyet! Jó lesz!
- Milyen helyet? - kérdeztem, de úgy véltem hiába, mert már húzott is magával.
Az hiszem egy évfolyamtársam volt... kár, hogy nem ismertem annyira az embereket, bezzeg az állatokra mindig emlékeztem. Nem egyszer meg is jegyezték, hogy bezzek Morzsi egész életét el tudom mesélni, a gazdájának pedig még a nevét sem tudom.
- Amúgy én a mézesfalásba indultam. Nem kérsz egy kis édességet? Mehetnénk együtt is.

L    u    p    a


bellezza bellezza

2001. március eleje; Roxmorts mellett; öltözet

Azt hiszem, jó idő óta most voltam először igazán lelkes valami miatt. És valahogy éreztem persze, hogy ez sem fog sokáig tartani. Ugyanis mostanában a pozitív érzések nem tartottak sokáig. Hamar újra rámült az a bizonyos tompaság, érdektelenség, amiből fogalmam sem volt, hogy zökkenhettem volna ki... Hiszen én sosem voltam ilyen. Mindig pezsegtem, amikor csak tudtam, és most úgy éreztem, mintha hosszú napok, már-már hetek óta csak kezdeném elveszíteni önmagam. Mintha már csak önmagam valamicske kis árnyékaként álldogálnék itt.
Ennek pedig persze elég összetett oka volt. Tagadhatatlanul a főszerepet az anyám, és Benjamin játszotta... Ami még inkább idegőrlő volt.
Reménykedtem benne, hogy egy kis nosztalgiázós szépségkúrával elterelem a figyelmemet. Aztán sikerült belesiklanom valakibe, hogy éppen csak valami isteni szerencse választott el attól, hogy ne essek hasra a csúszós, sáros fűben - meg mondjuk az, hogy épp elkaptam valakinek a kezét. Igen, ez lehet, hogy jobban belejátszott a dologba.
Aztán jobban belegondolva annyira nem is bántam a dolgot. Hiszen ki akarna egy ilyen helyre tök egyedül, magányosan menni? Az pedig, hogy esetleg a lánynak ehhez nem volt kedve? Hát... Ugyan már, ez nem opció!
- Semmi gond, jól vagy? - A lány persze még semmit nem sejtett, de én már erőteljesebben bele is karoltam, hogy ne engedjem messze magamtól.
- Persze, kutya bajom! - Vagy hogy a fenébe mondják ezt, az angolok furák. Aztán már újdonsült lendülettel meg is indultam abba az irányba, amelybe a sátrakat sejtettem, és elkezdtem neki magyarázni, milyen király dologban lesz része... Jesszus, ijesztő vagyok.
- Milyen helyet?
Upsz, ezt elfelejtettem volna megemlíteni? Jó, na, megesik olykor.
- Nem láttad? Mindenhol ez Lockhart-féle szépségcucc van kiplakátolva, kihagyhatatlan, pláne most... - Erősen gondolkoztam már amúgy is egy ideje, hogy vágassak a hajamból, vagy esetleg befestessem, vagy valamit csináljak vele. Bármi, csak valahogy kissé kimozdítson ebből a nyomorult, nyomott állapotból... Persze nem biztos, hogy összejött volna. De azért valamiféle kis reményem volt a dolog iránt.
- Amúgy én a mézesfalásba indultam. Nem kérsz egy kis édességet? Mehetnénk együtt is. - Erre majdhogy felhördültem, és lendületesen húztam tovább magam után.
- Édességet?! Pont most?! Nem, nem, jesszus, nem... Hogy még csúnyább legyen a bőröm? Santa Maria! - Ez persze elég nevetségesen hangzott a számból, tekintve, hogy a kaja minden formában az életemet jelentette. Pláne, ha jó cukros és egészségtelen volt. De most fontosabb volt, hogy azt a néhány kis mitesszert eltűntessék valahogy, valami nagyon drága és lehetőleg kevésbé mágikus krémmel meg pakolással.
Közben lelkesen húztam tovább, hogy lassan fel is tűntek a hegyek, meg a köztük húzódó lilás sátor. Komolyan reméltem, hogy ez nem fog csak úgy lángra kapni, mint január végén az Imbolc Bálon a jósnőé...
- Amúgy bocs, el is felejtettem bemutatkozni! Rayla Blake vagyok - fordultam felé, és most, hogy kicsit jobban fel is mértem, ismerős volt. Talán évfolyam társak vagyunk? Hah, hát, arcfelismerésben király vagyok, mint tudjuk...

Rayla

- Milyen helyet?
- Nem láttad? Mindenhol ez Lockhart-féle szépségcucc van kiplakátolva, kihagyhatatlan, pláne most...
- Nem nagyon... valahogy az ilyen reklámok elkerülik a figyelmemet.
Ekkor körbenéztem és be kellett látnom, igaza van. Tényleg mindenhol plakátok voltak. Fogadok, ha egy kutya, vagy egy bagoly lett volna rajta mint reklámarc, már rég megbámultam volna és tudnám mi ez.
- Amúgy én a mézesfalásba indultam. Nem kérsz egy kis édességet? Mehetnénk együtt is.
- Édességet?! Pont most?! Nem, nem, jesszus, nem... Hogy még csúnyább legyen a bőröm? Santa Maria!
Hmm.. Ezek szerint kimarad a desszert. Kár, de nem nagyon tudtam ellenkezni, elég határozott volt.
- Amúgy bocs, el is felejtettem bemutatkozni! Rayla Blake vagyok
- Én Lupa Tenebris, de hívj csak Lupnak.
Oké, elkísérni elkísérhetem... De nem akarok kipróbálni semmit. Nem elég, hogy drágák, de természetellenesek is. A sok kencefice, parfümök - amiktől egyébként állandóan tüsszögnöm kell - krémek és még ki tudja! Megértem, hogy a pattanás és miteszer nem jó dolog, de ha többször mossa meg az ember az arcát, nem tiszttja ki őket? Ezek az izék úgyis csak elzárják a pórusokat és inkább rontanak az ember bőrén hosszú távon.
Festékbe egyet szeretek, mikor lapra, vagy falra lehet festeni. A saját szobám is tele van feste, természetesen faraksokkal. Nem mondom, hogy olyan jók, de nekem tetszettek és az a lényeg. De ha az ember magára fest... Akkor vesznek egy standard kinézetet és mindenki ugyan úgy fog kinézni. A természet annyival változatosabb. Szerintem pont ez a szép benne. Lehet, hogy valakinek nem tetszik a hajszíne, de van más, ami benne megvan, de másokban nincs. Mindenkiben lehet találni valamit.
Közben bőszen húzott tovább, én azt se tudtam mit mondjak, agyaltam, hátha valami értelmes kijön a számon. Annyival egyszerűbb állatokkal, valahogy sosem tudom magam szavakban jól kiejezni. Ha viccelnek az emberek képes vagyok komolyan venni. Sőt még a káromkodásokba is bele gondolok, hogy azok mit jelentenek valójában, és sokáig azt hittem, aki azokat mondja komolyan is gondolja.
- Öm... ugye nem gond, ha én csak elkísérlek és nem próbálom ki? Vagy te is csak nézelődni akarsz? Igazából nem is nagyon ismerem ezeket a szereket, inkább a természetesség pártján állok- talán sikerült valahogy értelmesen elmondanom a gondolataim... talán.