A falu melletti hegyek

L    u    p    a


bellezza bellezza

2001. március eleje; Roxmorts mellett; öltözet

Komolyan el se tudtam képzelni, hogy kerülhették el a figyelmét a plakátok, amikor tényleg minden sarkon ki volt szúrva. Még most oldalra nézve is kiszúrtam párat távolabb - azt a feltűnő levendulaszínt képtelenség volt nem azonnal kiszúrni a falu unalmas színei közt. Bár egy szavam sem lehet. Kezd tavaszodni végre, és épp az eső sem zuhog... Persze tudom, ez itt nem tart tovább pár óránál, aztán egyszer csak gondol egyet az időjárás, és bumm, mintha csak dézsából öntenék.
- Én Lupa Tenebris, de hívj csak Lupnak - mutatkozott be közben, hogy hümmögve bólogattam. Határozottan ismerős volt a neve. Ez mondjuk nem is olyan meglepő, ha évfolyam társak vagyunk... Azok vagyunk?
Közben lassan elértük a kígyózó sor végét, amely a hasonlóan lilás színű sátorhoz vezetett. Kívülről aprónak tűnt, de ennyire már én se voltam amatőr, biztos voltam benne, hogy valami varázsizével meg  van dobálva odabent, hogy nagyobb legyen, és minél több fizető vendég férjen el benne. Hiszen ezt nevezik üzletnek, nem? Hmm...
Izgatottan összecsaptam a tenyeremet, ahogy nyakamat nyújtogatva próbáltam felmérni innen is a sátor kínálta lehetőségeket. Valamiért mindig is lenyűgözött a szépségápolás... Lenyűgözött? Talán nem ez a jó szó, de ha angolról volt szó, sokszor nem jutottak eszembe azonnal a tökéletes kifejezések. Pedig ezt a nyelvet még talán többet is használtam, mint az olaszt. Az mégis sokkal jobban megragadt, hozzám nőtt és magaménak éreztem, mindenféle habozás és gondolkodás nélkül gördültek a számra a szavai. Ennek az is lehetett az oka, hogy kilenc éves koromig éltem Olaszországban. Talán akkor jobban rögzül valakiben egy nyelv. Még szerencse akkor, hogy az angolt is hamar elkezdte velem taníttatni anyám! Különben mi lenne most? Annyit se tudnék kibökni, hogy hali, kérek egy négysajtos pizzát kukoricával.
Szóval, visszakanyarodva a lényeghez: imádtam mindenféle maszkokban lebzselni, kisminkelni magam, körmöt festeni, mert valahogy ebben láttam az önmegvalósítás egy részét. Amúgy sem másoknak akartam tetszeni, hanem saját magamnak. És ha magamnak bejöttem cseresznyeszínű rúzsban, akkor kit érdekel, ha valakinek nem tetszett?
Táncolni is pont ezért szerettem, azt hiszem. Abban is az önmegvalósítást láttam. 
A tömeg lassan, de biztosan haladt előre, hogy már nem is voltunk messze a sátor bejáratától.
- Öm... ugye nem gond, ha én csak elkísérlek és nem próbálom ki? - kezdte közben Lupa. - Vagy te is csak nézelődni akarsz? Igazából nem is nagyon ismerem ezeket a szereket, inkább a természetesség pártján állok.
- Ó... - Először csak pislogtam felé nagyokat, megfoganva a gondolatot, hogy talán mégsem kellett volna magammal rángatnom... De aztán ezt el is hessegettem. Végülis mondhatott volna nemet, ha akar, igaz?... Igaz? - Biztos vagy benne? Szerintem nagyon menő dolgok lesznek, kár lenne őket kihagyni! És amúgy is, már nem azért, de...
- Üdvözlöm a hölgyeket, miben segíthetek? - A csiripelő hang zökkentett ki, így realizálva, hogy már a bejárathoz értünk. Vajon ez hogy történt? Még egy csomóan voltak előttünk. Na mindegy, a varázsvilág meg annak para csodái...
A férfi kékes-levendulás szettet viselt, halványsárga inge fodrosan buggyant ki a makulátlanra igazított zakó alól, szőkés hajkoronája pedig olyan furcsa alakzatba volt állítva a fején, hogy majdnem tettem is rá egy megjegyzést, hogy bírom a gólyafészked", vagy valami hasonlót, de ő már nyitotta is szájfényezett ajkait ismét.
- Ó, micsoda friss és zsenge hölgyemények! - Ekkor tűnt csak fel furcsa akcentusa, amelyet nem is nagyon tudtam hova tenni. - Jöjjenek velem, tudom én, mi kell önöknek!
És mielőtt bármelyikünk is mondhatott volna bármit, közénk fészkelődve belénk karolt, és elindult valamerre a sátor belsejében, ahol orrfacsaróan erős pacsuli szaga terjengett a levegőben.

Rayla

Mikor megláttam azt a hatalmas sort egy aprócska sátor előtt, azt hittem, hogy ez csak valamilyen vicc lehet. Az emberek cicomázgatása maúgy is órákba szokott telni, főleg ha ekkora helyen... várjunk csak... Hát persze, igazából nem is csak egy sátor. Mindig elfelejtem. Fogadok, odabent sokkal nagyob hely van, mint... nos, mint idekint a tömegben. Borzasztó sok ember áll sorba, mire ezt mind kivárjuk, már nem is lesz szükség ilyenekre.
- Öm... ugye nem gond, ha én csak elkísérlek és nem próbálom ki? - kezdte közben Lupa. - Vagy te is csak nézelődni akarsz? Igazából nem is nagyon ismerem ezeket a szereket, inkább a természetesség pártján állok.
- Ó... - Biztos vagy benne? Szerintem nagyon menő dolgok lesznek, kár lenne őket kihagyni! És amúgy is, már nem azért, de...
- Üdvözlöm a hölgyeket, miben segíthetek?
Kissé ijedten néztem az idegenre, mikor kerültünk ilyen közel? Hova lett a tömeg? Egyszerre mentek be százan? És amúgy is, mi ez a kérdés? Bár ha segítene szerezni egy új játékot Sunyinak, amit tovább tart neki szétrágni, mint az eddigieket, nanak örülnék, De gondolom nem így értette a kérdést.
- Ó, micsoda friss és zsenge hölgyemények! Jöjjenek velem, tudom én, mi kell önöknek!
Friss és zsenge? Hát elég viccesen beszélt, így muszáj voltam elengedni egy kis mosolyt. Talán nem kell tartanom ezektől a dolgoktól. Végül is, ártani nem árt, ugye? Sőt, lehet tetszik valakinek...
Mielőtt még akármelyikőnk mondhatott volna valamit, a férfi, akin amúgy ugyan olyan ruha volt, mint ahogy a plakátok kinéztek, közénk furakodott és átkarolt minket. Utálom, ha idegenek hozzám érnek. Kissé próbálok odébb húzódni, de jó erősen tart, mintha attól félne, hogy elmenekülök, ami lehet, hogy meg is fog történni, ha így mennek a dolgok...
Mikor beléptünk a sátorba, annyi embert láttam meg, amennyit szerintem egész életemben együttvéve soha. Jó, talán túlzok, de nagyon sokan voltak. Az egyik sminkelt, a másik a körmét festette, a harmadik a bőrével csinált valamit, a negyedik a hajával, konkrétan nem volt olyan testrésze az emberekhez, amit ne szépítettek volna. Ami számomra kissé ijesztő is volt. Hogy tovább tetézzem a dolgot, olyan erős szagok, akarom mondani illatok voltak odabent, hogy majdnem kitüsszentettem magam a sátorból. Vissza kellett fognom magam, nem akarom, hogy mindenki rám figyeljen. Igyekeztem visszafogni az orromat, kevesebb levegőt venni, vagy csak gyorsabban, akármit, hogy ne tüsszentsek. Közben az ember húzott minket, magyarázott valami krémről meg fogalmam sincs miről, amire én igyekeztem bólogatni, mintha értenék hozzá. Innen már nincs visszaút, igaz?
Elhaladtunk az emberek mellett, elmentünk jobbra, valami ajtón keresztül, aztán megint kijukadtunk egy csomó ember közé, itt valami más módszerrel próbálkoztak a szépítkezéssel, volt egy ajtó, aminek sárfürdőt lehetett olvasni az oldalán, bár a padlóból lehetett rá következtetni. Majd bevitt minket egy kisebb helységbe, ahol vakító fehér vény volt és leültetett mindkettőnket egy székre. Mintha többen is lettek volna, de alig láttam ebben a fényben, muszáj voltam hunyorogni, amiért rám is szóltak, mondván, hogy ráncosodom tőle... na, kezdődik...

L    u    p    a


bellezza bellezza

2001. március eleje; Roxmorts mellett; öltözet

A férfi már elkezdett befelé rángatni minket, mire egyáltalán a szavait felfogtam. Persze ez mér nem volt szimpatikus. Sokkal inkább értékeltem volna, ha mondjuk... nem is tudom, kecsesen elvezet és leültet valami pihepuha és persze nagyon drága székbe, ha már ilyen fancy ez az egész, nem igaz?
Azért még mindig félek egy kicsit, hogy ez a cucc is kigyullad. És most bár nincs itt Ben, hogy hősiesen berángasson a tűzbe, helyette itt vagyok a sátor kellős közepén.
Csessze meg az összes varázsbál, soha többet nem megyek semmi ilyesmire! Még Bennel sem... Oh, az év poénja. Ő amúgy is Estherrel menne minden ilyen hülyeségre, hiszen hát Estheeeer...
Egy kicsit el is komorultam erre a gondolatra, pont csak annyira, hogy ki akarjam rángatni a kezemet a férfi tartásából, mondván, hogy tudok én is menni, de az nem eresztett egyikünket sem. Csak robotszerűen húzott tovább, egyre beljebb és beljebb... Mekkora ez a hely? Nagyon durva.
Szóval itt még nem is gyanakodtam semmi rosszra, hiszen annyi embert valahova el kellett inni, biztos csak beljebb volt elegendő hely nekünk is. És biztos csak azért tart így, hogy el ne keveredjünk...
De aztán már kezdtem unni a dolgot. Ő meg közben végig dumált valamit, de közben az akcentusa meg a mindenfelől szűrődő beszélgetések hangja mellett képtelen voltam megérteni, hogy mit.
- Hé, nem akarok beszólni, de amúgy mikor érünk oda? És eléggé kényelmetlen ez így...
Közben forgolódva mindenfélét láttam, ahogy körmöt, hajat festenek, különféle sminktermékek meg szépségápolási dolgok sorakoztak mindenfelé. Mennyi pénz lehetett ezeket beszerezni? Már ha nem mindenben csak szappanos víz van.
- És itt is vagyunk! Kérem, fáradjanak be, Hölgyeim... - A nyájas hangot már nem is értékeltem annyira, csak végre elengedtem a mancsát, és beléptem a szobába... Ott minden veszélyesen világos volt, és hirtelen elkapta valaki a kezemet ismét - valami csajszi -, és egy székhez rángatott, hogy ellenkezni se bírtam.
- Tudok menni magamtól is, nem kell rángatni! - morrantam fel, és oldalra lestem, hogy Lupát is leteszik-e mellém. - Szóval...
Én csak érdeklődni szerettem volna, milyen elképesztő kényeztetésben fogunk részesülni, erre hirtelen azt éreztem meg, ahogy ahelyett, hogy eleresztenék a kezemet, sokkal inkább... lefognak.
Aöööömm...
- Na, kisasszonyok... Inkább azt szeretnék kipróbálni, milyen lóvá változni, vagy maradnának a macskánál? - Az előbbi férfi arca bukkant fel előttünk, feltartva a két kis fiolát ujjai között, hogy csak pislogtam először... Aztán másodjára is. - Jajj, kérem, ne nézzenek rám így! Próbáltak már Százfülé-főzetet? Remek dolog, ameddig nem állattá próbál változni az ember...
Mi a franc? Megpróbáltam elhúzni a kezem, de akárki is tartott, nem engedett el.
- Maga megőrült? - kérdeztem a lehető legegyszerűbb hangnemmel, egyszerűen csak mert tudni akartam a választ. Én amúgy nem erre vállalkoztam, csak egy kis hajfestésre!

Rayla

- Hé, nem akarok beszólni, de amúgy mikor érünk oda? És eléggé kényelmetlen ez így...
- Igen, egy kicsit talán túl erősen fog, nem gondolja?
De az ember mit sem törődött velünk, ugyan úgy magyarázott mindenfélét, már azon gondolkoztam, hogy hirtelen elhagyom a testem és összeesek, hátha az legalább lelassítja, de akkor megérkeztünk a... valahova.
- És itt is vagyunk! Kérem, fáradjanak be, Hölgyeim...
- Tudok menni magamtól is, nem kell rángatni! Szóval...
Mindkettőnket leültettek egy egy székbe, legalábbis gondolom Rayla ült mellettem, ebben az erős fényben alig láttam valamit. Minek kell megvakítani az embert?
- Na, kisasszonyok... Inkább azt szeretnék kipróbálni, milyen lóvá változni, vagy maradnának a macskánál?
- Macska?- kérdeztem értetlenül.
Úgy beszélt hozzánk, mintha  ez egy teljesen normális dolog lett volna. Átkerültem egy ásik világba? Vagy történt valami amíg a sorban álltunk? Ezt biztos nem gondolja komolyan.
- Jajj, kérem, ne nézzenek rám így! Próbáltak már Százfülé-főzetet? Remek dolog, ameddig nem állattá próbál változni az ember...
- Maga megőrült?
Hitetlenkedve néztem az ember árnyéka felé, közben próbáltam odébb húzódni a kezek tartásából, de arősen szorítottak.
- Még hogy megőrülni! Ne butáskodjon! Azt ne mondják, hogy nem olvasták a legújabb divatlapot! Az emberek megőrülnek a bundáért! Egyszerűen csodálatos.
Kezdett nekem nem tetszeni ez az egész. Egy kis segítségért néztem körbe, de úgy tűnt, kettőnkön kívül mindenki más egyetért ezzel a férfival.
- Én jól érzem magam a testemben, köszönöm.
Úgy tűnt kezdik elfogni, hogy nem akarjuk ezt az egészet, de hamar kiderült, hogy tévedtem. Lejebb vették a fényerőt, így kicsit jobban körülnézhettem. A terem pedig tele volt mindenféle színes állattal, akikről fényképeket készítettek mindenféle pózokban. A terem vége felé lehetett látni, hogy páran megisznak valamit és vigyorogva korunk beli lányokká változnak vissza.
Épp ekkor tért vissza a férfi egy magazinnal, amit a kezünkbe nyomott. Igaza volt, ez egy új.. furcsa divat... Különböző közkedvelt állatokká változnak át az emberek, és úgy mutogatják magukat. Végeredményként pedig a hajuk olyan lesz, mint az ő bundájuk. Legyen az selymes, csomós, göndör, fekete, vörös, foltos, akármilyen. Az egyik képen például egy nő volt dalmataként, majd emberként, amint pöttyös a haja. Kicsit sem hasonlít Szörnyella de Frászra....
- Azt hiszem én inkább kimaradnék ebből - álltam fel és végre nem fogtak le.- Rayla?