Gyöngyzug Teaház és Jósda

[ღ Valentin-napi nem valentin-napos randalírozás ღ]

ღ ruci ღ

g y e r e - v e l e m

ღ Valentin-napi nem valentin-napos randalírozás ღ

Elliot

(2001. február 14.)

– Nem hiszek a jóslatokban. A legtöbb ócska kamu, ami meg ér valamit, azt nem áldoznák olyan közemberekre, mint én – vágja hozzám a szavakat, mondjuk meg s értem, hogy ingerült, mert hát... Minden csúszik. Meg biztos nehéz dolog az apaság meg ilyenek. Éppen hogy ezt így kigondolom, hogy milyen nagyon kellemetlenül csúszik és nagyon nem lenne jó elesni, hát nem belecsúszok a hátába? Még sikerül megkapaszkodnom a lámpa oszlopban, így úgy nézhetek ki, mint Luke, miután megtudja hogy Darth Vader az apja. Remélem nem derül ki, hogy ő az apám. Mármint Ave apukájáról, nem Darth Vaderről. Na de ahogy kapaszkodom még odakapok utána, és remélem nem esik el, mert akkor azt hiszem végem. MInden esetre a malőr végére ha összeszedjük magunkat, bocsánatkérően elvigyorodok.
- Ez olyan szomorú, a közemberek is megmozgathatják a világ sorsát - teszek egy kicsit eldamatizált mozdulatot is a kezemmel, majd végre beérünk a teaházba. Modnjuk én sokkal jobban örülök annak, hogy olyan unalmasan ismeretlen közember vagyok. Bár nem igazán kedveltem kiskoromban Harry-t, azért később megértettem, hogy elég nagy felelősség volt az ő és a barátai vállán. A gondolatra elszomorodtam, mert bár örültem, hogy bvége annak a sok rosznak, mégis... Valahogy sosem a mellékszerelőkért vívták a nagy csatákat.
Az asztalkánál nyomorogva hálásan vigyorogtam Ave apukájára majd biztonságos helyre tettem a maradék bonbonokat. Mondjuk eleve szívesen meghívtam volna, de így már tényleg meg fogom, sose szerettem snekinek se az adósa lenni, meg az nekem olyan kellemetlen volt. Utána rögtön kompenzálni akartam mindig valamivel. És akkor mindeki boldog is volt.
Aztán tessék, éppen hogy megrendelem valószínüleg élete egyik legfurább ízű teáját, ami amúgy rágós tutti-frutti szerűséges cucc, máris majdnem összeadnak a legjobb barátom apjával. Az a nap nagyon ijesztő, de komolyan. Annyira röhögök, hogy félek itt fulladok meg. De remélem akkor Ave befogadja Tarzant és Atlaszt, barátságos állatok, cska kicsit mintha furábbak lennének a többieknél. Már a könnyem is kezd kicsordulni, erre megint megszólal Ave apukája.
– Minek örülsz ennyire? Hogy leöregezett? Bár tény, hogy vagyok olyan gyönyörű, amiért érthető feltételezés, hogy szerelmes vagy belém.
- Az még viccesebb lett volna, ha engem néz 30 évesnek - mondom kacagva és a könnyeimet törölgetem, miközben a nőt mintha ügyet sem vet erre a jelenetre. A mondatának második felétől meg ráfejeltem az asztalra összekulcsoltam a hasamon a kezemet és úgy nevettem tovább. - Ó igen - nyögtem ki igen csak levegőkapkodás közben. - Sziporkázóan szép tetszik lenni... - Egy mély levegőt veszek majd, lassan felemelkedek és valami méltóságszerűfélén biccentek, hogy igen, még élek, csak kiröhögtem a belem, de jól vagyok. Egy felvont szemöldökű tekintetet kapok azért végül az elragadtatott állapotban lévő szolgálónénitől... Mármint... Felszólgálónénitől.
- Minden rendben kisasszony?...
– Elmehet.  Ha csak nem akarja, hogy az én drágám féltékeny legyen. Nem szereti, ha más nők legyeskednek körülöttem.
Erre egy köszörülős hörrgéses hangot adtam ki, csoda, hogy nem kezdett el folyni tőle az orrom, de aztán csak összeszedem magam.
- Igen, hát miért vizslatja az én páromat?! - vékonyítom el a hangomat, mert ez a szituáció nagyon vicces. Aztán már el is libben a hölgyszerűség én meg a hasamat dörzsölgetve sóhajtok egyet.
- Khöm. Hát azt hittem meghalok a nevetéstől... - pislogok ártatlanul a férfira, majd körbesandítok, és reménykedek abban, hogy nincs itt olyasvalaki aki felismerne úgy, mint a furkászos tolvajlány.
Kis idő elteltével már elénk is lebeg a tea, milyen spórolósak erre a pincérek, de legalább nem jött ide megint.
- Azért remélem nem okoznak ezek valami látomást... - méregetem a rágós teámat, mert azért se a varázskajákkal se a varázslöttyökkel nem épolok szoros barátságot. Fura lenne, ha egy korty teától mondjuk valami túlvilági nagyon hippis látomásom lenne. Óvatosan belekortyolok, és remélem nem fognak szivárvány nyuszik potyogni tőle az égből.

Valentin-napi nem valentin-napos randalírozás



Sophie
2001. február 14.

outfit

Nem bírom, ha kiröhögnek. Morogva bámultam a kiscsajt, ahogy könnyesre röhögi magát azon, hogy „fiatalos és szép vagyok.” Mások általában elismerősen nyilatkoztak a külsőm kapcsán. Nekem nem sok mindenem volt. Sosem voltam őstehetség a varázslásban, nem voltam jó gyerek, jó barát vagy jó szerető, de még csak jó szülő sem. Csak szép voltam és a világ legjobb tolvaj… ez volt mindenem. Külsőség és tehetség. Ez pedig kiválóan ellensúlyozta a romlott belsőmet és éppen elég volt azokra a napokra, mikor a létezés is nehezen ment. Erre kiröhögnek. Egy kis hang ott háborgott bennem, hogy pont ez a lány Avery legjobb barátja, azaz még biztos, hogy találkozni fogok vele ebben az életben…
– Sziporkázóan szép tetszik lenni...
Megforgattam a szemeimet. Nem lehetsz olyan bunkó, hogy ráöntöd… A zsebemben lapuló lángnyelves flaska jutott ugyanis eszembe, de valahogy a lelkiismeretem nem engedte, hogy most előkapjam. Mégis csak a gyerek barátja. Nem baj, ha ő ilyen, hát akkor én is ilyen vagyok. Előadtam egy kisebb monológot arról, hogyha sokáig bámulnak nők, akkor féltékeny szokott lenni. Higgye csak azt, hogy ez a lány a csajom… mit számít már? Szánalmasnak éreztem magam hirtelen az asztal mellett ücsörögve.
– Igen, hát miért vizslatja az én páromat?!
Az, hogy belement a színjátékba éppen elég volt ahhoz, hogy a kiszolgálóhölgy egész egyszerűen elveszítse az önbizalmát és távozzon. Még néztem utána egy pillanatig, aztán nagyot sóhajtva visszanéztem a vörösségre.
– Khöm. Hát azt hittem meghalok a nevetéstől...
– Észrevettem! – közöltem sértetten, sőt inkább felcsattantam. Na jól van, az tuti, hogy nem maradok itt sokáig. Eldöntöttem, hogy csak felhajtom a teámat és elhúzok, amint lehet. Még sosem éreztem magam ilyen szarul Valentin-napon, pedig rendszerint egyedül töltöttem. Talán Esmével volt egy közös alkalmunk, de nem sokat öltünk akkor sem a dologba. Éppen meg voltam nyomorodva a sérült lábam miatt, alig volt lehetőségem ajándékot beszerezni. Emlékszem, akkor még botra kellett támaszkodnom, mert nem gyógyult be eléggé a seb a combomon, aminek heges maradványa mindig ott díszelgett.
– Nem tudtam, hogy Averynek ilyen barátai vannak – közöltem és közben megérkezett a tea. Szerencsére a hölgyike nélkül, aki már amúgy is beletiport az intimszférámba. Szóval magamhoz húztam a csészét és belenéztem. Hát ezeknek nem sok fogalma volt az angol teáról. Csak felöntöttek valami löttyöt tejjel. Tejjel, nem is tejszínnel, mert az bizonyára túl sokba kerül. Inkább ezt az olcsó valamit teszik az ember elé, hogy gyorsan kimeneküljön. Forest elkényeztetett, te kis szarházi – közölte a hang kíméletlenül. Csak sóhajtottam egyet, mielőtt minden mérgemet kiadtam volna a világba, ennek most nem volt itt az ideje.
– Azért remélem nem okoznak ezek valami látomást... – Én inkább nem nyúltam az italhoz erre a megjegyzésre. Őt figyeltem, ahogy iszik.
– Nem hinném, hogy ilyen jól menne nekik az üzlet, ha mindenkit megmérgeznének – válaszoltam és megpiszkáltam a csészémet. A háttérben láttam, ahogy a pincérhölgy megnéz, ezért előre nyúltam és megfogtam a vöröske kezét. – Ha elhúzod, letépem a fejed. – Súgtam neki oda. Így volt egyedül esély, hogy ne jöjjön ide az az idegesítő banya.
Belekortyaltam a borzalmas teába. Hát az enyém bizonyára nem okozott látomást, csak hányingert, de azt elég rendesen. Annyira, hogy öklendezve az asztal fölé hajoltam s minden energiámat bevetve megpróbáltam nem hányni.
– Jól vagyok. – Közöltem, kissé nehezen lélegezve.

[ღ Valentin-napi nem valentin-napos randalírozás ღ]

ღ ruci ღ

g y e r e - v e l e m

ღ Valentin-napi nem valentin-napos randalírozás ღ

Elliot

(2001. február 14.)

Halkan kifújom a levegőt, a nevetőgörcs után kicsit fáj a hasam, mintha körbeszaladtam volna az egész Roxfort birtokát. Tényleg valyon mekkora lehet? Szerintem egy nap nem is lenne elég a körbefutáshoz. Sőt lehet közben szomjan halnék, vagy éhen. Lehet meg se találnának. Benőnének a gizgazok meg ilyenek. Bruh... Megrázom a fejem, mert már megint olyan nagyon elkalandozok, ami tök értelmetlen és random és nem is értem hogy jött ez nekem meg hogy lyukattam ide ki. Szóval tehát fáj a hasam a nevetéstől. Elliotra pislogok, aki úgy néz rám... Mintha nem tudom. Nehezen olvasom le az arcokról néha az indulatokat, ez vajon azt jelenti, hogy pszichopata vagyok? Ugh. Szegény Mira. Bár szerencsére nem érzek ingerenciát arra, hogy feldereboljak bárkit is.
– Észrevettem! – mordul felém mire kicsit behúzom a nyakamat. Minden apuka ilyn ideges típus amúgy? Mert akkor nem szeretnék apuka lenni. Oké, nem mintha bármi esélyem lenne erre... De a fura bájitaltan órákban sosem bízok.
- Óh, nagyon sajnálom - lebiggyesztem az ajkamat és sóhajtok egyet. - Nem akartam megbántani - pislogok nagyokat, majd körbelesek megint. Ugye tényleg nincs itt egy furkász sem? Vajon amiatt kicsaphattak volna a Roxfortból. Remélem nem.
– Nem tudtam, hogy Averynek ilyen barátai vannak – erre nagyot pislogok megint. Ilyen? Ilyen milyen? Aztán csak eljut a tudatomig, hogy lehet talán nem kellett volna ennyire nevetni. Ó jaj Sophie, ezt hozd rendbe. Egyáltalán hogy kell felnőttet vígasztalni? Varázsoljak a hajába virágot? Ezen komolyan elgondolkozom. Igazából szeretnék valmait visszaszólni, hogy én nem tudtan, hogy Avenak ilyen goromba az apukája, de végül is kinevettem. Mármint lehet ő annak érezte. Szóval sóhajtok egyet és bűnbánóan ránézek.
Jaj, de ugye azért nem tilt el tőle?!
- Óh, hát sajnálom, hogy csalódást kell okoznom ilyen téren... De ugye Avery nagyon menő lány szóval a nyomába se érhetek - bólintok is hozzá mert tényleg így volt. - Ő a legmenőbb Mardekáros - vigyorodtam el, és igazából még fel is néztem rá. Túl sok mindekit csodálsz Sophie, de hát az erős és menő emberek... hát na azok menők.
Csendesen belekortyolok aztán ebbe a furi teába. talán túlságosan gyanekvóan de a codadolgok csodaboltjainak a csodacuccaiban hiűba telt el annyi év nem bízok. De csak belekortyolok és hé, nem történt semmi. Nem szívtam be meg ilyesmi, és még egészen kellemes íze volt. Komolyan most tényleg el kell ismernem, hogy ez a dolog akármi is tökre fincsi. Elégedetten iszom hát a teát. De úgy tűnik nem nagyon jön be ez Elliotnak. Úgy néz rá, mintha giliszták mászkálnának benne. Vajon gilisztás tea létezik? A mesékben a gonosz boszorkányok mindig fura kajákat meg cuccokat isznak.
– Nem hinném, hogy ilyen jól menne nekik az üzlet, ha mindenkit megmérgeznének.
- Lehet váletlenül csinálják - Igen, Sophie, véletlenül. Minden bizonnyal. Több eszed is lehetne, de komolyan. Inkább teázz... szidom magamat, majd az egyik kezemmel a számhoz emelem a csészét és belekortyolok a teámba. És majdnem ELliotra köpöm.
Megfogta a kezem. Oké komolyan megrémülve nézek rá.
Mi történik.
- Ha elhúzod, letépem a fejed. - Öhm. Félek?
- Jójó, akkor nem fogok tudni fej nélkül teázni - bólogatok majd inkább minden pánikomat legyűrve igyekszem kortyolni és felé rebegtetni a szempilámat. Jelen helyzetben ennyi színészkedés telik tőlem.
Ahogy aztán amilyen fejet vág a tea után, komolyan tényleg azt hiszem, hogy gilisztás. Jó, ugye nem fog hányni? Mit kell csinélni egy hányó emberrel? Annyira be tudok pánikolni a betegektől, hogy lehet rásegítenék a halálukra.
- Izé...
– Jól vagyok.
- Aham, öhm, hát csinéljuk azt, Mr. Avery Apukája, hogy most fizetek - előszedek némi pénzt. - És kimegyünk monjduk a levegőre? - ezt miért kérdezem? Na mindegy. Minden esetre egy zspeit, vagy mit, szalvétát os odatartok felé, hogy vegye el, bár ha hány, és szétázik a szalvéta... De a filmekben is ez van...
Ha előbb utóbb sikerül felálunk - még gyorsan kiiszom a mardék teámat, mert az enyém akkor is finom! és ki kezdünk vonulni. Természetesen elén pöffeszkedni ez a fura néni.
- Máris mennek? Minden rendben van? - Csak hevesen bólogatok.
- Igen, csak a.. ö.. drágámnak - Mira ne ölj meg légyszi. - Kiújúlt a...egyszarvúnáthája... izé fehéren taknyos az orra meg ilyenek úgyhogy... Viszláát! - magyarázom gyorsan és igyekezek vele a kijárat felé. Lécci ne hányj be lécci ne hányj be...

Valentin-napi nem valentin-napos randalírozás



Sophie
2001. február 14.

outfit

Undorodva kortyoltam a teámat, szinte érezve, ahogy a gyomrom nem köszöni meg azt az ízvilágot. Hát minden volt, csak éppenséggel finom nem. Keserű és furcsa tejes íz keveredett a számban, amikor valahogy nem tűntek összeillőnek. A kis vörös meg persze megijedt és már kezdte is az izézést. Vajon komolyan aggódott vagy csak nagyon gyorsan szeretett volna szabadulni a kényelmetlen helyzettől? Ez utóbbit mondjuk megértettem volna, hiszen a pincérnő is láthatóan kiszemelt magának. Éreztem, ahogy távolról néha-néha az asztalunk felé bámul. Csak egyszer viszonoztam a pillantását, pontosan akkor, mikor másodjára is undorodó fejet vágtam és a kezem a gyomromhoz kaptam.
Nem hányhatod el magad… nem, nem! Próbáltam magam valahogyan bíztatni, de nem sikerült, minden porcikám megremegett megint. Mégis mi a francot adnak itt angoltea néven, hogy ilyen rosszul van tőle az ember? Még egyszer megdörzsöltem a gyomrom s ahogy a vöröske megszólalt, felé fordultam. Még mindig olyan fejet vágott, mintha minimum haldokolni készülnék, talán azért, mert egy öklendezés is kiszakadt belőlem.
– Aham, öhm, hát csinéljuk azt, Mr. Avery Apukája, hogy most fizetek – hallottam, ahogy pénz után kotorászik. Már majdnem megsajnáltam, hogy vele fizettettem ki ezt a moslékot, de nálam tényleg egy árva knút sem volt. Szegény voltam, már nem Nathaniel Forest szépjéből nyúltam le a költeni valót. – És kimegyünk monjduk a levegőre?
Nem értettem a kérdést, de nem is nagyon számított. Elvettem a szalvétát és felkeltünk végre az asztaltól is. Egy kicsit megbillent velem a világ, ahogy mindezt megtettem – talán kissé túl hevesen is – és egész egyszerűen átkaroltam a vöröskét. A tüzes tincsek a kabátomra tapadtak itt-ott, de nem számított. Már senki sem kért számon.
– Máris mennek? Minden rendben van? – jelent meg a tolakodó nőszemély, mire egy öklendezésre kiadtam magamból a tea minden cseppjét. Nem baj, majd leápolom a gyomrom egy kis lopott gumicukorral, nincs is annál jobb gyógyír az ilyen panaszokra.
– Upsz… – Nyögtem ki az első dolgot, ami eszembe jutott. Ha a gyomrom sem kavargott volna éppen, talán el is röhögöm magam. Valljuk be, szép látvány volt a bunkó személyzet kötényén landoló hányásfolt.
– Igen, csak a.. ö.. drágámnak – magyarázta kiváló… nem, borzasztó színészi tehetséggel a lány. Nem baj, kapaszkodtam belé még mindig, bár már nem olyan görcsösen, mint korábban. Az egyszarvúnátha és a viszlát után pedig végre jött az ajtó és friss, kissé hűvös februári levegő. Meglepő módon eddigre egészen kisütött nap.
– Nos, ez egy élmény volt drágám! – közöltem és megölelgettem, hátha bentről még bámulnak minket. Nem szerettem volna, ha esetleg utánunk jön, hogy megpróbálja megmenti az életemet. – Azt hiszem, ideje lesz visszamenned az iskolába, hogy megtanulj felnőtté válni… ja nem! Bocsánat, elfelejtettem, hogy a Roxfortba jársz! – Nevettem fel kissé gúnyosan és végig néztem Roxmortson, ahol szép lassan egyre kisebbnek tűnt a tömeg. Valószínűleg már sok diák visszatért a kastélyba, így a látogatásukra érkező felnőtte is tovább állni kényszerültek.
– Legyél jó kislány, és Averynek egy szót sem! Értve vagyok? – kérdeztem cseppet sem kedves stílusban, majd megvillantottam egy olyan herceges mosolyt, amit Üveghegy várományosaként sajátítottam el, köszönhetően az Illúzionistának és egész egyszerűen egy intéssel távoztam is, hogy aztán az utca végén hazahoppanálja.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD.
   

[2001. május eleje]

Broken boy;
Tell me what it's like to burn


2001. május eleje
style

Esther

El sem hiszem, hogy itt vagyok, a francba is, el sem hiszem. Érzem, hogy vibrál, pezseg körülöttem az élet, én pedig, ahogy mindig is tettem, magam után húzva a fekete árkot lépek be ebbe a világba.
Miközben én persze nem is ide akartam jönni. Hát persze, hogy nem... De az eltévesztett úticél csak akkor realizálódik bennem, amikor feltűnnek a gyöngyökkel, meg mindenféle egyéb hülyeségekkel csicsázott falak, és nem, ez biztosan nem a falu széle közti kis fenyős.
Kibaszott jó.
Éppen egy fényképpel szemezek, a boszorkák alig pár centire a fejemtől vihorásznak, valami kancsóval a kezükben, és egyelőre nem merek megfordulni. El sem hiszem, hogy nem vagy képes normálisan hoppanálni, Fraser.
El sem hiszem, hogy ez a mocsok rávett arra, hogy ide gyere.
Még ki se léptem az utcára, de már most minden annyira ismerős. A levegő, ami körbevesz, a bögrék csörgése, a teafű illata és a nép csacsogása valamivel arrébb. Persze, egyelőre csak sejtem, hogy vagyok, mert továbbra is mozdulatlanul bámulom a velem szemközti falat. Még össze kell gyűjtenem az erőt, hogy magamra rángassak egy mosolyt, és képes legyek kezelni, a valaki rám mered: Benjamin? Maga mit keres itt?
Teázni jöttem, csesszétek meg.
- Uram? - Egy pillanatra lehunyom a szemem, szemöldököm megrándul. Meg ne kérdezd... - Öhm... Jól van?
Hagyom, hogy elhagyja ajkaim egy kis sóhaj.
- Ó, persze, hölgyeim, ne aggódjanak, csak gyönyörködtem... Ebben a kifejezett ízlésről árulkodó díszítésben. - Lassan megfordulok, és félmosolyra húzom a számat, ám úgy látszik, nem győztem meg őket. Pedig a játékom tökéletes, színét sem adom, hogy ez, ahogy valaki felhányt a falra néhány színes kavicsot, közel sem olyan lenyűgöző.
- Mit keres itt? - szegezi nekem a kérdést az előbbi nő, bizalmatlanul méregetve. Miért ilyen gyanakvóak az emberek? Csak behoppanált ide véletlen egy srác, vagy ennyire pszichopatának tűnök? Végülis, ez egy opció. Ártatlanul megrántom a vállamat.
- Gondoltam, teázok egyet, de tudja mit? Elvette a kedvem. - Azzal a lendülettel pedig elindulok kifelé, a vörös hajú hölgyemény pedig rázendít, és indul utánam, de őszintén szólva nem is figyelek rá. Inkább arra ügyelek, hogy minden mozdulatomban különböző legyek az öcsémtől, ami nem is olyan nagy kihívás, mert igazából a legapróbb részletekben sem egyezünk, az arcunkat leszámítva, ami azért elég kellemetlen ebben a helyzetben, de na, hátha buták az emberek, vagy egyszerűen csak figyelmetlenek, vagy esetleg Benjamin annyira népszerűtlen, hogy véletlen sem keveredik az utamba egy barátjának nevezett alak sem.
- Álljon meg! Mit képzel magáról?! Hogy csak úgy behoppan ide, és a frászt hozza a vendégekre?! - Pedig most nem is vagyok talpig feketében, az átlagnál is kellemesebben nézek ki. - Álljon meg!
- Ennyire meg akar invitálni egy teára? Hát, jó... - szólok vissza neki szórakozva, miközben még mindig le van maradva valamennyivel, mindezt pedig kihasználom, és egyszerűen csak felkapok egy kis csészét az első szembejövő asztalról. Egy pillantást vetek a folyadékra, és gyümölcsösnek ítélem a lilás színét tekintve. Az asszony felhördül mögöttem, én meg csak belekortyolok a teába.
Bocsi, öcsikém, nem leszel rám büszke, ha ezt visszahallod.
- Hogy merészeli...?! - sipákol, hogy megforgatom a szemem, és a csészét a maradék teával együtt visszapasszolom egy komód tetejére, amely mellett elhaladok.
- Köszönöm a szívélyes vendéglátást, isteni volt a tea! Bodza és gyömbér, hm? Egyedi kombináció.
Az ajtó felé vetem magam, mielőtt elkapna, az pedig kivágódik, ahogy megérintem zsebemben varázspálcámat, velem együtt, a tervem pedig tökéletes, csak, mint mindig... Egészen a pillanatig. Ugyanis valaki az utamban áll.
Én pedig már csak későn veszem észre, hogy mérsékeljem a lendületet.
És borulunk.
Még jó, hogy ebben a faluban ma én Benjamin vagyok, és nem Aiden... Talán nem is lenne rossz ötlet, mégiscsak az ő nevén bemutatkozni.

[Aiden]

Aiden

2001. május eleje


nem próbálok egyensúlyozni,
rád nézek, és befelé.

Mert nyilván, mi mást csinálnánk egy gyönyörű, szépséges tavaszi napon, mint a falu kövét koptatnánk a lépteinkkel? Hát mondjuk.. nem is tudom, piknikezhetnénk a tónál, meg úgy csinálhatnánk mint egyéb gondtalan tizenévesek. De nem. Ehelyett én képes vagyok azon rágódni, hogy Ben. És Aiden. És amit Ben mondott. És amit Aiden tett.
Néha arra gondolok, hogy mennyivel könnyebb lenne új életet kezdeni. Egy exmemoriam, a nyakamba venném a világot és eltűnnék valahova, ahol több a napsütés, érezni a tenger illatát és nincs ennyi erőszak, és kérdőjel, és… ugyanolyan üres lenne minden, mint most. Mert most is magamnak, magunknak teremtettük a kérdőjeleket és azokat az önmarcangoló perceket és érzéseket, amik bilincsbe zárnak minket és nem engednek szabadulni. Pedig, ha valaki megkérdezne, én szívesen lennék a napsugár az életében. Az az egy szál virág, amire mindenki mosolyog, mert olyan békéje van, amit átad másoknak és sosem szűnik meg létezni. Ehelyett ingó pitypang vagyok, amit egy erősebb szél összetör és megváltoztat. De én sosem szerettem a változásokat.
Az, hogy ez a gyenge angol nap meg mit erőlködött itt úgy csinálva mintha még lehetne tavasz, már tényleg nem értettem. Azért egy kicsit jól esett a meleg sugarak simogatása, és könnyű kabátomat is kiengedtem magamon, amint Roxsmorts utcáin lépkedtem. Margaretnek valami randija volt, Bennek meg.. hát egyéb dolga. De amióta kinyögte, hogy a testvére életben van én már semmiféle puzzle-darabot (ez egy nagyon szép mugli játék amúgy) nem tudtam a helyére illeszteni. És ha életben van, akkor mi van velünk Bennel? És miért nem keresett meg Aiden? Én miért nem kerestem? Egyáltalán akarja, hogy keressem? És most ki is az az Aiden?… annyi, de annyi kérdés, ami csak lóg a levegőben, de talán amire még mindig nagyon keresem a választ az az, hogy tényleg félnék tőle ezek után? Mi az erősebb, az érzelem vagy a tudat? Vagy talán már nem is maradt érzelem. Csak a tudás.

Az ajtóhoz érve kezem a kilincsre csusszant volna, de erre pont kivágódott, én pedig meglepetten pillantottam fel.
- Ben, te mi… - a kérdést befejezni azonban nem maradt időm, mert túl nagy volt a lendület, és puffanuntunk, és áramütésként ért a közelsége, mert a nekem nyomódó test ismerős volt, az érintés akár a régi is lehetett volna. Csakhogy nem Bené.
Ami először elárulta, az az illata volt, ám a bizonyosságot az hozta meg, mikor kék pillantásom rátalált felemás szemeire.
- Aiden? - nem tudom, hogy ezt kimondtam, tátogtam vagy suttogtam. De biztos, hogy nem ordítottam, pedig ahhoz lett volna kedvem. Belekiabálni a világba és egyszerre ütni, és elfutni előle és hozzábújni, és átölelni és sírni és nevetni és… annyi kettősség, annyi, de annyi minden lehetne. Mégis a mellkasomban doboló szívem első ugrása a félelem volt. Az ijedtség, a bizonytalanság, és az, hogy ki ez, mégis kinek az ismerős pillantása mögött lakik ez az ember? Ha még nem mászott le rólam, akkor lassan tudatosult bennem, hogy mindketten a földhöz nyomódunk, ami a kezdeti meglepetés után furcsa módon kényelmesen ismerős volt.
- Bocsánat, de.. - néztem bele arcába bizonytalanul beharapva ajkaimat amint kezeimmel igyekeztem eltolni magamtól, mert akármilyen meleg is volt az idő, a kő hideg, én pedig szerettem volna felkelni innen. És aztán? Aztán pedig legszívesebben berángatnám a teázóba. Nem tudtam mit mondhatnék neki, mit kéne mondanom vagy kérdeznem. Hogy egyáltalán jogom van-e hozzá. Hogy van-e még közünk egymáshoz…
De azt te sem gondolhatod Aiden, hogy csak úgy elsétálsz, ugye?!

[2001. május eleje]

Broken boy;
Tell me what it's like to burn


2001. május eleje
style

Esther

Minden tökéletes. A terveim már csak ilyenek. Hibátlanok.
Egészen, amíg maga a nagybetűs Ciklon bele nem rohan mindebbe, és legapróbb darabjaira rombolja. Mert mindig ezt csinálja. Mert minden nő ezt csinálja.
Nem kell látnom az arcát, nem kell látnom egyetlen kis porcikáját sem különösebben ahhoz, hogy tudjam. A zsigereimben érzem. Ez az illat... Végigszalad a szúrós, hasogató hideg a gerincem mentén, a felismerés hidege, és szinte ugyanazt érzem, mint amikor a kriptából kilépve, anyám elkezdett sikítozni.
Basszameg, basszameg, basszameg.
Nem így terveztem. És mostanában túl sok a hirtelen fordulat.
Én meg nem vagyok ennyire kicseszett rugalmas.
Hallom fél füllel, hogy a nő óbégat ott a küszöbön felettünk, de igazából nem is értem, mit mond. Csak szépen lassan, óvatosan beszívom az illatát, ismerkedem az aromával, amit már annyira régen éreztem. Biztosra akarok menni, de mintha egyáltalán kételkedhetnék benne, hogy ez a finom aura valaki máshoz tartozik.
És hirtelen eszembe jut.
Eszembe jut, hogy őt is annyiszor bemocskoltam az én fekete lelkemmel.
Hogy rám sem kéne néznie.
Hogy azt sem érdemlem meg, hogy kimondja a nevem.
- Aiden? - Szinte mellkasomban lüktet ez a szó. A név, ami a három év alatt csak egy ember szájára gördülhetett fel... És most itt volt megint. Szinte már idegen volt, hiába volt olyan szenvtelen a James, de túlságosan is hozzászoktam a hosszú, keserű hónapok alatt.
Lassacskán felpillantok, de nem nézek az arcára. Nem biztos, hogy ha egyszer megtenném, akkor képes lennék levenni róla a szemem. Így csak végigsandítok a falu pezsgésén, ahol szinte fel sem tűnik, ahogy épp egymáson heverünk, de még a hölgyemény sipítozására se figyel fel különösebben senki. Így csak az alattam elkerülő szőke hajkorona mellett megtámaszkodva a földön, feljebb tolom magam, de még így sem térhetek ki puha, túlságosan is puha érintése elől, amik utat találnak a mellkasomra.
A francba is, Esther.
Miért? Miért érsz hozzám? Mintha nem tudnád, mintha nem éreznéd.
Beszennyezlek, virágszál.
Kell egy pillanat, hogy kijózanodjak az érintése okozta bódulatból, de aztán fürgén legördülök felőle. És hirtelen úgy érzem, hogy kapok levegőt. Ahogy kiszabadulok a kókuszillatú felhőből... De egyszerre megfulladok, mert enélkül a levegő már olyan unalmas.
Csessze meg.
Visszaerőltetem arcomra a rideg nyugalmat, és vetek egy éles pillantást a teázós nőci felé, aki még mindig úgy méreget, mintha minimum szétátkoztam volna ezt az egész pereputtyot. De inkább nem is kommentálom többet, hanem visszalépek Esther illatfelhője felé, és kierőszakolom magamból azt a még el nem pusztult illemet, hogy felé nyújtva a kezem óvatosan felsegítsem, ha persze elfogadja egyáltalán.
- Jól vagy? - Halkan szólok oda felé, hogy csak ő hallja, mintha a mi kis titkunk volna. És tulajdonképpen - az én jelenlétem, az, hogy ő ismer, az, hogy ismerjük egymást, a múltunk... Mindez titok, egy édes, sötét kis folt, és egy kicsi részem, az ördög, amely folyton-folyvást előbújik, egyenesen élvezi a helyzetet, keserédes, már-már kárörvendő vigyorral, a büszke elegancia mögé rajti a fájdalmat, az én fájdalmamat, mert sajnálom, Esther. Mindent sajnálok.  
De ezek a szavak már régóta képtelenek a nyelvemre fordulni. Sőt, még csak hasonlók sem.
És talán sosem voltak képesek. Csak idővel ez egyre rosszabb lett.
Hirtelen lendülettel oldalra fordulok, és elindulok a falu pezsgő utcáján, magammal húzva természetesen a lányt is. Énem egyik fele, az, akinek drótdarabokkal vannak összeöltve a darabkái, inkább elrohanna és otthagyná a lányt, inkább elrohanna az emlékek elől, és véletlenül sem pillantana fel a lassacskán teljesen kirajzolódó, felettünk magasodó Roxfort képére, de az ördög pontosan ezt teszi.
És az ördög én vagyok.
Úgy húzom magamhoz, és ölelem át a vállát, mintha csak semmi sem változott volna, pedig közben minden megváltozott, és őszintén? Azt sem tudom, régen hogyan értem hozzá, hogyan öleltem magamhoz, vezettem végig a folyosón vagy csókoltam meg, de attól még ajkai forró ízére emlékszem, azonban amikor lepillantok végre az arcára, a képtől fintorognom kell egy picit, amely megjelenik elmémben.
Mert bár annyi idő elmúlt, hogy már egy lány, akivel gyerekesen civakodtunk a testvéremmel, régen nem számít, de azért egy kicsit mégis... mégis számít annyira, hogy amikor vigyorra húzom a számra, amellett a tipikus üresség mellett most ott billeg benne a keserűség, és egy egész pici szelete az ítélkezésnek.
Mert ha visszatértem volna a háború után, akkor is folytattad volna? Még akkor is, ha tudtad volna, hogy gyilkos vagyok?
Vajon tudod? Benjamin elmondta? Hiszen visszataláltál hozzá, virágszál. Ha nem mondta volna el, akkor is tudnám. De közben ott az a másik lány... És valamiért egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy ettől a gondolattól megsajnálom-e Esthert.
Ó, drágám... Hát persze, hogy nem. De nem csak azért. Bennem már rég nincsenek finom érzelmek. Sőt... semmilyen érzelmek.
Pont ezért nem visel meg, ahogy felnézek a kastélyra... Nem visel meg. Csak meredek rá, üres szemekkel, nem úgy, mint akit halálfalók kínoztak ott bent.
Nem úgy, mint aki a sötét jeggyel a karján mászkált ott.
És érzem, hogy a bal csuklóm ismét hasogatni kezd. A vágások, a csúnya hegek a pulóverem anyaga alatt... Mindeközben a kókusz aromája bejárva az orromat, de már a ruháimat is. És az egész jelenet olyannyira  ismerős.
- Szóval, gondolom beszélgetni akarsz... - Magamat is meglepem a szavaimmal, ugyanis ez egy pillanatig tényleg Aiden, nem pedig a sötétség, amely belep... De éppen csak egy rövid pillanatig. - Beülhetünk valahova, ha akarsz, csak ne abba a Puddifoot hülyeségébe... Létezik az még egyáltalán?
Úgy beszélek hozzá, mintha nem telt volna el ez a rengeteg idő, mintha mindez normális volna, közben pedig igazából várom, hogy mikor robban. Úgy teszek, mintha nem érdekelne... De igazából csak arra gondolok, hogy mi járhat a fejében, mire gondolsz most, Esther? Vajon ő tudta? Vajon igazából ő is érezte, hogy ott vergődök széttiporva, de akkor is... lélegezve, életben? Vajon érezte, hogy bár a lelkem már rég elpusztult, a testem még ugyanúgy létezett valahol?
Olyan sok kérdés, Esther, amelyeket nem fogok feltenni. Azt hiszed, hogy ismersz, igaz? Nem, Esther... Többé nem. Többé senki sem.

a helyszín szabad.