Pult

A Három Seprű legforgalmasabb része. Hosszú, szinte véget nem érő pult az alsó szinten.
A pult legvégén székeket is találhatsz, oda érdemes ülnöd, ha szeretnél közelebbi kapcsolatba kerülni a csinos Madame Rosmertával!
Vigyázat, a pult felülete ragadós!

[Roxmortselső szín - már megint te csaj]

Roxmorts
első szín - már megint te csaj

kettőezeregy.január.

in the end[/color]
dresscode

Járkálj csak, halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út.

16+

Tudtam, hogy valami nincs meg. De ez benne volt a pakliban, végtére is, annál a fánál ahol átöltöztem ott maradt a harisnyám egy csomag zsepi, meg néhány mugli szerkentyű, amiket nagyon sajnáltam. Egészen idáig fel sem tűnt, hogy a legfontosabb dolog is ott maradt, mert meghúztam magam, nem mozogtam, csendben meglapultam, hogy ne keljen velük mindenestől szembe néznem, hogy ne egyszerre ugorjanak rám, mert úgy semmi esélyem nem volt ellenük. Egyedül gyenge voltam ezért is választottam azt a fajta vadászatot, de beszoptam. Kurvára beszoptam.
És basszameg, a büdös életbe, hogy elhagytam a másik pálcámat. Fúú, de kerestem midenhol, szite eszemet vesztettem dühömben, a muglik között kerestem utcákon irreális helyeken és annyira elkedztek irritálni a hülye autókkal, a fura szokásaikkal, hogy kedvem lett volna atomod dugni mindegyik mugli seggébe. Elegem van. A nélkül meg vagyok lőve és nem akarok másik párbajban legyőzni egy másik varázslót, hogy annak a pálcájával is összehangolódjak. Nem, nem, nem.
Hol lehet, hol? Aztán eszembe jutott, hogy üttköztem azzal a szőke picsával. Lehet ott eset ki a zsebemből. De hol is volt... Roxmorts. Igen. Felkaptam a cuccaimat és most itt vagyok. A kocsmában. Mert az főtéren nem találtam meg a kibaszott pálcámat. Egyedül az Erdőben lehet... Basszameg, én oda nem megyek vissza... MÉg mindig fájt mindenem, pedig már több hónapja volt annak. Vajon ott is esett a hó? Vagy minden ugyan olyan undorító zöld? Annyira kikészített, hogy a hányásomat, a falakat a koleszban, az emberek fejét is zöldnek láttam, az égről nem is beszélve, mintha nem tudnék szabadulni, mintha az erdő maga nem hagyta volna hogy szabaduljak tőle. Elegem volt, a bordám, amik eltörtek fájtak sajogtak most is a hirtelen mozdulatoktól. A lábamban is ott volt a fantomfájdalom a lyuk miatt. Egyedül öngyilkosság lenne... A pultra dőlök és nem érdekel, hogy mocskos lesz a fehér-fekete kabátom, nem érdekel. Gondolkodnom kell, hogy mit is csináljak. Kizárt, hogy írjak annak a csajnak, úgysem jönne vissza, annyira nem hülye. Nem is érdekel mi van vele, én leszarom, ha pofázott is, hát kit érdekel, úgyis nyakamon a maffia minden pereputtya, de igazából kurvára jogos az én bosszúm. Miért is nem képesek csak legyinteni vagy mit tudom én. Hülye pöcsfejek. A kezemmel hátranyúlok és megmarkolom a pultot, idegesen belenyomom a körmömet, és nem is nagyon érdekel, hogy fáj, hogy szálkás leszek.
Aztán felkapom a fejem. Valami zajra, és kiabálásra. És a lengő ajtó előtt kiszúrom azt a fekete kabátot, aranyozottan hímzett szegéllyel, és egy szőke hajzuhataggal. Faszom, minek van ilyenkor iskola? Hogy  ott meresszék a seggüket, meg mit tudom én. Tudtam, hogy rámásznak, hogy itt figyelhetik, hogy mikor jön el ide újra. De nem érdekel dögöljön meg.
Egy ideig még nézem a jelenetet, de csak nem hagy nyugodni valami. Tessa, ennyit ér neked mások élete? Egy kölyök élete?
Franc... Még nem mozdulok, még nem.

[TESSAN]

TESSANA

2001. január vége
o u t f i t

Őszintén, kezdtem már nagyon unni, hogy akármikor kiteszem a lábamat a kastélyból, annak valami szerencsétlenség a vége. A szerencsétlenség alatt azt értem, hogy valami természetfeletti okból képtelen vagyok anélkül végigsétálni Roxmorts kis utcáin, hogy bele ne ütközzek valami kiakasztóba.
Persze, részemről is egyértelmű lett volna inkább maradni a seggemen a kastélyban, dehát kegyetlenül unatkoztam olyankor. Ez nagy bűn? Na meg prefektus létemre, a roxmortsi hétvégéken csak nem maradhattam a Roxfortban nyomós indok nélkül.
Az egyetlen szerencsém talán az volt, hogy ezekbe nagyrészt egyedül ütköztem. Úgy értem, szerencse, de még mindig jobb, mintha mondjuk Sophie, vagy esetleg Seamus előtt kellett volna megmagyaráznom, hogy miért támadt rám egy sötét köpenyes, középkorú pasi. Arról meg ne is beszéljünk, mi lett volna, ha Nat vagy Elliot megtudja a dolgot.
Persze én tudtam, miért jár a nyomomban ez a paraszt. Tessana Morrow, bamm. Komolyan, olyan elmebetegnek néztem ki, mint ő, olyannak, aki gondolkodás nélkül kinyírna egy diákot, csak mert nekiment az utcán? Hát, ezek szerint igen, mert egészen a Mézesfalástól követett, ahova csak nézelődni tértem be eredetileg, de mivel is lehetne jobban levezetni a stresszt, mint egy kis gumicukorral, szóval úgy tettem, mint akinek fel sem tűnik a sötét alak, és vásároltam egy kis édességet. Az egyetlen szerencsém a genetika volt, különben már gurulnék, de ez mellékes.
Szóval mit kellett volna tennem? Visszaindulni a kastélyba? Kezdett már nagyon elegem lenni, hogy nincs nyugtom ezek miatt az őrültek miatt, akik rajtam keresztül akarják valószínűleg előkeríteni Tessanat. Vagy legalábbis reménykedtem, hogy a céljuk kimerül ennyiben, és nem fájdalmasabb. Tudom, hiú álom.
Nem akartam minden egyes alkalommal félni, amikor kiléptem a kastélyból. De Tessana nevén kívül az égvilágon semmit nem tudtam róla igazából, sőt, ki tudja, lehet, még arról is kamuzott. Szóval szerencsétlen egy helyzet volt. Szívesen szóltam volna a csajnak, hogy akassza le rólam a pincsijeit, de eltűnt, elnyelte a föld, nyomát sem láttam, de még olyat sem találtam, akinek ismerős lenne a neve. Remek! Könnyű szart kavarni, aztán mindezt magad után hagyni, mi?
Elég nevetséges volt, de az utcán támadt rám ez az izé. Direkt próbáltam bevegyülni a sűrűbe, de hiába, ez lecsapott - az átka persze nem is súrolt, és valószínűleg nem is komolynak szánta, csak jelzésértékűnek, hogy közölje: kezd unatkozni. Rábaszott, mert én is meguntam a dolgot, de nem gyengén. Előrántottam hát a pálcámat, és kivegyültem a rémült emberek közül, hogy a csuklyás alakra fogjam, aki épp a Három Seprű épülete mellől mért be engem. Hát remek, már megint itt vagyunk... Nagyszerű emlékek kötöttek ehhez a helyhez is.
- Ez a szerkó már régóta nem ijesztő - vetettem oda neki, igazából pontosan nem is tudom, milyen indíttatásból, aztán odébb pördültem egy erre válaszul küldött átok elől. Erre persze belehemperegtem egy csapat varázslóba, akik épp a Három Seprű ajtaján léptek ki, és mélységesen morogtak is felém emiatt.
- Bocs, bocs... - De már verekedtem is magam tovább, ahogy a következő átok a fejem mellett a félfába csapódott, körülötte pedig recsegve-ropogva hullt alá a vakolat. Hopsz...
Hirtelen ötlettől vezérelve beugrottam az ajtón. Elővont pálcával hátráltam, hogy neki is ütköztem az egyik pincérnőnek, de a rám boruló vajsör sem érdekelt, meg a nőci íres akcentussal itatott kiabálása. A csuklyás feltűnt az ajtókeretben, és felém irányította a pálcáját, hogy a kocsma zajos népsége is mintha elhalt volna egy pillanatra - hogy épp ez volt-e az ok, azt nem tudom, hiszen a Három Seprű bőven rosszabb dolgokat is egész biztosan látott már ennél.
- Ez így nem túl fair - állapítottam meg a férfi felé, de nem engedtem le magam elől a pálcámat. - Nem beszélhetnénk meg inkább, mondjuk egy kis fahéjas vajsör társaságában...?
Bár szerintem az ajánlatom egész csábító volt, csak egy újabb felvillanó sugár pattant felém, amelyet ezúttal varázslattal védtem ki, és hátráltam tovább, ahogy a pincérnő eliszkolt valamerre.
- Flipendo! - kiáltottam, és ha a nem túl súlyos átkom elérte a férfit, akkor a pult felé lendültem. Igazából csak egy kis időt akartam nyerni, ám amint a pulthoz fordultam, kiszúrva valakit majdnem kiszaladt a lábamból az erő. Megtorpantam, és csak bámultam az élénk, világoskék szempárt, amelyet lehetetlen lettem volna elfelejteni. Hogy mit éreztem? Lehetetlen, hogy itt van. Ez valami trükk. De a fenébe is, itt van! Talán segíthet leszedni rólam a haverjait. De közben legszívesebben átlökném őt a kocsma legtávolabbi szegletébe, mert rohadtul nem fogom neki elfelejteni azt az egész erdős baromságot, és...
Olyan hirtelen ért a gondolatmenetemben a hátulról nyakam köré fonódó végtag, hogy felkiáltottam, és rúgkapálva megpróbáltam kiszabadulni, de hiába martam bele a vaskos kabát anyagába, éreztem, ahogy a pálca hegye a torkomhoz nyomódik. Merlinre...
- Maradj nyugton, csillagom... - Az érdes, hűvös suttogás végigrezgett a gerincemen, és még el is fintorodtam volna, ha épp nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy épp ennek az őrültnek a karjai közt vergődök.

[Roxmortselső szín - már megint te csaj]

Roxmorts
első szín - már megint te csaj

kettőezeregy.január.

in the end[/color]
dresscode

Járkálj csak, halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út.

16+

Nem tudtam eldönteni elsőre, hogy tényleg az a szőkeség keveredett bajba, és támadták meg a Meteorák. Igazából az utóbbi időben eléggé elszaporodtak a szőkék, mit ne mondjak. De aztán abból a rikácsolásbóleléggé egyértelművé vált. Nézem ahogy ezek ketten bekeringőznek, a kocsmába, és aztán magam is meglepődök, de az ujjaim a fakó pálcámra fonódnak. Aztán ahogy elémtáncolog Avery elvigyorodom. Valahogy a pszichopata és a "de örülök, hogy látlak" féle vigyor ez.
- Na mi van, letaglóz a találkozás mi? Én is rendkívül örülök annak, hogy látom azt a cuki kis pofidat. - A tekintetem azonban a csuklyás alakra téved, aki ráveti magát a csajra. Úgh, részvétem, nekik elég nagy és kemény szokott ott lenni a segg környékén, de remélem nem fogod élvezni. Én se élvezném elég undorító. Sóhajtok egyet.
- Maradj nyugton, csillagom... - A hang a fülemben véres sebet ejt, ugyan úgy, ahogy az emlékeimben is. Nem, ez nem lehet. Ő ott volt, ő ott volt. Vadul visszhangzik a fejemben, és teljesen elborul az agyam. Addig akarom gyötörni, míg csak lüktető, pulzáló húspaca nem lesz belőle. Az ajkam összepréselem, és vadul nekiesek. Nem érdekel hirtelen Avery, vagy az, hogy összenyomom, nem érdekel, meg akarom ölni, hogy végre a pokolba küldhessem. A kezén láttam megint apám vérét, azztán ahogy a csuklyája hátracsapódott felfedte előttem azokat a mediterrán vonásokat. A mélybarna szemeket, a sötét göndör fürtöket és a sötétebb bőrt, a dús ajkakat és azt a fekete szakállat, ami az évek alatt hosszabb lett, de tudom, hogy ő az. A család fejének legfiatalabb kölyke. Ütöttem és karmoltam, de ő csak nevet, a kezei közül elengedi Avery-t, de túl vörös az agyam ahhoz, hogy kiengedjem abból a gubancból, amibe én összekveredtem ezzel a gyilkossal.
- Gyilkos... Gyilkos... - ziháltam és a pálcámat nem is használva tütöm a fejét ő pedig csak röhög és röhög, én meg egyre jobban elborulok, és a tömeg egyre jobban sűrösödik.
- Hívjátok az aurorokat! -[/b] hallom a kiálltást. Nem nem nem. Megmarkolom a csukjájának a gallérját és az arcáb aköpöm a szavakat.
- Most meg fogod tudni mi az igazi szenvedés, te fasz - sziszegem felé és elhoppnálok a kocsmából, Meteorástól, Avery-stől, bele abba a romos házba, abba a pofészekbe. A landolás nem kellemes, becsapódunk a földbe, mire  aférfi megdöbben és még el se negedem, elhopponál velünk valami sziklás, meredek helyre, ahogy guruok a csajjal és a pasival együtt a tengerbe.
- Baszd meg magad, te féreg, még engem is ki akarsz nyírni, mi? - visítom a fülébe és úgy tarkón ütöm, hogy megszédül, és megint visszakeveredünk a házba. Nem vagyok ehhez hozzászokva, forog  agyomrom, és minden erőmmel azon vagyok, hogy kiguruljunk az ajtón, a zöld hányásba, hogy megdögöljön, hogy megismerje milyen az igezi gyötrelem. Annyira nem érdekel más csak ez a bosszú, hogy elfelejtem, hogy Avery is ott van és cak akkor veszem észre a szőke tincseket, miután az ajtó úgy eltűnik, bezárósik elpárolog, mintha sosem létezett volna.
A Meteora eszméletlen én meg reszketve kelek fel, mert megint egyszerre két düh tép szét, két suttogás van a fejemben és megőrülök. Futni akarok, elfutni. Közben az alak nyöszörögve felkel, és ha Avery még mindig rajta hempereg, vagy vergődik, vagy akármi, vagy a közelében van, megfogom és réngatni kezdem onnan. Majd ha sikerül jól elé lépek és a pacákra szegezem dühtől remegő kezekkel a pálcát, miközben egyre sűrűbb a zöld takonyszerű köd.
- Nem fogsz megölni még egy gyereket, te szarházi...

A helyszín szabad!

B   e   n   j   a   m   i   n


emozioni e altro ancora

2001. március eleje; Három Seprű; öltözet

csúnyaságok

Hogy hogyan keveredtem ide? Ez egy nagyszerű kérdés. És hogy itt kéne-e lennem? Ez talán még nagyszerűbb.
Úgy értem, passz, hogy vannak-e itt ilyen korhatárok, vagy mi a fenék, de igazából ki nem szarja le? Én leszarom. Totálisan. Mindent. Kurvára. Leszarok.
Komolyan mondom, az élet jelenleg azon van, hogy a lehető legformásabban kibasszon velem. És őszintén? Nem tudom, hogy mit tettem, amiért most csak úgy zúdítja rám a hülyeségeket. De az biztos, hogy nagyon kezd elegem lenni ebből az egészből.
Az egész a Valentin nappal kezdődött, és azóta csak csúszok lefelé, pedig én tényleg, tényleg minden tőlem telhetőt próbálok megtenni. Például még nem írtam vissza anyámnak, nagy, vörös betűkkel, hogy hagyjon már békén a jó büdös francba.
Úgy tűnik, hónapok után ismét kidugta a fejét a kis alkotóműhelyéből, és talán arra is rájött, hogy van egy élő, lélegző gyereke, szóval mi is lehetne jobb, elkezdett ismét ostromolni a levelekkel, hogy márpedig idén nem mehetek vissza Olaszországba, hacsak nem lesz minden eredményem kiváló.
Az otthonomba. Oda, ahol születtem, és ahova tartozom, és ahova mindig is tartozni fogok. Megőrült. Biztos vagyok benne, hogy megőrült, mert tudja, pontosan tudja, hogy nekem Olaszország nem egy opció - amit majd eldöntök, amihez épp kedvem van vagy nincs. Olaszország a lételemem. És azt nem szakíthatja el tőlem. Nem teheti, igaz? Ennyire nem lehet gonosz és önző.
Sok mindennek gondoltam magam, de úgy éreztem, anyám tulajdonságai nincsenek igazán meg bennem. És ennek őszintén örültem. Vajon ő hogy bírja elviselni magát? Dühítő volt, olyannyira, hogy alig vártam, hogy betegyem a kis londoni lakásba a lábamat is három napon keresztül csak ordítsunk egymással, amíg nem indul a repülőm.
Mert nem, nem, nem állíthat meg abban, hogy hazamenjek. Az ő döntése volt, hogy elköltözik, nem az enyém, bele sem egyeztem, hogy vigyen magával, meg se kérdezett, sosem kérdezett, mert ő ilyen, egy velejéig önző ember. Amíg ő belenyugodva az élete haszontalanságába egész nap csak tájképeket festeget otthon, azon agyal, hogy én hogy fogom megvalósítani az ő álmait.
Sehogy, baszki! Mikor esik már le neki, hogy én nem leszek medimágus? Vagy legközelebb, ha vért látok, hányjam őt fejbe?!
Annyira dühös voltam. Minden egyes alkalommal, amikor a reggelinél lepottyant elém egy rohadt levél az ő rohadt kézírásával, szerettem volna apró kis darabokra szaggatni, aztán egy nagy papírmasé golyót csinálni belőle és fejbevágni vele anyámat.
Mélyet sóhajtottam, aztán az ajkamhoz emeltem a poharat, hogy kortyoljak belőle. Abban sem voltam biztos, hogy mi volt ez. Vodkának tűnt, de volt benne valami édeskék utóíz. Még szerencse, hogy nem csak mindenféle őrült varázsitalokat lehet itt kapni, hanem valami normálisát is, de anyám, ha ez elkezd mindjárt valami mágikus keringőt járni a gyomromban, én elsírom magam.
A másik ez az egész Ben-Esther ügy volt. És bakker, én nagyon jó kislány voltam. Tényleg. Ha már ennyire figyel rám éppen a sors - hogy hol baszhat ki -, miért nem ad ezért épp egy kis jutalmat, egy érmet, amiért meghúztam magam, lenyeltem minden mondanivalómat, és rá se néztem arra a csajra. Úgy tettem, mintha nem létezne, mintha nem lenne.
És aki nincs itt, azt nem is akarod megtépni, ugye?
De, de meg akarod. Csak nem tudod. Keserű különbség.
Ennek az egésznek egyetlen oka volt, mert én bizony nagyon szívesen veszekedtem volna vele akármeddig - a sérelmeim felé elég hosszú listán szerepeltek, és ha azokból esetleg még ki is fogytam volna, magamat ismerve, akkor sem merültem volna ki a szóból. Továbbra se értettem, hogy etetheti így Bent, miközben múltkor megmutatta az igazi oldalát, de nem, nem érdekelt, nem törődtem vele, Ben döntése volt - látszólag pedig a csaj olyan mély helyet foglalt el a szívében, hogy még az én le-olasz-kurvázásom Ben orra előtt sem volt rá nagy hatással. Én viszont - felmérve a jelenleg fennálló kapcsolat állapotát - úgy döntöttem, inkább nem táncolok vékony jégen. Szóval az a bizonyos ok Benjamin volt. Amiért inkább nagy ívben kikerültem őket, ha láttam a folyosón.
Az viszont, ha Esther harcolni akar, már nem az én problémám - magamat senki kedvéért nem fogom nem megvédeni.
- Cazzo - nyugtáztam az egész fennálló, ostoba helyzetet halkan, aztán leöblítettem még egy újabb korttyal, hogy aztán visszategyem a poharat a pultra, és figyeljem a benne lötyögő alkoholt, mintha annyira érdekes lenne. Szóval, hogy megérte-e ma idejönnöm? Minden bizonnyal nem igazán, amúgy se voltam a lerészegedés nagy híve, de van, amikor... Nem is tudom. Amikor ehhez van kedvem? Talán. De amúgy is, kinek kéne magyarázkodnom emiatt?

[01/3/2001● RAYLA ●⭃ Akarlak ⥷]

01/3/2001
● RAYLA ●
⭃ Akarlak ⥷

tükörképem

Hogyan bocsájthatnál meg nekem?
Én sem tudom megszeretni magam.
Annyi vagyok, amennyi benned maradt belőlem. Miért nem hallom már a madarakat?
Szeress.

kontrol nélküliség

Zsibbadt az agyam, és már nem sok közöm volt a józansághoz, a Három Seprű egyik sarkában. Üveges szemekkel néztem az üres abszintes poharamat, mintha azt vártam volna, hogy újra megtöltődjön magtól. De nem ez nem varázspohár volt. De elszántan bámultam, mintha valami nagyon érdekes lenne ott az üveg alján a zöldes színű maradék cseppekben. Elvesztettem az józan eszemet, és egyszerűen csak besokkaltam. Ott ültem Esther mellett míg ő készült a RAVASZRA és igazából nem is kérdezett rosszat, csak annyit, hogy én le fogom-e tenni. Erre csak otthagytam. Sokszor tettem így, de akkor kivételesen nem is vágytam rá. Azt az illatot is csak behalucináltam volna, mintha valami életre kelt régi emlék lenne? Nem tudtam, mert most a kocsmában is éreztem a nyomát az orromban. Ki akartam őt is zárni. És Raylát is, meg azt a kurva bizonytalan jövőmet. Hirtelen semmi sem érdekelt.
Se a tavasz, se az, hogy végre megjött a baglyom természetesen egy darab levél nélkül. Nem is értettem miért vártam és mégis mire? Hogy Chrisssie rajzot küld, ahogy mindig tette? Hhogy Aiden valahol a nagyvilágból ír valamit hogy él? Hogy az apám elküldi a legújabb versenyseprű modelljét? Hogy anyám süteményt küld? Megremegett az ajkam, ahogy a családom arca végigpergett az agymban és szánalmasnak éreztem magamat. Nem volt bennem aznap tartás, és csak hagytam, megin hadd follyanak a könnyeim le az arcomról az üres sarokban valahol a pult mellett.
Amikor beléptem a Három Seprűbe, még meggyőződtem hogy nem akartak semmilyen fura alakok valami dobozt kiniytni, hogy megint összekavarják dimenzionálisan a teret, mert nem bírtam volna ki még egy olyan telibetojt hülyeséget, mint amit még ősz elején éltem át Taniával.
Francba az egésszel. A kezembe temettem az arcomat, mintha én lennék a világ legszerencsétlenebbje, és próbáltam megnyugtatni a felkavarodott elmémet. Csak el akartam menekülni előlük, erre még bepiálva is ők jutottak az eszembe. Aztán Rayla. A szép szeme, a szép kecses alakja, a formés feneke, és baszki, most bezzeg nem Esther ringó,  gyönyörű járása jutott eszembe, és ez megint csak felkavart. A lábammal dobogtam az asztal alatt és elhatároztam, hogy addig fogok inni, míg be nem alszok. Mert akkor kikapcsolok és végre megint üresjárat lenne a fejemben. Évekig kibírtam úgy, hogy robotként éljek magamba tukmákoltam jó mélyen mindent, és csak bámultam bele a nagy világba azzal, hogy ha nem gondolok smemire nem fájhat. Sosem féltem igzaából a fizikai fájdalomtól, vagy védekeztem ellene, vagy béna voltam és bekaptam ütéseket, gurkókat, varázslatokat. De valamiért egy idő uán az ember képtelen volt a saját lelki sérülései ellen védekezni. Egyfojtában védekeztem és belefáradtam. És jelenleg az ivást tarottam az egyetlen megoldásnak. Na nézzetek csak oda, az aranyvérű Banjamin Fraser alkoholista lett, gondoltam magam keserűen. Faszán éreztem magam. Fú de faszán.
Nagy nehezen erőt vettem magamon és kimásztam dűlöngélve az asztaltól, és megindultam a pult felé, ahol ült valaki. Kicsit homályosan láttam, tompa volt a fejem és lassú lettem. De tudtam eldönteni, hogy a könnyektől láttam elmosódva mindent, vagy az alkoholtól. Minden esetre felvergődtem magam a pulthoz, a pulcsim ujjával megtörtöltem a fejemet és tompa hangon kértem egy korsó erős piát.
- Abszintet. De most feketét - mondtam színtelen hangon, és tartottam a poharat a pultos nő felé, aki csak lemondóan sóhajtott. Egyszer már berúgtam itt, akkor döntöttem el, hogy mindent a szőnyeg alá seprek és nem fogok visszanézni. Most meg megint be fogok itt rúgni, hogy legalább kiütve elfelejtsek mindent. Amíg vártam, hogy megkapjam a piámat a mellettem ülő alakra bámultam jó sokáig mert valamiért hiába néztem nem esett le, hogy valami emberiformájú teremtményt bámultam. Az abszint csezsett erős volt. Aztán, amikor csak sikerült kivennem valamennyire, hogy egy lányforma gubbasztott mellettem odabiccentettem, mire az egész minden felfordult. Na jó, akkor döntöttem el, hogy mellőzni fogom a bólintást.
- Hátszia - motyogtam aztán, cska úgy, mert nem voltam paraszt. És reméltem nem vezsi valami felszedésnek mert jelenleg nem volt kedvem egy harmadik lánnyal is ördögi keringőt járni. - Jó eddig az este, mi? - kérdeztem aztán szipogtam egyet. Ismerős volt. valahonnan. Amikor aztán kezembe kaptam a piámat felé emelve felhajtottam.

B   e   n   j   a   m   i   n


emozioni e altro ancora

2001. március eleje; Három Seprű; öltözet

csúnyaságok

Hétvégéhez képest nem volt tele a Három Seprű. Vagy inkább azt mondanám, a szokásos zsúfoltság most nem volt felfedezhető, nem lökdösődött mögöttem senki, inkább hátrébb, az asztaloknál foglaltak helyet az emberek, és ott bandáztak, kiabáltak meg nevetgéltek, de nem zavart. Végigkopogtattam ujjaimmal az üvegpoharat, figyeltem az aljában ülő ital rezzenéseit, és közben sóhajtottam egyet.
Mostanában szinte minden este kijártam futni, hátha kicsit levezetem ezzel a dolgokat, de őszintén? Nem volt igazán hasznos. Pedig tegnap még jól el is áztam a végére, úgy vergődtem vissza a klubhelyiségbe, mint valami csapzott utcakutya. De nem igazán számított. Csak akkor zavart volna, ha épp összefutok a szőkeséggel.
A pultra könyököltem, és üresen bámultam az előttem elterülő üvegeket meg poharakat, a köztük sürgő-forgó kocsmárosnőt. Nem éreztem még úgy, hogy menni szeretnék, igaz, nem is tudtam, hogy pontosan mennyi az idő. Nem voltam túl több, mint két poháron - ez volt a harmadik -, de talán bele kellett volna húznom, mert eddig nem volt sok másra jó ez az egész kiruccanás, mint ismét átrágni magam az egyértelműn gondolatban. Hogy mennyire utálom anyám, hogy hogy elegem van Estherből, bla, bla, bla.
Egyáltalán mi a francnak foglalkoztam még vele? Estherrel. Nem az én barátnőm, nem nekem kell elviselnem a faszságait, és amúgy is, semmilyen formában nem felelek Benjamin döntéseiért. Legalábbis úgy éreztem, most már nem.
De igazság szerint kicsit kilátástalannak éreztem a helyzetet, és ez zavart. Zavart, hogy megkövetelte, hogy egész nap máson se agyaljak, ezzel felborítva az egyensúlyomat és az alap létezésem. Mert mindenhol csak Ben forgott a fejemben, és hiába is akartam őket minden áron elkerülni, akárhányszor észbe kaptam, őt kerestem tekintetemmel a folyosón.
Mert vajon neki nem számított ez az egész? Kételkedtem benne, hogy ez lenne az igazság, hiszen ismertem... Már amennyire pár hónap alatt ki lehet ismerni valakit. De azért kíváncsi lettem volna, ő hogy éli meg ezt az egészet. vajon boldog Esther mellett? Bakker, örültem volna neki, de képtelen voltam elhinni, hogy ez legyen az igazság.
Felcsavartam egy kósza, vöröses hajtincset a mutatóujjamra, amikor valaki levágódott mellém. Pontosabban felvonszolta magát a bárszékre, hogy először csak szemem sarkából pislantottam felé, de aztán ez nem volt elég - alaposabban is fel kellett mérnem, jól látom-e, akit látok.
Hát ezt nem hiszem el! Megvakultam? Mi volt ebben a vodkanarancsban?
Komolyan nem hittem el, hogy őt látom, nagyokat pislogva figyeltem, ahogy felküzdi magát mellém és a pultra vágódik, hogy kérjen még valami piát. De a hangja is homályos volt, zavaros, nem olyan, mint amilyennek megszoktam, és mint amilyet vártam...
Nem, tévedek. Pont ezt vártam, azok után, ahogy festett.
- Hátszia. - Pont ennyi idő kellett, hogy észrevegyen, de ahogy fürkészett, furcsa, tompa csillogást láttam csak a szemében. Kicsit felvontam a szemöldökömet.
- Hm... - Visszafordultam nagyjából előre, az előbbi, eredeti pózomba, és újra felvettem a poharat a fa pultról. Szóval ilyen az, amikor Ben Fraser szétcsapja magát, mi?
- Jó eddig az este, mi?
Erre csak majdnem felhorkantam. Vajon melyik részét sejtette jónak? Csak mert amikor a kocsma mellett fogja hányni kifele magából ezt a sok szart, amit eddig legurított, szerintem már annyira nem lesz élvezetes.
Mindenesetre ahogy felém tartotta a poharát, én is megemeltem az enyémet egy képzeletbeli koccintást imitálva, aztán belekortyoltam, hogy ismét égesse kicsit a gyomromat, és el is tűntettem ezzel a maradékot. Akármi is volt ez, nem lehetett túl erős, mert egyelőre még Raylának éreztem magam. Nem, mintha annyira tapasztalt lennék abban, milyen az, amikor már nem egészen vagyok Rayla. Az üres poharat aztán a kocsmáros felé toltam.
- Még egy ilyet szeretnék. - Az pedig öntötte is ki nekem valami üvegből, de túl messze volt ahhoz, hogy felmérjem, mi is ez... Amúgy sem számít.
Csak azután fordultam ismét Ben felé, hogy megkaptam a teli poharat. Óvatosan tartva, nehogy kilötyögtessem, felé fordultam ültömben, és keresztbe vetettem a lábamat egymáson.
- Szóval, hol hagytad a barátnődet, Jamin? - érdeklődtem. Mellé azért körbepillantottam, nehogy valahol mégis felbukkanjon a csaj... Most tényleg nem volt különösebb kedvem veszekedni vele. Bár egy kocsmában az mindenképpen hangulatos lehet. - Csak mert ha épp őt várod, akkor már itt sem vagyok.

[01/3/2001● RAYLA ●⭃ Akarlak ⥷]

01/3/2001
● RAYLA ●
⭃ Akarlak ⥷

tükörképem

Hogyan bocsájthatnál meg nekem?
Én sem tudom megszeretni magam.
Annyi vagyok, amennyi benned maradt belőlem. Miért nem hallom már a madarakat?
Szeress.

kontrol nélküliség

Lüktetett a fejem, és úgy éreztem mindjárt leokádom a pultot, amihez még nekem sem volt gusztusom, így inkább következő körre egy pohár vizet kértem. Egy ideig néztem az áttetsző üveget, aztán egyet gondolva a képemre öntöttem, hogy a hideg némileg kijózanítson, és legalább lehűtsön egy kicsit. Mert éppen oda tartottam, hogy nem bírtam volna már sokáig, főleg mert nem is ettem sem előtte sem utána, és ez pedig cseszett nagy hiba volt, de meg is érdemeltem a szenvedésemet ha ilyen hülye voltam. Mindegy, nem számított.
- Még egy ilyet szeretnék.
Először azt hittem rosszul hallok, amikor Raylát hallottam mellőlem megszólalni, arra gondoltam a víz a fülembe ment, vagy annyira begolyóztam, hogy halucinálni is keztdem, de aztán oda fordulva felé még inkább csak elkerekedett a szemem. Ez Rayla volt. Annyira részeg lettem volna, hogy nem ismertem fel? Mindegy nem számított, ezen az estén úgy döntöttem nem fogok gondolkodni, hogy nem számít majd semmi, csak úgy elleszek, csak úgy fotoszintetizálok. Mert semmi sem számított. Az elcseszett életem sem számított. Nem nagyon tudtam megszólalni, csak néztem, ahogy kifinomult mozdulattal felém fordul, és valahol egy józan énem nagyon szégyellte magát, hogy ilyen szánalmas képpel látott engem. Bár ha azt vettük, nekem mindig olyan volt a fejem, szóval mindegy is. Nem számít.
- Szóval, hol hagytad a barátnődet, Jamin? - Felsóhajtottam. Jó mélyen. Nem tudtam hova tenni hirtelen miért kérdezte. Annyira nem voltam vele állandóan. Vagy igen? - Csak mert ha épp őt várod, akkor már itt sem vagyok.
- Ne, ne menj el... kérlek, Lala - mondtam talán túl esendően, de valahogy nem tudtam férfias lenni részegen. Az nem az én rezortom volt jelenleg. valahogy az elmúlt években semmi sem volt az én rezortom. Nem számít. Csak annyira jó volt akkor ott látni, még a kocsmában is csak úgy sziporkázott, és kitűnt a tömegből. Nem akartam most megint elengedni. Ez az egy igen is számított. Hogy lássam őt is. És szánalmas volt, de Esther után annyira jó volt végre vele lenni kettesben. - Ő most tanul, tudod - mondtam rekedtesen és kortyoltam egyet a frissen kapott vodkámból. - Neki vannak céljai, ő mehet RAVASZ-ra. Nekem az RBF is egy nagy fos lett... mindegy... Esther most nem is számít, annyira nem... - beletúrtam a hajamba és fel sem tűnt hogy mit mondtam. Fel sem tűnt, hogy részeg voltam és talán őszinte, bár az midig az voltam, de most nem is akadályoztam meg seját magamat. - Ő csak egy délibáb egy olyan múltból, ami sosem lesz normális. Nem tudom elengedni Rayla, mert annyira megkötnek...  Mindekinek az emléke megköt... Jó mindegy... - sóhajtottam aztán mert valami hang azt suttogta ne zúdítsd rá. Ne, Ben ne. Ne üldözd el azzal, hogy miért is lettél roncs. - Csak egy roncs vagyok,pont annyira, amennyire Esther is. Máshoz nem is passzolunk, csak egymáshoz. A roncs emberek senkinek sem kellenek.
Újabb kört kértem és ha Ryla is akkor kifizettem neki. Valahogy ezt illett tennem. Aztán megint ránéztem bele a szép szemeibe.
- És te miért vagy itt? Mi elől menekülsz? - nem is tudom miért kérdeztem ezt. De valahogy ez is csak úgy kijött. Mindegy, úgysem számít ez a mai nap, az hogy mit beszélek, vagy mit teszek. Mert hirtelen olyan szépen csillogott Rayla ajka is. Nem bámultam meg, mint valami nyomulós balfasz. De akkor is gyönyörű volt.

B   e   n   j   a   m   i   n


emozioni e altro ancora

2001. március eleje; Három Seprű; öltözet

csúnyaságok

Ahogy magamhoz húztam a poharat, figyeltem a kocsmárosnő tekintetét. Mintha kettőnket figyelve, pontosan tudta volna, hogy itt ülve nem csak saját magunk, de a barátságunknak is sovány árnyai vagyunk csupán. Nem voltam benne biztos, hogy ennyire lerítt rólunk, vagy csak tipikus, részeg-tini dolog volt ez, amelynek minden egyes nap a szemtanúja lehetett, akár többször is.
Aztán inkább hátrahúzódtam, és Ben felé forogtam. Végigpillantottam az arcán, vizes tincsein, amelyek a homlokába tapadtak és amelyekről apró csíkok folytak le egészen arcéléig, az alkoholtól zavaros és ködös tekintetén, amelyben most valahogy csak a nagy semmit tudtam kiolvasni.
Láthatóan ő már sokkal többet ivott, mint én. Az érzékeim meg kimondatlan versenyként fogták fel ezt, hogy akaratlanul is mozdult a kezem a szám felé a teli pohárral.
- Ne, ne menj el... kérlek, Lala. - Szavaira csak megrándult az ajkam széle, és képtelen voltam nem oldalra pillantani. Ahogy kimondta a nevemet, az szinte szokatlanul vibrált végig a hátam mentén.
Annyi megjegyzést tehettem volna vissza erre, de nem tettem. Csak befogtam a számat az alkohollal, míg már annyira égetett, hogy majdnem felköhögtem. De mit is mondhattam volna erre? Titkon talán melengette a szívemet, ahogy ezt mondta, de egyben dühített is.
Ez az érzés pedig egyre csak nőtt, ahogy folytatta.
- Ő most tanul, tudod.
- Aha. Tudom - motyogtam vissza keserűen, mert egyszerűen a gondolatától is fojtogatni akartam a csajt.
- Neki vannak céljai, ő mehet RAVASZ-ra. Nekem az RBF is egy nagy fos lett... mindegy... Esther most nem is számít, annyira nem...
És itt volt, egyre csak nőtt, és egyre csak nem értettem. Lelöktem a poharat az pultra, hogy kérjek egy másikat, és egy pillanatig nem is néztem rá. Az ujjaimat bámultam az asztallapon, és rágcsáltam az alsó ajkamat.
- Akkor mégis mi számít, Ben? - Úgy éreztem, órák telnek el, mire visszakérdeztem, pedig igazából alig volt csupán néhány perc. - Komolyan, néha úgy érzem, nem látsz el az orrodnál tovább. - Hangosan kifújtam a levegőt, hogy újra felé fordítsam a fejem, és kicsit hátrébb toljam magam a pulttól kezeimmel. - Figyelj, egyet kérdezek, oké? És azt akarom, hogy őszintén válaszolj. Miért vagy vele? Miért vagy vele, miközben... - Miközben tönkretesz? Bárcsak valahogy rá tudtam volna venni magam, hogy ezt ténylegesen kimondjam.
- És most nem a múltkoriról van szó, Ben. Nem érdekel, hogy beszél velem, mert nem az a lényeg, hogy velem milyen. Az érdekel, hogy mit látsz benne, ami eléggé teszi őt ahhoz, hogy rám se nézz, mióta megint felbukkant. - Erősen össze kellett szorítanom a fogaimat ahhoz, hogy semmilyen olyan érzelem ne kússzon fel az arcomra, amilyennek nem akartam helyet adni, ám ezzel sikerült megharapnom az ajkam, hogy felszisszentem. A francba, minek kellett ezt kimondanom! Talán mégis csak túl sok volt ez a vodka.
Megérintettem alsó ajkam belülről, amely így vörös nyomot hagyott ujjbegyemen. Sóhajtottam, és csak megpróbáltam eldörzsölni az apró vérfoltot, aztán ismét visszapillantottam rá.
- Ő csak egy délibáb egy olyan múltból, ami sosem lesz normális. Nem tudom elengedni Rayla, mert annyira megkötnek...  Mindenkinek az emléke megköt... Jó mindegy... - Egyszerre sóhajtottam fel vele, és megingattam a fejem. Miért kapaszkodsz ennyire a múltba, Ben? Az már sosem fog igazán számítani.
- Kinek az emléke, Ben? Milyen mindenkinek? - Egy kicsit azért féltem, hogy ismét Aidenhez keveredünk. Valami olyan témához, amelyet talán nem akarok hallani.
- Csak egy roncs vagyok, pont annyira, amennyire Esther is. Máshoz nem is passzolunk, csak egymáshoz. A roncs emberek senkinek sem kellenek.
Összepréseltem az ajkaimat. Komolyan nem értettem - ezeket a gondolatokat Esther tukmálja belé, vagy magától jönnek? Mindkét opció meglehetősen rémisztő volt.
- Úgy tűnök, mint akinek nem kellene a roncsod? - préseltem ki keserűen. - Gondolkozz már, Benjamin! Nem csak Esther létezik a világon.
Közben egyre csak cserélődtek a poharak. Fogalmam sem volt, mennyinél tartottunk, de már éreztem, ahogy a gondolatok kisebb tömegkarambolba keverednek a fejemben. Talán ez is okozhatta azt, hogy ilyen gátlás nélkül mondtam ki azokat a szavakat, amikben eddig még én sem voltam teljesen biztos, hogy egyáltalán komolyan gondolom. De nagyon úgy nézett ki, hogy igen.
- És te miért vagy itt? Mi elől menekülsz? - Menekültem volna? Talán igen, bár én nem így fogalmaztam volna. Sokkal inkább kergettek, hogy már képtelen voltam megmaradni a helyemen. Mindenesetre nem ellenkeztem, csak hagytam, hogy ujjaim felkússzanak a hajamig, és a tincsek közé furakodva hátralökjék az arcomba lógó sörényt. Az oldalamat pedig a pultnak vetettem, ahogy már ismét felé fordulva üldögéltem a széken.
- Ez kérdéses? - Felhúztam a szemöldökömet. - Ettől az egész helyzettől, bakker. Ja, és persze anyámtól...! Hátha ide nem követnek a hülye levelei... Rohadtul nem való ez az egész nekem, tudod?
Igyekeztem elnyomni az ismét fellángoló dühöt anya iránt, és inkább csak előre dőltem, hogy kisimítsak egy nedves tincset, ami már-már Ben szemébe lógott, nem törődve azzal, hogy a mozdulattól mintha a fejemben így felborultak volna a székek és szekrénysorok.

[01/3/2001● RAYLA ●⭃ Akarlak ⥷]

01/3/2001
● RAYLA ●
⭃ Akarlak ⥷

tükörképem

Hogyan bocsájthatnál meg nekem?
Én sem tudom megszeretni magam.
Annyi vagyok, amennyi benned maradt belőlem. Miért nem hallom már a madarakat?
Szeress.

kontrol nélküliség

Megeredtek a szavaim, mintha csak valami gejzír lett volna a fejemben és az alkohol segítségével kibuktak belőlem. És igazából néztem, hogy mérges volt, ahogy próbálta keresni a szavakat, amik nekem már gördülékenyen kontrol nélkül zuhantak a számra. A gejzír módjára szöktek ki belőlem is a szavak. És fájtak olyanok voltak, mintha a torkomon, a nyelvemem és az egész számon, ajkamon olyan sebekes mély vágásokat hagytak volna, amik sosem fognak begyógyulni, Vajon most is érzem őket, a rágondolok?
A pultus nő számára nem voltam ismeretlen és igazából csak szomorúan szolgálta ki nekem az újabb és újabb poharakat, mert minden bizonnyal neki meg az hiányzott, hogy nem meséltem neki disznó vicceket, nem voltam jófej, nem voltam senki. És igen, Aiden sem volt velem. Baszd meg Aiden, de kibaszott fasz vagy, gondoltam, mintha ,ég mindig élt volna.
Miért vagyok vele, miközben? Az a félbeharapott mondat annyira ott maradt a fejemben és olyan tompán visszhangzott, én pedig csak belegondoltam. Mi van ha arra gondol, hogy mi közben itt van ő? Én meg nem is tudtam hogyan is érez irántam. Sehogy sem tudtam eldönteni, olyan zavaros volt ő is, mint azok a fura végtelennek tűnő olasz nyarak. Olyan zavaros volt az egész és én is az voltam.  Kénytelen voltam éhány szót közbeszólni, még a kérdésre válaszolás előtt.
- Ne hidd azt, hogy könnyű választani, Lala - mondtam halkan. De akarok-e? Egyáltalán tudok? Nem akartam egy 15 éves lányt az én érzemi kopár világomba rántani, hogy aztán az éveit elpocsékolva egy ilen defektes gyerekre, mint amilyen én voltam. - Jövőre nem leszek itt - mondtam ki, és ez annyira keserű volt. Mi értelme lett volna úgy magamhoz kötni, hogy még itt van a suliban, és élhetné azt az életet, azt a szabad független életet, amit  annyira élt egészen addig míg bele nem rondítottam. Nem is hittem el igazából, hogy ha szeretett is engem miért tette, nem voltam semmi csak egy szánalmas üres, gyűrött papír. Nem akartam tönkretenni őt. Mert nem állt volna neki jól.
- Kinek az emléke, Ben? Milyen mindenkinek? - a pultra csaptan dühösen az üres üveget, olyan erővel, hogy szétrepedt és a szilánkok elszáltak a pulton. Felemeltem a bal kezemet a kocsmásnő felé, hogy bocs, nem vagyok ura magamnak. Ő pedig csak sóhajtva egy pálcaintéssel összeszedte a szilánkokat és helyretette a poharat is, hogy megint egy ideig belebámuljak az üveg fenekébe.
- A halott családom... emléke - mondtam. Remegett a hangom, és szorosan behunytam a szememet. Ott voltak onnan integettek, és még Aiden is ott volt. Mindeki. - Csak ennyi Lala. Csak enniy... Még az anyám is halott, baszki, pedig ő él egyedül, rajtam kívül. - Nem néztem felé, de remegő kezekkel emeltem fel a poharat hogy megint kérjek bele valamit. És annyira belém állt az ideg, az az éjszaka mocsokfekete, emléke, mely olyan hideg volt, mint a kripta márványépülete. - Most jobb? Lala... ez, ami velem történt nem... - kerestem a szavakat mert elapadtak. Mit akartam mondani? Nem tartoztak rá? Nem akartam ezzel terhelni? Igazából belül el akartam mondani, de mégsem. Ellentmondások tömkelege emelt felém falat. Ittam megint. - Miért lennél erre kíváncsi? - kérdeztem.
- Úgy tűnök, mint akinek nem kellene a roncsod? Gondolkozz már, Benjamin! Nem csak Esther létezik a világon.
- MIért kellenék neked én? Nézz már rám... - mutattam végig magamon és kételkedve bámultam rá. Bennem nincsen semmi, ami őt érdekelhetné. Ezt elfogadtam karácsonykor, a folyosókon, a bálon, a Valentin napon, az az utáni estén és most is elfogadom. De már akkor mondja ki, hogy menniyre nem akar. - Mellesleg ha veled lennék... Nem akarlak téged csak úgy elkötelezni, Rayla. Neked szabadnak kell lenned. Ha már nekem nem megy - mondtam végül keserűen. Mert igen, balljuk csak be, Esther rabja voltam. Önmagam rabja voltam. A múltam rabja voltam.
Sokat ittunk, és csak dobtuk egymás felé a kérdéseket és a válaszokat. Mintha valami hülye mugli labda sportot űztünk volna. Labdákat kergettünk a kimondatlan kusza érzéseinket passzolgattuk egymásnak.
- Ez kérdéses? Ettől az egész helyzettől, bakker. Ja, és persze anyámtól...! Hátha ide nem követnek a hülye levelei... Rohadtul nem való ez az egész nekem, tudod?
Sóhajtottam egyet.
- Mit csinál az anyád, hogy nem hagy békén hm? - mondhattam volna, hogy az enyém hozzám se szól, hogy nem főz, csak bámul a kripta felé, mintha valamelyik nap csak úgy kisétálna onnan bármelyikük is. De nem voltam olyan szemét hogy lenyomjam az én bajommal az övét. Nem versenyeztem vele azza, hogy bezzeg az én anyám. - És mi nem való neked? Ez itt? - mutattam körbe az egész mindenen. Valahogy elhittem, hogy tele a töke a varázslókkal.
Visszanéztem rá, majd csak pislogtam egy nagyot amikor felém dőlt, aztán csak csattant valami szék, és valahogy elterültem vele a földön. Nem mintha egy kisbolygó tömegével szállt volna felém, de jelenleg smemilyen fizikális ellenállást nem tudtam produkálni. Feküdtem vele  apadlón és bámultam a szemébe. És valami egyszer csak hirtelen eszembe jutott. Egyszerűen meg kellett tennem. A dereka köré fontam az egyik kezemet  amásikkal meg beletúrtam a hajába és ha akarta ha nem közelebb húztam az arcát magamhoz. Meg kellett tudnom őt is olyan-e megcsókolni, mint Esthert.
- Ki kell próbálnom valamit - motyogtam és megcsókoltam. Nem ilyennek terveztem, de heves lett, és valahogy szenvedélyes is. nem tudtam meddig csókoltam, talán addig ameddig ő is hagyta. Aztán ha elengedtük valahogy egymást megint csak néztem rá,a szép arcát fürkésztem.
- Tényleg más...

B   e   n   j   a   m   i   n


emozioni e altro ancora

2001. március eleje; Három Seprű; öltözet

csúnyaságok

Igazából eléggé összezavart ez az egész helyzet. Nem akartam, hogy úgy érezze, én most épp szerelmet vallok neki. Nem, egyáltalán nem. De féltem tőle, hogy így hangzott. Igazából nem nagyon voltam képes érzékelni, az alkohol mit is vált ki belőlem és a szavaimból.
Bár apámnak borászata volt, és elég sok nyári estét néhány pohár társaságában töltöttünk, az nem volt ilyen. Nem volt különösebb hatása rám, meg sem éreztem, nem úgy, mint most - ám ahelyett, hogy feldobott volna a pia, csak úgy éreztem, a frusztráció beleolvad az ereimbe, együtt mozdul és lüktet velem. És pont ez volt az, amit nem akartam. Ami elől menekültem.
Mert igen, jól fogalmazott; menekültem. Nem akartam érezni ezt a sok feszültséget, le akartam rázni magamról az egészet, de most is képtelen voltam, hiszen Ben egyszer csak felmászott mellém a székre - és azóta az eddigi kezdetleges kis békém is felborult.
- Ne hidd azt, hogy könnyű választani, Lala. - Ez úgy mondta ki, mintha erre kértem volna őt. Hogy válasszon közte és köztem. Pedig ez nem volt így. - Jövőre nem leszek itt.
A plafon felé emeltem a tekintetemet. Figyeltem azokat a kis hajszálrepedéseket, hallgattam a kocsma zaját. Valaki hátul felkiabált, a többiek meg tapsoltak és ujjongtak - fel se tűnt kettőnk szenvedése a Három Seprű meg nem szűnő pezsgésében.
- Tudom, Ben. Tudom.
Tényleg azt hitte, nem vagyok vele tisztában? A francba is, minden második gondolatom ez volt. A tudat, hogy már csak néhány hónap, és jövő szeptemberben, amikor besétálok a kapun, nem fog ott várni valahol, és nem azért, mert épp Esther csomagjait hurcolászná nagy hősiesen.
De kit érdekel? Eddig is kibírtam, évekig nem ötlött fel a gondolat, hogy nekem márpedig szükségem lenne egy Benre. Szóval ezután is ki fogom bírni. Már csak két év. Aztán én úgyis elhúzok Olaszországba, és mindent magam mögött hagyok, ami akár csak kicsit is ideköt.
Szóval igazából nem is kéne továbbgondolnom ezt az egészet. Csak idő kérdése, hogy úgyis lelépjek az országból, nem csak hetekre. Hanem örökké. És akkor nem fog számítani, hogy mit éreztem vagy nem éreztem Ben iránt.
És remek, már megint itt tartunk! Miért kevered bele az érzelmeket, Rayla? Hiszen olyan hülye én sem lehettem, hogy azt gondoljam, köztünk egy kis fellángolásnál sokkal több lehet. Már csak azért is, mert én tizenöt éves voltam, ő meg tizenhét. Különböző tervekkel, irányokkal, utakkal. Szóval nagyon gyorsan össze kellett magam szednem. Amúgy is, miért indít el bennem az alkohol ilyen gondolatokat?!
Ebből az egészből az éles csörrenés rázott fel. Összerezzentem, és csak figyeltem a pulton mindenfelé szaladó szilánkokat, amíg a kocsmáros össze nem varázsolta őket. A lélegzetemet visszafojtva egy pillanatig, csak bámultam a szilánkok helyét, még akkor is, amikor Ben megszólalt.
- A halott családom... emléke. - Éreztem, ahogy a fémes íz ismét elönti a nyelvemet. Csak később tűnt fel, hogy azért, mert túl erősen préseltem össze állkapcsom. - Csak ennyi Lala. Csak ennyi... Még az anyám is halott, baszki, pedig ő él egyedül, rajtam kívül.
A szavai úgy visszhangoztak bennem, mintha hirtelen az egész koponyám kiürült volna, és mély mederként engedte volna tengeni benne a szavakat. Úgy meredtem az előttem meredő pohárra, mintha olyan kibaszott érdekes lett volna.
Mi a francért nem pattantam fel abban a pillanatban, amikor leült mellém, és mentem arrébb? Annyival egyszerűbb lett volna, és most nem kellett itt ülnöm, hogy most ugyan mi a jó francot is lépjek.
Mit kellett volna mondanom? Hogy sajnálom? Igen, erre bizonyára kurva sokra ment volna. Az eddig mindenhova odaképzelt, üres tekintet helyére most beköltöztek ezek a szavak, és folyton csak ismételgették magukat a szavak a fülemben: a halott családom.
Mégis mit gondoltam, mi csendesítette el az évek alatt? Persze, gondoltam rá, főleg, mikor múlt időben említette a testvérét. De... nem is tudom. Nem igazán akartam opcióként kezelni, hogy ez tényleg megtörténhet... Hogy tényleg ilyen árnyakat cipel a hátán.
Ahogy végre kiengedtem a levegőt az orromon, szinte már fájt. A forró levegő égette felső ajkam ívét, az ujjaim pedig megszorultak a poháron, de nem ittam. Ez nem volt olyan dolog, amire illő lett volna inni.
- Most jobb? Lala... ez, ami velem történt nem...
- Oké tudod mit? Bocs, hogy megkérdeztem - vágtam a szavába, talán kicsit indulatosabban, mint kellett volna. - Nem, nem jobb, Ben. De ha most azt várod, hogy esedezni fogok a bocsánatodért, amiért felzaklattalak a témával, akkor inkább ne várd. - Tartottam egy kis szünetet. - Sajnálom őket, Ben. Ezt az egészet. De ez van. Megtörtént. Az pedig nem segít, ha Esther folyton a múltat keresi benned. És az sem, ha te is folyton a múltat keresed benne.
Felé pillantottam, hogy egy pillanatra talán össze is akadjon a tekintetünk. Lehet, hogy kicsit nyers voltam. De őszintén? Nem hittem benne, hogy segítene az, ha most engedném magamon is eluralkodni az érzelmeket... Mármint, az eddiginél is jobban.
- Miért kellenék neked én? Nézz már rám... - mutatott végig magán. - Mellesleg ha veled lennék... Nem akarlak téged csak úgy elkötelezni, Rayla. Neked szabadnak kell lenned. Ha már nekem nem megy.
Felmordulva ismét az égnek emeltem a tekintetem. Ismét úgy éreztem, a falnak beszélek.
- Igen, Fraser, igazad van, akkor ne is legyünk barátok, tényleg! - hördültem fel. - Ne is próbáld elfogadni a segítséget, Ben. Szenvedj csak a saját kis Esther-kalitkádban.
Annyira felhúztam magam, hogy kellett is néhány pillanat lenyugodni. A poharammal megfordulva a széken, a pultnak vetett háttal átpásztáztam a kocsma tömegét, és ott tartottam a tekintetem, amíg csendben el nem fogyasztottam a maradék italt, hogy kicsit lenyugtasson.
De annyira nem értettem. Annyira rohadtul nem értettem, miért viselkedik így, miért nem akar jobban lenni és tovább lépni. Persze, megértettem én - kibaszott nehéz lehet. Nem mondhatom, hogy tudom milyen, mert nem vesztettem el a családomat, de igyekeztem megérteni, min megy át. De ő még nem unta meg a szenvedést? Nem akarta, hogy ha már legalább neki megadathatott, élvezze egy kicsit az életet?
A témaváltásra csak lassacskán reagáltam. Addigra már kikértem a következő italomat, és már tényleg nem tudom, hanyadik lehetett, csak azt, hogy komolyan kezdett összezavarni... Fejben... Meg mindenhogy, asszem… Hol máshol is zavarhatna össze? Hm...
- Mit csinál az anyád, hogy nem hagy békén hm? - Csak csóváltam a fejem, és lötyögtettem egy kicsit az italt. - És mi nem való neked? Ez itt?
- Az anyám egy önző rohadék - közöltem aztán, talán kicsit fátyolos hangon. - Ne is beszéljünk róla... Nem akarok róla beszélni.
Talán amíg tartottam egy kis ivós szünetet, a pia annyira leülepedett, hogy most kezdett el hirtelen beütni az egész? Basszus, nem tudom, de ahogy közelebb keveredtem piszkálni valamit a hajával, éreztem, ahogy elvesztem az egyensúlyomat. Aztán egyszer csak zuhantam, hogy a gyomrom fel-le szaltózott, és amikor visszazöttyent az elmém a helyére, Benen hevertem.
- Ooops… Scusa… - hebegte a bocsánatot, fel se tűnt, hogy olaszul, mert ebben az állapotban már hirtelen semmi nem tűnt fel. Aztán még makogtam is mellé valamit - szintén nem angolul, persze - , hogy igazából nem tudom, hogy fogok innen feltápászkodni, de aztán egyszer csak megéreztem a kezét a derekamon és az ujjait a hajamban, hogy elakadt a szavam a mondat közepén.
- Ki kell próbálnom valamit. - Csak értetlenül pislogtam, amíg már túl közel is került az arcom, aztán a semmiből, megéreztem a számon az övét.
A szemem önkénytelenül csukódott le, és még az alkoholtól zűrzavaros testem is borzongással reagált. Hirtelen minden olyan egyszerűnek tűnt. Lehetetlenül egyszerűnek. Csak hagytam, hogy a kezem az arcára csússzon, és az ajkam visszamozdult az övén, mintha csak ez lett volna a legtermészetesebb dolog a világon. Hirtelen semmi nem jutott eszembe, ami az ellen szólt, hogy visszacsókoljak. Sőt. Csak és kizárólag pozitív érvek jutottak el tudatomig, mert hirtelen még szájának tömény alkohol íze is isteninek hatott.
Aztán ahogy valahogy elváltunk, nem is igazán tudom, hogy hogyan, de az arcomba csapó friss levegő hirtelen magamhoz térített. Legalábbis... Félig-meddig.
- Tényleg más...
Nem, tévedtem, a hangja térített magamhoz. Mi a franc volt ez?
- Hö? - nyögtem ki, aztán erősen a mellkasára tenyerelve, és nem törődve a fejemben boruló bútorzattal, feltápászkodtam, hogy valahogy visszahúzódjak a székem közelébe. Te jó ég... - Oké, Benjamin, csak hogy tudd, most nagyon erőse gondolkozok rajta, hogy kiakadjak-e, vagy ne.

[01/3/2001● RAYLA ●⭃ Akarlak ⥷]

01/3/2001
● RAYLA ●
⭃ Akarlak ⥷

tükörképem

Hogyan bocsájthatnál meg nekem?
Én sem tudom megszeretni magam.
Annyi vagyok, amennyi benned maradt belőlem. Miért nem hallom már a madarakat?
Szeress.

kontrol nélküliség

Az alkohol előhozta azokat az emlékeket is, amikre nem akartam gindolni. Azokat, amikor nem voltam jó gyerek, amikor nem voltam jó testvér, amikor nem voltam rendes srác otthon, és csak most vettem észre, hogy szegény Chrissie-t mennyire nem becsültem meg, hogy az apám bölcselkedésein csak nevettem, hogy még azt az idióta ruló szemétláda Aiden is hiányzott. Azok a nyugodt percek, amikor kiültünk apa sörével a tetőre, amikor csak úgy beültem a szobája közepébe és mindenféle fezségról bezsélgettünk. Mart bekü a kérdés. Hogy ha akkor, még időben megfelelően teszem fel a kérdéseimet, akkor talán megmenthettem volna attól az úttól, amit választott. Ha nem csak az öklömet használtam volna ellene, hanem azokat a kurva szavakat is, amire a szüleim megtanítottak. Mennyire meg akartam tanítani a húgomat seprűn ülni, messziről köpni a konzerv dobozba, és arra, hogyan karatázza le azokat a srácokat akik rányomulnak. Annyira szerettem volna látni, hogy felnő, ahogy ő is ide kezd járni. Annyira mart égetett belül mindezeknek a képe. A múlt képe, a mi lett volna ha most ők is képe. Erősebben forrtak bennem ezek az indulatok, és fájdalmasabban, mint az alkohol forró ösvénye.
Rayla úgysem érthette meg, de nem is azt vártam tőle. Neki megmaradt a családja, aki hazavárta olaszba. Az anyját nem is ismertem, de valahogy mindig kerülte a témát. Nem várhattam el, hogy tudja, milyen tesvéreket meghalni látni egy olyan háborúban, amiben hittél abban addig a pontig, hogy igen is győz az igazság és igen is a Roxfort falain belül Harry, Ron, Hermione és a többiek megoldják. Hittem bennük, de valahogy akkor tudatosult bennem az, hogy a külső mezsgyékkel nem foglalkozott senki. HOgy akkor ábrándultam ki. Hogy elárult az iskola, elárult egy eszme, elárult a saját tesvérem.
- Oké tudod mit? Bocs, hogy megkérdeztem. Nem, nem jobb, Ben. De ha most azt várod, hogy esedezni fogok a bocsánatodért, amiért felzaklattalak a témával, akkor inkább ne várd. Sajnálom őket, Ben. Ezt az egészet. De ez van. Megtörtént. Az pedig nem segít, ha Esther folyton a múltat keresi benned. És az sem, ha te is folyton a múltat keresed benne.
Námán halgattam végig a hűvös válaszát. Hosszú, kínos csend áltt be köztünk. Halgattam a vidám harsány zajt. Nem is érdekelt mi van mögöttem, ott ahol az emberek éltek, ahol mindenen túlléptek. Túllépni. Nem, ez nem ment. És azt akartam, hogy ő is megtudja. Hogy miért volt ez az egész. Hogy mibe rángattam én őt bele.  Igen, nem kellett volna elmesélnem. De valamiért akkor ott megindult belőlem minden. Halk voltam és valahogy élettelen hangom belekeztdem.
- Aiden halálfaló volt - böktem ki, belevágva a közepébe, de valahogy képtelen voltam a zavaros elmémben összekarni a helyes logikai sorrendet, annak is örültem, hogy még ment a kommunikáció. Szünetet tartottam, mire Madame Rosmerta felkiáltott.
- Aiden?! Az az Aiden? - bámult rám kikerekedett szemekkel, mire felsóhajtottam.
- Igen... - a hangom nem volt ingerült. Beletemettem az arcomat a kezembe, hogy oda sóhajtsak. Nem pillantottam még Raylára. Igen, az volt. Szorítottam a kezemmel a fejem, mert valamiért megint előtört belőlem a fájdalom. Egyszerűen éreztem az elmémet, ahogy elborítja, és még mindig csinálkoztam, hogy nem kötöttem ki azután az átok után a Mungóban. Az az átok után nem is tudom mennyi idóbe telt mire abbahagytam a remegést. Több hónap talán. - Aiden egy külön fogalom komolyan... - motyogtam aztán. Itt elhallgattam. Nem is tudom mégis mit vártam. Rayla úgysem fog semmit kérdezni róla, úgysem fogja mondani azt, hogy akkor mesélj róla, biztos okkal tette. Na persze, csakis a jó cél érdekében lesz valaki halálfaló. Jó vicc.
- Ismered a három főbenjáró átkot? - kérdeztem aztán csak úgy, és már én sem tudtam követni, hogy most fel akaro-e hozni az egész családmészárlás témát vagy nem. - Mert én is. Testközelből. - felhajtottam a maradék löttyöt a poharamból és már nem tudtam mit is kértem, de csak tartottam a poharat, amibe újból ott fénylett az alkohol, az erős pia.
Szóval hihetelen volt elhinni is, hogy valaki - aki nem Esther - akarjon tőlem valamit.
- Igen, Fraser, igazad van, akkor ne is legyünk barátok, tényleg!  Ne is próbáld elfogadni a segítséget, Ben. Szenvedj csak a saját kis Esther-kalitkádban.
- Nem tudom, kettőnk közül ki a fene volt egyfolytában olyan cseszett hűvös. Én kérek elnézést, Rayla Blake, hogy képtelen vagyok kiigazodni azon, hogy mit is gondolsz. Bocs már, hogy semmi hitem ninc lassan abban, hogy a barátom vagy-e vagy egyáltalán lehetnél valaha annál több. Mert amilyen hűvösen viselkedtél velem, nem igzaán tudom elhinni, hogy a barátod maradok egyáltalán - mondtam aztán én is egy kicsit indulatosan, bele sem gondolva abba, hogy mégis milyen szóval szóltam el magam, de szerintem akkor ez fel sem tűnt, csak kiengedtem. - Hogy jöjjek ki egy olyan kalitkából,aki még Esther előtt is zárva volt? Engedjelek be téged oda? Vagy komolyan mit akarsz kettőnktől? - szegeztem neki a kérdést. Mert nem tudtam, annyira bekavart és valahogy most hirtelen annyira fel is idegesített. Kiégtem tőle, mérges voltam, és talán ha ő is lépett volna felé, nem keveredtem volna ekkora slamasztikába, hogy két lány közzé szorulva vergődök. De nem kellett volna ráfognom, viszont arra nagyon is kíváncsi volta, hogy mégis mi a fenét gonodl akkor rólunk. És ha azt mondja, hogy nem tudom komolyan lefejelem az asztalt.
- Az anyám egy önző rohadék. Ne is beszéljünk róla... Nem akarok róla beszélni.
Szerettem volna megölelni. Szerettem volna azt mondai, hogy nem lesz jobb, ha minden elől így menekül, ha mindent így letagad, ha minden érzelmét így elsöpri, de mégis mi jogon mondtam volna neki ezt? Olyan vak vezet világtalan feeling lett volna, hiszen én is majdnem ugyan olyan voltam, mint ő. Szerettem volna azt súgni neki, hogy engedje meg, hogy megismerjem jobban, de ezek olyan elcsépelt szavaknak hangzottak, hogy ráhagytam. Akkor nem beszélünk róla. Hacsak nem fakadt ki random, de őt nem néztem volna sírós részegnek.
- Akkor igyunk az elcseszett anyáinkra - mondtam én is kissé letörten és ez igaz volt. Gonosznak hangzott, de az enyém i s elcseszett volt jelenleg és nem láttam semmi reményt arra, hogy rendbe jön-e valaha. Szóval emeltem a poharamat és kiittam a maradék szeszt belőle.
Aztán a földre borultunk, és csak csókoltam. Alkohol ízű volt, és édes, és olyan kellemesen borzongtam bele, hogy az Esthernél sem fordult elő. Az gépies volt, és mégis fojtogatóan kókuszos. De az övé sokkal érzelmesebb, sokkal elevenebb. Annyira másabb volt mint az a futó baleset-szerű csók a vásárban. Annyira akartam őt, annyira szerettem volna, ésannyira gyáva voltam, hogy nem mertem semmit se tenni. Féltem hogy megint elutasít féltem mit is érezhet így el is engedtem, megint. Lehunyva tartottam még a szemem, miközben éreztem a sáros padlót a hátam alatt. De valahogy a mi szenvedésünket sneki sem figyelte, még szerencsére így nem hitték verekedésnek sem. Úgy maradtam mert forgott velem a világ, nem tudtam hirtelen hol vannak az irányok.
- Oké, Benjamin, csak hogy tudd, most nagyon erőse gondolkozok rajta, hogy kiakadjak-e, vagy ne.
Sóhajtottam és kinyitottam a szememet. Az előbb éreztem, hogy Rayla lekászálódótt rólam, így most vlahogy összeszedtem az erőmet és ingatagon, a pultba kapaszkodva megpróbálltam két lábon megállni. A szabad kezemmel megdörzsöltem az arcomat is.
- Passz. Talán ezt is... nem is tudom tegyük semlegessé? Megint Jégkirálynő leszel? - néztem rá, most talán én voltam hűvös vele.

B   e   n   j   a   m   i   n


emozioni e altro ancora

2001. március eleje; Három Seprű; öltözet

csúnyaságok

- Aiden halálfaló volt.
Nem is tudom, hogy mit vártam. Hisz érezhettem, hogy valami van még valami a felszín alatt. De azt hiszem, hajlamos voltam itt is, még részegen is bevetni azt, amit mindig is, olyan sokszor. Az eltemetést. Mert ehhez értettem. És gyakran úgy éreztem, máshoz nem is igazán.
Alapvető, ösztönös reakció volt ez - eltolni mindent, amennyire csak lehetséges, hogy hozzám se érjen, ne fájjon, ne kelljen éreznem. Mert az érzelmek veszélyesek voltak. Nem volt rájuk szükségem, oké? Nem, nem, nem.
És most hirtelen elborítottak, mint ahogy ez nem is volt az első alkalom Ben társaságában. Fogalmam sem volt, mi a francért volt rám ilyen hatással, de zavart. Nem akartam belegabalyodni ebbe a sok hülye érzelembe.
Évekig olyan profin sikerült kizárnom mindent, mintha csak nem is léteznének. És most itt ültem, és remegett a kezem.
- Ismered a három főbenjáró átkot? - Meg akartam kérni, hogy hallgasson. Hogy fogja be, fejezze be, mert nem akarom ezt tovább hallgatni. Mert képtelen vagyok ezt tovább hallgatni, csak ülve itt, jelentéktelen és üres módon, tudva, hogy akármit is mondok, itt már semmi nem fog segíteni. Rajta? Rajtunk? Erre sem tudtam már választ adni.
Csak a reménytelenséget éreztem, ahogy elcsámcsog a bensőmön.
- Mert én is. Testközelből.
Elengedtem a poharat, mert féltem, hogy valahogy szétrepesztem az üveget, olyan erővel szorultak meg rajta az ujjaim.
Innen már könnyű volt összerakni a fejemben a sztorit. De nem akartam. Nem szomjaztam a részletekre. Ha nem gondolok rá, akkor nem történt meg, igaz? Ha kitörlöm a fejemből, akkor úgy hirtelen minden sokkal jobb lesz, igaz? Neki is. Nekem is. Nekünk is. Nincs ok, ami visszatartana, hogy ezt ne akarjam beletűrni a fejem szemetesébe.
És a francba is, azt kívántam, bárcsak képes lettem volna rá! És belegyömöszölni ugyanígy Ben kukájába is. De nem volt szupererőm. Nem... tévedek, mert volt... Egy bottal hadonászva szánalmas kis boszorka voltam. Ezen kívül pedig semmi több.
Éreztem, ahogy az ujjaim végigkúsznak kulcscsontomon, fel a nyakamig, át tarkómra, tincseim alá. Éreztem, ahogy remeg a kezem, és akárhogyan is haraptam rá a számra, nem akart elmúlni. Szerettem volna tenni ellene valamit, de tehetetlen voltam.
Rohadt tehetetlenek voltunk.
- Ennél már nem lehet rosszabb, igaz? - Az alkohol és a keserűség egyvelege úgy szétcsapott, hogy még kishíján fel is nevettem, ahogy csak hitetlenkedve belebambultam az előttem elterülő térbe. A szavak úgy gördültek rá a számra, hogy nem is igazán akartam őket kimondani hangosan. - Nem, nem. Ennél marhára de nagyon nem lehet rosszabb...
Én tényleg igyekeztem nem fulladozni a szavai alatt. De mégis úgy éreztem. Mondhatnám, hogy csak az alkohol tette, de nem - tökéletesen józanon sem lettem volna képes másként reagálni.
Aztán szerencsére témát váltottunk. Vagy valami olyasmi. Úgy értem, szerencsésnek gondoltam a dolgot, amíg fel nem dühített. Talán nem volt jogom dühöngeni ezek után, amit el mondott, de a francba is, őszintén - máshogy kellett volna bánnom vele, csak azért, mert meghalt a családja? nekem is szipogva pátyolgatnom kellett volna a lelkét? Nem voltam ez az ember. És nem hittem, hogy neki ténylegesen erre lenne szüksége.
Inkább arra, hogy kirázzák végre a depresszióból.
- Nem tudom, kettőnk közül ki a fene volt egyfolytában olyan cseszett hűvös. Én kérek elnézést, Rayla Blake, hogy képtelen vagyok kiigazodni azon, hogy mit is gondolsz. Bocs már, hogy semmi hitem ninc lassan abban, hogy a barátom vagy-e vagy egyáltalán lehetnél valaha annál több. Mert amilyen hűvösen viselkedtél velem, nem igzaán tudom elhinni, hogy a barátod maradok egyáltalán. Hogy jöjjek ki egy olyan kalitkából, aki még Esther előtt is zárva volt? Engedjelek be téged oda? Vagy komolyan mit akarsz kettőnktől?
Szerettem volna lekaparni a fa pult felső réteget a puszta kezeimmel.
- Komolyan, Ben? Mondd, emlékszel még a Valentin napra? Én próbáltam rád nem haragudni, tényleg. Még azután sem hogy porig aláztad saját magad és engem abban a kicseszett kávézóban. Még akkor sem, amikor kinyögted, hogy te küldted azt a levelet. És aztán? Olyan nemes egyszerűséggel smároltad le azt a csajt, bakker! - Már ekkor éreztem, hogy olyan szavak fognak feltörni, amelyeket alap esetben nagyon megbánnék. És amiket meg is fogok. - És nem is tudom, mi zavart jobban... Tényleg nem tudom. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, Ben. Az, hogy nem engem csókoltál meg? - Mondom. Kezdődik. - Nem tudom. Lehet. Nem tudom, mit éreztem aznap. És ha nagyon tudni akarod, még most sem tudom. Úgy látszik, nem tartozok azok közé a tizenöt évesek közé, akik már ennyi idősen is az érzelmi szintjük csúcsán állnak. De bakker, a leggázabb akkor is az, hogy fogalmam sincs, mi jót ad neked Esther. Azok után, hogy mindezt elmondtad... Pláne nem tudom. Miért akarsz minden áldott pillanatban visszaemlékezni Aidenre, miatta?!   - Mélyen beszívtam a levegőt. Igyekeztem magam lenyugtatni, de még mindig füstölögtem kissé. A kimondott szavak súlyát pedig abszolút, mintha meg se éreztem volna. - Szóval hogy mit akarok tőled, Ben? A barátságodat. Azt, amit eddig is. Segíteni, hogy ne csak feketében lásd ezt az egész szart... De most komolyan úgy érzem, hogy talán nem akarom többé.
Rosszul fogalmaztam, hamar rájöttem. Sokkal inkább azt kellett volna mondanom, hogy: úgy érzem, te ezt már nem akarod többé. Mert elmerülsz a kis sírós Esther burkodban, és ott maradsz, beletörődve a szarságokba. És az egyetlen dolog, ami megállított ebben, az az volt, hogy kezdtem kiszáradni... meg persze meg is unni.
Ennek örömére elfordulva lehajtottam még egy pohárral. Beszélhettem volna neki az anyámról. De nem éreztem volna ideillőnek. Nem éreztem egy szinten a problémáinkat - meg amúgy se akartam ismét felhozni. Senki előtt. Főleg nem magam előtt. Mert annyit se ért, hogy gondoljak rá... Szóval csak szokásomhoz híven, jó mély gödröt ástam neki, lenyeltem, és egy kis vodkával biztosítottam, hogy ott is maradjon.
Aztán valahogy egymás szájára keveredtünk.
A francba is, fogalmam sincs, hogy történt! Igazából az addigi összes gondolatomat elfelejtettem, amikor az ajkát az enyémre nyomta. Még az alkohol töménységén keresztül is mámorító volt a pillanat, és hirtelen meg se fordult a fejemben, hogy ez ne lenne helyes... Sőt, egyenesen úgy éreztem, hogy hirtelen végre minden kiürül a fejemből arra a néhány másodpercre.
Aztán amikor elszakadtunk egymástól, minden őrült erővel visszacsapódott az agyamba. És az édes lassításnak vége szakadt.
Nem is tudom igazából, mi járt a fejemben, ahogy feltápászkodtam. A székre inkább meg se próbáltam visszaülni, csak nekivetettem a hátamat a pultnak, és kifújtam a levegőt. Te jó ég! Mi a szar?!
Megdörzsöltem a homlokomat, és amíg azon töprengtem, mit is kéne erre lépnem, Ben is felküzdötte magát mellém.
- Passz. Talán ezt is... nem is tudom tegyük semlegessé? Megint Jégkirálynő leszel?  
Igyekeztem nem hangosan felprüszkölni. Jégkirálynő! Hirtelen felé fordultam és magasra vontam a szemöldökömet, ahogy magamat is megpróbáltam kihúzni... Nem mintha felérhettem volna hozzá, de legalább igyekeztem. Még a kezemet is csípőre raktam, hogy valami nagyon komolyan nézzek ki, és valamiért nem éreztem nevetségesnek a helyzetet.
- Hát, ha azt akarod... Bármi lehetek, amit csak akarsz. - Még ebben az állapotomban is érzékeltem, hogy ez a fejemben mennyivel jobban hangzott. Meg egy kicsit kevésbé szexinek, de hát, na... öhm… nem én tehetek róla...

[01/3/2001● RAYLA ●⭃ Akarlak ⥷]

01/3/2001
● RAYLA ●
⭃ Akarlak ⥷

tükörképem

Hogyan bocsájthatnál meg nekem?
Én sem tudom megszeretni magam.
Annyi vagyok, amennyi benned maradt belőlem. Miért nem hallom már a madarakat?
Szeress.

kontrol nélküliség

Ahogy semmit se reagált nem is nagyon tudtam eldönteni, hogy ennyire nem érdekelte-e az egész vagy csak megint menekült. De ahogy ráemeltem a tekintetem, miközben címszavakban beavattam, azt gondoltam, hogy nem rayla mindennél jobban akart eddig is segíteni nekem, próbált kirángatni abból az egész mocsárból, amibe már a szemöldökömig belesüllyedtem. Nem volt olyan, hogy leszarja. Ahogy ránéztem olyan mint aki minden rossz dolog elől menekülni akart volna. Talán előlem is azt akart, mert én magam is rossz dolog voltam az életében?
Igazából a helyzetünk nem volt olyan egyszerű, a történetünk nem volt olyan egyszerű. Nem lehetett csak úgy összerakni, hogy igen Aiden rossz útra tért és mindenkit megölt. Nem volt ilyen fekete-szürke azt gondoltam pedig évekig, hogy igen. Egyedül azt nem tudtam neki megbocsájtani, hogy elárulta azt, hogy hol éltünk, és mindent tönkre tett ezzel.Mit akarhatott? Hogy ha ott van köztük, minket nem bántanak? Nem értettem mit akart és nem is tudtam már meg sohasem.
Igazából tudtam, hogy Rayla azt akarja befogjam. Azt akarta hogy ne mondjam tovább, de egyszerűen csak bugyogtak belőlem a szavak. Mert miért is? Nem akartam, hogy Aidenbe azt lássa, hogy megőrült. Mert... nem is tudom.Még holtában is meg akartam védeni a testvéremet. Már ha az az életében nem sikerült.
- Nem az ő hibája. De mégsem tudok megbocsájtani neki. Nem ő ölte meg az apámat és a húgomat. Még akkor sem, ha rájuk fogta a pálcát. Nem ő vágta hozzám a crutiot, hanem mert ők így akarták. Ő is csak vesztese volt ennek az egész szarnak, és csak azért nem bocsájtottam meg neki, mert annak volt előzménye is. Ha olyan nagykos lett volna, mint aminek vallja magát, nem lett volna ez - tettem széles mozdulatot a kezemmel és dühösen lecsaptam az asztalra.
- Ennél már nem lehet rosszabb, igaz? Nem, nem. Ennél marhára de nagyon nem lehet rosszabb...
- Ó, ebben igazad van Rayla - hagytam rá talán indulatosan is. De azért egy ölelés jól esett volna. De miket is vártam ki reagálna egy öleléssel egy ilyen leforrázás után. Dühösen ittam ki a poharamból a maradékot. Aiden járt a fejemben. Írtam neki egy levelet,mert nem bírtam. Azt hittem jobb lesz, de mit is vártam? Ugyen olyan lett minden, és ez is dühített. A szavak dühítettek, amiket nem mondtam el neki. Se az apámnak, se a húgomnak. Se az anyámnak mielőtt teljesen idegkárosos nem lett. Magamra voltam mérges a sok elvesztegetett felesleges szavakra, amiket bezzeg akkor is hozzájuk vágtam. Ingerült voltam és dühös. Magamra, és mindenre. De aztán egy ingerült sóhaj után kifújtam magamból a feszültséget. - Ja, max ha Aiden feltámad, és akkor én biztos megölöm - mondtam ridegen belebámulva Rayla szemébe. A pia összakavarta az érzéseimet, pedig nem voltam sosem egy jéghegy, hogy rideg legyek bárkivel is. De itt egyszerre minden dúlt bennem, és hol ez csapódott ki belőlem hol az. Mintha egyszerre lett volna bennem egy rakat különböző Ben.
- Én voltam itt egyedül az  ahülye, aki neked esett ezzel a faszsággal, szóval bocs, meg minden. Felejtsd el, az úgyis könnyű, nem? - dörzsöltem meg közben a lüktető halántékomat. Csak múlt volna el a zsibalygó fájdalom és egyel kevesebb gondom lett volna ezen a napon itt a pulton.
De aztán valahogy a témaváltás sem lett jobb, és megint ugyan ott tartottunk. Egy helyben totyogtunk, mint az észeki sarkon lévő hóviharban mászkáló pingvinek. Egyet léptünk és hetvenet vissza.
- Komolyan, Ben? Mondd, emlékszel még a Valentin napra? Én próbáltam rád nem haragudni, tényleg. Még azután sem hogy porig aláztad saját magad és engem abban a kicseszett kávézóban. Még akkor sem, amikor kinyögted, hogy te küldted azt a levelet. És aztán? Olyan nemes egyszerűséggel smároltad le azt a csajt, bakker! És nem is tudom, mi zavart jobban... Tényleg nem tudom. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, Ben. Az, hogy nem engem csókoltál meg?
- Hát de hogy csókoljam meg azt a lányt aki nekem tetszett, de az meg folyton elutasított? Mégis hogy? Miért hiszitek azt, ti nők, hogy egyfolytában nekünk kell utánatok szaladni? És ha meguntam? ha beletörődtem, hogy veled nem lesz semmi, csak valami barátság? - mordultam rá, mert komolyan nem tudtam megérten, hogy miért volt pont rám kiakadva. Én próbálkoztam. - De tudod mit? Írd a számlámra, hogy túl balfasz voltam ehhez is - csóváltam meg a fejemet indulatosan. És csak zúdítottam rám tovább. Úgy tűnt aznap mind a kettőnk túlzásba vitt őszinteségi rohamot kapott.
- Nem tudom. Lehet. Nem tudom, mit éreztem aznap. És ha nagyon tudni akarod, még most sem tudom - na tessék erről beszéltem. És hogy lépjek egy olyan lány felé, aki mindenben bizonytalan, aki még nem érezte magát késznak arra, hogy rendszerezze az érzéseit? - Úgy látszik, nem tartozok azok közé a tizenöt évesek közé, akik már ennyi idősen is az érzelmi szintjük csúcsán állnak. De bakker, a leggázabb akkor is az, hogy fogalmam sincs, mi jót ad neked Esther. Azok után, hogy mindezt elmondtad... Pláne nem tudom. Miért akarsz minden áldott pillanatban visszaemlékezni Aidenre, miatta?!  
- És most mit szeretnél mit csináljak? Fogadjam meg, hogy nem gondolok rájuk? Hogy nem szembesülök minden nap azzal, hogy nem kellett volna elvennem húgom kedvenc játékát? hogy nem kellett volna apámmal összevesznem? Esther az egyetlen ép dolog, ami megmaradt a múltamból. És igen, egy nagy lúzer fasz vagyok, hogy beleragadtam a "hálójába", amit ki sem vetett. De akkor mondd el, hogy szerintem mégis mit kell csinálnom? Mert én sem tudom. Annyira nem tudom, amennyire te nem vagy tisztában az érzelmeiddel.
- Szóval hogy mit akarok tőled, Ben? A barátságodat. Azt, amit eddig is. Segíteni, hogy ne csak feketében lásd ezt az egész szart... De most komolyan úgy érzem, hogy talán nem akarom többé.
Esküszöm nem bírtam tovább, és ott is hagytam volna.
- Én se akarom ezt az egész szart, basszameg... - sóhajtottam. - Ha nem akarod a barátságomat, miért vágysz rá? Én akarom a tidédet Rayla, de így mégis hogy... - mondtam volna és tényleg készültem arra, hogy csak úgy ott hagyom. Mert nem lett volna érett az a viselkedés, de így teljesen feldühített ahogy megint mindent összekutyult. Aztán meg felém hajol és a földöm smárolunk, mintha nem is lett volna semmi az egész veszekedésből. Mintha nem lett volna az egész előzmény.
Megállt az idő, leperegtek a gondok, és nem létezett Esther sem, csak Rayla illata, az alkohol illata, a szájának a finom puhasága és kesernyés íze, a kezének érintése az arcomon. Az volt évek óta életem legszebb csókja és olyan cseszett egyszerűnek tűnt hirtelen minden, hogy még a mocsár is visszahúzódott tőle, hogy nem volt rajtam a múltam véres sárdarabos emléke.
Aztán persze elmúlt és minden ugyan olyan kusza maradt. Mint mindig, mert a világ legtermészetesebb dolga az, hogy minden dolog zavaros legyen. Bámultam rá, miközben a pultot markoltam. Megint mérges voltam, szomorú és összakavarodott.
- Hát, ha azt akarod... Bármi lehetek, amit csak akarsz. - Egy félmosoly jelent meg az arcomon, és nem is nagyon tűnt fel, hogy ez nem az alkoholtól volt, hanem bizony Raylától. Odacsúsztam hozzá a pult mentén és baromira nevettséges lehetett a látvány. Magamhoz húztam és megpusziltam a fülét, miközben belesutogtam.
- Akkor légy az enyém Rayla Blake. Mert akarlak. - és újra megcsókoltam, miközben beletúrtam a hajába nem izgatva magam azzal, hogy lehet szétcseszem a frizuráját.

B   e   n   j   a   m   i   n


emozioni e altro ancora

2001. március eleje; Három Seprű; öltözet

csúnyaságok

A részeg és a józan énemmel azért sok dologban hasonlítottunk viselkedés ügyileg. Persze, az nem írható a részeg Rayla számlájára, hogy minden habozás nélkül kibökte az érzéseit a fiú előtt, aki felé gyökereztek. Sőt, azt hiszem ki merem jelenteni, ezelőtt sosem beszéltem még ennyit arról, hogy mit is érzek... Mert minden annyira bonyolult volt. Túl bonyolult az én összetételemhez. Mindenesetre jó tudni, hogy spicces Rayla ilyenekre is képes.
Azt hiszem, ha nem lett volna bennem a pia, már itt hagytam volna. Nem az Aiden-es résznél. Nem annál, ahogy azt ecsetelte, hogy ölte meg Aiden, a testvére a családjukat. Inkább utána bántott, hogy egyáltalán meg se próbál megérteni.
Hiába öntöttük ki mindketten a lelkünket, mintha folyamatosan egyhelyben toporogtunk volna. Mintha nem értettük volna meg egymást. Én igyekeztem. De nem tudom, hogy ő is igyekezett-e. Képtelen voltam leolvasni róla, az arcáról. Úgy éreztem, mintha két nyomorék zsákként ültünk volna egymás mellett, akik képtelenek felfogni egymás szavait.
- Én voltam itt egyedül az  ahülye, aki neked esett ezzel a faszsággal, szóval bocs, meg minden. Felejtsd el, az úgyis könnyű, nem? - És megint ott volt az az él a hangjában, amit egyébként eddig nem szoktam meg, és ami azt sejtette velem, hogy igazából jobb lenne, ha valamelyikünk inkább felállna és kimenne. Én már most őszintén reménytelennek éreztem a köztünk kialakult helyzetet - bár tény, ebből a szempontból sosem voltam túlságosan kitartó. De az is tény, hogy őt valami fura okból, minden erőmmel magam mellett akartam tartani. Pont ezért is kezdett fájni, hogy nem jutunk dűlőre.
Másik szempontból meg, valószínűleg már rég felálltam volna hogy kivonuljak, ha totál józan vagyok - ismerve azon hevességemet -, és most sem voltam biztos benne, hogy csak a pia tartott a fenekemen. Talán az is, hogy bárhogy is, de muszáj volt megvédenem az álláspontomat, ha én valamit kitaláltam, legyen annak bármilyen ára - de ehhez már hozzászokott. Ha a békülést fel is adtam, azt nem, hogy nekem legyen igazam.
- Hát de hogy csókoljam meg azt a lányt aki nekem tetszett, de az meg folyton elutasított? Mégis hogy? Miért hiszitek azt, ti nők, hogy egyfolytában nekünk kell utánatok szaladni? És ha meguntam? ha beletörődtem, hogy veled nem lesz semmi, csak valami barátság? - És csak dühített, dühített és dühített. Ez sem segített rá a helyzetre. - De tudod mit? Írd a számlámra, hogy túl balfasz voltam ehhez is.
- Mikor utasítottalak el? Akkor, amikor bebájitalozva rámvetetted magad a kávézóban?! Jesszusom, Benjamin... Miről beszélsz? Mikor próbáltad felém kifejezni az érzelmeidet, amiket én elutasítottam? - Hitetlenkedve ráztam a fejemet. - Addig a rohadt levélig minden rendben volt. Mert tudod, valahogy megnyugtatott a tény, hogy te sem érzel semmit. Mert te mindjárt elballagsz, elmész és éled majd a saját életed, én meg itt maradok bezárva egy kastélyba. Komolyan, sajnálom, amiért nem próbáltam meg beléd szeretni, de tényleg!
Szerettem volna prüszkölve megrudgosni a pultot.
- És most mit szeretnél mit csináljak? Fogadjam meg, hogy nem gondolok rájuk? Hogy nem szembesülök minden nap azzal, hogy nem kellett volna elvennem húgom kedvenc játékát? hogy nem kellett volna apámmal összevesznem? Esther az egyetlen ép dolog, ami megmaradt a múltamból. És igen, egy nagy lúzer fasz vagyok, hogy beleragadtam a "hálójába", amit ki sem vetett. De akkor mondd el, hogy szerintem mégis mit kell csinálnom? Mert én sem tudom. Annyira nem tudom, amennyire te nem vagy tisztában az érzelmeiddel.
Esther, Esther, Esther… Engem szidott, amiért nem tudtam, mit is érzek, közben pedig ő sem volt tisztában a tettei miértjeivel. Vagy inkább Esther miértjével.
- Mit kéne mondanom? Nem vagy már kisifú, Ben. Akkor döntsd el te, mire van szükséged. Nem akadályozlak meg benne.
Szerettem volna nem lemondani róla, de nem ment. Nem tudtam tovább érvelni, mert a fejemben összefolytak a gondolatok, álmosodtam, dühös voltam és zaklatott. Nem is tudom, hogyan jutottunk idaig… De azt kívántam, bárcsak vissza tudnánk valahogy pörgetni az időt csaknem egy hónappal ezelőttre, hogy azon a hülye Valentin napon azt mondjam neki: Bocs, Benny, nem randizok fiúkkal, vagy valami hasonló faszságot. Akkor nem ültünk volna itt, mint két szerencsétlen, egymás mellett.
De akár az is segített volna, ha ennek a napnak véget lehet vetni. Mert rohadtul kész voltam már ezzel az egésszel... Még egy pohárral gyömöszöltem magamba, de nem segített. Csak idegesen dobogtattam az üveg falán.
Szóval mindebből következtetve, hogy jutottunk egymás szájáig? Biztosan megborult ez a rohadt világ, mert azt nem lehet, hogy ez komolyan megtörténik. És pláne nem lehet, hogy ezután az egész után még élvezem is.
Tényleg, nagyon sürgősen haza kellett volna már mennem. Szinte éreztem a fejemben az éles lüktetést, amely holnap reggel fogad majd - de lehet csak azért, mert hasonlót éreztem, ahogy felkászálódtam a földről. Ó, hé, még egy jó kis agyrázkódást össze kéne szedni mára, nem? Fasza lenne.
Ahogy beálltam előtte, mint valami hülye, tényleg nem fogtam fel, ezzel most mi a baj... Erre kinevetett. Kinevetett, baszki! Jó, igazából csak mosolygott, de nekem ez is felért egy kiröhögéssel. Hát már bocs, de én most épp nagyon komoly vagyok, mert már elegem van a fejedből!
Csak pislogtam, amikor közelebb jött, magához húzott, a puha ajkai pedig a fülemet érintették. És nagyon próbáltam úgy tenni, mint akinek a gerincén nem szalad végig ettől bizsergés.
- Annyira baromira...
- Akkor légy az enyém Rayla Blake. Mert akarlak. - Hogy tessék?
És ismét megcsókolt. Igyekeztem nem úgy hullani a karjaiba, mint valami hülye kitömött bábu, de a pia meg a veszekedés nagyon fárasztó kombináció, főleg, ha már amúgy is későre jár.
Nem is tudom, talán eszembe kellett volna jutnia, hogy van barátnője, miközben az ujjaim felkószáltak a hajába - oké, ez lehet, pont eszembe jutott, csak telibe tojtam rá. Vagy hogy ezt rohadtul nem egy kocsma közepén kéne csinálnunk, ahol bármilyen roxfortos évfolyam-vagy háztársunk megláthat... Vagy hogy ez semmi más, csak az alkohol, és nagyon gyorsan abba kéne hagynunk... De lám! Kinek nem jutott el semmi ilyesmi az agyáig? Nekem, nekem, nekeeeem…
Szóval nem is tudom. Csak a mellkasához simultam, hogy minden egyes rezzenését érezzem, és viszonoztam a csókjait. Úgy, mintha ez csak a lehető legtermészetesebb reakció lett volna. Úgy, mintha ez így rendjén lett volna.
Mert végül is, ezt teszik a barátok, nem?
Már semennyi levegőm nem volt, mire hátrébb húzódtam. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, de nem is izgatott. Csak egyet tudtam: nagyon sürgősen le kell feküdnöm aludni, mielőtt idegösszeroppanást kapok.
És ez egy olyan ritka gondolat volt, amely tényleg csak vész esetén ötlött fel.
Nyelvem hegyével megérintettem felső ajkamat, aztán mélyet sóhajtva eltoltam magam a mellkasától. Már ennyike mozdulattól is megremegett az egész világ körülöttem... de semmi baj, ez teljesen normális. Ez tökre normális.
A kezem magától lendült, hogy megpaskoljam a vállát, miközben elváltunk. Valahogy úgy, mint eddig akármikor, mint ahogy eddig megszoktam felé a reakcióimat. És én tényleg nagyon szerettem volna, ha képes vagyok felé vetni egy olyan mosolyt is, amivel elintézettnek tekinthetjük ezt az egészet... De képtelen voltam rá. Megpróbáltam. Nem futotta többre, mint valami halvány, szomorkás kis mosolyszerűségre, ami épp csak végigfutott a számon.
Igyekeztem... Tényleg, basszus. Annyira jó lett volna, ha képes vagyok rá. Ha nem fájt volna, hogy jelenleg úgy éreztem, senki nem ért meg. Még Ben sem.
Nem, határozottan nem tett jót nekem az alkohol. Mert basszus, hirtelen rám tört, hogy nem csak most, de egész rohadt életemben nem értett meg egy árva lélek sem.
Ellöktem magam a pulttól. Kikapartam a zsebemből egy kis pénzt, hogy a hölgy elé toljam, aztán megfordulva a kijárat felé siettem, hogy végre kipattanhassak a kellemes hidegbe, amely kicsit felfrissített, de még nem rázott helyre. Pedig nagyon szükségem volt most arra a helyrerázásra. Amilyen gyorsan csak lehet. A futás és az alkohol nem vált be... És sajnos úgy néz ki, Ben sem.
Szóval itt az idő kreatívnak lenni, Blake.