Pult

01/3/2001
● RAYLA ●
⭃ Akarlak ⥷

Hogyan bocsájthatnál meg nekem?
Én sem tudom megszeretni magam.
Annyi vagyok, amennyi benned maradt belőlem. Miért nem hallom már a madarakat?
Szeress.

kontrol nélküliség

Nem tudtam eldönteni, hogy a fülem a kocsma döbögésétől, az alkoholtól vagy az idegességtől dübögött annyira, hogy szinte nem is hallottam a hangomat, Rayla hangját. De Egyszerűen nem értettem őt és ő sem engem. Nem tudtunk egymásra odafigyelni, de igazából minde a ketten csak arra vágytunk, hogy megnyugtassuk egymást. Annyit kellett volna tennem, annyit kellett volna kiböknöm, hogy oké, én megértelek, amiért összezavarodott vagy, ki a fene tud tisztában lenni önmagával tizenöt évesen, és amúgy is bárhogy legyen megoldjuk. De egyszerűen nem jöttek a számra ezek a szavak. Csak az alkohol ittatta mámoros düh, kétségbeesás és szomorúság áradt belőlem kifelé, a várt kedves és megértő józan srác helyett. De mindegy is, mert úgyis csak egy örökös vesztes voltam. És nem tudtam még Raylának sem elhinni azt, hogy ez nem így volt. Nem is tudom mi kellett volna akkor ahhoz, hogy elhigyjem nem vagyok az. Minden cselekedetem minden szavam, minden él a hangomban csak azt sütötte, hogy abszolút elvesztettem az irányítást és a kontrollt.
Basszameg, de nem akartam őt elveszíteni, mégis semmit nem tettem ami azt sugallta volna felé, hogy amúgy igen is vele akarok maradni, és igen is jó lenne, hogy ha midnen olyan fazsán működne, mint a cseszett Valentin-nap előtt. Mert igazából kerestem hozzá az utat. Azt hittem meg is találtam, azt hittem, hogy azon az ösvényen tudok maradni, de olyan szinten letértem róla, és most tapogatózok a sötétben két nagyon távoli fénypont között, Esther és Rayla között, és csak érintem őket. Mind a kettejüket, mégis egyszerűen együkükhöz sem találtam vissza. Csak valami árny-énem volt velük, és önmagamat sem találtam. Három felé szakadtam, vagy talán több felé? Nem tudtam megmondani, és egyszerűen csak gabaolytam össze, gabalyodott minden.
Csak mondd ki, Ben, hogy vele akar lenni, csak mondd ki Ben, hogy sokkal fontosabb ő az életedben, mint Esther.
De a szavak nem jöttek. Ezek a szavak mintha fennakadtak volna valami alkoholos szűrőn és mielőtt kijöttek volna a számon teljesen feloldódtak.
Bárcsak lenne egy időnyerőm, hogy tökön rúghassam magamat.
De nem, nem volt smemim amivel jóbbá tehettem volna ezt a helyzetet, csak a jelenem volt amivel akkor rohadt szarul gazdálkodtam. Mert sak bántottam. És nem is tűnt fel. Mennyire nem értettem meg őt, mennyire nem értettük meg egymást. Mennyire reménytelennek tűnt ez az egész.
- Mikor utasítottalak el? Akkor, amikor bebájitalozva rámvetetted magad a kávézóban?! Jesszusom, Benjamin... Miről beszélsz? Mikor próbáltad felém kifejezni az érzelmeidet, amiket én elutasítottam? Addig a rohadt levélig minden rendben volt. Mert tudod, valahogy megnyugtatott a tény, hogy te sem érzel semmit. Mert te mindjárt elballagsz, elmész és éled majd a saját életed, én meg itt maradok bezárva egy kastélyba. Komolyan, sajnálom, amiért nem próbáltam meg beléd szeretni, de tényleg!
- Rayla, az egész viselkedésed olyan volt, hogy nem is akartad hogy közeledjek. És igen kaptál egy levelet, amit lehet komolyan gonodltam, mert reménykedtem, mint valami ostoba kölyök. De ha neked ennyire nem volt egyértelmű, hogy mondjuk nagyon is szerettem volna közelebb kerülni hozzád, nem mint barát, akkor sajnálom. És igen, talán jobb is, hogy pár hónap és vége. Akkor vége kettőnk között is. Hátha úgy nem ijesztelek el mégjobban. Ahogy azt eddig is nagyszerűen tettem. Mert nem akarom elvenni tőled azt a Raylát, akit annyira megkedveltem belőled - bámultam bele a szemébe, mert ezt igazán felfoghatta volna tényleg, hogy én mindenhogyan nagyon szerettem. - Nem azt akartam hogy belém szeress. Hogy is akarnám. Azt akarom, hogy legalább fogadd el, ha közeledek és utána utasíts el. De mindegy is. Hagyjuk - vontam meg a vállamat és eltoltam az üres poharat. Nem volt ingerem többet inni, így is már forgtt velem minden.
Olyanok voltunk mint a sín egymás mellett futottunk ki tudja hova, de valahogy sosem értünk össze, maximum egy pillanatra, hogy aztán ismét összevissza elváljunk egymástól. Hatalmas gócpontokban találkoztunk, ahogy egymásnak estünk a csók közben. Aztán megint elváltunk és így tovább ki tudja hányszor.
A csójka eleven volt és izgtott, mindenemmel kívántam, de azért képtelen voltam durva lenni vele. Nem akartam bántani mégjobban és azt akartam, hogy legalább azt érezze, hogy nem akarok neki fájdalmat okozni. Mert ha hozzá értem csak szeretettel tettem az előbbi harag nélkül. Mert nem tudtam máshogy tenni vele, ahogy a törékeny testét magamhoz szorítottam, és megincs csak megcsókoltam. A pulzéló légkört lefelejtettem, meg midnen mást is, és valahogy csak Rayla volt fontos.
Szerettem volna még az ölelésemben tartani szerettem volna érezni az illatát szerettem volna mindig így maradni, és még Esther arca sem jutott eszembe egy percre sem. Mert Rayla ilyen különleges volt. És nem is tudta, hogy ha vele voltam, ha így voltam vele, még egy pillanatra sem gondoltam a multamra. Pedig elmodnhattam volna neki ezt is, de nem tudtam. Csak csókoltam hol gyengéden hol vadul egészen addig míg el nem húzódott. Tudtam, hogy valami ilyesmire számíthatok tőle, ami még jobban összazavart, hogy mégis mi is volt akkor ott köztünk. Csak beleboxolt a vállamba, valami szomorú félmosollyal és kisétált a kocsmából. Utána akartam menni, de a pulthiz ragadtam. Szerettem volna mondani neki valami fontosat, de csak forgott velem a világ és hasogatott a fejem, kavargott a gyomrom. Felsóhajtottam. És eldöntöntöttem, hogy ezt az egy estét nem fogom eltuszakolni. Mert ez minden keserűsége ellenére egy fontos emlék. Amiben benne volt Rayla. És reméltem, hogy nem most vonult ki végleg az életemből. Mert akkor is fel fogom keresni. Mert tudnia kell, hogy nincs egyedül. AMíg én itt vagyok addig nem lesz egyedül.

● KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT! ●
⭃ A helyszín szabad! ⥷