Azt hiszem, hivatalosan is megőrültem. Soha életemben nem jutott volna eszembe ilyesmi… Persze most sem nekem jutott eszembe, hanem Ashleynek, a hatodéves hugrabugos lánynak, akivel mostanában lógtam.
- Ne már, Nira… Mit veszíthetsz? – kérdezte, miután harmadszorra is elvetettem volna az ötletet, hogy vakrandizzak egy ismeretlen sráccal. Értettem Ashley lelkesedését, hiszen pár hónappal ezelőtt ő is így jött össze Briannel, a griffendéles végzőssel, de… Tudtam, hogy rám az életben mindig más szabályok érvényesek, mint a többi emberre.
- De most komolyan! Ha nem érzed jól magad, majd kitalálsz valami kifogást és gyorsan lelépsz – tette hozzá. Vállat vontam és nagyot sóhajtottam.
- Végül is… egy próbát azt hiszem megér. Legfeljebb beégek megint, ahogy szoktam... – adtam be a derekam, mire Ash örömében sikongatni kezdett. Az igaz, hogy rám fért egy kis romantika… Utoljára tavaly nyáron volt egy rövid kalandom a párizsi nyaralás alatt, amikor meglátogattuk Beccával aput. Becca egész nyáron a pasija után ácsingózott, aki persze itt élt Londonban, és egyáltalán nem tudta élvezni a párizsi utat. Én viszont oda meg vissza voltam a városért. Végre eljutottam abba a korba, hogy apa hagyott egyedül csavarogni a városban, és én szinte minden percet azzal töltöttem, hogy bebarangoltam az egészet. Amellett, hogy imádtam Párizst, ez jó ürügy volt arra is, hogy leléphessek otthonról. Rosszul voltam ugyanis attól, ahogy apa és az új barátnője, Chloé enyelegtek egymással. Egyszerűen gyomorforgató volt. Mióta a szüleim elváltak, apám mintha újra húsz évesnek képzelte volna magát, és tíz évvel fiatalabb nőkre hajtott, akiket aztán érdekes módon maximum évente le is cserélt. Mintha lejárt volna a szavatossági idejük…
Volt rá okom hát, hogy minden nevezetes és kevésbé ismert helyet legalább háromszor bejárjak, és egy nap a Jardin des Tuileries parkban olvastam, élvezve a ragyogó napsütést, amikor… váratlanul megcsípett egy méhecske.
Felkiáltottam, mert rohadtul fájt… és erre odajött hozzám egy srác, aki nem messze tőlem cigizett a barátaival. – Hé, minden oké? Megmaradsz? – kérdezte, aztán elszaladt nekem a boltba vízért meg kálcium tablettáért, mert látta, hogy mindjárt elájulok. Ha valamit nem bírtam soha, akkor az az volt, ha megcsípett egy méh, vagy darázs… Sosem nézettem meg, hogy allergiás vagyok-e, de mindig nagyon rosszul lettem. Hát így ismertem meg őt. Julient.
- Kívánj kéz és lábtörést – ölelgettem meg Asht, mielőtt elindultam Roxmortsba. Persze hoppaoálni még nem tudtam, így kénytelen voltam gyalog menni, na meg ha tudtam volna sem töltöttem be a 17-et, hogy legálisan ugráljak a térben ide-oda. Séta közben felrémlett bennem, hogy milyen jó érzés is volt odáig lenni valakiért, még akkor is, ha az egész csak három hétig tartott. Életem eddigi legjobb nyara persze gyorsan elmúlt, és én ott találtam magam Newportban számos felejthetetlen emlékkel, és egy karkötővel a kezemen, amit Julientől kaptam búcsúzóul. Mindketten tudtuk, hogy a kapcsolatunknak nincs jövője, nem fogunk egymásra egy egész évig várni, hogy újra találkozzunk. Nekem ott volt a Roxfort, és ő is bentlakásos gimnáziumba járt. A legjobb volt az egészet ott és akkor lezárni, egymás hitegetése helyett. Hamar odaértem a Három Seprűhöz, ahova a találkozót beszéltük meg. A pulthoz léptem és fellélegeztem, amikor láttam, hogy ma nem Madame Rosmerta dolgozik. Az őt helyettesítő pultos csajszit egy kis extra borravalóval mindig rá lehetett venni, hogy alkoholt is kiszolgáljon.
- Egy pohár vörösbort kérnék, köszi – nyomtam máris a markába a csilingelő pénzt, hogy aztán leüljek egy üres asztalhoz. Kint is jó idő volt, de idebent kifejezetten meleg, úgyhogy levettem a pulcsimat, és a széktámlára dobtam. Örültem, hogy előbb érkeztem, így volt időm kicsit lenyugodni, mielőtt megérkezett Miles… a randipartnerem. A kviddics meccsekről már ismertem látásból, hiszen én is hajtó voltam, ahogy ő. De mindeddig csak köszönő viszonyban voltunk egymással. Mindössze annyit tudtam róla, hogy Miles Edwardnak hívják, hatodéves, griffendéles, és nagyon jól néz ki.
Nem csoda, hogy amikor a pultos csaj kihozta a boromat, gyorsan belekortyoltam egyet. Most esett le, hogy tényleg nem vagyok normális, hogy ezt bevállaltam...

Kábé két perccel azután az életmentő korty után befutott Miles. Asszem kicsit elsápadhattam, de nem biztos. Annak mindenesetre örültem, hogy most nem látom magam kívülről. Nyugi Nira, nyugi Nira, nyugi Nira… Mantráztam magamban, de persze nem igazán hatott.
- Hát szia. Bocsánat a kis késésért, de feltartottak – mondta Miles grimaszolva, mire legyintettem.
- Á, semmi gond, én is csak pár perce értem ide…
- Úgy látom, azzal elkéstem, hogy meghívjalak valamire... De azért remélem, hogy nem leszek annyira borzasztó társaság, hogy csak alkohollal lehessen elviselni – nevetett fel a srác, és erre már egy picit én is felengedtem Merlinnek hála. Elnevettem magam, mert ez tényleg egész vicces beszólás volt.
- Hát, ha nagyon unatkoznánk, maximum beiktathatunk egy egy-egy elleni kviddics meccset iszogatás helyett – mosolyogtam. Igen, azt hiszem, az jobb ötlet is lett volna, de már mindegy. Most hogy így felhoztam a kviddicset, igyekeztem ennél a témánál maradni, ez mindkettőnket érdekelt és egyikünknek sem volt kínos vagy ilyesmi.
- Egész jó a mostani idény, nem? Tök jó meccsek voltak… - kortyoltam ismét a borba, ami nagyon finom volt hála a jó égnek.
- Tényleg, neked vannak hosszútávú terveid a kviddiccsel, vagy csak a Roxfortban akarsz játszani? – érdeklődtem kíváncsian. Miles elég jó hajtó volt, és ha nagyon akarja, biztos bekerülhetne végzés után az egyik profi csapatba is. A magam részéről nekem pontosan ez volt a tervem a jövőmre nézve. Egyáltalán nem kötött le a tanulás, egyik órán sem éreztem azt, hogy hú, igen, én ezzel a területtel akarok foglalkozni. De amikor kviddicseztem, az egészen más volt. Szabad voltam, és semmihez sem hasonlítható érzés volt a seprűn lebegni, és gólt dobni a kvaffal, mire a nézők éljeneztek… Azt hiszem, azokban a pillanatokban tényleg boldog voltam.
Egész életemben ezt akartam csinálni. Persze a szüleim hülyének néztek emiatt, eleve varázstalanokként nem annyira érezték át ezt a sportot, hiszen nem járhattak meccsekre, elmondás alapján meg azért nem ugyanaz, mintha tényleg látja az ember. A nővérem, Becca volt az egyetlen, aki támogatott ebben, és amikor hazamentem a karácsonyi meg a nyári szünetben, rendszeresen eljött velem a közeli rétre edzeni. Nyilván nem szállhattam seprűre, de egy rögtönzött – fából és vaskarikából összeeszkábált – kapuval tudtam azért gyakorolni.
Ő meg volt olyan jófej, hogy megpróbálta kivédeni a dobásaimat. Na meg együtt futottunk és erősítettünk, hogy jó kondiban legyünk. Én az egészet azért csináltam, hogy ne jöjjek ki a formámból, ő meg azért, hogy a lehető legcsinosabb legyen és így magára vonja a srácok figyelmét. Engem nem izgatott, hogy neki mi a célja, a lényeg az volt, hogy gyakorolhattam és így egy kicsit egymáshoz is közelebb kerültünk, ami ránk fért. A válás után kezdtünk végre egész jóban lenni, a korábbi hadakozásaink után. Ahogy szétesett a családunk, mi épphogy közeledtünk egymáshoz. Valahol vicces volt, és öröm az ürömben, hogy ránk nézve pozitívan sült el ez az egész. Milesra néztem, és azon gondolkodtam magamban, vajon ő milyen családban nőhetett fel… Neki milyenek lehetnek a nyarai. De nem akartam lerohanni a kérdéseimmel, hisz nem tartottunk ott, hogy ilyen bensőséges infókat osszunk meg egymással.

Na talán mégsem lesz ez annyira gáz… Reménykedtem magamban, miután Miles első poénjára kicsit oldódott bennem a feszültség.
- Hát azt hiszem te épp nem vagy úgy öltözve, hogy ilyenekre vetemedj. Bár kétségtelenül nagyon csinos vagy – ejtett el egy újabb poént, némi bókkal megspékelve, mire akaratlanul is elpirultam. Persze tudtam magamról, hogy egész jól nézek ki, de ezt egy helyes sráctól hallani… hát, egyszerre esett nagyon jól és jöttem tőle zavarba. Persze igyekeztem leplezni, hogy engem ilyen könnyű zavarba hozni.
- Köszi... Amúgy a ruha nem okozna gondot, de a magassarkút persze le kéne cserélnem – mosolyogtam rá, miközben a pohár szárával babráltam. Próbáltam lazának tűnni, de nem biztos, hogy sikerült. Szerencsére most nem kellett ennél többet mondanom, mert rajta volt a sor, hogy feleljen a kérdésemre.
- Remek idény, az igaz. Nekem különösen az lett volna, megkeresett az egyik nagy csapat, de sajnos... nem egészen úgy alakult mint akartam – válaszolta.
- Ó, sajnálom… Mi történt? – kérdeztem kíváncsian. Tényleg érdekelt, mi sülhetett el olyan balul, hogy láthatóan elég rossz szájíz maradt benne az eset után. Miután kicsit elkalandoztam a gondolataimban, Miles mosolya térített vissza, amitől biztosan nem egy lány elolvadt már. Hát, én is beálltam a sorba most, ami azt illeti.
- Mesélsz magadról? Nem akarok túl bárdolatlan lenni, szóval csak azt osztasz meg, amit szeretnél, nem kíváncsiskodok feleslegesen. Csak szeretnék kicsit többet tudni rólad – mondta, mire elgondolkodtam. Mégis mit mondhatnék? De aztán a mosolya felbátorított annyira, hogy kimondtam az első pár dolgot, ami eszembe jutott, mérlegelés nélkül.
- Hát... tudod én varázstalan családból jövök, úgyhogy a kviddicsen kívül egy csomó mugli hobbim van, például szeretek zongorázni és lovagolni. Amíg mugli iskolába jártam a Roxfort előtt, kosaraztam is. Nem tudom, hogy ismered-e, az is egy labdajáték, de ott csak egy labda van és persze nem repülünk… - mondtam, majd tartottam egy kis szünetet, hogy reagálhasson.
- Aztán… a Roxfort első évében elváltak a szüleim, apám Párizsba költözött, én meg emiatt két évig a Beauxbatonsba jártam. Tavaly nyáron költöztünk vissza a nővéremmel anyához, és így visszajöhettem a Roxfortba, aminek örülök, mert itt sokkal jobb a hangulat. A Beauxbatons szörnyen sznob hely… - fejtettem ki őszintén. Lehet, hogy most ez így egyszerre kicsit sok infó volt, de egyszerűen jól esett elmondani neki. Ashleyn kívül nem sok barátom volt itt a suliban, és ugyan gyakran leveleztem a családommal, az nem ugyanolyan volt, mint mondjuk egy baráttal megosztani, hogy mi van velem. Meg hát tényleg ezek voltak a legfontosabb dolgok, amiket így első körben érdemes volt tudni rólam. Hagytam időt, hogyha szeretne, mondjon erre valamit, aztán felvontam az egyik szemöldököm.
- Na… Most te jössz – kortyoltam bele a boromba. - Ne kímélj! – nevettem rá.

Amint feltettem a kérdést a rosszul sikerült találkozójával kapcsolatban, máris derengeni kezdett valami…
- Nem olvastad a Reggeli Prófétában? – kérdezte Miles, mire elpirultam és bólintottam.
- Ja, hogy az a cikk rólad szólt? Sajnálom, hogy ilyen fordulatot vett a dolog. Pedig biztos szuper lett volna bekerülnöd egy profi csapatba – mondtam együttérzően. Hát igen, valószínűleg nálam is kiverte volna a biztosítékot, ha kiderül, hogy az edző, aki a csapatába hívott, egy szexuális ragadozó. Merlinnek hála vele még nem történt hasonló, de Beccával, a nővéremmel igen. Az egyik zongoratanára rányomult, amikor még csak 15 éves volt, és ha Becca nem mondja el apának a dolgot, el is durvulhatott volna a helyzet. Szerencsére még időben beavatta apát, aki teljesen kiosztotta a férfit és fel is jelentette. A bíróságon derült ki, hogy egy csomó lányt zaklatott ez az ember, és azóta börtönben ül. Becca lelki állapotára elég rossz hatással volt ez az egész, azóta nagyon nehezen bízik meg az idősebb férfiakban, legyen szó családi barátokról, vagy a gimnáziumi tanárairól. Sajnáltam Milest és reméltem, hogy ezzel a témával nem hervasztottam le túlságosan a hangulatot. Tény, hogy pletykáltak erről a Roxfortban, de valahogy hozzám sosem jutott el, hogy kivel is történhetett az eset. Ezek után az én életemre terelődött a beszélgetés, így remélhetőleg Miles is túltehette magát a dolgon.
- Érdekes, hogy mennyire hasonlítunk. A családom mugli, válogatott kosarazó lettem volna, ha nem kapom meg a levelem, így maradt a kviddics. Egyébként Skóciában élek anyával, a nevelőapámmal és a kishúgommal. Mármint papír szerint csak féltestvérek vagyunk és nem is annyira kicsi már, de ez mind lényegtelen – válaszolta. Meglepett, hogy ő is mugli családból származik, és hogy tényleg ilyen sok hasonlóság van köztünk. Elmosolyodtam, amikor elárulta, hogy válogatott kosarazó lehetett volna.
- Nahát, ez nagyon poén! És milyen poszton játszottál? Én irányító voltam – vittem tovább a szót lelkesen, aztán belekortyoltam a boromba. Le mertem volna fogadni, hogy ő is irányító vagy bedobó lehetett, a testalkata meg a kviddicses posztja alapján, de persze ez csak tipp volt. Számomra nem volt kérdés, hogy a kviddicsben hajtó leszek, szerettem ott lenni az események sűrűjében, számomra egyértelműen ez volt a legizgalmasabb poszt. Mondjuk az őrzők sem unatkoztak, az egyszer biztos, de fogó például nem lettem volna akkor sem, ha lett volna hozzá érzékem. A fogókról mindig úgy gondoltam, hogy olyan magányos farkasok lehetnek. Miles családi hátteréről nem akartam faggatózni. A saját bőrömön tapasztaltam, milyen fájdalmas tud lenni egy félresikerült házasság, és hát valószínűleg az ő szülei is elválhattak, ha utána féltestvére született egy másik apától, de persze ez nem biztos, más oka is lehetett, ami még rosszabb… Ha meghalt az édesapja. Nem akartam faggatózni, elvégre most beszélgettünk életünkben először egymással. Inkább maradtam a biztonságos témáknál, amikkel biztos nem okozok fájdalmat.
- Na és milyen Skóciában élni? Én még sosem voltam ott, de a képek alapján gyönyörű lehet…
Volt otthon egy nagyon vastag könyvünk, amit szívesen lapozgattam át időről-időre. Egy csomó kép volt benne európai országok tájairól, köztük Skóciáról is. A képeket elnézve szívesen elmentem volna Edinburghba és bejártam volna a skóciai nemzeti parkokat is. Szerencsés lehetett Miles, ha ott nőtt fel.

Milest valóban megviselhette a dolog, és ezen biztos az sem segített, hogy a fél suli ezen a sztorin csámcsogott egy ideig. Persze szerencsére ez is gyorsan lecseng majd, mint minden hasonló szenzáció, amint jön a következő sztori, amit ki lehet beszélni… A Roxfort már csak ilyen. Na meg hát nem csak a Roxfort, hanem valószínűleg minden olyan suli, ahova korunkbeliek járnak, legyenek muglik vagy varázslók, mindegy. Ebben szerintem nincs különbség közöttünk.
- Hát igen. Így jártam, majd lesz másik lehetőségem. Vagy nem – összegezte a helyzetet a randipartnerem, és erre már csak egy bátorító mosollyal feleltem. Nem akartam túltárgyalni a témát, már csak amiatt sem, mert nyilvánvalóan nem volt kellemes a griffendéles srácnak erről beszélgetni.
- Szintén irányítóként játszottam általában. Igazából minden posztot kipróbáltam, hogy megtudjam, melyikben vagyok a legjobb, végül az edző döntése alapján kerültem ebbe a szerepkörbe. Jó döntés volt, nagyon szerettem. A kosár egyébként nagyban megalapozta a kviddicses pályafutásom, ha nem kezdek el játszani, akkor lehet el sem jutok idáig. Sőt, szinte biztos vagyok ebben – mesélte Miles, és én lelkesen bólogatva hallgattam. Hát igen, az tuti, hogy én is a kosárnak köszönhettem, hogy volt olyan jó a labdaérzékem, hogy bekerülhessek a hugrás csapatba. Az edzések is elég kemények voltak, de Merlinnek hála elég edzett voltam a sportoló előéletemnek köszönhetően ahhoz, hogy felvegyem a ritmust a többiekkel. Amint a szülőföldje került szóba, Miles arca egyszerűen sugárzott, láthatóan nagyon feldobta ez a téma.
- Skócia... Csodálatos. Nagyon szeretek ott élni, a vadregényes tájak, az emberek, a hangulat... Ezt látni kell ahhoz, hogy megértsd, miről beszélek – mondta lelkesen.
- Hát igen, meg tudlak érteni! Tényleg csodálatos lehet! – bólogattam mosolyogva, aztán ismét rám terelődött a téma. Bár ne így lett volna.
- Ti most hol is laktok pontosan? Azt hiszem, az előbb ezt nem említetted – jegyezte meg Miles, mire ismét belekortyoltam a boromba. Hát igen… Egy téma, amiről nem szívesen beszéltem. A családom.
Igyekeztem röviden válaszolni, mert nem akartam ebbe most nagyon belemenni.
- Newportban élünk a nővéremmel és anyával, de a válás óta minden nyár felét Párizsban töltjük apámnál – mondtam, majd gyorsan témát váltottam. Egy első randin nem szívesen teregettem volna ki, hogy mekkora gáz van anyámmal, aki rendszeresen kapott idegösszeomlást és vonult szanatóriumba, hogy összeszedje magát valamelyest. Ilyenkor apánkhoz mentünk, aki az éppen aktuális, huszonéves barátnőjével foglalkozott a nap 24 órájában. Csúcs...
- Na és te mit tervezel a nyári szünetre? A családoddal töltöd a nyarat? – kérdeztem érdeklődve.

Őszintén szólva elkezdett kellemetlenné válni ez a randi. Nem igazán tudtunk miről beszélgetni már, mintha a kviddicsen túl megszűntek volna a közös pontok.
- Egyszer szívesen eljutnék Párizsba. Meg igazából akárhova, nem nagyon jártam még a királyságon kívül – mondta Miles, mire mosolyogva válaszoltam.
- Ha esetleg valamelyik nyáron úgy alakulna, hogy odautaznál, akkor szívesen megmutatnám a várost- ajánlottam fel előzékenyen. Hisz barátként szívesen megmutatnám neki a várost tényleg, csak ez a randi szituáció volt olyan félresikerült. Érdeklődve hallgattam ezután, hogy mit tervez a nyárra.
- Hát rengeteg időt szeretnék a családommal tölteni, aztán Margeal gondolom ismét rettegésbe taszítjuk Fortrose-t, sokat bandázok majd a mugli haverokkal és valószínű ismét elmegyünk kempingezni nyaralás gyanánt – mesélte.
- Ez nagyon jól hangzik! Biztosan nem fogsz unatkozni – mosolyogtam rá, majd kiittam az utolsó korty boromat.
- Neked milyen terveid vannak? Mármint azon kívül, hogy utazgatsz ide-oda – érdeklődött, és kis gondolkodás után én is beavattam a terveimbe.
- Nagyon sokat fogok lovagolni. Newportban van egy lovarda, ott él a lovam, Mandula, akivel már tíz éves korom óta kóborolunk együtt. Réten, erdőben, ahol csak tehetjük. Aztán a nővéremmel sokat fogunk edzeni megint, hogy formában maradjak a következő kviddics szezonra. Na meg szeretnék megtanulni néhány új dalt is zongorán – mosolyodtam el beszéd közben, ahogy arra gondoltam, milyen jó lesz végre nyugodtan, háborítatlanul játszani. Volt, hogy a szükség szobájában néha a Roxfortban is elrejtőztem zongorázni, de azért erre a sok tanulnivaló miatt ritkábban volt időm, mint a nyári szünetben, így egész sokat felejtettem sajnos. Sebaj, a nyáron majd sokat gyakorlok és újra menni fognak a kedvenc darabjaim – határoztam el magamban. Úgy éreztem, elérkeztünk a témáink végére, és ideje elbúcsúzni. Nem akartam megbántani Milest, de legjobb volt most befejezni a találkozót, még mielőtt tényleg kínosan éreztük volna magunkat. Nekem nem sikerült feloldódnom a társaságában annyira, hogy elkezdjek mélyebben mesélni magamról, őt meg láthatóan nem érdekeltem annyira, hogy vegye a fáradtságot és kérdezgessen. Na és ő sem volt épp egy szószátyár alkat, ahogy én sem. Akárhogy is, senki sem volt hibás, egyszerűen csak nem passzoltunk össze. Szerencsére volt egy mentőötletem arra, hogyan léphetnék le anélkül, hogy azzal megsérteném Milest.
- Ne haragudj, de nem érzem jól magam, eléggé fáj a fejem. Holnapra erős lehűlést mondanak, a hideg fronttól meg mindig migrénem lesz. Legjobb lesz, ha felmegyek Madame Pomfreyhoz és kérek tőle egy kis főzetet. Az általában segít, ha időben beveszem – magyaráztam bűnbánó arccal. Reméltem, hogy nem veszi magára, és nem gondolja, hogy azért mondom, mert kellemetlenül érzem magam.
– Örülök, hogy találkoztunk! További szép napot neked! – mosolyogtam rá még egyszer, aztán felálltam és az ajtó felé indultam.