Nagyterem

[Évzáró]

Évzáró

2001. június 25.

„Végignézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.”

Nem igazán érdekelt ma McGalagony beszéde. Talán azért, mert rendszerint pontosan ugyanazokat a szövegeket mondják el ezeken az alkalmakon, leszámítva azt a pár évet, mikor a háború a küszöbön volt, majd meg is történt. Valahogy akkoriban több volt a különös figyelmeztetés Dumbledore részéről. Persze nem volt kizárt, hogyha lett is volna hasonló ezen a napon, akkor nem hallom meg. A gondolataim egészen más dolgok körül cikáztak. Egyrészt a jobb oldalról hozzám préselődő Cassenen. Nem akartam most feladni ezt a dolgot, azt mondani, hogy vége lesz közöttünk mindennek… de valahogy még is ettől féltem. Jövőre már nem látom a kastélyt. Ez nem fog hiányozni, az viszont annál inkább, mikor őt megláttam a folyosón vagy azon zsörtölődött, hogy megint dohányzom az épületben.
Megérintettem a kezét az asztal alatt, miközben közölték, hogy a nyomik… khöm… a Hugrabug nyert. Egy vállrándítással intéztem a dolgot, végül is nekik sem árt, ha néha ünnep van. Gondolom Lancaster most büszke magára, nem nagyon izgatott ez sem. A tekintem hiába szegeződött egy ideig a tanári asztalra, hamarosan a szemem sarkából megint Cassent figyeltem, egyik ujjammal megcirógattam a tenyerét. Talán beszélni kellett volna arról, hogy mi lesz most… mert hát az biztos volt, hogy jövőre nélkülem érkezik majd ide vissza.
Hamarosan megjelentek az ételek az asztalon, de nem igazán volt étvágyam. Sőt némi görcsöt éreztem a gyomrom tájékán. Ez volt az utolsó estém a kastélyban, az utolsó alkalom, hogy Cassen egyenruhába láthat engem. De furcsa lesz kilépni az elvileg nagybetűs életbe… pláne azok után, amiket az iskola falai között éltem meg. Itt voltam a legszomorúbb és a legboldogabb is. Egészen olyan volt, mintha minden változásnak indult volna, még ha egy lépéssel közelebb is kerültem az álmomhoz: hogy szülész-medimágus legyek, mint az anyám. Bár igazából, ha van férfi bába, annak is nevezhetném azt, ami lenni akartam. Nem tudom, miért de valahogy ez egy elrendelt dolog volt. Ez volt a célom, mióta csak az eszemet tudtam.
– Attól még mert nem jövök ide vissza, nem akarom, hogy azt hidd, ennek vége lesz. Szeretném folytatni, szóval majd sokszor jövök Roxmortsba vagy a kastélyba. Azt hallottam, hogy a levéltárba könnyű kutatási engedélyt szerezni – Kacsintottam rá, majd odahajoltam, hogy lágy puszit nyomjak az ajkaira. Én nem szégyelltem az érzéseimet, még akkor sem, ha Fawcett professzor olyan pillantásokkal bombáz, amivel nem kéne. Bár még nem kaptam ilyet, de el tudom róla képzeli, hogy helytelenítené az étkezőasztal melletti csókolózást. Az a fickó halál nyálas… vajon mennyi ideig udvarolhatott Tachibanának? Biztosan beillett volna egy lovagregénybe.
– Sőt, te is eljöhetnél majd valamelyik szünetben hozzám a kollégiumba – magyaráztam. Talán Cassen is észrevette, hogy a hangom kicsit lelkesebb a szokásosnál, de nem érdekelt. Ezt el akartam neki hadarni gyorsan, hogy tudja, részemről ez nem csak egy múló valami.

 

TO; MINDEN MEGJELENŐ

2001. június 25.


"Álmainkban minden üdvöt
Csak lelkünkkel érezünk,
Azért égibb a gyönyör, mit
Álmainkban élvezünk."

A partim óta kicsit talán még közelebbi lett a kapcsolatom a diákjaimmal, egy-kettővel pedig aztán csak még inkább. Lehet azért, mert olyan hülye voltam, hogy megállás nélkül csak a baromságot beszéltem ott is, ők meg ebből azt szűrték le, hogy milyen laza a tanár úr. Nem tudom. Talán nem is ez a helyes hozzáállás a tanításhoz, de valahogy én mégis jobban éreztem az itt megtartott órákat, mint az akadémián. Kötöttebb volt, sokkal kötöttebb, de valahogy mégis élveztem az egészet. Meglehet azért, mert egy kicsit jobban lelkesedtek itt a diákok, nem fásultak be a sok vizsgától, mint a Godrikon.
Megtapsoltam, mikor az igazgatónő bejelentette a nyertes házat. Az igazat megvallva így a tanév végére egész szoros lett a küzdelem a Mardekár és a Hugrabug között, még azzal is megpróbálkoztam a tanáriban, hogy fogadásokat kössünk, vajon ki nyer, de sajnos Lancaster és Fawcett professzor nem igazán tűntek versengőnek. Úgyhogy elég gyorsan lehurrogtak… nem tudják ezek, mi a szórakozás. Egyébként én magam is a Hugrabugra fogadtam volna, elég szépen teljesítettek az én óráimon is.
Csak akkor kezdett a tekintem egyre többször a Griffendél asztala felé terelődni, mikor már előttünk volt az étel. Nem volt étvágyam, de azért magam elé vettem egy kis édesburgonyát és sült húst, kortyoltam egy nagyot a töklevemből… aztán megint a pirosak felé pillantottam. Már nem Taniát kerestem ott, nem akartam magam tovább gyötörni miatta… hanem Sally Sykse volt az, akit szívesen megnéztem volna. Tudom, hogy nem helyén való, hiszen Reed és Willow is jelezték, hogy a lány fél tőlük. Egy darabig én is így éreztem, pedig nem vette fel az óráimat, de akárhányszor meglátott a folyosón volt valami az arckifejezésében, ami ijesztő volt. Egy ideig azon gondolkodtam, hogy Arest kérdezem ki, mit kéne ilyen helyzetben tenni, hogy kicsit jobban érezze magát Sally. Aztán eljött a bulim napja és hirtelen minden megváltozott. Ő maga ért hozzám és követelte rajtam a körtés desszertet… fura. Éreztem, ahogy a gondolatra furcsa forróság jár át és a szívem is zakatolni kezdett, mikor végre megpillantottam a göndör tincseket az asztalnál.
– Jól van, kolléga? – kérdezte Flitwick professzor mellettem, furcsa cincogó kis hangján. Én pedig csak bólintani tudtam. A torkom és az ajkaim annyira kiszáradtak, hogy felesleges lett volna megpróbálkoznom a szavakkal. Csak felemeltem a poharamat és gyorsan lehúztam az egész adag töklevet. Kellemesen hideg volt, ami most kicsit felrázta a szervezetemet. Azt azonban már biztosan tudtam: még egy nyár szívás következik.

[az utolsó vacsora]

az utolsó vacsora


2001. június 25.

Finoman Jasper vállára hajtottam a fejemet, amikor végre az igazgatónő hangja belepte a Nagytermet. Ha lehetett volna, nagyon szívesen átugrottam volna ezt a beszédet, és most nem csak a vacsora miatt. Hogy őszinte legyek, nem voltam túlzottan éhes - helyette valami más kavargott a gyomromban, ami egyszerre volt jó és furcsán kellemetlen. Egyrészt, hiszen a vacsorák mindig jók voltak, kaja, édességek, meg persze közben idegesítően közel fészkelődhettem Jasperhez. De a tudat, hogy ez volt az utolsó, hogy holnap hazautazunk... Pedig közben én már tényleg nagyon vártam, hogy végre találkozzak Elliottal. És ez az év sokszor nagyon nehéz volt, inkább szerettem volna otthon lenni. Kivéve persze most... Ki érti ezt?
- Tudom, ez az év nem volt egyszerű. Egyikünknek sem volt az. Mégis arra kérlek titeket, hogy ne izguljatok vagy féljetek. Mi, ahogy eddig is, mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy a Roxfort ugyanolyan biztonságos és nyugodt hely legyen számotokra, mint eddig. A Hollóhátasok asztalánál ma eggyel kevesebben ülnék. Viszont szeretném, ha tudnátok, hogy ilyen tragédia nem fog még egyszer megismétlődni. - Erre halkan beszívtam a levegőt. Még midig elevenen égett bennem a Halloween estéje. Nora holtteste... Igaz, nem ismertük egymást, de attól még ő is ide járt, neki is a Roxfort volt az otthona, voltak barátai, családja, akik hazavárták... Igazából akármelyikünk lehetett volna. És talán ez az, ami kiborítóbb. Még hogy nem fog megismétlődni... ugyan már!
Annyira elrágódtam ezen a dolgon, hogy az is csak késve tűnt fel, hogy a Hugrabug nyerte idén a kupát. Jasper puha ujjaira figyeltem fel, ahogy összefonódtak az enyémekkel, én pedig felpillantottam az arca felé, aztán onnan tovább a plafonra, ahogy átsuhant ott valami sárga izé... borz, vagy mi is az ő címerállatuk.
- Óóó... - mormogtam halkan, jelet adva az elégedettségemnek. - Mindegy, úgyis mi vagyunk a jobbak. Jövőre megnyerjük.
Azért félig hátrafordulva Sophie-ra mosolyogtam, ha összeakadt vele a tekintetünk a tömegben, és így vetettem egy pillantást a szolidan tapsoló kékekre is. Aztán inkább visszafordultam, és azt élveztem, ahogy Jasper a tenyeremet simogatja. Megjelentek előttünk az ételek, de egyelőre nem mozdultam meg. Így most nagyon jó volt. Még akkor is, ha mardosott a tudat, hogy mi lesz jövőre.
– Attól még mert nem jövök ide vissza, nem akarom, hogy azt hidd, ennek vége lesz - szólalt meg hirtelen, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. - Szeretném folytatni, szóval majd sokszor jövök Roxmortsba vagy a kastélyba. Azt hallottam, hogy a levéltárba könnyű kutatási engedélyt szerezni.
Felé fordítottam a fejem és belevigyorogtam a rövid kis csókba. Ezt azután sem igazán tudtam letörölni, hogy elhúzódott.
- Hmm... oké - bólogattam, és igyekeztem elnyomni a bennem pattogó kislány, aki legszívesebben rávetette volna magát. Mégiscsak egy asztal közepén ülünk, na... - Tetszik az ötlet. Tudod, egészen megkedveltelek... túlságosan hiányoznál.
Nyomtam még egy csókot az ajkaira, aztán gyorsan visszafordultam előre, hogy magam elé húzzak valami pitét a tányéromra. Nem hazudtam. Talán egy kicsit túl hamar kötődök, ez is igaz... De ez most egész biztosan valami más volt. Éreztem.
– Sőt, te is eljöhetnél majd valamelyik szünetben hozzám a kollégiumba – vetette fel Jasper, miközben lenyestem a pitém sarkát, és megkóstoltam. A szavaitól az egész helyzet könnyebbé vált, még az a rossz gyomorgörcs is feloldott gyomromban... A félelem, hogy talán ennyi volt. Mert ha nem is mondtam ki, én sem akartam ezt ennyiben hagyni. És végülis, semmi sem lehetetlen, ugye? Csak mert egyszer nem jött össze, az nem jelenti azt, hogy soha nem is fog. Közelebb hajoltam egy kicsit, és nyomtam egy áfonyaízű csókot a szájára.
- Megbeszéltük - mosolyogtam rá, aztán visszafordultam a pitém felé. - Te is átugorhatnál hozzánk nyáron, ha van kedved. Tudod, általában ezek az otthon töltött idők elég kaotikusak nekem, de megoldjuk. Apám rajongna érted.
Vagyis az apáim... Tényleg, vajon hogyan reagálna Elliot? Talán be se engedné a házba. És Nat? Ezen azért vigyorogtam egy sort, de aztán folytattam a vacsorámat - persze arra tökéletesen ügyelve, hogy ugyanolyan szorosan fészkelődjek oda a meleg oldalához, ahogy eddig is. És kiélveztem a pillanatot, még akkor is, ha ez volt az utolsó.

[ღ Még mindig nem akarok hetedéves lenni ღ]

ღ Még mindig nem akarok hetedéves lenni ღ

a Nagyterem népe

(2001. június 25.)

Nem, nem.
Nem nem nem nem.
Neeeem nem állok én erre készen. A felnőttségre, az egyetemre, a nagyvilágra, arra, hogy elmenjek ebből a suliból. Én komolyan nem. Még csak 16 éves vagyok, és az iskola meg elvárja tőlem, hogy legyek felnőtt. Emberek, a kamaszkor közepén járok, az egész életem egy nagy izé. Igen, egy nagy izé, és nem tudom mit tegyek. Meg kellene keresni az apámat, de lehet nem kéne. Azt hiszem beleszerettem Teddy Jonesba, de amúgy már hányadik belezúgásom ez valakibe? Komolyan teljesen szét vagyok esve, és még Rose néni miatt is aggódom.
Szóval nem, nem, nem. Nagyon nem akartam én ezt a hatodéves évzárót. Amúgy is az iskolában jobban biztonságban érzem magam, mint otthon ráadásul ott van ez a hülye heg is a csuklómon, ami miatt meghalt itt egy diák, és ott a hülye lista, és nem is tudom. Túl ijesztő most az, hogy egyedül legyek abban a kis házban a világ végén. Miért nem élhetek Londonban?
Oké, nyugalom Sophie, nyugalom. Vannak barátaid, tudsz velük találkozni. Csak semmi nyugalom, őrizzük meg a pánikot. Vagy ez a mondás fordítva van? Egyáltalán miről is beszél az igazgatónő? Oké, szedd össze magad Sophie, és figyelj. Amúgy merre lehet Ave? Hmm.
A nyakamat tekergetve körbe pislogok, amikor hirtelen minden sárga lesz, és a Hugrás asztal megőrül. Igen megőrül, mert mindenki ugrál és én hirtelen nem is értem, hogy mi történik, de aztán valamelyik alsóbb éves belevisít a fülembe, hogy a mi házunk győzött. Ezután mér én is tökre vidám vagyok és velük ugrálok, meg ölelgetek mindenkit, szóval osztogatjuk a Hugrás szeretetet. Remélem Rayla nem kap mondjuk ettől ideggörcsöt. Közben végre összeakad a tekintetem Ave szempárjával és lelkesen csápolok felé, hogy sziaaaaaa, meg ebbe van egy olyan is, hogy de cukik vagytok Casperreeeel. Szerettem volna még valamit üzenni neki, de a csápolás tekintetében elég szűkösek a kommunikációs készleteim.
Aztán miután minden háztársam nagyjából lenyugszik, most úgy néznek ki, mint akik túl sok cukorkát ettek, lopva megkeresem Teddyt is a Mardekárosok asztalánál, hogy aztán vörösen visszaforduljak, és zavartan bámuljam magam előtt a kajákat. Még félénken Mira felé is pislogok egy sort meg mosolygok is. Jesszusom,miért ilyen bonyolult az élet?
Mondtam már, hogy nem állok készen arra, hogy hetedéves legyek?

Kedves Diákok!

Köszönjük a részvételt, az Évzárót ezennel lezárom, a
nyári vakáció pedig hivatalosan is kezdetét veszi!
Gratulálunk a Hugrabug tanulóinak, a jövő
tanévre pedig mindenkit frissen és üdén várunk vissza!


Minerva McGalagony igazgatónő