Avery Cassen

AVERY CASSEN

Alapok

jelszó || "ahova Elliot bácsi befér oda be is megy..."
így ejtsd a nevemet || évöri kásszön
nem || nő
születési hely, idő || London, 1983. október 18.
horoszkóp || mérleg
kor || 16
vér || félvér
évfolyam || ötödéves

A múlt

1996. július vége

Még sosem rajzoltam baglyot.
Elmélyülten satírozgatom a madár szárnyát, hogy minél sötétebbnek tűnjön, és ha már színes ceruzát most nem szeretnék használni, ezt a grafitommal oldom meg. Közben folyton-folyvást felpillantgatok a madárkára, aki a fenyő egyik hosszú, masszív ágán pihen, és már percek óta engem vizslat sárgás szemeivel. Aranyos, fülszerű tollaival a fején olyan, mint egy rosszul sikerült macsek, így igyekszem minél hamarabb megörökíteni, mielőtt elreppenne. Talán inkább az egyik kötelezőt kéne bújnom, ahogy Karen azt kiadta parancsba, de semmi kedvem hozzá, amikor itt ez a gyönyörű állat. Úgy figyel, mintha tisztában lenne vele, mit csinálok, miközben szemei körül kicsit sötétebbre színezem a tollakat. Amikor a körvonalakkal nagyjából megvagyok, kicsit távolabbról is megszemlélem a rajzomat, összemérem a madárral. Tetszik. Nem tökéletes, de tetszik.
Idén szeptemberben, amikor vége a nyáriszünetnek, és visszamegyek a suliba, szeretnék jelentkezni rajzszakkörre. Nagyon szeretek rajzolni, és bár nem érzem magam a legtehetségesebbnek, szeretnék rajta fejleszteni. Karen azt mondta, hülyeség, apa csak megvonta a vállát, de én úgy döntöttem, szeretném. Ezt is be fogom mutatni. Már van egy egész kis mappám, amiben a kedvenc rajzaimat gyűjtöttem össze.
Annyira belemerülök a tollak és a csőr finomítgatásába, hogy fel sem tűnik, ahogy valaki felfelé siet a lépcsőn. A lépéshangok szinte elvesznek, pedig az ajtóm félig nyitva is van, de csak akkor riadok fel, amikor az kivágódik, neki a szekrénynek, a kezem pedig megcsúszik, és durva csíkot ejtek a lapon, a bagoly fejének jobb oldalán.
- Hát te meg mit csinálsz? – förmed rám az ismerős hang. – Nem megmondtam, hogy a kötelezőket olvasd? Egyáltalán mi ez, valami macska?
Összeszorított szájjal leteszem a ceruzát, és fejjel lefelé fordítom a lapot, hogy ne lássa. Zavar és szégyen keveredik bennem, de igyekszem nem kimutatni: az csak megerősítené, és én azt nem akarom látni.
- Amúgy is, miről másoltad ezt? – folytatja tovább, miközben én legszívesebben a padlóm alá süllyednék, onnan pedig le tovább a földszintre. – Hahó, kérdeztem valamit! Biztos érdekesebb, mint az, amit csinálnod kéne, szóval hadd halljam.
A hangneme már rég nem kéne, hogy bántsa a fülem, de képtelen vagyok megszokni. Olyan éles, mint a penge, minden egyes szava mar, mint a bors.
- Ez egy bagoly – szólalok meg lassan. – Ott ül a fán.
Amint kimondom, már tudom, hogy hibát követtem el. Karen lesajnáló horkantásából és abból, ahogy áthajol az íróasztal felett, már tudom, mire készül. Utána kapok, hogy megállítsam, de addigra erősen megdübögteti az ablaküveget, a bagoly pedig riadtan elszáll, és pillanatok belül volt, nincs.
- Ne! Miért volt ez jó? Miért üldözted el? – A hangom remeg a dühtől és a visszafojtott kétségbeesésétől. Utálok veszíteni, ő pedig mindig legyőz, minden egyes alkalommal.
Felkészülök az éles hangnememért járó szidásra, de az váratlanul elmarad. Amikor felnézek rá, rideg, zöld szemei a madár volt helyét fürkészik, és olyan kifejezés ül arcán, amit nem ismerek.
Karen két éve lakik nálunk, és hiába panaszkodik egyfolytában, tudom, hogy imád itt élni. Apa pénzeli, nagy házban élhet és a legjobb dolgokat veheti, csak épp itt vagyok én is. Sosem tartottuk túlzottan a kapcsolatot a rokonainkkal, amit sose értettem, de miután Karent megismertem, arra gondoltam: ha mindegyik ilyen utálatos és bunkó, akkor nem is baj.
Karen az első pillanattól utált. Én pedig viszonoztam ezt – most pedig csak igyekszünk túlélni egymás mellett.
Gondolataimból a kopogás ráz ki. Olyan hangos, hogy összerezzenek, és tudtommal nem várunk semmilyen vendéget, a postás pedig nem kopog. Karen még mindig nem mozdul, szóval lekúszom a székemről.
- Kinyitom – motyogom, mert tudom, hogy ez lesz a következő lépés.
- Ne! – kiált fel hirtelen. – Maradj a szobádban.
Annyira megdöbbenek a reakciójától, hogy csak figyelem, ahogy lerohan a lépcsőn, de a helyemen maradok. Fogalmam sincs, mi történt – de végül inkább csak nekilátok annak a kötelező olvasmánynak, miután a baglyot az egyik fiókom aljára gyűröm.
---
- Én is azt hittem, Rowan, én is! Semmi jele nem volt, hogy ez a kis nyomorult is… olyan lesz.
Az előszoba falának dőlve hallgatom Karen szavait, ahogy félig suttogva minden bizonnyal engem szid a telefonban, én pedig igyekszem a lehető legnémább csendben maradni. Már este van, lassan tíz óra, de nem vagyok álmos – egy ideig fetrengtem az ágyamban, de aztán meghallottam Karen hangját, amikor kimentem mosdóba, és valahogy nem bírtam ki, hogy ne settenkedjek le a lépcsőn, és hallgassak bele a beszélgetésükbe.
Egyébként nem szokásom, de miután a nap elkövetkezendő felében Karen nagyon furcsán viselkedett, nem bírtam ki. Túlságosan hajt a kíváncsiság, hogy mi történt, ami még őt is kibillentette a komfortzónájából.
- Igen, persze, hogy ez az a levél! El tudom olvasni! R-O-X-F-O-R-T! Ez gondolom nem egy befizetendő számla. – Karen idegesen szedi a szavakat, és úgy magyaráz apának, mintha már hatszor elmondta volna ezt a részt. Talán már meg is tette.
Közelebb nyomakodom a falhoz, és összevonom a szemöldökömet. Mi az a Roxfort, és mi köze ennek hozzám?
- Igen, és ez az egész a te hibád! – Karen folytatja, ahogy egyre csak gyűlik a hangjában az ingerültség, és ettől egyre hangosabban beszél. – Megmondom, mit teszünk. Elrakom olyan mélyre ezt a levelet, amennyire csak tudom, a drága kislányod pedig marad tökéletesen normális. Senki sem kényszerítheti, hogy cirkuszi bohóccá váljon, aki egy darab bottal hadonászik.
Elgyengülnek a lábaim – fogalmam sincs, miről beszél, de hangjából úgy süt az undor és a harag, hogy azt már mellkasomban érzem.
- És tudod mit? Ez az egész a te hibád, Rowan Cassen. Ha annak idején nem veszed el azt az idióta Elisabethet, akkor most ő sem lenne itt, és mindannyiunk élete normális lenne!
Ledermedek, amikor az anyukám nevét hallom. Tudom, hogy Karen megölne, ha megtudná, hogy végig az ajtó előtt állva hallgatóztam, és azt is tudom, hogy butaság lenne lelepleznem magam. De irdatlan harag gyűlik bennem, amikor anyát becsmérli. Összeszorítom a kezem, olyan erősen, hogy már fáj, és hirtelen úgy érzem, a lábaimat már nem is én mozgatom. Ellököm magam a faltól, és befordulok a konyhába – amikor Karen meglát, a gránitpultra ejti az addig minden bizonnyal kezében szorongatott papírdarabot.
- Rowan, most leteszem… Hát te meg? – rivall rám, miközben gyorsan megigazítja fekete, borzos kontyát, mintha csak a nap érdektelen tv műsorairól beszélgettek volna apával. – Azt hittem, már…
Amikor megszólalok, a hangom sem az enyém.
- Mi az? – A levélre mutatok a konyhapulton. – És miért beszélsz így anyáról, miközben nem is ismerted?
Karen arca egyről a kettőre megváltozik, düh csillan zöldes szemeiben, de nem hagyom magam – nem, többet nem. Nem hagyom, hogy ezt tegye velem, hogy így beszéljen a családomról. Anyáról. Karen leszáll a székéről és ellöki magát a pulttól, de egyelőre nem jön közelebb.
- Ó, nagyon is jól ismertem – fröcsögi, miközben felkapja a levelet, és ketté hajtja. – Elég jól, aranyom! Ne szólj bele olyanba, amihez semmi közöd.
- Nagyon is van közöm hozzá! Rólam beszéltetek, meg akarom nézni azt a levelet! – Titokban remény gyúl bennem, hogy talán valami anyával kapcsolatos. Talán magától anyától…!
- Na, majd biztos te fogod megmondani, te kis taknyos! – hergeli tovább magát Karen, aztán közelebb jön. – Na idefigyelj! Ha jót akarsz, akkor most felmész a szobádba és behuppansz a szép kis ágyikódba, hacsak nem akarsz részleteket hallani, hogy az őrült anyád nem is volt olyan tökéletes.
- Ne beszélhetsz így anyáról! Csak irigykedsz rá, amiért neki boldog élete volt, te pedig egy senki vagy! – Gondolkodás nélkül dobálom felé a szavakat, és kiabálok vele. A felnőttek iránt érzett tiszteletem minden egyes cseppje eltűnik, akkora dühöt érzek magamban, hogy nem bírom türtőztetni.
Karent még nem láttam dühösebbnek. A fiatalos arcát olyan ráncok torzítják el ebben a pillanatban, hogy sokkal idősebbnek tűnik a koránál. A szeme veszélyesen csillan, de mindez annyira gyorsan történik, hogy már esélyem sem marad hátrahőkölni – a tenyere durván csattan az arcomon, az ütés erejétől pedig még meg is tántorodom, hogy a félfának ütközzek. Egyszerre ég és zsibbad az egész arcom, és hiába szorítom rá a tenyerem, nem múlik, pedig gyűlölöm érezni.
- Igazán? – ordítja. – Anyád egy senkiházi szörnyeteg volt, semmi más!
Összeszorítom a szemem. Szavai a fejemben cikáznak – ahogy anyát illeti a gonosz szavaival. Ahogy velős megjegyzéseket tesz rám. Ahogy a háta mögött szidja apát, közben pedig fürdik a luxusban, amit ő teremt neki. Egyszerűen csak… minden. Egyszerre fáj, hogy az ágyamba akarok kuporodni, és egyszerre dühít fel annyira, amennyire egy tizenkét éves kislánynak nem szabadna éreznie a dühöt.
A sikongó gondolataimon át csörgést hallok – mintha szilánkok lennének, amelyek apró kis darabokra szakadva peregnék be az egész konyhát. Egy pillanatra úgy érzem, csak képzelődöm, de aztán Karen sikítani kezd, én pedig megérzem, ahogy apró darabkák végzik fedetlen bőrömön.
Nem merem kinyitni a szemem – pillanatokba, talán percekbe, talán órákba telik, mire ezt sikerül megtennem. Az egész konyha üvegszilánkokban úszik, a kezem pedig véres, de hamar rájövök, hogy az arcom miatt, és nem a szilánkok végett. A baloldali fal helyén, amelyet üveg fedett, szinte csak a keret maradt. Ha pedig tovább vezetem a szemem, egy vaskos fenyőágat pillantok meg félig a pulton, féli a csempén feküdni – a szél belekap a hajamba, ahogy végre utat tört magának, nincs több gát köztünk, de nem ettől leszek libabőrös. A következő pillanatban a földön ülök.
Úgy érzem, el fogok ájulni, vagy pedig hányok. Egyszerre.
- Te… - Karen remegő hangját hallom, és ahogy az ágak közt látom, a hűtő mellett kuporog. Úgy tűnik, semmi baja, ami azért kicsit megnyugtat, de még így is elég sokk a konyha látványa. – Te is olyan vagy, mint ő. Te sem vagy több egy szánalmas kis boszorkánynál!
Ahogy tovább vezetem a tekintetem, a levelet pillantom meg a földön. Egy pillanatig hezitálok, aztán odébb söpörve a törmeléket, közelebb kúszom. A papír finom, kellemes illatú. Egy kicsit feszegetem, mire kinyílik, és elolvashatom az első mondatot:

„Tisztelt Cassen Kisasszony!
Gratulálunk, felvételt nyert a Roxfort…”

[/i]

. . .

A gyermekkorom hibátlannak tűnt. Pontosan olyannak, amilyet mindenki kívánhat magának. Apa már akkor is sokat dolgozott, de vígasztalásul minden hétvégén elvitt minket valahova anyával. olykor állatkertbe, vagy vidámparkba, esetleg moziba.
Anya volt a példaképem. Nagyon kicsi voltam, amikor elvesztettem, csupán kilenc éves, de már akkor is egy hatalmas alakként élt bennem. Nem tudtam elengedni, hogy nincs többé. Nem volt időm elengedni, mert aztán betoppant Karen, és mindent lerombolt.
Karen apa húga, akinél nagyobb bestiával sosem találkoztam. Az a nő, aki másokon tölti ki, hogy neki semmi érdemleges nem sikerült az életben. Szar ügy. Apa egyre kevesebbet volt otthon, így nem látta, hogy a nő mennyire megkeseríti a mindennapjaimat. Szóval inkább elmondtam neki – akkor nem igazán érdekelte.
Tizenegy éves voltam, amikor felvételt nyertem a Roxfort Boszorkány-és Varázslóképző Szakiskolába, ami azt hiszem, életem egyik legszebb pillanata volt. Akkor – egy kifejezetten kellemetlen esemény közepette – megtudtam, hogy boszorkány vagyok, és anya is az volt. Akkor úgy éreztem, végre egy kicsit megtaláltam őt magamban. Végre egy kicsit békére lelhetek, hiszen ő is itt tanult, ezen iskola falai közt. Szeptember 1-e előtt minden beszerezhettem, amire szükségem volt: talárt, írószereket, a baglyomat, Jensent - akivel első pillantásra egymásba szerettünk -, s persze a varázspálcámat – amit nyugi, még csak egyszer sikerült majdnem kettétörnöm! Még mindig emlékszem Mr. Ollivander kedves mosolyára.
Az első napok nehezek voltak. Minden hatalmas volt, és ijesztő, én pedig tizenkét évesen, azt sem tudtam, mit tegyek. Talán féltem. talán az is megfordult bennem: jobb lett volna otthon maradni.
Mind ostoba gondolat volt. A Roxfort mostmár az otthonom, annyi időt töltök ott, amennyit csak lehetséges, és azt érzem büntetésnek, amikor nyáron haza kell látogatnom. Karen apához költözött, és még mindig azon van, hogy megkeserítse a napjaimat. Talán egyszer hazaviszek egy házimanót, hogy frászt kapjon.
Harmadéves voltam a csata idején. Előtte is csak egyre nőtt a feszültség, de reménykedtem benne, hogy a háború elkerülhető. A háború felesleges rossz. Értelmetlen és kegyetlen katasztrófa, amiben csak a barátainkat veszíthetjük el.
Azonban nem volt elkerülhető - bár nem kifejezetten vettem ki a részem a csatában, emlékszem rá, az omladozó kastély és a holtak látványa pedig még mindig olyan félelemmel tölt el, hogy kiráz a hideg.
Bár - hála Harry Potternek - végül Voldamert elbukott, a Roxfort nagyon sokat veszített. Szinte fájt látnom, egyszerre pedig fel is lélegeztem: Voldemort már nincs, de mintha ez sokáig elenyésző is lett volna, akkora volt a kár. A negyedik évem még kicsit kaotikus volt, mostanra azonban végre ismét helyreállt a rend, ami már annyira hiányzott.

Jellem

Mindenki azt mondja: elsőnek tök cukinak gondoltalak, de sosem fejezik be. Nem értem őket. Totálisan ki merem állítani, hogy én még mindig cuki vagyok. Csak nem szeretem, ha szórakoznak velem. Mostmár nem.
Egészen biztosan nem tartozom a suli legnagyhangúbb emberei közé. Általában jó nekem, ha meghúzódom valahol, nem szeretek részt venni a nagyobb drámákban, és szívesen csendben maradok – emiatt mindenki azt gondolja, hogy egy gyámoltalan kis bárány vagyok, de nincs igazuk. Régen az voltam, tény – de ha egy valamit esetleg köszönhetek Karennek, akkor az az, hogy megtanított, hogy legyek elég erős ahhoz, hogy leperegjen rólam a bántó szó. Nagyon érzelmes kislány voltam, aki mindenért az anyukája szoknyája alá rohant. Mostmár se anyukám, se akkora érzelgősség. Nem mondom, hogy nem lehet megbántani, mert hazugság, de nem adom magam harc nélkül. Ha úgy érzem, nekem van igazam, akkor minden erőmmel be fogom azt neked bizonyítani – talán kicsit makacs vagyok, talán kicsit rámenős, de igyekszem előre gondolkodni, okosnak lenni, okosabbnak, mint te, mert imádom némán mások orra alá dörgölni, hogy nyertem. A versenyszellem a véremben kering, néha kicsit túlságosan elkap, és nem elég, hogy gyűlölök veszteni, néha a legapróbb helyzeteket is komoly versenyként élem meg – és természetesen nyerni akarok.
Igazából néha szeretném, ha mások pontosan tudnák, hogy mennyire nem vagyok olyan, amilyennek gondolnak, de mégsem mutatom ki. Általában megvárom, amíg mások nyitnak felém, és csak utána mutatok ki érzelmeket, vagy személyiségem apróbb, kedvesebb darabjait. Igen, nekem is van olyan. Azt hiszem.
Néha túlságosan maximalista vagyok, néha pedig egyszerűen csak lusta és nem csinálok semmit. A személyiségem hamar változik, hangulatember vagyok, és azt adom, amit kapok. Alapvetően jellemzi még a személyiségemet, hogy hamar fel lehet húzni, és annál is könnyebben megsérteni. Túl nagy az igazságérzetem, ami nem mindig jó.
Szeretek beszélni, szeretek másokat hallgatni, és szeretek a gondolataimba merülni. Az életem nagyon izgalmas tud ám lenni – csak néha a fejemben, s nem máshol.

Apróságok

mindig || levendula; meleg pulóverek; gyertyák; a pergamen illata; madarak; fenyők; hó; karácsony; fagylalt; mindenféle édesség, cukrok;
soha || bogarak; zokniban alvás; paradicsom; jóslástan; ijesztő kinézetű tankönyvek, amik mozognak;
hobbik || természetesen a legtöbb idejét tanulással tölti, de ezen kívül szeret nagyokat sétálni a suli körül, felfedezni a természetet. A leginkább ekkor tud a gondolataiba merülni. Régen a rajzolás volt a mindene, mostanra viszont az már nem köti le annyira. Általában a sétáira viszi magával Jensent is, a baglyát.
merengő || LEGJOBB: tíz éves korában egy nap annyira rosszul érezte magát – az iskola, az összejött dolgok és Karen miatt -, hogy felhívta az apját, aki köszönés helyett azzal fogadta: „épp hívni akartalak. Nézz ki az ablakon” Az édesapja akkor ért haza Németországból, és egy csodás apa-lánya délutánt töltöttek együtt.
LEGROSSZABB: boldog pillanat volt, amikor rájött, hogy más, és kiszabadulhat az otthonnak nevezett darázsfészekből, de az az este egy borzalmas emlékként él benne. Arca jobb oldalán viseli egy apró heg képében azt az éjszakát, amikor elolvashatta a levelet, ám előtte a konyha ablakát elpusztította dühéből fakadó erejével. Leginkább viszont a veszekedés az, ami borzalmas abban az éjszakában, az, hogy végighallgatta, miket mondanak az anyukájáról, de már nem emlékszik minden egyes részletre, egyébként.
mumus || szégyen, nem szégyen – a pókoktól és a csótányoktól retteg a legjobban.
Edevis tükre || az a legnagyobb vágya, hogy egyszer valahogy ismét beszélhessen az édesanyjával – túl sok kérdése lenne hozzá
százfűlé-főzet || egy lilás, édesnek tűnő koktélra hajaz első pillantásra, az íze viszont keserű, kicsit csípős
Amortentia || természetesen egy friss, levendulával dús mező, talán egy csipetnyi vaníliával
titkok || Elsőévesként néha annyira szorongott, hogy a talárjába rejtve édességet lopott vacsoráról, és éjszaka azzal tömte magát alvás helyett, persze a legnagyobb titokban, a plédje alatt.
azt beszélik, hogy... || Néhány csoporttársa azt beszéli, csak negyedéveské összejött egy hetedévessel, ez viszont nem teljesen igaz: bár Avery odáig volt a fiúért, és azt hitte, az érzései kölcsönösek lehetnek, kicsivel később kiderült, hogy a srác csak azért barátkozott össze vele, hogy Avery korrepetálja az elég bénácska kisöccsét bájitaltanból. Avery persze nemet mondott, és onnantól nem beszéltek többet. Pedig még mindig úgy gondolja, hogy szép pár lehettek volna…

A család

apa || Rowan Cassen, mugli, 48 év; szeretik egymást, de az évek során egyre inkább elhidegült a kapcsolatuk
anya || Elisabeth Woodlin, boszorkány, 43 éves lenne, már halott; rendkívüli kapcsolata volt a lányával, mindent meg tudtak beszélni, Avery sosem tudta igazán feldolgozni a halálát
testvérek || nincs
állatok || egy fülesbagoly, Jensen

Családtörténet ||

Édesapja munkájából adandóan igazi világutazó – a kontinens minden sarkán tervez épületeket, s bár rendkívül jól keres ezzel, nagyon keveset van és volt jelen Avery életében. A kislány különleges kapcsolat fűzte édesanyjához, egészen kilenc éves koráig, amikor a nő egy balesetben életét vesztette.
Mivel nem volt senki, aki vigyázzon a lányra, mikor apja távol van, a férfi a nővérét kérte meg rá, aki bár tanárként dolgozott, semmi köze nem volt a gyerekekhez – Averyvel viharos és gyűlölködő volt a viszonyuk, utálták egymást minden szempontból, és ez egészen a mai napig nem változott, csak annyiban, hogy Avery kevesebb időt tölt otthon, és akkor is igyekszik minimálisra csökkenteni a találkozókat a nővel, aki egyébként mostanra – férj és gyerekek híján – apjához költözött, és ott tengeti szánalmasan unalmas kis életét.

Külsőségek

magasság || 165,3 cm
testalkat || vékony, sportos, főként a genetikának köszönhetően, hiába eszik, nem igazán hízik
szemszín || a kék egy világos árnyalata, amibe keveredik néhány sötétebb és pár zöldes pötty is az írisze környékén
hajszín || piszkosszőke
kinézet ||

Egy nem túl magas, ártatlan arcú lány. Talán kicsit bele is olvad a tömegbe, nem a legfeltűnőbb jelenség, ugyanakkor általában az első pár pillanatban feltűnik a másiknak, hogy tulajdonképpen nem olyan csúnya – apró kis szeplők virítanak orra környékén, a hajában pedig vegyül néhány fehéres szál, amelyek persze csak közelről látszanak. Kedves, aranyos arca van, és nem sokan néznék ki belőle, hogy a másik arcába csapja a frissen kevert bájitalát.

A tudás

varázslói ismeretek ||

Nem rossz tanuló, és ha megért valamit, ami érdekli őt és izgalmasnak találja, akkor azt könnyedén az agyába vési. A bűbájtannal, a bájitaltannal és a sötét varázslatok kivédése órákkal nincs baja, érdekli a mágiatörténet és a rúnaismeret is, de a többiből elég változó teljesítményt mutat.

pálca típusa || 12 hüvelyk, fűzfa, egyszarvúszőr

avialany ||Gabby Thomas