Rúnatorony

A rúnaismeret tanterem voltaképp teljes egészében kitölti a kastély legalacsonyabb tornyát, és a restaurátorok listáján is első helyen állt, így mára már teljes egészében visszanyerte egykori pompáját. Ha belépsz, felnézve látod a kupolát és annak igen érdekes tetőszerkezetét. A falakat magas könyvespolcok borítják, a polcokat pedig rúnák sora.  A padok az órákon kör alakban helyezkednek el. Az egyik falon egy hosszúkás tábla áll.

TO; MINDEN MEGJELENŐ
& SALLY SYKES

2001. június 20.
Este 8 óra


"Ritkán olyan a való, mint
Az álmodott boldogság,
Mindig édesebb az álom,
Mint a legszebb valóság."

Nem tudom, miért éppen a Rúnatoronyt választottam a buli helyszínéül. Talán azért, mert a Szükség Szobájában legutóbb eléggé kellemetlenül sikerültek a dolgok Nirával, úgy értem, ha megjelenik ezen a kis összejövetelen, tutira végig el leszek pirulva, ami egy tanár szempontjából igencsak szerencsétlen dolog. Csendesen pakolásztam egy órával a kezdés előtt a teremben. Az asztalok mind a falhoz kerültek, s a hátam mögött egy öreg gramofonon kellemes, nyugodt hangulatú zene szólt. Jó ideje nem élvezem a túlzott felhajtást, mert olyankor csak felizgatom magam, hogy… mindegy is! Rágyújtottam egy cigire, miközben a poharakat rendezgettem az asztalon. Mellettük ott volt, az egyelőre alkoholmentes puncs – én nem rakok bele, mert mégis csak tanár vagyok, de senkinek sem fogok a kezére csapni érte… mégis csak kamaszok.
Egy másik asztalon a Három Seprűből rendelt szendvicsek és a Mézesfalásban vásárolt édességek sorakoztak. Ez utóbbi külön-külön tálakba válogatva vidám színekben pompázott. A másik oldalán néhány sütemény volt, ezeket nagyrészt a tanár kollégák készítették vagy éppen az ő rokonságuk. Természetesen ez a meghívás a tanári karnak is szólt mára, nem csak a diákoknak. Lehet, hogy nem vagyok egy csodaprofesszor, de szerintem egy kis közvetlenség nem árt az iskolában. Szóval a bulim célja egyértelműen az ismerkedés és nem az önfényezés volt, hogy mekkora fasza tanár vagyok, mert a diákjaimmal partizok.
Nyolcra nagyjából úgy nézett ki a hely, ahogy akartam. Hatalmas függönyökkel törtem meg a kintről jövő fényt, hogy bent egy kicsit sejtelmesebb, meghittebb legyen a hangulat. Ezen a lebegő lámpások és a kellemes fényű füzérek is segítettek. Reméltem, hogy a diákoknak kedvük lesz egymással beszélgetni egy pohárka puncs felett. Nekem ugyanis az volt. Így mikor szépen összegyűlt a társaság, a kezembe vettem a pohár puncsot, hogy szóljak néhány szót megnyitás képpen: – Köszönöm mindenkinek, aki ma este eljött. – Mondtam röviden. – Most nyilván nem fogok egy órás beszédet tartani. Csak annyit mondok, hogy érezzétek jól magatokat, mindenből vegyetek. Egyetek és igyatok! Jó szórakoást! – mondtam, majd intettem, hogy szabad a rablás.
Az ajtóhoz mentem, hátha valaki még jön és tudjam köszönteni. Ehelyett a tömegben Sally Sykest pillantottam meg. Rémlik, hogy Lancaster professzor említett valamit a lányról, hogy problémás meg fél és nem akartam, hogy véletlenül meglógjon. Ez kiváló alkalom volt arra, hogy esetleg ismerkedjen, beilleszkedjen.
Átverekedtem magam óvatosan egy kisebb tömegen. Figyeltem, nehogy valakire csak úgy ráboruljon a puncsom és végre elértem a lányt az ajtóban.
– Sally, ugye nem akarsz máris lelépni? – kérdeztem. Igazából olyan csendes volt általában, hogy ez előtt nem sok szót váltottunk. – Van puncs, meg süti, szerintem találnál egy csomó mindent, ami kedvedre való. Ugye maradsz? – kérdezgettem. Szándékosan csak szóval marasztaltam, pedig szívesen megérintettem volna a karját bíztatásnak, de Lancaster megjegyzése miatt, inkább nem tettem.
– Ez nem egy olyan tombolós buli, szerintem élveznéd… és ha akarod végig melletted leszek, nem kell mással beszélned…

A játék július 17-ig tart, utána lezárására kerül.
A játékba bármilyen formában be lehet kapcsolódni, esetleg egymás megszólításával
vagy csak keveredj a helyszínre, hátha valaki hozzád csapódik.
Semmiféle megkötés nincs a reagokra nézve. A lényeg, hogy élvezzétek!

Sage Bolton és a többiek

június;20

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Amikor a tél folyamán pofán gyűrtem Fawcett professzort, azt hittem mindennek vége. Úgy értem kicsapnak, meg nem tudom. Igazábólborzasztóan kellemetlen és kínos volt az egész, hogy ennyire el tudtam veszíteni az önuralmamat a pániktól. Régen nem ilyen voltam, régen nem féltem, régen tudtam bátor leni, tudtam győzni. De most nem tudok,minden nap úgy érzem elveszítem a meccset, és ez egyre jobban fáj. Pedig tudom, hogy össze kéne szednem magam. Apa sem örülne, hogy ha így látna. Lehet még össze is szidna, hogy szedjem össze magamat. De már nincs hangja, se teste, se szelleme. És néha úgy érzem nekem sincs azóta az éjszaka óta, amikor minden annyira vörös lett és vérszagú. De nem akarok többet félelemben élni, nem akarok minden alkalommal hányni, vagy sikítani. Ezt határoztam el magamban, és minden porcikám és elmém őrült visítása ellenére én megpróbáltm nem megkattani ebben a félévben. De mint mondtam minidg veszítek, de mostanra van anyi erőm, hogy ne csapjak káoszt az iskola közepén. Hogy aztán elrohanva remegve keressek egy csendes zugot és angedjem, hogy beborítson megint a vörös köd. És talán eljutok odág, hogy azt mondjam. Már annyira nem fáj. Már annyira nem vagyok rosszul. Talán egyszer megint győzhetek, győzhetek önmagam felett.
Csak a szokásos céltalan lődörgésemet töltöm el, magam sem tudva, hogy hová tartok és milyen célból. De nem is igazán érdekel. Szeretnék volna csellón játszani, hogy a hangok elvigyenek messze innen, egy erdőbe, mezőre, de elszakadt az egyik húr, és újat kell vennem. Legalább nemsokára vége ennek az évnek is, hogy aztán hazamenjek és anyámmal undorodva nézzük egymást egész nyáron, a birkák nélküli üres csendben, ahol nem szöszmötöl apa a távolban valamit. Aztán valahogy egyre nagyobb lesz a tömeg én meg mindenféle diákok közzé szorulva besodródom a Rúnatoronyba. Szinte diákok vannak mindenhol, a tornyot belengi a szendvicsek és a puncs édes illata, és akkor meghallom azt a hangot.
– Köszönöm mindenkinek, aki ma este eljött. Most nyilván nem fogok egy órás beszédet tartani. Csak annyit mondok, hogy érezzétek jól magatokat, mindenből vegyetek. Egyetek és igyatok! Jó szórakoást!
Jó, szóval ez az a hely, ahova nem akartam keveredni. Rendben, ksözönöm, viszlát, agyő, már itt sem vagyok. Nem akarok semmiféle bulit, semmilyen embertömegben, semmilyen szoknyapecérfejű tanárral. Amúgy is az összes ilyen buli úgy végén mindig megerőszakolnak valakit.
Hol az ajtóó, ajtó, ajtóóó...
Nehezen tányomakodom magam a tömegen, közben valami lötty a farmernadrágomra cseppen, meg valakibe beleakadt a hajam, de csak megyek tovább, és már majdnem el is érem az ajtót, amikor természetesen Bolon elémtoppan. Remek. Nyugalom, ne hányd le. Minden esetre hátráltam egy lépést.
– Sally, ugye nem akarsz máris lelépni? - De pont ez a célom, csak a tanár úr éppen megakadályoz. Ezt azonban nem mondom ki, csak megvonom a vállam inkább, majd a sportcipőmet kezdem el bámulni. – Van puncs, meg süti, szerintem találnál egy csomó mindent, ami kedvedre való. Ugye maradsz? - Fellesek az arcára, majd vissza a földre. Oké, eddg nagyon jó vagy Sally, nem hánytál. Vajon ha kinyotom a számat fogok? Megköszürölöm a torkom, majd összekulcsolom a hátam mögött a kezemet.
- Na jól van. De csak akkor ha van monjduk körte. Vagy valami gyümölcs - dünnyögöm.
– Ez nem egy olyan tombolós buli, szerintem élveznéd… és ha akarod végig melletted leszek, nem kell mással beszélned…
Nem is tudom melyik eshetőseég a rosszabb. Vele maradni, vagy csak elvegyülni, hogy aztán tényleg minden random srác megpróbáljon megdönteni. Tudom, hogy nem reális, de ez annyira bele van gyökerezve a bőröm alá, hogy ha csak rájuk nézek is azt látom, mit akarnának velem tenni. És ettől annyira undorodom.
- Ha önt nem zavarja a társaságom, akkor felőlem - vonom meg a vállamat ismét. Igazából gőzöm sincsen mit lehet egy tanárral beszélgetni, főleg vele, mert még az óráját sem vettem fel. Aztán megindulok a kajás asztal felé, hátha van legalább valami gyömölcs. De alig teszek pár lépést, valami nálam jóval magasabb diák valahogy nekem jön és én egyenesen belezuhanok Sagebe.

Egy laza kis buli

Hallottam, hogy egy kissebb buli lesz a rúnaismeret toronyban, gondoltam újabb esélyt adok a barátok szerzésére. Kissé magányos vagyok, hiányzik Kodan, zavar, hogy titkolóznom kell mások előtt és elég bizalmatlan is vagyok. Tudom, hogy elég rosszul járnék, ha kiderülne mi vagyok. Ezért is szeretek Kodannal lenni, ő mindent tud, sőt ő is olyan, mint én. De most ki kell vernem a fejemből, ha azon depizek, hogy magányos farkas módjára úgy is viselkedem, semmit nem oldok meg.
Ránéztem a naptáramra, amiken bejelöltem mindenféléket, például Sunyi születésnapját, szüneteket és persze a hold állásait. 21-én lesz újhold, tehát emiatt nem kell aggódnom, szabad a pálya.
Felvettem valami kényelmes ruhát és elindultam. Elég sok diák volt már ott és úgy tűnt, hogy mindenki jól étzi magát, bár még eléggé az elején volt minden.
– Köszönöm mindenkinek, aki ma este eljött. Most nyilván nem fogok egy órás beszédet tartani. Csak annyit mondok, hogy érezzétek jól magatokat, mindenből vegyetek. Egyetek és igyatok! Jó szórakoást!
Körbenéztem, hátha találok valami ismerős arcot, vagy odacsapódhatok valakihez, vagy megpillantok valami érdekeset, akármi, csak terelje el a figyelmemet. Ekkor vettem észre Sallyt, bár ő engem nem látott. Csodálkoztam, hogy itt van, azt hittem nem szereti a bulikat. Eszembe jutott az a kínos alkalom, mikor kékké varázsolt egy fiú miatt.... Megráztam a fejem és elindultam felé, biztos örülne, ha egy ismerőst látna, talán nem félne annyira.
Úgy tűnt, nem csak én lettem rá figyelmes, mivel Bolton tanár úr kezdett vele beszélgetni. Ez egyre furcsább. Sally egy buliban és egy hím nemű egyeddel beszélget. Neki is van egy rég elfeledett ikertestvére? Látom, hogy beszélgetnek, de nem hallom, ahhoz még messze vagyok. Próbálok utat törni magam előtt, elég sikertelenül. Bocsánatkérések közepette, tyúklépésben haladok, amikor látom, hogy Sally felborul. Úgy érzem ennek nem lesz jó vége. Összeszedtem magam, és odébbtoltam az embereket, mostmár kevésbé udvariasan.
- Jól vagy Sally? - néztem rá aggódva.

TO; MINDEN MEGJELENŐ
& SALLY SYKES

2001. június 20.
Este 8 óra


"Ritkán olyan a való, mint
Az álmodott boldogság,
Mindig édesebb az álom,
Mint a legszebb valóság."

Egy kicsit féltem, hogy mit reagál majd Sally, ha a közelébe megyek. Lancaster professzor figyelmeztetése óta mindannyian próbálunk a lehető legkevesebbszer túl közel menni hozzá… bár aligha hiszem, hogy ez volna a megoldás. Valójában az sem volt biztos, hogy szimplán az emberi közelség, vagy egész egyszerűen a férfiakkal. Vajon bántották? Próbáltam erről faggatni Muprhy professzort, hátha mond valami tippet, hogy kezeljem az iskolai programokon, ha mondjuk összefutun. Azonban a tudás hiányában inkább letámadtam.
– Na jól van. De csak akkor ha van monjduk körte. Vagy valami gyümölcs – mondta, mikor marasztalni próbáltam. Sally szép lány volt egyébként. Gyönyörű göndör haja és szépen csillogó szemei voltak, szinte sajnálatos volt, hogy nincs önbizalma, biztosan sok fiú epekedne utána. Még mindig nem hagyott nyugodni, hogy vajon, min mehetett keresztül, hogy ilyen lett.
– Egy kis körtés pohárkrém akad valahol – válaszoltam, bár igazából fogalmam sem volt, hogy a benne lévő gyümölcs tényleg körte volt e egyáltalán. Nem igazán szerettem a gyümölcsöket, ezért a mai édességek jó részét sem fogom megkóstolni. Meg amúgy is, ha választanék most inkább csak punccsal tömném magam… alkoholos punccsal, nem azzal a gyerekeknek valóval, ami ott várakozott az asztalon.
Egy részem reménykedett benne, hogy esetleg Tania eljön… bár nem tudom mit vártam azok után, hogy még az óráimon sem volt hajlandó megjelenni. Azt hittem ott az óratoronynál, hogy rendeződik közöttünk valami, de igazából azóta megint eltűnt. Van értelme ilyen ábrándokat kergetni? Nem hiszem. Ezért hát csalódottan pillantottam végig a tömegen, nem látva még mindig a játékos kis fürtöket vagy szép szeplőket. Jó lesz nekem Sally mellett egész este.
– Ha önt nem zavarja a társaságom, akkor felőlem – válaszolta, de a következő pillanatban valami nagyon fura történt. Mármint a tolakodás nem fura, hiszen itt nagyon kicsi a hely és sokan vagyunk, de a tahóság az tahóság. Sallyt még éppen az előtt sikerült elkapnom, hogy a földre zuhant volna. Szorosan tartottam és megpróbáltam gyorsan talpra állítani.
– Ezért minimum egy büntetőmunka, Flynn! – szóltam Jasper után, aki láthatóan úgy gondolta poénos lányokat lökdösni. De ha nem szándékos volt, akkoris utána megyek ennek a dolognak… talán túlságosan is aggódtam Sallyért.
Nagy nehezen sikerült talpra állítanom. Pont addigra érte oda Lupa, akit nem is láttam addig, míg át nem verekedett a tömegen. Kicsit meglepett… mert olyan volt a jelenet, mintha tőlem akarná megmenteni Sallyt, holott én voltam az, aki elkapta. Valahogy az az érzésem támadt, hogy a kis szőke lány többet tudott erről a helyzetről, mint a tanári karból bárki.
– Jól vagy Sally? – kérdezte aggodalommal a hangjában.
Még egyszer én is végig néztem Sallyn, hogy nem sérült-e meg valahol… vagy nem remeg-e azért, mert valaki bántotta… vagy miattam. Nyeltem egyet, majd Lupára pillantottam: – Persze, hogy jól van, hiszen elkaptam még éppen időben. – Magyaráztam és a szemem sarkából még mindig figyeltem. Valahogy egyértelműsíteni akartam, hogy valami magyarázatot adhatnának erre a helyzetre, mert kezdtem úgy érezni, hogy velem van a gond.

Sage Bolton és a többiek

június;20

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Tisztában vagyok vele, hogy az ember nem változhat vissza ugyan azzá, aki eddig volt.Bizonyos dolgok örök repedést hagynak benne, amiből időről időre kibuggyan a vér, és elönt és minden megint vörös és fekete lesz. Félek attól, hogy nem tudom tartani magam, hogy egyszer csak ennyi és csak belehullok a téboly sötét örvényébe, amiből felfelé nem vezet az út, csak gyre jobban aláhullok. És nem segít ezen semmilyen mugli orvos, vagy gyógyszer, és semmilyen varázslat vay bájital. Akkor nem lenne ennyi őrült itt sem. Én pedig minden porcikámmal ellenezek, hogy őrült legyek. Meg akarom magam tartani, azt a kis halovány darabkát, ami belőlem marad. És talán egy nap. Egy nap megint meglátom azt a lányt a tükörben, aki voltam.
De a gyomrom csak összezsugordoik, ahogy Sage közelebb lép hozzám, én meg akartalanul is hátrálok, de képtelen vagyok elrohanni, mert valami hülye dolog megragad benne. Pedig nem kéne hagynom, hogy pont benne ragadjon meg valami, hogy belekeveredjek valami elképesztően nagy hibába. De a kíváncsiságom most erősebb, mint a félelem, ami megint vörös kezekkel szorítja a torkomat, így egyelőre nem rohanok el sikítva előle.
– Egy kis körtés pohárkrém akad valahol – erre hümmögök egyet és összefonom magam előtt a kezemet. Rendkívül kellemetlen amúgy ez, mert bármit teszek, bárhogy is cselekedem az úgyis neki esne rosszul. De nem mintha nekem nem esne rosszul itt minden, a taposó tömeg, a tülekedés, és eleve maga a tény, hogy csak besodródtam, mint egy darab falevél.
- hát ha csak az van... jó az is - pislogok fel rá,és elkapom véletlenül a tekintetét, ahogy tanácstalanul pislog rám. Valahogy én is ugyan ilyen szemekkel pislogok rá, és még mindig nem tudom mi az ami annyira más, hogy nem szaladtam el az előbb rikácsolva. Talán a hangja? Eddig mindenkinek a hangja olyan erőszakos és  durva volt, de az övé nem.
Aztán egyszer csak valami nyurga szőke paraszt nekemjön én meg úgy érzem repülök, zuhanok le a földre, hogy aztán ott megint szétszedjen valamelyik vörös kéz, és a rémkép olyan eleven, hogy mint valami kőbálány úgy dermedek meg Sage mellkasának zuhanva. Észre sem veszem mennyire görcsösen kapaszkodok valakibe, vagy valamibe, lehet pont a tanáromba, és már megint ott van az a reszketést ami egyre csak erősödik, miközbe igyekszem nem kitrni teljes pánikba.
– Jól vagy Sally? – hallom meg Lup hangját, és közben igyekezek összekaparni magam annyira, hogy valami lassú bólogatásfélét sikerüljön produkálnom, de a válasz nem jön csak Sage felől.
- Persze, hogy jól van, hiszen elkaptam még éppen időben.
Még időben. Valahogy eddig ez a valaki épp időben érkezik és ment meg dolog kicsit elkésett. Talán ha a vezetékes telefont nem vágják el aznap, ki tudtam volna hívni a rendőröket. Talán ha időben kiértek volna a mentősök még meg lehetett volna menteni apát. Igazábl nem akarok hazamenni, mert bár mind a ketten börtönben rohadnak, az árnyékukat ott hagyták a házban. Mindenhol ott hagyták az árnyékokat. És nem csak én láttam őket, hanem anya is.
- Tökéletesen jól vagyok, Lup. Tényleg. Remélem te is megvagy... Örülök, hogy nem vagy már kék - teszem hozzá, pár napja még itt-ott még voltak rajta kék foltok, kicsit nehézkes volt eltűntetni róla a mellékhatást. De azt hiszem azóta nem hajigálok mindenkire kaktuszt... olyan gyakran.
Aztán csak összeszedem magam és kisimítok valami nem létező rámcot a farmeremen.
- Épp valami körtéset keresünk, kérsz te is? - nézek Lup felé, majd észre se veszem, hogy közben húzni kezdem magam után Sage-t. - Otthon van gyümölcsösünk, tele volt egy időben minden fa mindenféle gyümölcsökkel - magyarázom csak úgy, hogy eltereljem a saját figyelmem is attól, hogy émelygek, és a tanárét is.

Egy laza kis buli

- Persze, hogy jól van, hiszen elkaptam még éppen időben. - hallottam tanárunnk hangját.
Talán kissé túlreagáltam a dolgot, mert ahogy ezután pillantottam rá... mintha ő bántotta volna. Mintha ő lenne az, akitől meg kéne védenem Sallyt, habár tisztában voltam vele, hogy semmi ilyenről nincs szó, az ösztöneim egyből hadba álltak. Hosszasat néztem a szemébe és próbáltam kifürkészni, hogy mégis mi lehet a célja. Nem szokásom az emberek szemébe nézni, sőt eléggé zavarni szokott. Rám tökéletesen igaz, hogy egyből elkapom a tekintetem, ha meglátom, hogy valaki figyel. Elvileg ez azért van, mert a szem a lélek tükre és senki sem szereti, ha a lelkét vizsgálják. Mindenkinek van takargatnivalója.
- Tökéletesen jól vagyok, Lup. Tényleg. Remélem te is megvagy... Örülök, hogy nem vagy már kék.
- Igen, megvagyok. Hogyhogy itt vagy? Azt hittem nem szereted a tömeget.
És még mindig fürkésztem a tanárt. Lassan kezdtem megnyugodni, de tartottam attól, hogy itt  még valami probléma lesz. Végül is, a tanár úr is mintha egy kissé feszült lenne. Vajon mit tervez?
Talán abba kéne ezt hagynom, bebeszélek magamnak mindent, nincs semmi baj, nem fog történni semmi. Ki kéne élveznem ezt a kis szabad időt. El kell engrdnem magam. Ezért hát nagy levegőt vettem és igyekeztem nyugodt, kedves arcot vágni, mintha nem aggódnék. szerencsére könnyen a szőnyeg alá söpörtem a saját aggodalmam, aminek persze később ittam meg a levét, de ez most nem számít. Amíg Sally nem szól, hogy baj van, addig nem csinálok semmit. Lehet ő is épp próbál normális lenni, nem akarom ebben megakadályozni.
- Épp valami körtéset keresünk, kérsz te is?
- Ha nem zavarok, szívesen elfogadoma meghívást. - mosolyogtam rá.
Egy kissé megint visszatért az aggodalmam, mikor megláttam, hogy húzza maga után Sage-t. Talán nem is sikerült lepleznem a meglepettségem, kissé elkerekedett a szemem, de igyekeztem hamar korrigálni a dolgon.
- Otthon van gyümölcsösünk, tele volt egy időben minden fa mindenféle gyümölcsökkel.
Ahogy elkezd mesélni, szinte kezdem is elhinni, hogy nem történt semmi, érdeklődve hallgatom a történetét, végül is, mondhatni alig ismerem. Volt egy közös kalandunk, de még nem nagyon ismerjük egymást.

 

TO; MINDEN MEGJELENŐ
& SALLY SYKES

2001. június 20.
Este 8 óra


"Ritkán olyan a való, mint
Az álmodott boldogság,
Mindig édesebb az álom,
Mint a legszebb valóság."

– Tökéletesen jól vagyok, Lup. Tényleg. Remélem te is megvagy... Örülök, hogy nem vagy már kék – nem nagyon értettem ezt a beszélgetést, ezért csak hallgattam, ahogy a két diáklány fecseg. Az igazat megvallva szívem szerint, inkább kiváltam volna közülük… bár tény, hogy előlem eddig nem futott el sikoltozva Sally. Ezt pedig pozitív jelnek fogtam fel.
– Igen, megvagyok. Hogyhogy itt vagy? Azt hittem nem szereted a tömeget. – Válaszolt Lupa, az én tekintetem azonban az asztalok felé vándorolt. Reméltem, hogy akkor feszengés helyett legalább a körtés valami keresésével lefoglalhatom magamat. Nem tudom, valahogy a kamaszlány beszélgetéseket a laza professzoros hozzáállásom ellenére sem igazán tudtam kezelni. Ezért bátortalanul tettem oldalra egy lépést, nem számítva arra, hogy a következő pillanatban Sally szószerint húzni kezd.
– Épp valami körtéset keresünk, kérsz te is?
Na jó, erre aztán végképp nem számítottam. Mármint azok után, amilyen híre volt a lánynak a tanáriban leginkább azt hittem, hogy amikor megszólítom az ajtóban állva, bőgve elrohan… rosszabb esetben nyakon önt valamivel vagy felpofoz. Egyik sem volt éppen a legjobb opció, de eléggé felkészültem rá. Nem minden lány lehet olyan, mint Tania… túl közvetlen. Bár tény, ami tény, ehhez voltam hozzászokva. Igazából teljesen értelmetlen volt Tanián gondolkodnom. Annak már vége. Hiányzott, de nem akartam visszatáncolni azok után, hogy újra meg újra elveszítettük a kapcsolatot. Nincs ezzel baj, de a szórakozás még nekem sem esett jól, legyek akármilyen laza fickó is. Talán ezért nem is lenne szabad az embernek túlzottan fiatal lányokkal kezdenie. De még csak huszonöt éves vagyok, nem állok korban olyan messze ezektől a diákoktól, néha nehezen is találom meg a határt.
– Ha nem zavarok, szívesen elfogadoma meghívást. – A hanghordozásból arra következtettem, hogy ez a hirtelen „húzzuk magunkkal Bolton professzort”-szintű hozzáállás őt is meglepte. Hümmögve pillantottam a másik griffendéles lányra, majd nyeltem egyet.
– Otthon van gyümölcsösünk, tele volt egy időben minden fa mindenféle gyümölcsökkel – magyarázta Sally. Jól van, nincs gond, még nem ölt meg és úgy tűnik inkább vonszolni akar, mint kinyírni engem, ami már jó kezdet a többiekkel történtek után. Azért igyekeztem koncentrálni arra, amit mond, így amikor végre megálltunk a fehér terítős asztaloknál, én is szóra nyitottam a számat. Persze még előtte konstatáltam, hogy valakinek sikerült összekenni – remélhetőleg – csokival azokat. Hát igen, a manók figyelmeztettek, hogy nem a fehér terítő a legjobb választás az alkalomra, de végül is nem nekem kell kimosni…
– És gondolom a körte a kedvenced – válaszoltam és közben a pohárkrémek felé sandítottam. Úgy emlékeztem van olyan, amiben akad körte is, de persze bármi más is lehetett… én ugyanis annyira nem rajongtam a gyümölcsökért, hacsak nem alkohol formájában kerültek elém. Végül csak felkaptam egy fehér krémet, aminek a tetején körte vagy almaszeletek voltak, nem kevés színes reszelékkel megszórva. Az egyiket Lupa, a másikat pedig Sally felé nyújtottam.
– Nos, meg is van, amit annyira kerestünk – mosolyogtam rájuk, de én nem vettem el magamnak egy adagot sem. Inkább őket figyelve vártam a reakciót. Jó lett volna látni, hogy sikert arattam az édességek kiválasztásakor. – Na, milyen?  Ha finom, kérek egy kóstolót valakitől – mondtam, majd leolvadt a vigyor a képemről és kedvem támadt volna pofánverni magamat. Na ezt pont nem egy ilyen érzékeny lánynak kellett volna mondanom.

Sage Bolton és a többiek

június;20

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Fogalmam sincsen mi történik velem. És hiába várnám a válazsokat mondjuk Luptól, vagy Merlinre, Bolton professzortól, úgy tűnik ők is éppen azon vannak, hogy nem tudják eldönteni: tudat hasadásom van, és két személyiségem lett, vagy csak szimplán megőrültem. Pedig még nem is ittam semmilyen alkoholosat. Szóval bocsi, a válaszokat én magam sem tudom. De azért valami kis bizonytalan mosolyt kierőszakolok magamból, hogy igazából semmi baj nincsen. Mert végül is az, hogy megőrültem tény. De legalább nem olyan őrült vagyok, mint mondjuk bármelyik halálfaló, vagy valami kattant.
Tavaly nyár óta azt hiszem határozottan elvesztettem önmagamat, de valami egészen pici józanul maradt részem már ki szeretett volna törni ebből. Úgy értem az olyanból, hogy minden férfinak pánikolva neki esek, vagy rosszabb esetben lánynak, és a végén ő is kék lesz, mint Lup. De persze nyilván nem vertem Lupot kékre, csak egy rossz bájital a kaktusztüsék ellen...Mindegy, mindegy. Muszáj kierőszakolnom magamból azt, hogy ne tépjek meg senkit. Pláne nem megint professzorokat. De persze tudom, hogy ez nem fog menni varázsütésre. Gondolom azért vannak dolgok, amiket se az agyam, se a testem nem tud helyén kezelni, abból meg gondolom megint valami katasztrofális sülne ki.
De akkor is fura volt pont őt magam után cibálni, de inkább feladom a miérteket, és csak cselekszem úgy, ahogy az eszembe jut, olyan nagy vehemenciával, mint ahogy régen is csináltam.
– És gondolom a körte a kedvenced – jegyzi meg Sage, mire hevesen bólogatok, miközben benyomom a féket az egyik összecsokizott asztalnál. Egy picit fintorgok,ami nem a koszos terítőnek szól, hanem a csokinak. Nem kedvelem az édes dolgokat.
- Aham. Bár nem szeretem azt ha valami édes, körtében tűrhető - veszek kezembe egy poharat és összevont szemekkel pislogok Sage és Lup felé. Régen annyival lazább és közvetlenebb voltam minden fiúval, de most hirtelen azt se tudom még mit kéne mondanom. Vagy kérdeznem. Vagy bármi. - Öööö. Egész érdekes ez a buli - pislogok körbe aztán a tömegen, miközben megint valami Sagnek présel. Nem, még nem pánikolhatok be, nem ő ráncigált magához, nem ő erőszakolja a testem az övéhez. Szóval nyugalom, nyugalom.
- Nos, meg is van, amit annyira kerestünk. Na, milyen?  Ha finom, kérek egy kóstolót valakitől - erre csak eltávolodom tőle és nagyokat pislogva meredek fel rá, miközben Lupra is rápislogok, aztán csak sikerül valamit kinyögnöm.
- Nem rossz... De milyen kóstoló? - bukik ki a kérdés, de aztán nagy nehezen rájövök, hogy nem olynféle kóstolóra gondol, mint ami azon az éjszaka történt velem. Erre azért egy picit megnyugszom és az ujjaimmal sem kapaszkodom görcsösen a poharamba. Jesszusom, hogy nem tört szét a markomban? - Ó. Ööö. Tessék? - nyújtom felé a poharamat kissé vonakodva, miközben a kijelentésem is inkább kérdés felé hajlik. Csak nem fog beleköpni valami party dogot vagy ilyeneket. De azért igyekszem nem ellenségesen pislogni felé,  úgyhogy inkább lesütöm a szemem, és a tornacipőm orrát kezdem vizsgálgatni.

Egy laza kis buli

– És gondolom a körte a kedvenced.
- Aham. Bár nem szeretem azt ha valami édes, körtében tűrhető.
- Én szeretem az édes dolgokat, persze csak kis mennyiségben, különben képes vagyok felrobbani tőle. - próbáltam viccelni, hátha oldódik kicsit a hangulat, mintha értenék is hozzá.
- Köszönöm. - mosolyogtam udvariasan, majd elvettem az almásat. A körte nem a kedvencem.
- Nos, meg is van, amit annyira kerestünk. Na, milyen?  Ha finom, kérek egy kóstolót valakitől.
Ahogy meghallottam ezt a mondatot, szinte éreztem, ahogy megfagy a levegő. Talán ennek volt köszönhető, hogy az állam nem esett le, de ha jól láttam, a tanár úr is inkább semmissé tette volna ezt a mondatot. Vajon lehet hogy...? Nem... csak nem... Volt már rá példa, hogy egy olyan tanár gonosz volt, akiről senki sem képzelte, de... ez csak nem lehet újra. Mondják, a történelem megismétli önmagát.Akkor is, ha nem szeretnénk. Már nem csak Sally érezte magát kellemetlenül, úgy érzem, mind a hárman eléggé feszültek voltunk. De vajon mi lehet a célja? Én Sally miatt jöttem ide. Sally? Hát őt nem értem, de sokszor még magát sem érti. Mondhatni sokszor ösztönösen cselekszik. De nem értem, az ösztöne miért közeledett ennyira a tanárhoz? Na és ő? Mit akar Sallytől? Hisz szerintem az egész tanári kar tudja, hogy nem tanácsos férfiaknak zaklatni őt. Nem értem az egész helyzetet.
- Tessék?- kérdezek vissza és a hangomon talán elég jól hallatszik a meglepődöttség.
- Nem rossz... De milyen kóstoló?
Látom a rémületet a szemében, és hirtelen minden porcikámban érzem, hogy tennem kell valamit. Valahogy sosem bírtam nézni, ha valaki bánt egy ártatlant. Akkor is, ha nem szándékos. Láttam rajta, hogy bűntudata van a kérdés miatt, de akkor is sok volt. Szabad kezem akaratlanul ökölbe szorult és már nyitottam volna a szám egy határozott előrelépés közepette, amikor Sally megszólalt.
- Ó. Ööö. Tessék?
Kissé meglepetten nézek rá, ami nem meglepő. De ahogy próbál magának bátorságot szerezni, úgy lenyugtatja a bennem levő farkast... egy darabig. Kellemetlenül érzi magát, még a tanár szemébe se tud nézni, nagyon bátor lány. Aki szembeszáll a félelmével, az a legerősebb. Kissé elmosolyodom a gondolatra, mire visszatérek a jelenben és most a tanár reakcióját figyelem. Vizslatásomat pedig kicsit sem rejtegetem.

TO; MINDEN MEGJELENŐ
& SALLY SYKES

2001. június 20.
Este 8 óra


"Ritkán olyan a való, mint
Az álmodott boldogság,
Mindig édesebb az álom,
Mint a legszebb valóság."

Én sem szerettem annyira az édes dolgokat, szóval csak egyetértően bólintottam Sally felé, mikor a körte ismét szóba került. Mondjuk alapvetően azért a gyümölcsért nem voltam túlzottan, ha már ilyesmi, akkor inkább egy szem barack vagy hasonlók jöhettek szóba.
– Én szeretem az édes dolgokat, persze csak kis mennyiségben, különben képes vagyok felrobbani tőle. – Szólalt meg Lupa is, éppen akkor, mikor sikerült rábukkannom a pohárkrémekre. Valami tejszínes-krémsajtos dolog lehetett, aminek a tetejére biggyesztették a gyümölcsöket. Volt almás is, meg körtés is, bár nem különösebben figyeltem meg rendesen, szóval akár más gyümölcs is lehetett benne. Ahogy Sally átvette, egy kicsit sikerült megsimítanom az ujjait is. Már szinte vártam, hogy robbanjon valami kifele belőle, annak ellenére is, hogy az imént éppen ő maga rángatott el idáig.
Bár nem történt semmi, voltam olyan szerencsétlen, hogy próbáltam viccelődni. Sally nem épp az a lány volt, akivel kellett volna. Mi lesz, ha engem is felképel… ráadásul a saját bulimon? Éghetnék le jobban a diákjaim előtt? Mondjuk már az is kész csoda volt, hogy nem látott meg egyikük sem, mikor péntek esténként enyhén ittasan kóvályogtam a folyosókon. Tény, hogy arra mindig figyeltem, hogy még a kollégák se lássák. Mióta Tania eltűnt a képből sokkal nehezebben viseltem a kastélybeli létet és ezt apám borospincéjének tartalmával igyekeztem levezetni. Fogalmam sincs, mi lesz a nyáron… az sem kizárt, hogy halálra iszom magam.
–  Tessék? – Lupára pillantottam, ahogy kiszaladt a száján a kérdés. Megpróbáltam elmosolyodni, hogy jelezzem, csak vicceltem, de közben meg vártam egy öklöst az arcomba, szóval  nem nagyon ment a dolog.
– Nem rossz... De milyen kóstoló?
Ahogy megint Sallyre vándorolt a tekintetem láttam, hogy megrémült. Hirtelen fogalmam sem volt, mint kéne mondani. Nem tudtam egyetlen egy szót sem kibökni, mert kiszáradt a torkom. Merlinre, nem akartam megijeszteni, csak poénkodtam. Miért nem tudok normálisan viselkedni a közelében? Mármint gyönyörű lány volt és amikor hozzám szólt, vagy megfogta a kezemet nem úgy tűnt, mint aki félne.
– Ó. Ööö. Tessék? – Nyújtotta felém a poharat, de nem vettem el inkább.
– Csak vicceltem – válaszoltam és visszautasítóan még fel is emeltem a tenyeremet, próbálva megőrizni a tanári tekintélyemet közöttük. Az volt a baj leginkább ezzel, hogy még mindig én voltam az egyetlen olyan tanár, aki viszonylag közelállt hozzájuk korban, ezt ők is érezték. A legtöbben meglehetősen laza viselkedést engedtek meg velem szemben és én nem is bántam. Nem akartam az őrült tanár lenni, aki szigorú egyfolytában. Nem, sőt az igazat megvallva szerettem volna a laza státuszban maradni… de nem úgy, hogy közben halálra rémítek egy diáklányt.
– Egyetek csak nyugodtan… lehet nekem sem ártana lefoglalnom magam valami mással, vagy legalábbis azt a marha nagy számat – magyaráztam és már nézelődtem is körbe, hogy merre van valami szigorúan nem alkoholos ital.

[2001. június 20.]

Bárki és akárki
2001. június 20.


what can i do
when the night comes
and
i break into stars.

Fellestem a Rúnatorony plafonjára, és tekintetem ott is ragadt néhány kis pillanatig. Finom, borzongató sötétség vonta körbe a termet, amit itt-ott tört meg a meleg, halovány fény, amelyeket a füzérek bocsátottak ki magából. Otthonos volt és megnyugtató, a filmes estéinkre emlékeztetett Charlotte-tal, ám amikor eszembe jutott, hogy ezen a nyáron hazaérve egyedül kell majd kuporognom a szobám padlóján, elfogott a szorongás.
A tavaszi szünet óta nem igazán vártam a hazajövetelt. A kastélyban a napok mozgalmasak voltak és izgalmasak... legalábbis az otthoni körülményekhez képest. Persze alapvetően az életem meglehetősen unalmas volt. Egyhangú, és nyugodt. Legalábbis általában, mert aztán egyszercsak betrappolt Jayce Hansel, engem pedig elárasztott nagyon-nagyon sok minden, amiktől néha nehezen kaptam levegőt. De ez nem volt hasonló ahhoz a fulladozáshoz, amit Charlotte ujjai okoztak.
Kissé idegesen lestem körbe, azt lesve, kiszúrom-e valahol Jayce magas alakját. A gondolatra is bizseregni kezdett valami a gyomromban, mintha csak az ki akarna ugrani a helyéről, és... néha meg is riadtam, hogy ez tényleg megtörténik. Feszengve kezdtem el rágcsálni alsó ajkamat... jajj, nem mintha nem akartam volna vele lenni! Mióta a bálon megcsókolt... Még a gondolatra is elöntött a forróság, itt álldogálva az asztal mellett, hogy muszáj volt felkapnom valami kis édességet a tálból, akármi is volt, csak hogy azon rágódjak. Igazából kicsit megborított az a csók. Úgy értem, fogalmam sincs, mi történik! Ez pedig kétségbeejtett egy kicsikét. Én... nem akartam elrontani, tényleg. És emiatt minden egyes másodpercben izgultam, amíg mondjuk nem volt velem, mert mikor együtt voltunk, annyira jó volt, de aztán... egyszerre mardosott a hiánya és az, hogy talán egyszercsak meggondolja magát és rájön, mennyivel jófejebb embereket találhat magának a kastélyban. Az egykori szavai... Már nem fájtak, de néha még éreztem a sebhelyüket, hiába húzta már be őket heg. És olyankor féltem, hogy mi lesz.
Ajj, miért gondolok ilyen idegesítően túl mindent? Bárcsak lenne rajtam egy kikapcsológomb. Valahol.
Azzal a sütiszerűséggel a kezemben löktem el végül magamat az asztalok mellől. Nem álldogálhattam itt csak úgy egész nap, ugye? Mármint, egész este. Végülis már este volt, noha abban biztos voltam, hogy túl sokáig nem fogok maradni.
Átférkőztem a könyvespolcok mellé. Na, ennyire stréber azért én sem lehettem, hogy elkezdek itt olvasni... Vagy mégis? Bizonytalanul pislantottam a csábító könyvekre, aztán mielőtt kinyújthattam volna feléjük a kezem, inkább gyorsan haraptam még egyet a kezemben lévő sütiből. Ez eddig remek figyelemelterelésnek bizonyult. Már csak rászokni lenne kellemetlen...
Kissé zavartan álldogáltam, aztán ha rámvilágított a szerencse - vagy legalábbis valami, amit szeretnék annakk nevezni, de közben lehet, hogy nem az -, felbukkant mellettem valaki. Én pedig nem voltam az a fajta, aki csak úgy hozzászól a másikhoz... De Jay meg Charlotte híján, talán nem ártott volna. Még az is lehet, büszkék lennének rám... Óóó, az nagyon jó lenne. Persze ez nem olyan dolog volt, amiért dicséret járt, de azért ezzel biztattam magamat.
- Furcsa, hogy mindjárt vége a tanévnek, nem? - Persze a szavaimra egyből el is pirosodtam egy kicsit, még szerencse, hogy félhomály volt. Jajj, Rose, miért nem maradtál csendben...? Mindenesetre, hogy kicsit enyhítsek a zavaron, bedobtam a számba a maradék sütit, és ha úgy láttam a helyzetet, inkább arrébb menekültem. Amúgy pedig azért imádkoztam, hátha felbukkan Jay, és kiment a lehetetlen szánalmas szerencsétlenségemből.

[fura egy buli20010620]

fura egy buli
20010620



.:emberek meg minden:.

16+, mert csúnya beszéd.

Vacak tömeg, behúzott ebbe a hülye toronyba, pedig éppen Roset akartam megkeresni. Abból indultam ki, hogy ő annyira nem tlongana itt a többi hülye között, de aztán csak eszembe jutott, hogy amúgy meg simán itt is lehet, mert nem tudom. Mert most random bátor, és nem félénk. Sosem jutna eszembe Roset gyávának nevezni, inkább az a rohadtul aranyos félős lány, akit én teljesen imádtam. Remek, Jay, remek. Közben a tömegben kihasználom, hogy nagyjából egy vagy fél fejjel magasabb vagyok mindenkinél, és körbenézek. Bolton körül persze máris ott lebzsel két csaj, Floriant nem látom egyelőre, de szerencsére azt a másik hülyét se. Képes lenne az a seggfej rám uszítani az egész tömeget. Kinézem belőle.
Nem nagyon foglalkoztunk azóta ezzel a szektás cuccal, elrohant az idő, meg a vizsgák. És azokra most még tanultam is, mert nem akartam Rose előtt leégni, hogy full hülye vagyok mindenből. Amúgy is az, hogy valaki tanul meg az, hogy valaki stréber az két különböző dolog. A stéberek rém unalmasak és szürkék, semmiről nem lehet velük beszélgetni. Mondjuk én aztán nem is nagyon akarok. Se másokkal fogllakozni. Így is túl sok ember lett számomra fontos, ez pedig rájuk nézve rohadt veszélyes. Valahogy figyelmeztetni kéne őket, de mégis hogy a picsába? Szia, Rose. Tudod az anyám és az apám halálfaló, gyilkosok nem mellesleg körözi is őket az Azkaban.
Ez a hogyan kergessük el előlünk a lányt akit szeretünk epizód 170. része.
Inkább csak megrázom a fejem, és próbálok valami kevésbé faszságra gondolni. Mondjuk Rose mosolyára, a kellemes hangjára, és arra, hogy mennyi mindent felborogatott. Pedig ebből valami katasztrofális fog kisülni,annyira, de annyira érzem. És mégis képtelen vagyok elengedni, képtelen vagyok megint bántani, és annyira jól esik a közelében lenni. Mert akkor mégsem olyan hűvös és kietlen minden, hanem egészen kellemes. Merlinre, Jay, úgy viselkedsz, mint aki beszívott.
Aztán tekintetemmel kiszúrom a könyvek mellett, ahogy álldogál valami sütivel és éppen megszólít valakit, amitől persze full zavarba jön. Oké, Roset nem lehet nem imádni. Egy ideig elgondolkodom, hogy egy kicsit később menjek oda és élvezzem ki, ahogy éppen megint egy sziától totál zavarba jön, de aztán inkább oda megyek. Sokkal jobban élvezem azt, hogy tőlem jön zavarba, nem mástól.
- Megtaláltalak, Rose - mondom elégedetten, mikor odaérek mellé, és közel hajolva hozzá finoman megcsókolom. Nem mintha elbújt volna előlem vagy mi, de azért tény, hogy tökre büszke vagyok arra, hogy tényleg megtaláltam. Közben azért enyhén, de csak nagyon enyhén irritál ez a tömörülés, valahogy nem szoktam hozzá, hogy ilyen tömegbaromságokon vegyek rész. A bál, meg ezek mások voltak, jobban szerteoszlott a tömeg... De ha már itt vagyok, csak ki kéne élvezni. Főleg, mert Rose is itt van.

Sage Bolton és a többiek

június;20

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Igyekszem nem segélykérően Lup felé nézni, ahogy ebben a ciki és kellemetlen szituációban ott ácsorgunk hárman tök némán ágymást bámulva. De valahogy mégis oda-oda lesek, csak mert nem tudom... Jól esik, hogy itt van mellettem, mert azt hiszem ha egyedül lennék vele megbolondulnék. Mindazok ellenére, hogy különösen fura hatással van rám, egyszerően csak kirobbanhat belőlem az, amit vissza akarok tartani. Mert a józan eszem ezt mondja, hogy tartsam vissza, de néha minden felbomlik és elfoszlik bennem. Elszakad a zsinór. És azt hiszem valamiért most is kezd elszakadni.
Egy rövid időre behunyom a szememet, és elképzelem, ahogy a birkák legelésznek, köztük ott fürdik a homokos fűben a lovam is. A vidéki otthonom... "otthonom" atmoszférája kicsit megnynugtat, megcsap a fű illata, és minden másé is. De nem időzök itt túl sokat, mert tudom, hogy pillanatok alatt képes minden vörössé válni. Inkább kinyitom a szememet.
Nem, nem nyugodtam meg, de egyfajta ilyemsit próbálok magamra erőltetni. Nem akarok kiakadni, pláne nem mondjuk egy tanár előtt megint, hogy aztán újra egy csomó vallatásnak legyek kitéve, amire nyilván semmit nem fogok mondani. A felnőttek mikor tanulják meg, hogy vannak dolgok, amiket puszta kérdésekkel nem tudhatnak meg? Vannak olyan dolgok, amiket szavakkal kimondva lehetetlen lenne kifejezni. Vannak dolgok, amiket ha elmondunk, újra valósággá fog válni. És komolyan, az én helyzetemen nem lehet segíteni. Maximum felírni nekem valami hülye gyógyszert vagy akármit. Halkan sóhajtok egyet magamban. Kinyitom és rábámulok az előttem álló tanára, miközben úgy szorongatom a poharamat, mintha az életem múlna rajta.
– Egyetek csak nyugodtan… lehet nekem sem ártana lefoglalnom magam valami mással, vagy legalábbis azt a marha nagy számat.
Erre egyszerűen már tényleg nem tudok magamon semmit irányítani. Elfog valami remegés, és elveszítem a józan eszemet, mert annyira, de annyira csak olyanra tudok gondolni. Minden egyes szavukkal csak olyanokat tudnak mondani, ami gusztustalan. Elborul az agyam és a következő pillanatban már azt látom, hogy a poharam üres és minden tartalmas Sagen landol. Sőt, talán Lup is kaphatott belőle. A köd visszahúzódik, és én csak állok ott, és nézek, mint bárány az új kapura. Erősen beleharapok a számba, ahogy a végeredményt nézem.
- Én... nem úgy... - kezdek el habogni, és legszívesebben elsüllyednék. Remek megint ülhetek órákig majd McGalagony irodájában, és halgathatom, hogy ő mennyire próbál nekem segíteni. - Sajnálom! - mondom aztán és hevesen hátrálni kezdek.

TO; MINDEN MEGJELENŐ
& SALLY SYKES

2001. június 20.
Este 8 óra


"Ritkán olyan a való, mint
Az álmodott boldogság,
Mindig édesebb az álom,
Mint a legszebb valóság."

Nem akartam én bajt vagy túlzott izgatottságot, de a pillanatnyilag beálló csend és enyhén feszült légkör arra engedett következtetni, hogy ezt bizony alaposan elintéztem magamnak. Valószínűleg még csak viccként sem kellett volna olyasmit megemlítenem, amit. Nem baj, mert ahogy az órára pillantottam, láttam, hogy egyre közelebb van az a bizonyos tíz óra, amit McGalagony engedélyezett ennek a kis bulinak a végéig.
Már úgy voltam vele, hogy inkább odébb is állok. Keresni akartam valami cukros löttyöt, amit ha ledöntök legalább az undor egy pillanatra elfeledteti velem, hogy nem kellett volna éppen Sallyvel viccelődnöm. De még mielőtt mozdulhattam volna rajtam landolt egy adag édes massza egyenesen a lány poharából. A francba Sage, hát ezt alaposan elszúrtad. A megállapítás persze nem segített a tényen, hogy Sally zaklatott lett.
– Én... nem úgy... – kezdte hebegve-habogva a mondandóját, azonban látszott, még nem egészen ura az érzelmeinek. Láttam már párszor magába roskadva, mégha nem is az óráimon, de beszélni egyetlen alkalommal sem. Ez vajon jó jel? Willownak mondott valamit, mikor az az eset történt? Vagy Reednek, amikor beszélni próbált hozzá az órán? Jobban utána kellett volna járnom a dolognak, bár őszintén szólva nem számítottam rá, hogy tényleg megjelenik ezen a mai kis bulin. Bár tény, hogy nem az a tomboló ősőrület volt, hanem inkább csak egy baráti összejövetel, ami mindössze két órára volt limitálva az igazgatónő által. Én persze ezt is pozitívnak értékeltem, hiszen eleinte úgy tűnt, hogy nem megy bele egyáltalán a dologba. Ezért is kellett most azt mutatnom, hogy minden rendben van.
– Sajnálom! – Mondta hátrálva, én meg felemeltem a kezem, hogy mutassam, semmi baj.
Hirtelen beszélni persze nehezemre esett. Kiszáradt a szám, az én kezem is picit megremegett. Egy cigire és apám egyik testes, bódító vörösborára lett volna szükségem, hogy ezt az egészet legyűrjem magamban.
– Sally… – kezdtem rekedten, majd megköszörültem a torkomat, hogy értelmes hang is kijöjjön a számon. Nem akartam elijeszteni még jobban, nem akartam, hogy azt higgye én bántanám. Sosem tenném, de már biztos voltam benne, hogy valami testi sérelem érte, méghozzá férfiaktól. Eddig a saját bőrömön ilyen mértékben nem tapasztaltam meg valóban a félelmét. Csak láttam, ahogy nagy ívben elkerül a folyosón engem vagy más tanárokat. De mégis egy bántalmazott lánynak hogyan mondhatná el az ember, hogy a Roxfort bizontságos és rendben lesz?
– Kérlek, ne rohanj el… minden rendben lesz – próbáltam bíztatni, már úgyis csak lezárni akartam az estét. Így lényegében pár percig még el lehetett volna Lupával. Én csak biccentettem feléjük és szép lassan félrevonultam. Talán egy másik alkalommal, egy határozottan zsúfolt helyen majd beszélgetek vele rendesen. Segíteni akartam ennek a lánynak, még ha nem is vagyok tökéletes az ilyen jellegű emberi dolgokban.
– Kérek mindenkit, hogy nézzem picit most rám! – tapsoltam kettőt a terem közepén. – Köszönöm szépen mindenkinek a részvételt és sajnálom, hogy most csak egy ilyen kis rövid összejövetelt volt alkalmam megtartani. Jövőre ígérem még jobban igyekszem. Természetesen mielőtt távoztok, nyugodtan vigyetek az édességekből, mielőtt a nyakamon maradna minden. – mondtam és szelíd mosollyal hozzá tettem: – További kellemes estét mindenkinek és kellemes nyári szünetet!

Köszönöm a játétok!

A játékra zárót július 25-ig írhattok!