Kviddicspálya

Az új kviddicspályát a régi pálya maradványaira építették, miután az porig égett az ostrom alatt. Az új pálya mindenben megegyezik elődjével, meglehet a gyep sokkal jobb állapotban van. Mindkét végében három-három karika található. Itt játszódnak a kviddicsmeccsek.

[Frontális találkozás]

Frontális találkozás


to; Jayce
2000. október

háttérzene

Nos tehát. Eljött végre ez a szép őszi reggel is, amikor  Merlinnek hála van időm gyakorolni a kviddics-edzésemre a töménytelen mennyiségű tanulnivaló előtt. Őszintén nem értem, hogy miért van az, hogy ennyi házidolgozatot meg egyéb magolnivalót kapunk már most, negyedévben, miközben az RBF csak ötödévben lesz. Én abban reménykedtem, hogy ez az év még viszonylag laza lesz és így megadatik, hogy elég energiát fordítsak a kviddicsre és beépüljek rendesen a csapatba. Erre meg...
Hát, örülök, ha heti egyszer ráérek gyakorolni. A tegnap délutáni edzésen eléggé lebőgtem a szlalomozásban, pedig marhára igyekeztem, úgyhogy ma ezt szándékozom magasabb szintre fejleszteni. Célirányosan kviddics-cuccban jöttem le gyakorolni, mivel épp frissen mosták a manók a ruhákat, nem kellett bemennem az öltözőbe sem. Nagyon örülök, hogy nem kellett felesleges átöltözéssel szenvednem és időt spóroltam meg, hála a manók fantasztikus időzítésének. A levegőben kihelyezek néhány előre megbűvölt zászlócskát a levegőben, majd fogom a régi Nimbuszomat és egy pár kör bemelegítő repülés után neki is fogok a hadműveletnek. Ahogy a második zászlócskát megkerülném, furcsa légáramlat sodor arrébb, na de nem valami kis visszafogott széllökés, ó nem! Igazi orkán erejű szélvihar ez, ami elől nincs menekvés, sem kitérés.... Tehetetlenül sodródom, amíg.... Valami megállít a szabadrepülésben.
Ahogy oldalra nézek, egy pillanatra kihagy a szívdobbanásom, mert az a valaki inkább valami. Nem is akárki, hanem egy mardekáros srác, akit már láttam korábban a kasélyban. A nevét azt nem tudom, de azt biztosra le merném fogadni, hogy a mardis csapat egyik hajtója.
Na pasztmek. Csak ez hiányzott. Miért mindig engem ver az ég ezekkel a hülye mardekárosokkal?! - sóhajtok fel magamban, de ezúttal van annyi eszem, hogy ne mondjam ki hangosan, amit gondolok. Mert ha azt meg is úszom, hogy valószínűleg gyomorszájon találtam repülés közben, azt már nem hiszem, hogy elnézné nekem Fawcett, a mardekárosok házvezetőtanára, hogy nekiálltam sértegetni a diákját...És hát a héten olyan büszke voltam eddig magamra, hogy megúsztam, büntetőmunka nélkül, hogy ezt a szériát nem most kéne elrontani.
Ahogy beleszálltam hát teljes erőből a srácba, könyökkel védtem magam ütközés közben, ami talán nem volt szép, de ösztönös volt, és akkor még ugye azt sem tudtam, hogy nem egy oszlop lesz a végállomás, hanem egy emberi test.
- Öööö.... ezer bocs - próbálom túlkiabálni a süvítő szelet, és közben erősen elpirulva, kétségbeesetten igyekszem a lófarokból kiszabadult hajtincseimet odébb simítani a szemem ügyéből.
- Már megint ez a tetves szeszély! - fogom rá idegesen a mágikus természeti katasztrófára az egészet, megjegyzem, tényleg úgy vélem, hogy ezúttal nem én bénáztam. Ekkorát azért nem szoktam... sem én, sem a seprűm. És őszi szeszélyes időjárás ide vagy oda, ekkora széllökések még ilyenkor sem jellemzőek. Magyarázkodás közben erősen azon vagyok, hogy a karambol után valahogy megtartsam a seprűm egyensúlyát, amit még mindig hevesen tépáz az az idegesítő orkán. Hiába ezek a Nimbusz 2000-esek már elég régik, és nekem sem ártana egy újat beújítani, majd írok anyának, hogy mihamarabb legyenek szívesek nekem pénzt küldeni. A rendelést majd én elintézem, hiába, a családtagjaim echte varázstalanok létükre mindig olyan sután állnak ezekhez a varázsvilágbeli dolgokhoz. De addig is, éljem túl valahogy lehetőleg ezt a mai repülést...

[Nira, vagy ki ezÓTTA]

Mi a f#@&??!
2000.10 07.



Nira, vagy ki ez
ÓTTA

Az, hogy a kviddicset választottam valami olyasminek nevezném, hogy nyűgölődés helyetti kínszenvedés. Valahogy inkább csinálva akartam valamit összeszenvedni, hogy esetleg abból legyen is valami, ahelyett, hogy a klubbhelységben kotlok és bámulom a falat. Ha őszinte lennék magamhoz, bevallanám, hogy élvezem a repölést, és azt, hogy versenyre kelve a többiekkel megmutathatom, hogy igen is én vagyok a jobb. Hajtónak lenni fifizetődőbb, mint csak ülni a gyűrűk előtt meg ilyemsik. Legalább ha gyakrabban repülök el a házak közötti lelátók előtt talán Sierra előtt is felvághatok. Meg ilyesmi. Véletlenül se azért, hogy menőzzek, inkább csak meg akarom neki is mutatni, hogy jobb vagyok nála.
Ahogy beérek a pályára, még nincs ott senki, így felkapom a seprűmet, ami nincs a legjobb formájában. Talán majd lenyúlok egy jobbat egy fiatalabbtól, hiszen értük a szülők úgyis mindent megtesznek. Nekem meg jóformám pénzem sincs, meg szüleim se. Vagyis elvileg. Gyakorlatilag meg tudja a tököm, hogy hol bújkálnak. Már ha el nem kapták őket. Jó érzés néha arra gondolni, hogy megkapták a dementor csókot.
Inkább felugrok a jelenlegi seprűmre, amit még előző kunyorogtam el egy háztársamtól, aki mardekáros létére igen csak jószívű volt. Bár a háztársakért azt hiszem én is tűzbe tettem volna a kezem. De inkább nem teszem, úgyis csak a katasztrófa van abból, ha valakinek segíteni akarok. Mellesleg a gyerek még a régi seprűjánél is jobbat kapott... Jó kis világba szült az a... nő.
A seprűn ülve kicsit talán felengedek. Elhagynak a nyomasztó gondolatok, az égből minden olyan aprónak tűnik. Sierra is, a múltam is, a kilátástalan jövőm is. Nem is csinálok semmit, csak ülök a felettem elterülő felhőtengerben és lógatom a lábamat bele a messzeségbe. talán leugorhatnék. Ugysincsen senki odalent, aki elkaphatna. De furcsaán érzem magam, mintha valami odatapasztana a seprűhöz. A gondolataim túlságosan ellaposodnak és még le sem esik az, hogy valamilyen oknél fogva zuhanok lefelé.
Aztán beleüttközöm egy sárgába.
Aki random odateleportálódott.
És még belém is könyököl.
És még csak le sem esem.
Ha akarnék se esnék le
Mi a f@&#???
- Öööö.... ezer bocs
- Miaszar?
Mondom teljesen egyszerre vele, aztán a szemldökömet ráncolva rá meredek. És a lehető leg őszintébben válaszolok.
- Most mit kezdjek a bocsánattal? - folytatom igazából feszülten és gorombán, de valami olyasmit akartam inkább mondani, hogy kösz jól vagyok, semmi értelme bocsánatot kérni, nem a te hibád.
Mire még mondanék valamit elképesztően nagy nyűves légörvénybe keveredek és nem esek le a seprűmről.
- Már megint ez a tetves szeszély!
Hallom a sárga hangját. Jobban megnézve azt hiszem évfolyam társam, vagy ilyesmi, bár annyira sosem érdekel senki, hogy tüzetesebben végigmérjek minden egyént, akivel egy órákon kuksolok. Vagyis egy személyen kívül senki. Mindegy, úgysem fontos. Annyira. Annyira, igen annyira...
- Mi a retkes dementorcsókot csinálsz itt, ha nem tudsz repülni? - teszem fel a kérdést, ami lehet inkább úgy kellett volna mondanom, hogy mi a fene történik, hogy nem tudunk rendesen repülni. De a hangom lassan elviszia a szél, én pedig a megváltozott légiránynak köszönhetően belefordultam seprűstől a csajba.
- Útban vagy - mondom, amit esetleg bocsánatkérésnek kellett volna inkább megfogalmazni, de sose tudom, hogy azt hogyan is kell. Hát valami ilyesminek kellett volna lennie. Na mindegy, inkább megadom magam a szeleknek, és sodródom, a sárgába gabalyodva. Egyszer csak megállunk. Valamikor mindeképpen.

[Frontális találkozás]

Frontális találkozás


to; Jayce
2000. október

háttérzene

- Miaszar? – reagál a srác meglehetősen meglepetten vagy ingerülten, nem tudom. Nehéz megfejteni a szavai mögött rejlő érzelmeket úgy, hogy közben azért küzdök, hogy ne sodorjon le a szél a seprűmről. - Most mit kezdjek a bocsánattal?
A férfi lélek egy nagyon furcsa, különös dolog, amibe jobb nem is belegondolni, azt hiszem. Anno apámat próbáltam ugyan megfejteni, de elég nehezen ment…
Láthatóan ennek a srácnak sem erőssége a kedvesség, de én szerencsére nem vagyok erre érzékeny, mert már hozzászoktam apám mellett a hasonló stílushoz. Ha ok nélkül leüvöltötte a fejem vagy bunkó volt velem, akkor neki az volt a megoldás, hogy legközelebb úgy tett, mintha mi sem történt volna. Nos. A srác szavaira visszatérve, én tudtam volna mit kezdeni a bocsánattal, ha ő nem is.
- Nem is tudom… például dugd fel a seggedbe! – kiabálom felé fapofával, hiszen én próbáltam kedvesen indítani, de hát ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Ezt már megtanultam az évek során.
- Mi a retkes dementorcsókot csinálsz itt, ha nem tudsz repülni? – kérdezi meg roppant elmésen, mire idegesen fújom ki az orromból a levegőt.
- Ja, én csak elmélkedem itt a magasban az életről - kezdem ironikus hangsúllyal. - Ha nem tűnt volna fel, gyakorolni próbálok, nagy ész - köpöm felé a szavakat a múlni nem akaró szélfúvás közepette. Pár pillanattal később talán már ő is rájön arra, hogy ennek a fele sem tréfa, és nem direkt bénázok itt, amikor láthatóan ő is elveszíti a seprű felett a kontrollt. Telibe nekem jön és majdnem letaszít a seprűmről, mire jobb kezemmel megkapaszkodok a fanyélben, a ballal meg arrébb tolom a srácot, aki nemes egyszerűséggel így folytatja a kedveskedést:
- Útban vagy – keni rám a dolgot nevetséges módon, mire szó szót követ.
- Szállj le rólam te tirpák – taszítom még mindig arrébb, mert nem bírom, ha valaki így bejön az intimszférámba kéretlenül. Pláne akkor nem, ha az illető egy tapló mardekáros, aki megzavarja az én nyugodt repülésemet. Na jó, a teljes igazsághoz azért hozzátartozik, hogy nem is ő kezdte, hanem a hülye szeszély, amivel nem ártana kezdeni valamit…. ha nem akarunk egész álló nap itt keringeni a levegőben.
De mi a fészkes fenét tudnék vele kezdeni? Reménykedve pillantok lefelé a pálya füvére, hátha van ott egy tanár vagy valaki, aki tud is varázsolni, nem csak úgy csinál. Ám sajnos egyáltalán nincs szerencsém, ezen az anyaszomorítón kívül ugyanis senki sincs a közelben. Pár pillanatnyi gondolkodás után eszembe jut valami, amit apám mondogatott mindig. Tiszta fizika…. Hát, akármennyire is banálisan hangzik, ez sajnos jelen pillanatban az egyetlen megoldásnak tűnik. Mégha annál kínosabban is hangzik majd, miután az előbb próbáltam meg arrébb taszajtani a gyereket.
- Hé…. Mi lenne ha összekapaszkodnánk és úgy próbálnánk meg leszállni? Ketten együtt talán elég nehezek vagyunk ahhoz, hogy ne fújjon el minket a szél – kiáltok rá inkább harciasan, mint barátságosan.
- Vagy van jobb ötleted? Mert elhiheted, hogy nekem sincs fikarcnyi kedvem ehhez – magyarázom neki grimaszolva, nehogy azt gondolja, hogy örömmel olvasztanám egybe az auránkat.

[Nira, vagy ki ezÓTTA]

Mi a f#@&??!
2000.10 07.



Nira, vagy ki ez
ÓTTA

Az embernek kissebb gondja ia nagyobb annál, hogy valami csajjal gabalyodva összevissza hánykolódjon az éterben, egy tetves szélvihar közepén. Minden idegességemet természetesen megint azon töltöm ki, aki a legközelebb áll hozzám, de nem érdekel. Mindenki legyen csak boldog a tökéletes szép, és könnyű életével.
Amikor megyek a folyosón kedvem lenne minden szembejövő embernek azt mondani, hogy utállak. Téged is. Ja, téged is. Ott téged is. De közben csak jó lenne normélisan bezsélgetni.
De még mindig gúzsba köt minden, ami múlt. AMibe belefagytam. AMiből nem tudok elszakadni. Újra és újra látom magamelőtt. Amit elvesztettem. Akiket elvesztettem.
- Picsába.
Szűröm ki a fogaimon keresztűl, ami nem a lánynak szólt, hanem úgy az egész világnak. És főleg a szüleimenk, akik létrehoztak engem. Nem is értem, mire volt az jó, hogy lett egy gyerekük. Aki aztán ugyan úgy tönkre tesz életeket, mint ők.
Nem is értem mit kiabl a csaj. Nem is volt hirtelen kedvem semmihez se, hogy visszavágjak. Azt hiszem elfáradtam. Belefáradtam abba, hogy Sierrával harcolok, hogy magammal harcolok. Talán csak hagynom kéne, hogy elvigyen magával ez a forgószél.
- Én is gyakorolnék. Mondjuk halálugrást - mondom kissé csípősen, majd összegabaolydva hánykódunk én pedig úgy érzem, hogy a lelkem is kiszakad belőlem ebben a szaros örvényben. Bár nem konkretizáltam, hogy kinek a részéról, a magaméról, vagy az övéről, de pont leszarom. Mindegy. Minden. Kurvára. Mindegy. Hogy most bír elmenni az életkedvem, beszarás. Várhatott volna a költözéssel addig legalább, míg leszállok.
- Szállj le rólam te tirpák – taszít arréb, ami nem is olyan nehéz, ha az ember légies állapotban van. Tirpák. Ez milyen szleng? Biztos nem túl kedves a jelentése, pedig én igazán igyekeztem jófej lenni. Ezek szerint valamit mégis csak rosszul csinálok. Túl őszinte lennék? Inkább, mint hogy jópofizzak. Blöh.
- Picsába, ne toszojgass, így is labilis ez a szar, nincs kedvem lezúgni - majd meghalok azután, miután végre elengedem Sierrát. Még a végén holtamban is baszogatnám, úgy meg elég szar helyzet lenne. Szívás az élet, baszki.
- Hé…. Mi lenne ha összekapaszkodnánk és úgy próbálnánk meg leszállni? Ketten együtt talán elég nehezek vagyunk ahhoz, hogy ne fújjon el minket a szél. Vagy van jobb ötleted? Mert elhiheted, hogy nekem sincs fikarcnyi kedvem ehhez.
- Akkor egy véleményen vagyunk - kiabálom túl az egyre hangosabb szelet, és valami sötét fellegek is kezdenek gyanúsan közelebb gyűlni. Lol, tökre olyan mint az Ózban. Közben feltámad a szél, mindenféle koszos, poros szart hozva magával ami még a látás viszonyt is iszonnyá varázsolja. Közben megmarkolom a seprújének szabad nyelét, mert biztos nem fogom ölelgetni. Az ölelésemet, azt az egyet, amit magamból ji tudnék csiholni, csak Sierra kaphatja meg. De vajon képes lennék rá?...
Aztán ha ő is hasonló képpen cselekszik, várom a csodát, és azt, hogy leérjünk, de a szél kellemetlenül fúj tovább, és felkap minket. Én meg csak reménykedem, hogy nem hányok be.

[Frontális találkozás]

Frontális találkozás


to; Jayce
2000. október

háttérzene

- Picsába - tér a lényegre a sápadt fazon, amivel a lelkem mélyén tökéletesen egyet tudok érteni. Na igen.
Ezután jön a halálugrós poénja, amin kivételesen nem nevetek. Nem rossz vicc ugyan, de nem vagyok humoros kedvemben annyira, tekintve, hogy egyre inkább rosszul leszek ettől a flúgós szélörvénytől. Mellesleg, örülnék neki, ha nem az én társaságomban vetné a halálba magát. Egyrészt nem hiányzik egy életreszóló trauma, másrészt, ha esetleg magával sodorna, az még rosszabb lenne. Még épphogy csak kezdett jobbra fordulni a sorsom a válás meg a költözés óta, és nem örülnék, ha pont most nyiffannék ki. Ennél azért csak több van ebben a létezésben számomra. Legalábbis merem remélni.
- Picsába, ne toszojgass, így is labilis ez a szar, nincs kedvem lezúgni - folytatja a méltatlankodást az arc, és ebben kivételesen igaza van. Hamar leesik, hogy valószínűleg a picsába lehet a kedvenc szava, hiszen két percen kívül már másodszorra hallom ezt tőle. Amikor felvetem az ötletemet, szerencsére nem hurrog le azonnal, ami meg is lep az előzményeket tekintve. Elvégre össze-vissza oltottam, most meg össze akarok fogni vele.... Hát elég ellentmondásos cselekménysorozat, bevallom. De a szükség nagy úr.
- Akkor egy véleményen vagyunk - kiabálja egyenesen a fülembe, de Merlinnek hála a szél elég hangos ahhoz, hogy ne lyukadjon ki a dobhártyám. Igyekszem követni a példáját és én is megragadom a szabad fafelületet a seprűjén, majd imádkozom, hogy lehetőség szerint egyben kerüljek ki ebből a slamasztikából.
De a feloldozás csak nem jön.... jön viszont helyette.... egy istenes hányinger. Erősen öklendezni kezdek, és bármennyire is próbálom visszafojtani a dolgot, egyszerűen nem megy. Telibe hányom a seprűm, aminek az a következménye, hogy a szöszi karja is tiszta retek lesz.
- Öööö.... - nyögöm ki iszonyatosan zavarban, de ennél többre nem futja tőlem. Inkább elengedem a seprűjét és a szám elé teszem a tenyeremet, hogy aztán abba hányjak bele egy nagy adagot. Csodálatos. Ennél jobb napom nem is lehetne. A szél ide-oda dobál, a frissen kimosott cuccom és a hajam tiszta hányás és még le is rókáztam egy mardekárost. Mondjuk ezutóbbiban más helyzetben talán találnék némi pozitívumot, de most nem vagyok vicces kedvemben. Könyörgöm, valaki mentsen meg....
Össze-vissza forgok, lassan már azt sem tudom, merre van a föld és merre van az ég, amikor egyszercsak megáll az elviselhetetlen pörgés és olyan, mintha valaki a grabancomnál fogva megfogna. A seprűm ismét stabil és én lassan visszanyerem a lélekjelenlétem. Pár mély lélegzet után képes vagyok a föld felé repülni és leszállni arra az imádott anyaföldre. Elbotorkálok a pálya szélén lévő padokig és a seprűmet a földre fektetve hátradőlök az egyiken, magasba emelve a térdem, hogy némi oxigénhez juttassam az agyamat. Nagyon, nagyon rossz most. Legközelebb kétszer is meggondolom, hogy egyedül kijöjjek-e ide. A szemem sarkából közben a srácot kutatom, remélem neki is sikerült valahogy leszállnia. Persze azt is tudom, hogy ez rám nézve inkább átok lesz, mint áldás...

[Nira, vagy ki ezÓTTA]

Mi a f#@&??!
2000.10 07.



Nira, vagy ki ez
ÓTTA

Azt hiszem ennél rosszabb nem is lehet. Összaragadva egy fura barna fruskával aki idegesítő, és még elég furán beszél, de legalább ő sem élvezi betegesen a helyzetet, mert akkor inkább tényleg fejest ugranék a földbe. Nem nagyon gondoltam arra, hogy a nyakamba jön a Szeszély, ami amúgy eddig egészen jól elkerült, de egyszer mindeki pórul jár. Bár a rossznak is van jó oldala, és nem azzal a hülyével kerültem össze. Mondjuk még szerencse, hogy ő nem kviddicsezik, még csak az kellett volna, hogy itt hánykólódtam volna vele. Szóval a figyelmemet inkább arra összpontosítom, hogy a torkomba felgyülemlett trutymót inkább lenyeljem. Ehhez persze ötszörösen kirázott a hideg, de talán legközelebb repülés előtt nem zabálok be. Meg nem volt a gyomrom sem felkészülve ehhez az orkáni, Ózból szalajsztott szélviharra.
Tököm kivan. Még csak most kezdődött el ez a szar év, és máris elegem van. Gyalázat az egész helyzetre, a csajra, a szélre, a Szeszélyre, Sierrára, a seprűre,a varázsvilágra és úgy magamban tovább folytatom a szitkolózást és gyalázolok mindent, ami eszembe jut. Mert most nagyon kivagyok és le akarok szállni és el akarok válni ettől a vadidegen csajtól, mert kikészülök.
És aztán
csak, hogy teljes legyen a napom
lehánynak.
A szemem óriásira kerekedik és csak felhörrdülve bámulok hol az lehányott kezemre, hol a csajra.
Ez most vicc ugye? Igazából csak alszom. És mindjárt felkelek. Arra fogok kelni, hogy lezúgtam a nagy forgolódásban. De nem, keringünk, és én csak nem ébredek fel, helyette egy kiadós bűzt is kapok az orromba. Én ezt nem hiszem el. Ha nem múlik el a szél, és nem hagyódik abba ez a fos, akkor eskü tényleg lelöktem volna, és az sem érdekelne, hogy kicsapnak. Nem vagyok hajlandó még tovább elviselni ezt a sok szart ami van ebben a suliban.
Még néhány utolsó kerengés után végre le tudok szállni a csaj mellett, és azt se konstatálom örömmel, hogy elszakadunk egymástól. Mérges vagyok, fel tudnék robbanni, kiabálni akarok, szétverni valamit, de nagyon sürgősen. De a legeslegjobban a hányásos felszerelésemet akarom beledörcsölni a csaj fejébe.
Meg is indulok vészjóslóan trappolva felé, és magamban mindenféle nem túl kedves dologgal illettem a szerencsétlen padon kuporgó lányt.
- Te... komolyan nem vagy normális, legalább balra hánytál volna, nem pedig magunkra, ha tudod, hogy ki kell jönnie, akkor lehetőleg nem a másikra ereszted... Eszednél vagy? - igazából a helyes kérdés minden dühöm ellenére az kellett volna lenni, hogy jól vagy vagy ilyesmi, de még csak átvitt értelemben sem tudtam megfogalmazni, mert rettenetesen mérges vagyok. Aztán egy hirtelen vezérelt mozdulattal lerángatom, vagy tépem magamróm a lehányt talárt vagy mi a fenét és a lány mellé dobom, így félig be is takarja. Sose tdutam célozni, de ha magára veszi, akkor se érdekel. Csak nem akarok büdösen végig hány cuccal vonulgatni, még azt hiszik én okádtam.
- Remélem legközelebb a pályán találkozunk újra, és azt is, hogy ez nem egy titkos fegyvered a meccsekre. Hülye liba - mondom még mérgesen, majd hátat fordítva neki metrappolok az öltözőbe és becsapom az ajtót. Odabent pedig jól levezetem a mérgemet az egyik szekrényen.
Utálom ez a helyet.

Köszönöm ezt a felemelő élményt! 

[Frontális találkozás]

Frontális találkozás


to; Jayce
2000. október

háttérzene

Hát az egyértelmű volt, hogy nem leszek a kedvence, miután beterítettem a reggelim újrahasznosított változatával. Szegényt eléggé sajnáltam, volt ebben a keverékben minden, ami szem-szájnak NEM ingere. Kávé, rántotta, kevert sali, kenyér, sőt még egy kis amerikai palacsinta is. Hiába, imádtam enni, és mivel edzeni készültem ugyebár, úgy éreztem, megérdemlem a kényeztetést…. Meg kellett a kalóriabevitel rendesen, hogy ne legyen gond az órákon keresztüli gyakorlással – gondoltam én naivan. Merthogy erre készültem, hogy órákig gyakorlom a szlalomozást, csakhogy az a nyomorult szeszély közbeszólt. Lényeg, hogy a sárgás színű, undorító keverék kitaccsolása után tényleg meg sem mertem szólalni, egészen addig, amíg muszáj nem volt. Ez a pillanat most jött el, amikor látom, hogy a szárazföldet ért srác dühösen csörtet felém.
- Te... komolyan nem vagy normális, legalább balra hánytál volna, nem pedig magunkra, ha tudod, hogy ki kell jönnie, akkor lehetőleg nem a másikra ereszted... Eszednél vagy? – teszi fel a full jogos kérdést szegény áldozatom, mire nagy nehezen kipréselek magamból annyit, hogy:
- Bocs. Elhiheted, hogy nem akartalak élő céltáblának használni – csóválom a fejem meglehetősen zavarban. Alapból ha lecsesznek valamiért, akkor rögtön vissza szoktam vágni valami éles beszólással, de most pontosan tudom, hogy a mardisnak száz százalékban igaza van. És hát, más célom sincs, mint hogy minél hamarabb kikeveredjek ebből a kínos szituból, ezért ráhagyom a dolgot. Na de ami ezután jön, azt már nem veszi be a gyomrom. Lerángatja magáról a dzsuvás talárt ugyanis, és nekem dobja. A fejemet telibe találja vele, ami abból a szempontból tök mindegy, hogy már így is tiszta hányás a hajam, de azért nem esik jól ez a „kedves” gesztus akkor sem.
- Remélem legközelebb a pályán találkozunk újra, és azt is, hogy ez nem egy titkos fegyvered a meccsekre. Hülye liba – szúrja még oda elmenőben. Gyorsan lehámozom magamról a mocskos talárt én is, és követem a példáját. Ahogy sétál el, nekidobom tiszta erőből, biztos, ami biztos. Szerencsére a hátát eltalálom, így tuti, hogy az esetlegesen tisztán maradt ruhája egy része is hányásfoltos lett.
- Rossz hírem van! Ez az egyik fegyverem pedig. Még ha nem is titkos már – kiabálom utána dacosan, aztán a seprűvel a vállamon megindulok a kastély felé. Nem akarok vele még véletlenül sem összefutni még egyszer, úgyhogy elhatározom, hogy ezúttal a klubhelyiség fürdőjében fürdök le. Csak imádkozni tudok érte, hogy lehetőleg senkinek ne tűnjön fel a mocskos hajam, meg az abból áradó bűz, amíg beállok a megváltást jelentő zuhany alá…

Én is köszönöm!  

[10/4/2001● MILES ●⭃ para egy edzés ⥷]

10/4/2001
● MILES ●
⭃ para egy edzés ⥷

tükörképem

Törd szét a véget nem érő éjszakát.
Tépd szét, ami gúzsba köt, ne tűrj tovább.
Vetkőztesd pucérra önmagad.
Tépd szét a húst, törd szét a csontokat.

Belegondolva elképesztő mennyi jellemfejlődést sikerült kiprodukálnom magamból. Az ostrom óta nem vettem komolyan semmit, némán tűrtem, hogy a halott testvéremmel keverjenek össze véletlenül vagy szándékosan, nem érdekeltek a tanárok beszédei arról, hogy hát Benjamin Ray Fraser, te teljesen szétestél. Kerültem mindenkit, csak suhantak el mellettem az évek én pedig valahol ennek a suhanást csak bámultam a peronról. Nem érdekelt. Annyira nem érdekelt semmi. Sem a csajok, sem a régi énem, egyszerűen csak meg akartam szűnni.
Aztán valahogy, mint derült égből gurkó úgy szaladtam bele Raylába és cseszettül felborult minden. Valahogy kezdtek érdekelni a dolgok, még akkor is, ha az a kapcsolat ami köztünk volt egyszerűen képtelenség volt megfejteni. Csak sodródtam, mint ő. Egyszerre józanul és megrészegülve holt tőle, hol Esthertől. De mindezek ellenére, az ok, amiért érdekelni kezdett a kviddics, amiért megint elővettem a kölyökkorom óta dédelgetett álmomat, hogy egy külön csapatba legyek hajtó megint a szemem előtt lebegett. Mert akartam valamit kezdeni az életemmel. Nem akartam azt, hogy évekkel később, ha Raylával összefutok - ki tudja, lehet Olaszországban leszek csöves -, akkor ne azt lássa, hogy milen szánalmas maradtam. Nem akartam egy lány előtt sem az lenni. És amikor az edzéseken felültem a seprűmre megint éreztem az adrenalint, azt, hogy emnyire imádtam a magasságot, az arcomba csapó süvítő szelet, az izgalmat, hogy kerülgethetem a gurkókat. Mindent imádtam. Akkor megszűnt a múlt, megszűnt a halott húgom nevetése, az apám üveges tekintete és Aiden árnyéka mögöttem.
De akkor is olyan nyomi vagy, Ben. Úgy állsz a kviddics szerelésedben, mint sárkány a porcelánboltban. Éppen bámultam az üres pályát, mert lehet lekéstem az edzést, vagy valami, de ha már ott voltam előszedtem a lestrapált labdás dobozt, és bár nem voltam terelő, meg amúgy is egyedül dobálgatni a karikákba a kvaffot elég béna lett volna, elkezdtem ütögetni egy gurkót. Kellett erősíteni valamivel a punnyadt bicepszeket.
Reméltem nem ütök le vele senkit, akit mondjuk nem vettem észre, vagy ilyesmi.

[Benjamin2001.04.10.]

Benjamin
2001.04.10.

veszélyes játékot űzünk

Már vagy negyven perce vége volt az edzésnek, de én mint felelős csapatkapitány megvártam, míg mindenki elhagyja az öltözőt. Váltottam néhány szót az őrzőnkkel az új stratégiánkról. Aztán én is lezuhanyoztam, átöltöztem és seprűmmel a kezemben elindultam felfelé a kastélyba. Egész jó edzést tudhattam magam mögött, mindenki koncentráltan dolgozott, kidolgoztuk az új taktikánkat, begyakoroltuk a formációkat és levezetésként erősítettünk. Ugye milyen jól hangzik? Alaposan lefáradtam, nem mondom, de minden perce megérte. Kiszellőztettem a fejem, volt egy szabad órám magamra és a csapatra, azokra, akiket annyira hihetetlenül szeretek. Átgondolhattam az elkövetkező napok programját is. Már előre elkapott a migrén a holnapi randimtól. Szegény leányzó nagyon tündéri volt, meg minden, de ha meghallom ahogy nevet a hideg is kiráz. Még egy ilyen hang a világon nincs. Olyan, mintha egy szamár iázását összekeverték volna a csirke kotkodácsolásával. Ugye, hogy már csak elképzelni is baromi idegesítő?
Szóval már épp elindultam volna kifelé, mikor egy eltévelyedett gurkó majdnem hókon nyomott. Na várjunk csak, biztosan emlékszem, hogy eltettem a labdákat és én maradtam utoljára a pályán. Ezek szerint, mégsem.
- Hé haver, óvatosabban, még a végén valaki megsérül… - Kerestem magamnak egy ütőt és seprűre pattantam, hogy közelebbről is megszemlélhessem ki ez az engedetlen, aki nem képes betartani az egyetlen szabályt, miszerint edzés után nincs külön program, hacsak velem nem egyeztetnek előtte. Seprűre pattanok és addig emelkedem, míg egy vonalba nem kerülök a kis renitenssel. Csak ekkor ismerem fel benne háztársamat és egyben hajtótársamat.
- Benjamin Ray Fraser, Merlin szakállára mi a fészkes fenét keresel itt? – vágom hozzá talán kissé indulatosan a szavakat. – Edzésre kéne járni, nem ilyenkor szórakozni itt a felszereléssel, amivel nekem kell elszámolnom – fújtatok. Nem is értem, mit képzel magáról.

[10/4/2001● MILES ●⭃ para egy edzés ⥷]

10/4/2001
● MILES ●
⭃ para egy edzés ⥷

tükörképem

Törd szét a véget nem érő éjszakát.
Tépd szét, ami gúzsba köt, ne tűrj tovább.
Vetkőztesd pucérra önmagad.
Tépd szét a húst, törd szét a csontokat.

csak bámultam a gurkó után, de pár pillanat múlva kezdtem aggódni. Mert hát, csak vissze kellett volna érnie, vagy ilyesmi, de nem az úgy kirepült a világból. Hát, na mindegy, most intézted el, hogy kirúgjanak a csapatból, hogy még azt az egyetlen lehetőséget is elvedd magadtól, hogy ne csak egy olasz csöves legyen belőled, elbasztad a gurkót, az életed - jó, azt már régen -. Ahogy ott ültem és szidtam magamat, kellemesen ringatózva a tavaszi délután lágy szellőjén, miközben azon gondolkodtam, milyen jó lenne csak úgy a földbe csapódni. Chrissie utánam szalad,a és végre kibékülhetnék vele. Meg apával is. És szétverném a túlvilágon Aiden pofáját. Talán Esthernek hiányoznék. Talán Raylának is. De valahogy egyre szimpatikusabb lett az a talaj.
És akkor meghallottam a csapatkapitányom ordítását.
- Benjamin Ray Fraser, Merlin szakállára mi a fészkes fenét keresel itt? Edzésre kéne járni, nem ilyenkor szórakozni itt a felszereléssel, amivel nekem kell elszámolnom.
Az égnek emeltem a tekintetemet. Kössz, Aiden, biztos te küldted őt a nyakamra, rohadj meg, te szemét. Sóhajtottam egyet és a kapitányra néztem.
- Hát helló - böktem ki egy mély sóhaj kíséretében. Ahogy ránéztem, szinte láttam magamat kölyökként, láttam magamat hogy hajt valami álom, valami jövőkép, láttam magamat,amint meg akarok védeni mindekit, még akkor is, hogy félek a fájdalomtól. Azt hallottam ez a csávó egy csomó gyyereket mentett meg az ostrom alatt. Én meg a saját családom sem tudtam megvédeni. Nem tudtam a húgom és az apám elé állni, hogy ne pket találja el a zöld átok. És nem tudtam megmenteni a másik felemet sem saját magától. De hát, minden házban vannak balfaszok, úgy tűnik ez a szerep a Griffendélben rám jutott. Eszembe jutott a húgom arca, én meg egyenesen a Napba bámultam. Persze, majd itt kéne bőgni, mi? Fúú, ben, mekkora nyomorék vagy. - Bocs, lekéstem az edzést, adódott egy kis problémám az egyik Mardekárossal - Matt az utóbbi időben egyre idiótaább lett, és nem bírt leszéllni Rayláról. Muszáj volt szétvernem a fejét. - Eskü eltakarítottam volna magam után - és ha egy kicsit is ismert tudta, hogy nem szoktam lódítani.
Aztán egyszer csak meghallottam azt a tipikus hangot. Amit ki nem állhattam, és csak jött és jött és közeledett. A gurkó egyenesen felém száguldott, én pedig hiába ütöttem el, szinte arrébb se repült így belementem MIlesba.
- Bakker... - morogtam, aztán... Komolyan nem hittem el, amit látok, jött egy másik gurkó is, mire Miles felé kapva igyekeztem lejjebb rántani a fejével együtt. - Hát nagyszerű, megőrültek a gurkók... - bámultam a közeledő őrült cuccokra.

[Benjamin2001.04.10.]

Benjamin
2001.04.10.

veszélyes játékot űzünk

Egyetlen hosszú másodpercig csak nézem az elkeseredettnek látszó fiút, mielőtt egy magasságba emelkednék vele. Nem cseszheti el nekem, most nem. Ezzel a kis mutatványával leginkább magára veszélyes és ha megsérül, engem vesznek elő. Most nem kerülhetek bajba, mikor végre úgy tűnik, minden helyre jön. Holnap tárgyalok Mr.Robertsonnal és ha Ben elcseszi nekem, mert kiderül, hogy az én hibámból került gyengélkedőre nem lesz elég az a sérülés, amit itt szerzett, mert tutira úgy megátkozom, hogy még azt is elfelejti, fiú-e vagy lány.
- Hát helló? Ennyit tudsz mondani? - Sosem szoktam senkivel ilyen ingerülten beszélni, de most megérdemli, hogy éreztessem vele, hogy nem okoz neekm kifejezett örömet, hogy itt kell bébiszitterkednem felette, mert lusta letolni a seggét egy órával korábban.
- És nem értél volna rá mondjuk most laposra verni azt a barmot? Miért nem átkoztad meg te szerencsétlen? Egyetlen jól irányzott bűbáj és már végeztél is - dohogok. Komolyan, minden bizonyára csak meg akarta mutatni, hogy ő a valaki és gondolom ezért ököllel esett neki a kis penészesnek ahelyett, hogy kihasználta volna a képességeit. Ez aztán a logika, mondhatom. Ja várjunk csak, mégsem. A gurkók eltűnnek a szemem elől, már kezdek megnyugodni. Azt hiszem, le kellene szállnunk, hogy befogjuk őket és visszazárjuk a ládába. De aztán Ben hirtelen rám ugrik. Nem is értem, mi a fenét akar.
- Hé haver, neked mi bajod? - nézek rá értetlenül. Legjobb tudomásom szerint a lányokkal ápol jó barátságot és nem velük egy kapura játszik. Aztán nem látom, de hallom ahogy az egyik vasgolyó elsüvít a fejem felett.
- Ó hogy a dementor csókolná meg - eresztek el egy magamhoz képes igen visszafogott káromkodást. Azonnal le kell szállnunk, hogy elzárhassuk őket, de amíg Ben a nyakamban lóg ez nem fog sikerülni.


 

[10/4/2001● MILES ●⭃ para egy edzés ⥷]

10/4/2001
● MILES ●
⭃ para egy edzés ⥷

tükörképem

Törd szét a véget nem érő éjszakát.
Tépd szét, ami gúzsba köt, ne tűrj tovább.
Vetkőztesd pucérra önmagad.
Tépd szét a húst, törd szét a csontokat.

Rendben, Benjamin Fraser, addig jutottál, míg egy alsóbb éves cseszi le a fejedet. Komolyan, ha Aiden ezt hallotta volna, a halálba üldözött volna ezzel. De amikor ez eszembe jutott egyszerre kívántam azt, hogy bár élne, hogy bár baszogatna az a rohadtul elcseszett másik felem.
Összehúzott szemekkel méregettem a kapitányt, és bár oké, mivel kapitány, nyilván ordibálhat, de tényleg elkezdett idegesíteni, hogy egy 15 éves kölyök ordítozott velem. Volt bennem büszkeség és igazából még a fárfiasságomban is eléggé csorba esett, ahogy ott szidott Miles.
- És nem értél volna rá mondjuk most laposra verni azt a barmot? Miért nem átkoztad meg te szerencsétlen? Egyetlen jól irányzott bűbáj és már végeztél is.
- Igazán jó ötlet, kap'tány, de nehéz, ha a tetsőrei kiverekedik belőled azt, de legközelebb a kezemhez ragasztom a pálcámat - morogtam vissza. - Komolyan nyugodj már le, Edward, nem lett senkinek se baja, a gurkó meg úgyis visszarepül. Ennyire nem kell karót nyeltnek lenni, mint valami elcseszett és unalmas Mardekáros...
Értettem a kétségbeesését, de komolya, hogy lehetett valaki ennyire karótnyelt? Jesszusom, Aidenre emlékeztetett, aki fontoskodva jött utánam folyton, minden egyes balhém után, hogy már megint mint csináltam, és annyira idegesített. Csak élevztem a fiatalságomat. Amúgy meg inkább örült volna, hogy gyakorlok.
- Figyelj, csak hogy nyugodj le, eskü legközelebb időben jövök. Nekem sem kéne utolsó évben elbaszni semmit. - Ám a magyarázás közben, éppen majdnem levitte az egyik gurkó Miles fejét. Hát fasza lett volna, de komolyan.
- Hé haver, neked mi bajod?
- Nekem nem sok, de neked inkább lett volna bajod, ha mondjuk fejetlen leszel, vagy ilyesmi - vonogatom meg a vállam, majd arréb reppenek mellőle, hogy aztán lapockán találjon őrült erővel egy gurkó.
- Ó hogy a dementor csókolná meg!
- Jah, én is pont így gonodlom... Még mielőtt elkezdenél ordítani, hogy én engedtem ki őket, megjegyezném, hogy csak egy gurkót engedtem ki. Biztos megint a Szeszély...
Közben kikerültem a másik gurkót is. Komolyan eddig annyira sikerült minimálisan megúsznom ezt az egész cseszett Szeszély dolgot, erre most meg akar ölni két gurkó.
- Hát, gonodlom most le kéne repülni a földre - magyaráztam, miközben azokat a rohadt idegesítő labdákat püföltem el magamtól, és igyekeztem minél gyorsabban földet érni. Röhejesen festett volna, ha mondjuk egy illegális kviddics ezdés közben tötem volna ki a nyakamat.

[Benjamin2001.04.10.]

Benjamin
2001.04.10.

veszélyes játékot űzünk

Nem érdekel, hogy Fraser idősebb nálam, jelen helyzetben én vagyok a rangidős és ha ezt nem képes elfogadni akkor el lehet húzni. Én jóarcnak tartom magam, nem kérek sokat tőlük és nem szoktam dirigálni sem. Totál egyenrangúként kezelem őket, legyenek fiatalabbak vagy idősebbek nálam. Ebben a játékban különösen fontos az összefogás, hülyeség lenne tőlem ha elkezdenék főnökösködni.
- Komolyan nyugodj már le, Edward, nem lett senkinek se baja, a gurkó meg úgyis visszarepül. Ennyire nem kell karót nyeltnek lenni, mint valami elcseszett és unalmas Mardekáros...
- Még nem lett senkinek baja - morgom az orrom alá és inkább befogom, mielőtt a mardekáros megjegyzését kommentálnám. Az biztosan valami olyan lenne, amit nem lenne illendő kimondanom, így csak magamban küldöm el melegebb éghajlatra.
- Ha csak azért ígérgetsz ilyeneket, hogy megnyugodjak, akkor inkább ne szólj egy szót sem - villantom meg nem túl kedves tekintetemet. Megérdemli, hogy legalább csúnyán nézzek rá, miután ilyen hülyeségeket csinál. De legalább megígérte, hogy mostantól időben levonszolja a seggét és nem kell majd az ilyen kis stiklijeit elsikálnom.
-  Nekem nem sok, de neked inkább lett volna bajod, ha mondjuk fejetlen leszel, vagy ilyesmi. - Egyet kell vele értsek, szeretném, ha a buksim ott maradna, ahol eddig is volt és nem intézkedne helyettem egy barominehéz vasgolyó.
- Jól van már, nem tudhattam, hogy hirtelen megmelegedtél vagy csak meg akarsz védeni a lefejezéstől - forgatom meg szemeimet. Jó, sejthettem volna hogy nem úgy akar bocsánatot kérni hogy rám mászik, de hát ebben a mai világban már sosem tudhatja az ember, hogy kihez-mihez vonzódnak az emberek. Figyelmen kívül hagyom, hogy épp menti magát, tudom, hogy igazat mondd, hiszen mikor felszálltam a saját szememmel láttam, hogy a másik gurkó még a helyén volt a ládában. Majdnem megdicsérem, hogy végre valami okosat is mondd ma, de inkább csak behúzom a nyakam és megcélzom a földet. Odébb pofozom az egyik gurkót ami a megpróbál megakadályozni engem és szerencsésen landolok. Hála Merlinnek, legalább ezt megúsztam. Körülnézek, hogy megbizonyosodjak arról, hogy Benjamin és egyben megérkezett.

[10/4/2001● MILES ●⭃ para egy edzés ⥷]

10/4/2001
● MILES ●
⭃ para egy edzés ⥷

tükörképem

Törd szét a véget nem érő éjszakát.
Tépd szét, ami gúzsba köt, ne tűrj tovább.
Vetkőztesd pucérra önmagad.
Tépd szét a húst, törd szét a csontokat.

Nagyszerű vagy, Benjamin, mindekit addig idegesítesz, míg laposra nem vernek, büszke lehetsz magadra, hogy ebben az egy dologban nem változtál az ostrom óta. Ahogy Miles szórós szemekkel vizslat végül csak sóhajtok egyet, és megadóan felemelem a kezem. Ha tévedek azt beismerem, általában, bár elég nehezen. Talán túl büszke vagyok ahhoz. Na, látod, Aiden, ez az egy rohadt dolog mind a kettőnkben ugyan úgy megvan. Büszkék vagyuk. És látod, hogy mire mentük azzal a rohadt büszkeségünkkel, hm? Látod? Megöltük egymást. Szép volt, tesó. Vajon ha meghalok és találkozok veled  ahalálunk után, akkor is ugyan ez lesz?
Azt hiszem igen. Mert mi minidg meg akartuk ölni egymást. Mert túl messzire sodródtunk.
- Ha csak azért ígérgetsz ilyeneket, hogy megnyugodjak, akkor inkább ne szólj egy szót sem.
- Hé, én sosem szegem meg a szavam, Edward - ejtettem meg felé egy vigyort. Túlságosan ragaszkodtam ehhez. Akkor is, ha az ígéret betartásához rohadt sokat kellett szenvednem. De sosem szegtem meg egyet sem. Nem igaz, Esther? Még akkor sem, amikor csak úgy otthagytál mind a kettőnket egy cseszett levéllel, hogy amúgy bocs, fiúk, egyszerre jártam veletek, mert mindkettőtökből ami hiányzik, azt a másikban megtaláltam. De azért még megígértem neked, hogy elmegyünk a Csillagvizsgálóba. És el is mentünk. Pedig mennyire nem akartam.
A golyó meg éppen időben vesz célba minket ahhoz, hogy elfelejtsem azokat az éveket, amiken egyfolytában rágódtam, és talán túlságosan is közelebb sodródtam a sráchoz, mint kellett volna. Miért érzem úgy, hogy holnap ettől lesz hangos a egész iskola? Rayla legalább kapni fog egy egész napos röhögőgörcsöt, he ezt meghallja.
- Jól van már, nem tudhattam, hogy hirtelen megmelegedtél vagy csak meg akarsz védeni a lefejezéstől.
- Hidd el, ha meg is melegedtem volna, ennél sokkal menőbben csinálnám - forgatom meg a szememet, miközben csapkodom a gurkókat. - De nyugi, a nő test szépségei és formái még minidg sokkal jobban vonzanak - Egy bizonyos lányé mindenképpen... de ezt már nem mondom ki, csak rávigyorogtam, majd amikor egy erős ütéssel végre eltántorítottam magunktól egy gurkót, hogy legalább a leszállást megkezdhessem én is.
De ahogy óvatosan megyek a föld felé, megint hallom a hangját. Azt az angyali hangját. És érzem az orromat csiklandozó kósza, göndör hajszálait.
Ugye nem ejtesz le, Ben?
Nem, Chrissie. Sosem ejtenélek le.
De apa azt mondta, hogy leejtettél, amikor nyolc hónapos voltam. És Aiden beverte az orrodat.
Ehöm. Mert rámhánytál, jó? Megijedtem
Csak nevetsz és előttem ülsz a seprűmön, miközben egy helyben ringatózunk a fák felett. Kitárod a kezeid, mintha repülni akarnál.
Nézd, Ben, most szárnyaim vannak. Ha kitárom így a kezem, úgy érzem bármikor képes lennék elrepülni. Sőt mindjárt fel is kap a szél és elrepülök, elrepít innen messze, hogy eztán eltévedjek és ne találjak haza... De tudod, nem félek etől. Elmondjam miért nem?
Na, miért nem, Chrissie?
Mert te és Aiden midnig fogjátok a kezem. És nem engedtek elrepülni. Ezért nem félek.
De mi elengedtük, Chrissie. És olyan messzire repültél el, ahonnan nincsen visszaút. Ahonnan nem találsz már haza.
Ahogy leérek a földre szipogok egyet és megdörzsölöm a szememet. Közben hallom már hogy jönnek a gurkók, én meg igyekszem úgy beállni, hogy a hasamba csapódva megfogjam az egyiket, abban reménykedve, hogy a másikat Miles kapja el, hogy aztán végre beszuszakoljuk ezt e két szart a ládába. De közben egyre csak azon az egy dolgon jár az eszem.
Miért nem fogtam meg akkor a kezed?