Magányos Tölgy

A park egy távolabbi részében egy magányos tölgy áll. Nyaranta tökéletes árnyékot biztosítva az oda tévedőknek, de mégis csak nagy ritkán helyezkedik el valaki a tövében, mert messziről nem tűnik túl kényelmesnek a talaj. Sziklás. Ahonnét tavasszal vadvirágok kényszerítenek ki maguknak élőhelyet. Aki már megtapasztalta a hely csodáját, az folyton visszajár, de ilyenek csak kevesen akadnak. Itt diákokat csak nagy ritkán lehet felfedezni.

A magányos tölgy alatt…


2001. április 10.

Ezt egy kicsit elronthattam. A bál óta nem sok minden történt köztem és Merel között, habár a szokásos szemezést és enyhén szexuálistartalomtól fűtött kacsintásokat azért megengedtem magamnak, majdnem biztos voltam benne, hogy folytatás nem lesz. A kémia működött, de valahogy nem tudtam egyik pontról a másikra jutni, mert közben magammal is küzdenem kellett. Nagyrészt azért, mert a bál sokmindent felkavart bennem és természetesen olyan félelmek kínoztak, melyek képesek lettek volna engem helyezni az ott történtek középpontjába. Nem mondtam ki Merelnek, mert kétlem, hogy érdekelte volna a nyafogásom. Azóta pedig éjjelente folyton olyan álmok gyötörtek, amiben apám falkája elrabol, hogy engem is olyanná tegyenek. A falkája… a családom…
Az sem segített persze ezen, hogy bár az együttessel rengeteget próbáltunk, egyre több volt a belső vita, Tommy is olyan furcsán elvarázsolt lett, amivel nem sokat tudtam kezdeni. Biztosan megint belezúgott valakibe vagy hasonlók. Nem nagyon érdekelt, nem voltunk olyan jó barátok, csak egyszer-egyszer gitárórát vettem tőle, ha éppen rám óhajtott érni. Szóval ott sem volt minden rendben, így nagyrészt a dalszövegírásba menekültem meg persze az éneklésbe, aminek az lett a következménye, hogy egészen berekedtem. A hangszálaim nem voltak éppen hálásak az erőlködésért. Aztán egyik nap megláttam a folyosón Merelt megint. Elfogott a vágyakozás, hogy csináljunk már végre valamit mi ketten… a bál eleje is egész kellemesen sikerült, míg nem pillanthatta meg milyen gyáva is vagyok. Mondjuk nem tudom jobbra számított-e egyáltalán egy mardekárostól.
Szóval írtam neki egy rövid levelet és odacsúsztattam elé a reggelinél, olyan feltűnően, ahogy az iskola zenekarának énekese tehette. Éreztem, hogy bámulnak,de nem zavart. Csak leültem, a saját reggeli teám fölé és vigyorogva vártam a reakciót, ahogy végig olvassa: Egy kis füstölés a magányos tölgy alatt, ma négykora? Charlie. Nem vittem túlzásba, de sejthette mit akarok, hiszen legutóbb sem rejtettem véka alá a szándékaimat. Nem az a srác voltam soha, aki százezer célozgatást küldött, majd még körbe is táncolta a csajt, mielőtt megszerezte magának. Én kimondtam és nyíltan megmutattam, amit akartam, mert sosem tudtam nemet mondani a vágyainak, nem is láttam értelmét. Ha vevő rá, hát vevő… ha nem akkor meg majd némi sebnyalogatás után tovább állok.
Szóval négyre odamentem a fa alá, leültem a taláromra, majd a nadrágom zsebébe túrva ellenőriztem, hogy a viccescigi, amit még Lancaster órája után gyártottam megvan-e. Mégis csak Merelé az érdem, hogy megszereztem magamnak a kellő alapanyagot, a minimum, hogy szippantunk belőle egy kicsit.
A torkomat köszörülve dőltem hátra a fánkat, rágyújtva egy hagyományos cigarettára, nem mintha az jó tett volna az amúgy is túlgyötört hangszállaknak. Még mindig éreztem a furcsa, egyszerre égő és száraz érzés, amivel nem nagyon lehetett mit kezdeni. Néha-néha bekaptam egy mentolos cukrot vagy elszürcsöltem egy meleg teát, de az nem sokat segített. Egyszerűen kímélni kellett volna a hangomat.
Dohányozva ücsörögtem tehát tovább fa alatt, arra várva, hogy esetleg majd előkerül Merel. Reméltem, hogy úgy dönt eljön, bár sejtettem, hogy nem dobta fel az eltűnésem az Imbolc bált követően és nem is akartam magyarázkodni. Nem volt jó válasz, hogy miért is tettem így. Ráfoghattam volna persze az önmarcangolásra, de az túl sok további magyarázatot igényelt volna.

Érdekes, hogy megjegyezetem Wenlockot annak ellenére, hogy semmi emlékezeteset nem nyújtott. Pontosabban, nagyon emlékezeteset nemnyújtott. Hogy azóta is viszonyítási alap. Szegény gyerek majd megszakadt a próbálkozásban, hogy mutassak érdeklődést, amikor mutattam érdeklődést afelé, hogy na mennyivel mer megpróbálkozni, ő megfutamodott, én meg még azóta is emlegetem magamnak.
De, hogy ne Wenlockról beszéljünk - meg de is - lassan már kezdtem attól tartani, hogy már megint ez a helyzet, és Oswint is sikerült elriasztanom, csak annyival, hogy én vagyok. Mert nem, nem fogok senkinek a kedvéért úgy tenni, mint ha valaki más lennék, mert nem építek kapcsolatot hazugságra, sem illúzióra. Faragott tüzet fúj a faragott sárkány, és engem nem abból a fából faragtak, hogy öntött kerámiának próbáljam eladni. Ha a Roxfortban pedig csak nyámnyila és elrettenthető fiúk maradtak, hát így jártam, legfeljebb megkeseredett vénlányként tartok ki a kilétem mellett. Hova tűntek az ilyenek, mint Edevane-ék, vagy akár Montrego? Pye akár? Eskü, néhányszor őszintén elgondolkoztam már, hogy inkább a lányok felé kéne-e kacsingassak.
Szóval pozitív meglepetés volt az üzenetfecni ebédnél. Félig-meddig el is felejtettem már, hogy ezzel a köszönettel tartozik még azért, hogy bizonyos gyógynövénytan órán fedeztem a magánakcióját.
-Csak így, kint a nyílt téren?- kérdezem, ahogy ledobom magam a talárja egy szabad részére. -A füstjelek híres indián szokásáról hallottál már?
Persze megoldjuk valahogy, hogy ne legyünk gyanúkeltőek végül, valószínűleg megoldom én, erre számítok legalábbis.
De nyitott vagyok a meglepetésekre én, csak attól szokott mindig igazam lenni, hogy túl sok kiszámíthatóan hülye petaQ-al volt már dolgom az utóbbi években.

A magányos tölgy alatt…


2001. április 10.

Valószínűleg a megbeszélt időpont előtt érkeztem a helyszínre, ugyanis arra bőven volt időm, hogy elmerüljek a régi emlékeimbe. A morgások hangja még most is ott csengett a fülemben, elég volt hozzá egy pillanatra lehunyni a szememet, mintha csak a kellemes napsütést próbálnám élvezni, majd olyan hirtelenséggel és erővel pattantak fel, mintha rémálomból ébrednék. Azonnal beszívtam egy jó adag füstöt a cigarettából, ami furcsán csiklandósan cirógatott végig a fájós torkomon és töltötte meg a tüdőm. Egy egészen kicsit borzongtam még, mintha csak egy hűvös szél simított volna végig a magányos tölgy ágain.
– Csak így, kint a nyílt téren? – Észre sem vettem Merelt, amíg meg nem szólalt és le nem dobta mellém magát. Összerezzentem ugyan, de azonnal el is mosolyodtam. Megint megéreztem az illatát, amit a bálon is olyan erőteljesen éreztem. Nem tudtam volna semmihez sem hasonlítani, csak olyan Mereles volt, ami tetszett.
Vállat vontam válaszként és felé fordultam, miközben egy újabb szippantást intéztem az egyszerű kis cigarettámból. Amit neki tartogattam az még mindig ott lapult a zsebembe, arra várva, hogy előkapjuk és elszórakozzunk vele kicsit. Valószínűleg mindkettőnkre ráférne a lazítás, egyrészt az iskola miatt, másrészt a bálon történtek miatt. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy vajon Merelt is annyira felkavart-e, mint engem… hogy ő is érezte magát olyan gyengének és gyávának, mint én. Persze erre aligha lehetett igen a válasz, mert ő még akkor is támadott, amikor én menekülni akartam volna.
– A füstjelek híres indián szokásáról hallottál már? – kérdezte, én pedig felnevettem. Most komolyan azon fog izgulni végig, hogy lebukunk? Kit érdekel, legfeljebb kapunk egy kis büntetőmunkát, de azért kicsapni még nem fognak. Nem valószínű, hogy mi lennénk az elsők, akiket füvezésen kapnak. Sok dolog történt már meg ebben az iskolában és kétlem, hogy idekint feltűnőbbek lennénk, mint odabent valami raktárban vagy használaton kívüli tanteremben, a szag odavonzaná ez embereket. Itt még mindig nagyobb esély van, hogy a levegőben eloszlik… de az az egy biztos, hogy a kastélyig nem viszi el semmiféle szél.
– Hogyne ismerném? Azért gyújtottam rá, hogyha meglátod a füstöt, könnyebben idetalálj. – Próbáltam kicsit humorosra venni a helyzetet, mert Merel feszültnek tűnt, vagy legalábbis túlzottan aggódósnak. Megérintettem kicsit a kezét, gyengéden cirógattam végig a bőrén, majd elhúzódtam, hogy kivegyem a számból a cigit és egy lapos tetejű, nagyobb kövön, ami a tölgy gyökerei mellett hevert, elnyomjam. Ezt mintha átmeneti hamutálnak találták volna ki, hát tökéletes helyen volt.
– Mit szólnál, ha nem azon aggódnánk, hogy valami tanár idejön és elkap minket, hanem élveznénk az együtt töltött időt? – kérdeztem és törökülésben teljesen felé fordultam, miközben előhalásztam az összesodort cigit. – Tetszel, Merel, jól akarom veled érezni magam. És csak erre szeretnék ma koncentrálni, hogy kicsit megismerjük egymást jobban… mint azon a nagyon fasza kis bálon. – Magyaráztam és közben a számba vettem a viccescigit, hogy meggyújtsam. Azonnal nagyot szippantottam belőle, majd felé nyújtottam. Kellett most ez, hogy kicsit kisimítsa a felborzolt idegeimet.
Felé nyújtottam a cigarettát és figyeltem, ahogy szippant belőle. Nem tudom, mennyire használt eddig ilyesmit, én sem olyan sűrűn ugyanis, mint ahogyan rám fért volna. Az igazat megvallva egyszer-kétszer az együttestagokkal próbáltuk. Az egyikből csak arra emlékeztem, hogy állandóan nevetnem kellett ,de annyira, hogy a végére már megfájdult a hasam, a másikat viszont végig bőgtem, mert az emlékeim túl hevesen törtek rám. Emlékszem, hogy Matt próbált megnyugtatni… aztán minden sötét.
– Általában olyan feszültnek tűnsz… vagy szomorúnak, nem tudom… Bocsi, annyira nem igazodok ki az embereken. De miért van ez? – kérdeztem és ha visszanyújtotta még egyet szívtam a cigiből.

-A semmi közepén álló egy szál fához- vigyorgok Oswinra pimaszul, mert hát persze. Ez az én faragott tüzem, így természetes tőlem, akkor is, ha más hangulatban vagyok, vagy máshogy akarnám mutatni magam. Meg, megintcsak, Wenlockszűrő, aki az ilyen piszkálódást-csipkelődést nem bírja tőlem, annak aztán ugyan tetszhetek, rosszul indul.
Van egy gyanúm, hogy Charlie azért fogékonyabb rá.
-Nem aggódok, az nem így nézne ki. Csak... mondjuk úgy, hogy egy előző kor kiégett veteránjával beszélsz. Legalábbis egyre gyakrabban így érzem.
A fatörzsnek dőlök háttámlául, és kinyújtózom a lábaimat kényelmesen, miközben Owen rágyújt a találkozó ürügyére.
-Nem aggodalom ez, hanem tudatosság. Persze, ki lehet bírni egy büntetőmunkát, egy csomóan próbálnak sutyiban cigizni, úgyhogy a tanároknak se óriási szívbaj mégegy eset, mondhatni rutinosak már, de minek vesződni a tűréssel, ha plusz egy gondolattal megelőzni is lehet? Aura.
A közben elővett pálcámból kiinduló légsugárral Orwell arcába legyintek egyet, mert miért ne, aztán a széléből szeletelve elkezdem fújkálni vele a füstfelhőt, néhány hossz alatt feloszlatva. Igazából pont inkább nyugijáték ez is, ráérős céllövészet egy felhőre.
-Leginkább talán csak megfáradt... Bál? - Tudom, ne is emlegessük - Miért éreztem úgy, hogy kábé én vagyok a rangidős valamit tenni is képes jelenlévő? Oké, annál a kigyulladt sátornál voltak még páran, akik sikeresen nem égtek benn, ők asszem egy évvel feljebb járnak, de érted. Senki nem próbálja meg is állítani azt a taHqeq-et, még a tüzet korában tartani is alig. Az utóbbi évben több merényletféle nyilvános eseményeken, és egy konkrét gyilkosság itt a kibalettozott Roxfrotban, de aurorok is sehol, legfeljebb helyszínelni érnek ki, amennyit az ér. Erről az esetről hallottál már?
A kérdéshez feltartom a csuklóm - a mozdulattal egyben az arcomba fújva a saját hajam, mert persze, hogy ott van még a szelelő pálca - mutatva a vékony heget még az illúzionistás incidensből.
Inkább át is veszem a cigit, nagyot szívok belőle, megküzdök egy köhögési rohammal, hogy végül csak egy kiadós torokköszörülés maradjon, aztán ráérősen nyírkálom a kifújt füstfelhő szélét a szélsugárral.
-Kábé ennyit az aurori ambíciókról. Akár ők a gyökerek, akár a Minisztérium, hogy mire küldi, illetve inkább nem küldi ki őket, elég kiábrándító. Ez a hely már tényleg a kutyáké lassan...
Szívok mégegy kisebb, ezúttal óvatosabb slukkot, és nagyot sóhajtva kifújom.
-Remélhetőleg át tudok iratkozni a Pigsfortba. A Marson van.

A magányos tölgy alatt…


2001. április 10.

Vállat vontam Merel csipkelődésére, majd egy utolsó szippantást vettem magamhoz a cigarettából. Ha a tanárokat annyira érdekli, mit csinálok, majd idejönnek és szólnak, de az esetek többségében nekik is megvan a maguk baja és ilyen aprócseprő dolgokba nem is igen mennek benne. Tudjuk nagyon jól, hogy hiába büntetnek meg, mindenképpen rá fogok gyújtani újra. Ha pedig a kastélytól idáig valaki kiszúrja, hogy füstölünk, hát akkor még fejet is hajtok neki, mert akkor igazi sasszem az illető.
– Nem aggodalom ez, hanem tudatosság. Persze, ki lehet bírni egy büntetőmunkát, egy csomóan próbálnak sutyiban cigizni, úgyhogy a tanároknak se óriási szívbaj mégegy eset, mondhatni rutinosak már, de minek vesződni a tűréssel, ha plusz egy gondolattal megelőzni is lehet? Aura.
Bólintottam egyet, de igazából egy kicsit túl tudatosnak is gondoltam ezt az egészet. Mit foglalkozunk ennyit jelentéktelen kérdésekkel, ahelyett, hogy lazítanánk egyet? Merel egészen úgy tűnt, mint akinek nehezére esett ebből a „tudatosságból” – vagy nevezzük akárhogyan is – elszakadnia és csak úgy élvezni a pillanatot, ahogy van. Varázspálca és egyéb hókuszpókusz előkapása nélkül. Pont az a jó ebben az egészben, hogy van benne egy csepp veszély, na meg persze marha vicces is lesz hamarosan, ha már eleget vettünk magunkhoz a vicces dohányból.
– Kicsit kapcsolj ki… most nem kell tudatosnak lenned. – Válaszoltam és vigyorogtam egy bájosat, hátha az rásegít a dologra. Azért annyira nem ismertem Everfent, mármint nagyon tetszett és igazából ezt nem esett nehezemre az orrára is kötni. Szerettem volna, ha tudja, hogyan állunk. Most viszont itt lett volna az alkalom, hogy megtudjuk a kémia milyen módon működik közöttünk – és nem, cseppet sem az volt az első gondolatom, hogy rámászok. Csak élvezni akartam a társaságát. Tudatosság, hülye határok… de leginkább veszélyes gondolatok nélkül. Ahogy ez végig futott rajtam, morgások és minden egyéb hangja töltötte meg az elmém, amit csak egy slukk a viccescigiből tudott félresöpörni, hogy átadjam a helyét Merelnek.
– Leginkább talán csak megfáradt... Bál? - Tudom, ne is emlegessük - Miért éreztem úgy, hogy kábé én vagyok a rangidős valamit tenni is képes jelenlévő? Oké, annál a kigyulladt sátornál voltak még páran, akik sikeresen nem égtek benn, ők asszem egy évvel feljebb járnak, de érted. Senki nem próbálja meg is állítani azt a taHqeq-et, még a tüzet korában tartani is alig. Az utóbbi évben több merényletféle nyilvános eseményeken, és egy konkrét gyilkosság itt a kibalettozott Roxfrotban, de aurorok is sehol, legfeljebb helyszínelni érnek ki, amennyit az ér. Erről az esetről hallottál már?
Biccentettem egyet, hogy igen, hallottam már. De igazából nem szóltam közbe, megvártam, hogy folytassa. Az viszont egy kicsit rosszul esett, hogy közöltem vele, tetszik erre semmi reakció csak valami panaszáradat. Egy pillanattal később a kellemetlen érzés helyett egészen más jelent meg, egyfajta felismerés, hogy Merellel rossz dolgok történhettek mostanában.
– Remélhetőleg át tudok iratkozni a Pigsfortba. A Marson van. – Jött a lezárás aztán, így magamhoz vettem én is a cigit és szippantottam belőle egyet. Egy pillanatig nem igazán tudtam, mit mondjak erre… mármint szerintem nincs ennyi gond a sulival, azon kívül, hogy tanulni kell és van ez a Szeszély dolog, ami sok furcsaságot eredményez.
– Az nagyon messze van és nehéz lenne meglátogatni – jegyeztem meg játékos mosollyal és odahajoltam hozzá, hogy eltűrjek egy tincset az arcából, finoman érintve a bőrét. Nem tudtam, mit mondani, de enyhíteni akartam azt, amit érez, mert ez nem csak egyszerű felháborodás lehetett. Zaklatottnak tűnt… pedig, akármi is történt azon a bálon, nekem az is megmaradt, hogy jól éreztem vele magam. – Szerintem jobb auror lenne belőled és talán éppen ez kell ahhoz, hogy sok minden változzon. – Magyaráztam aztán lesiklottam a földre úgy, hogy az egyik karom a fejem alá húzzam és élvezzem a kellemes meleg szellőt. Még egy slukkot vontam magamhoz, majd visszanyújtottam Merelnek a cigit.
– Sok mindenen mentél át, igaz? – kérdeztem valamivel halkabban, mintha csak titkokról sugdolóznánk. – Mármint a merényleteken és minden egyeben túl… olyannak tűnsz, aki érzékeny az ilyesmire és megértem, hogy ennyire felzaklat és úgy gondolod, te vagy az egyetlen, aki megoldani tudja. Sok az olyan ember, mint én, aki csak töketlenül menekülni… – Ismertem be és a lányra pillantottam. – Azt hiszem, sosem tudnék olyan menőn viselkedni, mint te.

-De ha csak ennyire tudatos vagyok, máris annyival kevésbé zavarnak majd meg a kikapcsolásban- mutatok rá az én nézőpontomra. Tudok én lazítani.
Elgondolkozok azért a szavain. Régen tényleg nem húztam fel magam így a világ gyökérségein... De nem a prefektusságom lehet a ludas, már ilyesmi szkeptikus vagyok egy ideje. Igaza lehet Charlie-nak, talán tényleg feszültebb lehetek, mint magamnak bevallom.
-Bocsi, gondolom nekem is ki kellett már szellőztetni a nyűgeimet. Jövök neked én is egy meghallgatással, ha tartasz rá igényt.
Belegondolva, tényleg nem nagyon van mostanában senki igazán bizalmas társaságom, mintha folyton változna körülöttem a környezet, és mindenki csak felszívódna valahova. Ott van Apucsek, de csak a nagy szünetekben leginkább, mert kint van a Roxforton kívül, Elliot néha bemerészkedik, de az utóbbi időben inkább én vagyok neki a terápia, fordítva épp nem lenne túl működőképes az ő nyűgeivel. Mindenki mással régebbről meg össze se találkozok már valahogy. Mint ha nem egy bentlakásos iskolába járnánk mind... Tán átiratkoztak a Pigsfortba?
-Na mit gondolsz, miért itt vagyok még mindig?- vigyorgok, közben a simításba bele is hajtom a fejem, dörgölőző macskát juttatva eszembe nagyjából önmagamnak. De na, csak jól esik azért a közelség. Aztán szívok egy nagyobbat a gyógynövénytanból, és egyelőre sikertelenül kísérletezek füstkarika fújásával, így marad a szélsugárral szétlövöldözése, az is ilyen pótcselekvés-félévé vált, el lehet vele szórakozni.
-Mondhatni... Nem gondolom, látom. Illetve nem látom. Azt nemlátom, hogy bárki, akinek a dolga, a hatásköre, a keresztül kibebalettozott felelőssége lenne bármit tenni, bármi mást csinálna, mint ül a seggén és veri a fa...likárpitot, és emiatt minekünk kell vigyázni magunkra olyan dolgokban, ami bőven a mi hatáskörünkön felül kéne legyen! Nem kéne elvárható, elvárt legyen egyikünktől se, hogy túlérett, túlképzett kiba kommandósok legyünk csak ahhoz, hogy ki tudjuk járni az iskolát. Ezzel van tele a proverbiális tököm, és megint bocsi a kirohanásért... Te mondod jól, a "töketlenül menekülőknek" kéne lennünk, mert könyörgöm, tinik vagyunk, akiknek a legnagyobb aggodalma az kéne legyen, hogy kivel megyünk bálba, nem azt, hogy abból miért lett alattunk háborús frontvonal spontán. Bocsánat.
Mégegy nagyot szívok a cigiből, mielőtt visszaadom Oswinnak, aztán egy spontán ötlettel átfordulok, hanyatt és fejjel az ölébe feküdni, onnan fújva ki hosszan a füstöt felfele. Aztán a végéből egy pöffenésnyit Charlie arca felé is, karika híján csak csálé felhőben, amin akaratlanul nevetgélek is egy kicsit.
-Ne viselkedj olyan menőn, mint én. Viselkedj olyan menőn, mint te, biztos vagyok benne, hogy megvan a saját stílusod rá, amire meg én irígykedhetnék.
Közben a bókra egy kicsit mosolygok is, tőlem abszolút idegennek ható szemérmesen. Tényleg inkább lazítanom kéne. Ha már szar a világ, szagolja magát nélkülünk.

A magányos tölgy alatt…


2001. április 10.

– Bocsi, gondolom nekem is ki kellett már szellőztetni a nyűgeimet. Jövök neked én is egy meghallgatással, ha tartasz rá igényt. – magyarázta meg Merel. Igazából érződött rajta, hogy már szüksége volt egy kiadós beszélgetésre, s ha akarta, én szívesen meghallgattam volna bármikor. Mostanában úgysem sok esélyem volt arra, hogy ne én adjam ki magamból a dolgokat. Jól esett kicsit más lelkét ápolni, félre tolva a saját emlékeimet, álmaimat. Bár akárhányszor eszembe jutottak, máris hallgattam a morgást, csattogó állkapcsok zaját a fülemben, mintha csak utánam loholna egy falkányi vérfarkas.
– Bár mennyiszer meghallgatlak, ellenszolgáltatás nélkül is. De talán nekem is lenne, mit kibeszélni… ez igaz… – bólintottam kissé elhaló hangon. Hogyan is mondhatnám neki el azt, amik bennem kavarognak? Megbíztam benne és akartam, de mégis féltem valamitől. Talán nem is tőle, a véleményétől, inkább attól, hogy újra átélem, míg beszélek róla.
Megértettem Merelt, annak ellenére is, hogy nekem nem volt különösebb gondom egyébként a Roxforttal. Tudtam élvezni a káoszt és a rendet is, ami olyan érdekesen váltakozott itt. Az a bál viszont nekem ijesztő volt. Túl gyáva voltam az ilyesmihez s ezt a gyávaságot az apám ültette belém azzal, amikor elrabolt. Nem voltam hülye, tudtam, hogy onnan ered, csak nem akartam vele szembe nézni. Néha azt éreztem, ha odautaznék és kimondanám neki, sőt az egész családjának, hogy nem félek, megnyugodna a lelkem. Nem számított, hogy hazugság volt és az sem, hogy ők kiröhögnének. Valószínűleg nem rám ijeszteni akartak amúgy sem, hanem átváltoztatni, hogy olyan legyek, mint ők.
Tetszett, ahogy Merel a tenyeremhez simult. Olyan volt, mint egy selymes bundájú kismacsaka, így finoman megcirógattam a bőrét, mielőtt visszahúztam volna a kezemet. Aztán a füstöt figyelve hallgattam őt tovább. Ahogy beszélt, az jutott eszembe, hogy Potter is kamasz volt, amikor szembe szállt Tudjukkivel. Ebben a megvilágításban pedig egészen úgy kezdtek tűnni a dolgok, mintha a Roxfortban hagyománya lenne annak, hogy a diákok küzdenek meg mindenféle erőkkel. Mondhatják persze, hogy neki ez a sors csecsemő korától el volt rendelve… de valahogy mégis olyan furcsa volt.
– Semmi baj. Megértem az érzéseidet, tényleg… és igazad van. De azért, ha megint lenne egy bál, én újra elhívnálak, még ha megint töketlenül kéne menekülni is. – Próbáltam folytatni az udvarlást, bár meglepő módon felkavartak ezek a szavak. Talán pont azért, mert nagyrészük tényleg igaz volt, ahogy beszélt róla, bennem is tudatosult és hirtelen befeszültem, mintha nem is a laza Charlie gyerek lennék. Inkább szippantottam gyorsan a viccescigiből és hosszan fújva, apró füstkarikát eregettem a levegőbe. Csak akkor mosolyodtam el, mikor megéreztem Merel fejét az ölembe. Odanyúlta és ujjaimat finoman a hajába fúrtam… olyan vicces volt. Igen, most a haja érintése is viccesnek tűnt a nagyon kellemes mellett, így hát felnevettem. Közben a cigaretta füst furcsa alakzatokat rajzolt ki a lelki szemeim előtt.
– Ne viselkedj olyan menőn, mint én. Viselkedj olyan menőn, mint te, biztos vagyok benne, hogy megvan a saját stílusod rá, amire meg én irígykedhetnék.
– Azt hiszem, nem is tudok másképp viselkedni, mint én. – Vontam vállat, ami ott fekve elég vicces volt. A vigyort le sem tudtam törölni a képemről, nem tudom… izgatott voltam, hogy Merellel kettesben vagyok és csak pihenünk a tölgy alatt. – Ettől még csodállak azért, ahogy ott helyet álltál. – Tettem hozzá, majd feltornáztam magam annyira, hogy rá tudjak nézni. Úgy tűnt kicsit jobb kedve volt, kicsit ténylegesen ellazult ő maga is.
Finoman érintettem a haját, az ujjaim kicsit végig cirógattak az ajkain. Szépek és csókolni valók voltak, ezért elvigyorodtam. Le sem tudtam volna tagadni milyen elégedett vagyok ezzel a helyzettel.
– Lehet, hogy párbajszakkör helyett hozzád fogok járni gyakorolni. – Suttogtam, ahogy a tenyerem végig simított a nyakán, elégve a vállait, de csak egy picit nyúltam be a ruhája alá, most megpróbáltam kevésbé szemtelen lenni, mint legutóbb.

Aszongya "ellenszolgáltatás".
-Nem kötelezlek én semmire, csak mondom. Ta tartasz rá igényt, a lehetőség nyitva.- Azért kap egy "megmondtam"-nézést, hogy ugye hogy neki is lenne mit kiadnia. Tudtam én, mindenkinek van. -Volt az utóbbi időben alkalmam terápiás gyakorlatot szerezni.
És miután így szépen kiegyezünk, hogy hogy állunk az úgymond számlaegyenlítéssel, jól rázúdítok egy mégnagyobb kifakadást, mert hát persze. Rólam beszélünk, hogy a viharba ne lenne kétoldali szófosásom.
-Oké, szóval kettővel jövök- bújok macskaként, tehát ezzel a fölényes "egye fene, ameddig jól esik, megengedem, hogy kényeztess" mosollyal Charlie kezének. Tán felfedeztem volna a lélekállatom? Meg kéne tanulni a patrónust, és kiderülne.
-A bálokban nem érdemes megbízni- legyintek. -A legutóbbiban, amin voltam, a Nagyterem teteje nem szűrte a kinti vihart, a puncsostálak meg életre keltek, és magukkal dobáltak minket, hogy széklábakkal kellett megharcolni velük. Az alkalmankénti villámcsapást leszámítva jó buli volt persze, de nem mondanám bálnak a végeredményt.
És tessék, én magam vallom be, hogy azóta savanyodtam így meg. Akkor még nem volt tele a tököm az egész világ töketlenségével, az lehett a különbség.
-Dehogynem tudsz, mondjuk ha épp valaki mást adsz elő- vigyorgok a füstkarikákra. -Ezeket hogy kell fújni? Tényleg meg kéne tanulnom.
A fejem kicsit megemelem, ahogy helyezkedik, aztán én is visszaigazodok aszerint az önkényesen kijelölt párnámra. Ahogy az ajkamon végigsimít, csak finoman, jelzésértékűen ráharapok az ujjára. Nem azt mondom vele, hogy ne bóklásszon semerre, például érdekes irányokba, hanem hogy ezt saját felelősségre tegye. Ha el akarnám rettenteni, meg tudnám oldani, ne érthesse semmilyen más módon, mint ahogy szánom.
Persze megvan a gyanúm, hogy ezt is úgy fogja érteni, ahogy gondolom. Eddigi tapasztalatok szerint nem egy Wenlock.
-Mert párbajozni akarsz, vagy valami más gyakorlásra gondoltál?- A hosszú, sompolygó simításra csak a szemöldökömet vonom föl, kíváncsian, hogy mennyit mer kihozni belőle.