Kőkör

Egy kor varázskör állhatott itt, ma már azonban csak 4-5 szikla van meg belőle. Ezek is csupán félkört alkotnak. A látvány azonban magával ragadó. Sok tanuló jár ide ki olvasni, hiszen a birtoknak ez a része valamivel csendesebb, mint a többi.

★ chan fhaigh sinn bàs ★
Benjamin R. Fraser

Belenézek a bőröndömbe, és elsőre az egyik kedves könyvemet pillantom meg. Ken Follett könyvét, A katedrálist már legalább hatszor elolvastam, de sosem tudok betelni egyetlen szavával sem. Az a zseniális megfogalmazás, ami töretlenül jellemzi az egész történetet egyszerűen elvarázsol, és magába ránt a 12. századbeli Kingsbridge. Hónom alá csapom hát a közel ezer oldalas remekművet, és mivel már minden házimat megírtam, mindent meg is tanultam, amit kellett, elindulok az egyik számomra kedves helyre, a kőkör felé. Tudom, hogy ez nem csak az én egyik kedvenc helyem, és lehet, hogy lesz ott más is, de úgy gondolom, aki ide jön, az a nyugalomra és csak néhány ember társaságára vágyik, hogy kikapcsolódhasson, nem pedig hatalmas tömegekre, mint ami a tóparton szokott előfordulni.
Elszántan, mégis nyugodtan lépek ki a Hollóhát klubhelyiségének ajtaján, és egy melegebb pulóverrel meg a kedvenc dzsekimmel kezdem meg rövid utamat a kijárat felé. Nem sietek, nem vagyok lassú sem. Kényelmes tempóban sétálok, és út közben mosolyogva nézelődök ki az ablakokon. Lenyűgöz a késő őszi táj hideg és rideg szépsége. Lehullottak már a levelek, odakint a dér naponta elragadja a növényeket. Érezni a pusztulást, a halál leheletét, mégis az egész mesteri. Olyan ez, amit csak a természet képes alkotni, emberi kéz soha. Beleborzongok minduntalan, ahányszor tanúja vagyok minden hasonló jelenségnek.
Átlépem a súlyos tölgyfaajtóhoz tartozó küszöböt, és a csípős levegőn összehúzom magamon a kabátomat. Nincs igazán hideg, nem fúj a szél sem, mégis igényli a testem, hogy melegebb legyen a ruhák alatt. A november kiszámíthatatlan. Egyszer, amikor süt a nap, minden csodálatosnak tűnik, majd egy éles váltással elkomorul az egész világ, és csak néhány virág, néhány madár képviseli csak olyankor az életet. Szerencsére ma süt a nap, ezért is döntöttem úgy, hogy kijövök a szabadba olvasni.
- Szia! - köszönök az egyetlen embernek, aki jelenleg a kőkörhöz tartozó egyik szikla tövében ül, majd egy mosollyal megállok előtte. - Zavar, ha idejövök én is? Vagy jobban szeretnél inkább egyedül lenni? - nem tűnik túl boldognak vagy bármi iránt lelkesnek, ezért elsőre és másodjára sem vagyok képes megállapítani, hogy szüksége van-e bármiféle segítségre. Persze nem biztos, hogy mindezt tőlem kellene megkapnia, de ha éppen én vagyok itt, talán én is megteszem. Illetve... Először azt remélem, hogy nem küld el egyből, hogy hagyjam békén inkább, törődjek a magam dolgával. Holott ez is teljesen jogos lenne.

[11/11/2000● MARGERY ●⭃ Kirügyezünk a kövek alatt ⥷]

11/11/2000
● MARGERY ●
⭃ Kirügyezünk a kövek alatt ⥷

tükörképem[/color]

I've become so numb, I can't feel you there
Become so tired, so much more aware
By becoming this all I want to do
Is be more like me and be less like you

Az évek csak úgy unalmas eltékozolt monotoitással tűntek tova mellettem, és ez az egész semmit sem váltott ki belőlem. Nem voltam dühös, kétségbeesett, és még egy cseppet sem bántam azt, hogy nem éltem ki magam, ahogy a háború előtt tettem, teljesen visszavonultam mindentől, és minden vidám dologtól. Egyszerűen úgy éreztem nincs is miért folytatnom. Hiszen nem volt már senki ebben az iskolában, vagy otthon, akit idegesíthettem volna.
Nem csináltam mást, mint csak jártam az utakat, ugyan azokat ezerszer, százszor, és még csak nem is izgatott, hogy konkrétan egyes füves helyeken az én caplatásom vájt újabb kitaposott ösvényt. Igazából hazudnék, ha azt mondanám, hogy megpróbáltam. Nem próbáltam meg vidám lenni, nem próbáltam csínyt tenni, egyszerűen csak leeresztettem és ennyi volt. Az életem ennyi volt, mégha magam éltem és virultam. Olyan lettem, mint egy érzéketlen szerencsétlen robot, aki olyan szinten eltávolodott másoktól, az iskolától, és önmagától, hogy talán vissza se tudnék találni. De az utat sem keresem visszafelé. Csak egyre jobban eltévedek.
Délután volt, és én meguntam azt, hogy a többiek üde hangoskodását kellett hallgatnom. Úgyhogy csak kitámolyogtam az udvarra. Megint. És elkezdtem sétálni. Megint.
Nem néztem merre megyek, csak kilyukadtam a köveknél. Szóval le is telepedtem, várva a csodát, hogy gyökeret eresszek, és ne kelljen tovább sehova se menni. Őszintén sokat gondolkodtam az elmúlt éveim bár nem látszott, de gondolkodtam. A halálon. De nem a szeretteim halálán. Hanem a sajátomon. Igazából már magamban elterveztem mindent, csak anyám tart még valamennyire vissza, nem kellene magára hagynom. A kicsi Ben aztán meg pláne nem hagyott volna magára egy szomorú nőt se. De azok az idők tényleg elmúltak. Leültem és egyik kezemmel tépkedni kedztem a körülöttem lévő fűszálakat. Végül is valamit kell matatnom. Aztán azt tettem amit mindig is. Kikapcsoltam az agyam és csak meredtem bele a büdös nagy semmibe, hogy a büdös nagy semmiről gondolkodjak. Tökéletes tevényeksége volt ez egy olyan üresfejű zombinak, mint amivé váltam.
- Szia! - rezzentem össze egy ismeretlen hangra, felpillantottam és csendben konsatatáltam, hogy egy szőke, törékeny lány keveredett mellém. Laposan felé pislogtam és vártam, hogy mit akar. -  Zavar, ha idejövök én is? Vagy jobban szeretnél inkább egyedül lenni?
Jó vaskos könyvet szorongatott. Sóhajtok majd a vállamat megvonva ingatom a fejem.
- Hát helló - köszöntem én is azért. - Tök mindegy. - Ahogy kiböktem a választ kicsit karcos volt a hangom. Ritkán beszéltem, nem csoda, ha ki voltam száradva. Szóval csak megvártam míg valahova lezuttyant ő is, én meg abban a reményben tépkedtem tovább a füvet, hogy szépen békén hagyjuk egymást. Én meg csak tovább krákogtam magamnak.
- Nem fázol? - szólalt meg belőlem azért a lovagias úriember, mert valami olyasmit magyarázott anyám folyton a húgomnak, hogy a lányok könnyen felfázhatnak, és aztán nem lesz gyerekük. Eszembe jutott a húgom, és az, hogy mennyi mindenre nem tudtam megtanítani. Elkeseredett ábrázattam tépketdem már most már nem a füvet, hanem a kemény földet, mit számít, ha fáj tőle a körmöm vagy az ujjam.

★ chan fhaigh sinn bàs ★
Benjamin R. Fraser

Csendes srác már egy ideje, nem is igazán tudtam, hogy visszatért a háború után. Alig látni, mindig csak barangol, és soha nem is beszél, ha sokan vannak jelen. Legalábbis én nem hallottam még egyszer sem a hangját, mindenesetre kellemes meglepetésként érint, hogy köszön, és bár nem az életkedv sugérzik belőle, legalább mond egyebet is a hellón kívül. Még ha nem is a legkedvesebb hangnemben. Mindegy, nem hibáztatom. Talán ide járt a háború idején is, ami hát, nem éppen gyalog galopp volt. Én nem voltam itt, nem harcoltam, nem csináltam semmit, de sokan az életükkel vagy a testi és lelki épségükkel fizettek a békéért.
- Hát helló. Tök mindegy. - megeresztek felé egy tőlem elég szolid, kedves mosolyt, hogy ne ijesszem meg, aztán leülök a földre, és a mögöttem lévő kőnek vetem a hátamat. Hideg, de nem zavar, csak kinyitom a kezemben pihenő vastag könyvet. Éppen egy bekezdést olvasok el, és ismét meghallom a fiú hangját. Nem gondoltam volna, hogy beszélgetést fog kezdeményezni, még ha ez... nos, nem is a legszokványosabb.
- Nem fázol? - felnézek A katedrálisból, és egy kicsit még vissza is kell hangolódnom a való világba, mert egyre csak Tamás mester alakja lebeg a szemem előtt, aki precízen rajzolgatja a kingsbridge-i katedrális terveit.
- Köszi, de megvagyok. Te nem fázol?n - nincs rajta túl sok ruha, ami azt illeti. Még jó, hogy azért az egyik ebből kabát, és az talán több meleget ad, de alatta nem látok túl sok mindent. Talán csak egy póló, és ő is a földön ül, szóval gondolom nincs kifejezetten melege.
Behajtom a könyvet, és a zsebemből előbányászok egy mandarint. Némán a fiú felé nyújtom, és remélem, hogy elfogadja. Nem akarom én letámadni, csak nem akarok előtte úgy enni, hogy nem kínálom meg. Ez mégis bunkóság lenne, és lehet, hogy éhes. Hátha egy kicsit beletrafálok.


// Elnézést, nem a legjobb, leghosszabb, leghaladósabb és nem is pont időben, de itt van... //

[11/11/2000● MARGERY ●⭃ Kirügyezünk a kövek alatt ⥷]

11/11/2000
● MARGERY ●
⭃ Kirügyezünk a kövek alatt ⥷

tükörképem[/color]

I've become so numb, I can't feel you there
Become so tired, so much more aware
By becoming this all I want to do
Is be more like me and be less like you

Felnéztem egy sóhajtással az égre, és bámultam az elúszó felhőket a fejem felett. Hűvös volt, borzongatóan hűvös, ésvalahogy megint kikötöttem egy emléknél. Betegesen ezt csináltam, mintha csak egy hánykolódó hajó lettem volna, aki hol itt, hol ott időz el, és ezt teszi örökkön örökké, az emlékek habjain hánykolódva, és egyfolytában körbe-körbe haladva. Egyszer fogadtam egy mardekárossal, hogy melyikünk bírja tovább egy szál gatyában az udvaron, éppen december elején, amikor még csak kevés hó volt. Vagy 30 percig ácsorogtunk úgy elszántan egymásra bámulva, amikor egyszerre rohantunk be mert már teljesen kifagyott belőlünk még az is... És igan aztán persze a gyengélkedőn kötöttünk ki tüdőgyulladás miatt. Nem volt olyan elvártan mardekárosan kretén mint a többiek, de aztán természetesen tőle is eltávolodtam. Láttam az órákon, de valahogy megszűntek létezni körülöttem az emberek, és én is számukra. Fájdalmasan könnyű,megrekedt életet éltem. Szánalmas...
- Köszi, de megvagyok. Te nem fázol? - kérdezte, mire én megvontam  a vállam.
- Nem vészes a dolog. Max belehalok. Nem számít - mondtam talán túlságosan is suicid hajlammal, de igazam volt. Nem számított már semmi. Legalább is nekem. Itt álltam az utolsó évem előtt, és csak bámultam bele a semmibe. Nem izgatott a R.A.V.A.S.Z, nem izgatott a jövőm, iagzából csövesként láttam magamat, amit koludulok az abszol úton vagy a Zsebpiszok közben. 
Oda pillantva észrevettem, hogy könyvet olvas. Jó dolog, ha valaki csinál is valamit azon kívül, hogy létezik. Én még a hibbimnak se... vagyis a régi hobbimnak se szenteltem időt. Mielőtt még megint elkezdtem volna elveszi a saját emlékeimben, felém nyújtott egy mandarint.
- Hmm, hát köszi - nyúltam felé, és nekiláttam a nyammogásnak. Közben bámultam magam elé, amikor valami nagyon furcsa történt. Előttem tipikus talaj volt, tipikus angol kavicsokkal, fűvel, meg mindennel, aztán egyszer csak felesett egy kő. Igen fel. Az ég felé. Aztán egy másik. És így apránként fel kezdtek esni a talajról a cuccok, aztán már én is azt vettem észre, hogy kezdtem emelkedni.
Ooké, tehát most eljöttek értünk az űrlények, vagy mi? Értetlenül néztem felfelé aztán a lányra, hogy hátha ő képben van és okosabb nálam. ELvégre Hollóhátas. Eközben pedig néhány hangya is értetlenül lebegett fel előttem.

★ chan fhaigh sinn bàs ★
Benjamin R. Fraser

Ha az ember leül valahová egy kellemes könyv társaságában, akkor kizárt dolog, hogy eseménytelenül teljen az az idő, amit olvasással tölt. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy lehet eközben unatkozni, és lehet nem szeretni az olvasást, de most valamiért a mandarin rituálémentes átadását követően nem olvasom tovább, ahogy Jankó és Aliena találkoznak. Érdekel, de a fiú jobban. Olyan szomorúan ül a másik szikla tövében, olyan kevés életkedvvel, hogy bármennyire szeretném, nem tudom levenni róla a szemeimet.
Én ha rosszul érzem magam, igyekszem olyasmivel körülvenni magamat, ami a békességre, a kellemes pillanatokra emlékeztet. Iszok egy teát, olvasgatok érdekes gyógynövényekről és gyógykészítményekből, vagy besurranok a konyhába egy kis gyümölcsért. Nagyon változó igazából, hogy mit csinálok ilyenkor, de valamivel mindig sikerül felvidítanom magam, másnem egy gyerekkoromban hallott történet felelevenítésével.
- Nem vészes a dolog. Max belehalok. Nem számít - felvonom a szemöldökömet erre a felettébb derűs mondatra. Hát persze, az mindenkinek sokkal jobb lenne, ha halálra fagyna, szerintem is. És akkor az arcára fagyna ez a szenvedő ábrázat. Na nem, hogy lehet ilyet mondani?
- Miért ne számítana? - nem akarok, én tényleg nagyon nem akarok beleszólni az életébe, de megsajnáltam, és nem tudok elmenni amellett, amit mond. Leteszem a földre a könyvemet, és most már igyekszem rendesen is figyelni rá, nem csak egy kitalált történettel a fejemben. Erre azonban nem lesz alkalmam, mert ha válaszol is, azt már valószínűleg a levegőben teszi meg. Lassan emelkedik néhány kaviccsal, hangyával, itt-ott egy-egy fűcsomóval, fűszállal, amik ha bőrt érnek, talán csiklandozzák is. Felállok ültő helyemből, de én nem emelkedek, ezért csak felnyújtom a kezemet, és amíg elérem az övét, addig megfogom, hátha egy kicsit lejjebb tudom húzni, de egy idő után úgy tűnik; megáll az emelkedése. Olyan két méter magasan lehet a körülötte sodródó földdarabokkal, virágokkal, bogarakkal egyetemben.
- Úgy tűnik, a szeszély kipécézett magának. Le tudsz dobni valamit? Mondjuk azt a kavicsot az orrodnál. - nézzük meg legalább azt, hogy valahogy le lehet-e kerülni onnan. Ha hirtelen esik le, szerencsére akkor sem eshet túl nagy baja, de még nem próbálkoznék azzal, hogy lerántom onnan. A kezét már nem is érem el.

[11/11/2000● MARGERY ●⭃ Kirügyezünk a kövek alatt ⥷]

11/11/2000
● MARGERY ●
⭃ Kirügyezünk a kövek alatt ⥷

tükörképem[/color]

I've become so numb, I can't feel you there
Become so tired, so much more aware
By becoming this all I want to do
Is be more like me and be less like you

- Miért ne számítana?
A kérdése fájdalmasan hasogatott. Mert igazából a válasz is kiábrándító volt, és a régi, ostoba, eleven kamasz kölyök, aki meghalt azon a napon a többiekkel csak úgy dörömbölt bennem, és verte a falakat. De túl mélyre temettel el őt, olyan mélyra ahol Chrissie és apa is nyugodott, a márványkő alá, ahonnan nem szűrődött fel hang. Ahol nem volt más csaka sötét, csak a hideg, csak a halál. Csak a semmi.
Nekem kellett volna meghalni, az annyival könnyebb lett volna nem? talán Aiden sem halt volna meg. De meghalt egyáltalán? Halottnak akartam hinni és mégsem. És ez a szüntelen feszültség, a szüntelen tagadás, hogy hiába érezhettem felőle bármit, azt csak képzeltem, ugyan úgy képzeltem, ahogy Chrissie szőke furtjeit, és hangját, apával együtt, ez tette tönkre a fenyőpálcám és a köztem lévő egyensúlyt is. Az életem akkor, abban a percben, amikor apa eldőlt az orrom előtt megállt, és én beledermedtem, kihullottam az eseményekből, és csak azt néztem, hogyan folyik a többiek élete, miközben én nem tartottam sehova.
- Nincsen semmi ami miatt számítana. - Őszinte voltam, mert nem tudtam hazudni. Aidennel ellentétben nem ment, és valahogy képtelen is lettem volna rá. És kér lett volna hazudni, semmi értelme nem volt az mondanom, hogy jól voltam. Mert nem voltam. De ahogy válaszoltam már felemelkedtem, és Merlinre.
Szinte ostoba módon reagált rá az agyam.
Ugye ti hívtok?
De a kérdésre nem kaptam választ. Pedig ők bezséltek, szűntelen bezséltek, főleg Chrissie, de az én kérdéseimre sosem adtak feleletet. Aztán a lány elkapta a kezem, és nem szállhattam fel az égbe. De nekem nem is volt helyem ott, a csillagok között, mellettük. Nem, nem érdemeltem meg. Mert aznap nem mentettem meg őket.
Nem tudtam megmenteni a családom. Nem tudtam megmenteni Aident.
- Úgy tűnik, a szeszély kipécézett magának. Le tudsz dobni valamit? Mondjuk azt a kavicsot az orrodnál - a hangja visszarántott a jelenbe, mire megvontam a vállam, de azért a szabad kezemmel megfogtam a kavicsot és a föld felé dobtam.
- Hát, megpróbálhatom - dünnyögtem, majd összeráncoltam az orromat, mert éppen rászállt egy hangya. Mekkora lúzer lettél, Benjamin. Aiden biztos kiröhögött volna. A kavics amit a kezemben fogtam, valami elképesztően lassú és vontatott módon ért földet, de legalább valahogy leérkezett. És szerencsére az alsóbb éves lányt sem szólította magához a Szeszély, vagy a franc se tudja mi. Nem volt bajom a magassággal, meg a repkedéssel, de azt is jobban szerettem egy seprűvel vagy valami írányíthatóbb dologgal.
- Le tudsz valahogy húzni? - kérdezem, mert a lebegésem is megállt, és az állapotomhoz képest kissé kifejezéstelenül bámultam bele a kék szemeibe.