Társalgó

A dísztelen ajtót feltárva egy felnagyított klubhelyiségre találunk. Az egész terem szívében egy hatalmas kandalló terpeszkedik el. Előtte három háromszemélyes kanapé fog körbe egy alacsony faasztalt, a négy ház négy állata van kifaragva lábakként. Többnyire ottfeledett könyvek és használt pennák hevernek rajta. Minden ház színei felfedezhetőek itt, a falak sötétzöld és ezüst színűek, a szőnyeg eredetileg sötétvörös volt, ám az évek során erőst besötétült a sok használattól. A kanapék, fotelok és a hatalmas ülőpárnák huzatai többnyire kék színűek, bronz szegéllyel a Hollóhát tiszteletére, míg a Hugrabug ház színei a falikárpitok összeállításaiban jelennek meg. A kandalló tetejére tűzve, középen, akárcsak a nagyteremben a Roxfort címere. A falak mellett található néhány asztal, némelyiken varázslósakk készletet is látni. Körbe három nagy ablak van, napközben a természetes fény uralkodik, ám este a meghittebb környezet érdekében mindegyik súlyos sötétítő függöny be van húzva.
Különböző beszélgető sarkok is vannak kialakítva, gyaníthatóan már a diákok keze nyomán. A teremben ugyanis található rengeteg párna, piros és fekete színekben, némelyek a kanapék és fotelok közelében, mások a fal tövében. Ezek a legkönnyebben mozdítható ülőalkalmatosságok, így nagy népszerűségnek is örvendenek.

A VÉGZŐS BÁL



2001. május 30.

A társalgó eddigi berendezése egy kisebb ünnepi átalakításon esik át. A négy ház és a Roxfort címere továbbra is uralja a teret, azonban a mennyezet közelében lámpások lebegnek. A kandallóban a hangulatot adó, színét változtató tűz ég. A termet betölti egy csöndes zongorajáték. A helyiség minden szegletében valamilyen sós vagy édes rágcsálnivaló van, azonban csak a jobb oldali fal hosszú asztalánál lehet vételezni italt. Az asztal úgy van elvarázsolva, hogy fiatalkorú ne tudjon alkoholos italt magához venni.

A terem egyértelműen azokban van berendezve, akik a sok tánc után vagy éppen arra készülvén kicsit megpihennének és beszélgetnének pár szót. Ez az elvarázsolt szoba azonban valami különlegességgel is kiegészült a ma estére. A tanárok napokig dolgoztak rajta, hogy minden megfelelő legyen, mikor megpillantják a vendégek a diákok emlékeiből készült kivetítést az egyik falon. Van ott minden, ami szem szájnak ingere, jó és rossz pillanatok és legfőképp viccesek. Vajon elég biztonságos? Vagy a füst szag, ami érződik, az ebből a lepelből árad?

- A játékban résztvevő reagok 2 pontot érnek.
- IRL május 31-ig várjuk a hozzászólásokat.
- Ha nem sikerül befejezned a megkezdett játékot, akkor azt az esemény
lezárása után is lehetőséged van folytatni, csupán pont
nem jár majd érte.

v   é   g   z   ő   s      b   á   l



balliamo

2001. május 30; Roxfort; öltözet

Átverekedtem magam az embereken, az idilli tömegen, akik egymásba fonódva billegtek a halk zeneszóra, és még az sem érdekelt, ha megtaposták a ruhámat, vagy netán én léptem rá valakijére... Oda kellett jutnom az italos asztalhoz.
Úgy értem... nem, nem értem. Kezdek megőrülni. Igen, ez az egyetlen magyarázat. Belőlem is olyan szétcsúszott, kattos izé lesz, mint anyám. Vajon pár év múlva én is ott fogok festegetni a padláson, tök beállva attól a sok undorító szagtól? Vagy ketten fogjuk ezt csinálni, együtt?! Dolce Dio...
Innom kell, most azonnal. És nem, nem alkoholra gondolok... Jelenleg bármi jó, tök mindegy, de a fenébe is...
Az asztalhoz érkezve olyan lendülettel kaptam fel egy poharat, hogy a mellettem álló lány még meg is rezzenve arrébb húzódott, de én csak sebesen lehúztam aa... mi ez? Á, francot sem érdekel, hideg és remélhetőleg kicsit visszapofoz az életbe, a többi lényegtelen.
Talán csak túl sokat gondoltam rá. Ez lehet az egyetlen megoldás. Igen. Ez nem kérdés. Hiszen nem lehet itt. Hiszen... Ugyan már, Rayla. Ő épp otthon hever és festeget, esetleg ír nekem még egy levelet, valami idiótasággal benne, vaaagy... Mivel este van, talán kávézik, mert megszállta az ihlet. Vagy épp telehordja újabb vásznakkal a szobámat. De nincs itt, Rayla! Nincs.
Lecsaptam a poharat az asztalra, és megmarkoltam annak a szélét. Van ez az izé, hogy számolj magadban, ha ideges vagy... De meddig? Hol ennek a vége? Mert én már harmincnál járok, és még mindig nem jobb.
A vállam mögött hátrapillantottam, kifújva arcomból egy tincset a hátamra omló, kivasalt hajamból. Tekintetem bejárta az egész termet, de nem láttam sehol... Hát persze, hogy nem, Rayla. Hiszen nincs itt.
Nem is tudom, mi akasztott ki igazából jobban. Ha tényleg itt van... vagy ha nincs, én pedig komolyan bekattanok. Hiszen megvan rá az esélyem, nem? Hiszen az anyám. És én nem tudom, hogy működik el a genetika dolog, de, de...
Ujjaim szinte fájdalmasan vájtak a fa asztalba, miközben belülről erősen megharaptam a számat, hogy még fel is szisszentem kicsit az azt érő fájdalomra. De muszáj volt, muszáj voltam valahogy visszabiccenteni magam a pánik széléről. Nem veszíthetem el a fejem... az is rá vallana. Vettem hát egy mély levegőt, és elengedtem végre szerencsétlen asztalt, hogy inkább lesimítsam a ruhámat hasamon.
A képlet nagyon egyszerű, Rayla. Nem vagy őrült, nem örököltél tőle semmit, ő pedig nincs itt. Nem lehet, hogy is lehetne, hiszen nem is tud a bálról? Egyszerűen csak túl sokat gondolsz rá, túl sok időd van rajta gondolkozni, és ez így csapódik vissza... Szóval, nem, nem anyám sétált le a lépcsőn. Mert az lehetetlen. És én sem vagyok olyan. Mert az is lehetetlen.
Ugye?
Kifújtam végül a levegőt, és elléptem az asztaltól. Ennek a napnak nem erről kellene szólnia, nem mindennek folyton anyámról kéne szólnia. Különben is... Minek jut egyáltalán az eszembe? Csak elront mindent. Folyton elront mindent. És direkt csinálja. Tudom... Mert a levelei...
Rayla kibaszott Blake! Elég legyen!
Végigfuttattam ujjaimat a hajamon, aztán ismét körbenéztem. Ezúttal azonban már nem anyám, hanem Ben után kutatott a tekintetem. Pont ő volt az, aki miatt nem szabad teret engednem a nőnek. Hiszen a mai az ő napja, és ne is tudom... ő engem választott ünnepelni, nem pedig Esthert.
Oké, oké, ez már megint úgy hangzik, mintha mindjárt elsírnám magam. Eskü nem. Most vagyok túl egy kisebb infarktuson, a szívem egyelőre nem állt még át az érzelgősségre. Pedig valamire muszáj lesz átállnia, hiszen nemsoká felbukkan Ben, és én majd biztos azzal fogom tömni, hogy milyen rossz nekem, amiért már hallucinálok a saját anyámmal.
Amúgy meg hol a francban van már? Nem úgy van, hogy a lányok szoktak késni? Hmmm... Egyáltalán itt beszéltük meg a találkozót? Basszus...
Aztán a teljes elbizonytalanodás előtt csak kiszúrtam őt. Nem volt olyan nehéz... nem mondom, hogy kilógott a tömegből, de körbelengte egy olyan különleges aura, amelyet talán csak én láttam, talán nem... de nem is számított. Egyáltalán mi az, ami számít?
Egy arcomra tapadt mosollyal felé léptem én is, és mintha hirtelen nyoma se lett volna az előbbi sokkos állapotnak... Oké, ez így nem egészen volt igaz, de a maradékot is csak besöpörtem a szőnyeg alá... amely alól szinte már kilógott a sok kacat, amit oda tömtem.
- Wow, milyen szexi valaki már megint... - vigyorogtam, miközben elé érve lábujjhegyre magasodtam, hogy nyaka köré fonhassam a karjaimat, és hozzásimuljak végre. Vééééégre. - Hmm, ez az egész tök olyan, mintha szülinapod lenne, nem? Vagy inkább az egész hetedévnek. Egész menő.
Talán a bulis esték voltak az egyetlen olyan dolgok - a vacsora mellett, persze -, amiket igazán kedveltem a Roxfortban... Ezek a lámpások tagadhatatlanul tök hangulatosak voltak, meg a mindenfelé lebegő gyertyák is. Még akkor is, ha igazából azt ünnepeltük, hogy már csak egy hónapunk maradt hátra.
Felmosolyogtam Benre, és hagytam, hogy az a finom, barna tekintet felmelegítsen egy kicsit.
- Szóval? Esther-hadművelet teljesítve? - érdeklődtem, mintha csak olyan hétköznapi téma lett volna ez, aztán egyszerűen kézenfogtam, aztán a táncolók felé kezdtem húzni. Furcsa volt belegondolni, hogy a kastélyban van Aiden is. Igazából szívesen megismertem volna, de talán a helyzet nem volt épp a legalkalmasabb.

[30/4/2001● RAYLA ●⭃ rólunk szól ⥷tükörképem]

30/4/2001
● RAYLA ●
⭃ rólunk szól ⥷
tükörképem

Wherever you go, I'll be with you
Whatever you want, I'll give it to you
Whenever you need someone
To lay your heart and head upon
Remember, after the fire, after all the rain
I will be the flame

Bocs, Aiden, tényleg. De neked sem fg ez ártani, mint amennyire hiszed. És igen, örülök, hogy ide toltad a képedet. Asszem akkor adtad ide az öngyújtód, amikor szarrá vertek a Carrow ikrek. Felém dobtad és benyögted, hogy vigyázzak rá, míg haza nem megyünk. Hogy azóta hazatérésnek számít-e az, hogy otthon voltunk, nem tudtam. Hogy otthonak számított-e, hogy ott voltunk abban a házban, nem tudtam. De nekem otthonnak számított az, hogy végre belerázd anyát megint az életbe, hogy legalább egy picit olyan. De csak egy nagyon picit...
Ahogy a tömegen átvágtáztam, még mindig éreztem magamban azt a fajta semmit. Azt a fajta Bent... Aki két világ közzé ragadt. Mert azon a napon megszűntem gyereknek lenni. Megszűntem, akár csak Aiden. És meghalt az a Ben. Az a kölyökfejű, makacs idióta Ben. De hogy felnőttem-e? Tudtam, hogy nem. Egyszerűen csak voltam. Valahol a kettő között. És ezt RAyla volt aki a legjobban észrevette rajtam. Mert Esther is csak a múltat kereste bennem. És próbálta ő is elhinni, meg én is, hogy él még az a Benjamin Fraser. De nem élt. Már régen nem élt.
Még mindig szánalmasnak tartottam maga,, ahogy ott bőgtem a karommal az aromat és a szememet takargatva RAyla mellett a tetőn, mint egy kibaszott nagy csecsemő. Chrisie szülinapján. Egyszerűen átszakadt az a gát. És lesodort a lábamról. Azt mondták, ha kibeszéled magadból a dolgokat jobb lesz. De a beszéd csak megelevenítette a képeket. A hangokat. És a visszaemlékezésben láttam azokat a pontokat, hogy hol hobáztam. Hogy hol nem tettem semmit. És ez kibaszottul fájt. És ez a fájdalom nem fog elmúlni. Raylát meg pont nem kellett volna ilyennel lerohanni. Rohadt önző voltál Benjamin. Mert tutdam, láttam benne, hogy valami rohadtul nyomasztotta. Az anyjával kapcsolatban. De ő nem akart válaszolni. Én meg nem akartam kierőszakolni belőle. Csak mellette maradhattam.
Legalább őt ne hagyd cserben, Ben. Legalább őt ne. Ha már a saját családodat sikerült.
Valószínüleg teljesen kiült az arcomra a jelenlegi hangulatom, és tudtam, hogy Rayla észre fogja venni. De ahogy észrevettem, abban a nagyon dögös ruhában hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy Esther a világon volt valaha. Széles vigyorra léptem oda elé.
- Wow, milyen szexi valaki már megint...
- Te sem panaszkodhatsz Rayla Blake - dörmögtem halkan, és magamhoz húztam, miközben a nyakam köré fonta a karját, én meg csak lehunytam a szemem és már megint túlságosan nagy hévvel csaptam le Rayla puha ajkaira. De sosem éreztem túl hosszú időnek. Inkább minden csókunk végén az volt az érzésem, hogy ez még mindig túl kevés volt. De nem volt itt Esther. És nem érdekeltek mások. Csak Rayla érintése, amibe mindig jólesóen beleborzongtam és abba a kellemes egzotikus illat. Ami nem fojtigatott úgy, mint a kókusz.
- Hmm, ez az egész tök olyan, mintha szülinapod lenne, nem? Vagy inkább az egész hetedévnek. Egész menő.
- Jah, menő - vigyorogtam bele és megint az ajkait kerestem a sajátommal. - De igazából most ez az egész most csak rólunk szól - mondtam és átölelve az egyik kezemmel végigsimítottam a hátán.
Mert ez most rólunk szólt. Arról, hogy egy kicsit ne gondoljunk Estherre. Ne gondoljunk a múltra. Csak egymásra. Basszameg, Aiden, nyálasabb lettem mint te. Ez is a te hibád.
- Szóval? Esther-hadművelet teljesítve?
- Sima ügy volt - kacsintottam rá, majd behúztam a egy kicsit táncolni. MAgam sem értettem miért csináltam ezt. Világ életemben gyűlöltem a lötyögést. Baromi unalmas volt, és nem történt benne semmi izgalmas. Bezzeg Aiden. Legalább most kitáncikálhatta magát. Azért nem tudtam nem észrevenni, hogy Rayla ma másabb volt. De csak egészen kicsit. Viszont ezalatt a félév alatt megismertem annyira, hogy tudjam, valami nagyon bosszantotta. Még ha Aiden volt mindig is a zseni abban, hogy az emberekben olvasson. Akartam valamit mondani, de mit is szólhattam volna? Aztán csak kibukott belőlem az első dolog, ami eszembe jutott, miközben táncolás közben a nyakához hajoltam és azt megcsókolva belesuttogtam a fülébe.
- Itt vagyok veled, Rayla. És ez nem fog változni...
Tudod, hogy akkor sem fog változni, hogy ha elmegyek. Nem hagylak cserben. És nem hagyom hogy elvessz. Aztán elvigyorodtam.
- Aiden alig várja, hogy lásson, gondolom a levelében is írta. Nyugi nem veszélyes, csak azt hiszi magáról.

v   é   g   z   ő   s      b   á   l



balliamo

2001. május 30; Roxfort; öltözet

Valahogy kiöltözve mindenki annyira más arcát mutatta. Nem kellett nagy erőfeszítéseket tenni, csupán egy kis odafigyelés saját magunkra... És mindez csodákra volt képes. Az iskola falai közt amúgy is olyan nehéz volt egy kis önazonosságot élni az egyenruha miatt. Így ez a mai nap... különleges volt. És biztos én is így éreztem volna magam, ha nem kántorkodnak mindebbe bele a hülye hallucinációim.
Ám aztán megpillantottam Benjamint... És ezzel együtt nem csak hogy minden rossz érzés mintha elsüllyedt volna. Hiszen ő itt volt, és épp felém tartott. Hiába Esther, hiába az a sok másik lány, akik összesúgtak a lelátón a meccsein és az edzésein... Én meg csak vigyorogtam magamban, hogy hááát igen, és ha tudnátok, emellé a pofi mellé még csókolni is milyen jól tud.
Erről meg majdnem eszembe jutott Esther... de csak majdnem. Mert nem. A mai napon nem gondolunk rá. Mert a mai nap a miénk.
- Te sem panaszkodhatsz Rayla Blake.
Olyan jó érzés volt hozzásimulni, belebújni abba a finom ölelésébe, majdnem pedig lassacskán megérezni a száját az enyémen. Én pedig lehunyt szemmel csókoltam vissza, kiélvezve azt a pillanatnyi nyugalmat és némaságot... Mintha a világ megszűnt volna létezni körülöttünk, mintha kettőnkön kívül semmi nem létezett volna.
Nem kellett címkék. Nem volt szükség rájuk... Abban persze nem lehettem biztos, Ben mit érez, pláne nem, hogy máskor nem engem csókolt, hanem Esthert, de azt tudtam, hogy ezeket a pillanatokat ő is érzi. Egyszerűen csak... tudtam. Ahogy finoman, óvatosan végigsimítottam a jobb karján, egészen ujjaitól fel a válláig, hogy kitapintsam a ruhája alatt húzódó kötést, és a még azalatt lapuló izmokat, mintha nem csak a ruhája anyagát, de a lelkét is éreztem volna. És ennek meg kellett volna ijesztenie.
De... valahogy mégsem. Valahogy természetesnek tűnt, ahogy múltkor a tetőn is annyira természetesnek tűnt minden... legalábbis így visszatekintve. Talán akkor ott, átélve mindazt nem ezt nyilatkoztam volna. De most? Egyszerűen csak... mi ketten léteztünk. Ennyire egyszerű volt, még ha magam sem igazán hittem el. Valahogy biztos voltam benne, hogy nekem nem lesz részem ilyen mély kapcsolatban senkivel. Mert egyszerűen... azt éreztem, hogy magam sem vagyok képes ilyen mély érzelmekre.
Aztán jött Benjamin ismét, és borogatott mindent. Akárhányszor felbukkant az életemben, hozott valami olyan változást, ami után csak pislogtam, hogy: ez tényleg én vagyok? A francba is, igen, ez tényleg én vagyok. Még akkor is, ha ő ezt észre sem vette.
És megint csak olyan nehéz volt tőle elhúzódni, hogy szinte fájt. Felpislogtam az arcára, mert legalább végre ráláttam így, és közelebb araszoltam, ha még tudtam.
- Jah, menő - vigyorgott, és közben újra egymásra találtak ajkaink. - De igazából most ez az egész most csak rólunk szól.
Megborzongtam. Csak a szavaitól, mint valami túl lelkes kis liba, de ez van, megtörtént... De tudtam. Tudtam, hogy ő is érzi, hogy az sem zavart, ha valakinek az útjában állunk épp, ha ezután az egész iskola hangos lesz attól, hogy együtt vagyunk. És az, hogy Esther nem lát minket, nem azt jelenti, hogy nem tudhatja meg, és... Már megint Esther, ugye? Persze, mindig itt csiripelt az agyam hátsó szegletén, hogy szerettem volna megragadni valami éles eszközt és azzal kergetni el a fenébe. De azért saját magamat fejbeszúrni mégiscsak morbid lett volna egy kissé.
- Hogy van a karod? - kérdeztem aztán egy pillanat múlva hirtelen, kissé talán párás hangon. Elérzékenyültem volna egy cseppet? Neeem, nem, dehogy, én nem szoktam... Csak ha túl sok alkohol hatása alatt állok, akkor pedig nagyon durván. Mint ahogy láthattuk ezt előzőleg párszor... khm.
Mindegy!
Ahogy bekeveredtünk egy kicsit a sűrűbe, egészen közel préselődtem hozzá, hogy átölelve táncikálni kezdjünk erre a zenére... A mai nap gondolom nem a pörgésről szólt, inkább a romantikus lassúzásról, vagy miről, legalábbis itt bent biztosan, talán mondjuk a Nagyteremben kicsit vadabb volt a hangulat, de az meg ugyebár tiltólistás volt Esther és Aiden miatt. De azért megnéztem volna őket pörögni-forogni... valahogyan azok után, amiket Benjamin mesélt, nehezen tudtam elképzelni Aident felszabadultan ropni. Ben vállának döntöttem az arcomat, és belélegeztem a finom, jellegzetes illatát. Ha tudta volna... tudta volna, milyen jól esett, hogy itt van velem. Főleg most. Nem is tudom, talán egy kissé elvesztettem volna az eszemet, ha nem bukkan fel és bújhatok hozzá, még ha tudtam is jól igazából, hogy csak képzelődtem.
- Itt vagyok veled, Rayla. És ez nem fog változni... - suttogta hirtelen, mire nyeltem egyet, amit talán érezhetett is, ha ajka még a nyakamnál bolyongott akkor. Azt kellett volna mondanom, hogy tudom, legyinteni és beleseperni azalá a teli szőnyeg alá ezt is... de valahogy olyan nehezen ment most.
- Jövőre te már nem fogsz ide járni. Én meg nem várom el, hogy minden napodat Roxmortsban töltsd... - motyogtam. - De én megleszek, oké? Ismersz. Majd a szünetekben bepótoljuk...
Ez nem is tűnt rossz ötletnek... Ha nem lettek volna olyan rövidek és olyan rohadt messze egymástól. És a nyár... Halkan kifújtam a levegőmet. Nem, tök mindegy, a mai nap nem arra van, hogy ezen agyaljunk. Majd holnaptól.
- Aiden alig várja, hogy lásson, gondolom a levelében is írta. Nyugi nem veszélyes, csak azt hiszi magáról.
Ez azért feldobta egy kicsit a kedvem, és én is elvigyorodtam, ahogy hümmögve odanyomtam arcomat a vállához, hogy aztán egy puszit is leheljek rá. Ez persze nem a sérült volt, ahhoz még annyira nem mertem hozzáérni, épp csak ha néha végigsimítottam ujjaimmal tánc közben. Tényleg, a levelek... kaptam egyet Aidentől, ami elég vicces volt, de legalább azóta is azzal szívathatom Bent, hogy a tesója mennyivel szebben ír nála. Még mindig elég sokkoló volt, hogy élt... De már egészen kezdtem hozzászokni, ahogy Ben is egyre természetesebben beszélt róla.
- Én is alig várom... Bár nem biztos, hogy sokáig bírni fogom a stílusát, de talán egy-két percig túléljük... - fecsegtem, már-már jókedvűen. Úgy értem, őszinte jókedvvel. Hiszen a gondjaimat, ahogy általában, szerettem nem mutatni. Az pedig, hogy Ben legalább már mosolyogva tud beszélni a testvéréről, jó érzéssel töltött el.
Aztán mindez csak egy pillanatig tartott. Egy apró, könnyedén elsuhanó pillanatig... Majd elért. Elért a hang. És úgy vágott helybe, hogy megszédültem. Persze csak képletesen - de a forgást még így is éreztem, az ujjaim pedig megszorultak kicsit Ben vállán.
- Rayla Camilla Blake!
Nem. Nem. Nem. Neeem. Ez nem igaz. Ez nem lehet igaz. Hiszen ő nincs itt. Ezt már megbeszéltem magammal, anyám épp otthon fetreng, nincs itt, nincs itt, nincs itt...
Nem mertem hátranézni. Egyszerűen képtelen voltam, hogy aztán belenézzek az arcba, az én arcomba, amelyet egyenes, szőke hajtincsek kereteznek és szemeiben is az én színeim néznek vissza rám... Nem. Mert ő nincs itt.
- Rayla, volnál szíves megtisztelni a figyelmeddel és elmagyarázni, hogy mi ez az egész? - Halott vagyok. Kész, vége... Ja, nem, nem anyám fog megölni. Én magamat.

[30/4/2001● RAYLA ●⭃ rólunk szól ⥷tükörképem]

30/4/2001
● RAYLA ●
⭃ rólunk szól ⥷
tükörképem

Wherever you go, I'll be with you
Whatever you want, I'll give it to you
Whenever you need someone
To lay your heart and head upon
Remember, after the fire, after all the rain
I will be the flame

Igazság szerint, amint megpillantottam Raylát abban a gyönyörű ruhában valahogy minden addigi gonodm és bajom messzire elszállt, és még egy pillanatra Aidenről is megfeledkeztem.
Bocs tesó, ez van.
De ahogy ott áldogált abban a sárga egzotikus ruhában - férfi vagyok nem értek a színekhez -, csak arra vágytam, hogy magamhoz öleljem és érezzem az ő melegét a mellkasomon, hogy beszívjam azt a kellemes illatot, és még az orromat csiklandozó kósza hajszálai sem zavartak, mert azok a kósza szálak is Raylához tartoztak. Minidg más volt csókolni, és azt hiszem akkor is azt gondoltam, hogy egyszerűen mindig van ami máshogy tette azt hátborzongatóan jóvá. Kiismerhetetlen volt és mégis olyan, amit midnig is ismertem, és ez az ellentmondás annyira jó volt, talán az egyik legjobb ellentmondás a felborult életemben. Csók közben végigzongozáztam az ujjaimmal a nyakán és a hátán, és minden egyes érintéssel egyre csak éreztem azt, hogy mennyire szerettem. És nagyon reméltem, hogy ha még nem is mondtam ki, ezt valahogy érezte abban az egy túl hosszúra nyúlt, mégis rettenetesen rövid pillanatban... Érzed, ugye, Rayla? Éreztem, ahogy a keze végigszalat a jobb karomon és megáll a vállamon. Kicsit még lüktetett a fájdalomtól, de valahogy ő még azt is elfeledtette velem, hogy mennyire gyűlöltem a fájdalmat. Mellette a lelkem sem sajgott.
Bárcsak te is találnál valakit, Aiden, aki mellett úgy érzed egészben lehetsz. Mert akkor is megérdemeled, ha te ezt makacsul tagadod.
Jólesően hümmögtem a csók végén, mintha csak elismerően hódoltam volna Rayla veszedelmesen jó ajkainak, aztán csak fürkésztem az arcát, miközben óvatosan igyekeztem a tömegbe húzni.
- Hogy van a karod? - kérdezte, mire csak elvigyorodom, és megpuszilom az arcát. Nem érdekelt az, hogy holnap... Vagy akár ma eljuthatnak a pletykák Estherhez, hogy éppen Raylával táncolok. Csak ki akartam élvezni úgy a vele töltött időmet, ahogy talán eddig még sosem sikerült.
- Megmarad, velem együtt - válaszoltam, és a kezemet a derekára csúsztatva belassúztam a táncparkettre. Éreztem, ahogy mindenével hozzám simult, mire csak vigyorogva, felvont szemöldökkel végigsimítottam a hátán. Félig végigsöprört rajtam valami Aiden féle bosszúság hullám, mert ha akartam volna sem tudtam volna teljesen kitakarítani magamból a másik felemet. És igazából egy pillanatra egy nagyon rövid pillanatra eszembe jutott az, amit az egyedül töltött fájdalmasan begyógyszerezett pillanataimban gondoltam, de aztán Rayla hangja visszazökkentett a jelnbe, és láttam rajta, hogy valami nem volt rendben vele. Valahogy felismertem azt a rejtett aggodalmat a tekintetében, pedig én sosem voltam a tetsbeszéd szakértője, mint Aiden. De valahogy úgy éreztem, hogy Raylát minden meglepetésével együtt ismerem annyira, hogy tudjam, hogy bántja valami.  
Közelebb húztam magamhoz, mert bár nem igazán tudtam mit is mondhattam volna, szerettem volna, ha tudja, nem hagyom magára, hogy érezze, hogy itt vagyok. Valahogy most a pofázás is kicsit visszább szorult belém, ahogy ott forogtam és táncoltam vele.
- Jövőre te már nem fogsz ide járni. Én meg nem várom el, hogy minden napodat Roxmortsban töltsd... De én megleszek, oké? Ismersz. Majd a szünetekben bepótoljuk...
- Úgy érted az órák közötti szünetekben? Ez egy nagyon jó ötlet - kacsintottam rá, majd miután a bal vállam kapott tőle egy puszit, lehajoltam hogy hosszan megcsókoljam. A bal kezembe vettem az arcát lassúzás közben és ujjaimmal megimogattam a finom puha bőrét, miközben egészen biztosra vettem, hogy érezte a szívem dübörgését. Annyira úgy éreztem, hogy olyankor nem valami mocsárba vergődtem, hanem végre valami biztos talaj volt a lábam alatt.
- Rá fogok érni úgyis, egyetemre nem fogok menni. Úgyis megleplek, hiszen ismersz -  De valahogy sosem volt az a szívem vágya, viszont az ostrom utáni RBF-en minden tárgyamat elszúrtam a jövőmmel együtt, egyedül csak a Repüléstanból mentem át, és abba kapaszkodtam. Hogy még mindig lehet belőlem valami...
- Én is alig várom... Bár nem biztos, hogy sokáig bírni fogom a stílusát, de talán egy-két percig túléljük...
- Hidd el, én sem bírom ki mellette öt percnél tovább, de egészen biztos imádni fogjátok egymást - bólogattam. Valahogy alig vártam Aiden arcát, hogy mondjuk Rayla kiakassza. És valahogy abban is reménykedtem, hogy talán felpörgeti az otthoni élet túlságosan is leapadt porát már csak azzal is, hogy anyám is láthattja: jól vagyok. Legalább is annak tűnök, hogy jól vagyok.
Kicsit örültem is, hogy elhesegettem azokat a felhőket Rayla felől, de aztán valaminek midnig közbe kell jönnie. Mert az életben minden olyan kibaszottul rövid ideig tart, hogy az már fájdalmas. Mert belehasított a levegőbe egy hang. Egy női hang. És én azt hittem Rayla itt fog felrobbanni az orrom előtt.
- Rayla Camilla Blake!
Be is robbant a képbe a nő, és bár nem egészen Rayla volt, mégis félig Rayla volt. Mármint a szemét illetően biztosan. Oké, ez rohadtul durva, hogy csak így beszambázhat valakinek az anyja, ráadásul sütött róla, hogy engem meg akar késelni. Ez ilyen családi vonás lehet náluk? Remélem azért az anyánk nem bukkan fel. Bár ahogy őt ismertem ott kukkolna vagy ebben az ajtóban engem, vagy a másikban Aident és csillogó szemekkel szurkolt volna nekünk, izgatottan a szája elé tartott kezeivel.
De ettől a nőtől én komolyan parázni kezdtem.
- Rayla, volnál szíves megtisztelni a figyelmeddel és elmagyarázni, hogy mi ez az egész?
Jól van, Benjamin, légy férfi, és kommunikálj. Megköszörültem a torkomat, és mivel láttam hogy Rayla köpni nyelni sem tudott megszólaltam én, bevetve minden nem létező szónoki képesésgemet. Ami remélhetőleg nem abból fog álni, hogy: Hát ez egy bál. Szóval táncolunk mint a többi ember...
- Jó estét, hölgyem! Örülök, hogy megismerhetem. Benjamin Ray Fraser vagyok, és a lánya párja ezen a bálon - szedetm össze magamat és elegánsan meghajoltam előtte. Apa mindig azt mondta nem szabad egy nővel rabndom kezet fogni, és a meghajlás sokkal hatásosabb. A nő viszont egyre jobban feldúlt lett, és mintha nem is nagyon vett volna észre.
- Nem  érdekel kicsoda vagy! - rivallt rám. Hmm, hát köszi. majd megragadta Ralát és elhúzta tőlem. - Most azonnal magyarázd meg mit keresel itt egy fiúval! Azonnal válaszokat várok, vagy hazamegyünk!- kiabálta én pedig hirtelen egyszerre akartam felpofozni ezt a nőt, és vissza rángatni magamhoz Raylát, de ezt csak nem tehettem meg. De közben láttam, hogy valami nagyon nem volt rendben. Nagyon-nagyon nem. Megpróbáltam Raylát visszahúzni, ami nagyjából sikerült is, de a nő csak nem hagyta abba, és csak kiabált és hadonászott.
Én meg égnek emeltem a fejemet és behunytam a szemem. Aidennek a Gyengélkedőn tettem egy ígéretet. Valahogy amikor láttam azt a büszke fényt megcsillani a szemében, megértettem. Mert eddig olyan hülye voltam. Aiden csak akkor lehet boldog, ha látta, hogy jól vagyok. De midnig is így volt. Az előtt is. Én meg amikor haza jött is csak az arcába dörgöltem, hogy ezt tetted velem. Ilyenné váltam. És ezt kurvára szégyelltem. Fel kell nőnöd Ben. Itt az ideje. Mert csak így tehetem büszkévé a testvéremet. És talán Aiden is megtalálhatja a maga értelmét az életben. Mert az ő célja mindig is kibazsottul az volt, hogy mi jól legyünk. Bocsáss meg, Aiden. Kurvára sokáig tartott ezt megértenem. De azt hiszem most már tudom, hogy mit kell tennem, hogy téged is boldoggá tegyelek.
Légy felnőtt, Benjamin. Hadd legyen rád a testvéred büszke.
A veszekedés még mindig tartott, de én felsóhajtottam, és ha akarta, ha nem, kezemet Rayla anyjának két csupasz karjára tettem, miközben a közelből odainvitóztam egy széket és leültettem rá.
- Hölgyem kérem nyugodjon meg! Itt senki sem az ellensége, rendben? - néztem mélyen a szemébe, és nagyon reménykedtem, ezzel kicsit tényleg lehiggad. - Főleg nem a lánya.

v   é   g   z   ő   s      b   á   l



balliamo

2001. május 30; Roxfort; öltözet

Belesimultam Ben izmos ölelésébe a tánc közben, finoman billegve ide-oda. Óvatosan simogattam meg a sérült vállát, a másiknak meg nekidöntöttem az arcomat, mert eddig pont kényelmesen elértem, és csak élveztem a belőle sütő finom testhőt és kellemes illatot, az olykor fülemet meglegyintő, hűvös leheletét. Annyival másabb volt ez, mint az Imbolc Bál. Persze még itt is lángra kaphat valami, nem azt mondom... De azért reménykedtem benne, hogy nem fog. Az eléggé elrontaná a hangulatot. És arra ide most nem volt szükség.
Szerettem volna legalább a mai nap elengedni mindent, de ez azért elég sok okból nem volt túl könnyű. Hiszen végeredményben Ben utolsó évét ünnepeltük... És ez annyira...
Nem. Nem, nem.
Valamiért rossz voltam ebben a betartani-a-saját-szabályaid dologban. Hiába próbálkoztam, ha voltak dolgok, amik egyszerűen nem fértek be a szőnyeg alá, akkor... akkor azok nem fértek be. És ez volt. Képtelen voltam ezen változtatni.
- Úgy érted az órák közötti szünetekben? Ez egy nagyon jó ötlet. - Ben szavaira azért elmosolyodtam, és csak finoman hozzádörzsöltem arcomat a nyaka puha, meleg bőréhez. Aztán inkább nem válaszoltam. Pedig jó lett volna... tényleg. De nem voltam buta, hogy beleringassam magam ebbe. Így inkább csak hagytam, hogy elnyílt ajkaim közül a lehelet ráütközzön a fiú bőrére, aztán még egy kicsikét közelebb araszolva számat rányomtam az érzékeny felületre. Megpróbáltam a saját és az ő gondolatait is elterelni kicsit, amennyire csak lehetséges volt.
- Rá fogok érni úgyis, egyetemre nem fogok menni. Úgyis megleplek, hiszen ismersz.
- Tudom... - Dünnyögtem, miközben lágyan megcsókoltam a nyakát. - Ismerlek.
Olyan jó érzés volt ezt kimondani. Jó érzés volt úgy felsandítani a szemeibe, hogy azt éreztem: tényleg ismerem. És ez adott egy kis menedéket. Ő adott. Mert úgy éreztem, nem is kellenek szavak, hogy kommunikáljunk, amíg mondjuk otthon ennek pont az ellenkezője állt fent. Anyával minden szó hiábavaló volt, nem értettük meg egymást.
Persze őt mégis ki az, aki képes megérteni?
Még utoljára hozzáérintettem a fogaim hegyét is nyakához, mielőtt elhúzódtam volna, és felmosolyogtam rá. Valahogy Aiden témája nem illett bele az izzó hangulatba.
- Hidd el, én sem bírom ki mellette öt percnél tovább, de egészen biztos imádni fogjátok egymást. - Elgondolkodva hümmögtem egyet, és végigzongoráztam vállán ujjaimmal, csak puhán, igazából alig-alig érintve.
- Pedig te a tesója vagy - mutattam rá az elég egyértelmű tényre. - Oké, kicsit fennkölt a srác, de tuti nem sokkal gázabb, mint te.
Ártatlanul vigyorogtam rá és puhán megpaskoltam az ép vállát, aztán már arra készültem, hogy felvetem, hogy talán meg kéne látogatni az italos asztalt, ám ahogy a nevem egyszercsak belehasított a levegőbe, megdermedtem.
Az az erőltetett angol akcentus, amelyet emlékszem, hogy még kislánykoromban sem volt hajlandó elhagyni Olaszországban, én meg már akkor is rosszul voltam tőle.
Összeszorítottam a fogaimat, és egy kis pillanatig képtelen voltam megfordulni. Mert nem bírtam ránézni. Annyi szerencséje volt, hogy az italszerzés előtt érkezett, különben talán nem csak az italom, de még a pohár is rajta landolt volna.
Ezt nem hiszem el.
Egyszerűen a torkomban ragadt minden szó, aminek ki kellett volna jönnie. Nem Bennek kellett volna beszélnie helyettem, de képtelen voltam bármi értelmeset összeszedni a fejemben. A düh futótűzként lángolt rajtam végig. És megint szerettem volna inkább elrohanni egy pohár hideg valamiért, hogy lehűtsem kissé a bennem pezsgő lángokat.
- Jó estét, hölgyem! Örülök, hogy megismerhetem. Benjamin Ray Fraser vagyok, és a lánya párja ezen a bálon.
A plafon felé emeltem a tekintem - nem, nem Ben bemutatkozásával volt a gond, az tökéletes volt. Csak ismertem az anyámat. És pontosan számítottam arra, hogy mi fog egy pillanaton belül következni...
- Nem  érdekel kicsoda vagy! - Ó, ezaz, ordibálj csak. - Most azonnal magyarázd meg mit keresel itt egy fiúval! Azonnal válaszokat várok, vagy hazamegyünk!
Mielőtt még ezen a mondatán kiakadhattam volna, megéreztem magamon az érintését, és elrántott Bentől. Ez meg aztán csak olaj volt a tűzre, mert pontosan tudta, mennyire gyűlölöm, ha ráncigál.
- Hölgyem kérem nyugodjon meg! Itt senki sem az ellensége, rendben? - próbálkozott Ben ismét. - Főleg nem a lánya.
Anya megint értem nyúlt, de elrántottam a kezemet. Meg az sem érdekelt, ha a nagy indulat miatt véletlen egyenesen Bent csaptam így meg.
- Anya, anya, anya! Fejezd már be a visítozást, komolyan... És ne, ne érj hozzám! - hördültem fel, ahogy megint próbált elkapni. Hátrébb húzódtam, és mérgesen méregettem. Pedig akkor már gyűlni kezdett valami a mellkasomban. Valami olyan, aminek nem akartam helyet hagyni. - Ó, hidd el, én lennék a legboldogabb, ha hazamennénk, de csak emlékeztetlek, hogy te dugtál be ebbe a hülye iskolába, szóval inkább nyugodj le... Amúgy is, neked nem épp otthon kéne festegetned?
Anyám sértetten felhúzta az orrát. Pedig ő nem volt harcias. Elég könnyen meg lehetett bántani. Ám az utóbbi időben, mintha erről megfeledkezett volna.
Mert fogalma sem volt, ki ő. Mert tök elfelejtette.
És ettől félrevert a szívem.
- Ebben a hülye iskoládban rejlik a jövőd, Rayla, csak ez téged még nem érdekel! Alig várom, hogy erre végre rágyere, és inkább ezen járjon a fejed, ne pedig a pasizáson... - És úgy mérte végig Bent, mintha csak valami darab rongy lenne, ezzel meg mégjobban felhúzott.
- Cazzo...
Remek, most mit kéne csinálnom? A mai napon tényleg nem akartam jelenetet rendezni. De anya egyszerűen mindent elrontott. Mert nem bírta ki basszus, egyszerűen nem...
- Igazából csak azért jöttem, hogy beszéljek veled, ha már a tavasz szünetben nem sikerült... A jegyeidről, tudod...
- Ja, ja, tudom, de mint látod, most nem igazán érek rá, éppen pasizom - morogtam. - Elmennél?
Szerettem volna még hozzávágni néhány dolgot a fejéhez, de aztán inkább csak befogtam. Ben felé fordultam helyette, és a kezéért nyúltam, hogy legalább benne megkapaszkodhassak. De persze ez anyának nem volt elég. Mert neki soha semmi... És lépett utánam, sőt, egyenesen mellém, hogy aztán felbámuljon Benre.
- Nem megyek sehova! Inkább mesélj, te vagy az a fiú, aki így megőrjíti a lányomat? Csak mert nincs rád szükségünk, se neki, se nekem.
Benjamin, fogj le. Ölni fogok.

[30/4/2001● RAYLA ●⭃ rólunk szól ⥷tükörképem]

30/4/2001
● RAYLA ●
⭃ rólunk szól ⥷
tükörképem

Wherever you go, I'll be with you
Whatever you want, I'll give it to you
Whenever you need someone
To lay your heart and head upon
Remember, after the fire, after all the rain
I will be the flame

Nem hittem volna, hogy valaha is lesz valaki aki úgy a világot jelenthetné a számomra. De úgy tényleg az egész világot. Akinek az érintésétől már úgy érezhetem mgam, mintha megint valami szerelmes idióta kamasz lehettem volna. Esther után azt hittem nem fog senki sem érdekelni, de valahogy mégis még jobban csaptam a szelet a csajoknak és szédítettem őket, sőt egész sokszor még csókolózásig is eljutottunk, de valahogy inkább voltak azok kamaszos fellángolások, mintsem olyan, hogy biztosan állítsam, hát basszameg megint szerelmes lettem. Esther után valahogy ezt nehéznek tartottam elképzelni. És az ostrom után? Szinte nem is vágytam rá. Senkire. Még a legjobb ahverokat is elkerültem, mert mégis mit rontsam a levegőt az én szennyemmel, ami melőlem áradt? Minek erőszakoljam magamam mindenkire, miközben tudtam, hogy senki sem szereti a savanyú fejemet bámulni. Inkább csak kivontam magam a forgalomból csak léteztem. Azzal a tudattal, hogy nem érdemelek meg semmit, és nem is vártam el másoktól, hogy megértsenek. Nem akartam tőlük is elszipolyozni az életet. Mert az elején is amikor próbáltam velük ugyan olyan lenni éreztem, hogy csak a nyűg voltam. Ki akartam menekíteni őket ez alól a fekete felhő alól, és így köszöntött be az a majdnem négy évnyi magány az életembe.
Mert senki sem kíváncsi arra, hogy te mit szenvedsz. Mert senkit sem akarsz magaddal rántani, a depressziódba a fekete mocsaradba, amiben te is süllyedsz és fulladsz.
Ezért tűntél el Aiden? Vajon te is így bújkáltál, egyedül mindenhol, attól félve, hogy akit csak közeleb engedsz megrintod valahogy?
Aztán megjelent Esther és azt hittem talán jobb lehet. De csak még jobban süllyedtem basszameg, és ezzel Esther is sülyledt velem, bele  amélybe, és én képtelen lennék elviselni, hogy beleffullad.
És aztán közben megjelentél te. Aki a múlta része volt, akin fél szemmel rajta tartottam a szemem. Még az sotrom után is. De valahogy kellett egy biztos pont. Akire vigyázhattam a távolból. Ha már őrajtuk nem sikerült segítenem. És észre sem vettem, hogy ez a csendes figyelés alatt mennyire elkezdtem kötődni hozzá. De kibaszottul röhejes és szánalmas, nem?
Mert mégis megint kikötöttem Esthernél. És sülyledtünk. De te nem engedted el a kezemet...
Lehunytam a szememet, amikor megéreztem Rayla puha ajkait a nyakamnál. A szívem dörömbölni kezdett és basszus, annyira rohadtul felizgatott. Közelebb húztam magamhoz, bár már szerintem a fél miliméteres távolság sem létezett köztünk, és csak élveztem, ahogy a bőrőmön játszott, miközben én a szabad kezemmel végigcirógattam a hátát, egészen felkúszva a nykáig és gyengéden beletúrtam a hajába.
Merlinre totál beléd zúgtam, Rayla Blake. Pedig anynira nem akartam. Annyira nem akartam, hogy te is csak azt érezd, ami belőlem kiárad. De...amikor veled vagyok. Egyszerűen úgy érzem minden... minden rossz dolog ellenére nem fojtigatnak annyira. Nem süllyedek. És azt hiszem talán szavakkal ki sem tudném mondani, hogy mennyire kicseszettül hálás voltam neki érzért.
Aztán szinte fájdalmasan sóhajtottam fel, amikor Rayla végül nem csókolgatta már a nyakamat. Lepillantottam rá, és elmosolyodtam.
- Pedig te a tesója vagy. Oké, kicsit fennkölt a srác, de tuti nem sokkal gázabb, mint te. - Erre még mamat meglepve is de muszáj voltam felröhögni. Mert Aiden itt volt. Nem volt múlt idő. És az önző öccsét mentette ki a szarból megint.
- Na ja, egy igazi nyálgép... - vigyorogtam, de valahogy a szavaim belém fojtódtak, amikor bezengte az egész Társalgót a női hang.
És akkor belecsöppentem életem egyik legparásabb veszekedésébe. Mármint komolyan elég sok veszekedésben, meg balhában volt részem, de valahogy azt sosem éltem meg, milyen amikor egy lány veszekszik az anyjával... De még mielőtt beleremegtem volna Chrissie őrjítő hiányába már repkedtek is oda vissza a szavak, én meg álltam ott mint valam méla idióta. De valahogy az volt a férfias megérzésem, hogy ebbe a vitába valahogy nem lenne szabad harmadik félként beleavatkozni. Úgyhogy helyette azt tettem, amit Aiden is szokott. Megfigyeltem a nőt, és valami felfoghatatlanul nagy zavart vettem észre rajta. Ami rohadt rémisztő volt.
De aztán valahogy megéreztem Rayla kezét, én meg meg is fogtam, de a nő közzénk tülemkedett és rám meredt.
- Nem megyek sehova! Inkább mesélj, te vagy az a fiú, aki így megőrjíti a lányomat? Csak mert nincs rád szükségünk, se neki, se nekem.
A szavai pedig egyszerűen belém vágódtak. Szinte végigszaladt rajtam az a mélyről fakadó remegés, az a megmagyarázhatatlan fekete hullám beborított, és én tényelg úgy éreztem fulladtam. Pedig hozzá szokhattam volna nem igaz?
Nincs szükségem rád, Benjamin, hagyj már békén.
Nincs szükségünk egy ilyen balfasz hajtóra.
Nincs sszükségünk egy ilyen szerencsétlen barátra.
Nincs szükségünk egy szellemre.
Nincs szükségünk egy olyan fiúra, aki képtelen volt megvédeni a családját, amikor kurvára kellett volna.
Nem is tudom megfogalmazni hogy miféle gyötrő éles bánat hömpölygött végig rajtam, mert a szavak, igen a szavak, amikkel lehet nem is nagyon volt a nő tisztában de egyenesen felvájkálta azt, amit egy pillanatra azt hittem el tudok felejteni. De nem tudtam. Beleharaptam a számba, de aztán Raylára pillantottam. És tudtam, hogy most nem veszhetek el. Nem hgyhatok totál cserben még egy valakit, akiért az életemet adnám.
Úgyhogy kifújtam a levegőt.
- Óóh, igen én vagyok az a bizonyos fiú, hölgyem - mosolyodtam el. - Igazán megható, hogy ennyire aggódik a lányért, de tényleg. Azt, hogy magának szüksége van-e rám, leszarom. De ismerem annyira a lányát, hoyg tudjam neki szüksége van rám. És kérdezheti, hogy miért mondom ezt? Talán azért, mert esetleg végre meghallgatja valaki. Talán azért mert úgy érzi tartozik valahova. Inkább azon törje magát, hogyan vigyáz Rá úgy, hogy nem veszi el tőle azt ami fontos neki. Mondjuk nem veszi el tőle Olaszországot... - A nő csak méreget és egyre jobban összeszűkül a szeme. Én pedig nem tudom megállni, hogy ne bökjem ki azt, ami még a nyelvemre gyűlik. Mert Benjamin Fraser nem bírja befogni a száját.
- Tudja a helyzet az, hogy kurvára beleszerettem a lányába. És ha fontos magának Rayla, akkor hagyja eldönteni azt is, hogy van-e neki rám szüksége vagy nincsen. És nem hiszem, hogy az lenne a legfontosabb, hogy magához kösse a lányát. A láncok nem védenek meg senkit. Az élet kibaszottul rövid. Egy pillanat alat elillan.  De ha esetleg megengedi, akkor majd én leszek az aki megvédi.
Remek Benjamin, szerelmet vallottál pont az anyja előt. Fantasztikus. De ha már ez megtörtént magamhoz húztam Raylát, miközben az anyja csak hápogogott.

v   é   g   z   ő   s      b   á   l



balliamo

2001. május 30; Roxfort; öltözet

Én komolyan... Nem akartam így tölteni ezt a napot.
Mert Benjamin nem ezt érdemelte. Nem azt, hogy anya itt verje magát a terem közepén, hogy aggódtam, mikor tűnik fel ez a többieknek is... És annyira rohadtul dühös voltam rá. Hogy így lejárat, hogy így viselkedik, hogy bele sem gondol, milyen lehetetlenül viselkedik.
Persze, egész gyerekkoromban furcsa volt. Olaszországban ebből nem sokat érzékeltem, apával mindig is sokkal szorosabb kapcsolatom volt, anyát meg egyszerűen próbáltam inkább kerülni, mert éreztem. Éreztem azt a belőle áradó őrületet, amelytől távol kellett tartanom magam.
Mert ez volt anya. Maga az őrület. Aki az idegenek előtt eljátszotta a kisangyalt, de közben ott is olyan irritáló volt, ahogy egy szót sem volt hajlandó megtanulni olaszul, és emlékszem, ahogy angolul kezdett olyan sokszor kiabálni szerencsétlen pincérekkel, mert mondjuk rossz ételt hoztak ki, akik persze semmit sem értettek. Hogy apának kellett folyton lenyugtatnia, és én nem tudom, hogyan csinálta. Tényleg. Nem is értem, hogy szerethetett bele.
De a dolgok igazán csak akkor kezdtek lecsúszni, amikor apa megcsalta, és elköltöztünk. Mert addig legalább volt valami, ami nagyjából egyben tartotta, egyensúlyban. De utána? Ketten maradtunk, és egyikünk sem ismerte igazán a másikat.
Recept a katasztrófához, nyakonöntve anyám őrületével.
Persze, sajnálhattam volna, hiszen nem az ő hibája volt sok dolog, amit művelt, de mégis... képtelen voltam rá. Mert nekem kellett volna őt rendbehoznom tíz évesen? Nekem kellett volna elzavarnom az orvoshoz? Persze, olykor elment. Apa sokszor telefonált neki, és néha sikerült meggyőznie, szóval elment, kapott gyógyszert, és olyankor jobban lett.
De úgy gyűlöltem. Gyűlöltem az egészet, és még mindig gyűlölöm.
Nem ilyen életre vágytam, arra, hogy veszekszünk, aztán bezár a szobámban, és abban a lyukba gubbasztok, amíg ő be nem fejezi az egyik idióta festményét. Mindig is gyűlöltem a bezártságot. És talán ezért gyűlöltem úgy a Roxfortot is... Mert rá emlékeztetett, mert minden sarokból az ő hangját hallottam.
Erősen szorítottam ökölbe a kezem, hogy a körmeim belevájtak a bőrömbe. De nem is érdekelt a fájdalom. Visszanyeltem a szavakat, amelyek még kijöhettek volna, és inkább Ben mellé húzódtam, hogy hátha, hátha elmegy végre, hátha beugrik neki, hogy be kell fejeznie valamelyik képét, és hazamegy.
Közben pedig erőszakosan elűztem a fejem felett lebegő emlékképeket, mert nem, nem, nem akartam rájuk gondolni. Kizártam őket, olyan erősen, ahogy csak tudtam, de közben annyira nehéz volt, mert anyára nézve elöntött az összes... Mert ez az arc végigkísérte egész gyerekkoromat, és olyan volt, mint egy árny, egy sötét felleg. Amely sosem akart eltűnni igazán.
És aztán itt volt. Megint. Mert belékötött. Bent támadta, és egyből megéreztem, hogy egy olyan ponton, ahol amúgy is gyenge volt a pajzs. És ez volt az, amiért képtelen voltam sajnálni. Mert anya érdemelte volna meg azt a szenvedést, amelyet mások kaptak tőle.
Mondanom kellett volna valamit, de már megint nem jöttek a szavak. Mert anyával szemben ezek nem gördültek olyan egyszerűen. És talán tudtam azt is, hogy hatástalanok. Vele szemben minden rohadtul hatástalan volt.
Felnéztem Benre, szerettem volna azt mondani neki, hogy sajnálom, de ne is figyelj rá, kérlek, ne figyelj rá, de megpillantottam a szemében azt a sötét szomorúságot, hogy gombóc született a torkomban. Hogy tehetted ezt, anya? Nyeltem egyet, és alig észrevehetően megingattam a fejem, de magam sem tudtam, mit akarok ezzel üzenni. Hisz ellene minden hatástalan...
- Óóh, igen én vagyok az a bizonyos fiú, hölgyem - szólalt meg aztán váratlanul Ben. - Igazán megható, hogy ennyire aggódik a lányért, de tényleg. Azt, hogy magának szüksége van-e rám, leszarom. De ismerem annyira a lányát, hoyg tudjam neki szüksége van rám. És kérdezheti, hogy miért mondom ezt? Talán azért, mert esetleg végre meghallgatja valaki. Talán azért mert úgy érzi tartozik valahova. Inkább azon törje magát, hogyan vigyáz Rá úgy, hogy nem veszi el tőle azt ami fontos neki. Mondjuk nem veszi el tőle Olaszországot... - Visszanéztem anya felé, akit persze mindez nem hatott meg. Mert ő nem értette, hogy mi a probléma mindezzel, képtelen volt felfogni. És tudtam én, hogy milyen ő, ismertem már, de ez akkor is durva volt. Mert olyan volt, mintha az érzelmei teljesen felszívódtak volna, és nem maradt volna semmi, csak a színtiszta gyűlölet és őrület furcsa, már-már ijesztő keveréke.
Ben karja felé nyúltam, hogy hagyja, inkább hagyja, mert nem éri meg, de... de ő folytatta.
- Tudja a helyzet az, hogy kurvára beleszerettem a lányába. - A torkomon akadt a kifelé igyekvő lélegzetem. - És ha fontos magának Rayla, akkor hagyja eldönteni azt is, hogy van-e neki rám szüksége vagy nincsen. És nem hiszem, hogy az lenne a legfontosabb, hogy magához kösse a lányát. A láncok nem védenek meg senkit. Az élet kibaszottul rövid. Egy pillanat alatt elillan.  De ha esetleg megengedi, akkor majd én leszek az aki megvédi.
Erre képtelen voltam reagálni. Csak álltam ott pislogva. Mert még levegőt venni is szinte természetellenes volt. Mert úgy éreztem, a világ lelassul, s csak folyik körülöttem. Én meg egyszerre fulladozom, de mégsem... Mert éreztem Ben érintését, és tudtam belé kapaszkodni.
Nem, nem... Nem hittem el. Mert képtelen voltam rá. Mert hogy is... hogy is szerethetne belém? Mert mindez, ami köztünk volt, az nem... nem volt több barátságnál, igaz? Mert neki ott volt Esther. Mert... én Olaszországba tartoztam, és ez úgyis szétszakított volna aminket... és... és...
Nem láttam anya arcát. Nem hallottam a szavait. El tudta volna képzelni, mit mond, ha nagyon akarom, de nem akartam. Mert körbevont valami burok. Mert képtelen voltam összerakni.
Én mit éreztem? Nem tudom. Sosem tudtam, mit érzek. És ez nem volt rendjén. Talán tőle örököltem. Sőt, biztosan. Bennem volt a vére, az őrülete, akármennyire is ellenkeztem ezellen. De akkor mégis hogy szerethetne...? Ugyanaz voltam én is, mint anyám, és egy idő után tönkretettem volna. És én nem akartam bántani. Nem... Eleget szenvedett, és jobbat érdemelt, valakit, aki egész volt, aki jó volt hozzá...
- Rayla... Rayla Blake! Azt mondtam, most azonnal gyere velem!
A pislantásomra mintha a lassacskán folyó világ hirtelen életrekelt volna. És ott állt hozzám közel, a szemei meg villámokat szórtak, és fogalmam sem volt, mennyi idő telt el, hogy mit mondhatott előtte vagy mit nem, de utált... Utált engem, utálta Benjamint, utált itt lenni és létezni...
Én is ilyen leszek.
- Nem - böktem ki párás hangon, ami, mintha nem is az enyém lett volna. - Húzz innen. Nem mondom el többször.
Anya felhördült.
- Már megint többet képzelsz magadról, mint ami...
- Leszarom, anya. Majd nyáron elhordhatsz napokon keresztül mindennek, nem érdekel, oké? Nem érdekel. De ma nem. Menj el, és rontsd el ma másnak az életét, kivételesen nem az enyémet.
És a lábaim csak maguktól indultak el a kijárat felé, kikerültem anyát, Bent meg húztam magam után, még akkor is, ha közben úgy éreztem, a szívem darabokra hasad, és ide-oda csapódik a mellkasomban, de összepréseltem az ajkaimat. Nem bőghetsz, ne bőghetsz, nem bőghetsz.
Pedig már én sem tudtam, miért is sírnék igazán.

☼ folytatva egy másik helyszínen ☼

Elérkezett a hajnal, a vendégek lassan elkezdtek hazaszállingózni,
míg a diákok visszatérnek a hálókörletükbe, hogy kipihenjék az est
fáradalmait.

Köszönjük szépen mindenkinek a játékban való részvételt.
Természetesen a már megkezdett játékokat be lehet fejezni.