Folyosók

[JASPER]

JASPER

2001. március közepe

Unottan végigvezettem ujjaimat a fal öreges, girbegurba lenyomatain, miközben végiglépkedtem a folyosón. Az ablakokon át a Hold fénye épp annyira megvilágította a folyosót, hogy a pálcámat egyelőre nem húztam elő egy kis Lumosért. Meg amúgy is, valami megmagyarázhatatlan okból kifejezetten élveztem, ahogy ellep a félhomály.
Már kezdtem álmosodni, de biztos voltam benne, hogy képtelen lennék aludni. Így pedig legalább elsétálgattam fel-alá a kastélyban, ezzel is elterelve kicsit a gondolataimat... Nem mintha túlzottan számított volna, hogy az ágyban forgolódva rágódom Seamusön, vagy járkálva a folyosókon. De talán így mégiscsak jobb volt egy kicsit.
Azon már túl voltam, hogy a "mi lett volna, ha" opciókat keressem. Nem is tudom, igazából az érzelmeim elég vegyesek voltak. Egyszerűen csak furcsa volt hirtelen elfogadni, hogy nem jönnek többet a levelei, és nem találkozunk hétvégente. Pedig nem tartott régóta ez a egész... De sejthettem volna, hogy így fog alakulni. Vagy legalábbis fel kellett volna készítenem magam rá valamelyest, hogy aztán ne érezzem magam ilyen... pofánvágva. Pedig nem lettem kikosarazva. Igazából ez egy közös döntés volt... Vagy valami olyasmi. Olyan volt, mintha az elmúlt heteket elmosta volna valami, mint víz a tintát, és csak apró, homályos részletekre emlékeznék tisztán. Őszintén? Még az órák sem rémlenek, amiken részt vettem. Ami azért kicsit para. De talán ennek így kell lennie, így a normális. Sosem éreztem még ehhez hasonlót, hogy tudjam, mi természetes és mi nem.
Túlságosan beleéltem magam ebbe az egészbe. Nem igazán törődtem a tényezőkkel, azzal, hogy igazából egymáshoz passzolunk-e, mert annyira heves és eleven volt ez az egész. De egyáltalán honnan kellett volna tudnom? Mi jelzi, hogy valakik összeillenek, vagy sem? Vagy ehhez mindenképpen fájdalmas viták kellenek? A fenébe, ezt kéne oktatni az iskolában néhány felesleges hülyeség helyett.
Igazából minden ilyesmin átrágtam már magam párszor az elmúlt napokban. Mostanra elfogytak a megválaszolatlan kérdések. Elfogyott minden, és maradt a fájdalom, meg a hiány, amivel már tényleg nem tudtam kezdeni semmit, azon kívül, hogy valahogy átvészelem.
Jó lesz így. Jobb lesz így. Az ilyen hirtelen fellángolásoknak amúgy is csak a könyvekben van boldog vége. Szóval igen... most még nehéz, de majd könnyebb lesz.
Na, mennyivel jobb, hogy mindezt nem az ágyban futtattam le az agyamban, igaz? De mindegy. Úgysem tudnék tőle aludni. De azért már fárasztó, hogy mindig ide lyukadok ki. Remélem, azért ő kevésbé csavarodik be ettől az egésztől, mint én...
Sóhajtva megálltam, és nekidőltem a falnak, a Hold által festett lenyomatát figyelve a földön az ablak rácsainak. A kastély csendes volt, mint általában minden éjjel, semmi mozgás... Nem bántam, most aztán pláne semmi kedvem nem volt hajkurászni valakit... Bár ki tudja, talán elterelné a figyelmemet, és néhány pillanatra végre nem érezném magam ilyen összefacsarodott, érzelmektől csöpögő cuccnak?
Aztán ebben a pillanatban - mintha csak gondolnom kellett volna rá -, eljutott az orromig a füst bűze. Nem lehetett nem felismerni - pláne, hogy Karen is állandóan a cigin csüngött -, szóval mielőtt eluralkodott volna rajtam a pánik, hogyan gyulladt fel a Roxfort, ellöktem magam az ablak mellől, hogy körbefordulva kutassak a szag forrása után.
Hamar ki is szúrtam az ajtót, de méregettem egy pillanatig, mielőtt közelebb léptem volna, előhúzva a pálcámat. Akkor viszont a szag is felerősödött, hogy tudjam, jó helyen járok.
Ennyit az uncsi estéről...
A kilincsért nyissam, hogy kitárjam az ajtót. A folyosó gyér fénye aligha volt elegendő akármit is tüzetesebben felmérni a kis helyiségben, igazából ami legelőször feltűnt, az egy - pont velem szemben a falnak döntött - felmosó volt, csak azután szúrtam ki az annak az aljában kuporgó alakot, akiből nem láttam mást, csak egy a sötétben szinte világító hajkoronát.
- Hát ez egy remek búvóhely volt... - kezdtem az ajtókeretbe húzódva, ezzel bár elállva az útját annak az apró fényáradatnak is, de már biccentettem is felé a pálcám egy Lumosra. Ám mielőtt bármi érdemlegeset is tehettem volna, éreztem, hogy az ajtó megtáltosodik... Szóval egészen konkrétan úgy hátbavágott, hogy esélyem se volt nem bezuhanni ebbe kis büdös, sötét lyukba, egyenesen rá a dohányzó figurára. A pálcámat pedig inkább már meg se próbáltam követni a szememmel, merrefelé gurul a padlón.

[bezártság és hasonlók]

bezártság és hasonlók

2001. március 19.
Preficsaj
 
Napverte pusztán, lila ég alatt
Lángol a vörhenyes homok.
Egy óriás, tüzes kemence
A puszta. És én loholok.
És én loholok, loholok.

Amikor nyílt az ajtó, hirtelen csak az jutott eszembe, hogy vajon milyen érzés lenne azzal szembesülni, hogy Vincent sétál be rajta vérben forgó szemekkel. Már megnőttem, talán nagyobb voltam nála is, de valamiért úgy éreztem, leblokkolnék és nem tudnám megvédeni magam, ha egész egyszerűen nekem esne. Gyerekként sem tudtam, ő pedig simán a bőrömbe karcolta azt a szót, amit anyám okozott neki. Halál. Néha, ahogy rápillantottam az alkaromat elrondított sebhelyre, szinte a fülembe rebegte egy hang a szót. Én pedig megborzongtam. Erről persze sosem beszéltem a szüleimnek, ők azt látták, hogy túl vagyok ezen és kellően erős vagyok már.
A nagy elmélkedésemből pedig csak a szememet kissé elvakító fény szakított ki. Bár odakint csak némi sápadt fény uralkodott, de a raktárhelyiség vaksötétjéhez képest még ez is vakítónak tűnt. Pontosan olyan volt, mint mikor az alvásból először nyitottam ki a szemem s fájdalmasan vakított el a külvilág gyatra fénye.
– Hát ez egy remek búvóhely volt...
Cassen. Ki ne ismerte volna fel ezt az orgánumot. Már hallottam párszor, ahogy elsősöket nevel a folyosón és csak ciccegve elsétáltam mögötte. Valószínűleg ezt meg is hallotta, mert elkaptam tőle egy-két szúrós megjegyzést. Engem azonban ő még nem próbált meg úgymond nevelni. Más prefektusok próbálkoztak, de a nem törődöm vállvonogatásaim gyorsan leszerelték őket. Jó taktika volt, ha az ember egész egyszerűen nem akart velük foglalkozni.
Éppen szóra nyitottam volna a számat, mikor valami történt. Valami gyors, hirtelen és váratlan, egészen pontosan az ajtó döntött úgy, hogy nyikorogva bezáródik. Cassen a hangok alapján megbillent és persze ahelyett, hogy kecsesen landolt volna a földön, sikerült totál telibe találnia, ledöntve a felfordított vödörről, amin ültem. Így a hátsóm fájdalmasan huppant a hideg kőpadlón, az ölemben Cassen fejével… legalábbis azt hiszem, hogy a fejével.
Basszus… történhetett volna ennél zavarba ejtőbb? Sziszegve bámultam a foltra a vak sötétben, ami felthetetően szintén az ő teste volt. A cigi kiesett a kezemből, így annak a parázsló fényét, még láttam egy pillanatig, de hamarosan az is egészen kialudt.
– Az volt… remek búvóhely, amíg valaki bele nem kontárkodott– Jelentettem ki éppen csak felmordulva. Feltehetően Cassen már ismerte a vicsorgos arckifejezésemet, így az alapján, amilyen hangon felszólaltam, sejthette, hogy ilyen képet vágok. Az igazat megvallva én nem néztem meg őt annyira… Nyilván láttam, hogy széplány, de sosem merültem el a csodálásában, azt meghagytam másoknak.
Összeszedtem a földről annyira, hogy le tudjam tolni magamról, nem zavart, hogy közben véletlenül a mellére markoltam. Az legyen az ő gondja. Majd a sötétben elbotorkáltam az ajtóig, hogy kinyissam. A kilincset is úgy tapogattam ki, hideg volt és fémes. Azonnal le is akartam nyomni, hogy gyorsan a dolgok végére jussak és lerázzam magamról a fontoskodó szőkeséget, azonban akármennyire erőltettem nem nyílt. Egy kicsit megráztam az ajtót, hátha akkor enged. Öreg volt és talán kicsit megvetemedett már. Csakhogy hiába nyomtam lefelé megint a kilincset, nem jött a szokásos hang, ami jelezte, az ajtó már nyitható állapotban van.
– Te most szórakozol velem Cassen? – kérdeztem a sötétben.

[JASPER]

JASPER

2001. március közepe

A zuhanás és a hirtelen jött koromsötét egyvelegében már csak akkor sikerült felfognom a helyzetet, amikor félig a másikon heverve feküdtem a padlón, és sajgott az oldalam... Ahogy oldalra nyúlva megpróbáltam rátámaszkodni a földre, hogy valahogy feltápászkodjak, egyből éreztem, hogy nem a padlóra sikerült rátenyerelnem, így azon nyomban el is kaptam a kezem és csak magamban reménykedtem, hogy egy teljesen ártalmatlan testrészét találtam el... már ha létezik olyan, ha egy ismeretlen srácról van szó.
Vagyis hát, ismeretlen... Nem, nem nevezhettem igazán annak. Elég volt egy pillantás a vakító sörényére, de ha esetleg mégsem, akkor a hangsúly, amivel beszélt, egyenesen tálcán kínálta Jasper Flynn nevét... akinek magam sem tudtam, miért ragadt meg bennem a neve, hiszen általában mindenkiét elfelejtem. Tuti csak a haja.
– Az volt… remek búvóhely, amíg valaki bele nem kontárkodott - morgott felém félreismerhetetlen stílussal. A plafon felé emeltem tekintetem a sötétben.
- Hát bocs... - motyogtam vissza, de mielőtt felvázolhattam volna előtte a tényt, hogy ő dohányzott egy raktárban, megragadott, hogy letoljon magáról... Persze a lehető legrosszabb helyen, de komolyan, ez a sötétnek valami mellékhatása, hogy az ember akaratlanul is fogdossa a másikat?
Elégedetlenül felmorranva csaptam a keze felé, miközben ismét landoltam, csak ezúttal már teljességgel a földön.
- Vigyázz már, hova nyúlsz...! - szisszentem fel, aztán megtapogattam sajgó oldalamat, amire ráérkeztem valahogy az előbb... És csak ekkor jutott eszembe a pálcám. Fenébe, vajon merre gurulhatott? Körbenéztem, de az égvilágon semmit nem láttam néhány elnagyolt formát leszámítva, még úgy sem, hogy a szemem lassacskán elkezdett hozzászokni a zord látási körülményekhez. Így jobb híján a hideg padlón kezdtem el tapogatózni, amíg érzékeltem, hogy ő meg feltápászkodva megindul valamerre.
- Nem láttad... vagy legalábbis érezted valamerre a pálcámat? - sóhajtottam, miután a közelemben úgy tűnt, nincsen. - Valahol itt kell... Vigyázz, nehogy rálépj!
Jesszus, biztosan elbőgtem volna magam, ha eltörik. Még a gondolattól is csak kétségbeesettebben kezdtem keresni... Amíg Jasper mély hangja be nem töltötte ismét a szűk, állott szagú kis helyiséget.
– Te most szórakozol velem Cassen?
Értetlen pillantást vetettem felé, még ha a sötétben nem is láthatta.
- Úgy nézek ki?! - ingattam a fejem, csak aztán sikerült kibogarásznom, hogy valószínűleg az ajtónál áll, így én is felkászálódtam, hogy óvatosan közelebb lépjek, mostmár nem csak hallgatva, de nagyjából még látva is, ahogy ráncigálja a kilincset, minden eredmény nélkül... A francba. A francba, a francba... - Hát ezt... nem hiszem el...
Valaki ránk zárta volna? Azt hallanunk kellett volna, meg amúgy is, láttam volna a folyosón, hiszen alighogy kinyitottam az ajtót, az már be is csapódott... Én pedig nem értem hozzá, szóval...
- Hát ez a Szeszély, gondolom... - motyogtam, ahogy hátrébb húzódtam, és körbefordultam, hátha végre észreveszem valahol a földön a pálcám vékony alakját. - Remek! Minden álmom volt bent ragadni egy büdös szertárban veled.
Miközben ezt kimondtam, felé pillantottam, és egy pillanatig azt latolgattam, ha ez az egész sokáig fog tartani, vajon melyikünk fogja hamarabb megölni a másikat? Igaz, nem sokszor beszélgettünk eddig, de azért valahogy sejtettem, hogy nem leszünk legjobb barátok... Már csak azért is, mert Cassennek hívott. Mindegy is... azért guszta látványban lesz része, aki megtalálja a holttestünket itt.... Bruh.

[bezártság és hasonlók]

bezártság és hasonlók

2001. március 19.
Preficsaj
 
Napverte pusztán, lila ég alatt
Lángol a vörhenyes homok.
Egy óriás, tüzes kemence
A puszta. És én loholok.
És én loholok, loholok.

Gonoszkás vigyor ült ki a képemre, ahogy egészen véletlenül a mellére sikerült rámarkolnom. Cassen elég formás volt már, de volt ebben a prefektus-tökéletes kislány álarcában valami kegyetlenül bosszantó. Így hát nem tudtam ellenállni annak, hogy ne szekírozzam. Valószínűleg tisztában volt vele, hogy mindezt szórakozásból csinálom és nem feltétlenül azért, mert ténylegesen bajom van vele. Bosszantott, de nem gyűlöltem. Igazából nem gyűlöltem senkit a halálfalókon kívül, akik elvették tőlem a lányt, akit kedveltem. Na meg persze Vincentet is, aki rettegésben tartotta a családomat az elhunyt felesége miatt.
–Vigyázz már, hova nyúlsz...! – Meg akart ütni, de mielőtt még sikerülhetett volna a földön landolt. Engem jobban érdekelt az ajtó és hogy minél gyorsabban elhúzzak innen. Szóval a kezem, amint felpattantam a kilincsre tapadt és megpróbáltam lenyomni. Azonban a megvetemedett ajtó, akárhogy is erőltettem nem mozdult és még csak a kattanó hangot sem hallottam, amit a kilincs lenyomásának kellett volna okoznia.
– Nem láttad... vagy legalábbis érezted valamerre a pálcámat? – kérdezte a hátam mögül Cassen egy gondterhelt sóhajtás kíséretében. – Valahol itt kell... Vigyázz, nehogy rálépj!
– Nem szokásom mások pálcáját fogdosni Cassen. Azt meghagyom az olyan szende szüzeknek, mint te. – Biztosan nem szűz már. Hallottam a pletykákat, hogy Potter egyik haverjával jár. Az a srác már tutira megdöntötte. De azért jól esett ilyesmit dörgölni az orra alá csak úgy. Főleg azért, mert akármennyire is rángattam azt az átkozott ajtót, nem mozdult és a pumpa is egyre inkább kezdett felmenni bennem.
Abba az irányba fordultam, amerre gondolni véltem Cassent. Dühös voltam, amiért bezárt minket ide és ő neki még fogalma sem volt arról, milyen, ha Jasper Flynn dühös. Eddig csak csipkelődést kapott, meg egy-két beszólogatást, de most olyat tett, amit már túl soknak tituláltam. Nem vallottam volna persze be neki, hogy félek a sötétben, hogy minden sarokból úgy érzem Vincent figyel, a fickó, aki gyerekkoromban a karomba karcolta, hogy „halál.” Nem ismerte ezt az oldalamat, mégis úgy éreztem, szándékosan teszi ezt, mintha a legrosszabbat akarná kihozni belőlem. Talán érezte a hangomban azt a sötét élt, amit a félelem hozott elő.
– Úgy nézek ki?! – kérdezett vissza. Kellhetett egy kis idő, míg tudatosult benne a tény, hogy valóban beragadtunk. Szép lassan az ő szeme is megszokta a sötétet, így láthatta az alakomat, amint megfeszülve, minden erőmmel rángatom az ajtót. –  Hát ezt... nem hiszem el...
– Ezt én sem! – háborogtam magam elé, majd elengedtem a kilincst. – Varázslattal zártad be, mi? – kérdeztem keserűen, de nem vártam választ. Ha ő tette, ha nem, akkor is utáltam érte.
– Hát ez a Szeszély, gondolom... – válaszolta, mintha ez megmagyarázná a történteket. Még egyszer sem zárt be sehova a Szeszély egy prefektuscsajjal, akivel nem sok esély van egy kis erre-arra sem.
– Remek! Minden álmom volt bent ragadni egy büdös szertárban veled.
Na pontosan erről beszélek. Ez a beszéd, ez a stílus… hogy bírja valaki is elviselni? Abban már biztos voltam, hogy ennek az összezártságnak jó vége nem lehet, ha csak be nem fogja a száját vagy hasonlók. Sem kedvem nem volt a rémálmaim és a mentális bajaim mellett még az ő hisztijét is elviselni.
– Még szerencse, hogy ez Frics takarítóraktára. – Válaszoltam csak úgy mellesleg. – Vagyis van rá esély, hogy az elkövetkezendő tíz évben még ki is nyitja egyszer ajtót kívülről.– Tettem hozzá és Cassen felé léptem. Kellett valami, amivel befogom a száját. Így hát a testem az övéhez ért, finoman a falhoz löktem s ahogy lenéztem rá, érezhette magán a leheletemet, na meg a dohányszagot.
– Nos… hogy is üssük el az időt? – kérdeztem s közben a sötétben látni véltem a szemei csillogását.

[JASPER]

JASPER

2001. március közepe

Eddig ez az egész este remekül alakult. Azt kívántam, bárcsak ne erre jöttem volna, dehát jó, hogy erre jöttem, hiszen itt van a klubhelyiségünk, emellett a cigiszag mellett meg lehetetlen volt elmenni. Ahogy itt kuporogtunk egymáson, úgy facsarta az orromat, de csak fintorogtam rá, ami a sötétben amúgy sem látszódott. Remélem, legalább annyi szerencsém lesz, ha mér mindennek tetejébe a pálcám is megszökött, hogy nem tenyerelek bele a még forró csikkbe... Bár úgy látszik, már semmi sem lehetetlen.
– Nem szokásom mások pálcáját fogdosni Cassen. Azt meghagyom az olyan szende szüzeknek, mint te.
Felvont szemöldökkel méregettem Jasper alakját a feketeségben. Inkább nem is fáradtam azzal, hogy fennakadjak a stílusán, mert amúgy is, kit érdekelt? Csak egy újabb mardekáros, aki azt hiszi, csak mert zöldben jár, seggfejnek kell lennie - mert igen, elismertem, hogy a mardekárosok számot tevő része egy köcsög. Talán egyesek szemében én is egy köcsög vagyok. Együtt tudok élni a ténnyel.
Vagy lehet, hogy a színtől tök függetlenül, valami kis gonosz hangocska súgja vihogva az agyába a szavakat. Mindkét eshetőség nagyon szimpatikus, de akkor már inkább a második - akkor legalább nem unatkozik, valaki folyton dumál neki, még ha nem is létező személy.
- Szóval fáj, hogy a te pálcádat nem keresi senki, mi? Szar lehet.
Morogva feltápászkodtam, úgy-ahogy megbarátkozva a ténnyel, hogy csóri pálcám nagyon is jó bújócskában, és inkább nem kértem meg, hogy segítsen ki egy lumosszal. Főleg, hogy közben egyre jobban rángatta azt a szerencsétlen ajtót, ami csak nem akart kinyílni neki. Kicsit óvatosan léptem azért közelebb... Még a nagy idegességben letépi a kilincset, és hozzámvágja.
A hangjában keveredett valami él... Valahogy más volt, nem úgy csengett, mint a szavak, amiket olykor a folyosókon intézett felém. És őszintén, nem igazán értettem. Mintha legalábbis én...
– Varázslattal zártad be, mi? – Szavaira köpni-nyelni nem tudtam, egyszerre akartam legalább tíz különböző formában megkérdezni tőle, hogy megőrült-e, de csak nehézkesen tudtam megszólani. Most komolyan azt gondolja, hogy én zártam be magunkat ide? Hát persze!
- Aha, naná, megkértem, hogy "zárj már ide, sőt, lökj bele egyenesen Jasper Flynn ölébe, légyszi!" - válaszoltam ingerülten, és inkább elléptem tőle, mielőtt tényleg nekemjön, vagy valami.
Összefontam magam előtt a karjaimat, és újra végigfuttattam tekintetemet a helyiségen. Mintha legalábbis most több dolgot láttam volna, mint az előbb... Halkan sóhajtottam is egyet, és az esélyeinket latolgattam. Ha ez tényleg a Szeszély, márpedig mi más lenne, akkor vajon egyszer csak kinyílik az ajtó? És az vajon mikor lesz? Ahh... annyira gyűlölöm ezt az egész Szeszély dolgot!
– Még szerencse, hogy ez Frics takarítóraktára. Vagyis van rá esély, hogy az elkövetkezendő tíz évben még ki is nyitja egyszer ajtót kívülről.
Elismerően biccentettem. Tíz év összezárva vele? Máris imádom az ötletet.
- Ó, remek! Addig mondjuk barkochbázhatunk egyet, vagy esetleg kérdezz-felelek? Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól el fogunk... - Csak eközben tűnt fel, ahogy közelebb lépked. - Aeöhmm, közel vagy... - Úgy mondtam, mintha esetleg nem lenne tökéletesen tudatában a ténnyel, és közben felpislogtam az arcára, amolyan "mi a franc történik?" módon, mert amúgy mi a franc történik? A hátam a falnak ütközött, amiről eddig úgy hittem, sokkal messzebb van.
– Nos... hogy is üssük el az időt? – Ha, haha, ez egyre jobb, komolyan, egyre jobb. Lehelete találkozott az arcommal, így pedig úgy éreztem, olyannyira ellep a cigiszag, hogy még egy hajmosás sem lesz elég eltüntetni azt.
Összesimultunk, erre pedig ösztönből csak méginkább bele akartam préselődni a falba, sikertelenül persze, bezzeg arra nem hatott a Szeszély. Közben az arca is olyannyira közel volt, hogy szinte hibátlanul láttam kirajzolódni szigorú vonásait, a tekintetünk talán még össze is akadt néhány pillanat erejéig.
Aztán persze észbekaptam, hogy hol vagyok és ki is vagyok.
- Miért kezdem úgy érezni, hogy te zártad be azt az ajtót? - motyogtam, mielőtt kezeimet a mellkasára csúsztatva, minden erőmmel belefeszülve megpróbáltam hátrébb lökni magamtól, legalább annyira, hogy ellépni legyen lehetőségem oldalra. Persze tudtam, hogy ha erőszakossá válik, ebben a kis rumliban kergetőzni aztán nem lesz nagyon mókás. A pálcám nélkül meg egyetlen fegyverként maradt a felmosónyél... Még jó, hogy olyan baromi erőset tudok ütni, ugyebár.
- Tudod mit, Flynn? Az a sarok a tiéd, az az enyém - mutogattam kezemmel is az aprócska helyiség két legtávolabbi pontja felé -, ha már te nem tudsz előrukkolni valami varázslattal, ami kienged bennünket innen, és akkor ott fogunk ücsörögni, tökéletesen távol egymástól, mit szólsz?

[bezártság és hasonlók]

bezártság és hasonlók

2001. március 19.
Preficsaj
 
Napverte pusztán, lila ég alatt
Lángol a vörhenyes homok.
Egy óriás, tüzes kemence
A puszta. És én loholok.
És én loholok, loholok.

– Szóval fáj, hogy a te pálcádat nem keresi senki, mi? Szar lehet. – közölte Cassen. Természetesen gonoszkodni próbált, de ez neki nem megy, túl kis cukorfalat hozzá… amikor éppen nem adja elő, hogy ő a kemény prefektus. Az sem állt neki jól, de nem valószínű, hogy ezzel tisztában volt, egyébként nem viselte volna olyan büszkén azt a bizonyos jelvényt.
– Csak az fáj, hogy te nem keresed – Böktem oda zavarba ejtő őszinteséggel. Engem aztán nem zavar, hogy mit gondol rólam. Legyen akármilyen irritáló, azért azt még én is belátom, hogy elég jóbőr. Azt persze mindenki tudta, hogy valami törpegyerekkel jár, aki még Harry Potterrel nyomta az ostromosdit annak idején. De őszintén szólva ennyi év távlatában a kevésbé jelentős arcok régen elkoptak. Így csak a neve rémlett az egész gyereknek, nem sok minden más.
A tény, hogy beszorultunk a raktárba, engem megijesztett. Nem azért, mert egy helyen kell lennem vele, hanem mert a sötét hosszú távon zavart. Nem éreztem magam biztonságban, sőt egyenesen azt vártam, hogy az egyik sarokból kinyúlik egy kar, jól megragad és addig szorít, míg el nem törik a testem. Talán vicces, hogy Vincenttől félek még mindig, hiszen a pasas hozzám képest törékeny volt… de mikor arra gondoltam, hogy kisfiúként még sebet vésett a karomba, az az érzésem támadt, hogy összemegyek és apró gyerek vagyok megint. Borzongva ráztam le magamról ezeket a gondolatokat, hogy Cassenen vezessem le a feszültséget.
Egészen összesimult a testünk, ahogy odanyomtam a falhoz. De nem tettem mást, csak bámultam le rá. Ebben a közelségben tökéletesen kirajzolódott az alakja és láttam a szemében ülő csillogást. Nem tudtam eldönteni, hogy most fél-e tőlem vagy túlságosan tetszik neki a helyzet és attól tart, hogy megcsalja a törpéjét. Azért addig nem mennék el… azt hiszem. De sosem voltam az az ember, aki gátat szabott a dolgoknak. Ha úgy alakul, hát úgy alakul a kissrác majd elviseli a dolgokat.
– Ó, remek! Addig mondjuk barkochbázhatunk egyet, vagy esetleg kérdezz-felelek? Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól el fogunk... – magyarázta, kissé megakadva, mintha csak akkor vette volna észre, mi is történik valójában. Egy kegyetlen kis vigyor ült ki az arcomra, de ő ezt nem biztos, hogy láthatta. – Aeöhmm, közel vagy...
– Na, nem mondod… tudod túl szűk itt a hely ahhoz, hogy távol maradjunk egymástól. Mit szólnál, ha játszanánk egy kicsit? – kérdeztem halkan, mintha tényleg nagyon izzana körülöttünk a hangulat. Egyelőre azonban nem éreztem ilyesmit, csak jó volt szórakozni vele. Az ilyen ártatlan kislányokkal a legkönnyebb.
– Miért kezdem úgy érezni, hogy te zártad be azt az ajtót? – kérdezte. A tenyere mellkasomra simult, hogy eltoljon, de eldöntöttem, akármi lesz, én lopok ma egy csókot. Kíváncsi voltam hogyan reagál rá és ezzel szórakozni még mindig jobb volt, mint azon agyalni, hogy vajon mitől záródtunk ide be… jobban mondva kitől. Már majdnem biztos voltam benne ugyanis, hogy Vincent betört a kastélyba és szánt szándéka, hogy megöljön engem.
Mielőtt még teljesen el tudott volna tolna magától, közelebb hajoltam és röviden, de megcsókoltam. A nyelvem egy pillanatra átsiklott az ajkai közé, majd mielőtt még ellenkezni támadt volna kedve, elléptem tőle. Vigyorogva bámultam rá, minden depresszióm eltűnt.
– Tudod mit, Flynn? Az a sarok a tiéd, az az enyém – láttam a sötétben, ahogy valamerre mutat. – ha már te nem tudsz előrukkolni valami varázslattal, ami kienged bennünket innen, és akkor ott fogunk ücsörögni, tökéletesen távol egymástól, mit szólsz?
Sóhajtottam egyet és megforgattam a szemeimet.
– A Mardekár legjobb pasija megcsókol, neked meg idióta varázslatokon jár a fejed? – kérdeztem morogva és nem mozdultam a sarok felé, amerre mutatott. Az igazat megvallva még mindig túl közel voltunk egymáshoz. Ez pedig számára veszélyes volt… tudtam, hogy tetszett neki. Ez nem volt kérdéses számomra.
– Teszek egy ajánlatot, amiből még talán mindkettőnknek jó. Mindketten abba a sarokba ülünk be és elszórakoztatjuk kicsit egymást, míg valaki erre jár és ránk töri az ajtót. – Magyaráztam és a közelebbi sarok felé mutattam. – Ha jó leszel, adok egy cigit is. – Megfogtam a kezét és magammal húztam a sarokba. Lényegében tök mindegy volt, hogy le akar-e ülni, lehúztam magammal oda, de nem nyúltam hozzá illetlen helyken. Nem, én rendes ücsörögtem csak, amit akartam már megkaptam, még ha viszonzásra nem is nagyon talált. Arra viszont elég lesz, hogy holnap reggel zavartan pislogjon rám.
– Azzal a Finnigannel jársz, mi? – kérdeztem csak úgy mellesleg, hiszen a névhez nem nagyon tudtam arcot párosítani.

[JASPER]

JASPER

2001. március közepe

Nem tudom, hogy csak a sötét, vagy a fáradtság, esetleg kezdek meghülyülni, de csak akkor tűnt fel, mennyire közel van, amikor már nagyon közel volt. És ez... zavart. Hát persze, hogy zavart! Rettenetesen, leírhatatlanul, a gerincemen végigrohanó borzongás pedig mégjobban, amit a lehelete váltott ki belőlem. És az illata. Basszus, az illata. Az veszélyes volt, nagyon-nagyon veszélyes, hogy komolyan latolgattam a lehetőségeimet, meg közben azt is megfogadtam, hogy soha, de soha többet nem nézek be sehova, ahonnan füstöt érzek, én azt is leszarom, ha igazából ég, de tovább megyek, és szépen bekuporodom a kényelmes ágyikómba Wampus mellé, még akkor is, ha szétrágja a plédemet...
És megcsókolt. Olyan egyszerűséggel nyomta rá az ajkát az enyémre, mintha ennek csak így kéne történnie. Mintha egyenesen arányos lenne azzal, hogy bezáródsz valakivel egy szertárba... És én képtelen voltam reagálni, képtelen voltam elhúzódni, mert lefagytam, közben meg úgy éreztem, hogy kiszalad az összes vér a lábamból, hogy ujjaim még rá is markoltak kicsit a pulóverére, nehogy elboruljak... Ahogy pedig még a nyelvét is megéreztem, úgy indult el bennem egyszerre valami forróság meg a hideg a hátamon, és valahol azon a ponton esett le, hogy mi a franc történik... És addigra elhúzódott.
Elvörösödött fejjel álltam és dolgoztam fel a történteket, lassan összeérintettem ajkaimat, amelyeken még éreztem az övéinek az érintését... Jesszusom... Sok mindent nem is akartam elhinni hirtelen, az egyik az, hogy hogy hagyhattam, hogy csak úgy random megcsókoljon, a másikról pedig inkább nem is beszélnék, mert csak mégjobban elvörösödök, és úgy éreztem, ő ezt pontosan látja a sötétben... És rohadtul ki is élvezi.
Realizáltam, hogy még mindig kapaszkodok a pulóverébe, így gyorsan elkaptam a kezem, mintha csak megégettem volna, és mégjobban átkoztam magam némán, a fejemben.
Szinte fájt legközelebb beszívni az oxigént, de muszáj volt, mert utána valahogy ömleni kezdek a számból a szavak. Talán csak ezzel próbáltam leplezni a zavartságomat, de közben persze egyértelmű volt, hogy felesleges.
– A Mardekár legjobb pasija megcsókol, neked meg idióta varázslatokon jár a fejed? – Ó, aha... Oké... Hirtelen még csak valami ügyes visszavágás sem jutott eszembe, annyira annak a csóknak a hatása alatt voltam, úgy éreztem, mint akinek lebénult az agya... Ráadásul még mindig baromi közel volt. Még mindig éreztem az illatát, bár attól tartok, az már belengte az egész helyiséget. Már valahogy az abban kevered cigarettafüst sem zavart, mindeközben meg fuldokoltam tőle, az egész helyzettől és a zavaromtól, és nagyon szerettem volna, ha végre kinyílik az az ajtó.
- Hát tudod, eléggé szeretnék innen kijutni...
– Teszek egy ajánlatot, amiből még talán mindkettőnknek jó. Mindketten abba a sarokba ülünk be és elszórakoztatjuk kicsit egymást, míg valaki erre jár és ránk töri az ajtót. – Ránk töri az ajtót... Hát ez valami nagyszerűen hangzott. Olyannak, aminek a megtörténési esélye közel egy a millióhoz. – Ha jó leszel, adok egy cigit is.
Megrökönyödve felhúztam a szemöldökömet, miközben ő csak lehúzott maga mellé abba a sarokba, amelyről magyarázott. Hát szerintem, amint kiszabadulunk innen, én kiugrok a legközelebbi ablakon, innentől a létezésemnek már amúgy sincsen semmi értelme...
- Nem kell a cigid, így is elég büdös van tőle - válaszoltam egy apró fintorral, aztán megpróbáltam olyan messzire kúszni, amennyire csak engedte. Minél messzebb vagyok tőle, annál jobb... - Á, én inkább csendben megvárnám ezt a ránk-törős dolgot, ha nem baj... de te szórakoztasd csak magad, nem zavar... - Mi a jó francokat beszélsz?! Újra vörösödni kezdtem, és reméltem, nagyon reméltem, de már magam sem értem, minek, hiszen úgyis mindegy volt, hogy nem látja... - Úgy értem... Á, nem, nem, nekem tök mindegy, csinálj csak, amit akarsz, de előtte azért kinyithatnád azt a hülye ajtót... - Biztos voltam benne, hogy nála van a pálcája, igazán megpróbálkozhatott volna valami bűbájjal. Vagy akár egy lumosszal is beértem volna, hogy aztán hátha kiszúrom valahol az én pálcámat, mert annak a hiánya is eléggé zavart.
– Azzal a Finnigannel jársz, mi? – Letaglózott a kérdése, hogy egy pillanatig válaszolni sem tudtam, csak pislogtam rá. Honnan a francból tud Seamusről, és miért beszélget róla, miután lesmárolt? Ugyanakkor viszont arcon csapott a gondolat, hogy az elmúlt percekben végre nem a fiúra gondoltam, és így visszagondolva, szinte felüdülésnek tűnt az elmúlt napok után.
- Mi közöd hozzá? - kérdeztem vissza mogorván, és méginkább arébb húzódtam, ha tudtam, közben meg azon kezdtem agyalni, mivel vághatnék vissza... De igazából semmi különösebbet nem tudtam róla. Háztársak voltunk, persze, de ő egy évvel felettem járt, úgy igazán komolyan sosem beszéltünk, és pont ezért volt egy rejtély, honnan tudtam a nevét. - Na és, a te barátnőd? Vagy inkább barátnőid? A Mardekár legjobb pasijának tuti van egy tucat. Ők mit szólnak hozzá, amikor random csajokat csókolgatsz egy szertárban?

[bezártság és hasonlók]

bezártság és hasonlók

2001. március 19.
Preficsaj
 
Napverte pusztán, lila ég alatt
Lángol a vörhenyes homok.
Egy óriás, tüzes kemence
A puszta. És én loholok.
És én loholok, loholok.

Ahogy elhúzódtam tőle a csók után, halk kis sóhaj hagyta el az ajkaimat. Éreztem, ahogy a szívem vadul kalapál és talán nem is sikerült az egész olyan szenvtelenre, mint szerettem volna. Hazugság lett volna azt állítani, hogy sosem néztem meg magamnak Cassent, megnéztem ugyanis. Persze nem csak én voltam ezzel így! A Mardekár klubhelyiségében több srác is összesúgott a szőkeség háta mögött, azt latolgatva, vajon meddig marad együtt a törpegyerekkel. A legtöbben ugyanis ágyba akarták vinni. Na igen, a fiú háló hátránya, hogy az összes mocskos részletet hallja az ember, amit a hálótársai egymás között beszélnek meg. Többek között Cassen is téma volt ilyenkor.
Nem lepett meg annyira, hogy minél előbb ki akar jutni. Én is éreztem, ahogy a levegő szinte felizzik körülöttünk. Túl meleg volt, túl kevés oxigénnel. A homlokomon máris gyöngyözni kezdett az izzadtság, valahol egészen a hajvonalamnál. De nem baj, nem fogom megadni neki azt az örömöt, hogy azt higgye tényleg tetszik… Szóval berángattam magammal a sarokba.
– Nem kell a cigid, így is elég büdös van tőle – válaszolta, szinte éreztem, hogy arcokat is vág hozzá. Sőt… mocorgott is, menekülve a közelemből. Mégis csak sikerült a tervem, hogy egy kicsit feldobjuk az itteni hangulatot. Ő menekült, én pedig elégedetten elhúztam a számat egy grimaszszerű mosolyra. – Á, én inkább csendben megvárnám ezt a ránk-törős dolgot, ha nem baj… de te szórakoztasd csak magad, nem zavar… – éreztem, hogy valami megtört ebben a szövegben s lássuk be, nincs is annál szebb, mikor a zavarba hozott csaj még jobban zavarba hozza magát segítség nélkül.
– Hmm… – Jegyeztem meg, de mivel ki akart szakadni belőlem némi vihogás s azt minden áron megpróbáltam elfojtani, morgásnak hatott az egész. Nem baj, végül is igaza volt, mert el akartam szórakoztatni magamat, csak egyelőre az ő kárán.
– Úgy értem… Á, nem, nem, nekem tök mindegy, csinálj csak, amit akar, de előtte azért kinyithatnád azt a hülye ajtót.
Nem tettem semmit. Eleget rángattam már az ajtót mára, nem volt kedvem felkelni és újra kezdeni, hogy aztán semmi eredménye ne legyen. Inkább odafordultam hozzá, a sötétben éppen csak kivettem az alakját és a pasijáról kérdeztem. Nem gondoltam úgy, hogy most zavarba hozzam. Egyszerűen csak puhatolózni próbáltam s már majdnem csevegésnek tűnt a beszélgetés.
– Mi közöd hozzá? – A hangja mogorva volt s még arrébb húzódott. Éreztem, hogy érzékeny pontra tapintottam. Immáron két lehetőség volt csupán: vagy összekapott a gerlepár és éppen mosolyszünet van vagy ténylegesen szakítottak. Hümmögtem még egyet, de nem kommentáltam a mogorva kérdést. – Na és, a te barátnőd? Vagy inkább barátnőid? A Mardekár legjobb pasijának tuti van egy tucat. Ők mit szólnak hozzá, amikor random csajokat csókolgatsz egy szertárban?
Én sem voltam olyan hangulatban, hogy lányokról beszélgessek vele. Főleg nem barátnőkről, amikből egy sem volt igazán. Egy-egy randi, egy-egy alkalom persze akadt, ha éppen olyan kedvem volt, de nem bonyolódtam bele semmibe. Már éppen szóra nyitottam a számat, hogy mondjak valami, mikor odakintről, egészen pontosan az ajtó túloldaláról hangok jöttek. Cassen sipákolása idevonzott egy tanárt talán… nem tudom. Mindenesetre hamarosan kitárult az ajtó. Egy sötét alakot szúrtam ki, a kezében pálcát vagy lámpást tarthatott. Éreztem, hogy összeszorul a szívem és szinte minden agytekervényem azt súgja: Vincent. Meg sem fordult a fejemben, miképpen juthatott be a kastélyba, csak azt éreztem menten elájulok. A fejem lüktetni kezdett a fájdalomtól.
– Ti meg mit kerestek itt? Merlin szerelmére! – Ekkor jöttem rá, hogy nem Vincent furcsán reszelős hangja, hanem Argus Frics flegmán fenyegető, komolyanvehetetlen hangja az, ami betölti a kis raktárhelyiséget. Mellette pedig, a lámpás alatt ott ücsörgött Mrs. Norris.
– Lóduljatok kifelé! – parancsolt ránk, mire felálltam és védelmezően Cassen elé léptem. Nem tudom, miért… talán ösztönös volt az egész.
– Én voltam, nem ő. Ő csak a prefektusi munkáját végezte és beragadtunk ide a Szeszély miatt… – magyaráztam, de nem figyelt rám, elindult kifelé és intett, hogy kövessük őt. Ahogy az arcomhoz értem, éreztem hogy vérzik az orrom. A nedvesség ugyanis elérte az ajkaimat. Nem volt más választásom, mint a pulcsim ujjával megtörölni azt.
– Mégis mi a fenét kerestetek egy lezárt raktárban? – Fordult aztán velünk szembe. – Erről tudni fog Fawcett professzor, és akkor bizony komoly büntetésre számíthatnak mindketten!

[JASPER]

JASPER

2001. március közepe

Hiába ücsörögtem már mellette úgy, hogy még a lábunk sem ért össze, még mindig éreztem magamon a forró érintését. A száját, és a tenyerét, ahogy hozzám ért, amikor a sarokba húzott. Kissé rosszul éreztem magam amiatt, hogy ekkora hatással van rám, de egy idő után már magam sem tudtam, hogy miért van ennyire melegem - a zavartól forrósodó arcbőröm, vagy a mindent elsöprő aurája miatt.
Persze mindennek igyekeztem a lehető legkevesebb jelét adni. Hátrébb menekülni tőle, hátha egy kicsit lenyugszik a szívem, és inkább feltámad bennem a düh, hogy csak úgy hagytam neki, hogy megcsókoljon. Helyette persze csak sikeresen lejárattam magam, hogy egy pillanatra lehunytam a szememet is, hátha ide nem követ azt őt körbelengő... Mi is volt ez? Szinte éreztem lecsapódni a bőrömre, de talán tényleg csak a csók utóhatása volt, hiszen mi más lehetett volna? Eddig nem járt különösebb szívinfarktussal, ha mondjuk elment mellettem a folyosón.
Ő meg csak csendben ült, nem is válaszolt a kiborulásomra, még akkor sem, amikor a szívem tényleg megcsavarodott, mert Seamusről kérdezett. Persze, gondolhattam, hogy pletykálnak... Hiszen az emberek mindig, mindenről pletykáltak. Egy kicsit azért zavart a dolog, az, hogy igazából senkit nem érdekel az igazság, csak egy jó sztori. De végeredményben, minek is pattogtam ezen...? Inkább a falnak döntöttem a fejemet, és figyeltem a szemközti szekrényt, hátha kiveszem valamelyik tárgy alakját, amely ott ült a polcokon. Csak azért, hogy elszórakoztassam magam egy kicsit, ha már a barkochba érezhetően behalt. Egészen kezdtem elfogadni a tényt, hogy itt fogunk éhenhalni, vagy legalább azt, hogy addig felesleges nekimenni az ajtónak, amíg mondjuk a Szeszély arrébb nem szeszélykedik, meg hasonlók, de aztán a csendbe belehasított a motozás, hogy nagyot dobbant a szívem, Jasper viszont érezhetően megfeszült mellettem... Ám mire felé fordultam volna, kitárult az ajtó.
– Ti meg mit kerestek itt? Merlin szerelmére! – A francba is, szerintem még sosem örültem ennyire Frics látványának! Egy kicsit hunyorognom kellett azért, ahogy hirtelen a fény betöltötte a helyiséget, de aztán szerencsémre, a következő pislantásommal észrevettem a pálcámat a földön, a szerencsétlenül felborult vödör mellett heverve.
– Lóduljatok kifelé! – Jasper már fel is pattant, amíg én odébb kúsztam, hogy felmarkoljam a pálcámat, és engedtem egy megkönnyebbült sóhajt, hogy nem esett baja, nem repedt meg vagy tört el, pedig végig attól rettegtem, hogy véletlenül rálép valamelyikünk. Aztán én is felálltam, ám a fiú széles válla hirtelen beárnyékolta az utat. Hirtelen most a többi dolog közt az is feltűnt, hogy mennyivel nagyobb nagyobb, de aztán inkább a plafon felé fordítottam a pillantásom, mielőtt véletlen teljesen begolyózok, és még az izmait is megbámulom... Jesszusom, Avery...
– Én voltam, nem ő. Ő csak a prefektusi munkáját végezte és beragadtunk ide a Szeszély miatt… – Erre majdnem félrenyeltem a nyálamat, nem is igazán hittem el, hogy mit hallok... Egy kis lemaradással lendültem Frics és a srác után, hogy azért az ajtót óvatosan behajtsam magam után, közben viszont Mrs. Norris ott téblábolt a lépteim alatt, és ahogy ránéztem, csak bámult rám azokkal a fura, sárga szemeivel... Én viszont még mindig Jasper szavain rágódtam, hogy egyszer véletlen majdnem rá is léptem szerencsétlen jószág farkára.
– Mégis mi a fenét kerestetek egy lezárt raktárban? - kérdezte Frics, miközben végre én is odaértem melléjük. - Erről tudni fog Fawcett professzor, és akkor bizony komoly büntetésre számíthatnak mindketten!
- Már elmondta, hogy a Szeszély volt - válaszoltam, aztán halkan sóhajtottam egyet. - Reggel az első dolgunk lesz megkeresni Fawcett professzort, de most viszont már nagyon késő van, így ha megbocsát...
Meg se vártam, hogy válaszoljon, egyszerűen csak megragadtam Jasper kezét, hogy sietősen elinduljak aztán a Mardekár klubhelyisége felé, közben pedig véletlen sikerült kissé belerúgnom abba a nyeszlett macskába. Az persze felvisított, mintha legalábbis acélbetétes bakancs lenne rajtam, de legalább Fricset lefoglalta annyira, hogy aggódva elkezdjen gügyögni az állatnak, aztán még egy-két szitokszót is elkaptam, amit utánunk küldött, de addigra már bekanyarodtunk a folyosón. Ott pedig gyorsan elhúztam a kezemet. Egy röpke kis pillantást vetettem csak a mellettem lévő arcára, de aztán némán folytattam az utamat előre, végigsimítva közben varázspálcám mintázatán. Egészen addig meg sem szólaltam, amíg be nem léptünk mind a ketten a klubhelyiségünk sötét falai közé.
- Hmm... - Kissé tétovábban fordultam felé, mint terveztem, és csak remélni mertem, hogy nem vörösödtem el még ennyitől is. - Köszi az élményt... Felejthetetlen volt...
Persze tudhatta ő is jól, hogy szavaim gúnyba burkoltak voltak, de őszintén? Biztos voltam benne, hogy a csókot tényleg nem fogom elfelejteni. Akár jó ez, akár rossz.
Aztán inkább elkezdtem hátrálni a folyosó irányába.
- Jó éjszakát. - Nem vártam meg a reakcióját, csak hátat fordítva elindultam a hálók felé, és nagy nehezen visszafogtam a kényszert is, hogy rohanjak odáig. Azért sóhajtottam egy nagyot, amikor már nem láthatott, és néhány pillanatra meg is álltam, hogy lehunyjam a szemeimet. Hogy fogok ezután egyáltalán csak ránézni a folyosón anélkül, hogy padló alá folyjak?

Köszönöm a játékot! 
A helyszín szabad.

Elhagytam a pálcám. Már megint. Hogy hol és melyik teremben vagy folyosón sikerült az egy kész rejtély, de szükségem lenne rá, hogy gyakorolni tudjak. Már nagyjából az egész kastélyt bejártam, minden szabad – és épp más célokra használt - terembe benyitottam már. Biztosan valamelyik órán a padban hagytam, vagy a könyvtárban? Áh, nem egyszerű megmondani.
Az egész délutánomat elveszi a keresgélés, de legalább sikerrel járok. Végül az egyik ablakba téve találom meg egy kedves cetlivel, hogy a bájitaltan teremben találték, de gondolták itt hamarabb szembe ötlik, mint ott lent a sötét és dohos pincében. Jó hír, hogy nem kell lemerészkednem, őszintén megvallva még ennyi idő után is félek egy kicsit odalent egyedül. Sosem tudhatod mikor ugrik ki elég egy vérgalamb, vagy ami valószínűbb egy nem túl kedves mardekáros a sötét félhomályból. Alacsony vagyok és vékony, épp ideális vagyok valaki belső frusztrációinak a levezetésére. Mármint eddig még sosem bántottak, de ki tudja, mikor jön el az, ami még sosem volt? Jobb félni mint megijedni, szóval inkább  a biztonságot jelentő napfényes folyosókon maradok. Visszafelé igyekszem a klubhelyiségbe, lassan, komótosan lépkedek, hiszen nem sietek sehova sem. Nem szeretek rohanni, pici lábaim nem is igazán bírják a gyors tempót. Termetemhez alkalmazkodva a lépéstávolságom sem két méter, így ha ilyen sebességgel száguldozom beletelik vagy egy órába, míg visszaérek a sárgákhoz. De végülis mára nincs már más dolgom, gyakorolni ráérek most, hogy meg van a pálcám. A biztonság kedvéért megtapogatom a farzsebemben lévő tárgyat, hogy tényleg magammal hoztam-e a sikeres küldetés után, de igen, a gesztenye ott figyel a zsebemben. Megnyugtató, hogy nem kell újat vennem, valószínűleg nehezen találnék ehhez hasonló kis édes darabot. Pont a kezembe illik, rövid lánynak rövid pálca jár ugyebár.

Aurora

Nem minden pontján hittem, hogy lehetséges, de lassan el lehet mondani, hogy túléltem ezt a tanévet is. Még az új, ismeretlen környezet - hogy más mizériákat ne is említsünk - ellenére is. Valahogy.
Legalábbis nincs már hátra olyan sok, még az órák is kezdenek úgy tűnni, már csak a megszokott napirendér vannak megtartva, az anyagokon végigértünk lassan. Már csak annyi kéne, hogy emellett ne érezzem nyomin magam.
Csukott szemmel "bámulok" magam elé egy darabig, megtámasztva a folyosó falát, hogy meg ne szédüljek ...jobban legalábbis, eléggé kóvályog a fejem. Legjobb lesz talán csak visszatalálni a klubhelyiségbe, és egy időre ledőlni.
De azt nem fogom itt a fal tövébe találni, szóval egy ideig keresgélem még az egyensúlyom, aztán továbbindulok. Elkaptam volna valamit, vagy a vércukrom esett le hirtelen? Ha holnapig nem múlik el, mindenképp el kéne mennem a gyengélkedőre.
De figyelni sem a legjobban figyelhetek, a folyosó sarkán befordulva valahogy belefordulok valaki szembejövőbe is. Még szerencse, hogy nem fejelünk össze, talán elkapott szegény valaki-akit-elgázoltam is, vagy csak nekem sikerült valahogy esetlenül megkapaszkodnom, minden bozonnyal valami béna öleléshez hasonlítható módon. Már csak annyit reméljünk, hogy nem löktem magunkon akkorát, hogy mindjárt le is boruljunk a kollektív lábunkról.
-Jajezerbocsánat!..
Felpislogok, hogy kit támadtam le véletlenül egyáltalán, ciki lenne egy tanárral mondjuk. Mármint, mindenhogy ciki, de nem épp segítene a dolgon, ha még tanár is ráadásul.
De tanárnak nem tanár, egy apró, aranyos lány, arcra még ismerős is annyira, hogy be tudjam tájolni néhány évvel lejjebb járó Hugrabugos társamként. Mégnagyobb szerencse, hogy nem fejeltem le szegényt, mer hasonló magasak lehetünk, és remélem el sem tiprom, hogy itt ráesek úgy száznegyven fontommal.
-Öhm... szia..? És... mégegyszer bocsánat.
Tudom, illene visszaállnom a lábamra rendesen, mindjár, mindjár... csak... izé. Zavarba esetten mosolygok, próbálom összeszedni magam, még ha nem is akaródzik, és közbe próbálom hova tenni ezt a fura, általába pillangókhoz hasonlított érzést a gyomrom táján. Tényleg igazán össze illene szednem magam, csak...
Mostmár tényleg mindjár...

Egész nyugisan haladok, mígnem valaki nekem jön. Vagyis inkább rám esik, mert úgy tűnik nem igazán áll a lábán. Reflexszerűen kapok utána, hogy ne essen el, úgy tűnik, ő is hasonlóan cselekedik, mert mire szilárdan meg tudok állni a lábamon őt is tartva valami furcsa, kicsit elbaltázott ölelés szerű pozíciót veszünk fel. Kész csoda, hogy nem borultunk fel mindketten, de igyekeztem kompenzálni a lendületet némi előre dőléssel. Alacsony vagyok és sovány, így akit nagykából a szél is elfúj, de erősebb vagyok, mint sokan gondolnák. Találó szólás a kicsi a bors de erős.
- Semmi probléma, jól vagy? – Szédül, nem lát, hányingere van? Mégis mi baja lehet? Mert nem egészen úgy néz ki, mint ahogy egy egészséges embernek festeni kellene. Felismerem benne Mirát, azt hiszem kettővel jár feljebb mint én, de háztársak vagyunk. Nos tényleg nem így kellene kinéznie.
- Elkísérjelek esetleg a gyengélkedőre? Vagy a szobádba? Nem nézel ki túl jól. – Nem bántás, sokkal inkább aggodalom csendül hangomban. Ha most itt meghal nekem a kezeim között hát tutira sikítani fogok. Meg amúgy is, jobb lenne ha megnézetné magát, még ha nem is halálos a nyavaja amit összeszedett. Lehet hogy csak valami egyszerű influenza, de az is lehet, hogy a szeszély újabban már valami furcsa mágikus betegséget is terjeszt. Én már mindent el tudok képzelni manapság. Megvárom a válaszát, hogy hová szeretne menni, mindenképpen elkísérem az biztos. Az a csoda, hogy eddig meg tudott lenni egyedül, nem hagyhatom csak úgy itt. Lehet nem érzi magát olyan rosszul, és jelenleg nagyjából egyforma távolságra van a klubhelyiségünk és a gyengélkedő is, így ebből a szempontból mindegy, hogy hová kell elcipelnem. Mert nem igen hiszem, hogy sokáig húzná a saját lábán.
 

Aurora

-Semmi gond, te igen...- motyogom bágyadt mosollyal. Várjunk, ezt most tényleg kimondtam? -Mi? Izé... igen, talán az lenne a legjobb...
Összekaparászom magam, hogy visszaálljak valami normálisabban a lábamra, és hálásan az arcom elé borult hajamnak, pirulok mögötte.
-Bocsánat- Ismétlem sokadjára, és nekidőlök a falnak inkább háttal, stabil és hűvös kicsit.
Várok pár pillanatot, hogy vízszintesbe álljon a kép, tnácstalankodom mégegyet, hogy mi lehet velem, közbe ki-kipillantok két tincs hajam között, mer... nem is tudom. Kicsit jobban érzem magam, amikor ránézek. Meg zavarba is, meg ilyen pillangósan. De a szédelgés részen javít egy picit.
-Meg... megleszek mostmár. És köszönöm.
Mivel egy ablakfülke nincs is épp olyan messze, átcsoszogok, hogy a széles párkányára üljek, megpaskolom kissé erőtlenül a követ magam mellett, jelzésként a lánynak, hogy nyugodtan ő is odaülhet, csak jobb talán, ha pihenek egy kicsit, mielőtt bármelyik cél felé elindulnánk.
-Nem tudom, mi van velem, csak... ma valahogy valami nem egészen az igazi- próbálom elmagyarázni, meg közbe fel is idézni,tényleg ugyan mi lehet velem, honnan kezdődött ez.

Összeráncolt szemöldökkel próbálom megérteni, hogy mit akar. olyan mintha összefüggéstelen szavakat pakolna egymás után, amik talán válaszolnak a kérdésemre, talán nem. Nem vagyok jó sem barchobában, sem Activityben, szóval lehet, hogy aprócska problémákba fogunk ütközni, de azért majd igyekszem, hogy megértsem őt. Már csak mosolyogva rázom a fejem, hiszen tényleg nem történt effektíve semmi baj, ha szánt szándékkal jött volna nekem, akkor lehet azért nem lennék ennyire vidám, de kivel nem esett még meg, hogy kicsit betegen ilyesmiket kövessen el?
Követem a lányt, felülök mellé ahogy szeretné. Lehet, hogy így ülve kicsivel jobban lesz. az is lehet csak leesett a vérnyomása, vagy a vércukra vagy mit szokott mondani anyu ilyenkor. Nem vagyok annyira otthon ebben a témában, pedig ha tényleg gyógyító szeretnék lenni, akkor nem ártana beleásnom magam egy kicsit legalább. Mármint tudom hogy ez olyan mugli dolog, de ha már gyakorlatilag mugli vagyok, akkor nem lenne baj, ha az ő orvoslásukhoz is értenék.
- Gondolkozz, hátha esetleg ettél valami olyat, amit nem szoktál, vagy eltalált valami félrement átok. Esetleg nem lehetnek a piros betűs napjaid? - Én legalábbis azok előtt vagyok hasonló állapotban, hogy világomat se tudom, szédelgek és mindenki hagyjon békén. Tudom, hogy ez egyénenként eltérő, de hátha. - Amúgy Arurora - biccentek, mert valahogy nincs kedvem most kezet fogni és szerintem ő is örül, ha nem kell felesleges mozdulatokat tennie. Mivel nem tudhatom, hogy ő ismer-e engem így jobbnak látom, ha inkább bemutatkozom, mintsem nagyon bunkónak tűnjek. Nem szeretek illetlennek vagy neveletlennek látszani, az olyan távol áll tőlem.
 

Megrázom a fejem, hogy kicsit összébbszedjem magam.
-Bocsánat, nagyon szét vagyok esve, igaz?- Annyira mindenképp, hogy már fogalmam sincs hanyadjára kérek bocsánatot egy huzamba. Ez már tőlem is teljesítmény.
Magam elé húzom az egyik térdemet, hogy oldalra forduljak az ablakba, a hátamat a kő keretének támasztva, valamivel kényelmesebben, mint ha görnyedve ülnék előrefele, meg így jobban a lány felé is fordulok, ha már beszélgetünk.
Jó kérdések, próbálom is végiggondolni minnél részletesebben a napomat, de semmi egyértelmű bűnös nem ugrik be.
-Nem talált el semmi, azt azér tudnám, és nem, az… olyan napoknak sem illene még egy ideig zargatniuk.- Elgondolkozok, nagyokat pislogva magam elé egy aggasztó gondolatra, ami spontán beugrik. -Nem ettem semmi szokatlant sem, amennyire tudom… hm. Lehet, hogy..? Tehettek bele valami furcsát? De… mér? Ki tenne olyat?
Ugye nem indítottam el magamnak egy gondolatlavinát? Nagyon próbálok nem visszagondolni halloweenra, meg arra a listára az újságba. De… az valami nagy dolog volt, feltűnő, ha ennek is köze lenne hozzá, nem itt a folyosón szédelegnék. Nem, biztos csak valakinek a rossz humora lehet. Nagyon remélem, hogy csak valakinek a rossz humora lehet. Vagy hogy tévedek, és mittudomén, valami rossz holdállás miatt nem vagyok jól.
-Ó, izé, igen. Mira. Én jöttem át ősszel Amerikából- szedem össze a figyelmem rendesen is bemutatkozni, bár rólam biztos tudja. Gondolom az "új lány"ként nem úszhattam meg, hogy egy-két hétig beszéljenek róla.
-Aurora… nagyon szép neved van, ugye tudod? Mint a jelentése.- Megpróbálkozok egy mosollyal, ami biztos nagyon lámpalázasra sikerül, és csak a tincseim függönye mögül bújkál elő. Biztos kívülről is olyan bénázva nézek ki, mint én érzem.