.~.~. Debussy - Clair de Lune .~.~.Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
a félelemnek vörösszín dallama van
Ellógok egy órát, semmi kedvem nincsen ahhoz, hogy valami elfajzott elmebeteg fiúval egy párban legyek, így inkább fogtam a csellómat, az egyetlen barátomat jelenleg és felmásztam ide, a kilátóhoz, ahova úgysem szokott jönni senki sem. Beletemetkezem a gondolataimba, miközben a sötétbarna hangszeremet előszedem a tokjából. Megsimítom tenyeremmel a kecses ívét, és apa jut eszembe. Mannyira szerette hallgatni ő is és anya is, ahogy esténként játszom. Nem voltunk gazdagok, de apa mindenben szeretett támogatni, és amikor hazaállított ezzel a hangszerrel még órákra is járatott, hogy ügyesebb legyek. Ügyesebb lettem? nem tudom. De megtaláltam a második otthonom Csajkovszkij, Sosztakovics és Muszorvszki világában. Na meg a többi kedvencem klasszikus zenéi között. Az ő zenéiktől nem féltem. Nem riasztott a tudat, hogy férfiak írták, és ha ez valaha bekövetkezne én menten felkötném magam. A zene maradt a mindenem. Ha már a családom és az otthonom is odalett azon a vörös, vérdarabkás éjszakán. A törésre gondoltam és arra, milyen hálás vagyok a varázslóknak, amiért így rendbehozták. Ha sima mugli orvoshoz mentem volna, nem hiszem, hogy tudtam volna használni a kezem.
Előveszem a vonómat is, talán újat kéne vennem, kezd elhasználódni. Halkan sóhajtok és kilesek az ablakon, mielőtt lekuporodnék a falhoz. Alattam néhány kóbor diák nyüzsög,akiknek már nincsen órája, a többiek meg bent poshadnak. Én meg itt poshadok. Egyedül. Egy csellóval. Talán így ki tudom húzni a maradék két évet ebben a suliban. De hogy utána mi lesz. Hogyan tovább... Fogalmam sincsen, hogy hogyan tovább. Erre kétségbeesek, és inkább elkezdek zenélni.
Először csak egy kis bemelegítésként olyan geyszerűbbeket, mint a boci boci tarka, vagy a megfogtam egy szúnyogot. Aztán jöhetnek is a kedvenceim, amiket bár nem játszottam tökéletesen, igyekeztem a hibáimon javítani, a kották segítségével. Eljátszom a Hattyúk tavát, talán szívemnek legkedvesebb részét, a Dance of The Swanst. Aztán pedig Debussy darabjait. Szerettem a saját kezemmel zenét csiholni a hangszerekből, nem pedig bűvölni, úgy is próbáltam, de nem éreztem a magaménak. Mintha csak hallgatnám, és ez így nekem nem volt zene. Nagyon nem. Szerettem elképzelni, hogy abban a korban vagyok, hogy egy koncerten zenélek, de tudom, hogy az én képességeim ehhez nem a legjobbak, még csak nem is tudok játszani nyilvánosság előtt, hogy aztán mindenféle férfiak megbámuljanak.
Ahogy zenélek másfelé járok, kilépek ebből a testből és megszűnik a vörös is egy pillanatra megint otthon vagyok, ahol szűntelenül virágoznak anya fűszernövényei, nyugodtan csánycsogják a füvet a birkák. Collie apám lába mellett szunyókál, és Felhő is pihengetve álldogál a fás árnyékban. Olyan békés minden, olyan nyugodt, mint egy megmerevenedett festmény, ahol minden olyan paradicsomi, ahol minden csak jó lehet, ahol nincsenek sötét vörös felhők az égen, nincsenek vörös maszkos férfiak, nem folyik vörös vér a lábam közül.
Olyan békés minden, és úgy érzem, annyira vékony ez apillanat, ha valaki most megjelenne, egyszerre darabokra törné az egészet. És akkor a zeném is vörössé válna.
Roxfort RPG
Szerző