Nyugat-déli összekötő híd

Ez az a híd, ahonnan a legkönnyebben megközelíthető a nyugati szárny. A híd zárt és közkedvelt útvonal. A Griffendélesek innen jutnak el legkönnyebben az északi szárnyban lévő kertbe, s a déli szárnyban lévő könyvtárba.
Ha a másik úton mennél, akkor a keleti szárnyon keresztül tudnál csak átjutni.

[10/1/2001● STELLA ●⭃ Azt hiszem égek ⥷]

10/1/2001
● STELLA ●
⭃ Azt hiszem égek ⥷

Az idő megáll,
Ha a szív lejár.
De utána már,
Ezért se kár...

Nem is telt el sok nap azóta, hogy Raylát konkrétan faképnél hagytam Esther miatt. Nem volt túl férfias cselekedet tőle, de Esher kizökkentett mindig is abból, hogy megőrizzem a józanságomat. Azt hittem felnőttem, és bár  amúltamat, az apámat a húgomat és Aident nem tudtam hátrahagyni, Esthert csak igyekeztem elfelejteni. De nem ment az sem ment. Mindenhol ott volt, láttam a szőke haját a Nagyteremben, a kókuszillatát a közeleben, még nyáron is üldötött az emlékekkel együtt. És akkor Aiden is a nyomomban volt, az árnyékával. Fekete láncok fojtogattak, és mégis követtem. Megőrültem. De képtelen voltam elszakadni. Nem ment. Lassan eltelt 3 év és még mindig ugyan ott tartottam. A múltban.
Aznap is teljesen belefeledkeztem a gondolataimba. Hallottam Aiden fontoskodó hangját, a hülye szabálykövetési mániáját, láttam magam előtt a kicsi húgomat is rohanni. De ők  csak hangok és délibábok voltak. Mégis próbáltam elhinni, hogy valóságosak, hogy megragadhatom őket. Előttem láttam a repedést a hideg köveken, aminek két oldala volt a jelen és a múlt. Én pedig a kettő között mentem. Mint mindig. Halkan sóhajtottam, miközben igyekeztem eljutni a bájitalteremhez, hogy oda adjam Tachibana professzrnak a szorgalmimat, amit a rossz jegyeim ellensúlyzásaképpen kellett csinálnom. Nem akartam jól tanulni. Bár régebben se nagyon vettem rá magam, de különösen szétcsúsztam az ostrom után. De persze a tanárok vagy csak leszidtak, vagy mániákusan megpróbáltak lelket önteni belém, vagy legalább egy kicsit feljavítani a teljesítményemet. Ez volt a bájitaltan tanárnővel is. És hát mégsem mondtattam nemet egy tanárnak, ha így elém állt, hogy muszáj összekevernem valami löttyöt. Meg olyan kedvesen kért. Nagyo sokat cseszgerélődtem ezzel az elme pallérozó főzettel, de még talán büszke is voltam rá. Viszont csak nem tudtam teljesen elszakadni attól, hogy valamiért Aident kerestem. Csak egy mardekáros suhant el mellettem. Őrült vagy Ben. A testvéred meghalt. Mégis utána néztem, mert hátha. Hátha nem történt meg. Aztán egyszer csak valami veszekedés ütötte meg a fülemet, majd a következő pillanatban a földre csapódtam. Több Hollóhátas is állt egy kupacban, biztos valami szokásos balhé, de azért megnyugodtam, hogy nem volt közöttük Esther. Ám mielőtt kerekedt oldhattam volna, mert semmi kedvem nem volt belekeveredni valamibe, éreztem, hogy éget valami. És kezdett nagyon is égetni. Miközben igyekeztem nem ordítani a fájdalomtól, csak sziszegni, de aztán csak elhagyta a káromkodás a számat, mert a szorgalmimnak annyi lett, és még a lábam is borzalmasan fájni kezdett.
- Basszameg a kurva élet... Azt hiszem égek...- nyögtem, és komolyan fogalmam sem volt arról, mit csináljak. Azért reméltem a többiek nem olyanhülyék, hogy beletrappolnak a kiömlött tócsába. Hollóhátasok, szóval annyira nem idióták. Még én is arréb csúsztam, mert a seggemről nem akartam a bőrt leégetni.

Miért pont velem történik ez?

2001.01.10

Imádom a keddi napokat, hisz ekkor van az egyik kedven órám a bájitaltan. Valahogyan mindig is rajongtam Tachibana tanárnő óráiért. Annyira érthetően és érdekesen magyarázza a dolgokat, hogy egyszerűen nem lehet nem odafigyelni. Persze most is vannak idióta diákok, akik képtelenke egyszerűen csak befogni a szájukat és az órára figyelni. Folyton csacsogniuk és marháskodniuk kell. Nem tudom megérteni őket. Egyáltalán azt sem értem miért jöttek  a Roxfortba ha nem bírnak a seggükkön ülni és figyelni az órákon. Én azért jöttem, mert érdekel ez az egész és szeretnék sokkal több mindent megtudni, megtanulni a varázsvilágról. Hhhh. Na mindegy.
Bűbájtan felé lelkesen újságolom a lányoknak, hogy megint visszatért álmomban egy emlékkép a múltamból, ami nagyon csak boldoggá tette a napomat. Hiszen olyan kevés dologra emlékszem, alig  tudom felidézni azt az időszakot, amikor a Roxfortba kerültem, de még az első pár év is kiesett a memóriámból, amit itt töltöttem el. Olyan szőrnyű ez az egész. Eleinte fel sem tudtam dolgozni azt, hogy szinte azt sem tudtam ki vagyok én, kik a körülöttem levő emberek. Néhányan azt gondolták, hogy arra se fogok emlékezni, hogy boszorkány vagyok. De valahogy a genetika és a tehetség nem hazudtolja meg magát. Ez az egyetlen dolog, ami megmaradt nekem. A képességeim. Hosszú időbe telt mire képes voltam újra csatlakozni a többiekhez. Lelkileg és tudásilag is fel kellett készülnöm mindenre. Ugyan egy évet ki kellett hagynom, ám én egyetlen percét se bánom az egésznek. Csak az a fontos, hogy újra itt vagyok.
Most pedig itt van újra egy emlékfoszlány a múltból, ami még néhol homályos és sötét. De mégiscsak egy emlék a múltamból, egy kép belőlem. Számomra ez egy nagyon fontos dolog, ahogy minden egyes emlékfoszlány, ami megjelenik álmomban vagy a nap bármely szakászában. Szerencsére a lányok épp annyira örülnek ennek, mint én. Ők mindig támogatnak és velem vannak. Tudják minden titkomat és félelmemet, de sosem támadnának hátba. Ez pedig jó.
Miközben haladunk a terem felé, pár másik diák hangja hallatszik mögöttünk. Frank és társai, megismerem a hangjából.
- Nézd ott az a tehén Stella! - Frank mondatára úgy pördülök meg, mint egy felbőszült vadmacska és torkam szakadtából üvöltök rá.
- Hogy mit mondtál?! Te idióta féreg! - ő pedig ijedtében hátrahökkent. Valahogy ezt is vártam, örüljön, hogy nem képelem fel. De mire megtenném azt is, előttem terem az a kis pláza cica Bella és mire észbe kapnék jó erőből meglök én pedig nem tudom tartani az egyensúlyom és neki estem valakinek. Ám gyorsan fel is pattanok és én is meglököm Bellat nagyobb erővel, mint ahogyan ő nekem jött. Szépen el is vágódik a padlón és vele együtt Frank is, aki próbálta megmenteni. Szép kis páros mondhatom. Már szinte teljesen belemerültem a megleckéztetésbe mikor meghallom az általam elgázolt valaki hangját.
- Basszameg a kurva élet... Azt hiszem égek...- egy pillanatra mindenki megáll és rá néz.
- Bakker... - hangzik el az én számból is. Majd a cipőjére néztem. Oooo. Mellette törött üvegcsedarabok és valami folyadék, ami a cipőjén is van. - Ezt én csináltam? -  képedek el a kétségbeeséstől. - Bo..bo..bocsánat!- Hirtelen nem jut eszembe semmi.  Megpróbálok elmormolni egy Leprexet! hátha ez is ugyanúgy eltűnik róla, mint a víz Abban viszont nem vagyok biztos, hogy sikerül-e. De jelenleg jobb nem jut az eszembe.