Befordulok az északi szárny végeláthatatlannak tűnő folyosójára, és végignézek rajta. Mintha a világ végére kellene elmennem, pedig a célom mr. Lancaster irodája, ami bizonyára nincs tíz méternél messzebb. Mégis megállok, és hagyom földbegyökerezni a lábaimat. Nem akarok még elindulni, ezért veszek pár mély levegőt, és magamban egyre csak ezt mondogatom: Képes vagy rá, meg tudod csinálni!
Úgy egy percig állhatok némán, mozdulatlanul a kanyarban, és ez alatt az idő alatt röpke húsz ember sétál el mellettem. Bizonyára egyikükben sem keltem azt az érzést, hogy teljesen normális vagyok, de ez eszembe sem jut. Csak arra koncentrálok, hogy az izgalom miatt ne rakjam egymás után kétszer is ugyanazt a lábamat. Nem lenne szerencsés spárgázni immáron a folyosó kellős közepén - nem is tudtam soha spárgázni.
Hamarosan az ajtóhoz érek, és nagy levegőt véve kopogok be. Egyik felem azt kívánja, hogy ne legyen itt, mert kellemetlen a téma, és bizonyára nem is olyan egyszerű, mint ahogy azt anyunak előadtam. Másik felem mégis szinte könyörög az összes vallás összes istenéhez, hogy ezt még most meg tudjuk beszélni. Nem szeretném, ha a későbbiekben jutna el hozzá a pletyka, és félreértené. Most is fennáll a lehetősége annak, hogy már tud róla, mégis csak nemrégiben kapott szárnyra a téma. Nekem úgy tűnik, hogy még nem harapódzott el túlságosan, és talán nem is tud semmiről.
Ahogy kopogok, zsebemből egy bolyhos nyuszi kukucskál ki. Tegnap délután találtam a bagolyház közelében, és nem volt szívem otthagyni. A nyulak általában az erdő közelében élnek és mászkálnak, ezért is furcsálltam, hogy ilyen messze tévelyedett a puha szőrgombóc. Azóta is minden pillanatban rajta tartom a szemem, és azon gondolkodok, hogy mit is csináljak vele. Elvégre nem tarthatom meg. Az is lehet, hogy valaki már régóta keresi. Mindenesetre szembemegy a házirenddel, ezért ha mr. Lancaster nem szeretné megtartani, vagy nem tud semmiféle megoldást, akkor kiviszem a Tiltott Rengeteg széléhez vagy Hagridhoz. De az mégis jobb lenne, ha megtarthatnám, vagy olyan helyen lenne, ahol bármikor meglátogathatom...
Ha bebocsátást nyerek, akkor lassan belépek az ajtón, és hangosan köszönök, ahogyan az illő. Az ajtót persze nem csukom még be a további utasítások kilátástalanságának fényében.
- Jó napot, tanár úr!

– Szabad! - nagy levegőt veszek, majd kifújom. Szédülök, rettegek, remeg a kezem - ha megszólalnék, ez bizonyára a hangomra is igaz lenne. Mégis összeszedem az eddig sem túl sok, de most annál is kevesebb bátorságomat, és ezzel a pillanatnyi erőkupaccal rátenyerelek a kilincsre, és belépek az ajtón. Talán ilyen rémült még soha nem voltam ebben a szobában, holott sokan rettegve lépnek be, mert mi van akkor, ha véletlen összekoszolnak valamit, vagy gusztustalanul nyitják ki a szájukat, esetleg elrontották a legutolsó dolgozatukat. Nekem az ilyenekkel sosem volt problémám, mindig vidámat léptem át az iroda küszöbét, most mégis a kezemet tördelve csukom be magam mögött az ajtót egy kis szünetet tartva. Hagyom, hadd beszéljen, hadd kérdezzen. Nekem addig sem kell kinyitnom a számat, színt vallanom, elásnom magam és megszégyenülnöm - kár, hogy az utóbbit már elkezdtem, amikor megtettem az idefelé vezető út első lépését.
– Miss Winters, öröm látni! - nehéz léptekkel, talán kívülről is látható idegességgel lépek az íróasztalhoz állított egyik székhez, és darabosan, lángvörös arccal ülök le a vele szemben lévőre. Mindig ide szoktam, ez a kedvencem, és talán képes egy kis pluszt kölcsönözni számomra ebben a nehéz pillanatban. – Kér esetleg egy teát?
Összerezzenek szavaira. Túlságosan koncentrálok arra, hogy normálisan viselkedjek, ne hozzak szégyent önmagamra, és az sem lenne szerencsés, ha Zsebire ráülnék, vagy kiugrana a zsebemből. Az idegesség úrrá lesz rajtam, alig vagyok képes arra is, hogy egy értelmeset nyögjek, hát még egy rendes választ adni... Kíváncsi vagyok, mi fog kisülni ebből. Mr. Reed még nem látott így, talán meg is haragszik rám. Egek, ide sem kellett volna jönnöm...
- Ha van fehér.. - alig fejezem be a mondatot, és halkan is beszélek. Kérdéses, hogy meghallott-e bármit abból, amit mondtam neki. Bár úgy tűnik, a csésze és a teafű vette az adást, mert pár pillanat elteltével már előttem gőzölög az ital. Mégsem nyúlok hozzá. Előbb tisztáznunk kell ezt. Már rég említenem kellett volna!
– Megbeszéltünk mára valamit? Vagy másban segíthetek? - meg merjem mondani neki, hogy miért is jöttem? Vagy beszéljek inkább a legutóbbi jegyemről, és adjam az ártatlant, hogy nem érdemlek ilyen magas osztályzatot, elvégre kihagytam a kártevők növénybe költözésének pontos dátumát a jegyzőkönyvből? Áh, az nem én lennék. Sosem tudtam ennyire megjátszani magam. Csak ha igazán sajnálok valakit, akkor tudok megértőbb és toleránsabb lenni, mint amilyen egyébként vagyok. Bár lehet, néhányak szerint túlzás, amit ilyen esetekben csinálok, mert egyébként is bennem van a kellő tapintat és kedvesség - kivéve, ha átveszi helyét a félelemmel átitatott izgalom.
- Elnézést, hogy megbeszélés nélkül zavarom, de... - nagyot nyelek - van egy fontos és kényes dolog, amit már rég meg kellett volna említenem önnek, de féltem, hogy haragudni fog, vagy már tud az egészről, és igaznak is gondolja, és nem is biztos, hogy akarja ezek után, hogy segítsek Önnek bármiben, mert igaza lenne, hogyha azt mondaná, hogy felelőtlen vagyok és buta, de én NEM szeretem Önt! - egyre jobban belelendülök a monológomba, és a szemem sarkában pár könnycsepp is megjelenik, amit az egész végére érve sok másik is követ. Végigmossák arcomat, és én nem is ellenkezek. Csak az a fő, hogy tudja az igazat.

– Van fehérteám. - nagyot nyelek, nem is merek még belekortyolni. Lever a víz, aztán csak sikerül elmondani, de nem vagyok egyértelmű. Egyáltalán nem lehet érteni, hogy mit is akarok ténylegesen elmondani. Pedig gyorsan el akartam intézni. Gyorsan és fájdalommentesen, mint a kegyes hóhérok, mert itt saját magam hóhérja vagyok, és állok a bitón. Nézem, hogy is rúgjam ki magam alól a széket, de csak megingok rajta. Sikerül visszanyernem az egyensúlyomat, mert nem érti, mit akarok. Talán nem is hallott a pletykáról. Akkor viszont felesleges volt felhozni.
Elvágtam magam, mostmár muszáj lesz beszélnem, mert túl sokat mondtam el. Meggondolatlan voltam, és nem tehetek róla, de félelmemben túl sokat és gyorsan hadartam. Túlságosan izgultam és féltem a reakciójától, hogy lelassítsak, bár... Mit is beszélek? Még mindig rettegek, hogy mit fog szólni.
– Miss Winters, akármi is zaklatta fel ennyire, nyugodjon meg. - nyugodjak meg... Persze, könnyű azt mondani, de végülis igaza van. Fogalma sincs, miről beszélek, min megyek keresztül nap mint nap emiatt az egyetlenegy pletyka, jobban mondva pletykasorozat miatt. Nem vagyok szerelmes belé, nem vagyok a szeretője, még csak a prostija sem. Miért gondolja bárki, hogy képes lennék ilyesmire egy olyan férfivel, aki az apám is lehetne, emellett pedig nem mellesleg van menyasszonya is. Ugye nem ilyennek ismernek az emberek? Én nem ösztökélek senkit sem megcsalásra. Soha nem is voltam még szerelmes, nem volt még barátom. Inkább csámcsogjanak azon, hogy a lányokat szeretem. Azzal legalább nem sároznak be több embert is.
– Megkérdezhetem, hogy milyen értelemben nem szeret? És miért érezte szükségét a kihangsúlyozásának? - zavartam a fülem mögé igazítók egy arcomba lógó tincset, és lesütöm a tekintetemet. Azonban gyorsan rá kell jönnöm, hogy nem tudok egy helyben maradni, mert ha nem kezdek el rögtön mozogni, rövidesen elsírom magam, az pedig nem feltétlen lenne jó pont a magyarázkodásom folyamatát illetően. Ezzel meg is szűnne a terv, és sosem érnék semminek a végére. A könnyek mindig ellehetetlenítettek.
- Bocsánat, ha nem voltam egyértelmű, csak... - tényleg felállok, és fel-alá kezdek el járkálni. A fogaskerekek egyre kattognak, érzem, hogy lassan kezdek belezavarodni a saját gondolataimba is. Elmondom, vagy mégsem kellene? Hogy érdemes az ilyet tálalni? Miért ilyen bonyolult? Mi lenne, ha elszaladnék?
– Persze, ha nem akar róla beszélni, akkor nem muszáj… csak élvezze a teát és nyugdjon meg szépen. Rendben? - Végül egy teljesen ismeretlen gondolat győz, ami nem is tudatosul bennem teljesen. Csak visszhangzón koppan egyet, én pedig megcsókolom mr. Reed száját. Egyből elmémbe csap a felismerés, és hátralépek, amíg el nem érem a falat.
- Én nem ezt akartam... - elcsuklik a hangom, és remegő lábaim is lassan engednek a gravitációnak. Lassan lecsúszok a fal mentén, és kibuggyannak belőlem a súlyos, tengersós könnycseppek. Átkarolom a térdemet, hogy elrejthessem az arcom, és így próbálok a sírás közepette beszélni. - Én nem... nem szeretem.. Nem akartam... kérem, bocsá... - legjobban tenném, ha elmennék, és soha nem is kerülnék a szeme elé, de nem tudok megmozdulni. Csak ülök, mint egy szerencsétlen, és egyre hangosabban törnek felszínre az elfojtott sértések. Én nem szeretem őt ÚGY.

Már a csók pillanatában is érzem, hogy ezt nagyon elrontottam. Nem szabadott volna ennyire elengednem magam, ezzel nagyon is tisztában vagyok, de a francba is! Nem tudtam irányítani abban a pillanatban, hogy mit teszek. Mindenkinek van ilyen pillanata- Egyeseknek sok, másoknak kevés. Nekem talán ez az első ilyen - más kérdés, hogy csak a mai napot vettem alapul.
– Mégis mit művel Miss Winters?! - ez egy nagyon jó kérdés, tisztelt tanár úr! Egy igazán nagyszerű feladvány, ám nem fogom tudni jelen pillanatban a nyilvánvalón túl elmagyarázni, mert én sem értem a miértjeimet. Csak azt tudom, hogy ezt egy igazán kellemetlen magyarázkodás fogja majd követni akár rögtön mostani kezdéssel.
– Miss Winters, semmi szükség a melodrámára! Szedje össze magát most azonnal! - hagyom, hogy felemeljen a földről, és könnyáztatta arccal valamint vörös szemekkel leülök a taszigálásának hála a korábban is birtokba vett székre. - Üljön szépen le és igya meg a teáját, jót fog tenni. - gépiesen nyúlok a kissé már kihűlt italért, és automatikusan, előre meredve iszom ki az egészet. Egy kicsit talán tényleg segített abban, hogy lenyugodtak, mert már eszembe jut legalább annyi, hogy a kapott zsebkendővel kifújjam az orromat, és megtöröljem az arcomat.
– Gondolom nem kell felhívnom rá a figyelmét, hogy miféle viselkedés engedhető meg egy tanárral szemben. Ez nem csak rám, hanem a többi oktatójára is igaz, így megkérem, hogy mellőzze az ilyesmit a közel jövőben. - immáron tényleg elapadnak a könnyeim. Apu mindig mondta, hogy ha szembe ülök valakivel, akkor nem szabad sírni. Erősnek kell lenni, és csak a pillanat hevében kimutatni azt, hogy könnyeket is képesek vagyunk ejteni. A tárgyalás nem ennek a helye. - Azzal is tisztában van bizonyára, hogy az ilyen viselkedést büntetőmunkával szoktam korrigálni. Mégis mit csinálja most magával, Miss Winters? - sóhajtok, aztán érzem, hogy megint igyekeznek felszínre törni a könnyeim, ezért inkább beszélni kezdek.
- Először is engedje meg, hogy összeszedjem a gondolataimat, és elmagyarázzam, amit eddig nem sikerült. - játszok a bögre fülével, aztán folytatom. Nagyon remélem, hogy tényleg engedi, hogy elmondjam neki azt, ami bánt ezzel az egésszel kapcsolatban. - Mióta Ön megjelent az iskolában, én pedig segítem a munkáját, egyre több - leginkább - rosszindulatú pletyka terjeng Önről és rólam. Önt jelentősen pedofilnak állítják be ezek a történetek, engem pedig egy gerontofil ágyasának. - igyekszem érzelemmentesen beszélni, mert ha nem törekszem erre, akkor abból mindenképp sírás lesz megint.
- Nézze... Nem vagyok Önbe szerelmes, nem azért segítek Önnek, mert ki akarom használni, sem bármi hasonló. Csak szeretek a gyógynövényekkel foglalkozni a szabadidőmben is, illetve értelmes, normális embernek tartom Önt, akitől tanulhatok mind emberséget, mind pedig szakmai fogásokat, ha már az édesanyám az ünnepekre sem képes hazajönni... - egy pillanatra oldalra nézek, aztán vissza. - Elnézést, az utóbbi lényegtelen. - sajnos elfogyott a teám, pedig most nagyon jól esne még pár korty. Mindegy, inkább nem kérek. Már így is kellőképpen kihúztam a gyufát.

Tekintetemmel követem a mozdulatait, és próbálok leolvasni valamit az arcáról, a testtartásából, bármiből, de erre most nem vagyok képes. Egyszerűen nem látom a különbséget, vagy nem hagyja, hogy lássam. Bármelyikre van esély, de a lényegen nem változtat. Háttal elég nehéz ugyan az arcát figyelni, de ha megfordul... Forduljon meg, professzor, kérem! De nem erre fog, ezt is tudom. Csak jó lenne egy kis érzelmet látni, de lehet mégis az a jó, ha ne látom az arcát. Biztosan rosszul érintene, ha látnám az arcán, hogy csalódott bennem. Már így is nagyon rosszul érzem magam emiatt a döntésem miatt, ami nem is igazán döntés volt, hanem valamiféle ösztön, ami mintha nem is az enyém lett volna. Mert én tényleg nem akartam megcsókolni...
– Nos, Miss Winters, azt hiszem ezért igazán kár volt idefáradnia. - persze, azt gondolom. De még mindig nem tisztáztuk azt, amiért én igazából jöttem. Csak elmondtam, de nem tudtam meg semmit arról, hogy neki mi az álláspontja, és van egy olyan érzésem, hogy erre nem is kerül majd sor. Felkészítem magam erre is. A csóknál és a beégésnél rosszabb már úgysem jöhet. – Ha nem szereti ezeket a pletykákat, akkor mégis miért foglalkozik velük? És a legfontosabb kérdés, miért jön ide és ad rá még okot is, hogy ezek tényleg igaznak bizonyuljanak? Ha egy másik tanárral tette volna meg ugyanezt, még fegyelmi tárgyalásra is sor kerülhetett volna, tisztában van ezzel? - nem válaszolok. tudom, hogy elszúrtam, tudom, hogy ez a beszélgetés csak az én lelkemet nyugtatta volna meg, de idáig el sem jutottunk. Sőt, rosszabbul érzem magam, mint ahogy idejöttem, és ez nagy teljesítmény. Még a zsebemben lapuló nyuszi testtartásán is érzem, hogy inkább jól elbújik a zsebemben, minthogy kíváncsiskodjon, mi történik a nagyvilágban és az irodában. Érzi ő is a feszültségemet, ebben biztos vagyok.
- Nem büntetem meg és nem kap pont levonást sem, de kötelező elmennie Mr. Murphyhez. Úgy gondolom magának sokkal mélyebb problémái vannak, amit a lehető legrosszabban kezel. Ettől függetlenül eljöhet hozzám a szokásos időpontokban, hogy együtt dolgozzunk. Egyelőre hajlandó vagyok szemet hunyni a történtek felett, amíg biztosan tudom, hogy jár a beszélgetésekbe Mr. Murphyvel. Erről holnap személyesen beszélek is a kollégával. - nem, semmiféle mélyebb problémám nincsen, csak az, hogy kamaszként nincs mellettem az anyám még levélben sem igazán, ahogy a többieknek. Nincs mellettem az apám sem, és nincs barátom. Csak ennyi a bajom, a magány. Ezzel még nem kell pszichológushoz rohanni egyből. Mindegy, ebben a félévben járhatok, aztán mivel úgysincs semmi bajom, majd a második félévtől remélem el fog engedni mr. Murphy. Nem szándékozom nála tölteni azt az időt, amit a tanulásnak is szentelhetnék.
- Ha nincs más, akkor mehet. Ma egyedül folytatnám a munkám. - egy pillanat erejéig tudatosítottam magamban a szavakat, aztán bólintottam. Jól van, megértem. De a problémámat még mindig nem tudtam elmondani. Az, hogy ne foglalkozzak ezzel, nem megoldás. Mondjuk segíthetne ebben. Nem mindig az a legjobb megoldás, hogy elküldik az embert beszélgetni. Illetve de, csak megvan, hogy kivel lehetne ez a leghasznosabb, és most ez a személy elküldött egy olyanhoz, akivel nem nagyon fogok tudni mit kezdeni, mert rá nem tartozik ez a probléma. Mindegy...
- További jó munkát... - hallatszik, hogy nem vagyok túl lelkes, és szerintem ez teljesen érthető is, bárki bármit mond. Lényegében elhajtottak, de sebaj. Kilépek az ajtón, majd amikor becsukom, még a fogaim közt eleresztek egy mondatot a levegőben. - Köszönöm a semmit, tanár úr... - igazán hálás itt most csakis a tea miatt lehetek.