Kocsma

Sötét, lepusztult, baljós épület... régen ez volt a falu kocsmája... ma azonban éppen olyan üres és sötét, mint a falu többi része, ha épp nem járnak itt Halálfalók. Néha-néha betér ide egy-egy Halálfaló, hogy megbeszélhessenek valamit, de inni csak akkor ihatnak itt, ha hoznak magukkal italt...
Kedvelt randihely a HF-ek körében

[Halálfaló.]

((mert aki kíváncsi...))

Utálok hoppanálni. Nagyon utálok, tényleg! Annál jobban csak a kandallókon keresztüli utazást gyűlölöm. Abban az a rémes, hogy csupa mocsok leszel utána, mintha keresztülcibáltak volna egy kéményen. Itt meg nem bírom elviselni azt az érzést, hogy az agyam átpréselődik egy szűk járaton... Ilyen érzés lehetett megszületni, te jó ééég... Önkénytelenül is megborzongok, amint ismét talajt érzek a lábam alatt. Már-már az öklendezés kísért meg, de még idő előtt kijózanít a hűvös, éjszakai szél, ami hirtelen az arcomba csapja a kellemetlen valóságot: ott vagyok, ahol egy gondolatnyi idővel ezelőtt lenni akartam. Ennek tulajdonképpen örülnöm kéne. Egy gyors pillantással ellenőrzöm, hogy minden testrészem megvan-e még, majd körülnézek.
Elhanyagolt, régi és lepusztult épületek sora övezi a murvás utcát. Közvilágítás semmi. Hirtelen azt is kétségbe vonom, hogy egyáltalán csatornázás van-e. Mit is olvastam? Hogy itt évtizedek óta nem él senki...
Életnek hiába nincs semmi nyoma, mégsem érzem magam biztonságban. Behúzódom az egyik épület eresze alá, ahová nem süt be a félhold gyér fénye. Innen nézve a várost az az illúzióm támad, hogy ez egy felfedezésre váró nagy játszótér, izgalmas kalandok helyszíne, ám amint felreppen egy akármilyen madár a közeli faágról (szent ég, az is lehet, hogy denevér volt!), máris más színben látom Chamberpot faluját. Láttam egyszer egy horror filmet, ahol két lány bement egy elhagyatott kis faluba, és belecsöppentek egy rémes kísértettörténetbe: a falu halottai mind rájuk támadtak, az út viszont, amin érkeztek, nem vezetett már ki onnan. Szívem szaporábban kezd el dobogni.
Nem, Ruby, nem pánikolhatsz be. Az csak egy film volt. Kísértetek pedig nem léteznek.
Ó, a rohadt életbe, hogy ez a mantra most nem jön be... Pontosan tudom, hogy igenis léteznek, a fenébe is, hét évem minden napját és minden éjjelét megkeserítették a kastély kísértetei, akiktől rettegtem. Főleg a Véres Bárótól.
Egy hosszú pillanatra szorosan lehunyom a szemem. Nyugalom... Bátorság.
Mégis mi a fenéért jöttem én ide?! Ugyan mit tudok meg, ha utána járok annak az egyetlen elkapott konkrétumnak, amit apám és az auror beszélgetéséből kivettem? Az az egy dolog Chamberpot neve volt. Chamberpoté, a szellemfalué. És most, millió régi térkép átbogarászása után, itt vagyok... de mégis minek?!
Nincs itt semmi, a pokolba is.
Mikor indultam el a házfal mentén? Fogalmam sincs, de egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy a kavics ropog a lábam alatt. Haladok előre, és fogalmam sincs, miért. A lábaim talán a megoldáshoz vezetnek el? Talán hallgatnom kéne rájuk? Nem, ez... Ostobaság. Megtorpanok.
Ahogy lépteim nesze elnémul, hirtelen hallani vélek egy másik zajt: léptek surranását a hátam mögött. Hátra fordulok, de nem látok semmit. Illetve az ott... tényleg egy libbenő fekete talárszegély volt?!
Halálfaló. A szó úgy tör be a tudatomba, mint az ér lüktetése a halántékomon.
Futásnak eredek, de miért? Nem, nem, nem szabad bepánikolnom, emlékeztetem magam, de már réges-rég késő. Berohanok az első házba, melynek ajtaját nyitva találom.
Első léptem eredménye egy éles reccsenés, mint mikor a csigaház törik össze egy cipőtalp óvatlan tulajdonosa miatt. Lenézve azonban rádöbbenek, hogy ez nem csigaház volt, hanem egy patkány koponyája.
Jézusom!
Sikoltanék, ha nem rettegnék még jobban attól, akit esetleg idevonz a kiáltásom. Bár az is lehet, hogy amit én suhanó talárnak néztem, nem volt más, mint egy fa a házfalra vetült árnyéka, de erről most képtelen vagyok meggyőzni magam. Beljebb botorkálok a sötétben, felborogatott székekbe rúgok bele, és egy asztal lábába még a térdemet is bevágom. Iszonyú zajt csapok, de eszem ágában sincs még fényt is gyújtani. Persze, miért nem hoztam magammal egy hatalmas, világító nyilat, amire rá van írva, hogy ITT VAGYOK?!
Higgadj le, Ruby... Higgadj már le...
Ezek csak árnyak...
Nem?

[valaki.]

Mindent átható csend, leszámítva az aprócska neszeket, az ablak leszakadt szárnyait, melybe bele-bele kap egy kósza szél, s nyikorgásra bírja. Minden olyan békés és nyugodt, egy lélek sem jár erre, de még kósza kóbor szellemek sem. Akkor még is hogy lehet, hogy a rozoga épület sötét sarkában ott ül egy férfi? Talán az egyetlen épen maradt széket elfoglalva, súlyos karját a még éppen négy lábon álló kerek asztalon pihentetve. Nem látszódik, hogy ott van, mintha az a sarok nem is létezne, csak elveszne a sötétségben. Nem ér el oda a hold sejtelmes fénye, hogy megvilágítsa az ott lappangó dögöt, mely az éltető levegőt szívja magába. Most még szivar sincs ujjai között, hogy annak parázsló vége elárulja, bár a portól, s penésztől terhes levegőben mintha az a jellegzetes illat is keveredne.

Nem hiába van itt, egy találkozó végeztével töltött még el itt pár percet, mielőtt újra csak útnak indulna ő is. Híreket várt, egy tanonc képében, csak egytől a sok közül. Mily szerencse, hogy a mai fiatalság egyre több tagja adja arra a fejét, hogy beálljon a Nagyúr szolgálói közé. Az már más kérdés, hogy ez önálló döntés, vagy a szülői akarat előtti fejet hajtás. Mindenesetre szórakoztatja, hogyan kapálóznak, s igyekeznek megfelelni. Ám sokan vannak, akik már az első szakaszban elbuknak? Ez a srác kivételesen nem azok közé tartozott, így a pálcája a fekete talár mélyén lapul, nem volt szükség újabb szankciókra, fenyítésre, esetleg a túloldalra való segítésre. Nem mintha nehezemre esett volna.

Egy halk pukkanás a távolból, oly messziről, hogy talán nem is létező hang, csak a képzelet szüleménye. Talán rajta kívül lenne itt más is? Nem mozdul, csak a szemek szűkülnek össze, ahogy kissé oldalra fordítja a fejét, s a rozoga ablakon át a sötét utcára pillant. Léptek, a kavicsok lusta összeütközése, ahogyan egy láb ránehezedik. Most már kétség sem fér hozzá, hogy valóban van itt valaki. De még is ki lehet az? Hiszen mást nem várt éjnek évadján, s ki lenne oly botor lélek, hogy erre téved? Talán nem elég a falut övező sok-sok pletyka, hogy elriassza a népet? Csend. Majd újra neszek, de ezek már jóval gyorsabbak. Az illető fut. Nocsak? ezek szerint tényleg nem közülük való, hiszen egy Halálfalónak mi oka lenne a futásra, ha ismerős helyen tartózkodik? A zaj forrása egyre csak közeledik s közeledik. Halvány s egyben igen csak torz mosoly kúszik az ajkaira. Hiszen meg sem kell mozdulnia, a madárka önmaga röppen be a saját vesztébe.

S valóban, az alak berobban a helységbe, s mivel ez amúgy sem túl nagy, így könnyedén szemügyre veheti a betolakodót. Egy nő, aki kétségkívül a saját árnyékától is megretten, hiszen az első élesebb reccsenéstől összerezzen. Túlságosan is sötét van, hogy többet kivehessen a másikból, hiszen a holdfénye már nem esik rá, ellépett annak hatótávjából. Több székbe is belerúg, s talán egy asztallal is sikerül összetalálkoznia. Visszafolyt egy lemondó sóhajt, ami annak szólna, hogy már megint egy; két ballábast sodort útjába a sors. Nem mintha hiányozna az izgalom az életből de még is csak jobban örült volna neki, ha lett volna némi kihívás, ha kellően ellenkeznek ellene, harcolnak, de? talán még nincs minden veszve.
- Lám, lám. Csak nem eltévesztette a házszámot hölgyem? ? Szólalt meg hirtelen egy mély, már-már fenyegető hang, melyhez egyelőre test nem tartozott, majd szék súrlódása? Az alak felállt, s egy pillanat töredékrésze alatt az egykori bárpultnak szolgáló fadarabon meggyulladt az a pár gyertya, melynek köszönhetően a helység narancssárgába fordult a feketeség helyett. Így már Rodolphus is láthatóvá vált. Magas alakja, s széles vállai mintha kitöltötték volna az egész sarkot, ahol most állt, de nem sokáig. Pár lépést tett a nő felé, ahogy a pálcáját a másikra szegezte.

- Még is mi dolga van itt egy magafajta hölgynek, kedvesem? ? A hangnem nem lett sokkal barátságosabb, csak a hideg futkoshatott a másik hátán, mint sem megnyugodhatott volna, hogy nem rossz emberbe futott bele. A pálcát tartó kezét lustán engedte le maga mellé, ezzel jelezve, ő olyan ártatlan mint egy bárány, s esze ágában sincs senkinek az életét oltani. Mondjuk arra sem volt az alaknak szüksége, hogy bemutatkozzon? nem de?

((Hát lehet engem bántani? *.*))

Nem, nem, elég! Megtorpanok, kezeimet felemelem, mintegy megadva magam a bútordarabok erdeje előtt. Egy pillanat el kell hogy teljen, mire rájövök, hogy abba kellene hagynom az eszelős zihálást, és hogy le kéne csillapodnom, igazán, igazán. Állok vagy egy-két másodpercig mozdulatlanul, és végre leeresztem a kezem. Gondolkozz, Ruby, gondolkozz!
Dohányillat kúszik az orromba, keveredve a mocsok és a rég kiömlött alkohol állott bűzével. Valaki nemrég ment el.
A sötétből hirtelen egy hang szól hozzám, én pedig úgy megijedek, hogy szerintem nagyon közel kerültem egy pillanatra ahhoz, hogy szívrohamban meghaljak. Hatalmasra tágult pupillával tekintek egyik, majd másik sarokba, miközben a lélegzetem is visszafojtom, ijedt kis galambként ácsorgok, mégcsak hátrálni se merek. És az a baj, hogy hirtelen fogalmam sincs, hol a pálcám, bár nem is biztos, hogy nekem az olyan jó lenne, ha Lumost gyújtanék. Bár ő lát engem, kétségtelenül, nekem viszont gőzöm sincs hogy ő hol van, bár a hang mintha abból a sarokból érkezett volna...
Igazából nem rezeltem volna be ennyire, ha a hang nem lett volna ennyire rosszindulatú.
A neszek alapján az illető felállt egy székről, a következő pillanatban pedig fény gyúlt a közelünkben. Először még így se vettem észre az alakot, a pániktól talán kialakult a csőlátásom. Próbálom magam tudatosan csitítgatni, de így, hogy a veszély forrását már látom is, érzem, egyre nagyobb pácban vagyok. Szorongva markolom össze csupagyűrűs kezemmel fekete kabátkám nyakrészét. A kapucni már rég lehullott fejemről a vállamra. Úgy nézek az idegen alakra, mint egy halálraítélt a hóhérjára.
Mi van, ha most itt tényleg meghalok?...
Átfut a fejemen, hogy vajon adjam-e ki magam eltévedt muglinak, vagy rukkoljak-e esetleg elő azzal, hogy egy tucatnyi auror vár engem odakint, de egy fenyegetően rám szegeződő pálcával szemben egyik sem tűnik túl jó ötletnek. Nagyot nyelek, s közben egyre inkább kezdek szorongatni. Hátráljak? Ne? Meg fog ölni? Vagy feleslegesen rettegek, és ez csak egy részeg hajléktalan, aki a területét védelmezi épp?! A fenébe, egyáltalán nem úgy néz ki...
A csend viszont sokkal rosszabb még annál is, amilyen hangon hozzám szólt. Kérdezett valamit, de eszem ágában sincsen válaszolni, bár lehet, jobban tenném. Kinyitom a szám, de a torkomra forr a szó, és tátogok, de végül csak kibököm az egyetlen értelmes kérdést, ami eszembe jut... Amin áll vagy bukik minden.
- Ki maga? - hangzik a két buta szó, bár pusztán a hangomba sajnos több bátorság szorult, mint belém.
Világos bükkszín pálcám vége kikandikál a dzsekim zsebéből.
- És mit akar? - teszem hozzá kissé hisztérikusabban, miközben egyre és egyre kisebbre próbálom összehúzni magam. Egy pillanatra se veszem le a szemem a férfiról.
Honnan ismerős...?
A pokolba... Nem forognak a kerekek...

Szegény madárka, szinte érzi, ahogy a markában tartja a csöpp testet, s az apró szív oly sebesen ver a toll alatt, hogy majd átüti a bordákat. A zihálás abba marad, még levegőt sem mer venni, szerencsétlen pára. Hatalmas szemekkel mered a férfira, a kabát, melyet oly hűen szorongat, semmit sem takar arcából, így szőke tincsein megcsillanó fényt is könnyedén szemügyre veheti, ahogyan a leányzó vonásait is. Milyen édes kis teremtést sodort útjába az élet furcsa fintora. Persze nem válaszol a kérdésemre, csak a sokat ismételgeett szavak találnak utat, melyeket már oly sok mindenkitől hallott már. Sokuknak ez voltak az utolsó szavai?

Roppantul szórakoztatja a helyzet, ezt nem is lenne képes letagadni, hiszen engedi a halovány mosolyt kiülni az arcára, miként nem válaszol a feltett kérdésekre, egyelőre. Hagyva, hogy a csend még terhesebben ereszkedjen a párosra, emelkedik újra a kar, éppen csak, hogy az előtte álló romhalmazt egy lusta intéssel a fal mellé parancsolja. Így már semmi sem gátolja meg a következő lépéseit, mellyel egyre csak közelebb s közelebb halad felé, lassan, baljósan, de megtartva a kellő távolságot. Nem sietjük el a dolgot, hiszen hol maradna az élvezet?
- Én kérdeztem először. ? Feleli nyugodtan, s hangjában nyoma sincs a bosszúságnak, mintha csak egy szeretetteljes dorgálás lenne. Lehet hogy a férfi maga a megtestesült cukros bácsi? Milyen vicces feltételezés ez! ? Hhmm? -
Mintha csak hangosan elgondolkozna, miközben így közelebbről van szerencséje végigmérni a vékony alakot.

Hát csak be kellene mutatkozzon? Elvégre ő tényleg nem egy csöves benyomását nyújtja. A makulátlan fekete talár, mely könnyedén omlik le a vállakról a mélybe, éppen csak nem súrolva a durva padlót, ezzel megakadályozva, hogy felszedje a mocskot, kezein fekete bőrkesztyű? S a pálcája sötét felületén megcsillanni tetszik a fény. Inkább valami úriembernek lehetne titulálni első pillantásra, már ha nem ő lenne az egyik ex-Azkabani rab egyike, s maga a helyszín sem lenne ennyire rémisztő. Elvégre, ha egy kávézóban találkoznak, mindjárt más ízt ad a dolognak, mint egy elhagyatott romhalmazban.
- Rodolphus Lestrange ? Ejti unottan a nevet, mintha csak egy átlagos mugli nevet közölne a leányzóval, mint John Smith és társai? Az embernek az ilyen nevekről nem az jut először eszébe, hogy egy vérbeli Halálfaló áll vele szemben. ? Én mit akarok? Magácskától egyelőre semmit, amíg meg nem adja a kérdésemre a helyes választ. -
Persze ő elvileg fel lett minden bűne alól mentve a Miniszérium által, de ennek ellenére épp elég dolog lengi körül, s ezért okkal félnek tőle az emberek, ami nincs ellenére.

- Érdekelne, még is milyen gondolat üthette fel magát az Ön fejében, hogy végül egy köztudottan kihalt helyre eljöjjön? -

((Cukrosbácsiii *-*))

A pálca ismét előkerül, de mielőtt elfantáziálhatnék róla, hogy milyen átkot fogok mindjárt a képembe kapni, a bútorok megmozdulnak, majd szinte kecsesen félrehúzódnak, széles ösvényt alkotva kettőnk közt. Az egyetlen berendezési tárgy, ami a helyén maradt (mely azonban nem fog megvédeni tőle), az a mozdíthatatlan pult, melynek sarkán az apró, szinte csonkig leégett gyertyák pislákolnak. Reszketeg fényük kísérteties árnyékot vet mind az ő, mind az én arcomra. Mintha nem is igazi emberek lennénk, csak csonkok... Vajon hányan látták már ugyanezt a képet haláluk előtt...?
Közelebb jön? Na ne. Egy fél lépést hátrálok, de vádlim egy felborult szék lábába akad, így inkább maradok, ahol vagyok. Kénytelen vagyok, mivel jobb nem jut eszembe. A szívem majd' kiszakad a helyéről, miközben lázasan azon gondolkodom, hogy szabadulhatnék ki ebből a helyzetből. Bár tudom, a megoldás egy karnyújtásnyira van, mégsem jut eszembe, mintha valami blokkolná a mentő gondolatokat az agyamban.
Oké, ha más nem megy, koncentráljunk az adott helyzetre. Emlékeztet rá, hogy az imént feltett egy kérdést, de már fogalmam sincs, hogy mi volt az, és Jézus, eszembe se fog jutni amíg ilyen fenyegetően közeledik hozzám! Ha akar valamit, jöjjön ide, de ha nem, akkor maradjon, ahol van! Úgy érzem magam, mint egy apróvad, amit épp csak be kell hogy cserkésszenek. Ennél már csak az lenne jobb, ha reszketni kezdenék a félelemtől, de ez szerencsére még nem történik meg. Bár lassan minden egyes kínzó lassúsággal megtett léptétől összerezzenek, és izmaim újra és újra megfeszülnek, ahogy hátrálnék, de nem tudok.
Ahogy közelebb ér, nemhogy többet látok belőle, de mivel lassan kitakarja a fényt, egyre kevesebbet. Arcára és testére árnyék vetül hátulról, viszont legalább tisztába jövök azzal, hogy mennyivel nagyobb és valószínűleg erősebb is nálam.
Semmi esélyem.
És aztán halálosan unott hangon, mintha az egész mit se számítana, elém löki a nevét.
Lestrange.
Benne volt az újságokban. Felmentették. Vagyis nem rossz ember. Ugye...?
Miért hőkölök hátra mégis?
Már megint a kérdéssel zaklat... Miféle kérdés?!
- Eltévedtem - vágom rá túl gyorsan és túl vékonyka hangon. Szent ég, képtelen vagyok a szemébe nézni. Olyan hidegek, mintha halott lenne. Képtelen vagyok állni a pillantását, helyette inkább a nyakára és a vállára szegezem tekintetem. Néha elpillantok a háta mögé, néha a padlóra, néha vissza az arcára.
Ez...
Nevetséges...
- Ez vajon helyes válasz? - szalad ki a számon egyik alkalommal, mikor túl sokáig van szerencsém ismét a szemeibe nézni.
Ostoba, ostoba, ostoba...

[nem]

Hátrálna ha képes lenne rá, de sajnálatos módon saját magát kergette csapádba, s pont rossz helyen állapodott meg. Csökkentek volna a túlélési esélyei? Ugyan már, hiszen ő nem olyan kegyetlen, azért a lehetőséget megadja, hogy megpróbáljon elfutni, s előtte kikeveredni valahogy a romok közül. Még se akadjon bele semmibe sem az a csinos kis láb, nem? Valóban, nem vagyok én rossz ember? nem eléggé rossz. Vagy éppenséggel fogalmazhatok úgy is, hogy már a rossz ember kategórián túl teszek.

- Szóval eltévedt? - Idegesítő lehet, ha valaki folyamatosan visszhangozza a szavakat, de a mi barátunkat ez egy cseppet sem zavarja, mi több, csak még szélesebben elmosolyodik, s még egy apró dörmögést is megenged magának, mely csak a lecsitított nevetése csupán. Szórakoztatja ez a leányzó, s életerővel tölti fel, ahogy magába szippantja a félelem pórusait, ami a másikból szinte árad. Tovább lépked a másikhoz, majd nem sokkal messzebb tőle, megállva a bárpulton, szórakozottan támaszkodik meg jobbjával, hiszen a balban még mindig ott pihen a pálca, talán figyelmeztetésképpen? Jobb, ha nem mozdul a kicsike, mert még a végén valami meggondolatlanságon kapná magát a másik.

Kerüli a pillantását, nem nehéz erre rájönnie, már az első percek után, hiszen mindenféle pontot megragad, csak ne kelljen az ő lélektükreibe pillantania, ám ha ez netalántán még is megtörténne, s sikerül a hölgyemény tekintetét, kegyetlen módon fogva tartja, s egészen addig ne is ereszti amíg? nos, kedve nem szottyan hozzá. Mintha a lány lelke mélyére akarna hatolni a kékeszöldpillantással, melyekből nem sok minden derül ki, csak a mindent elnyelő sötétség, benne a sok-sok titokkal, s rejtéllyel. A rosszfiús imidzs már csak ilyen. Nem hiába zabálja ezt mindenki.

A kérdésre lassan megingatom a fejem, ezzel jelezve, nem, ez minden volt, csak a helyes válasz nem.
- Mondja ki őszintén, csak nem szaglászott itt valami után? ? Nyílt kérdés, mintha ezzel csak azt jelezné, épp itt az ideje, hogy nyílt lapokkal játszanak. Talán ha nem hazudna, hamarabb túl lenne ezen az egészen, s nem sanyargatnák tovább? talán. Hiszen ez a szerencsétlen teremtés ennek az ismeretlen férfinek a markában van, aki lehet teljességgel abnormális, sőt, akár lehet perverz is! ? Hogy is hívják, kedves? ? -

((Mr. Bűbáj))

Ijesztő kajánsággal visszhangozza szavaim, miközben csak ott áll, mintha épp csak egy belvárosi bárban lennénk: ő a pultot támasztja, én meg csak állok az ajtóban... Ahh, az ajtó sajnos messze van innen, és ahogy a szemem sarkából látom, nem egy felborult asztal is akadályozna a gyors kirohanásban.
Nincs más hátra tehát, szembe kell néznem az előttem állóval. Nagyjából tisztában vagyok vele, hogy amint hátat fordítanék, máris megátkoznának... A Halálfalók legalábbis azt szokták, nem?
Az a baj, hogy most már meg sem fordul a fejemben, hogy az előttem álló démoni alak jót akarna nekem. Bár ez még csak a kisebbik gond. Ijesztőbb az, hogy lábaim a földbe gyökereztek, kezem nem mozdul az akaratomra, és agyam fogaskerekei is csak lomhán hajlandóak tovacsikordulni egymáson.
Egyedül a rettegés, és annak tompa ujjai maradtak hátra, melyek durván matatnak agyam kérges felszínén, főleg, mikor meglátom, nemet int a fejével. De ez vajn tényleg az lett volna? Vagy megint csak a lángok pislognak?
- Nem vagyok firkász - vágom rá a pimasz meggyanúsításra válaszul, mely szerint bármi után is "szaglásznék". Bár eszembe jut, mi van, ha olvas a fejemben? Ha pedig már mindent tud, helyzetemen csak rontok azzal, ha tovább hazudozom neki. De erre nem látok sok esélyt. Ismét kerülni kezdem a pillantását. Nem olvashat a fejemben, ha nem nézek a szemébe. Nem és nem!
Mégis... Újra és újra... Kikényszeríti, hogy az arcába nézzek.
- Alicenak - válaszolok. A szavak egyre és egyre könnyebben peregnek ki a hidegtől és a félelemtől remegő ajkaimon. - A nevem Alice Ayres.
Hiba volt lesütni a szemem, mikor kimondtam a teljes, hamis nevet. Immár korrigálhatatlan hiba.
Jobb kezem, mely eddig görcsösen markolászta a kabátom gallérját és a felső csatokat, kezd elernyedni. Lassan leeresztem a kezem, és ha nem szólnak rám, a zsebembe dugom azt.
Ott a pálcám.
Talán... merítek egy kis bátorságot abból, hogy a kezemben tudom majd...

[nyomós]

A kérdésre adott válasz meglepően gyorsan érkezik, mintha mihamarabb szeretné ezt a lehetőséget kizárni, hogy a férfi fejében még véletlenül se fonódjon tovább a felvetett szál. Még a végén a túlzottan is nyugodtan tűnő ember haragja fellángolna, s meggondolatlanul cselekedne, ám Rodolphusnak még nem keringenek ehhez hasonlatos gondolatok koponyája mélyén. Ám a szemek gyanakvóan összeszűkülnek, s marnak bele a leányzó ártatlan tekintetében, melyben ott kavarog a félelem s a rettegés. Olyan, mintha leheletnyi módon kutatna a másik fejében, hogy az szinte észre sem veszi, csak a vizslató szemekből látja, de? Korántsem így állnak a dolgok, hiszen bár érdekelné, mi is járhat a másik szöszke fejében, egyelőre hagyja a cselekményt kibontakozni. Mintha csak játszana, akár a macska az egérrel.

Lehet, hogy a lányt nem előételnek szánja, hanem inkább főfogásnak? Nem rezzen egy arcvonás sem, s a szemek sem csillannak, mintha? lehet, hogy ez az ember nem pislog?
- Ha valóban nem firkász, biztos van rá nyomós oka itt tartózkodni. ? Állapítja meg szórakozottan. Elfordítja a fejét jobbra egy lustának tűnő mozdulattal, majd egy apró erőteljesebb mozdulat, s egy tipikus hang, mely oly halk hogy szinte elenyésző, de ebben a csendben még is eljuthatott akár a másikhoz is. Egy kellemes mosoly fut át ajkain, mintha csak a nyaka kiroppantása lett volna az, mi még hiányzott a teljes összkomfortérzethez. ? S ezt meg is osztja velem IGAZ? ? Az eddigi nyugodt, szinte már mézes mázos hangvitelhez képest ez a kérdés felért egy pofonnal. Éppen csak megemelve a hangját, tette fel erőteljesebben a kérdést, mintha ezzel nyomatékot akart volna adni. Jobb, ha a lány nem kerülgeti a forró kását.

Feljebb kúszik az egyik szemöldök, s húzódik újra mosolyra a vékony ajakpár, mintha hitetlenkedve fogadná a kapott választ. Lehet túl sok volt a gondolkozási idő a válasz megadása előtt? A szempárról kúszott le a pillantása a női ajkaira, s onnan le a lassan elernyedő kezecskére. Ellökve magát a bárpulttól lépett közelebb, szinte már fenyegetően, egyenes tartással, a másik fölé magasodva.
- Kedves Alice? - Emelkedik a kéz, míg a másik még mindig maga mellett lóg, a pálcát tartva. Nem fáradozik olyannal, hogy a fekete bőrkesztyűt levegye, úgy érinti meg az arcát. Talán saját magát húzza azzal, hogy ezzel az érintéssel még sem érezheti a leányzó bőrét? ? Maga miért fél tőlem? -

Természetesen tudja a választ, de még is megkérdezi, hiszen miért ne? S a behajlított mutatóujját a lány arcán hagyva, úgy várja a választ. Nem úgy tűnik, mintha akarna, egy tapodtat is mozdulni. Az persze, hogy nem tett említést a pálcáról nem jelenti azt, hogy nem vette észre sőt? mintha újra csak megingatná a fejét. Vajon mit jelenthet ez?

~ Démonbácsi ~

Olyan érzésem van, mintha egy ínycsiklandó falat lennék, és csak az lenne a kérdés, mikor akar bekapni. Akármikor megteheti, én még csak meg se tudnám állítani. Bár lehet, hogy a rettegés erőt adna az utolsó pillanatban, de te jó ég, ez eddig se működött. Változatlanul remeg a lábam, bár összerezenek és megugrom, mikor felemelei a hangját. Mintha megütött volna egy vizes lepedővel, pedig hozzám se ért.
Olyan érzésem van, mint mindig, mikor anyám gyerekkoromban terrorizált minket. Csak állt előttünk, hatalmas, véreres szemekkel, ütésre emelt kézzel, mi pedig túl kicsik voltunk ahhoz, hogy bármit is tegyünk. Tehetetlen vagyok.
Magyarázat, magyarázat, magyarázat... Ajkam nyílik, mintha csak bitosítani akarnám róla a férfit, hogy máris, mindjárt megkapja a választ amit hallani akar, csak épp nem találom a szavakt... De az igazság az, hogy magukat a gondolatokat sem találom. Nyomós érv, nyomós érv...
Szedd már össze magad, Ruby!
Istenem, közeledik! Beleremegek, de sajnos nem jó értelemben. Elém áll, orromba drága dohány édeskés illata hatol, mindezt azonban fel sem fogom. Csak egy sötét és kútmély szempárat látok, mely valami hipnotikus erővel eléri, hogy ne süssem le a szemem, pedig normális esetben képtelen lennék állni a pillantást, ó igen... Gyenge és gyáva vagyok, de legalább tisztában vagyok ezzel.
Minek kellett eljönnöm egyáltalán otthonról?! Mindjárt sírva fakadok, mint valami kislány...
Egy miliméternyit hátrahúzódom, bár tudom, felesleges az ellenállás. Hideg, idegen, állatias szagú bőr érinti meg az arcom, mely most nyilván kipirult a félelemtől. Megrezzenek. Annyira bántó az érintése, hogy szinte fáj. Egy pillanatig még képes vagyok mozdulatlanul, bár reszketve tűrni, egy másodpercig még képes vagyok magamban tartani a levegőt, aztán pislognom kell - és ahogy elvesztem a rövid farkasszem-párbajt, hirtelen jogot is formálok arra, hogy mint egy kósza legyet, elhessintsem a zavaró kezet az arcomról: odakapok, és megpróbálom ellökni azt.
Hogy miért félek?!
Most ezt komolyan kérdezi?
- Könyörgöm, csináljon velem, amit akar, csak essünk már túl rajta végre...
Ezt kimondtam? Nem tudom. Vissza kell tartanom a könnyeket. Oda se merek nézni.
Egy nálam erősebb akaratú vagy bátrabb személy nyilván belement volna a játékba. Egy nálam rátermettebb ember nyilván tudná, mit kell tenni egy ilyen szituációban. Egy nálam tapasztaltabb és merészebb boszorkány most elegánsan kivágta volna magát a helyzetből, de én nem vagyok erre képes. Igaza van apámnak abban, hogy félt. Van is oka rá. Tessék, itt állok egy fekete ruhába öltözött eszelős előtt és teljesen leblokkolok, ilyen niiincs...
Mint egy megrettent kis nyúl, összerezzenve várom, hogy megüssenek, megátkozzanak, vagy egyszerűen csak megöljenek. Meg is érdemelném...!
Ezt elszúrtad, Ruby.

[akarja.]

Remeg, s remeg, majd meg is rezzen, mint egy édes kis hangszer, mely azért kiabál, hogy játszanak rajta. Szegény, kicsi, elhagyatott hangszer, hát nem is kell olyan sokáig rimánkodnia már.. Milyen bájos, hogy el akarja hessenteni a férfi hatalmas kezét, mire az megragadja a lány csuklóját, bár korántsem úgy, hogy az fájjon. Csak egy határozott szorítás a vékony csuklón, s ha esetlegesen a másik kesztyűt visel, akkor azt ráérős mozdulattal húzza le róla, minden egyes ujjhegynél meghúzva az anyagot, majd az egészet lehámozva az édes kis kacsóról, s mind e közben egy pillanatra sem eresztve a másik pillantását. Mintha a világos szempár a fiatal nő veséjéig hatolna, s kíméletlen módon vájkálna benne, hogy az szinte már fizikai fájdalommal jár! Netán olvasna a másik fejében? Emlékképeket kutatna, tudásra szomjazva keresné a használható információkat? Ugyan, épp elég szórakoztató a játék már most is, mint hogy ilyenekkel tegye még emlékezetesebbé a másik számára. Egyszerűen csak látni akar.. mindent látni akar, amit a másik érez, s ahogyan az nem csak az arcán tükröződik, hanem még tisztábban kiolvashatók a lélektükrökből. Tiszta, ártatlan lélek..

A szavakra nem reagál semmit, csak még karakteresebbé válik a mosoly az arcán, ahogy egy halk hümmentés hagyja el az ajkait. Nevethetnékje támadt, s igen, tetszik neki az, hogy a frissen megismert leányzó most hirtelenjében megtalálta a nyelvét, s csicseregve adja tudtára, hogy bármit tehet.. No nem mintha eddig nem lett volna ezzel a helyzetelőnyével igen csak tisztában. Immáron nem a csuklót tartja meg erősen, hanem tenyerébe csusszan a kéz, s enyhén meghajolva, felfelé fordítva a hófehér, puha kézfejet, lehel rá egy alig érezhető csókot, mind ezt az illendőség kedvéért, s mert épp ehhez szottyant kedve.
- Hová ez a nagy sietség? Hiszen annyi időnk van még, az éjszaka olyan hihetetlenül hosszú. Vagy Ön nem így gondolja, kedvesem? ? Halk dörmögés, miközben még mindig a másik kezét fogja, s engedi le a kezét, de a könnyű kis kacsót továbbra is fogságban tartja. Megengedi magának azt a pofátlanságot, hogy még közelebb lépjen, s a másik, még szabadon lévő kezével, melyben csak a pálcát tartja, ami szinte a semmiből került elő, nyúl a lány álla alá, s emeli meg a fejét, hogy ezzel kényszerítse azt, hogy a szemébe nézzen.

- Hány férfit sikerült már megbolondítania ezzel az angyali arccal? ? Érdeklődik, miközben elkalandozik a lány vonásain. Annyira bájos, annyira ártatlan, olyan kis törékeny, vajon milyen lehet a bőrét érinteni? Érezni akarja, érinteni akarja, ízlelni akarja? akarja. Keze lejjebb csúszik, a másik nyakára, s az ujjaival pont úgy tartja meg, hogy a másiknak esze ágában se legyen mocorogni. Hiszen pontosan érzi, miként simul neki a csinos kis torok a kesztyű bőréhez. Lassan dönti oldalra a másik fejét, miközben közelebb hajol, s orra hegyét érinti a bőréhez. Halk szusszanás, ahogy egy rövid kis távon végighúzza, majd egy csókot lehel a puha arcbőrre, aztán még egyet, s utána még egyet, de az már a másik ajkainak szegletébe, hiszen folyamatosan halad a lány szájához. Talán arra is képes lenne, hogy akarata ellenére megcsókolja?
- Nyugodjon meg Alice, nem fogom bántani.. Sosem volt ínyemre az, ha egy nő veszettül kalimpált alattam? - Hát ezzel aztán biztos nem nyugtatta meg.

[akarom]

Kezem felakad az övében. Mozdulatom, gyenge, csírázó kis akaratom, az egész csak egy ócska és buta próbálkozássá sorvad. Most már nemcsak a tekintetével rángat úgy, mintha marionettbábu lennék, hanem akár ténylegesen is megtehetné. Milyen erős... Úgy tartja a csuklóm, mintha tökéletesen biztos lenne a dolgában. Alig ér hozzám, nekem mégsem fordul meg a fejemben, hogy elrántsam a kezem. Nem, képtelenség, már csak azért is, mert szinte érzem, hogy abban a pillanatban biztos, hogy kettéroppantaná az ízületet. Gondolkodás nélkül. Ezt a furcsa bénultságot viszont azzal magyarázom magamnak, hogy nyilván annyira rettegek, hogy moccanni se merek, ez azonban sajnálatos módon nem igaz...
A félelem és a kétségbeesés mellett valami más is elegyedik bennem, amit egyelőre nem tudok, vagy csak nem akarok felismerni és megnevezni. Képtelen vagyok elfordítani a tekintetem a szemeiről, hiába tudom, hogy minden egyes másodperccel csak mélyebbre zuhanok valami képzeletbeli szakadékban. Minden sajgó és szapora szívdobbanással jobban elveszek, úrrá lesz rajtam a teljes megadás. Hisz ki lenne az az elvetemült, vakmerő őrült, aki dacolni merne ezzel a férfival? Kiben van annyi erő, hogy visszautasítsa az akaratát? Én képtelen vagyok rá. Képtelen. Mintha a pillantása kiszipolyozná belőlem az ellenállás minden apró szikráját, megbilincsel és mindezt egyetlen érintéssel, egyetlen tekintettel. Olyan vagyok a kezei közt, mint egy szánalmas nyúl, aki csak arra vár, hogy megnyúzzák. És rádöbbenek, nem kellett volna azt mondanom, amit, nevetségessé és ha ez lehetséges, csak még kiszolgáltatottabbá tettem magam ezzel a kifakadással. Ám ez szemmel láthatóan szórakoztatja. Kinevet. Megaláz. Játszik velem. És én nem tudok tenni ellene semmit. Úgy érzem magam, mint egy helyes csésze créme brulée.
Megfordítja a kezem és megcsókolja; vértelen, hideg ajkának érintése nyers kontrasztot alkot azzal, hogy eddig csak a kesztyű bőrén keresztül ért hozzám. Szavai akár egy sármőréi, aki csak meg akarja hódítani az estély legszebb elsőbálozó szűzét: mintegy mézédes, lassan ölő méreg. Pokoli borzongás cikázik át rajtam, az ajkam megremeg. Mondanom kellene valamit: igen, ez izgat most a leginkább. Nehogy ostobának tűnjek előtte...
Közelebb lép, alig érek fel a válláig. Majdhogynem hozzám simul, én pedig érzem, hogy a folyamat, mely az imént elindult azzal, hogy olyan hosszan és olyan mélyen nézett a szemembe, majd kezet csókolt, most pedig ellentmondást nem tűrően emeli fel az állam... Minden mozdulata, minden szava, hangjának mézédesen zengő baritonja arra késztet, hogy teljesen zavarba jöjjek. Hozám még nem ért így férfi. Tudom, érzem, hogy az arcom kipirul az izgalomtól. Ez is egyike azon kislányos tulajdonságaimnak, melyeket nem tudok takargatni, hiába lettem már időközben felnőtt nő.
Hátrafeszíti a nyakam, ami úgy hajlik a keze alatt, mintha valami groteszk műalkotás lennék élő húsból. És ismét nem tehetek mást, minthogy belenézzek azokba a rettenetesen furcsa és hideg szemekbe, melyek pillantásától úgy érzem, ostoba és naiv kis világom perceken belül összeomolhat, akár a kártyavár. Nem is tudom, mennyire jogos a félelmem. Teljesen megalapozottan rettegek attól, hogy pillanatokon belül mélységesen nagyot csalódhatok majd abban, akinek eddig hittem magam. Egyelőre azonban csak naivan és értetlenül nézek rá. Miféle angyali arcról beszél? Legszívesebben sikítanék. Mégis mi a fenét lát bennem? Bókol nekem. Hihetetlen, de az Ő szájából a szavak sokkal hihetőbbek, mint bárki máséból egész eddigi életemben. Látok valamit a szemében, amit eddig még soha senkiében nem láttam, ha rám nézett.
Vágyat.
Lángolni kezdek. Csak ekkor jut el a tudatomig, hogy úgy ki vagyok feszítve, hogy akárhol és akárhogyan hozzám érhetne, én még csak nem is látnám a mozdulatot. Hiába fogja a torkomat, ebben a pillanatban a rettegés helyett már csupán a helyzet veszélyességének az izgalmát érzem.
Forró lehellet a nyakam finom bőrén. Mindenem beleborzong, ám most jó értelemben. Lehunyom a szemem, bár ez a lehető legrosszabb, amit tehetek... A túlélési ösztönt mégis felváltja valami más. A sóvárgás az után, amit még soha nem kaptam meg senkitől. A hihetetlen éhség arra, hogy végre megtapasztaljam, milyen a szenvedély. Rájövök, hogy ez a rettenetes és roppant férfias erő, ami Belőle árad, kezdettől fogva úgy vonzott magához, mint egy óriási mágnes, és ez törte meg az ellenállásomat is olyan hamar.
Egy. A szívem olyan hevesen és olyan szaporán ver, hogy attól félek, megérzi. Mikor esett ki a pálcám az ujjaim közül?
Kettő. Mélyen belélegzem a forró levegőt, de képtelen vagyok mozdulni. Egek, miért érzem azt, hogy remeg a térdem? És mikor kezdtem el felemelni szabad kezem, hogy ösztönösen hozzáérhessek?
Három...
Kipattannak a szemeim, miközben olyan érzésem van, mintha valami felrobbant volna a hasamban. Kezem fogalmam sincs, mikor simult rá a szilaj mellkasra. Érzem a bőrének az illatát, a szája ízét ajkam szegletében. Úgy szomjazom arra, hogy befejezze, amit elkezdett, mint még soha semmire életemben, közben pedig majd' elemészt a bűntudat. Összezavar, teljesen összezavar...
Mégis mi a fenét művelek?! Megrémülök magamtól, de félek, hogy már késő. A szavai édes mételyként kúsznak az elmémbe, és már-már el is hiszem neki, hogy nem fog bántani, Neki, aki előbb lefog és kifeszít, mint egy íjat, aztán olyan érzékien csókolgat, mintha a leghívebb szeretőm lenne. Ez egyszerűen nem normális, természetellenes, és az a legrosszabb, hogy mindennek ellenére akarom.
De nem vagyok hajlandó ily módon megszégyenülni senki kedvéért. Próbálok ellenkezni, de folyton önmagam csapdájába esem. Hisz azt mondtam, azt tesz velem, amit akar. A testem pedig azt mondja, még.  Egyedül a csorba kis büszkeségem megmaradt morzsácskája sikoltozza és üvölti azt a fejemben, hogy "ne, ne, ne, ne, nem, nem, nem, ne". Vergődni kezdek a kezei közt, tenyerem nekifeszül a mellkasának, már ha hagyta egyáltalán, hogy ott maradjon. Próbálom elfordítani a fejem és szorosan becsukni a szemeim, hogy ne lássam azt a két hipnotikus erejű, ragyogó csillagot, melyek mégis olyan feketék, mint a legsötétebb éjszaka. Próbálom forgatni a kezem ujjai bilincsében, bármit, csak kimozdulhassak ebből a rémes és borzongatóan fülledt zsibbadtságból.

Hmh..! Az eltévedt madárka úgy tűnik menedékre lelt az erős karok között, hiszen megadóan ernyed el, s hagyja, valóban hagyja, hogy Rodolphus azt tegyen vele, amit csak akar.
Ha tudná, mit meg nem tennék magával.. De nem. Valahol a leharcolt, s megüszkösödött lelkének mélyén mely cafatokban lóg le a semmibe tudja, hogy nem teheti meg. Egyszerűen nem veheti el csak úgy azt, amit akar, hiszen ez a madárka akár a lánya is lehetne. Ám mikor akadályozta meg egy ilyen aprócska tényező valaha is a férfit? Soha. Látja, miként pirosodik ki a sápadt arc, ezzel egészségesebbé téve az összbenyomást, s kívánatosabbá válik egyúttal a hamvas bőr. Megérzi a széles mellkasra tévedő kis kacsót, s elégedett mosolyba rándulnak ajkai. Nem is veszi észre, milyen édesen reagál a férfi érintéseire, s ezzel csak felszítva Lestrangeben a lappangó tüzet. Levetkőztetné, érinteni akarja, s csókolni, kicsikarni belőle az édes, sikolyokat, melyek szebbek a szirének csábító énekénél is! Látni akarja, hogyan pirul ki még inkább, s hogyan reszket meg egésztestében a selyemágynemű redői között. Ott akarja érinteni, ahol talán még sosem járt senki.. Bár kitudja, lehet csak ennyire jó színésznő? Eljátssza az érintetlen virág képét, ezzel pedig egyenesen az őrületbe kergeti. A fenébe is, akarja! Cccssss.. nyugalom.

A finom illat egészen elködösíti az agyát, s már egészen közel jár a lány ajkaihoz, amikor egyszerűen csak szertefoszlik minden! A meglepettség apró szikrája nyíllal belé, amint felfogja, hogy a frissen becserkészett madárka ellenkezik. Pedig eddig olyan engedelmesen viselkedett.. Na nem! Nem hagyja, hogy csak úgy kicsusszannak az ujjai közül!
- Maradj veszteg! - Dörren rá, elfeledve az illem s etikett szabályait, s egyenesen letegezi a nála jóval fiatalabb Alicet ellent mond az eddigi udvarias formának. Úgy tűnik nem viccel, amikor ezeket a szavakat kimondja, hiszen erősen tartja a csuklót, a másikkal pedig átkarolja a derekát, s könnyedén a saját testéhet szögezi a másikat. Fejét lesunyva a lány nyakába fúrja, forró lehelete végigborzolja a hófehér bőrt. - Maradj veszteg.. s akkor nem esik bántódásod. -
Ezt már jóval kedvesebben teszi hozzá, s amint engedelmeskednek, úgy szusszan egyet s megemelve a fejét s ajkait puhán a másik nyakára ragasztja, onnan halad felfelé, egész a csinos kis fül alá, s nem egy ízben a férfi, forró nyelvét is éreztetni engedte.

- Érzem, hogy te is élvezed kicsi Alice. - Dörmögi halkan a másik fülébe élvezkedőn, keze pedig megindult mindeközben a háton, végighaladva a gerinc egyenes élén, megtapadva az apró tarkón. Rodolphus kiegyenesedik, hogy a lány szemeibe nézhessen. - Nézz rám. -
Ha kell, kényszeríti is arra, hogy a szavai engedelmességre találjanak, s újra mélyen a másik szemeibe nézhessen.
- Kis madárkám.. - Érinti orrát a másik orrához, de a tekintetét még így, egészen közelről sem reszti. - Csókolj meg úgy, hogy érezzem, mennyire kívánsz.. S akkor szabadon távozhatsz. -

   

Azonnal megdermedek, ahogy rám ripakodik. Ennyi volt az életösztön. Halálra rémít ez a férfi, legszívesebben sírnék, legszívesebben a lábaihoz borulnék, és úgy zokognék, mint egy ötéves, és képtelen lennék abbahagyni. Lehet, hogy sírok. Igen, ez a jéghidegnek tűnő könnycsepp üveggolyóként pereg végig arcomon.
Ne bánts. Könyörgöm, ne bánts.
S ezután újra gyengéd velem, én pedig újra elhiszem neki, hogy nem fog nekem ártani. Szinte belesimulok az ölelésébe, ígérem, nem ellenkezem, csak ne bántson. Gyenge vagyok, gyenge és gyáva. És gyarló. És esendő.
És egek, olyan rettenetesen naiv.
Én magam jövök zavarba, mikor Alice-nak szólít, egy pillanatig nem értem, miért. Összekeverne valakiel? Majdnem megsértődöm, pedig ki vagyok én, hogy gyér büszkeségemet felhánytorgassam neki, ugyan miért figyelne oda rám? Csak egy selejtezendő kis rongybaba vagyok a szemében, de amíg így ér hozzám és így csókol, addig nem bánom.
Mi a fene ütött belém?
Olyan vagyok, mintha semmi másra nem vágynék, csakis a kéjre. Ez milyen szánalmas...
Az vagyok. Tudom, hogy az vagyok, de ő legalább ezekben a percekben nem úgy kezel.
Vagyok neki valaki.
Rám parancsol, de én nem akarom kinyitni a szemem. Igazából nem is merem. Olyan jó a valóságtól messze lebegni, valami feneketlen sötét mélységben, idelent, a karjaiban, és azt képzelni, hogy ez én vagyok csak azért, mert most jó.
Holnap undorodni fogok magamtól.
Újra rám szól, én pedig képtelen vagyok mást tenni, minthogy felnyissam szemhéjaimat. Hatalmas, tág pupillákkal nézek rá, de ismét meglepődöm a belőle áradó erőszakosságtól. És megijedek.
És rájövök, hogy félek.
Azt kéri, hogy megcsókoljam, de én... képtelen vagyok erre.
Mi? ez a férfi bármit is kér tőlem?
Nem, nem, nem. Az a legnagyobb baj, hogy nem undorodom tőle, sőt. Inkább magamtól. De félek megtenni, így nem mozdulok, képtelen vagyok mozdulni. Ha ez egy olyan szituáció lenne, amilyenről mindig is igazán álmodtam, ha Lestrange valóban a kedvesem lenne, most a nyakához bújnék és bocsánatot kérnék, de nem szabad összetévesztenem a valóságot a vágyaimmal.
Milyen buta és naiv is vagyok...
Becsukom eddig enyhén nyitva tartott szám, és nyelek egyet, talán épp erőt gyűjtök ahhoz, hogy kiálljam saját elutasításomat. Nem, én nem vagyok egy olyan nő. Sose tudtam használni a testemet, még egy ilyen helyzetben is csak ügyetlenül állok előtte, és nem, nem, még a szabadulásom érdekében sem vagyok rá képes.
- Nem... Nem bírom megtenni - rebegem, fogalmam sincs, hol találva meg a hangom. Most csalódott lesz. Vagy dühös. És jogosan, hisz én tehetek erről a helyzetről, miért nem ellenkeztem már hamarabb? 
- Engedj el, kérlek - teszem hozzá nyüszögve és gyáván.
Tényleg könyörgök neki?...