Konyha

A konyha bejáratát egy gyümölcsöstálat ábrázoló festmény takarja. A Nagyterem alatt található, és pontosan úgy is néz ki, eltekintve persze attól, hogy a konyhában házimanók dolgoznak. Itt készülnek az ételek, melyeket az étkezések alkalmával a manók felküldenek a helyiség egy emelettel följebb lévő másába. A diákoknak elvileg tilos ide lejönniük, ám néha akad egy-egy tanuló, aki olyankor éhezik meg, mikor épp nincs étkezés a nagyteremben, és lejön ide. A manók persze örömmel kiszolgálnak mindenkit, nekik ez öröm. Azonban ha egyszer egy tanár fülön csíp itt valakit, az komoly büntetésre számíthat.

[Engedj közelebb]

Engedj közelebb



Hana Tachibana
2000. szeptember

Olyan rossz, hogy annyira közel és mégis olyan távol vagyunk Hanával. A diákok előtt nem igazán szeretem kimutatni az érzéseim, szeretem, ha az iskolában inkább hidegvérűnek tartanak, és iskolán kívül vagyok az a jófej tanbá, akinek szeretnék tűnni. De Hana mindent felborított, és olyan nehéz néha nem mellé ülni a tanári asztalnál, odasúgni szép szavakat a fülébe és megfogni a kezét.
Pedig annyira óvatos vagyok, mégis sikerült útjára indítani egy pletykát. A diákok nem vakok, ezt már megtanulhattam volna. Ha máson nem, akkor saját magamon. Én se voltam vak annak idején, szóval úgy gondolom, hogy most elég sok minden fog múlni ezen a találkozón. Olyan jókat beszélgettünk augusztusban az ételeken, hogy úgy döntöttem, elszöktetem őt a konyhába és csapunk egy görbe délutánt egyik szombaton.
Már jó időben adtam egy listát a házimanóknak, hogy milyen alapanyagokat szerezzenek be, és a délelőtt folyamán sütöttem is otthon egy keveset. Egy különlegességet, amit Hollandiában tanultam meg elkészíteni. Azt nem tudom, hogy ott őshonos sütemény-e, de az biztos, hogy az almatortát mindenhol szeretik. Nálunk is. Szóval miután sikerül megmentenem a hopp portól a süteményt egy cseles trükkel, a szobámból egyenesen a konyhába megyek. Még van időm az érkezéséig, szóval magamra kapok egy kötényt, és elkezdem előkészíteni a dolgokat.
Reménykedem benne, hogy a diákok nem akarnak majd ezen a délutánon betérni a konyhába. Sokan szerintem nem is tudják, hogy hol lehet bejönni, de az a kevés is elég lesz. Előkészítem az italt is, egy finom bort az almatortához. Majd egy másik finomságot a pásztorpitéhez.
- Köszönöm a segítségetek – fordulok a házimanókhoz. – Innentől elboldogulok majd.
Behűtöm a borokat, majd lassan előkészítek mindent. Közben dalolászok és éneklek. Talán kicsit táncolok és gitározok is a levegőben egy fakanállal, így nem veszem észre, mikor Hana megérkezik. Kicsit meglep, és szó szerint megfagyok a mozdulatban. Szerintem fülig vörösödöm. Nem is néztem, hogy mennyi az idő.
- Már megjöttél? – kérdezem kínomban elég modortalanul, hiszen nem maradtunk a tegeződésnél még.
Odamegyek hozzá, és elveszem tőle, ha van nála valami, majd beljebb kísérem a konyhában. Nem tudom volt-e már itt, de szerintem a konyhát nem kell neki úgy általánosságban bemutatni. Neki is biztos van konyhája, a különbség annyi, hogy ez itt a Nagyterem mását is tartalmazza már, ha az asztalokat nézzük.
- Voltál már itt valaha?
Nem tudom, hogy diákként például bejött-e ide. Tudta-e, hogy hol van. Annyi mindent tudnék mesélni neki a Roxfortról, de elsősorban róla szeretnék minél több mindent megtudni. A családjáról, a terveiről, a múltjáról és legfőképp a jelenjéről.

[Willow-san2000. 09. szombatongaku]

lépsek. feléd vezetnek?
dressu

Willow-san
2000. 09. szombat
ongaku

Furcsa helyzet volt, és teljesen össze voltam zavarodva egész hónapban. Néha, néha csak elkaptuk egymást, egy kis időre, ami elég volt ahhoz, hogy teljesen összezavarodjak, és vagy megfordultam rettentő faragatlan módon, mintha másfelé sietnék, vagy pedig csak hebegtem, habogtam előtte. Sok volt ez a rengeteg érzelem nekem. Egyszerre féltem és egyszerre akartam közeledni, közel engedni magamhoz. Nyár végén valahogy sokkal egyszerűbben ment, de belezavarodtam ebbe az egészbe. Pedig ismerte a felbukkanó érzést a szívem mélyéről, de mégis igyekeztem teljességgel elfolytani, mert ösztönösen, fájdalmasan kányszerítettem magam arra, hogy vigyázzak. Hogy ne legyek felelőtlen. Lehet az egész félelmem alaptalan, hiszen Esmé-sannak a rokona, de mégis a félelem már belémrögzült ösztönös tartózkodásra kényszerített és kényszerít most is. De nem eléggé, ugyanis csak nem tudtam ennek a közös sütögetésnek ellenállni. Szerettem enni. És magamat sem tudom becsapni vele, de szerettem volna jobban és jobban megismerni Willow-sant.
Kicsit tétováztam mit vegyek fel, nem akartam túlságosan kiöltözni, de közben mindig is szerettem kihangsúlyozni a nőiességemet, ami talán az egyetlen fegyverem volt. Törkékenynek látszó, de megközelíthetetlen páncéllá kovácsoltam magamat, hogy ha kell, legyek bátor megvédeni magamat. Olyan nagyon berögzült ez a szokás, hogy észre se vettem, mennyire megváltozott a laza, láncos, bőrkarkötős, bakancsos énem.
Ahogy elhaladoka házam környékén megmosolyogom a régi emlékeket, amiket ott töltöttem a töbiekkel abban a barátságos kuckóban megannyi zölddel és kellemesen sárga-barna meleg színekkel körülvéve. De mindezek ellenére még sosem jártam a konyhában, mindig elkerülte a figyelmemet. Így hát gondolkodás nélkül benyitok, mire a lehető legaranyosabb és legzavarba ejtőbb látvány.
Willow-san táncol és énekel háttal nekem, mire csak kissé elpirulva, némán és csodálkozó tekintettem figyelem, mert félek, ha nem nézem tovább és megzavarom, elillan ez a kedves pillanat, és én minden idegszálammal azon vagyok, hogy jól belevéssem ezt a kezdves emléket. De nem tart sokáig, megfirdul és a tekintetem találkozik az övével, mire zavartan félre pillantok.
- Már megjöttél? – kérdezi, én meg igyekezem összeszedni magam.
- Ühm, hai - bólintok, majd összeszedem magam, és igyekszem nem beleszédülni abba, hogy közeleb lép felém. A kezemben van némi japán édesség, amiket gondoltam megkóstolhatna ő is. Hirtelen meg is feledkezem róla, de aztán eszembe jut, amikor kiveszi a kezemből a japán hiraganával tarkított lila, kalapos, polipot ábrázoló zsatryot, aminek az egyik csápjánab evőpálcika van.
- Nem akartalak megzavarni, Willow-san - mondom kicsit még heves szívdobogással.
- Voltál már itt valaha?
- Iie, nem jöttem errefelé, azt hiszem jobban érdekelt az evés - teszem hozzá elgondolkodva és érdeklődve szétnézek, na meg az is érdekel, hogy milyen finomságokat készít Willow-san. - Oh, nagyon kellemes illatok szállnak - jegyze meg és Willow-sanra mosolygok. - Segítsek valamiben? Bár nem nagyon értek az európai ételekhez, de igyekszem nem teher lenni - bólintok hozzá elszántan. - Mellesleg te, Willow-san sokat jártál a konyhába? - kérdezem kíváncsian, mert szeretem hallgatni, ahogy az emberek mesélnek.

[Engedj közelebb]

Engedj közelebb



Hana Tachibana
2000. szeptember

Annyira akarom, hogy ez a vacsi jól sikerüljön. Úgy érzem, habár lassan haladunk, Hana az a nő, akire mindig is vártam. Talán a sok rohanás és utazás után ideje lesz megállnom picit. Vagy legalábbis magam mellé csapni egy útitársat, aki segít abban, ha nagyon meg kéne állni egy kis pihenőre. Vagy akár egy hosszabbra is.
A kedvem pont ezért nagyon is feldobódik, mire eljutok odáig, hogy elkezdjem a vacsorát. Szerencsére minden hozzávaló meg van, nem kell különösebben tartani attól, hogy kifogyok valamiből. Dúdolgatok és közben lejtek is néhány tánclépést. Nem igazán megy, zenélni jobban szeretek és tudok is, de néha ez is kell. Mikor meglátom az ajtóban állni, rögtön zavarba jövök. Nem akartam, hogy lássa a botladozásom. Most tuti leromboltam nála néhány álomképet magamról.
Odamegyek hozzá és megölelem. Közben kérdésemmel próbálom leplezni a zavaromat. Merlinre, korábban soha nem érdekelt, hogy milyennek látnak, most meg aggódok a diákok miatt és legfőképp aggódok Hana miatt.
- Nem zavarsz, ne aggódj ez miatt. Csak kicsit későbbre számítottam rád. Vagyis, kicsit jobban elment az idő az előkészületekkel, mint gondoltam.
Közelebb vezetem őt a legelső asztalhoz, ami pont ott van, ahol mi is eszünk egy emelettel feljebb. Érdekes így látni ezt a helyiséget, ami a tökéletes másolata a Nagyteremnek. Persze, meg lehet szokni, csak furcsa, ha ritkán jár ide az ember vagy az ember lánya.
Nem lep meg, hogy nem járatos ebben a helyiségben. Szerintem a tanárok jórésze azt sem tudja, hogy hol van a konyha. Vagy, ha tudja is, akkor sem volt még itt. Bezzeg a diákok. A többségük biztos vagyok benne, hogy legalább egyszer volt már itt.
- Köszönöm. Még van bőven teendő, de az igaz, hogy néhány dologgal már elkészültem.
Adok neki egy kötényt, és odavezetem a tanári asztal és a konyhapult közé. Ott már minden, amire még szükségünk lehet. Kíváncsi vagyok milyen lesz majd együtt főzni, ezért megkérem, hogy vágja fel a póréhagymát és a krumplit.
- Én? – kérdezek vissza, majd elmosolyodok. – Rengeteget. Már diákként is törzsvendég voltam itt, de tanáréként szinte állandóan itt vagyok. Szeretek főzni, és szeretem azt enni, amit megfőzök. Sok új receptet próbálok ki, sok régit tökéletesítek. Meg aztán innen volt a legjobb szemmel tartani azt az alagutat, ami Roxmortsba vezet. Vagy hát vezetett, mert most már beomlott. Roxfortosként sokat jártam ki a faluba.
Megrántom a vállam, remélem kevésbé észrevehetően. Nem érdekelt már akkor sem, most meg miért búsulnék rajta? Szabadon járhatok-kelhetek. Mondjuk szerencsére ez a sok kiszökés az iskolából lehetővé tette, hogy szemmel tartsam azokat a helyeket, és ha kell akkor lebuktassak egy-egy diákot. Vagy legalábbis szemmel tartsam őket, hogy kik használják. Nyilván nem tudok mindenkit lebuktatni, és nem is akarok. Elég ha az adott időben, az adott helyen tudni fogja majd, hogy tudom a titkát.
- Nem voltam olyan jó gyerek, a lehető legtöbb helyen szegtem meg a szabályokat és állandóan kerestem az olyan lehetőségeket, amivel keresztbe tudok tenni az apámnak és a bátyáimnak.
Nem szeretek erről beszélni, de ha már azt várom el, hogy a bizalmába fogadjon és meséljen a múltjáról, akkor egyértelműen nekem is mesélnem kell.
- A családomban én vagyok a fekete bárány a mai napig. A kirekesztett és az, aki bármit csinálhat, soha nem lesz elég jó. Látod, házvezető vagyok, a Roxfort igazgatóhelyettese, és még mindig nem hallottam azt, hogy „Büszke vagyok rád, fiam.”
Leteszem a hús szeleteléséhez használt kést. Még mindig fáj ez az egész, pedig volt rá időm bőven, hogy megszokjam. Szomorúvá tesz a helyzet, pedig nem kéne. Meg kellett volna már szoknom, de ezt nem lehet. Nem lehet megszokni azt, hogy közellensége vagy a családodnak, csak akkor, ha végleg szakítasz velük.

[Willow-san2000. 09. szombatongaku]

lépsek. feléd vezetnek?
dressu

Willow-san
2000. 09. szombat
ongaku

Nem emlékszem mikor voltam ilyen nyugost egy férfi közelében, chichi-ue kivételével minidg tartottam tőlük annyira, hogy az udvarias távolsáágtartáshoz tartsam magam. De azt hiszem Willow-san jelenléte valamiért nem okozott nekem olyan stresszelést, ami miatt úgy éreztem mindig is, hogy menekülnöm kell előlük. Az egész kisugárzása teljesen más volt, és kicsit tartottam attól, hogy ez megint egy furcsa rózsaszín köd miatt van, mégis hittem benne, hogy a rózsaszín köd nem torzít annyira, mint amekkorát torzított az Ő esetében. Nagyon is hittem ebben. Még aranyosnak is találom az a táncos jelentetet, jó ilyan felszabadultnak látni őt, nem pedig a tanári illem közzé szorítva. Még elnéztem volna egy ideig, azt hiszem, de ettől kicsit zavarba jövök. Az ölelése is biztosnágos, és jól esik, így gondolkodás nélkül vissza is ölelem. Azért elnyomok magamban egy sóhajt az nem illene most ide. És az talán túl kislányos is.
- Nem zavarsz, ne aggódj ez miatt. Csak kicsit későbbre számítottam rád. Vagyis, kicsit jobban elment az idő az előkészületekkel, mint gondoltam.
- Tényleg? Yare, yare, én meg semmiképpen nem szerettem volna elkésni, talán ezért is érkeztem hamarabb - mosolygok szolídan, de ez biztos annak is köszönhető, hogy chichi-ue alaposan belém nevelte a híres japán pontosságot, és habár a japánok is emberek és szoktak késni, valahogy apám mégsem szerette volna, ha kellemetlen helyzetbe hozom magam, amikor elkések.
Egy picit csodálkozva nézelődök a konyhában, a Nagyterem tükörképe szinte teljesen, majd ha elsurran mellettem egy-egy manó, illedelmesen meghajolok és köszönök nekik, reménykedve abban, hogy nem sértődnek meg, de csak meglepett pislogásokat kapok cserébe. Közben felveszem a kötényt és elkezdem a hagyma és a krumpli felvágását. Szeretem nagyon a hagymát, ami egy hölgynek nem kellene illőnek lenni, de olyan ízletesek, hogy már most összefut a nyál a számban. Szeretek mágia nélkül sütni, főzni, úgy érzem akkor mégjobban benne van az ételben az ember szíve-lelke.
- Én? Rengeteget.
- Sugoii desuuu - mondom mosolyogva, talán kicsit el is nyútja a mondatomat, de én annyira nem is nagyon foglakoztam a konyhával, akkor jobban lefoglat az, hogy nagyokat egyek és még a főzés se izgatott annyira kamaszéveim első dőszakaiban.
- Már diákként is törzsvendég voltam itt, de tanáréként szinte állandóan itt vagyok. Szeretek főzni, és szeretem azt enni, amit megfőzök. Sok új receptet próbálok ki, sok régit tökéletesítek. Meg aztán innen volt a legjobb szemmel tartani azt az alagutat, ami Roxmortsba vezet. Vagy hát vezetett, mert most már beomlott. Roxfortosként sokat jártam ki a faluba.
- Ebben akkor nem is különbözünk annyira, Willow-san, én is imádok főzni, talán jobban, mint sütni, szeretem, ahogy összeáll a kezem alatt az étel, bár másnak főzni mindig sokkal jobb - kalandozok el a fiamhoz, amióta csak magamnak főzök, amióta a szüleimnek sem viszek semmit, kicsit lehangló lett az egész, de azért folytattam, hogy lekössem valamivel a gondolataimat. Meg jó érzés volt így is Shouta képe elé vinni egy tál rizset, vagy a kedvenc ételét. Vajon ezt Willow-san mennyire tartané rémisztőnek? - Nem is tudtam ezt sem, hogy volt ilyen út innen kifelé - mosolygok aztán ismét rá, miközben elkészülök a szeleteléssel. Szerencsére nem sült eddig el balul semmi. - Én jóformán nem is emlékszem a diákéveim nagy részére - gondolkodok el. Túlságosan lefoglalt az a bizonyos valaki, így aztán teljesen eltávlodtam mindenkitől, és csak azokat a nyálas, nyájas hazug leveleket vártam nap, mint nap. Mattaku, milyen bolond voltam. - De talán jobb is így - bólintok egyet határozottan. - Mi a következő feladat? - moslolygok rá felszabadultan.
Közben megálllok és néha csodálom a mozdilatait és teljesen elveszek abban, hogy milyen jóképű, és milyen jól állnak a kezében a konyhai eszközök, és mégis milyen férfias és milyen udvarias egyszerre. A szívem hevesebben dobogm én pedig zavartan megtörölgetem a kezemet a köténybe. Remélem ízleni fog majd neki az a pár japán édesség, amit hoztam. Csillogó szemekkel pillogok rá, mint egy szerelmes kislány, aztán összeszedem magam és közelebb lépek, hogy segítsek továbbra is, amiben kell.
- Nem voltam olyan jó gyerek, a lehető legtöbb helyen szegtem meg a szabályokat és állandóan kerestem az olyan lehetőségeket, amivel keresztbe tudok tenni az apámnak és a bátyáimnak.
Ez aztán hirtelen meglep, és még jobban zavarba jövök. Egyrészt mert váratlanul ér, más részt tudom, milyen nehezen oszt meg az ember a másikkal mély sebeket, mély érzéseket, és igazán megható, hogy ennyire hirtelen kitárulkozik előttem. Annyira, hogy elsőre nem is tudom mit mondjak. Mondjuk mégis visszafogottam kirohanás ez, mint amit én csináltam ősszel Esmé-sannak. Így egyelőre csendesen figyelek rá. Közben meg automatikusan besegítek a keze alá, hiszen van némi tapasztalatom, hogy tudjam miben lehetek a segítségére ilyenkor a konyhában. Helyet csinéláok közben neki, hogy elférjen, közelebb teszek egy két hozzávalót, ilyen apróságok.
- A családomban én vagyok a fekete bárány a mai napig. A kirekesztett és az, aki bármit csinálhat, soha nem lesz elég jó. Látod, házvezető vagyok, a Roxfort igazgatóhelyettese, és még mindig nem hallottam azt, hogy „Büszke vagyok rád, fiam.”
Nézem ahogy leteszi a kést és a szavakat keresem.
- Óh, de Willow-san, fekete báránynak lenni igazán különleges dolog. Ő csinálja a legizgalmasabb dolgokat, és talán ők a legkülönlegesebb emberek a többiek közül, csak ők se hiszik ezt el magukról - nézek rá bíztatóan, miközben mind  akét kezét megfogom és a szemébe nézek. Remélem ezzel a mondattal nem sértettem meg túlságosan. - Chichi-ue, azaz az apám is ilyen fekete bárány volt, amikor elvette haha-uet, aki egy gésa volt. Ki is tagadta a családja, de megteremtette a boldogságát. Egy fekete báránynak a legnehezebb ezt megtalálni, de ha sikerül neki, talán ő lesz a legboldogabb... - őszintén remélem nem túl klisés ez a lelkizés a részemről.  De őszintén hiszek benne, hogy a legnehezebben megszerett boldogság képes kitartani. Bár nem tudom magamnak elhiszem-e ezt. Nagyot sóhajtok.
- Nem hiszem Willow-san, hogy olyan rossz ember ember voltál... és azt sem, hogy az vagy - mosolygok rá, és ezt őszintén gondolom, bár magamat is meglepem ezzel a naiv, talán szerelmes kijelentéssel. - Én tudom milyen a gonoszság... Tudom milyen egy rossz ember, és talán minden nap a tükörben is meglátom - mondom kicsit nehezebben, de erőt gyűjtök, hiszen neki van most támaszra szükség. - Én pedig nagyon tisztellek Willow-san, még ha nem is tudok semmit a múltadról, a jelened, és ahogy jelenleg viselkedsz... Az sokkal jobban számít, mint az, hogy miket tettél régen. Bár nem lephetek otou-sanod helyébe, igazán tisztellek.

[Engedj közelebb]

Engedj közelebb



Hana Tachibana
2000. szeptember

Hát, ennyi. Most már tudja milyen gyenge ember vagyok valójában. Hogy egész életemben kompenzáltam, megfelelési kényszerrel éltem, és ez még most is meg van. Nem hiszem, hogy valaha szeretni fog még úgy, mint ahogy eddig a pillanatig tette. De nem tagadhatom le a múltam, a brit varázslóvilág kicsi, bármikor bele lehet botlani olyan emberbe, aki könnyen alád tud tenni. De remélem, ha ez egyszer tényleg be is következik, hogy valaki visszatér a Roxfortos diák múltamból, addigra Hana ismer már annyira majd, hogy tudja, megváltoztam.
- A főzés összeköt minket – mosolyodom el. – Remélem, majd más is össze fog kötni még. Persze, a Roxforton kívül – mondom, aztán hirtelen elönt a pír, mikor rájövök, hogy félreérthetően mondtam ki a szavaim.
Remélem nem gondolja úgy, hogy most azonnal megkérném a kezét. Szeretném alaposan megismerni, és szeretném, hogy ő is megismerjen engem, amennyire csak tud. Aztán, ha úgy érezzük és eljön a pillanat, amikor összekötjük az életünket, akkor boldogan térdelek majd le elé. De csak akkor, ha már mind a ketten biztosak leszünk a dolgunkban.
- A többit már meg tudom én is csinálni, köszönöm a segítséged.
Addig amíg előkészítem a húst és felteszem az olajat melegedni, kicsit mesélek a Roxfortos éveimről. Aztán persze túlságosan is elkalandozok az emlékeim útján. Talán több dolgot említek meg azok közül, amiket nem is kéne, talán még így is kevés. Érzem viszont azt, ahogy közelebb jön hozzám. Érzem a belőle áradó szeretetet. Mikor a múltamról beszélek sokkal sérülékenyebb vagyok, és ezáltal sokkal fogékonyabb is a környezetemre. Nem szeretek ilyenkor másvalaki közelében lenni.
- Az izgalmakból nem voltam hiány. Talán túlságosan is átléptem egy bizonyos határt.
A legrosszabb a fekete bárány dologban, hogy csak apámnak bizonyítottam mindazt, amit egész életemben mondogatott. Így nem is tudom miért várom el tőle, hogy majd nem fog másként gondolni rám.
- Igazán különleges a szüleinek a története.
Tényleg így gondolom, bár nem tudok sokat még a kultúráról, így nem tudom mekkora feláldozás volt ez valójában az édesapjától. Talán nagyobb is, mint amivel én valaha meg tudnék barátkozni. Leteszem a kést, az olajra nem is figyelek, valahogy eszembe se jut, hogy az hamarosan odaég, ha nem kerül bele a hagyma.
Kérdőn nézek rá, mert nem értem a megjegyzését a tükörrel kapcsolatban. Saját magára nem mondhatja, hogy milyen gonosz lehet, mert ő egy angyal, nem gonosz. Nem rossz, ha ő az, akkor én a pokolban fogok megrohadni a bűnöm miatt.
- Köszönöm, Hana, igazán jól esnek a szavaid – ölelem meg, és suttogom a fülébe. – De az én bűnöm súlyosabb annál, minthogy el lehessen tekinteni tőle. Megöltem az anyámat.
Elengedem, és ezúttal már félreteszem az edényt. Meg kell magyaráznom ezeket a szavakat. Azokat, amik ellen annyira küzdöttem, de lényegében már én magam is elhiszem. Már én is így adom át másnak az információt. Másként hogyan lehetne?
- Az édesanyám a születésemkor halt meg. – Felülök a tanári asztalra, és onnan nézek rá. - Egész pontosan belehalt a szülésbe. A családom soha nem tudta megbocsájtani nekem. A családom engem okol miatta, hiába kérdeztem, soha nem kaptam választ rá, hogy miért. Mostanra pedig már én is elhiszem, hogy ezt a bűnt nem fogom tudni jóvá tenni semmivel sem, soha.
Valójában már erőm sincs harcolni ellene. Már belefáradtam, és könnyebb elmenekülni a családom elől, mint szembenézni velük továbbra is. Vannak kivételek, Esmé is például, akik felnőve inkább saját maguknak hisznek, nem a család befolyásának, de még így is olyan messze van tőlem, nem tudom képes leszek-e valaha együtt ünnepelni velük, bármelyikükkel.
- Minden évben kétszer, a születésnapomon és karácsony körül ellátogatok a sírjához. Nekem már csak eképpen van meg az emlékeimben, mert még fényképeket se nagyon láttam róla. Pontosabban egy van róla, amit mindig magamnál hordok. Ezt elloptam még tizenegy évesen apámtól.
Jól el is vert miatta, mikor hazamentem, azokután, hogy rivallót küldött utánam az iskolába. Nagyon megalázó volt így kezdenem a Roxfortos pályafutásom.

[Willow-san2000. 09. szombatongaku]

lépsek. feléd vezetnek?
dressu

Willow-san
2000. 09. szombat
ongaku

- Ó... - akad el a szavam a furcsa kijelentésére, és talán még meg is rémülök. Annyira még nem vagyok biztos ezekben a dolgokban, hogy ilyesmiken gondolkodjam, és meglehetősen megrémiszt egyelőre a tudat, hogy hirtelen összekössem valakivel az életemet. De talán ez valami európai mondás, amit én nem értek. Azt hiszem. Minden esetre egy kicsit lefagyok, és hátrálok közelségben pár lépést, pont annyira, ahonnan majdnem elkezdtük ezt az egészet. Nagyon is érdekel Willow-san, de nem, ez nekem így túl gyors. De igyekszem összeszedni magam, és nem pánikolva elrohanni. Akkor talán még messzebb kerülnénk. És az fájdalmasabb lenne? Nem tudom. De hirtelen félni kezdek, és nem tudom, hogy ezt az ösztöneim teszik-e, vagy a józan eszem. Olyan zavaros minden. De ahogy elnézem ő mégj jobban zavarba esik, és talán tényleg ez egy olyan kétértelmű szófordulat.
Remélem sikerül azért némi erőt önteni belé, mégha talán nem is sikerül olyan jól. Persze én is félek ott van bennem egy félsz, ami mindig visszatart. Mi van, ha ő is olyan? Mi van, ha ő is úgy tartana kikötözve, mint egy rühes kutyát? Mi van ha valami nagyon rosszat rejt a mély. De mégis ott van bennem az a buta naív kislány megint. Hogy hátha nem. Hogy abból elég volt egy is a világnak. Hogy hátha... És mégis ugyan ebben az ócska körben járok minden egyes nap. És ezek a dühös gondolatok visznek el a felé, hogy megint ne lépjek ki az utcára csak akkor, ha ételt kell vennem.
- Igazán különleges a szüleinek a története - zökkent ki a gondolataimból, mire újra visszatérek hozzá a jelenbe, ahol nincsen büdös pajta, ahol nem háromnaponta kapok kenyeret. Most ez itt a konyha. És ha valaki szeret főzni az szereti megosztani másokkal is. Így Willow-san sem rossz ember... Ugye?
- Hai... chichi-ue családja egy nagy cég tulajdonosai voltak. Milliárdosok... Itt Londonban ugye. Hiroshimából jöttek át. A fekete eső után. De igen, a családja nem nézte jó szemmel, hogy az apám elvesz egy senkit. Egy gésát, akit három évesen eladtak a szülei, hogy ne haljon éhen. Chichi-ue szülei előre kiválasztották a... feleségét. Viszont haha-ue és chichi-ue nagyon szerették egymást. És chichi-uet nem érdekelte, hogy kitagadták. Nem érdekelték az elvárások. - Elmosolyodtam, mert büszke voltam rájuk, hogy képesek voltak kilépni azokból a szabályokból, amikkel én sem értettem egyet, pedig japán voltam. remélem nem zavarta, hogy közbeszúrtam ezt a kis mesét, a beszélgetésünk közepette. - Azt tette amit a szíve akart. És ő... nem sérült meg úgy mint én - csúszik ki a számon. De nem, nem hullatok könnyeket. Egy nő nem törhet össze egy férfi előtt. Nem leszek előttük gyenge. Nem mutatom meg, nekik azt az ajtót, amit látva uralni tudnak.
Figyelem csendben hogy mit csinál, és várok hogy ha szeretne még beszélni arról, ami mélyen a lelkét nyomja, akkor meghallgassam. Két hang veszekedik közben velem egyfolytában. Az egyik futásra kényszerít. A másik maradásra. De már olyan jó uralom az arcomat, olyan elvárt japánosan, hogy a belső harcaim nem tükröződnek rajta. Talán egy kicsit. De talán nekem is el kéne mondanom. Mert nem tudom milyen ember vagyok.
- Köszönöm, Hana, igazán jól esnek a szavaid - az ölelését már megint úgy viszonzom, mintha a régi naív kislány lennék újra. De én tudom a legjobban, milyen sok veszélyt rejteget. Mert ilyenkor... nem látom az arcát, miközben ölel. És ez rettenetesen elbizonytalanít. És rettenetesen félek tőle. Nem Willowtól. Hanem az öleléstől. És az arcoktól, amiket rejtegethetnek előlem. Nem is tudok mit válaszolni erre, csak igyekszem szeretetteljesen megölelni. És ezzel magamat is nyugtatni. Hogy minden rendben. Hátha...
– De az én bűnöm súlyosabb annál, minthogy el lehessen tekinteni tőle. Megöltem az anyámat.
Elenged, én meg csak pislogok rá. Háttal áll nekem egy pillanatra és a kezemen úrrá lessz a remegés. Melyik hang lesz bennem az erősebb? Lesz erőm itt állni és végig hallgatni? Összekulcsolom a tenyeremet magam elől, és a kötényemet markolom velük.
- Az édesanyám a születésemkor halt meg. – Ó. Szörnyű ezt gondolni, de megkönnyebülök. Chikuso, Hana rettenetes vagy... - Egész pontosan belehalt a szülésbe. A családom soha nem tudta megbocsájtani nekem. A családom engem okol miatta, hiába kérdeztem, soha nem kaptam választ rá, hogy miért. Mostanra pedig már én is elhiszem, hogy ezt a bűnt nem fogom tudni jóvá tenni semmivel sem, soha.
- kisimítom az összegyűrődött kötényt, és felülök mellé. Nem túl nőies és kifinomult mozdulattal, de most azt hiszem ez tőlem a maximum. A kezét a kezembe veszem és összekulcsolom őket. Mert egyelőre szólni sem tudok. Rettenetesen mérges vagyok. Azokra az emberekre, akik ennyire belé sulykoltak olyasmit, amiről nem tehet. Hogy képes egy szülő ezt tenni... De én háborgok... Mikor a fiammal a saját apja... Nagyot sóhajtok. Egy szülőnek a legmegbocsájthatatlanabb bűne az, ha megöli a saját gyermekét. Lelkileg vagy mindenhogyan. Megbocsájthatatlan. És Willowtól elvettek így mindent. - Minden évben kétszer, a születésnapomon és karácsony körül ellátogatok a sírjához. Nekem már csak eképpen van meg az emlékeimben, mert még fényképeket se nagyon láttam róla. Pontosabban egy van róla, amit mindig magamnál hordok. Ezt elloptam még tizenegy évesen apámtól.
Nam tudom mennyi ideig ülünk ott, én csendben, mert nagyon szeretném összeszedni a gondolatomat. Hogy erőt adjak neki. Hogy ne érezze magát a legrosszabb embernek a világon. De ilyen mélyre vágott szavakkal hántott sebekre nem elég az én halk szavam. De nem tudom némán elengedni. Mert segíteni szeretnék. Hogy elkezdje magát jó embernek érezni.
- Willow-san - lehunyom egy picit a szemem, és veszek egy mély levegőt. - Willow-san képes lennél egy tudatlan, újszülött kisgyermeket azzal vádolni, hogy megölte a saját anyját? Mert ennek így nincs értelme. Ha nem vagy olyan, akkor magadról is hidd el. Ez nem... nem gyilkosság. Ez nem a te lelkeden szárad. - Kicsit elhallgatok. Merész lenne kijelenteni, hogy senki lelkén nem szárad. - Mattaku... Nem tudom, hogy mennyire számít, hogy ezt mondom, de nem vagy ebben bűnös. Egyáltalán nem. Az utolsó erejével életet adott neked. Azért tette, hogy legyen esélyed megismerni a világot. Felfedezni helyette is. Minden anya ezt szeretné... Ezt elhiheted egy anyának - csúszik ki a számon, miközben érzem a gombócot a torkomon. De felemelem a fejem, és a szemébe nézek. Abba a szép, barátságos kék szemébe. Leemelem a nyakláncomat, amit még Nat-san segített visszaszerezni attól a furcsa kínai lénytől, aki elcsente tőlem. - Mi ha kilátogatunk a sírokhoz, mindig beszélgetünk velük. Neee, o genki desu ka? Ii tenki desu ne. Rizset viszünk nekik, hátha éhesek. Meggyújtjuk a pipájukat hátha velünk szemben üldögélnek a sírkövön és így pipázhatnak. Odavisszük a kedvenc szakéjukat. Valahogy így velünk maradnak. És azt hiszem nem olyan fájdalmas utána idővel. - Nem is értem miért gabalyodok bele ezekbe. Hogy miért is hozom fel. De remélem érti,hogy mit szeretnék mögötte sugallani. Mert a klisés mondatoktól, hogy ő ott van és vigyázz rád, rosszul vagyok. Felnyitom a nyakláncot es elmosolyodok, amint meglátom a kisfiam arcát. odanyújtom Willow felé. - Remélem megvan még az édesanyád képe. Ezek értékes dolgok... Ő Shouta - kicsit félénken pislogok felé, várom mit reagál. Aztán ha nem vágja hozzám a medált és nem zavar el, mintha valami olcsó kurtizán lennék folytatom. - Watashi no musuko... A fiam. Igazi vásott kölyök, de imádni való. Rosszcsont volt. És hasonlított az apjára... Emiatt féltem tőle. Szörnyű anya voltam azt hiszem. Legbelül mindig féltem tőle.

[Engedj közelebb]

Engedj közelebb



Hana Tachibana
2000. szeptember

Nem hiszem el, hogy valóban létezik olyan nő, mint Hana. Hogy Hana valóban létezik. Soha többé nem fogom elengedni ezt a nőt, ez már biztos. Soha többé nem akarom azt érezni, hogy egyedül vagyok. Most ha csak rá gondolok, akkor azt érzem, hiányzik, pedig még nem is lakunk együtt. Hova is sietek, hiszen részben együtt lakunk, a Roxfort most mind a kettőnk otthona, de másként gondoltam az együtt lakást. Mert mellette olyan, mintha hazaérnék. Honvágyam van, mikor nem vagyok vele.
Hallgatva a szülei történetét rájövök, hogy a valódi szerelmet írja le. Szerintem. Ha valaki képes ennyi mindent feladni a szerelméért, azt nem tudom mással magyarázni. Azt hiszem, képes lennék én is így szeretni őt, bár nekem nem kell feladnom semmit, már ami a családot illeti. A családom már rég lemondott rólam. De azt hiszem, elég lesz a nyavalygásból, a végén még azt hiszi, hogy valami hisztis, nyámnyila alak vagyok.
Először le se esnek azok a szavak, amiket mond. Mégis, hogyan sérülhetne meg? Nem értettem, és annyira el vagyok foglalva a saját önsajnálatommal, hogy nem tűnik fel. De az ölelése és a melegsége új erőt ad, így be tudok vallani neki mindent. Legalábbis olyanokat, amiket más esetben talán nem ennyire korán mondanék el. Még túlságosan is a megismerkedésünk elején vagyunk. Másrészről viszont jobb is talán, ha már most előkerül, mint akkor, mikor már jobban elmerülünk egymásban. Ha valami nem tetszik, akkor most még kiugorhat a kapcsolatból.
Kérdőn nézek rá, miután mesélek anyáról és a súlyos szavak következtében csönd vetül a konyhára. Azt hiszem, ezt a temetős dolgot már tényleg nem kellett volna említeni. Már nyitnám is ki a szám, hogy bocsánatot kérjek, amiért elrontottam a hangulatot, de akkor ő szólal meg.
- Igazad van, nem kéne magamat hibáztatnom. Amúgy is mindenki azt mondja, hogy a szemem anyáé. Mintha rajtam keresztül akarná megismerni a világot, mert egyik testvéremnek sem olyan, mint az enyém.
Hallgatok továbbra is. Hallgatom, ahogy mesél, és igazából teljesen igaza van. Miért kéne magamat hibáztatni, ha azon túl, hogy megszülettem, nem tettem semmit? Az élet akkora bűn lenne, ha egy halállal párosul? Az első varázslók háborúja alatt születtem, már annak is csodának kéne lennie. De aztán felkapom egy szóra a fejem. Már megint ez a fura utalás. Már megint úgy érzem, elkerülte valami a figyelmem, és most meg is kapom a választ.
- Anya? – kérdezek vissza, de úgy tűnik elég halkra sikeredik, és nem is vagyok biztos benne, hogy kimondom.
Hagyom, hogy meséljen tovább. Tanulni akarok a kultúrájáról, megismerni, hogy ő miként él, miket csinálnak. Ez a hagyomány is nagyon érdekes náluk, mindent teljesen más szemmel látnak. Aztán csak nézem figyelmesen, ahogy leveszi a medálját és felém nyújtja. Közben megkeresem én is a képet anyáról. A tárcámban hordom, védőbűbájjal védem, hogy ne rongálódjon, és magamhoz láncoltam. Ha velem történik valami, akkor a kép megsemmisül majd. Átadom neki, hogy megnézhesse.
- Hana… Nagyon szép gyermek, eddig miért nem meséltél róla?
Úgy tudtam, hogy Hana a Roxfortban lakik, de még sohasem láttam itt. Minerva biztos megengedné, hogy ő is itt lakjon. Biztos nem tenné meg, hogy elválasztja őket egymástól. Felnézek a medálról, és az arcát fürkészem, most aztán össze kell szednem minden tudásom, már ami a testbeszédet illeti. Hana néha olyan rejtélyes, hogy nincs az a testbeszéd olvasó, aki kiigazodna rajta.
- Volt?
Ez az egy szó az, ami megragadja a figyelmem. Egy fiú nem is lehet éppen a tökéletesség mintaképe magatartás szempontjából. Legyen igenis életrevaló egy bizonyos határig. De ez a volt, ez nekem nagyon gyanús.
- Kitől féltél, Hana? Shoutától? Miért?
Rengeteg kérdés merül fel bennem. Ha még mindig fél valamitől, akár a fiútól, akkor nem csoda, hogy ennyire el akart menekülni. A Roxfort nem éppen a családosoknak való hely, viszont nagyon jól meg tud védeni bárkit, aki ártó szándékkal közeledne az itt lakókhoz. Legyen szó diákról vagy tanárról.
Közelebb húzódom hozzá, a kezébe helyezem a medált, majd behajtom az ujjait és úgy hagyom a saját kezem. Fogni akarom, úgy érzem, ez egy olyan nagy titok, amit végre ki kell mondania, nem akarom, hogy tovább eméssze.

[Willow-san2000. 09. szombatongaku]

lépsek. feléd vezetnek?
dressu

Willow-san
2000. 09. szombat
ongaku

Mellete érzem azt először, hogy teljes szívemből tudnám tágogatni, még úgy is, hogy csak nem régen ismertem meg. Szeretném látni, hogy boldog, és szeretném, ha elfeledtetném vele annyira azt a sok régi bánatát, amit magába temet. Szeretném vidámnak látni, szeretném szeretni. De vajon ő is? Azután is, hogy elmesélem neki mi történt velem? Tudna szeretni?
EL kellene mondanom, Emsé-san is bíztatott engem, hogy bevallhatom neki azokat... Őt... De nehéz, nagyon nehéz. És úgy érzem, nem biztos hogy ma készen állok erre. Ma nekem kell a támaszának lennem. Nem temethetem el őt a saját keresztjeimmel. Ma nem. De attól tartok, ha elmodnom neki, elüldöz. Nem tudom milyen kép van rólam a szemében, de nem szeretném, hogy beszürköljön az a kép... És most nem hiszem vogy többre van bátorságom. Szeretném fogni a kezét. MIndenképpen, és el sem engedni.
- Igazad van, nem kéne magamat hibáztatnom. Amúgy is mindenki azt mondja, hogy a szemem anyáé. Mintha rajtam keresztül akarná megismerni a világot, mert egyik testvéremnek sem olyan, mint az enyém.
- Akkor ez tényleg olyan - ekkor kinyújtom a kezem és megsimítom az arcát, aztán mégis csak zavarba jövök és elveszem róla a kezem, de igyekszem nem villámgyorsan, nem akarom, hogy rossz jelnek gondolja. - Willow-san, attól, hogy valaki nincs velünk, még itt lesznek - bólintok is hozzá. -  Az én népem hisz ebben, ezért beszélgetünk velük, ezért van nekik egy kis ravataljuk a fényképükkel, ezért teszünk elé ételt, hogy megőrizzük őket, hogy a szellemük ha vissza is talál megtalálja azt a családod, akitől elszakadt. Talán rémisztőnek hangzik, de eléggé melankólikus és babonás nép vagyunk - kuncogom, majd ahogy a fiam felé sodródik a beszélgetés ismét komorabb leszek. Szeretnék neki bevallani mmindent, de ez az alkalom méskor lesz.
- Hana… Nagyon szép gyermek, eddig miért nem meséltél róla?
- Ugye? Argigatou - mondomés kicsit megremeg a hangom. Neki is biztosan feltűnik. - Ő egy csod volt az életemben... De... - nagyot sóhajtok és a kötényemet kezdem babrálni. Nem jönnak úgy a szavak, ahogy szeretném.
- Volt? - erre is csak egy aprót tudok bólintani, pedig nagyon szeretnék beszélni, megosztani vele mindenem, hogy bízzon bennem, hogy tudjam, nem üldözöm el, de nem lehet. Ma nem lehet. - Kitől féltél, Hana? Shoutától? Miért? - a sok kérdés fáj. Fáj visszahallani, fáj érezni, hogy féltem... A saját fiamtól féltem. Szörnyű anya lehettem. Vajon Shouta érezte-e ezt valaha? Sosem fogom tudni tőle megkérdezni. Willow visszateszi a kezembe a medált, nézem ahogy egyszerre csukódik rá a kezünk. Veszek egy mély sóhajt és belenézek Willow szemébe, talán még el is pirulok rá, de valahogy tudom, hogy megoszthatom majd ezeket vele... Egyszer. Ha végre lesz erőm szembenézni azzal, hogy Shouta tényleg nem jön vissza, hogy ő már csak a múltam. De Willow miatt úgy érzem talán a jövőm nem lesz olyan kopár.
- Willow... Ezekre  akérdésekre egyelőre nem adhatok választ. Túlságosan fájna, és a mai nap szeretnék vidám lenni veled. Nincs erőm most, hogy ezekről a dolgokról beszéljek... Gomenasai... Ígérem mindent meg fogsz tudni rólam. Csak ajd egy kis időt, kérlek - pillantok rá remékedően. Nem szeretném ha úgy érezné ezzel nem bízom benne. - És ma pedig együnk együtt és érezzük jól magunkat - moslyogok most már rá szélesebben, majd ha minden közben elkészül, és ha Willow-san sem kérdez mást lecsuszanok a pultról és finom pálcamozdulatokkal megterítek.

[Engedj közelebb]

Engedj közelebb



Hana Tachibana
2000. szeptember

Hanának sikerül megnyugtatnia. Figyelemmel hallgatom azt, ahogy mesél a szokásaikról a holtakkal kapcsolatban. Mennyire irigylem, hogy ők ezt így oldják meg, és nem azon a nem is tudom, nagyon fáradtságos és időigényes módon, mint mi, „nyugatiak”. Persze, ez már régen rossz, hiszen nem szabadna úgy gondolni rá, mintha valóban időigényes és púp lenne. Én sem érzem annak, bár, ha jobban belegondolok most már inkább megszokásból csinálom, hogy eljárok anyához és mert ha nem tenném, akkor bűntudatom lenne. De majd megkérem szerelmemet, hogy csináljon nekem is egy ilyen oltárt, azzal talán tudom majd enyhíteni a bűntudatom.
Közben figyelem a képet a medálban. Annyira jó lenne egy kicsivel többet tudni erről a kisfiúról. Rá is kérdezek, de valamiért úgy gondolom, hogy nem kellett volna. A megérzésem és az ösztönöm azt súgja, ha minden rendben lenne, akkor eddig is előkerült volna már. Örömmel hallok viszont róla, bár, talán soha nem fogom megtapasztalni, hogy milyen lehet egy fiú gyermeket felnevelni. Ki tudja, talán összejöhet, de ha valami olyasmi történt Hanával, akkor biztos nem kényszeríteném rá, hogy megint megpróbálja.
Egy pillanatra magamhoz ölelem, majd kérdőn nézek rá. Nem akarom siettetni vagy bármilyen módon utalni rá, hogy muszáj ma elmondania, de azért a vacsinak is lassan el kell készülnie.
- Rendben. Nem kell elmondanod, ha nem állsz még rá készen, de szeretném, ha tudnád, hogy bármikor elmondhatod. Akármikor.
Leugrok az asztalról, és mivel nem akarom tovább húzni az időt, a pálcámmal csinálom meg a vacsora további részét. Igaza van, a mai nap az örömről, az ismerkedésről és a vidámságról szól. A saját depressziómmal pedig már bőven elrontottam. Csak remélni tudom, hogy megbízik bennem majd annyira, hogy egyszer elmondja. Akármi is legyen az a szörnyű titok, amiről szó van.

Köszönöm a játékot. 

A játéktér szabad.