Folyosók, tornyok, csigalépcsők

A keleti szárnyhoz két torony tartozik: egyikben a Hollóhát termei találhatóak, a másik pedig az a torony, melynek tetején a jóslástan professzor tartja az óráit. Mindkettőbe csigalépcső vezet, olykor kör alakú folyosók szakítják meg a menetet. A szárnyhoz tartozó folyosókat a 2000 nyarán újították fel teljesen az ostromot követően, azóta Frics minden nap őrjáratozik ezen a szakaszon, ellenőrizve nem rongálta-e meg valaki az építészeti csodát.

[A paca]

A paca



Sally Sykes
2001. január

A Roxfort most még inkább olyannak tűnik, mint egy felbolydult hangyaboly. A diákok többsége a félévi vizsgákra, kisebb részük pedig a felvételikre készül. Megértem, hogy ilyenkor nagy a fejetlenség, de azért arra nem gondoltam soha, és ezt még most se fogom megszokni, hogy ilyenkor több baleset is történik. Na nem a kimerültség miatti Gyengélkedőre kerülésre gondolok, hanem az elkapkodott varázslatokra. Azért ez még nem az év végi vizsga ideje, bőven van mindenkinek ideje.
A keleti szárnya az iskolának az a hely, ahol annyira nem vagyok gyakori vendég, csak ha a tanári pihenőbe vagy az igazgató nőhöz kell menni. Igazából most az előbbiből jövök, mert szükségem volt onnan valamire, amit persze nem találok meg, de valamiért nem is lep meg. Csak bosszant, hogy feleslegesen felcaplattam ide úgy, hogy ha hazamentem volna inkább vagy ki Roxmortsba esetleg az Abszol útra, akkor könnyen megszerezhettem volna.
A jegyzeteimet vizslatom a következő órámhoz, amikor megtorpanok. Nem akarok leesni a lépcsőn, és ezzel saját magamat is a gyengélkedőre küldeni. Lassan azonban elindulok, és ekkor szinte lassított felvételben látom, ahogy a papírok kirepülnek a kezemből és egy hatalmas paca kerekedik a hasamon. Szerencsére nem tiszta fehér ing van rajtam, ahogy eredetileg terveztem, hanem egy világos kék, de a barna paca még így is meglátszik rajta.
- Elnézést professzor úr, nem láttam, hogy…
- Nem történt semmi.
A diákom segít felszedni a papírjaimat, majd tovább is áll. Én előkapom a pálcámat, hogy eltűntessem a kávé maradékát, majd elindulok lefelé a lépcsőn. Szerencsére nem gyakran esik meg velem az ilyen baleset, de akkor is bosszantó lehet. Akkor meg főleg bosszantó volt, mikor varázslattal nem tudtam eltűntetni a nyomát. Mikor még a varázstalanok között laktam és jártam-keltem. A következő folyosó és lépcsősor után már rákanyarodhatok a saját szobámra vezető folyosóra, de addig is olyan dolog történik, amire nem gondoltam volna.
Egy csapat diák egy másik diák társukon gyakorolja az egyik bűbájt. Szerencsére ezúttal sikerül nagyon némán közelednem, és bár látható vagyok, nem értem, hogyan nem vesznek észre.
- Mr. Lyle és Mr. Ponts, kérem, holnap délután jöjjenek el hozzám egy kis büntetőmunkára, és húsz pontot levonok a Mardekártól. Szégyelljék magukat!
Nem úgy tűnik, mintha szégyellnék, de legalább elmennek, így meg tudom nézni, hogy mi lett szegény kis harmadéves diák sorsa. Egy kis ijedtségen és a bűbájok helyreállítása után már megy is tovább. Persze, adok neki egy kis csokit abból, amit tegnap Hanának készítettem. Ez a fiú megérdemli. Úristen, ha ilyeneket teszek, akkor lassan eltűnik az a tanári szigor, amit megpróbáltam felépíteni és talán nem sikerült még.
Megyek tovább a folyosón, de akkor mintha a történelem nem akarná, hogy olyan könnyen megadjam magam, mintha annak a kávéfoltnak ott kellene lennie az ingemen. A lépcső tetején megint nekiütközök az egyik diáknak. Legalább a papírok nem reppentek szanaszét, csak kicsit kávésak lesznek.
- Ms. Sykes… - kicsit mérgesen nézek rá, de nem rá vagyok mérges, hanem saját magamra, hogy ismét képes vagyok elkövetni ugyanazt a hibát. – Kérem, legközelebb jobban figyeljen arra, amerre megy.
Ismét előveszem a pálcámat, és amíg a kisasszony összeszedi a holmiját, addig megpróbálom eltűntetni a pergamenekről a kávéfoltot.
- Tudok önnek valamiben segíteni? Tegnap láttam, hogy sokáig téblábolt a szobám előtt.
Oké, a sokáig nem teljesen igaz, de az biztos, hogy háromszor is nekiindult, hogy bekopog, aztán nem lett belőle semmi. Az ilyen bátortalan diákokkal nagyon nehezen értek szót, ezért is jó, hogy összefutottunk. Most nem tud elmenekülni előlem.
- Talán valamelyik Mardekáros diákommal van probléma?

[a félelemnek kávé illata van]

akitől a legjobban félek

január;2001

.~.~. Look into my eyes, it's where my demons hide .~.~.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

a félelemnek kávé illata van

Megint egy újabb nap, újabb félelem, újabb gyomorgörcsök. Talán meg kéne fontolnom azt, hogy valami levelezőszerűségen folytatom tovább az iskolát. Nem tudok nem pánikolni, amikor hallom, hogy a fiúk csak úgy hirtelen felnevetnek. Nem tudok nem félni, amikor elrohannak mellettem, és én felsikoltok, mert azt hiszem engem támadnak. A kezemben lévő gőzölgő kávéra nézek, majd a nagyterem tömegét meglátva inkább hátraarcot vágok. Nem is tudom mióta lógtam el ezeket a közös étkezéseket. Talán szeptember óta. Nem tudom, a napok végtelenül lelassultak, és mindenki élete elsuhan mellettem, csak az enyém nem mozdul. A kezemet égeti a kávé, mire felszisszenek és leteszem a földre, majd megdörzsölöm a kezemet. Vigyáznom kell rá, a csellózás az egyetlen, ami ehhez a világhoz köt.előrántok három rétegnyi zsepit és csendesen osonok valami üres helyiség felé. Még egy nap, amikor nem eszem ebédet. Még egy nap, amikor érzem a mellkasomban a nyomást. Nem is értem miért hittem azt, hogy a barátaim visszarántanak. Csak bántottam és elüldöztem őket. Talán nem is baj. Nem is kell senki a közelembe. Néha eszembe jutnak azok a napok, eszembe jut Jonah, de kerülöm őt is. Már nem is értem, miért vagy hogyan is voltam képes szerelmet érezni egy olyan iránt, akik csak szexet akarnak mindenkitől. Undorítóak. Egytől egyig... Borús és utálkozó kifejezéssel kanyargok összevissza a folyosókon, és ráhagyom a többiekre, hogy kerülgessenek.
A lépcsők felé veszem az irányt, nem is tudom miért. A lábam visz előre, miközben én csapdába esem a saját elmémben. A rácsok benne nem eresztenek ki, és mindent olyan vörös odabent.
Belemegyek valamibe. A kávám vörös foltot fest az előttem álló férfi ingjére én pedig rettegve nézem azt. Nem tudok megmozdulni, nem tudok elszaladni.
- Öhm... izé... én... én... - makogom összefüggéstelenül, egyre jobban remegve. Egy lépcsőfokkal magasabban áll, így duplán olyan rémisztő, felpillogva pedig látom, hogy Fawcett. Miért pont ő?
- Ms. Sykes… - a dühös hangja megrémít, így csak ijedten kezdem nézni a cipőm orrát és idegesen markolászom a kávés csészét. - Kérem, legközelebb jobban figyeljen arra, amerre megy.
Egy bólogatást kipréselek magamból, és megpróbálok elsurranni mellette, de megint csak megakadályoz ebben a túl szűk kanyar és a hangja is.
- Tudok önnek valamiben segíteni? Tegnap láttam, hogy sokáig téblábolt a szobám előtt.
Ó igen, végső kétségbeesésemben hozzá akartam menni, mert az egyik mardekáros fiú a haverjaival körbe állt, és addig cukkolt, míg le nem hánytak. Szerettem volna elpanaszolni mérges voltam, de aztán eszembe jutott, hogy Fawcett férfi. És lehet ő is azt akarná csinálni. Végül is tanári szoba, ilyenek. Próbáltam nőként elképzelni aztán akárhányszor az ajtót akartam volna nyitni ez a kép elillant és újra ott volt előttem a szőrös pofájával. Araktalanul fintorgok egy sort. De nem nagyon jön szó a számra, így csak meredten bámulom továbbra is a cipőm orrát. A hangja meg megint beletolakodik a csendbe.
- Talán valamelyik Mardekáros diákommal van probléma?
- Ig..igazából nincs... meg... és amúgy... na meg az is, hogy... mert igazából a probléma az... nincs semmi... tényleg... - makogok össze-vissza, pedig a fejemben így hangzik: Igazából nincs semmi baj professzor úr, meg nagyon sajnálom, hogy leöntöttem önt, amúgy figyelmes vagyok ám. Na meg az is igaz, hogy annyira be akartam menni önhöz, nem az óra miatt, mert igazából a hímek zaklattak megint azok a hülye Mardekárosok, de megszoktam szóval nincsen semmi. Szóval további szép napot!
Csak rázom közben a fejemet, és hátra is lépek, de a cipőm megcsúszik, és érzem, hogy hátrafelé kezdek zuhanni. Jó, így nem is ellenkezek nem is kapaszkodom. Jobb lesz úgy, hogy kitöröm a nyakam.

[A paca]

A paca



Sally Sykes
2001. január

Sóhajtok egyet, mert hosszú napnak ígérkezik ez a mai. Nem is tudom, hogy mégis mi tart még itt a hidegen kívül. El kéne szakadni kicsit a kastélytól megint, de egyelőre nem lehet. Következő hónapban ott van a bál, és még nem találtam ki, hogy mivel kéne meglepnem Hanát legközelebb. Szeretném, ha mellettem úgy érezné, nem kell mindenféle ünnepnek lennie ahhoz, hogy megbecsüljem. Minek Valentin napot tartani, ha az év minden napján szeretem, nem csak aznap. Oké, persze, valamivel meg fogom lepni majd, de addig van még időm, hogy kitaláljam, mi lesz az.
Addig is amíg kitalálom, hogy mi legyen, haladjunk szépen sorjában a tanítással, aztán délután még lehet, hogy el is viszem magammal valahova. Igazából nem is érdekelne annyira, hogy hova, csak az, hogy kettesben legyünk. Ha visszaérek a szobámba, akkor szerintem el is küldöm majd hozzá az üzenetemet. Addig viszont vissza kell érni a szobámba. Ms. Sykesnak köszönhetően ez kicsit csúszik, de valahogy nem tudok egy pillanatnál tovább haragudni rá. Mondjuk nem tudom miért, de valahogy úgy érzem, hogy vele valahogy óvatosnak kell lennem.
Előveszem a pálcám, és eltüntetem a folyosóról és a ruhámról is a kávé foltot. Aztán nem is tudom miért, de leülök a lépcső szélére és onnan nézek ezúttal már a tanítványom szemébe. Szeretném tudni, hogy korábban miért keresett meg engem. Ha a tanulással van gond, akkor biztos van olyan módszer, amivel segíthetek, ha pedig valamelyik diákom bántotta, akkor szeretném, ha elnyernék méltó büntetésüket. Mindenkinek meg kell tanulnia, hogy a cselekedetük nem maradhat büntetlen, csak akkor ha nagyon jól csinálják.
Felhúzom a szemöldököm, ahogy valami magyarázatfélét akar mondani arról, ami ma történt… vagy talán korábban. Nem értem, de komolyan. Valahogy nem tudok most kiigazodni rajta, és csak remélem, hogy nem a hirtelen haragom zavarta meg annyira, hogy nem tud kinyögni egy épkézláb mondatot.
- Ms. Sykes… – kapok hirtelen utána, ahogy látom, hogy elkezd leesni a lépcsőn.
A hirtelen mozdulattól megcsúszik nekem is a lábam, így elvétem a lépcsőfokot és belépek egy olyanba, ami váratlanul eltűnik a lábam alól, de végül sikerül megfognom a kezét és a derekát időben. Elég érdekes látvány lehetünk így a lépcsőn állva, de belőlem akkor is csak egy sóhaj tud kiszaladni, ahogy megkönnyebbülök.
- Jól van, kisasszony?
Elengedem a derekát, de a kezét nem. Biztos akarok lenni abban, hogy meg tud állni a saját lábán. Ha kell, akkor felkísérem a lépcső tetejére, hogy ne forduljon elő ez a baleset még egyszer. Most már viszont valamiért biztos vagyok benne, hogy nem a tanulással, hanem valamelyik diákommal.
- Szóval, melyik diákom bántotta önt? Szeretném leszögezni, hogy nem vagyok olyan, mint ők, nyugodtan elmondhatja, nem tudják meg, hogy öntől hallottam.

[a félelemnek kávé illata van]

akitől a legjobban félek

január;2001

.~.~. Look into my eyes, it's where my demons hide .~.~.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

a félelemnek kávé illata van

Egy ideig riadtan bámulok rá, mielőtt hátra lépek, és még a szám elé is kapom akezem, mert azért csak nem akarom lehányni a Mardekárosok házvezetőjét. Nem nem, még a dühében megerőszakol. Megkötöz, becipel a szobájába és mindenféle undorító akarna velem művelni, hogy megtanítson helyesen viselkedni. Mindenféle perverz dolgot kiabálna és lehet el is fenekelne. Sőt olyan beteg dologra kötne ki, amit a legtöbb férfi szeret. Tudom mert direkt ilyeneket mutogattak nekem egy időben a fiúk, de miután megállás nélkül sikiítoztam abbahagyták.
Bár még tovább szőném a fantáziálást, megcsúszok és boldogan zuhanok tehetetlenül bele a nyakkitörésbe, mert úgysincs már semmi értelme ennek az egésznek. Aztán egyszer csak valami rántást érzek és nem zuhanok tovább, mert valaki egy erős kéz szorít és nem enged el, én meg félig lifegek a mély és a lépcső között.
Megfogja a derekam, és még perverz módon nyög is egyet.
Meghalok.
Segítség.
Segítség.
Megerőszakolnak.
Igazából míg az agyam zakatol és túlpörög a testem még a döbbenettől teljesen ernyedt és élettelen alig tartom magam. Pedig mindjárt robbanok. Tudtam, hogy mindenférfi tanár csak azért létezik, hogy megszexuálja a tanulóit. Perverz állatok. A szemem kitágul és már reszketek is az idegtől.
- Jól van, kisasszony? - erre meg mintha valami tüzes vasbillogot nyomtak volna a fenekembe, feléledek a döbbenettől és el kezdek sikoltani, de úgy, mintha ölnének, és amint kiszabadítom az egyik kezem még a tanár felé is el kezdek csápolni, talán pofon is csapom párszor. Nem is hallom a kövekező kérdését, mert teljesen elveszíti az agyam és a testem a józanságomat, csak  apánik és a félelem uralkodik rajtam.
- engedjen eeeel, hagyjon békén, erőszakoljon meg mást - kiabálom teljes pánikban és minden megint etegesen vörös, mint aznap éjszaka.
Nem akarok megint ostoba áldozat lenni, aki csak tehetetlenül fekszik és tűr, még ha kiveri is a fogamat még ha összevissza is kötöz, még akkor is ellenkezni fogok, és nem hagyom magamat. Nem is igazán Fawcett-et látom már magam előtt, hanem azoknak a férfiaknak az egyikét, aki aznak elérte, hogy follyon a vér és follyon belőlem, aki átszakított odalent és a lelkemet is széttépte. Nem voltak már itt csigalépcsők, csak hideg vörös falak, és vörös éjszaka, vörös holdal és vörös halállal.
Ne tudom mit teszek nem tudom hogy bántom, de még egy józanabbik részem azt kívánja hagyjam abba, ez nem az a nap, de nem tudom belekeveredtem a saját csapdámba és most nem találom a kiutat.

[A paca]

A paca



Sally Sykes
2001. január

Sok tapasztalatom van nőkkel, de nem igazán van tapasztalatom semmilyen formában a tinikkel. Mikor Ms. Sykes után ugrok, hogy megakadályozzam, nehogy leessen a lépcsőn, még nem tudhatom, hogy ez mekkora sokkot vált ki belőle. Nem akarom én őt bántani, és mégis, mintha nyúznám, úgy kezd el kiabálni. Persze, nem azonnal, csak miután megkérdezem, hogy jól érzi-e magát. Felhúzom magamhoz a folyosóra, hogy ne lógjunk a lépcsőn lefelé, majd akkor kezdődik el minden. Úgy értem, akármi is történik, az csak rosszul történhet.
- Mi történt? – kérdezem bizonytalanul. – Megsérült?
Nem tudom, hogyan lehetne az lehetséges, de ha talán mégis. Ahogy megfogtam, talán megrándult valamilye. Akkor viszont nem árt a gyengélkedőre vinni, mert a gyógyításban nem én vagyok a legjelesebb ezen falak között.
- Ms. Sykes, jól érzi magát? – próbálok kihúzni belőle néhány szót, de cserébe csak kiabálást és eszeveszett ordítást kapok.
Szerencse, hogy nincs senki a folyosón, mert nehezen tudnám kimagyarázni azt, ami történt. Persze, a merengő segítségével könnyebben menne, de addigra már elterjedne a pletyka, és nem akarom kockáztatni a kapcsolatomat Hanával.
Igazából csak ekkor veszem észre, hogy még mindig tartom pedig már nem lenne rá szükség. Gyorsan elengedem, de a kiabálás akkor sem hagy alább. Ekkor jövök rá igazából, hogy nem én vagyok az oka annak, ami a tanítványommal történik, és ez megrémít. Valami olyasmi történt vele, amire nekem akkor nem volt rálátásom vagy hatásom, de most mégis elszenvedő alanya vagyok.
- Elviszem a gyengélkedőre.
Legalábbis megpróbálom. Megfogom a kezét, aztán a derekát, de nem mozdul, elkezd csapkodni is, így sikerül – ha nem is szándékosan – egy jobb egyenessel felrepeszteni az ajkam. Hamarosan vége az óráknak, el kell mennünk innen, ezért fogom a pálcámat, és egy altató bűbájt bocsátok rá. Tudom, nem szép dolog, nem etikus, és ezért megüthetem a bokámat is, de valahogy muszáj lenyugtatnom. Mielőtt még elérné a földet, elkapom és a gyengélkedő felé indulok vele.
- Minden rendben lesz – mondom elsősorban magamnak, nem hiszem, hogy a kisasszony most hall engem.
Beszélnem kell a javasasszonnyal is erről, mert ha komoly a baj, akkor oda kell figyelnünk rá, és erről a tanár társaimnak is tudniuk kell.

A játék másik helyszínen folytatódik, ez szabad.