Tanári pihenő

Az egyik hosszú folyosó közepéről nyílik az ajtó a tanárok közös klubhelyiségére, ahová diák nem teheti be a lábát. Rögvest az ajtóval szemben egy önműködő, és önmódosító táblán látszik a faliújság másolata, melyen a gyerekeknek szánt információkat lehet megosztani: amit kitűz ide bármelyik tanár, az a kiválasztott házak hirdetőjén is megjelenik. Ennek a hátoldalán (egy oszloppal elválasztva) lebeg a nagy közös órarend, mely, ha netán valaki nem tudna eligazodni a mátrixok közt, hangos válaszokat ad a "Mennyi az idő?" illetve a "Milyen órám lesz?" kérdésekre. A terem nagyobbik része tele van a falakhoz tolt íróasztalokkal, amennyiben valaki a közös helyiségben óhajtana dolgozatokat javítani, az asztalokat könyvespolcok választják el egymástól (kivéve a gyógynövénytan tanár asztalát, akörül mindig óriási a kupleráj és minden tele van gyökerekkel). A tanári közepén egy kisebb körben bájos, vörös bőrfotelek és két kanapé van letéve, két dohányzóasztal köré csoportosítva. Az egyik asztalon egy kétcsapos szamovár áll: egyikből forró víz jön, a másikból sűrű fekete élénkítő főzet - mugli nevén kávé.

[Álljon meg egy szóra]

Álljon meg egy szóra

to: Clayton C. Colton
2000. november



¤ ¤ ¤

Sejtettem, hogy a halloweeni vacsorán történtek után lesznek néhányan, akik majd eljönnek hozzám segítségként, de a mostani vendégem egy teljesen más eset. Meglepődtem volna, ha ezzel a típusú… hmm… problémával nem találkozok. A Roxfort egy kis közösség tele teljesen átlagos és nem átlagos tinédzserekkel, ahol bármi megtörténhet, és az meg is fog történni. Ismerem az érzést még a saját tinédzser koromból, és ezért is kértem meg Minervát, hogy had legyek itt gyakornok.
Mivel az irodám ehhez a beszélgetéshez nem megfelelő, kihasználom a lehetőséget és a tanári egyik részébe, a pihenőbe hívom Claytont. Reed kérte, hogy beszéljek vele, és én bele is mentem azzal a feltétellel, hogy a diák önként jön el hozzám. Persze, az önkéntességgel nem tudom mennyire fér össze a házvezető tanár nagyon is meggyőző ajánlása.
Igazából nem is az a lényeg, hogyan kerül ide, inkább az, hogy mi lesz majd akkor, mikor elmegy. Soha nem lehet tudni, hogy mi lesz a végeredménye valaminek. Egy kezelés általában nem elég, és ezt szoktam is látni a diákokon. Hogy kicsit komfortosabbá tegyem a helyet, előkészülök egy kevés harapnivalóval és hangulatosabbá teszem a szobát is. Pihenő lévén nincs sok dolgom, de azért vannak itt olyan papírok, amit egy diáknak nem feltétlenül kell látnia. Szóval a foteloknál lévő asztalról elveszem a dolgozatokat, és munkatársam asztalára teszem. Egy kis teát és süteményt készítek az asztalra, majd kényelmesen elhelyezem a párnákat is.
- Jöjjön be! – válaszolok a kopogásra.
Azt hiszem, hogy Clayton jött meg, de egy diáklányt látok közeledni, ahogy az ajtó felé fordulok.
- Miben tudok segíteni, Ms. Dullahan?
- Én csak Mr. Boltont keresem. Nem látta véletlenül?
- Nem, sajnálom. De ha befutna ide, akkor átadom neki, hogy kereste.
Megköszöni, és már megy is tovább. Szerencsére, mert most már tényleg bármelyik pillanatban megérkezhet Mr. Colton. Alig gondolom ezt ki, máris hallom az újabb kopogást az ajtón. Ezúttal is szólok, hogy fáradjon be az illető, és ezúttal tényleg az is jön, akire várok.
- Üdvözlöm, Mr. Colton. Kérem, foglaljon helyet – mutatok az egyik fotelra, a másikba pedig leülök én, és keresztbe is teszem a lábam. – Hallottam, hogy Mr. Lancester küldte hozzám, de lényegi információkba nem avatott be. Elmesélné nekem, hogy miért tett így?
Elég sokféle indokkal szoktak a tanár társaim hozzám küldeni diákokat. Valamit Reed is mondott nekem, de nem vagyok benne biztos, hogy ő azt ugyanúgy értette, mint az itt helyet foglaló diák. Először mindig is azt akartam elérni, hogy ne kényszernek érezzék azt, hogy itt vannak, hanem egy jó lehetőségnek egy beszélgetésre.
- Kér teát vagy süteményt? – mozdulok az asztal felé. Ha kér akkor töltök teát, a süteményes tálat felé lebegtetem, ha nem, akkor visszasüllyedek a fotelba, és az ujjamon lévő gyűrűt kezdem forgatni.

["Üdvözlöm Mr Murphy!Elnézését kérem, kisebb balesetből kifolyólag hangnémító átok van rajtam és sosem volt erősségem az SVK tantárgy, nem vagyok kellően képzett a nonverbális finite incantatemhez.Lancaster professzor nekem sem mondott el túl sokat az indokról, amiért ezt a beszélgetést kezdeményezte Önnel. De már úgy harmadikas korom óta mondogatja, hogy nem vagyok elég nyitott szociálisan és erre is kéne annyi energiát fektetnem, mint a mágiatörténetre, hogy ez is hasznos az életben és hasonlók. Most is ilyesmit említett.Mindenesetre nem akarom feltartani Mr Murphy, igazán sajnálom a dolgot. Jelenleg úgyis... szűkszavú tudnék csak lenni, teljesen megértem, ha Ön nem tart igényt erre a beszélgetésre, ez mindig is inkább Lancester professzor ötlete volt. Remek tanár és mélyen tisztelem, de talán kissé hajlamos túlságosan is aggódni a diákjaiért."]

to: Ares Murphy

Kopottas farmerom zsebébe vágott kezekkel sétáltam viszonylag tempós léptekkel a Roxfort keleti szárnyának folyosóin. Igen a farmerom is régi volt, a tornacsukám is, de legalább mindkettő nagyon kényelmes, a talárom rejtekében viselt hawaii ing meg esélyesen olyan környéken ment ki a divatból, amikor jómagam megszülettem, de kevéssé érdekelt. Az én külsőmmel megtehettem, hogy csak a kényelem számítson és ne kelljen adnom a legújabban menő cuccok gyűjteményére. Magasságom adta hosszú lépteimmel szeltem hát a folyosókat nagyjából olyan érzésvilággal, mint a rab, akit a vesztőhelyre visznek éppen, rendkívül sok kedvem volt a jelenlegi beszélgetéshez. Ilyen tájban inkább edzeni szoktam, de hát ember tervez, házvezető végez.
Persze Lancaster professzor egy szóval sem mondta, hogy kötelező leülni dumcsizni Murphy úrral, csupán... khmm... ráutaló magatartást tanúsított. Na most, tekintve hogy annyira voltam béna gyógynövénytanból, hogy magamat nem ástam el ültetés címszó alatt, Lancaster prof a házvezetőm és nem létező képességeim ellenére is megadta az E-t a gyógynövénytanból az elméletre tavaly év végén, nem igazán térhettem ki ez elől. De ettől több kedvem nem lett az egészhez. Murphy urat nem nagyon ismertem még, sosem volt dolgunk egymással, de azt el kell ismernem, valaki, akit az ógörög istenség után neveztek el, maga a tökély iskola pszichológusnak. A hadak és a viszály patrónusa önmaga is kb elmehetne valami ilyesminek a Roxfortnak, amilyen bolondok háza tud ez lenni. És most még csak nem is kellett visszaemlékeznem az ostromra. Nem mintha hosszabban el tudnám felejteni. Túlságosan gyakran jutott eszembe a félrebicsaklott fejű, sovány férfi lépcsőkön heverő teste, amelyben az élet apró gyertyalángját én magam oltottam ki. Tudom, önvédelem volt. Tudom, a piciket is megvédtem a halálfalótól. Tudom. Ettől könnyebb? Egy frászt.
Különben is, milyen lehet egy varázsvérű agyturkász? Legilimentor? Na az még hiányozna, hogy belelessen az agyamba, ami a súlyemelés és egy-két kreatívabb beszólás mellett főleg lányokkal van tele. Na meg körbe van plakátolva a gyönyörű Everdean professzorral... Már így is sokan értetlenkedtek az ismerősök közül, hogy mi a jó Merlin bajuszkötőjének akarok átváltozástanból is R.A.V.A.S.Z.-t tenni, mikor a gyakorlati tárgyak nem annyira az én pályám, de hát na... Így még két évig egész sokat láthatom azt a gyönyörű szempárt, ami... khmm... vérciki lenne, ha kiderülne, még az én mércémen is. Szóval nagyon remélem, hogy nem lát bele a koponyámba.
A folyosó kanyarulatában kisebb társaságot vettem észre, ami pont nem hiányzott most az életemből. Egy lány és két fiú merült ott beszélgetésbe, az ifjú hölgy és az egyik fiatalember a Mardekár, a másik pedig a Hollóhát talárjában pompázott. A srácokat ismertem, sajnos talán túl jól is, mindketten évfolyamtársaim voltak, gazdagok, aranyvérűek és éles nyelvűek. Igen, sajnos e tekintetben a ház nem sokat számított, még ha Mardekárba több vérmániás szorult is be, de hát arányaiban jóval magasabb is volt közöttük az aranyvérűek száma. Ugyanakkor ezek az eszmék olyan régóta voltak jelen a varázsvilágban, hogy bármely ifjú elméjében gyökeret tudtak verni. Erre remek példa volt a kék színek alatt játszó Jasper DiGregorio, kétségkívül fogékony és kreatív elmével, ahogy egy hollósnak kell, éppen ezért különösen méregtől csöpögő szavakkal, ha úgy akarta. A hölgyet csak látásból ismertem, egy évfolyammal alattunk járt, de hogy úgy mondjam a szokásos. Csinos pofi, aranyfényű hajzuhatag és korán elmélyülni kezdő keserű, lenéző mimikai ráncok. Na ezt most megint nem úszom meg, mindegy is, csak essünk túl rajta hamar. Már megszoktam.
- Jé! Nézzétek már kit sodort erre a déli szél? A Röfi! - kiáltott fel lelkesen a mardis fiatalember, név szerint Thomas Kincaide. - Állj csak meg egy kicsit Pufi!
Megtorpantam. Sietősebbre váltani ilyenkor meglehetősen felesleges lenne, én már csak tudom, a lábkötöző bűbáj, ha rosszkor kapja el az ember gyermekét, csúnya orrvérzéshez vezethet. Fáradtan fordultam feléjük.
- Srácok, sietek...
- Azt majd mi eldöntjük - kuncogott Kincaide.
- Ki ez a toprongyos valaki? Vagy valami - fintorgatta az orrát a lány, egy elképesztően lenéző, megsemmisítő pillantást vetve felém. Ez viszont, el kell ismerni, egy adottság náluk. Valahogy tudnak úgy nézni a maguk százhatvan centijével az én két méteremre, hogy félig eltaposott csótánynak érezzem magam rögtön a cipőjük talpán. - Nem úgy tűnik, hogy a mi köreinkből való lenne...Egy kissé, hogy is mondjam csak, undorító.
- Óh te még nem ismered - kapcsolódott be a beszélgetésbe a hollóhátas DiGregorio is. - Én kérek elnézést, elfelejtettem a bemutatást. Philomena Oxfurt-Snowcliff, a nagynevű, aranyvérű boszorkány, ki megtisztel egy pillantásával te guruló hentesüzem. Philomena, te sem akárkivel állsz szemben. De nem ám - ragyogott zsiványosan a szeme. - Had mutassam be XXIII. (Nagybendőjű) Zsírsertést, a trágyavérű szívtiprót, a szent tokaszalonna védelmezőjét, a percenként hét litert verejtékezőt, a Röpképtelent, aki immár hatodik esztendeje csámcsog és zabál a Hugrabug Ház eladdig csendes sarkaiban. Még nem bizonyosodott be, hogy a házában ennyire mohók és még mindig nem tartják vágásérettnek vagy azért hizlalják, mert ő lesz a kviddics csapatuk új kabala állata. Én utóbbira tettem három csokibékát a fogadásokon, mert hát setesuta és úgy repül, mint a toronyból kihajított tizenkét személyes étkezőasztal lapjával, de kétségkívül valahol szórakoztató.
- Srácok, nekem tényleg sietni kéne... - próbálkoztam.
- Miért? Szezonja van a szarvasgombának? Túrni akarsz? - kuncogott DGregorio.
- Vagy valakinek kell egy eleven céltábla - nevetett Kincaide. - Tényleg Philomena, ha bármikor kell egy jó célpont gyakorolni, a kis kombinált kolbászreklám és talpnyaló bármikor a rendelkezésedre áll.
- Nocsak - mosolygott hidegen a lány. - Ez talán nem is olyan rossz ötlet. Elhibázni se nagyon lehet - villantotta meg apró, hófehér fogait.
- Ne most. De tényleg - emeltem fel a két kezemet nyugtatóan. - Mr Murphyhez sietek...
- Akkor talán nem most csinálok belőled vadonatúj széket a klubtermünkbe - gondolkodott hangosan Philomena. - Vagy lábtörlőt. Netán mosdótálat. Habkövet. Vagy valami hozzád illően cukit. Mondjuk egy csivavát. Leadnál pár kilót - játszott a pálcája boldogabbik végével a torkom előtt. - Nem. Nem most. Majd amikor nem keres senki és lesz időd kiélvezni. Mondd, te melyike szeretnéd? Hmm? Na mi van? Ha nem tudsz beszélni, legalább röfögj ritmusra, vagy valami.
- Nincs szükség erre Ms Oxfurt-Snowcliff - ráztam meg a fejemet.
- Óh... udvarias - kuncogott a Roxfort leendő nagy reménysége. - Tetszik. Most hát kegyes leszek. Majd később játszunk. Most elengedlek. De... Mit is akarsz te Mr Murphytől? Túl jó pasi, hogy ilyenekre vesztegesse az idejét, mint... hát mint te...
- Én semmit. Ő akar velem beszélgetni - sóhajtottam, tekintetbe véve, hogy esélyesen össze fogok még futni a fruskával és akkor a szavai szerint nem úszom meg ennyivel. Ilyen tekintetben többnyire jó a memóriájuk.
- Azon hamar túl fog esni - kacagott gyöngyözően és íves mozdulatot írt le a pálcájával. A két fiú is hahotában tört ki én meg nem ismertem az igét, amihez ez tartozott, sosem voltam aduász az átkok terén. - Na söprés a színem elől. Most már untatsz Puffancs.
Szó nélkül biccentettem és a lehető leghamarabb eltűntem a színről, nehogy meggondolják magukat. Gyorsabb tempóra váltottam, hogy behozzam a késést, még az hiányzik, hogy Murphy úr előtt is lebőgjek. Az átokról, amit kaptam egyelőre fogalmam sem volt mit csinál, de nem is értem rá vele foglalkozni, idő szűke van. Majd ha elkezdek viszketni, földigilisztákat hányni vagy összezsugorodni úgy is kiderül, akkor majd megtöröm egy finitével és kész. Gyerekes marhaság.
Kissé lihegve érkeztem a tanár pihenő ajtajához, megálltam egy fél percre rendezni a légzésemet és helyreigazgatni minden apró recét a taláromon, majd bekopogtam és benyitottam. Mr Murphy valóban egy jó kiállású, még viszonylag fiatal férfiú volt, aki udvariasan üdvözölt én pedig viszonoztam, akár egy jól nevelt... csuka. Hát igen, akár a vonatkozó ragadozóhal, nagyjából annyi hang bírt kijönni a torkomon. Azonnal megértettem, mert a híresztelésekkel ellentétben teljesen ostoba azért nem vagyok, hogy egészen pontosan mit is csinált Philomena gyors átka. Egyszerűen csodálatos. Valami agya is van esetleg annak a lánynak? Biztos nem lesz feltűnő a nevelő előtt, ha csak tátogok... Mondtam, hogy ide jövök. Esélyesen nem hitt nekem. Vetettem egy szomorú pillantást a megrökönyödöttnek éppen nem tűnő pszichomókus felé, aztán a hellyel kínálás szerint leültem vele szemben, udvariasan elutasító  mozdulatot téve a tea felé és egy vágyakozóbb pillantás után a sütire is. Helyette elkezdtem feltúrni a zsebeimet. Csokibéka, drazsé, Monster Burger, Brutal Szendvics... nem vagyok kényszerevő csak... csak... na jó, csak de. Valami jó is kell az életben. Na végre, jegyzetfüzet. Most már csak hogy fogalmazzam meg úgy, hogy ne keverjek bajba senkit? Akkor még jobban rám szállnak, meg nem is vagyok az a kifejezett wamzer alkat. De lássuk be, a rosszul sikerült gyakorló varázslat annyira átlátszó lenne, amit még Teresa néni se hinne el. Ő anyám nagynénje, 87 éves, teljesen szenilis és öt éve próbál liliomokat termeszteni locsolással a konyhapadlón. Na most, amit ő nem enne meg, azt a lélekgyógyász is aligha. Gyorsan körmöltem.
"Üdvözlöm Mr Murphy!
Elnézését kérem, kisebb balesetből kifolyólag hangnémító átok van rajtam és sosem volt erősségem az SVK tantárgy, nem vagyok kellően képzett a nonverbális finite incantatemhez.
Lancaster professzor nekem sem mondott el túl sokat az indokról, amiért ezt a beszélgetést kezdeményezte Önnel. De már úgy harmadikas korom óta mondogatja, hogy nem vagyok elég nyitott szociálisan és erre is kéne annyi energiát fektetnem, mint a mágiatörténetre, hogy ez is hasznos az életben és hasonlók. Most is ilyesmit említett.
Mindenesetre nem akarom feltartani Mr Murphy, igazán sajnálom a dolgot. Jelenleg úgyis... szűkszavú tudnék csak lenni, teljesen megértem, ha Ön nem tart igényt erre a beszélgetésre, ez mindig is inkább Lancester professzor ötlete volt. Remek tanár és mélyen tisztelem, de talán kissé hajlamos túlságosan is aggódni a diákjaiért."
A jegyzetfüzetet a pszichológus felé csúsztattam.

[Álljon meg egy szóra]

Álljon meg egy szóra

to: Clayton C. Colton
2000. november



¤ ¤ ¤

Hogy mennyire különleges lesz a mai napom, arra csak akkor jövök rá, mikor meglátom a szobába belépő diákot. Láttam már korábban a folyosón és a Nagyteremben is, de valahogy így kettesben teljesen más a helyzet. Sok mindent el tudnék mondani róla ránézésre, de azt biztos nem, hogy felülmúlom magasságra. Tekintettel viszont arra, hogy milyen okból kifolyólag lehet az irodámban, miért küldte ide Reed, szerintem most valami teljesen másról lehet szó. De nem is értem, hiszen jó lelkűnek ismertem meg, és tudom, hogy az élet az iskolában a hozzá hasonló diákoknak nem könnyű. Ezen viszont nem tudom mit tudnék neki segíteni. A harcait saját magának kell megvívnia.
Hellyel kínálom az irodámban, majd egy rövid és gyors kérdés után azonnal igyekszem a lényegre térni. Mondjuk már az gyanús, hogy nem hallom köszönni, de mintha a száját láttam volna mozogni, mégis egyelőre nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget neki. Sokan meg vannak illetődve mikor hozzám kerülnek. Mielőtt belekezdenénk a beszélgetésbe, talán jobb lenne kicsit feloldani a hangulatot, ezért felajánlom a sütit és a teát. Lehet valami mugli italt is kéne tartanom azokból a szénsavasakból, ahogy ők mondják.
Kicsit elámulva nézem azt, ahogy kipakol a zsebeiből. Tudom, tértágító bűbáj meg miegymás, de mégis hogyan fér bele ennyi minden, és mégis hogyan tud ennyi mindent ott tárolni? Nem tagadom, leesik az állam és eléggé elámulok a sok kipakolt holmi láttán. Ezekután kicsit kínosnak érzem azt a kevés süteményt és teát, amit az asztalra raktam. Aztán meglátom a felém tolt cetlit, felveszem és olvasni kezdem.
Bár mosolyognék rajta, tudom mennyire komoly érzelmek és események rejtőznek a sorok mögött. Egy pálcaintéssel megszüntetem a némító varázslatot.
- Csak egy kérdésem van. Valóban baleset volt? – kérdem lerakva a papírt az asztalra. – Tudom, hogy nem könnyű a diákok élete. Ez egy kis közösség, és aki nem illik közéjük azt kitaszítják. – Próbálom finoman megfogalmazni a mondandóm. – Nos, nem kétséges számomra, hogy vannak olyan diák körök, akik magát kitaszítják a soraikból. Nem kérek neveket, tudom, hogy nem mondana. Az érdekel csak, hogy igazam van-e. És ne aggódjon, nem vagyok legilimentor, ha nem mondja el, akkor a titok, titok marad.
Biztos vagyok benne, hogy nem tévedek. Ilyen nem történik csak úgy magától. Legalábbis egy épeszű diák nem kísérletezik csak magától, felügyelet nélkül a varázslatokkal. Főleg, mert rosszabbul is végződhetett volna. Sóhajtok egyet, majd másként helyezkedek a fotelban.
- Ha éhes, akkor egyen csak nyugodtan, engem nem zavar.
Én magamhoz húzok egy csésze teát, igyekszem alaposan átgondolni a mondandóm részleteit. Nem szeretnék semmi olyat tenni vagy mondani, ami talán másként sül el, mint amire szeretnék kilyukadni.
- Bevallom, nekem írt egy részletesebb beszámolót Lancester professzor még néhány hete, de a halloweeni vacsoráig úgy gondoltam nem lépek, csak megfigyelek, valóban igaza van-e. Abból ítélve, hogy meghívtam ma ide, illetve a professzor is küldte, sejtheti, hogy mire jutottam. Mielőtt azonban belevágnánk, szeretném ha tudná, nem kötelező. Bármikor felállhat és szabadon távozhat.
Remélem, hogy nem tesz így, mert akkor kénytelen leszek majd egy másik alkalommal behívni, és akkor már nem biztos, hogy azt tudom mondani neki, nem kötelező. Meg aztán az ilyen beszélgetéseken mindig jobb túlesni, és később eldönteni, hogy mennyit tud hasznosítani belőle és mennyit nem.

Álljon meg egy szóra!

to: Ares Murphy

Mr Murphy kissé feszélyezettnek tűnt a zsebeimből előkerülő élelmiszermennyiség láttán, noha szerintem két csokibéka, egy zacskó drazsé és két szendvics, még ha rám is van méretezve, nem olyan sok. Én mondjuk túlélő felszerelésnek hívtam asztrológia órára. Az elhelyezésben meg sokat segít, ha a ruházatodat gond nélkül felvásárolná az SAS kommandó menetzsáknak. Nekem pedig volt itt a Roxfortban pár évem sokat tanulni az optimális élelmiszerlogisztikáról. Ez van, ezt kell szeretni esetemben, egyszerűen jól esik elmajszolni valamit a napi gúnyolás és szerencsétlenkedés adagok után. Feldob. Meg legyünk tisztában vele, erő alapú sportot űzök, ehhez szükséges a megemelt tápanyagbevitel. Szerencsére, Istennek... ja nem, Roxfortban vagyunk itt természetesen Merln az illetékes... szóval Merlinnek hála, nagyon nem akad fel rajta az agyturkász és nem kapok egyelőre kiselőadást. Még a hangnémító átkot is leoldja rólam. Jó arc. Vagy ő se szeretne minden körben olvasgatni. Egyre megy.
Kérdésére már a nyelvemen a hazugság, hogy ne keverjek senkit bajba és főleg, hogy később ezért Philomenáék ne kezdjenek el bosszúhadjáratot hirdetni, fennen lobogó, kibontott hadzászlóval, amire sült malacot hímeztek, mert eljárt a pofám. De a nyugtató hangszín és a szavak azt hiszem megteszik a hatásukat, megfeszülő vállam megereszkednek és végül aprót rázok a fejemen.
- Nem baleset volt - mormolom csendesen, hogy végül önirónikus mosoly jelenjen meg a képemen. - Végül is, akár baleset is lehetett. Nem ismerem a hangnémító átkot, lehet valami mást szeretett volna rám tenni az ifjú hölgy, de elrontotta? - fojtottam el egy kuncogást. - De nem hinném Mr Murphy. Gyanítom nem baleset volt. Viszont neveket tényleg nem szeretnék említeni.
A felhívásra csupán megráztam a fejemet. Nem fogok itt zabálni ezerrel, amíg Mr Murphy kérdésere kell válaszolgatnom. Amúgy is egy golflabda méretű jelenleg a gyomrom, nem nagyon férne abba bele semmi. Elpakoltam a kajáimat gyorsan, figyelve közben a nevelő szavaira.
Felállhatok? Hát vonzott a gondolat egy rövid pillanatig, de őszintén? Szerintem a szabadidős hadisten és lélekcsavargató egyáltalán nem ismeri Lancester céltudatosságát és jellemét, ha azt hiszi ez ennyivel lezavarható. Sajnos nem. És ha őszinte akarok lenni, ha a varázscuccot nem is bírom igazán magam körül, de a tanárok véleményére azért adok. Főleg Everdean professzor... na koncentráljunk.
- Köszönöm a kedvességet Mr Murphy - bólintottam, - de azt hiszem maradnék. Lancaster professzor... öhmm... sosem voltam nagy gyógynövénytanos, de ettől függetlenül tisztelem, mint oktatót, emellett ő a házvezető tanárom. Ha úgy gondolja szükséges ez, akkor állok elébe. Megmondom őszintén, nem tudom mit vár tőle a professzor úr, a tény, hogy nem vagyok egy vonzó jelenség és hogy trá... khmm... hogy sár... vagyis hát hogy mugliszületésű vagyok nem fog változni és az ehhez való hozzáállás sem az ön által is említett körök részéről. Ezt még két évig el kell viselnem, mielőtt visszatérhetek a mugli világba és magam mögött hagyhatom a varázs dolgokat. Öt évig elviseltem, a maradék két év s menni fog szerintem. De ha tarthatjuk magunkat a nevek nem említéséhez, akkor szívesen vállalom - bólintottam még egyet amolyan megerősítésként.

[Álljon meg egy szóra]

Álljon meg egy szóra

to: Clayton C. Colton
2000. november



¤ ¤ ¤

Még ha nem is járok a Roxfortba, akkor is tudom, hogy nem mindenhol úgy mennek a dolgok, ahogy az a nagy könyvben meg vannak írva. A gyerekek nem jók és elfogadóak, főleg nem az idő előre haladtával. Aki egy kicsit is kilóg a sorból bármivel, azt kiközösítik, kipécézik és onnantól az sem számít, ha megkeserítik a másik életét.
- Rendben, természetesen megértem.
Már ismerem az itteni helyzetet, vannak ugyan kétségeim ezzel a helyzettel kapcsolatban, de nem biztos, hogy sokat kéne keresgélnem ahhoz, hogy megtaláljam a tettest. Annak viszont örülök, hogy Mr. Colton beismerte az igazat, ez annak a jele, hogy bízik bennem.
Megvárom, amíg elkészülődik, közben magamhoz veszek egy kis teát. Kötetlen beszélgetést szeretem előnyben részesíteni, mert attól nem feszülnek be a diákok. Ezt hamar megtapasztaltam, még a főiskola első éveiben, amikor láttam, hogyan dolgoznak más kollégáim. Inkább szeretnék a barátjuk lenni, mint a nevelőjük. Egy barátnak könnyebben elmondanak mindent, sok mindent, mint a tanáruknak. Nem is értem, hogy a kollégáim hogyan birkóznak meg ezzel nap mint nap. 
- Valóban, igaza van, Mr. Colton. Ha most elmenne, akkor Lancester professzor valószínűleg visszaküldené hozzám rövid időn belül.
Leteszem a csészét az asztalra, majd kényelmesen elhelyezkedem a következő kérdésemhez. Meg aztán sejtem, hogy ez a beszélgetés nem fog rövid ideig tartani. Szeretnék mindent alaposan átbeszélni, és mint olyan ennek köszönhetően alaposan körbe is járni az adott témát.
- Akkor kezdjük az elején. Az iskolatársai miként viszonyulnak önhöz? Úgy értem, hogy szemmel láthatóan különbözik a többiektől, ami persze nagyon jó tulajdonság, nem kell mindenkinek ugyanolyannak lennie, de ismerjük a tinédzser kort. Ha valakibe bele akarnak kötni, akkor indok nélkül megteszik. Gyakori, hogy ilyen balesetek érik? – utalok az ideúton történt incidensre.
Tudom, hogy sokakat érzékenyen érint, ha valakinek a testi adottságairól. Mondjuk leginkább a lányokra jellemző ez, nem szeretnék Mr. Colton esetében egy újabb személy lenni, aki az egészségével kapcsolatos aggodalmait fejezi ki. Szerintem hallotta ő ezt már eleget. Másrészt viszont a mentális egészsége igenis fontos lehet, amivel kapcsolatban mástól nem feltétlenül hallott semmilyen észrevételt. Minden a válaszokon múlik, abból tudok kiindulni, hogy melyik irányba kell majd elmennem a beszélgetés további részében.
- A Roxfort előtt is jellemző volt ez a fajta baleset? Nyilván a mugli tanintézményekben a varázslatokat nem használják, ezért ez nem jöhet szóba, mint válasz – mosolyodom el.