A Szükség Szobája

Ez az a hely, ahová csak akkor léphetsz be, ha szükséged van valamire. Mert bizony, a falon kirajzolódó ajtó mögött mindig azt találod, amire kétségbeesetten vágysz.

Bagolymentes lelkizés

Elliot
2000. november eleje

Egyre nagyobbnak tűnik a gond, illetve egyre szembetűnőbben látszik, hogy nagy. Felnyúlok a szabad kezemmel, az arca oldalára simítom, és finoman eltörlöm a kigördülő könnyeit a hüvelykujjammal. Most nincs helye az incselkedős-piszkálódós, bőre alá mászó Merelnek, a bizalmat akarom éreztetni vele, hogy ő megbízhat bennem, és hogy ezt itt most teljesen komolyan veszem, nem készülök viccet csinálni belőle még így négyszemközt se.
Nagyon próbálja rejtegetni, de a repedések már virítanak a gáton, így is erőfeszítés egyben tartania magát. Már májusban is könnyen előpiszkáltam belőle, hogy vannak rendesen nyűgei, mostmár anélkül is, magától is észrevehető.
-Én hiszek benned- paskolom-lapogatom meg kábé a füle tövét, arra lehet a kezem talán, és a szemébe nézve rámosolygok.
Végül leengedem a kezem, a másikkal meg befordítom a Lángnyelves üveget a talárom rejtekébe, így a legegyszerűbb, és nem hírdetjük az alkoholt azok felé véletlenül, akikbe úgyse fogunk belefutni.
-Csak nem pont folyosóznak ilyenkor.- Tulajdonképpen én még nem futottam össze aurorral itt a halloweeni események óta, bár mondani mondanak mindenfélét. -De majd te rántasz be egy falikárpit mögé, ha úgy alakul. Csak belőlem látnak még eleget, én meg majd meggyőzően úgy nézek ki, mint akiket nem akarnak megzavarni.
Egy pillanatra csak előkerül a komisz bájvigyorom, de gyorsan le is törlöm. Bár ha úgy alakulna, hogy összefutunk bárkivel, tényleg ez az alapötletem álca gyanánt, vagy diákból van, és megvezeti a figyelmét az az első gondolata, hogy egy párocskát kapott rajta, majd legfeljebb teker párat a pletykamalmon, naés; vagy pedig felnőtt, és legyint ugyanezen gondolat okán, hogy "fiatalok, ilyen vészterhes időkben is a hormonaik után mennek". Mindenesetre mire belegondolna bármelyik, hogy biztos párocskát látott-e, addigra ki tudjuk használni a lépéselőnyt, hogy pár fordulón túl eltűnjünk előle.
Megfogom Elliot kezét, egy kicsit szorítok is rajta, aztám hagyom vezetni, közben pedig valahonnan nagyon úgy érzem, ezt a kezet most tilos elengednem, feltétlen ameddig célba nem érünk, utána sem sürgős, erre talán most konkrétan szüksége lehet Elliotnak.
A célegyenesben most én török élre, ameddig a közös kezünk enged, keresem a szobát. Tudod te, milyet, ki tudod találni a fejemből, mire gondolok, az a lényeged, hogy olyanra alakulsz nekünk, lehetőleg menten. Ajtót. Köszönöm.
A formát öltő kilincset a könyökömmel nyomom le, az Elliot kezét fogó kezem eleve tabu most, a másikban meg még mindig az üveg van, aztán behúzom a terembe Elliotot is.
Ismerősen néz ki, többnyire a múltkori, bár épp kanapé van, meg egy félreeső sarokban egy célbábut is felismerek régi SVK órákról. Ezeken lehetett átkokat gyakorolni anno, amikor még nem Faci bá klónozta magát ilyen célra. Nalátod, Szoba, mondtam, hogy érteni fogod te, ezen például tökéletesen kidühöngheti magát Elliot, ha szeretné.
Leteszem az üveget az ismerős asztalkára a múltkori süteményes tálca, és két új, üres pohár mellé, amiket magunkat ismerve lehet nem is fogunk használni végül, mert ugye inni az üvegből is lehet. Legfeljebb rögtönözzük őket műzlistálnak, arra nem gondoltam, és nem látok itt. Persze lehet találnánk, ha kelleni fog.
-Nos,.. hát itt vagyunk- invitálom Elliotot a kezénél fogva a kanapé felé. -Add csak ki, ahogy jön magától. Most nem piszkállak, ameddig nem te kérsz rá.
Mégegyszer megszorítom a kezét, és rámosolygok biztatásként. Itt senki nem zavar, senki nem lát, és senki nem ítélkezik.

Bagolyszar-mentes lelkizés



Merel
2000. november eleje

csúnya szavakat tartalmaz

outfit

Tudtam, hogy Merelben lehet bízni, hogy neki ki lehet mondani dolgokat, mert ő megért engem. Nem csak engem, hanem a nyűgöket, amik bennem vannak… pedig úgy megérdemelném, hogy felhasználja ellenem és mélyen belém vájjon ezzel az egésszel. Szörnyen bántam vele, de nem csak vele, mindenki mással is, aki valaha szeretni próbált. A szemébe nézve is ugyanazt a fájdalmat éreztem, mint korábban… még sem volt lehetőségemnek másnak kimondani a dolgaimat. Valóban nem értette volna meg senki úgy ahogyan ő. Hiába feszegettem egy-két témát Mirának is a nyáron. Az más volt.
Megfogta a kezem és éreztem, hogy valamiféle melegség járja át a testem minden porcikáját. Olyan volt ez, mint valami néma nyugtatás, amihez nem kellettek szavak sem. Merellel igazából nem is volt erre szükség konkrétan. Amit ki kellett mondani azok csak tények voltak, minden más érzés formájában ott feszült közöttünk. Talán ezért is érzett rá olyan könnyen, hogy gondjaim vannak… hogy számos keserűség dolgozik bennem. Én pedig voltam olyan buta, hogy megpróbáljam elrejteni, holott előle aztán nem lehetett. Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, míg eljutottunk a Szükség Szobájáig.
Meglepő módon egy lélekbe sem botlottunk, míg elértük a helyet. Bennem pedig nem volt kivételesen keserűség azzal kapcsolatban, amit a Roxfort jelentett. Merel mellett soha nem is volt, talán épp az ő személye volt az, aki szép lassan eltörölte bennem mindazt, amit átértem és már csak kegyetlen emlékként gyötört. Kicsit úgy éreztem, mintha most ez az elcseszett kastély is az oldalamra állt volna. Na persze, O’Mara… naiv vagy, mint mindig… A hang úgy fortyogott bennem, mintha saját sötétvalóm ellen követtem volna el valamiféle bűnt azzal, hogy éppen idejöttem. Nem nagyon érdekelt mondjuk. Már hozzá szoktam, hogy állandóan bántom magam, mintha odabent nem ugyanaz az Elliot lennék, mint idekint… vagy már sehol sem voltam ugyanaz az Elliot, akit Merel igazából megismert. Rá pillantottam a szemem sarkából, ahogy gondosan, még mindig fogva a kezem benyitott a szobába. Vajon ő érezte, hogy már egészen más vagyok? Vajon zavarta? Vajon képes lett volna kedvelni ezt az oldalamat is?
Ahogy beléptünk a helyiségbe, végig néztem az ismerős berendezésen, ám most volt némi változás. A két pohár, a bábú a sarokba, ami leginkább valami órai gyakorlóeszköznek tűnt… ezek mintha nem lettek volna itt legutóbb – persze ki tudja, akkor sem figyeltem meg jobban a környezetet.
– Nos,.. hát itt vagyunk – húzott kissé a kanapé felé. Én pedig gondolkodás nélkül követtem, hogy aztán őt is magammal rántva lehuppanjak a puha bútordarabra. Ez is olyan volt, mint egy kellemes ölelés. Kényelmes, barátságos és biztonságot adó. – Add csak ki, ahogy jön magától. Most nem piszkállak, ameddig nem te kérsz rá.
Nyeltem egyet. Nyeltem, mert tudtam, hogy amibe belekezdek talán benne is felszakít régi sebeket. Én már nem akartam bántani őt, igazából senkit sem. Már túl sok mindent vettem el az engem szerető, féltő emberektől. Köztük még Foresttől is, annak ellenére, hogy ő úgy gyűrt maga alá, mint valami hatalmas lavina. Voltak, akik ellen nem tudtam küzdeni.
– Azt hiszem, ezt nagyon az elején kell kezdenem. Mindennek az elején… – sóhajtottam és megint könnyek gyűltek a szememben. Nem azért, mert rossz emlék jutott eszembe… hanem az, hogy amikor megismertem Forestet, annyira meg akartam ismerni, talán kicsit legyőzni. Szerettem úgy tenni, mintha a nálam nagyobb férfiaknál sokkal, de sokkal erősebb lennék. Vagy legalábbis kellően agyafúrt ahhoz, hogy megalázzam őket. Nála is ezt akartam… csak másképp. – Arról már tudtál, hogy Forestet megismertem s hogy hozzá költöztem… tudod mikor ilyenekről beszélek, azon gondolkodom, mennyire helyes neked ezeket elmesélni. Hogy nem okozok-e megint fájdalmat úgy, hogy felszakítok régi dolgokat. – Félbeszakítottam a mondókám.
Az üvegemért nyúltam, hogy kinyissam és igyak egy kortyot. Kellett a lélekerősítő, mielőtt folytattam. Egy pillanatra szipogva bámultam magam elé.
– Mikor megismertem nagyon akartam. Nem tudom miért, csak megtörtént és… adott nekem egy családot. Sosem tudtam magam családos emberként elképzelni, talán azért, mert világéletemben nem hittem a kötöttségekben. – Sóhajtottam és letöröltem egy könnycseppet. – Van egy kislánya, akit egyedül nevelte, s aki azonnal megszeretett engem. Engem, akit nem is lehet szeretni… mert túl elfajzott. – tettem hozzá. – Akkor olyan idillinek tűnt az egész. Valahogy, mintha minden a helyére került volna. Egy részem persze sejtette, hogy nem érdemlek én ilyen boldogságot. Na akkor jött ez a Reagan. – Nyeltem egyet, tudva, hogy hirtelen túl sok lesz az információ. De nekem ki kellett mondanom. Meg kellett tennem, mielőtt belehalok a teherbe. – Reagan volt Forest ex-szeretője… aki bántotta. S egyszer csak úgy döntött, megint meg akarja szerezni. De én nem akartam engedni… és csak kapaszkodtam belé, nehogy elsodorja mellőlem az áradás. Akkor még fogalmam sem volt, hogy az csak mindennek a kezdete. Tőrbe csaltam Reagant… egy erdőbe… és megöltem. Élveztem… élveztem, hogy bánthatom. Gusztustalan vagyok. – Tettem hozzá zaklatottan kapkodva a levegőt.
Felhúztam a ruha ujját a kezemen, úgy hogy Merel láthassa a heget, amit Reagan ejtett rajtam. „Senki” állt a vörös felirat. Majdnem ugyanúgy izzott, mint ott, aznap az erdőben. Ezt érdemled O’Mara… ezt, mert egy büdös nagy senki vagy.
– Ezt kaptam tőle, mielőtt megöltem.

-Ahogy csak jól esik.- Fura a kifejezést használni itt, pedig nem helytelen igazából, jót fog tenni neki, ahogy mindet kiadta magából. Persze addig várható, hogy nehéz lesz.
Elhelyezkedek oldalasan fordulva a kanapén, hogy Elliot felé nézzek, miközben elkezdi kiönteni a lelkét nagysokára, talán nagyon sok év terhét legelső alkalommal. És várhatóan alkoholt önteni a helyére, arra talán figyelnem kéne majd.
-Túl jól tudom, igen.- Kesernyésen kacagok egyet. -Ne aggódj, én már beforrasztottam azokat a sebeket, neked fognak fájni most.
És észre kell vegyem, hogy ez, még ha igaz is, támadóan hangozhatott, mint ha vádként hoznám fel a múltat, amit pedig kifejezetten el akarok kerülni. Látszik rajta, hogy megkapja önmagától is bőven.
-Bocsánat, nem akartalak kizökkenteni ezzel, és ne vedd vádnak. Csak... tényleg fájni fog felhozni mindent, arra számíts.
Próbálom minnél inkább úgy tálalni, hogy ő is segítő szándéknak vegye, fair figyelmeztetés arról, mibe készül belemenni, ha feltépi azokat a sebeit. Tudom jól, én már feltéptem őket tavaly. Akár rontok a helyzeten, akár nem, Elliot végül belekezd a történetébe. Egy korty lelkierő után, de ennyi még nem fog akadályt okozni.
-Ja, én is gyűlöletből hallgatlak most meg. Elliot, a fasságot nyugodtan kihagyhatod- szúrom közbe az önmarcangolásért. Tökjó, Merelkedrága, igen zökkentsd még ki. -Tudom én is, Elliot, tartozni valakihez... főleg ha előtte annyi ideig nem volt senki.
De ezután már odafigyelek, hogy ne szakítsam meg, ameddig nem ő fejezi be.
-Woó...- kerekednek el a szemeim mind a hallottakra, mind a sebhely látványára, bár nem menekülök, hátra se hőkölök, éppenséggel közelebb is hajolok hozzá. Nem lenne teljesen helytálló azt mondanom, hogy nem számítottam arra, hogy megölt valakit, elég kiadósan felvezette, utalgatott rá, már a legutóbb is.
-Elliot... Értem, hogy nem tudod elfogadni magadat miatta, és valóban csak feltételezem, de megvolt a reális okod ezt tenni...- Óvatosan végigsimítok a szóforma seben. -De aki ilyet vés másnak a húsába, az sem százas. Közel sem. Oké, nem vagy szent, de ő se volt az. Közel sem.
Elgondolkodok pár pillanatra, eszembejut valahonnan az első, a leges legelső találkozásom Elliottal.
-És gondolom, ő teljesen magától volt, amilyen volt. Elliot, mennyit viselted pontosan azt a szalagot azóta, hogy elcserélted velem?

Bagolyszar-mentes lelkizés



Merel
2000. november eleje

csúnya szavakat tartalmaz

outfit

Fogalmam sem volt hogyan kéne meghatároznom azt az érzést, ami bennem kavargott. A kanapé kényelmes volt, Merelnek pedig egész egyszerűen olyan könnyű volt kimondani mindent… talán éppen ezért is kavart meg mindent a dolog. Egyszerre undorodtam magamtól és éreztem azt, hogy nem kéne ezt neki, nem kéne. Mégha ő éppen az ellenkezőjében erősített is meg, az én bűntudatom még ennyi idő távlatában is ugyanolyan kínzó volt, mint előtte. Próbáltam eltitkolni, elrejteni még magam elől is, de akárhányszor megpillantottam vagy csak váltottunk néhány szót megint felszakadt bennem valami. Persze nem olyan mély sebek voltak ezek, mint amiket rajta ejtettem, annak még csak a közelében sem volt.
Láttam, ahogy a pillantása a mondandóm végén a sebre vándorol. Igazából meg is akartam mutatni, ezért húztam el onnan még inkább a ruhát. Mások elől elrejtettem volna, de előtte még ez sem tűnt szégyellni valónak. Talán azért, mert ő sejtette, hogy az a „senki” milyen fájdalmas is éppen nekem. Világéletemben annak éreztem magam, de ahogy ez a szó felkerült a bőrömre örök mementóként, egyenesen beleremegtem a dologba. Még emlékszem, ahogy végig futott rajtam az a felismerés. Nem voltam híres ember, mint Forest vagy mint ez a Reagan… de még csak normális, átlagember sem célokkal, mint akárki. Mindig valahol mindennek a legalján fetrengtem, még csak nem is vágyva arra, hogy kibújjak onnan.
– Elliot... Értem, hogy nem tudod elfogadni magadat miatta, és valóban csak feltételezem, de megvolt a reális okod ezt tenni... – mondta. Közben megérintette a sebet, mire az lüktetni kezdett. De nem a fájdalomtól, hanem attól a rengeteg sötétségtől, ami hozzá kapcsolódott. Lehet, hogy csak képzeltem az egészet, Merel meg sem érezte. Igen, O’Mara… senki vagy… egy rohadt nagy senki… A hang kegyetlenül szúrt oda egyet, mintha csak arra várna, hogy mikor szakad el bennem valami és kezdek őrült rombolásba ebben a szobában. – De aki ilyet vés másnak a húsába, az sem százas. Közel sem. Oké, nem vagy szent, de ő se volt az. Közel sem.
– Tudom… tudom… de akkor még helyes döntés volt-e megölni? – Fakadt ki belőlem a kérdés. – Anyám biztosan azt mondaná, hogy másképp kellett volna megoldanom. De én nem akartam másképp. Nat tudta nélkül elraktam a tőrt, hogy azzal öljem meg. Mert tudtam, hogy akárhogy is szúrom meg vele, belehal… a penge átkozott, akit megvág, az elvérzik. – Tettem hozzá, hogy értse mire gondolok. Bár talán egy alkalommal említettem is neki ezt az egészet.
– És gondolom, ő teljesen magától volt, amilyen volt. Elliot, mennyit viselted pontosan azt a szalagot azóta, hogy elcserélted velem?
Megköszörültem a torkomat, jelezve, hogy ez kényes téma. Nem szerettem, ha valaki azt firtatta mennyit volt rajtam, miért nem veszem le. Forest már ezerszer megfenyegetett, hogy levágja a kezemről és vége ennek. De ők nem érthették. Nem a szalag okozta a gondot, az csak kiegészítő volt. A gond valahol mélyen bennem volt.
– Párszor… – Forgattam meg a szemeimet. – Jó, lehet, hogy mindennap. – Böktem ki aztán a tényeket. – De a szalag csak egy szalag, alig van rám valami hatással. Egyszerűen megőrültem… vagy hagytam magam ennek a hülye sötétségnek és… mindegy. Nem igazán tudom szavakba önteni ezt igazából. A szalagnak van a legkevesebb köze hozzá.
Nem akartam erről tovább beszélni.
– Folytassam a történetet? – kérdeztem, de ha válaszolt, ha nem, akkor is folytattam. – Azt hittem, hogy majd Reagan halála rendbe teszi a dolgokat. De nem tette. Nagyon rövid ideig voltunk boldogok igazából… mert aztán kiderült, hogy Forestnek van egy szerelemgyereke és még a hülye asszisztense is állandóan ott legyeskedett körülötte. Ez a kettő egyszerre eléggé megtörte a kapcsolatunkat. Főleg, miután megkértem, hogy ne ő akarja felnevelni a kisfiút… de csak azért is harcolt érte, hogy én nem akartam. És még az asszisztensét sem rúgta ki, sőt szerintem élvezte, hogy féltékeny vagyok… még elő is léptette. – Tettem hozzá, nem voltam benne biztos, hogy ilyen mélyen bele kéne mennem a kapcsolatunkba. Meg, hogy Merel érti-e, hogy ez legalább annyira fájó pont volt, mint a Reagan ügy. Bár talán értette az összefüggést. Mindenesetben nekem kellett keménynek lennem, harcolnom vagy éppen lenyelnem.

-Helyes döntés bárkit megölni?- kérdezem keresztbe. -Már tökmindegy. Már csak tény. Amit valahogyan fel kell dolgoznod, vagy elmérgesedik és magával visz téged is. Máris egy nagy lépés, hogy kiadtad magadból.
Mosolygok is hozzá, érezze, hogy én vele vagyok itt. Végül folytatja, kifejti részletesen is.
Woó. Hangot nem adok neki ezúttal, és megint, el nem húzódok tőle, de woó... Arra, hogy ez ilyen előre megfontolt, tudatos volt - vagy annak hangzik legalábbis - valóban nem számítottam. Egyelőre ezt is elkönyvelem száraz tényként, Elliottal, ahogy ismerem, továbbra sem illik össze a hidegvérű, kiszámított, megtervezett gyilkos. Még nem ítélkezem, ennél több kontextus kell ahhoz. Reagant nem ismerem pár sornál többől. Van az a környezet, ahol teljesen megérthető, még ha szörnyű is, ilyet szándékosan tervezni. És igen, van olyan, amiben Elliot akkora, vagy nagyobb szörnyeteg, mint magáról mondta, annyiszor már.
Ha tudok eleget a helyzet másik feléről is, ítélkezni fogok. Nagyon is, vehemensen, makacsul, valószínűleg egy véglethez húzva, ismerem magam és nincsenek illúzióim. Vagy ez is már ilyen makacs álláspont, és azért nem vagyok hajlandó változtatni rajta megfelelő bizonyíték nélkül.
A torokköszörülésre csak felvonom egy szemöldököm. Igen, csillagvirág? Azt akarod mondani, hogy valóban, nagyon kényes dologra tapintottam, hiába mondod az ellenkezőjét? Nos, köszönöm, hogy igazolsz, szerintem mindjárt fogsz is még.
-Igen? Akkor vedd le, tedd csak ide az... asztalra mondjuk. Ha csak egy szalag, nem lesz nehéz, nincs itt más és nem is tud bejönni, és tudod, hogy én ugyan aztán nem lopnám el.
Bár végüNem.
Kap néhány pillanatot, hogy így tegyen, vagy amire számítok, mentegetőzve-viszakozva-tiltakozva megtagadja a kérést. És bizonyítsa ezzel, hogy nem olyan "csak egy szalag" ez, mint állítja.
-Elliot, rajtam volt a szalag párszor. Aztán a vége felé egy-két hétig mindennap. És én tudom, hogyan sikerült csak kiengednem a kezemből. Csak pár hét alatt, úgyhog évek után nagyon könnyen lehet közel sem csak legkevesebb köze bármihez.
Már így is menekül a téma elől. Tény, hogy kitérő volt, és az eredeti fonalat venné föl újból helyette, de eleget elmond, hogy a nyáreleji randevúnk nélkül meg se fordulna egyáltalán, hogy az eredeti témánk fonal lehet egyáltalán, nemhogy még föl is vegye.
A kérdésre nem válaszolok, csak nézek rá, várakozva, és a tekintetembe írva sugárzom felé, hogy "te is jól tudod, hogy ezzel most pontosan engem bizonyítasz". Ha leteszed a szalagot, ha nem, már a visszaterelés ténye is eleget számít. De hagyom, hogy mondja végül, azért vagyunk itt.
-Úgy érzed, hogy nem figyel rád? Arra, hogy te hogy érzel ettől?- Megértő, együttérzően kérdezem, csak megerősíteni, hogy jól vettem-e ki a szavaiból a bánatát. Eszembe se jut, csak utólag, hogy én pont ugyanezzel vádoltam annak idején, hogy bele se gondol, én mit érezhetek miatta, úgyhogy ennek a párhuzamnak a hangomban nyoma sincs. Az emlékeiben persze felbukkanhat attól. Talán neki nem fog most ugyanez eszébejutni, de úgyis meglátjuk.
És mint mondják, a karma egy...
-Jajj, gyere ide te nagy kisgyerek!- enyhülök meg spontán, a kezeimet széttárva, nem az egészet karszélesen, csak teljesen egyértelműen, invitálva egy ölelésre. De hát na, csak rá kell nézni, annyira ráfér szegényre egy kis szeretet.
Merelkedrága, te meg látom, nem éred be a jó- vagy a rosszzsaru szerepével, csakis mindkettővel egyszerre.

Bagolyszar-mentes lelkizés



Merel
2000. november eleje

csúnya szavakat tartalmaz

outfit

– Igen? Akkor vedd le, tedd csak ide az... asztalra mondjuk. Ha csak egy szalag, nem lesz nehéz, nincs itt más és nem is tud bejönni, és tudod, hogy én ugyan aztán nem lopnám el.
Éreztem, ahogy végig fut rajtam valami idióta pánik. Féltettem. Féltettem a szalagot. Már azóta, hogy megszereztem és rajtam volt, csak arra tudtam gondolni: ha leveszem ellopják, elveszik és tönkre teszik. Nekem meg kellett védenem. Erre pedig a legjobb mód az volt, hogy ott van a csuklómon.
– Elliot, rajtam volt a szalag párszor. Aztán a vége felé egy-két hétig mindennap. És én tudom, hogyan sikerült csak kiengednem a kezemből. Csak pár hét alatt, úgyhog évek után nagyon könnyen lehet közel sem csak legkevesebb köze bármihez.
Sóhajtottam egyet. El akartam rejteni előle, hogy ne lássa, ezért az ujjaimat finoman a különleges ékszerre csúsztattam, érezve a bőröm alatt a bársonyt. Még bele is borzongtam az érintésébe… de közben az agyam egyre erőteljesebben pumpálta: Tereld el a figyelmét, tereld el, de gyorsan, O’Mara! Én pedig engedtem, hogy a keserűség felülírja a féltést, ezzel pedig jött a történet folytatása is.
Utáltam erről beszélni. Utáltam felhozni a történteket, mert hirtelen minden sérelem sokkal komolyabbnak tűnt, mint korábban és a dühöm egyre csak nőtt Foresttel kapcsolatban. Ő magához vett, ő szeretett, én meg képtelen voltam neki behódolni úgy, ahogyan az várható lett volna. Eleinte megvolt. A babája akartam lenni, aki mindenben olyan, ahogy ő akarja… de aztán kiderült, hogy mindez annyira szembe megy az igazi énemmel, hogy már egyenesen szétszakadni éreztem magamban valamit. Hol hazudtam neki arról, mit teszek, hogy ne haragudjon meg, hol pedig vitatkoztam vele, tudván végig, sosem lehet igazam, mert arra csak sértettség a válasz.
– Úgy érzed, hogy nem figyel rád? Arra, hogy te hogy érzel ettől? – kérdezte Merel. Olyan megértő, olyan kedves volt a hangja, amilyet meg sem érdemeltem azok után, amit vele tettem. Talán már ő is rájött, hogy micsoda szemét vagyok. Olyan, aki képtelen normálisan, emberein viselkedni és mire belátja a hibáit, addigra már általában késő. Az önsajnálatban jeleskedtem csupán, abban viszont olyannyira, hogy néhányan akár példát is vehettek volna rólam.
– Nem csak nem figyel… nem vesz komolyan. Akármit mondok, vagy kérek, ő csak azért is csinálja. – Motyogtam halkan. Egyre inkább egy gyenge kisfiúnak kezdtem érezni magam, aki nem érdemes arra, hogy meghallgassák a szavát. Talán megragadtam valahol annak a tizenötéves kölyöknek, aki elszökött a Roxfortból, talán sok mindenben gyerekes voltam és maradok is örökre… és ezt Nat is észrevette. Ezért akart állandóan „megmenteni.” Csak azt nem vette észre, hogy immáron a saját énemtől próbált meg elszakítani mindezzel.
– Jajj, gyere ide te nagy kisgyerek!
Gondolkodás nélkül húzódtam közel Merelhez. Hagytam, hogy a karjai körém simuljanak, miközben én is szorosan öleltem őt. A könnyek pedig megint megindultak a szememből, közben megremegett az egész testem. Most nem akartam egy olyan rohamot kapni, mint ott a patikában… még ha az is hozott ide engem.
– Nem érdemlem meg, hogy szeressenek, Merel… – Suttogtam a legféltettebb gondolataimat, amit általában mások elől titkoltam volna. Neki ezeket a dolgokat valahogy könnyebb volt kimondani. Fogalma sem volt, hogy mennyit jelentett már csak az is, hogy meghallgatott.
– Köszönöm… – Remegő hangon suttogtam és ahogy elhúzódtam, hogy a szemeibe nézzek, láthatta a könnyeimet. – Tudom, hogy gyerekes vagyok… én tényleg tudom… de azért komolyan lehetne venni. Csak egy kicsit. – Nyeltem egyet a végén, nehogy valami furcsa zokogás is feltörjön, amire most nemvolt szükség. Beszélni akartam, mintha már a megindult árral kikívánkozna minden más is.

Megkopogtatom a csuklóm, ahogy Elliot belekezd a meséjébe, de ezen kívül nem szólok bele, nem szakítom meg benne. Pedig nem kerülte ám el a figyelmemet, hogy elsikkasztotta a szalag kérdését, lévén pontosan arra fogadtam magammal, hogy pontosan így alakítja majd a dolgot, ha hagyom neki. Mázlista HoH, hogy terápiás célzattal ilyen elnéző vagyok vele.
És ha származhatna bevételem ilyen fogadásokból önmagammal, de gazdag lennék már...
De inkább a lelkét segítek továbbfejtegetni, nem a szalag miatt piszkálom, tényleg mennyit lehetne azzal elérni amúgyis?
-Szeret téged igazából? Vagy csak akar magának? Ismer téged egyáltalán?
Na hé... Kezdenek elég éles kérdések lenni ezek, talán nem most kéne átmennem inkvizítorba.
Pedig nem alaptalan gondolat. Hogyan is kezdődött az egész? Spontán hirtelen fellángolás, egyik napról, hétről a másikra, egyszer még tök egyedül van, egy hétre rá találkozunk megint, már össze is költöztek azóta. Tényleg egy ilyen hirtelen lángra akarnak tartós kapcsolatot építeni, aztán nem csodálkozni?
Khm!
Ez a hangnem, ezek a gondolatok mintha kezdenének ismerősnek érződni. Árnyalatnyit, épp csak annyira ismerősnek, amilyen egy alagút.
Inkább invitálom az ölelésre, nem is tudom, inkább az ő, vagy a saját figyelmem elterelésére az évek távlatából visszaköszönni fenyegető érzésekről. Persze csak mellékesen a vigasztalása mellett, de mellett valóban lehet ilyen hátsó szándéka is a gesztusnak.
-Mit mondtam a fasságról?- szorongatom meg, ide-oda billegve meg is ringatva az ölelésben, a mondat ellenére a hangom pedig gyengéd inkább, amilyennel babát vigasztalni szokás, nem számonkérni.
-Én komolyan veszlek, akkor is, ha gyerekes vagy. Sőt, mert ha felnőtt létedre vagy gyerekes, annak megvan az oka. És én segíteni akarok.
Kedvesen mosolygok, mondanám legszivesebben, hogy nyugodtan sírja ki magát, semmi szégyellnivaló nincs benne, és segíthet is, de valami, megérzés, azt súgja, ez ráér később is.
-Elliot, a szalag még mindig rajtad van- emlékeztetem inkább, ha más nem, csak segíteni kizökkenteni a mindjárt sírásából azzal, hogy átlököm defenzívbe, bár tényleg örülnék, ha tényleg le is venné, van azzal a szalaggal valami, amiben nem egészen bízok, és ami lehet, tényleg beleszól valamibe.

Bagolyszar-mentes lelkizés



Merel
2000. november eleje

csúnya szavakat tartalmaz

outfit

Még mindig nem tartottam helyesnek erről beszélni Merelnek. Nagyrészt azért persze, mert valamikor őt volt az, akit megbántottam azzal, hogy megismertem Forestet, hogy hirtelen döntéseket hoztam. De talán ez is majd egy tanulság lesz a jövőben, hogy tudjam, mit nem szabad. Túlságosan engedtem azoknak az őrült vágyaknak, amikor megismertem… amik igazából csak valami bizonyítási kényszerből indították. Viszont már akkor is legyőzött. Ez tetszett és ez tartott mellette. Hogy leszünk-e valaha még boldogok Foresttel? Nem valószínű.
– Szeret téged igazából? Vagy csak akar magának? Ismer téged egyáltalán?
Nyeltem egyet. Micsoda jó kérdések ezek O’Mara… igaz… érzed, ahogy egyenesen szíven találnak? Megpróbáltam nem sírni még jobban, habár a könnyek továbbra is ott gyűltek a szememben, hogy emlékeztessenek a keserű valóságra. Valaki belenyugszik, hogy az évekig tartó kapcsolata ellaposodik, megszokottá válik… de a miénk valóban csak azzá vált? Nem tudtam, de nem akartam már így folytatni. Az állandó várakozás és megfelelési kényszer egész egyszerűen túl sok volt.
– Ismer, csak neki mindig az a jó, amit ő kigondol a fejében. – Mondtam kissé talán keserűen. – Egy másik Elliotnak akar, mint aki vagyok, azt hiszem. De talán ennek ellenére tényleg szeret. – Bólintottam.
Megint elfogott az érzés, hogy nem Nattal és az állandó akarással van a baj, hanem egyszerűen én vagyok rossz ember. Nem tudom őt olyannak szeretni, amilyen… pedig valójában mindig is ő volt az, aki meg akart engem változtatni, azzal, hogy meg akart menteni saját magamtól. Lehetetlen küldetést vett a nyakába, én pedig minden mozdulatommal ellenálltam és csak kérdeztem és kérdeztem: miért nem lehet úgy, ahogy nekem jó? Miért kell nekem alsóbb rendűnek lennem?
– Mit mondtam a fasságról? – kérdezte Merel, mikor már a karjai közé fúrtam a testem és hagytam magam vigasztalni, mint valami ostoba kiskölyök. Az is vagyok, semmi több… egy ostoba, sértett gyerek, aki nem tud felnőni az álomvilágából. Még mindig elhittem, hogy lehetek az a kalandor, aki bejárja a világot kincsek után hajkurászva. Csak egy aprócska én suttogott valahonnan mélyről, hogy küzdjek azért a lehetőségért, amit megkaptam, hogy családom legyen.
– Én komolyan veszlek, akkor is, ha gyerekes vagy. Sőt, mert ha felnőtt létedre vagy gyerekes, annak megvan az oka. És én segíteni akarok.
Megremegtek az ajkaim. Éreztem, ahogy a könnyek végig szánkáztak az arcomon… nem értettem, hogy lehet ez… Merel mindent annyira látott, annyira egyértelműen, amire Forest egész egyszerűen nem volt képes, pedig én azt akartam minden erőmmel, hogy ő akarjon megérteni és úgy segíteni, hogy közben nem akar belőlem másembert faragni. Én csak szeretni akartam őt.
– Elliot, a szalag még mindig rajtad van
– Nem akarom levenni Merel… ne menj át Forestbe... – mondtam szipogva és Merel szemeibe nézve, kissé elhúzódva, megpiszkáltam az arcához lógó sötét tincseket. Éppen csak egy kis gyengédség volt, amit most muszáj volt adnom, mert odahaza már nem ment. Ez pedig úgy belém szorult, mint a túl nagy dugó az üvegbe. –  Szeretném ha szeretne… annyira, mint az elején, de azt hiszem már rég nincs így… csak „akarja, hogy együtt legyünk.”
Beleborzongtam, ahogy felidéztem az elhangzott szavakat. Ebben a beszélgetésben egészen más érteleme volt az egésznek… mármint én is birtokolni akartam Forestet, de közben szerelmes is voltam. Annak éreztem magam minden nehézség ellenére. Egyszerűen csak túl gyenge voltam már a harchoz.
– Biztos, hogy nem érdemlek boldogságot…

Ma úgy tűnik, kiadósan megtúráztatom a "ne nézz hülyének" szemöldökömet. Talán egy kis "magadat se" pillantással fűszerezve időnként.
-Téged? Vagy a "másik Elliotot", akit kitalált neked?
Najó, Merelkedrága, egy időre talán elég lesz a fájdalmasan fogós kérdésekből. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy vissza se fogok térni rájuk, de most hagyni kéne Elliotot pihentetni a témát, ameddig megnyugszik.
És talán magam is ellenőrízni, mennyi ebből az oknyomozás, és lehet-e, hogy egy része valahonnan előindokolatlankodó féltékenység lenne? Már magamra is gyanakodjak?
Inkább csak hosszan simogatom a hátát szó nélkül, hagyom összekönnyezni a nyakam oldalát, nincs is azzal semmi baj. Éreztetem, hogy itt nyugodtan kiadhatja magából, nem ítélkezek érte. Valahonnan gyanítom, hogy sehol máshol ezt nem engedi meg magának, úgyhogy nem akkora csoda, hogy lassan beleszakad.
Ahogy ő is kisimít egy hajtincset az én arcomból, rámosolygok kedvesen, próbálom limitálni az ellentmondást nem tűrést a hangomban.
-Tudom, hogy rám annyi idő alatt befolyással volt. És te régóta viseled, ezek szerint folyamatosan. Csak azt mondom, ennek legyél tudatában, figyelj oda rá, és igen, legjobb lenne, ha nem viselnéd. De rendben, most nem erőltetem többet.
Azzal a szótlan ultimátummal, hogy máskor még szóba fog kerülni, de akkor nem ma. Cserébe letörlöm az arcáról a könnyeit.
-Elliot, ha szeretne és értene is, biztos a saját elképzelését rólad próbálná ráderőltetni? Amikor pont ez bánt? Bocsánat, hogy a fájdalmas kérdéseket teszem fel, de valakinek fel kell azokat is. Mert...- Félrepillantok róla, keresve a gondolataimat, hogy is rakjam össze legjobban, közben tovább simítgatom az egyre szárazabb arcát. Nem veszem észre, talán húzom is közelebb lassan, apránként, de nem biztos.
-...hát... a szeretet nálunk kényes kérdés lehet, de ismerlek, Elliot, és látom, hogy szenvedsz. És segíteni akarok. Mert ebbe, ami most van, bele fogsz rokkanni. És ha szerinted nem érdemled meg - mit is mondtam a fasságról? - akkor így jártál, mert ezt a szenvedést sem érdemled azért.
Mélyen, jelentőségteljesen a szemébe nézek.

Bagolyszar-mentes lelkizés



Merel
2000. november eleje

outfit

– Téged? Vagy a "másik Elliotot", akit kitalált neked?
Nem tudtam válaszolni. Nem azért, mert nem akartam vagy mert nem véltem tudni a választ, egyszerűen ahogy kinyitottam a számat, nem jött rajta ki több hang. Éreztem, ahogy a gombóc ott nőtt a torkomban… s olyan igaz volt az a másik Elliot. Csak azt nem tudtam, hogy én már a másik Elliot vagyok s kapaszkodom csupán valami régibe vagy még a régi vagyok egy másik álarc alatt. Én csak úgy szerettem volna olyan lenni, ahogy ő akarja. Talán nem is kellett volna olyan erősen rúgni, lökni el őt, csak simán behódolni. Az elején jól ment, amikor még elvakított rengeteg dolog.
Érezhette Merel, hogy mennyi minden zakatol bennem. Ahogy ölelt és a hátamat simogatta egyre több könny szakadt ki belőlem. Mintha ezer és ezer seb szakadt volna fel valahol mélyen bennem és nem akart volna abba maradni a vérzés. Nem számított az egész. Már jó ideje éreztem, hogy ennek jó vége nem lesz. Hol utáltam, hol mindennél jobban vágytam rá, de a kitartás, hogy ezt folytatni akarom ebben a formában, már egyre csak fogyott… és miközben én elestem és a földön csúszva próbáltam vele tartani a tempót, ő még csak meg sem fordult, hogy felém nyújtsa a kezét.
– Én már rég másik Elliot vagyok… – suttogtam a fülébe, s ahogyan kicsit elhúzódtam, éreztem milyen könnyes lett miattam a nyaka és az arca. Kár volt bemocskolnom azt a puha bőrt… de már akkor sem tudtam volna visszatartani azt a sok feszültséget, ha minden erőmet bevetem ezért.
– Tudom, hogy rám annyi idő alatt befolyással volt. És te régóta viseled, ezek szerint folyamatosan. Csak azt mondom, ennek legyél tudatában, figyelj oda rá, és igen, legjobb lenne, ha nem viselnéd. De rendben, most nem erőltetem többet.
Figyeltem Merel sötét szemeit, miközben könnyed mozdulattal félretoltam egy tincset, az ő ujjai pedig a könnyeket simították el az arcomról. Volt ebben valami meghitt… furcsa, mennyire nem számítottam már erre éppen tőle. Tudom, érzem valahol, hogy fontos vagyok még neki, de bántottam és ezt képtelen voltam megbocsátani magamnak. Senki sem érdemel egy ilyen mocskot, mint én. Akárkinek sétáltam be az életébe, az sérülten, sírva távozott.
A figyelmeztetést egyelőre csak egy bólintással nyugtáztam. Nem akartam, hogy ez a szalagtéma elrontsa ezt a beszélgetést… ezt az egész napot.
– Elliot, ha szeretne és értene is, biztos a saját elképzelését rólad próbálná ráderőltetni? Amikor pont ez bánt? Bocsánat, hogy a fájdalmas kérdéseket teszem fel, de valakinek fel kell azokat is. Mert... – figyeltem a szavait, mert olyan igazak voltak. Valahol mégis a lelkiismeret gyötört, amiért Forestet rossznak állítottam be. Talán éppen én vagyok a zsarnok, a rossz ember, aki olyanokért bántotta, amik nem voltak igazak. De ha így volt, miért nekem fáj ennyire?
– ...hát... a szeretet nálunk kényes kérdés lehet, de ismerlek, Elliot, és látom, hogy szenvedsz. És segíteni akarok. Mert ebbe, ami most van, bele fogsz rokkanni. És ha szerinted nem érdemled meg - mit is mondtam a fasságról? - akkor így jártál, mert ezt a szenvedést sem érdemled azért.
Igen, Merel, szenvedek, de talán magam miatt… Sóhajtottam, majd nyeltem egyet. Át akartam gondolni a szavait, kellett egy félpillanat.
– De mi van, ha igaz? Mi van ha igaza van és valójában tényleg nem vagyok alkalmas az igazi énemmel arra, hogy „normálisan” éljek? – kérdeztem. Bár fogalmam sem volt róla, mi az a normális. – Tudod, minden vitánknál azon gondolkodom, hogy miért szegülök ellen… talán én gyötröm őt, talán én vagyok az, aki nem jó döntéseket hoz és közben ő jót akar és ő csinálja jól. Te jó ég, van ennek egyáltalán értelme, amit mondok? – kérdeztem, mert nem figyeltem a kifejtésre, csak ömlöttek belőlem a szavak és a könnyek. Mégis hogyan lehet egy ilyen szánalmas teremtménynek, mint én, az a legnagyobb kívánsága, hogy családja legyen? Harminckét évesen már rég megkaptam volna, ha alkalmas lennék rá. Ehelyett mit kaptam? Állandó bizonytalanságot. Talán sosem illetünk össze… hiszen az elején csak szórakozni akartam vele. Volna olyan szerelem a normális emberek számára, ami így kezdődik? De ha nem volt szerelem, miért fáj ennyire?
Elhúzódtam Mereltől és hátra dőltem a kanapén, hogy felbámuljak a plafonra.
– Akárhányszor szakítottam, nem engedett el…  követelőzött és sírt, ígérte, hogy más lesz… olyan ez, mint egy ördögi kör. Újra és újra megismétlődik és sosem változik semmi. Lehet nem is neki, hanem nekem kéne változni és akármennyire is fáj olyannak látni, nem engedni többé neki. Neki is jobb lenne úgy... de miért mindig nekem kell erősnek lenni? – Nyeltem egyet, remélve, hogy eltűnik a gombóc a torkomból, de mintha csak még jobban feszített volna.

Csak csóválom a fejem, nézem a jól láthatóan gyötrődő Elliotot. Mert persze, hogy csakazértis ragaszkodik, foggal.körömmel ahhoz, hogy mindenért kizárólag ő a hibás, és teljes mértékben, és hogy egy menthetetlenül elvetemült, aljas ember. Ami ha igaz lenne, nem szenvedne így, mert ha az lenne, aminek ennyire akarja állítani magát, le se szarna senki mást, önmaga számára tökéletes lenne, mások meg nem számítanának, tehát nem lennének ekkora dilemmái a lelkivilága terén.
Ez hosszú lesz és fárasztó... Gondolok egyet hirtelen, és húzok egy rövidet az asztalon álló üveg tartalmából, szükség lesz rá, úgy érzem.
-Én is egy másik Merel vagyok, mint annak idején. Mindenki alakul, változik. De! Mindig - Mindig! - ugyanaz az Elliot leszel, mint aki te vagy. Talán nem az, mint voltál, talán nem az, aki majd leszel, de mindig te vagy. És ez csak a tiéd. És van különbség aközött, ha valaki próbál terelni a változás felé, és aközött, ha ráderőszakolja, hogy "az vagy, akinek én mondalak!" Akinek fontos vagy, az észreveszi, hogy te ki vagy.
A tekintetemből kiolvasható az instrukció: ne ellenkezz dacból, makacskodásból, hanem gondold át, amit mondtam.
Sok dolgunk van még úgyis, figyelmeztetni egy szalaggal kapcsolatban, vígasztalni, meghallgatni. Törődni vele, ha senki más nem teszi odakint, és kétlem, hogy ilyen állapotban lenne, ha megfelelően foglalkoznának vele.
Ahogy hátradől, a kanapéról áttelepedek a padlóra, a bútor mellé, Elliot arcához közelebb térdelve, hajtincseket szedegetve a homlokából.
-Az alapján, amit eddig elmondtál? Egyáltalán nincs. Az alapján, lehet a szándéka jó lenne, de ha figyelembe se veszi hozzá, te mit érzel, fasság az egész. Itt lennél egyáltalán, ha figyelembe venné? És mi a normális? Ki határozza meg azt? Számít egyáltalán? Nem normálisanni kell, Elliot. Hanem élni.
Csak piszkálgatom tovább a haját, amiből már semennyi nem maradt az arcában rég, és komor arccal hallgatom, fontolgatom a hallottakat. Végül keserűen felnevetek.
-Mert szar az élet, Elliot. Mert akkor és azért kell a legerősebbnek lenned, amikor mert csak te vagy ott magadnak. Mert abból kell kimásznod, hogy egyedül hagytak a lelked legmélyén, és ha nem erőlködsz, odaragadsz a sötétbe. Tudom, megjártam már.
Egy futó pillanatra kap egy jelentőségteljes pillantást, hogy bizony, jól gondolja, mikor és miért jártam azon a sötét helyen én is. De aztán átkanyarítom egy bánatosan kedves mosolyba, aztán felhúzom fektéből Elliotot csak annyira, hogy átkaroljak a hóna alatt, szorosan magamhoz öleljem, onnan duruzsoljam a fülébe:
-Elliot, én megbocsájtottam neked. Bocsájts meg te is magadnak, ha mást nem, az én kedvemért. És ha kell benne segítség, tudd, hogy nem vagy teljesen egyedül, és bármikor keress meg.
Sokáig csak tartom, kicsit még ringatom is, amennyit ilyen esetlen elrendezésben tudom, a hajába simítva tartom a fejét magam mellett, és nem engedem el, ameddig jelét nem adja, hogy érti is, amit mondtam.
Végül nagysokára visszaengedem a kanapéra, vagy felsegítem, ha felülne.
-Amit elmondtál, azt meg csak nézd meg kívülről. Nem rólad és róla szólva, csak mondok valamit, Alice és Bob helyzeteként, és gondold csak át. Rendben van amit csinálnak?

Bagolyszar-mentes lelkizés



Merel
2000. november eleje

outfit

– Én is egy másik Merel vagyok, mint annak idején. Mindenki alakul, változik. De! Mindig - Mindig! - ugyanaz az Elliot leszel, mint aki te vagy. Talán nem az, mint voltál, talán nem az, aki majd leszel, de mindig te vagy. És ez csak a tiéd. És van különbség aközött, ha valaki próbál terelni a változás felé, és aközött, ha ráderőszakolja, hogy "az vagy, akinek én mondalak!" Akinek fontos vagy, az észreveszi, hogy te ki vagy.
Sóhajtottam egyet, elgondolkodva Merel szavain. Sosem gondoltam a jelenlegi önmagamra, mint az erdőben sovárgó, mindig a családjára gondoló O’Mara folytatására. Volt egy vágás az életemben valahol ’99 áprilisában, amit nem tudtam már levakarni magamról. Akkor hódoltam be Forestnek, ami igazából nem volt behódolás, de valahogy még is jelentős választóvonal volt az életemben… lényegében ez volt az a pont, ami után nem volt visszafordulási lehetőség. Végleg elvesztettem a régi énemet.
– Akkor miért nem találok vissza ahhoz, amikor még nem éreztem ezt… ezt a… kiégettséget? – kérdeztem, bár választ nem vártam rá. Talán tényleg túl intenzív volt ez a másfél év Nattal, talán tényleg mindent megéltünk már, amit egy párkapcsolatban meglehet és most jött az a pont, mikor meg kellett romlania, unalmassá válni.
Ő mindig azt mondja, hogy szeret és lényegében ellenem nem tett soha. Lehet, hogy Forest végig egy kibaszott szent volt, miközben én gyötörtem, csak azért, hogy ne unjunk véglegesen egymásra. Valahol mindig éreztem, hogy én vagyok a negatív elem ebben a kapcsolatban, hiszen nekem nem volt semmi affinitásom arra, hogy megpróbáljak legalább viszonylag normális életet élni. Natban megvolt erre a kényszerűség, hiszen ő családban gondolkodott, gyerekekkel és néha ki is kelt az ágyból, ahogy az egy felnőttől elvárható. Persze, hogy kibukott belőlem az Elliot-filozófia következő szakasza. Te csak álmodban tudnál normális lenni, O’Mara… de még ott sem… A hang a fülembe röhögött, egyértelműen élvezve a gyötrődésemet.
– Az alapján, amit eddig elmondtál? Egyáltalán nincs. Az alapján, lehet a szándéka jó lenne, de ha figyelembe se veszi hozzá, te mit érzel, fasság az egész. Itt lennél egyáltalán, ha figyelembe venné? És mi a normális? Ki határozza meg azt? Számít egyáltalán? Nem normálisanni kell, Elliot. Hanem élni.
Nyeltem egyet, megint fojtogatni kezdtek a könnyek. Merel ugyanazon a nézponton volt, mint én… de talán neki még nem vágta az arcába élete szerelme – legalábbid, akivel kapcsolatban abban a hitben volt–, hogy „nem normális” az életvitele a közös családjukhoz.
– Mert szar az élet, Elliot. Mert akkor és azért kell a legerősebbnek lenned, amikor mert csak te vagy ott magadnak. Mert abból kell kimásznod, hogy egyedül hagytak a lelked legmélyén, és ha nem erőlködsz, odaragadsz a sötétbe. Tudom, megjártam már.
Igen. Nekem kellett erősnek lenne egyedül, ez volt a válasz kérdésemre, amit megint csak nem Merelnek szántam… nekem kellett megint nyelni, nekem kellett megint megszenvedni és már annyira fájt, hogy egy sebzett vadállatnak éreztem magam, aki nem tud lábra állni a húsába fúródó nyílvesszőktől. Túlságosan fájt minden, ami történt mostanában… mostanában… vagy féléve. Vajon Merel is érezte ezeket, amiket én? Vajon ő is így szenvedett, mikor nem azt kapta tőlem, amire a legjobban vágyott? Még mocskosabbnak éreztem magam, mint korábban és ezt ő is tudhatta.
– Elliot, én megbocsájtottam neked. Bocsájts meg te is magadnak, ha mást nem, az én kedvemért. És ha kell benne segítség, tudd, hogy nem vagy teljesen egyedül, és bármikor keress meg. – Duruzsolt a fülembe ölelés közben. Hirtelen úgy éreztem kéne még egy korty abból az átkozott lángnyelvből, csakhogy kicsit helyre zökkentsem magam vagy legalább egy csepp melegség átjárjon.
– Hosszú idő után most érzem magam először nem egyedül. – Válaszoltam olyan halkan, hogyha lett volna rajtunk kívül valaki más ebben a szobában, az biztosan nem hallja. Magamat is rendbe kellene tennem, megbocsátanom, ahogy Merel mondta… mert akkor talán nem vergődnék ennyire ebben a nyomorban, azt gondolva megérdemlem. De valahogy mindig önkínzó típus voltam.
– Amit elmondtál, azt meg csak nézd meg kívülről. Nem rólad és róla szólva, csak mondok valamit, Alice és Bob helyzeteként, és gondold csak át. Rendben van amit csinálnak?
Megráztam a fejem.
Tudtam én, hogy mi a helyes válasz. Sosem ezzel volt baj, inkább csak az, hogy féltem kilépni ebből… féltem, hogy azt is elveszítem, aminek még az árnyéka megvolt. Az persze csak egy ráadás volt, hogy mellé még Forest is állandóan visszakényszerített maga mellé és nem tudtam tovább lépni. De akkor már mindig azt vártam, hogy mikor veszünk újra össze, mikor jön el megint az a pillanat, amikor majd azt kívánom, bár elhúztam volna örökre.
– Nem a helyesválasszal van a baj… hanem, hogy valahogy nem tudok kilépni a helyzetből. Merel… ő sokkal erősebb nálam, sokkal erősebb… ha azt mondja, hogy maga mellett akar tudni, valahogy mindig visszatáncolok vagy magával rángat. – Halkan beszéltem, talán kicsit túlságosan belementem olyan dolgokba, amikbe nem kellett volna. De hát így teljes a kép, mégha szégyen is volt bevallani, hogy van, aki le tud győzni.
– Nem gondoltam, hogy van olyan, aki le tud győzni… de nála nem hajt eléggé a makacsság… ez miért van?

Jó kérdés, miért vagyunk itt. Mármint, azok után, amiken átmentünk, miért foglalkozok egyáltalán még Elliottal. Végülis, összetörte a szívemet, egy olyan időben, amikor épp senki más szilárd pontom nem volt. Apucsek megtett mindent, hogy utólérjen tizenhárom évet, de még bőven nem volt elég ahhoz, hogy bizalmas legyen, haverságok épp elkoptak, közeli, olyan igazán közeli barátom meg nem volt, csak egy fél évvel korábbról megvolt még Thornsbeak felszívódása, meg annak a hatása a reménykedéshez való hozzáállásomra. Egyetlen valaki jött, akivel úgy éreztem, igazán megértjük egymást, aztán ő tört össze.
A mélyén hagyott annak a gödörnek. Aztán amikor arra volt szükségem, hogy egy ideig legalább békén hagyjon, többszöri felszólításra, mármár fenyegetésre is csakazértis küldte a leveleit, bejött utánam, annak ellenére, hogy kifejezetten az ellenkezőjére szólítottam föl annyiszor.
azóta véletlen is összefutottunk néha, változó, hogy mikor mennyire hittem el a véletlenségét, amikor igen, azokat természetesen nem is róhatom föl neki.
De akárhogy, mégis itt vagyunk. Már tavasszal is, a saját lelki gödrében velem futott össze, az még lehet véletlen, de az, hogy nekem nyíljon is meg róla? És most, a gödör legmélyén, engem keresett meg, kifejezetten. Pedig ő még láthatóan meg se bocsájtott magának a történtekért.
Miért is keres pont engem akkor? Talán mert mi megértjük egymást. Mert ő is érzi, hogy én meg tudom hallgatni, amikor senki mást nem talál. Érdekes párhuzamban értünk körbe.
-Mert az se te vagy, Elliot. Az voltál. Azt kell megtalálnod, aki most vagy, és aki te vagy, és azzal kibékülnöd. Egyensúlyba jönnöd.
Nem fog menni, ameddig nem hiszi el magával kapcsolatban, hogy nem egy abszolút értéktelen, értékelhetetlen szörnyeteg.
-Itt soha nem vagy egyedül- súgom a nyakába, közben a hajába túrva húzom az ő fejét is az én vállamhoz.
Én itt vagyok. Számonkérem a fasságaiért talán, kegyetlenül szembesítem valóságokkal, amiket letagadni próbálhat, kihergelem belőle, hogy megnyíljon, ha magától makacskodik. De itt vagyok vele. És érzi ő is, különben nem engem keresne ilyen legsötétebb óráiban.
Nagysokára bontakozunk ki egymásból.
-Ezért kell neked lenned erősnek, látod. Mert itt, ebben, senki más nem tud. Ebben bárki más vagy ellened erős, vagy nem aktív szereplője. Én itt vagyok, Elliot, bármikor megkereshetsz. És ha ezt nem is mondom, amikor szükséged van rá, úgyis megkeresel te magadtól. És meríthetsz erőt, támogathatlak azzal, hogy itt vagyok, de legvégül neked, magadtól kell erősnek lenned. Mert ott és akkor csak te leszel, és annyi erőd, amennyit magaddal vittél, összekapartál, bárhogy és bárhonnan.
Megfogom gyengéden az arcát, úgy fordítom össze a tekintetünket.
-Én bízom benned, Elliot, elég erős tudsz lenni hozzá. De nehéz lesz.
Elengedem végül, aztán elemelem az asztalról, Elliot felé nyújtom az üveget. Talán most kell neki is.
-Mert a remény a legnagyobb taHqeq, Elliot. Mert suttog annyit, hogy "mindjárt jobb lesz majd". Mert félsz, tudod, és igazad is van, hogyha küzdesz, csak rosszabb lesz. Szóval inkább tűrsz és nyelsz, remélve, hogy az a "mindjárt" mindjárt itt van. De mindig csak mindjárt van itt, mindig majd a következő pillanatban, de mindig van következő pillanat. És a végén már a kevésbé rosszról is elhiszed, hogy az jobb, csak mert nem fáj annyira, pedig egyáltalán nem ugyana a kettő. És bizony van, amikor szakadni kell, amikor először tényleg rosszabbnak kell lennie, mielőtt más, és igazán jobb lehet.
Végül attól a képtől megkímélem, amit túl jól ismerek, én magam is, őmiatta: néha a lelked éles szilánkjain kell átvonszolni magad a vaksötétben, hogy kimássz abból a bizonyos alagútból, ahol hagytak.

Bagolyszar-mentes lelkizés



Merel
2000. november eleje

outfit

Egyszerre erős és erőtlen. Ez voltam én, talán nem csak a saját szememben, de Forest szemében is. De hogyan lehetnék erős, mikor kitartanom kell mellette, ha egyszer olyan rohadtul gyenge vagyok, hogy ő közben erős kézzel bárhonnan visszarángat? Mintha élvezné, hogy olyankor győzhet, hogy olyankor megszerezhet újra. Hát ez az izgalom kéne? Mintha csak a régi árnyéka volna… amikor nem is tudom ki szerzett meg kit. Egy ideig azt hittem, én őt, de addigra ő már akarta, mire nekem eszembe jutott egyáltalán. Valójában mit is jelent erősnek lenni? Együtt maradni minden ellenére vagy egyszerűen csak távol kerülni tőle… lényegében menekülni?
Nem akartam filozofálni. Inkább csak kiönteni mindazt, ami a lelkemet mondta, még ha rengeteg önellentmondás is volt benne. Nem számított, hiszen pillanatnyi állapotok voltak egymás után. Rengeteg tett és más minden.
Az illata az ölelése annyira megnyugtatott, hogy egy pillanatra még a szememet is lehunytam. Éreztem, hogy egy pár csepp könny még végig szökik az arcomon, a válla, a nyaka irányába. Előtte nem szégyelltem sírni, nem kellett eltitkolnom az érzéseimet… bár amúgy sem volt szokásom. Nem tudtam sosem kezelni őket, csak apám előtt nem akartam sírni. Előtte túl megalázó lett volna… akárcsak Cartwrgiht előtt… vagy mondjuk Walsh előtt. Az erős férfiak valójában megrémítettek, mint egy idióta kölyköt. Ez volt a helyzet apámmal is. S mikor Nat, a hatalmas, erős pasas páncélján rést láttam, s azt a rést én magam jelentettem, hát ütöttem, le akartam győzni. Csak éppen azt nem vettem észre, hogy magam ellen harcolok a legtöbbször. A magam boldogsága ellen. S talán ő sem vette észre, hogy egyre inkább rám unt, hogy már nem voltam több egy ideális képnél a szemében… de az igazi Elliotot valahol otthagyta a kanapén, egyedül.
– Ezért kell neked lenned erősnek, látod. Mert itt, ebben, senki más nem tud. Ebben bárki más vagy ellened erős, vagy nem aktív szereplője. Én itt vagyok, Elliot, bármikor megkereshetsz. És ha ezt nem is mondom, amikor szükséged van rá, úgyis megkeresel te magadtól. És meríthetsz erőt, támogathatlak azzal, hogy itt vagyok, de legvégül neked, magadtól kell erősnek lenned. Mert ott és akkor csak te leszel, és annyi erőd, amennyit magaddal vittél, összekapartál, bárhogy és bárhonnan.
Ahogy megérintette az arcomat és a szemébe néztem, kellemes borzongás futott át rajtam… szokás szerint pont annyira helyesen, hogy semennyire.
– Tudom… tudom, hogy rád számíthatok… – Ismertem el, s már-már feketének tűnő sötét tekintetem tovább időzött rajta. Nem akartam elszakadni Merel arcától, abban a pillanatban az jelentette az egyetlen megértést és megnyugvást. Valamiféle kapaszkodó volt, amibe igazából nem volt helyes túl erősen kapaszkodni, mert én rettegtem, hogy elszakad. Inkább én akartam az ő kapaszkodója lenni. Valaki, akihez akkoris fordulhat, ha már nincs senki és semmi… egy biztos pont. Elliot O’Mara, mint biztos pont… Saját belső elégedetlenségem megint csak gúnyolódott.
Megvártam, míg Merel iszik egy kortyot az italból. Addig hátra dőltem a kanapén és a kandalló felé pillantottam. A hatalmas lángokba, amit úgy vágytam érezni mélyen valahol. Eszembe jutott, hogy mennyire vágytam egy gyerekre Foresttel… de a végén már csak a kétségbeesés miatt egyeztem bele. Azt akartam, hogy velem maradjon, hogy megint szeressen… hogy megint minden jó legyen. Semmire sem vágytam ennél jobban.
Átvettem a felém nyújtott üveget. Odabiccentettem egy „köszit” és kortyoltam egyet.
– Mert a remény a legnagyobb taHqeq, Elliot. Mert suttog annyit, hogy "mindjárt jobb lesz majd". Mert félsz, tudod, és igazad is van, hogyha küzdesz, csak rosszabb lesz. Szóval inkább tűrsz és nyelsz, remélve, hogy az a "mindjárt" mindjárt itt van. De mindig csak mindjárt van itt, mindig majd a következő pillanatban, de mindig van következő pillanat. És a végén már a kevésbé rosszról is elhiszed, hogy az jobb, csak mert nem fáj annyira, pedig egyáltalán nem ugyana a kettő. És bizony van, amikor szakadni kell, amikor először tényleg rosszabbnak kell lennie, mielőtt más, és igazán jobb lehet.
„Mindjártok” és „majdok.” Hogy mennyi hangzott el ebből az elmúlt félévben… sőt több, mint félévben az jó kérdés. Miért volt az, hogy az én majdjaim öt percig tartottak, az övéi meg hónapokig… és mikor kérdeztem, hát én voltam a rossz. Nem. Nem akartam utálkozni, nem akartam a múltban fürödni.
– Vajon bánná a majdokat és a mindjártokat, ha egyszer csak nem lenne következő perc? Szerintem rám unt igazából… mint az átlagos házasságokban szokás. Az emberek egyszercsak kerülni kezdik egymást, fel sem fogva, mennyire kihűlt az egész. De, ami igazi, abban örökké ott lobog valami szenvedélyes tűz, nem? – kérdeztem halkan. Még egyet kortyoltam az alkoholból, hogy a kellemes melege feldobjon kicsit.
– Nem sokára apa leszek, Merel – nyögtem ki, de ez az információ is olyan fájdalmas volt, hogy éreztem, kiszöknek a könnyek a szememből. – Ebbe is csak azért mentem bele, mert azt hittem ez megmenti az egészet. Azt hittem, hogy ez a megoldás, hogy megint úgy szeressen, mint régen… de csak ragaszkodik, erőszakosan kapálódzik, hogy vele maradjak. Bár ezt már kifejtettem, azt hiszem. – Tettem hozzá csendesen. – Igazából örülök, már pár éve nagyon szeretnék családot, de valahol mindig ott volt a tudat, hogy nem lehet. Nem voltam tényleg alkalmas rá és… most lényegében az ölembe hullik, ha viszont otthagyom, akkor nyilván vele kell maradnia. Nála van jobb helyen. Neki van pénze, más gyerekei, akik szeretnék. Még talán a nagyapja sem próbálná megölni… mert ott nem szerezne tudomást róla. Őt csak én érdeklem. - És lám... megint rázúdítottam valamit, ami túl sok volt.