Folyosók

Keskeny, széles, kacskaringós, egyenes, homályos, világos, színes. A kísértetek néha itt is befigyelnek. Főleg Hóborc.

[.:A pucér árnyember meséje:.2000.12 10.; hajnaliórák]

.:A pucér árnyember meséje:.
2000.12 10.; hajnaliórák



a random piros Fura Flo gyerek
:.Nem hall nem lát nem mesél az Erdő hallgat mélyen
Nem hall nem lát nem mesél, nincs miről beszéljen.:

16+, mert csúnya beszéd.

Nem tudok aludni. Mert minek is aludnék. Minek is lenne egy percnyi nyugodt estém. Azóta nincs, hogy elküldtek gyógykezeltetni ahhoz a dilidokihoz, azóta nincs, hogy meghalt Nora, azóta nincs, hogy a szüleim Halálfalók, azóta nincs, hogy meghaltak a barátaim, azóta nincs, hogy Sierrát majdnem megölte az anyém, azóta nincs, mióta élek. Igazából azt se tudom mi tart engem életben. Sierra? Az az örökös huzavona, amit mi ketten, amit én levágok, csak hogy ne legyen velem végre? És mégis mindennél jobban szerettem volna megint a barátja lenni.
De persze megint arra kelek fel, hogy fázom, hogy ez egész életem üres jégverem, amiben még régen ott volt Sierra, most meg senki sincsen. Egyszerűen fájdalmas ez az üresség. Nem volt senkim, nem is akartam, hogy legyen, úgysem lehetett volna velem sokra menni, és mégis, annyira szerettem volna egy kicsit több életet magamba, de túlságosan rám fagyott a jég.
Nem bírok tovább az ágyban fetrengeni, így hát felkapom a cuccomat, felöltözök, úgysem fogok már visszajönni ide, de még megetetem Viennát, és a mellette bujdokoló jégmadarat, aki minidg belefészkeli magát a baglyom tollába így kb egész nap fel se tűnik senkinek, hogy létezik. Megtehetné, hogy elrepül, de ő elvan Viennával. Jó neki. legalább ők nem magányosak.
Sálastól, kabátostól, bakancsostól neki lódulok a folyosóra, mert lehet kint kötök ki ki tudja merre, hol, csak hagyom, vigyen a lábam, amerre akar, át a hülye suli hülye folyosóin és a hülye termek mellett. Utálom ezt az egészet, amerre nézek, mindenhol a háború nyomai, szelelmei, amúgy hogyhogy nem özönlötték el a halott diákok szelelmei ezt a szaros helyet? Hogy?! Még emlékszem betegesen kerestem a barátaim szellemét, de senki nincs sehol. Mintha olyan kurva békés haláluk lett volna. Jaj, le adavakedavráztak, faszán kényelmes megdöglés, komolyan... Hogy nincs itt senkinek a szelleme? Közben kinézek az ablakon és a fű, amit látok, valami fura alakzatban volt megpörkölve. De annyira nem is érdekel, felőlem valami elmebeteg fel is gyújthatja a sulit, tök mindegy.
Annyira azért mégis csak elbambulok, hogy belemegyek valami random emberszabásúba a hajnal közepén.
Na most megöllek, mit kell így betrollkodni más ember képébe?
Mindegy, hogy ez egy iskla, és mindeki oda megy akkor amikor akar - nagyjából -. De minek trollkodik belém?
- Bazdmeg - adok hanogot a meglepettségemnek, bár ez inkább valami kocsmás kiáltásnak hangzik, mint sem annak, hogy bocs, jól vagy?
Amúgy én még el is taknyolok, nem tudom talpon van-e, de én kilököm az ablakon, ha él, ha hal, mert nem akarok senkivel sem találkozni meg mit tudom én, csak hagyjanak egyedül szenvedni... Amúgy meg ez ki a tököm? Nem mintha olyan fontos lenne, de ki ez?

a pucér árnyember meséje
▪ 2000 december 10. ▪

Jayce


▪ ▪ pizsi ▪  ▪

Hideg… nagyon hideg… éreztem, ahogy végig sétáltam a kviddicspályán meztelen lábbal. A fűszállak csiklandozták a talpamat és közben, éreztem az illatát. Welch… Welch… mintha valami tömeg skandálta volna a nevét. Én pedig, egész egyszerűen csak kerestem őt a szememmel, de nem láttam sehol. Annyi minden történt. Annyi kellemetlenség és annyi forróság, mégsem maradt meg. Egyszerűen véget ért és már csak valamiféle furcsa szégyenérzés maradt, meg persze egy jó adag kellemetlen csend és furcsa pillantások a folyosón. Tudtam, hogy ebből már nem lesz semmi és ha nem lennék benne a kviddicscsapatban az órájára sem járnék igazából. Úgy lenne a legjobb mindkettőnknek.
Ezzel a tudattal kutattam még is pályán… egészen addig, míg bamm. Valami belém nem vágódott, én pedig elestem. Csak a „bazd meg” helytelenül hangsúlyozott verzióját hallottam meg valahonnan egészen közelről. Aztán maradt a zuhanás és tartott vagy egy szempillantásig, mire még jobban megütöttem magamat.  Nem, nem puha fűtengeren találtam magam, hanem a folyosón, vak sötétben, a kövön heverve. Nyöszörögve ellenőriztem, hogy nem törtek-e el a bordáim, de mivel felülni képes voltam, így nem lehetett gond. A hátsóm persze még mindig sajgott a hirtelen seggre zuttyanásra.
– Mi a szar… – Nyöszörögve bámultam rá a mellettem földet ért hülyére. Ez meg mi a francot mászkált a folyosón az éjszaka közepén? Persze bele sem gondoltam, hogy akár szeretett gondnokunk is lehetett volna, karöltve a bolhás macsekkal, nem. Azonnal a káromkodás jött… egy majdnem nedves álom után.
– Te meg mi a tökömet csinálsz a folyosón… ilyenkor? Ilyenkor… szóval hány óra van? – kérdeztem. Még mindig remegtem, hiszen éppen csak magamhoz tértem és alig-alig fogtam fel, hogy a valóságban vagy. Folyosó, iskolaszag… lépések zaja… a fura szőke gyerek, akiről éppenséggel tudtam, hogy mardekáros.
– Gyere csak, cicuskám! – A hang ugyan távolról jött, de könnyen kivehető volt, kihez tartozik. Nem. A tavalyi büntetéssorozat után erre már végképp nem volt szükségem és szerintem a colos gyereknek sem kifejezetten. Szívem szerint csak ismét káromkodtam volna egy sor, de még erre sem volt képes, egyszerűen felpattantam és a fájós hátsófelemmel rohanni kezdtem, még visszanyúlva a kölyökért. Behúztam az egyik falikárpit mögé, persze tudtam, hogy az édes kevés lesz, ha macskusz tényleg a folyosóra téved. Mi a fsz a neve? Mrs. Norris? Lehet.
– Florian le Fay, örülök! – Ráztam meg a gyerek kezét a sötétben, akkor is, ha nem akarta. – És most, ha egy mód van rá, próbáljunk meg elbújni valahova, mert ha Frics elkap, akkor nekem annyi az fix.
Abban a percben, ahogy megláttam a fényt a szemében, esett le, hogy Isaac említette. Igen, farkasszemeztem vele párszor a nagyteremben vacsora közben… de lényegében nem engem állított rá az FT. A Figyelők Társasága ugyanis mindenki rajta tartotta a szemét, akinek csak köze volt a halálfalókhoz és hát Isaac szerint ennek a gyereknek igen csak szoros viszonya volt néhánnyal. Azonban akármennyire is szerettem volna, csak a vezetékneve jutott eszembe. Hansel.
– Van erre valaki, cicuskám? – Hallottam meg a hangját megint.
Megfogtam ismét Hanselt és rángatni kezdtem valamerre, remélve, hogy előbb-utóbb átveszi az irányítást.

[.:A pucér árnyember meséje:.2000.12 10.; hajnaliórák]

.:A pucér árnyember meséje:.
2000.12 10.; hajnaliórák



a random piros Fura Flo gyerek
:.Nem hall nem lát nem mesél az Erdő hallgat mélyen
Nem hall nem lát nem mesél, nincs miről beszéljen.:

16+, mert csúnya beszéd.

Amúgy is szarabbul vagyok már november óta, valami hiperaktív banda elkezdett rámszállni, és a szüleimután érdeklődni, ami kurva jó, mondthatom. Oké, hogy nem annyira titok, hogy az anyám meg az apám halálfaalók de azért az se lehetne titok, kurvaára baszottul egyáltalán de semmit de semmit sem tudok róluk, azon kívül, hogy kaptam tőlük egy levelet. És ezek valami nagyonn hülyén rám szálltak és mindenféle fenyegetőzést küldenek nekem. Meg a jó anyátokat, persze, mert Jayce Hanselt ezekkel be lehet fingatni, hogyne.
De a földön kiterülve ennél is fontpsabb dolog jár a fejemben. Mi a fran ctörténik velem már megint?
– Te meg mi a tökömet csinálsz a folyosón… ilyenkor? Ilyenkor… szóval hány óra van? - kérdezi tőlem az ürge, de tökre nem bírom beazonosítani, igazán abbahagyhatná ez a suli a gyertyamániáját mert nagyon idegesítő, hogy a fontos pillanatokban nincs sehol villanykapcsoló.
- Hogy én? Miért olyan fontos ez? mintha te nem csinálnál valamit egy folyosón hajnali nem tudom hánykor... és mellesleg te támolyogtál úgy, mint aki azt se tudja hol van - folyttaom a méltatlankodó puffogásomat, de ez még egészen visszafogott, köszönhetően annak, hogy teljesen máshol járok. Nem akarom anyámékat látni, nem akarom tudni, mit akarnak tőlem, nem akarom, hogy belekeverjenek valami szarba, nem akarom egyáltalán látni az ő pofájukat, eddig is megvoltam nélkülük és nem akarom hogy...
– Gyere csak, cicuskám! – na de jó, poont ez a homár hiányzott, aki legutóbb azt hitte sexeltem Tainával a művészteremben, vagy hol. Nagyszerű. Most mit fog hinni? nem is akarom tudni basszameg, nem akarom tudni. Neki csak egy random ok kell, hogy beléd kössön és már őrjöng.
Hö? Mit mit fogdossa a kezem mivan?
Egyáltalán hova visz ez a holdkóros?
– Florian le Fay, örülök! – rángatja meg a kezem, mire reflexből bemuttakozom én is valami falikárpit mügött ácsorogva. AMi kurva büdös is. Komolyan, mire vannak a manók?
- Jayce Hansel.... és nem nem örvedek a szerencsének - persze, mert legyünk köcsögök is, pedig igzaából jó lett voolna azt mondani, hogy mondjuk, jah én is örülök, meg minden de én oldalognék is tovább, további kellemes éjjeli bolyongást a továbbiakban... vagy menekülést, az még aktuális is...
- És most, ha egy mód van rá, próbáljunk meg elbújni valahova, mert ha Frics elkap, akkor nekem annyi az fix.
- Jó, de ez engem nem érdekel, és ha megbo... - kezdeném mondani hűvös hangon, de megint belepofázik Frics.
– Van erre valaki, cicuskám?
Akármit is reagálnék, mind lényegtelen, mert csak visz magával ez a csávó. De komolyan hagyjál már. Kirángatom a kezei küzül az enyémet és sebesen megindulok kifelé a folyosóról, miközben hallom Mrs. Norris szirénázását. Nagyszerű lebuktunk.
- GAZFICKÓK! MEGÁLLNI! - harsan is fel a tata hangja én meg nekilódulok, és ha követ ha nem, szaladok, rohanok, és persze megint rohanok, mint egy üldözött vad, mint azon az éjszakán, és megint nincs más csak a rossz emlékek, a vér és az égett hús szaga. Nem tudom miért veszek el megint ennyire abban a megdermedt múltban, de minél többször jut eszembe, annél kevesebbszer tudok onnan szabadulni. Egy csapda, ami bezsippant, és örökösen lejátssza a pillanatokat, amiket már sehogy sem tudok megváltoztatni.
Egészen addig szaladok, míg meg nem botlok egy gyökérben. Nem most nem egy emberre értem. A Tiltott Rengeteg áll előttem, és nyomomban lehet a Flo...akárki,meg Frics, szóval inkább bele is betem magam a sűrű fák közé. Úgysem lesz rosszabb...

a pucér árnyember meséje
▪ 2000 december 10. ▪

Jayce


▪ ▪ pizsi ▪  ▪

Valahogy nem akartam azt hallani, hogy hajnal van. Belém nyilallt ugyanis a felismerés, hogy akár órák óta is császkálhattam a folyosókon és éppen csak a szerencsémen múlt, hogy nem botlottam bele senkibe… pláne nem Miron Welch-be. Ami volt elmúlt és már kezdek is túllépni rajta, de azért nem szerettem volna, ha éppen ő az, aki megpróbál magamhoz téríteni, miközben pizsamában szelem a folyosókat.
És akkor még ezzel a savanyúképű gyerekkel is össze kellett futnom. Tény, ami tény, a belémcsapódás hatásos ébresztőnek bizonyult. Éberebb voltam, mint valaha és most itt volt a remek alkalom, hogy valahogyan mindenképp elkerüljem azt az átkozott büntetést. Nagyon nem jött volna jól, most hogy végre kikerültem Welch karmai közül. Tavaly havi egyszer minimum büntetőmunkáztam nála és akkor még szerintem keveset mondtam.
Szóval berángattam a gyereket az egyik faliszőnyeg mögötti, rejtett kis folyosó szakaszra. Mrs. Norris elől ugyan nem vagyunk védve így sem, mert az kiszimatol mindent. Azonban, ha egy tanár erre jár, talán nem jut eszébe belesni ide.
–  Jayce Hansel.... és nem nem örvedek a szerencsének – válaszolta, ahogy megragadtam a kezét.
– Szuper… – sóhajtottam. Én komolyan próbáltam vele normális lenni, ha már így egymásba botlottunk. Csakhát úgy tűnt, hogy hiába…
– Jó, de ez engem nem érdekel, és ha megbo...
Annyira odaböktem volna valami neki arról, hogy mekkora bunkó, de még az ő szavába is belevágott Frics hangja. Hamarosan pedig Mrs. Norris nyávogása, mint valami ócska riasztó jelezni kezdte, hogy bizony erre tényleg van valaki. Ha Jayce nem kezd el futni, akkor biztosan lebukunk, de valahogy a lábaim, szinte ösztönösen indultak meg utána. Pedig aztán mindent megérdemelt, csak a bizalmamat nem.
– GAZFICKÓK! MEGÁLLNI! – Hallottam meg Frics kiáltását, de én csak rohantam. Reméltem, hogy a sötétben nem ismer meg, na meg amúgy is könnyen lesprinteltem, akárcsak az előttem loholó kisebb óriásméret is.
– A francba! – üvöltöttem fel, mikor kiértünk a kastélyból és a talpam alatt megéreztem a hideg talajt. A testem megremegett azonnal. Hát igen, az alvajáró énem nem különösebben gondolkodott tisztán, így sem zokni, sem papucs, sem bakancs nem volt a lábamon. Odakint pedig már elég hideg volt ilyenkor. Nem mondom, hogy szétfagytam, de elég hideg volt ahhoz, hogy libabőrös legyek tőle minden létező testrészemen.
Jayce azonban rohant tovább, mint az őrültek, én pedig követtem. Esélyem sem volt megállítani, csak futottunk át az egész birtokon… na nem mintha idáig a nyomunkban lett volna a Frics. Az biztos, hogy követett, csak éppen annyira távolról, hogy mire beért volna, már háromszor elbújunk.
– Jayce… lassíts… – mondtam, mikor hátra fordultam egy pillanatra és valóban nem fedeztem fel az öreg gondnok alakját. Hirtelen megváltozott a talaj, itt még hidegebb volt talán, de már egészen lezsibbadt a talpam, így nem éreztem olyan hevesen. Viszont a fák egyértelműen jelezték: a rengetegben vagyunk.
Ezen a ponton álltam meg: – Szerinted itt el tudunk bújni előle? – kérdeztem kissé remegve a hidegben. Még azon is elgondolkodtam, hogy felugrok a hátára és akkor legalább a lábam nem ér le a fagyos földre.

A helyszín szabad.

B   e   n   j   a   m   i   n



serie di collisioni

2001. január eleje; Roxfort; talárban

A folyosószakasz szokatlanul csendes volt, alig találkoztam diákkal, miközben néhány tankönyvvel egyensúlyozva átkeltem az iskola épületén. Vége volt az utolsó órámnak is mára, szóval már csak vissza kellett jutnom a hálókörletembe, hogy lepakoljam a könyveket, és reménykedni, hogy addig nem szakad le a kezem.
Túl voltunk a karácsonyi és újévi hülyeségeken, a szünetnek vége, és minden visszatérhetett a szokásos kerékvágásba. A január és a február mindig olyan baromi hosszú volt, de azzal nyugtattam magam, ha ennek vége, már közelebb kerülök a nyárhoz. Az ünnepek egészen nyugisan teltek, mint általában, de a végére azért már eléggé untam anya fejét bámulni, aki persze folyton nyakig festékes volt és valahol a fellegekben járt. Már megszoktam, de azért idegesítő, hogy a festésen és a mágián kívül más témát nem lehet neki felhozni, mert konkrétan hozzá se tud szólni. A varázsvilágtól pedig már nekem borsódzik olykor a hátam, így el tudjátok képzelni azokat a bájcsevejeket, amiket gyakran lefuttattunk a különböző minőségű akvarell festékek állagáról... Bruh!
Szóval a könyveim tényleg nehezek voltak, én meg elmerültem abban, hogy a padló mintázatát nézegessem, és mindig csak egy négyzetbe lépjek bele. Egész szórakoztató volt, elterelte a figyelmemet a könyvek súlyáról, amikor egyszer csak... BUMM.
Olyan erővel csapódtam bele valamibe, vagy valakibe, vagy mittudomén, mibe, hogy szerintem kettétört az orrom, ha pedig ez nem lenne elég, a könyvek hangos puffanással a földre szóródtak. Panaszosan felnyögtem, és az orromhoz kapva a kezem felpillantottam, közben reménykedve, hogy nem a falnak mentem neki, mert annál csak kevés gázabb dolgot tudnék elképzelni.
És nem, bakker, mégis van gázabb. Például, ha Benjamin Fraser áll előtted. Cazzo!
Egészen csak egy pillanatig meredtem rá, aztán gyorsan lehajoltam, hogy összekapkodjam a könyveimet. Nem hiszem el... Nem... hiszem...
Ben. Ben Fraser. A szünetben próbáltam teljesen kiverni a fejemből a vásáron történteket, mert nem akartam azon kattogni, hogy mégis mi a jóságos Merlin seggéért kapott le... Argh! Miért használok ilyen kifejezéseket?! Na, pontosan ez a következményem ha túl sokat vagyok egy légtérben az anyámmal! Meg az, hogy nem tudom elterelni a figyelmemet az ég adta világon semmivel, max tévézéssel, ami azért nem egy nagy program, és hát persze, hogy mégis csak Benen kattogok, mint egy idióta. Utólag persze rájöttem, hogy talán az a csók nem volt teljesen szándékos, de akkor is rohadt kínos volt, és ezután hogy fogok egyáltalán rá nézni? Mondjuk egy perccel ezelőtt megtettem, és egészen tűrhető volt, asszem. Úgy értem, nem akarta hirtelen elsüllyedni, bár csak egy nagyon rövid időre néztem rá, az igaz... All'inferno, de fáj az orrom!
Ahogy nagyjából sikerült újra a mellkasomhoz szorítani a köteteket, felegyenesedtem, arra számítva, hogy már úgyis itthagyott, én pedig békésen menekülhetek tovább, de nem, persze, hogy nem, hát hogy a viharba, mert ahogy előre léptem egyet, ez még mindig itt volt, és belé is ütköztem, ISMÉT, oké, nem ez, hanem ő, de ideges vagyok, kezdek nagyon ideges lenni, aúúúú, az orrom, és miért van még mindig itt?! Huh, már a saját fejemben is hadarok, nem csak a valóságban.
- Megtennéd, hogy... - motyorásztam, ahogy odébb húzódtam, és képzeld, megint ott volt előttem. De komolyan, ezt hogy csinálja? Újabb mozdulatot tettem, ezúttal vissza jobbra, és mit ad a világ? Megint ott volt. Túl közel. Túl. Túl. Közel. - Benjamin!
A név zengett párat az üres folyosón, amin mi persze, hogy összeakadtunk, de aztán hátrébb húzódtam, hogy ténylegesen ránézzek, azzal a mérges-olasz pillantással... És majdnem kihánytam az ebédemet. A megvilágosodás úgy csapott fejbe, mintha villám rázott volna meg. Még bele is szédültem a pillanatba, ahogy megmerevedtem, és csak bámultam rá, és közben kontráztam magamban, hogy hogy a jó fenébe lehetek ilyen lehetetlenül buta és nyomorék.
Tippem sincs, mi okozta a hirtelen bevillanást, talán az, hogy most talárban láttam őt, leesett, hogy griffendéles, talán nem volt körülöttünk hó, talán máshogy állt a haja, talán kitisztultak a csakráim... TE JÓSÁGOS MERLIN SEGG!!
Hogy nem esett le, amikor először megláttam? Hogy nem jöttem rá, hogy nem realizáltam, hogy nem ismertem fel elsőre? Ez őrület. Benjamin. Benjamin! Még a nevét is elmondta akkor, és a kis repkedős kirándulás, a mézeskalácsosnál telepakoltatta a szatyrát kviddicses mézivel... Minden megvilágosodott, csak én vagyok eszméletlenül ostoba, te jó ég. Te. Jó. Ég.
Fogalmam sincs, meddig tartott a döbbenet, amíg csak álltam és bámultam, aztán valamivel hátrébb botorkáltam.
- Te... te... Mio Dio! Questo non può essere vero... - makogtam, fel sem fogtam, hogy átváltottam olaszra és úgy nyöszörögtem a magamét, miszerint ez nem lehet igaz, aztán egyszerűen csak robotszerű mozdulatokkal megfordultam, és üveges tekintettel, lassan nekiindultam a folyosón. Ó... te... jó...

[6/1/2001● RAYLA ●⭃ Elfelejtettem milyen voltam ⥷]

6/1/2001
● RAYLA ●
⭃ Elfelejtettem milyen voltam ⥷

Hallom, hogy nő ki a szőr,
a szemhéjaim összecsukódni,
a szuicid légy, ahogy keresi még
önmagát a pók száz szemében.
Végkimerültségben most
talán elnyom az álom,
vagy, ha szerencsém lesz,
legalább azt hallucinálom,

hogy

Minden rendben.

A karácsonyom végtére is teljesen olyan volt a kellemetlen csókjelenetet leszámítva, mint az elmúlt éveké: üres. De kajak, teljesen üres. Üres, mint a sör nélküli sörös üvegek a szilveszteri estén. Ha nem hallom a tüzijáték durrogtatását, fel sem tűnik, hogy 2001 van. ELkúrt egy életed van Ben. Anyámmal ketten abba a bazi nagy házban, amiből képtelenek voltunk elköltözni. Ott élt a sírkaik mellett, a családi kripta közelében, és csak bámulta azt a helyet az ablakból. Én amikor ott voltam lementem oda, hhogy saját magamat kínozzam azzal, hogy nem voltam jó testvér. Mert nem tudtam megvédeni Aident a saját gondolataitól. Szóval üres és gondolatmentesen telt megint az ünnep...
Bár hazudnék, ha nem gondolnék a csókra, arra, hogy milyen szerencsétlenül alakult megint minden, mert ha vele vagyonk mindig történik valami fura. Szóval, hazdunék, ha az mondaném, ez volt az első csókom. Nem nem ez volt. Népszerű voltam a lányok között, és ha jól emlékszem 13-14 lehettem, amikor megkaptam az első csókom. Nagyon bána volt, de sokáig röhögtem az emlékén azzal a Hollóhátas lánnyal együtt. Mind a ketten azt huttük szerelmesek vagyunk, de igazából csak kíváncsiak voltunk. Összeért a fogunk, és ő még a nyelvemre meg a számra is ráharapott. Amúgy is népszerű srác voltam a lányok szerették az olyan harsány hangú, nagydumás fiúkat, mint amilyen én voltam. De azért Aidenért is odavoltak, benne sok volt a misztifikum. De minidg is magamat tartottam jobbnak tőle. Mert hát jó volt vele ebben is versenyezni. Nos, ha neki ez volt az első... Akkor neki is okoztam egy kellemetlen és röhejes emléket róla. És én kurvára kellemetlenül éreztem magam tőle.
Csak ténferegtem az óráim után, éppen leadtam végül a R.A.V.A.S.Z jelentkezésemet, még két tárgyra, hogy hátha motivál valamennyire, bár ezt kizártnak tartottam. Kicsit kínos volt ahogy beslattyogtam Boltonhoz, mintha valami szorulásom lenne, főleg mert nem nagyon konyítottam ezekhez a dolgokhoz, de hát valamiből csak kell valami produkálnom...
Éppen kifele pislogtam menet közben az ablakokon, és azon méláztam lehet kiugrom, de most úgy, hogy nincs a közelben a seprűm se. Aztán valaki belém üttközött, én pedig mivel nem tanúsítottam sok ellenállást, hátrébb tántorodtam, pedig nem olyan erős súlylökő lány botlott belém, hogy attól el kéne repülnöm a folyosó másik végére.
Aztrarohadt ez Rayla. Egyszerűen felismertem, csak ő ilyen megismerem a bosszús sóhajáról, aztán már automatikusan hajoltam le én is, hogy felvegyem a könyveit. Aztán persze egyszerre álltunk fel, és ügyesen egymésba is üttközünk, és még le is fejeltem. zseniális, Ben, hogy a faszba lehetsz ilyen pancser? Természetesen ebből jött az is, hogy a könyvét vissza is ejtettem a földre. Inkább gyorsan fel is egyenesedtem nehogy betrjem a következő attrakcióval a fejét.
Mondanom kellett valamit. Valami bocsánatfélét, esetleg, de nem találtam kiutat abból a rövidzáraltból. Régen mindenre volt egy jó menő dumám, hogy aztán ne is nagyon haragudjanak rám az ilyen eseteknél, de most ez nem ment. Elfelejtettem mit kellett volna tennem.
- Öööö - makogtam egy sort, aztán rá is jöttem, hogy felesleges beszélni, már csak azért is, mert annyira szóra sem méltat ő sem, mint ahogy legutóbb tette, szóval inkább igyekeztem én is elsunnyogni mellőle... De valamiért megint szinkronba mozdultunk, és amikor már fealdtam, hogy balra kerüljek, mentem jobbra, de megint csak az ő ideges pillantásába üttköztem. Ha ez most Szicíliában játszódott volna le, biztos lepuffantott volna.
- Benjamin! - kiáltott aztán fel mire összerezzentem, aztán esetlenül, kissé a régi énemtől totálisan eltérően, bűnbánó tekintettel kérdeztem óvatosan vissza.
- Rayla?
Már komolyan vártam, hogy tökön szúrjon valami rejtett kis bicskávall, de aztán valamiért nagyon elkezdett bámulni. Reméltem nem evett meg semmi szerelmi löttyöt vagy szerelmi kaját. De csak nézett és nézett, ő egyre döbbentebben, én pedig egyre kérdőbben mert tényleg nem értettem mi a fene folyt le akkor. Aztán már megint elkezdett olaszul hadarni.
- Te... te... Mio Dio! Questo non può essere vero... -
Én? Én? Te segg? De faszfej? De trollherezacskó? Olyan fura ez az olasz nyelv és így szerintem még a káromkodás is olyan szépen hagzik, de még mielőtt kérdeztek bármit is, ő megfordult és elindult a folyosó másik irányába. Na jó, azért ez így nagyon... De most tényleg mi van? Utána indultam, és nem is értem utol olyan sokára. Nem akartam megradagdni a kezét és rángatni, így hát eléálltam.
- Ne haragudj a csók miatt... Tudod... Hát szóval az volt akkor, hogy hátba lökött valaki... - ha nem hallottatok még ilyen béna szöveget, akkor ezt jegyezzétek meg. Nagyon szánalmas volt ezt így kimondani, még gondolatban elment, de hangosan... Szörnyű. - Figyelj én.. sajnálom... - motyorásztam tovább. Aztán harsogó diákokat hallva felsóhajtottam. EBben az iskolában az a baj, hogy semmit nem lehet együtt nyugodtan megbeszélni a másoikkal. Nap közben jönnek a népek, éjszaka Frics és a macska. Így mégis csak megragadtam és félre húztam egy oszlopok által takart sarokba.
- Figyelj, jól tudom, hogy utálsz, meg minden... de... - és akkor mintha csak megszállt volna a Holly Spirit, kibukott belőlem egy rég el nem hagyott mondat a számon. - kifejezetten szexin küldtél el az előbb a fenébe... - aha, hát ez meg mi volt, mintha tudathasadásom lenne. - Úgy értem... Áh, hagyjuk - sóhajtottam fel és elléptem az oszloptól, miután utoljára belebámultam a kedvesen csillogó szempárba.

B   e   n   j   a   m   i   n



serie di collisioni

2001. január eleje; Roxfort; talárban

Úgy éreztem, felrobbanok. Komolyan, a fejem csak fogja magát és szétpukkad, ezernyire rohadt darabkára, beteríti a folyosót, de akkor legalább már nem kell azon agyalnom, hogy hogy lehetek ilyen rohadék hülye. Komolyan, évek teltek el... Az másik kérdés, hogy miért éppen most futottam vele össze, évekig pedig valahogy teljesen kilógott a látókörömből, de hogy még elsőre se ismertem meg... pláne, hogy be is mutatkozott. Pedig az az emlék aztán belém égett, és azóta nem is engedtem meg magamnak egyetlen kis könnyecskét sem az iskola falai közt. Ez most hülyén fog hangzani, tudom, tényleg, de az a találkozó valamit megváltoztatott bennem, és sokáig nem voltam benne biztos, hogy igazából mit is.
Azelőtt igazából csak siránkoztam, hogy milyen rossz nekem, távol Olaszországtól, ebben az öreg kastélyban a sok fura ember között, de miután eltört a mécses az egyik folyosó közepén, ennek pedig Benjamin mind fül és szemtanúja volt, aztán még százhússzal pörögve meg is próbált egy kicsit felvidítani, arcul csapott, hogy az élet tényleg sokkal többet ér annál, hogy átszipogjam az egészet lehajtott fejjel. Szóval azután megpróbáltam kissé összeszedni magam, a nyáron pedig ki is harcoltam anyámnál, hogy én márpedig azt a másfél hónapot apámmal akartam tölteni.
Mindez persze vitatható, hogy Bennek, vagy az én érésemnek volt-e köszönhető. Mindenesetre, ahogy lassan halványulni kezdett bennem a fiú és a találkozás képe, már a folyosón sem folyton csak őt láttam. Az elején? Ó, bakker, még álmaimban is. Akárhova néztem, ő ott volt, én pedig csak felhúzott orral elfordultam, miközben... mégis kit akarok átverni? Tudjátok, lány vagyok, és mikor a lányok utálnak egy fiút, az csak egy dolgot jelez. Mármint, akkor egy dolgot jelentett, ez most tök más, mert már felnőttem, és te jjóóó ég, rohadtul nem vagyok érte odáig, mint mondjuk akkor voltam. Kisgyerek voltam, akinek imponált, hogy hozzászólt egy srác a "felsőbb rétegből", mármint tudjátok, abból a rétegből, akik mindenkinek tetszenek, és mindenki az ő barátjuk szeretne lenni.
Aztán egyszer csak eltűnt. Hirtelen nem láttam mindenhol ott, nem vonult hangosan a folyosókon, de arra gondoltam, csak én tértem észhez. Akkor valahogy én is elfelejtkeztem róla, mostanra pedig azt hittem, hogy már tuti végzett, és ja, az első nagy plátói szerelmemnek ennyi volt, erre nem, tökre nem, és még csak meg se ismerem.
Amihez hozzá kell tenni, hogy eléggé nehezíti a tény, hogy akkor énjének mindössze töredéke, ami szintén csak most realizálódott bennem. Halk volt, kedvetlen, olyan, akiről el se hinnéd, hogy fiatalabb korában dolgozatokat lopott és tetőről ugrált le. Mi a franc történt veled, Ben?
Valamerre elindultam, inkább csak botorkáltam, de ő hamar beért. Láthatóan azt hitte, a csók miatt fordultam sarkon, ami nos, persze közbejátszott, de per pillanat nem ez forgott elsőként a fejemben. Igazából ki a fenét is érdekel egy hülye csók, nem mintha még senkivel nem cseréltem volna nyálat, vagy ilyesmi... Úgy értem, Olaszország, könyörgöm... És legalább Bent ismertem is, úgy értem, jobban, mint azt a bizonyos első alkalmas csávót... de ez egy másik történet.
- Ne haragudj a csók miatt... Tudod... Hát szóval az volt akkor, hogy hátba lökött valaki... - Kezdett szabadkozni, de szinte fel se fogtam a szavait, mert csak az járt a fejemben, hogy "ez most komolyan ő?!". Próbáltam az arcát elemezni, hátha valami hiba csúszott az elméletembe, de minden egyes szavával biztosabb lettem a dologban. Hiszen... hiszen ja, ez nyilvánvaló volt. Ő az. -  Figyelj én.. sajnálom...
Mélyen kifújtam a levegőt. Szerettem volna közölni vele, hogy a fenét sem érdekli az a csók, de hát hogy szólhattam volna hozzá, mondhattam volna neki akármit? Ez annyira kegyetlenül kínos volt. Tényleg, ő vajon emlékezett rám? Vagy akkoriban még mindennapos volt, hogy elsős kislányokkal ugrabugrál le a tetőről, és egybemosódtak a fejében ezek a kalandok? Egyszer csak megragadta a kezemet, és odébb húzott, be az oszlopok takarásába, mire beharaptam alsó ajkamba, és kissé segítségkérően körbepillantottam a körülöttünk elterülő nagy semmire. Csak jöjjön már inkább valami Szeszély, és vigyen el innen, mert bakker, elsüllyedek.
- Figyelj, jól tudom, hogy utálsz, meg minden... de... kifejezetten szexin küldtél el az előbb a fenébe...
A szavaira aztán akaratlanul is kitört belőlem egy horkantás, mert hát mi a franc, és ledobtam magam mellé a földre a tankönyveket. Az se érdekelt, ha nagyot koppantak, de muszáj volt a hajamba túrnom, meg alapból, valamit csinálnom a kezeimmel, mondjuk a falat megcsapkodni, vagy hasonló.
- Úgy értem... Áh, hagyjuk...
- Szexin? Hát, ilyet se mondtak még az olasz szentésgelésemre... - mormogtam, ahogy alaposan, két kézzel hátratúrtam vöröses tincseimet. De komolyan, mit kellett volna mondanom? Tátogtam is egy sort, mert el akartam indulni valamerre, de nem sikerült, nem jöttek fel a torkomból a szavak, elkezdtem egy hangot és belefulladtam, mert semmi sem volt elég jó ahhoz, hogy kifejezzem vele az érzéseimet. - Ben... Engem nem érdekel az a csók... - Újra prüszköltem, mint egy ló, és oldalra, a fal felé lestem. - Nem érdekel... Nem érdekel... Nem érdekel... - Inkább csak magamat nyugtatgattam a szavakkal, aztán feltűnt, ahogy ellöki magát az oszloptól. - Hé, itt ne merj hagyni, hallod?! - Olyan hirtelen kaptam a keze után, hogy engem is meglepett. - Még nem végeztem!
Mivel is? Óóóóó istenem, valaki lőjön már le. Most. Azonnal.
Komolyan, mit is mondhatnék? Semmit. Ide nincsenek normális szavak.
- Én csak... jesszusom... - Már egyenesen puffogtam, kezdtem felhúzni magamat a saját szerencsétlenkedésem miatt. - Mi van veled, Ben? Úgy értem, úgy értem... Ó, bakker, hagyjuk! Kit érdekel?
Ellöktem magam a faltól, de csak egy lépésig futotta, és aztán visszapördültem felé, hiszen egyrészt, a könyveim a földön hevertek, másrészt, valamit akkor is mondanom kellett, de baromira. Egy újabb pillanatig tétováztam, aztán egyszerűen csak lehunytam a szemem. Lehetetlen ez az egész.
- Oké, szóval csak... Hol van az a Ben, aki sportot űzött a tetőről mélybeugrásból, hmm?

[6/1/2001● RAYLA ●⭃ Elfelejtettem milyen voltam ⥷]

6/1/2001
● RAYLA ●
⭃ Elfelejtettem milyen voltam ⥷

Hallom, hogy nő ki a szőr,
a szemhéjaim összecsukódni,
a szuicid légy, ahogy keresi még
önmagát a pók száz szemében.
Végkimerültségben most
talán elnyom az álom,
vagy, ha szerencsém lesz,
legalább azt hallucinálom,

hogy

Minden rendben.

Úgy pislogtam rá, mint sárkány a ketrecrácsra. De komolyan gőzöm sincs mi történt, csak néztem ahogy egyre jobban és jobban ideges lett. Abszolút kikapcsolt erre az agyam, és bár régen nagyon is jól le tudtam oltani a feszkót akárki között, most inkább csak szerencsétlenül bámultam mikor fog felrobbanni. A lányos kirohazásokhoz nagyon is értettem, főleg húgom révén, aki kifejezetten gyakorlatiasan űzte a lányhisztit, mintha az lett volna az ő különleges képessége. Megdobáltam sárral, hóval vagy homokkal, az kifejezetten hatsásos volt, főleg amikor a szájába találtam bele. Akkor már csak a feje vöröödött tovább, de már nem ordított. Milyen nosztalgikus is. Nem hittem volna, hogy ennyire hiányozni fog a visítása, a hangja, a hisztija, vagy az, hogy álmomban kifest anya sminkcuccával, vagy mérgében tökön rúg esetleg tépi az orrom vagy a szám. Nem hittem, hogy hiányozni fognak azok a napok, amikor unalmas fejjel kénytelen voltam befonni a haját, vagy Kennel összehozni Barbiet. És néha még ő is élvezte azt, ahogy a plüsstrollokkal és plüssgnómokkal egy hadsereget indítottam az ő plüss nyünyükéi ellen. Fájdalmasan felsóhajtottam, miután némi kínos csönd állt be közöttünk, pedig még  afülemben csengett a könyveinek hangos csattanása.
Szerettem volna felkapni őket, hogy aztán valami ökörséget csináljak velük, mondjuk felröptettem volna a plafonig őket, hogy aztán idegesítsem. Szerettem volna csak úgy elrángatni menő eldugott kis helyekre, ahogy a többi lánnyal is megtettem, szerettem volna valami királyat csinálni, ahogyan eddig, de elfelejtettem hogyan is kell. Csak lestem felé kissé összehúzódva.
Igazából nem nagyon kerestem tovább a társaságát, valami készült, a házamban egyre jobban pusmogtak arról, hogy Voldemort visszatér, és egyre jobban kiesett az egész csajozás a perifériámból, mert engem is fűtött az a tipik igazságosztós griffendéles lázadás, és aztán egyre csak a testvérem foglalkoztatott, és az, hogy egyre kevésbé értem és egyre jobban utálom. Egyre inkább csak harcoltam vele, és ellene. És akkor kedztem ebbe az egészbe belefáradni. Fogalmam sincs, hogy a háború után mi vett rá, hogy visszajöjjek. Talán a félelem. Talán az, hogy anyám összeroppant tekintetén elkerüljem. Talán az, hogy ne éljek a sírjuk mellett. Nem tudom. De eltűntem. A suliban jártam, és mégsem.
- Ben... Engem nem érdekel az a csók... Nem érdekel... Nem érdekel... Nem érdekel... Hé, itt ne merj hagyni, hallod?! Még nem végeztem!
Visszarántott, és én megint csak szerencsétlenül. Mivel? Oké, megértettem elsőre is, hogy tök mindegy. Meg ejtsük a témát, de mi van már? Nem tudtam semmit se mondani az egész helyzet rettenetesen hülyén nézett ki. Nem is tudom, olyan volt, mintha a halott testvérem jelent volna meg előttem, és én szerintem biztos akkor is csak bámultam volna rá. Ismertem. De már nem. Ismertem egyáltalán? Szerettem volna jobban ismerni őt, olyan esetlen volt, olyan aranyos, és ölelgetnivaló, de elsodródtunk. És nem kezdhtem el ugyan ott. Nem tudom katonának képzelni magam, aki hercegnőket ment meg, nem tudok harsogni. Mindent elfelejtettem.
Kínos csendben bámultam rá, és ő is rám.
- Öhmm... - nyögtem ki megint. Mert hát így beszélgetnek a fogyatékosok is.
- Én csak... jesszusom... Mi van veled, Ben? Úgy értem, úgy értem... Ó, bakker, hagyjuk! Kit érdekel?
Még csak pislogni se tudtam, amikor elviharzott mellettem, miközben én tanácstalanul mutogattam a könyvei felé, hogy hé ezek nem kellenek vagy mi?
- Hát mi lenne... létezem... - böktem ki a választ kissé rekedten. - De te miért vagy mérges? Oké, kicsit traumatizáltalak anno... - de az már régen volt, fejeztem be magamban a mondatot, miközben ismét felém fordult. Tényleg nem tudom akkor miért volt rám ilyen mérges, de ahogy elnéztem egyre jobban felhúzta magát, én pedig egyre jobban visszavonulót akartam fújni.
- Oké, szóval csak... Hol van az a Ben, aki sportot űzött a tetőről mélybeugrásból, hmm?
Erre a kérdésre ismét csak mélységesen felszakadt belőlem egy nagyon nagy és nagyons zomorú sóhaj. Mintha nem hallottam volna ezt a kérdést elégszer. ELőször a háztársaimtól. Aztán a többi barátomtól. A tanéraimtól. És önmagamtól. Igen, mi lett veled? Mi történt a régi, eleven kölyökkel? Hová lett? Annyiszor, annyiszor kérdezték. És ugyan úgy tettem, mint ahogy mindig is. Megvontam a vállam.
- Nem'tom... Elfelejtettem milyen voltam... - böktem ki talán életem legőszintébb válaszát. Hogy miért neki? Nem tudom. Egyszerűen csak féltem kimondani. Akkor mégjobban fájt. Igen, elfelejtettem ki voltam. Elfelejtettem mindent. Mindent azon az éjszakán. Vagy inkább abban az évben. Szépen folyamatosan, egyre jobban elveszett belőlem az a srác, aki voltam. - Mindegy, nem számít - vontam meg megint, de mostmár ijesztően közömbösen a vállamat. - De szuper, hogy te olyan vidám vagy... Mint amilyen voltál Roxmortsban. - Szomorú mosollyal böktem ezt ki. És felkészültem, hogy majd ő is vonja erre  avállát. Már megszoktam, hogy emiatt az élettelenség miatt mindnekit inkább magát mentette mellőlem. Most is ez lesz. Én sem akarnék egy ilyen depressziós srác barátja lenni.

B   e   n   j   a   m   i   n



serie di collisioni

2001. január eleje; Roxfort; talárban

A szavaim súlya csak  azután csapott pofán, hogy kimondtam őket, és akkor valami olyasmit éreztem, amit nem szokásom, vagy csak a legritkább esetekben. Bűntudat. Mert mégis mi a fenét képzelek én magamról, de komolyan? Úgy nekiestem itt a folyosó közepén, mint valami elmebeteg idióta, egy hülye múltbéli dolog miatt. Igazából csak rajta töltöttem ki, hogy mérges voltam magamra a kihagyó agyam miatt, és ez nagyon nem volt szép. Az arcán egyre csak döbbentséget és értetlenséget láttam, ahogy kiabáltam vele, az utolsó mondatomra pedig olyan sötétség telepedett vonásaira, hogy nekem sajdult bele a szívem.
Ó, baszki. Nem gyakori az, amikor beismerem, hogy hibáztam, pláne nem ilyen hamar, de most ez történt, és szívesen felpofoztam volna magam ezért. Alapvetően nem kosztom másokat erősen megbántani, de azt hiszem, most ezt tettem, ráadásként úgy, hogy semmi igazán rosszat nem csinált. Na meg ott volt ez a szomorú-kiskutya arca...  Ami csak tetézte a dolgot, tudod, az a fajta, ami miatt egy idő után már te is rosszul érzed magad, és mindennél jobban fel akarod vidítani, hogy ne csak a földet pislogja.
Az ő elkeseredett kiállása valahogy rám is átragadt, csak nagy bociszemekkel bámultam, hogy azért elsírni ne sírja el magát, mert akkor én is bőgök a bunkóságom miatt, és nem akarok még egyszer sírni ebben az iskolában, pláne nem Benjamin előtt. Szóval csak egy halk kis sóhajt kiengedve az ajkaim között, vártam a válaszát, hogy mit reagál, esetleg elküld a picsába, ami tök érthető lenne, de esélyét akkor is kevéssé láttam.
- Nem'tom... Elfelejtettem milyen voltam... - Erre lehunytam a szememet. - Mindegy, nem számít. De szuper, hogy te olyan vidám vagy... Mint amilyen voltál Roxmortsban.
A szavaiban őszinte fájdalom lapult, amitől csak még szarabbul éreztem magam. Miért nem tudtam csak elfurakodni mellette az előbb, és tojni arra, hogy felismertem-e vagy sem? Szánalmas vagy Rayla, tökre, rohadtul, nagyon!
Lassacskán emeltem fel a karjaimat, és összefontam őket magam előtt, a hátamat pedig a mögöttem húzódó oszlopnak döntöttem, közben elhagyva egy újabb mély sóhajt. Hosszú pillanatokig fürkésztem a padlót, igyekeztem valami értékelhetőt a nyelvemre kaparni. Ritkák voltak azok a helyzetek, amik még belőlem is ilyen rossz kedvet váltottak ki, habár sok feltételezéssel szemben elég empatikus lélek voltam, asszem. Az már más dolog, hogy ezt mennyire próbáltam elfedni avagy sem.
Mi kell ahhoz történni valakivel, hogy ekkorát forduljon a személyisége? Itt nem arról van szó, hogy egyszerűen már csak nem volt kedve hangoskodni meg rohangálni. És pontosan ez volt az a pont, ami bár pillanatról pillanatra egyre inkább izgatott, semmi közöm nem volt hozzá, és ezért is volt rohadt bunkóság tőlem felhozni. Talán percek teltek el néma csendben, talán kicsit kevesebb, fene tudja, de nem szólaltam meg, mert ha már rájöttem, hogy bűnös vagyok, muszáj átgondolnom a helyzetet. Csak aztán voltam hajlandó felnézni, de akkor egyenesen abba az örökösen bús szempárba. Komolyan, csak egyszer mosolyogna úgy igazán őszintén... Na, ez az, amit nem fog megtenni, mert ezennel ünnepélyesen is elbasztam az egész kapcsolatunkat, vagy mi a fenét.
- Nincs igazad, mert nagyon is számít. De jesszusom... Semmi közöm hozzá. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, és hogy miért... Ne haragudj, Ben. Nincs jogom az életedben turkálni.
Nem voltam jó bocsánatkérésekben. Pontosabban azért, mert nem gyakran kértem bocsánatot. Ennek különböző okai lehettek, általában a helyzet válogatta, és talán ha most nem is, egyszer majd rájön, hogy talán ez volt az első, de egyben utolsó alkalom is, amikor a számból hallott egy sajnálomot, bárki felé.
Vidám volnék? Igen, az a bizonyos felső réteg, az örök vigyorgó, ami most egy kicsit elkopott, vagy inkább csak engedett a páncélján egy kis lyukat egy kis időre. Mindenkiből mást vált ki valaminek az elvesztése, asszem. Talán van, akiből pont ezt, mármint, Bent. És mi más is változtatna meg gyökeresen valakit, mint nem az elvesztés... legyen szó akármiről? Vagy akárkiről?
Ó, jóég, Rayla, már megint ezen agyalsz, nem úgy volt, hogy nem a te ügyed? Akkor meg ne találgass, cseszd meg!
- Okééé, szóval... - Ellöktem magam az oszloptól és hogy ne csak álldogjak, gyorsan lehajoltam, hogy felrángassam a könyveimet a padlóról. Szerencsére az összes túlélte, nem szakadtak szét, pedig izgalmas útjuk volt. Ahogy felmarkoltam őket, újra felegyenesedtem. Mit kéne most csinálnom, lelépni, ezek után? Hogy aztán megint soha többé ne beszéljünk?
Létező megoldás lehetett volna, ha ezt akartam volna. De volt valami a szomorúságában azon kívül, hogy minden igyekezetem ellenére fájóan izgatott, mi lehet a sötét pontja, ami egy felsőbb rétegemet halálosan frusztrálta, és segíteni akart azon valahogy. Roxmortsban egyszer már rámmosolyogott, és emlékszem, milyen részegítő érzéssel töltött el. Ezt kellett volna csak úgy hagynom? Nem voltam olyan ember.
- Oké, Ben... Remélem, el tudod nézni nekem ezt az egészet. Tényleg. Vannak hülye pillanataim. Igazából ez még bőven nem is a legrosszabb, de nyugi, oké, lőni azért nem tudok... nem mondom, hogy nincs olyan rokonom, aki tud, dee ez mellékes, mindegy is... szóval, ami azt illeti, mi lenne, ha új lappal kezdenénk? - Szerettem volna a hajamat piszkálni, hogy elfoglaljam valamivel magam beszéd közben, de mivel a kezem tele volt, csak toporogni tudtam egy  helyben, hogy legalább azért csináljak valamit. - Nem szeretném, ha emiatt a sok hülyeség miatt megutálnánk egymást, oké? És még ilyen szexi, elzavarós szövegeket is lenyomhatok olaszul, ha szeretnéd... Oké? - Kicsit felhúztam egyik szemöldökömet, ha pedig a szememben feleannyira is csillogott az a reménykedés, amit a mellkasomban éreztem, akkor reméltem, hogy valahogy megenyhítem. Ha ő nem olyan típus, mint én, tehát hetekig képes dühöngeni, akkor talán van esélyem. 

[6/1/2001● RAYLA ●⭃ Elfelejtettem milyen voltam ⥷]

6/1/2001
● RAYLA ●
⭃ Elfelejtettem milyen voltam ⥷

Hallom, hogy nő ki a szőr,
a szemhéjaim összecsukódni,
a szuicid légy, ahogy keresi még
önmagát a pók száz szemében.
Végkimerültségben most
talán elnyom az álom,
vagy, ha szerencsém lesz,
legalább azt hallucinálom,

hogy

Minden rendben.

Ha azt vesszük, a testvéreim és az apám halála óta Rayla volt az egyetlen ebben a szerencsétlen iskolában, akivel azóta a legtöbb időt töltöttem. És bár a helyzet kaotikus és idétlen volt, mégis talán örültem annak, hogy a közelemben ácsorgott még mindig. Kínos csend telepedett ránk, én pedig a hátammal a falnak dőltem majd egyik ujjammal kapargatni kezdtem az oszlopot aminek neki támaszkodtam. Nem tudom mi járt a fejében de egyre kellemetlenebb volt ez a kínos csend közöttünk, és én sem tudtam elidétlenkedni. Mivel is? Nem találtam meg már azt az utat, ami ehhez kellett. Másik kezemmel megdörzsöltem a lehunyt szememet, és próbáltam valami kevésbé depresszív aurát tukmálni magamra.
A szemem sarkábó rá sandítottam, és azért férfiasan megállapítottam, hogy igazán szép lány lett belőle. Bár ezt a karácsonyi vásáron is észre vettem, de tényleg jó volt látni, hogy nem az a sarokban sírós lány. Azt hiszem ebben a tekintetben helyet cseréltünk. Jó, én sem vagyok az a sírós lány, de na. Értitek. És hogy nem vettem-e észre többször is őt? Dehogynem. Aranyos volt meg minden, ahogy közlekedett, ahogy egyik óráról a másikra szaladt, vagy ahogy tömte a kaját magába a nagyteremben. Figyeltem, de mégsem olyan megszállottan, csak elnéztem, hogy hogyan változik, hogyan nőtt fel, és nem is mertem odamenni hozzá. Mégis hog mentem vona? Láthatóan el is felejtkezett rólam annyira, hogy fel sem ismert, amiért nem hibáztattam. Évek teltek el. De megint csak azt tettem, amit saját magammal is. Nem akartam kűzdeni még azért se, hogy vele legyek, hiszen én csak egy sneki lettem, egy kiégett háborús gyerek.
Csodáltam azokat, akik mindezek után képesek voltak ha nem is 100%-osan, de annyira túllépni azon a napon, hogy úra megtanultak mosolyogni, hogy jobbá váltak, talán bátrabbá, kedvesebbé, vidámabbá. Szerettem volna én is olyan erős lenni, de egyszerűen eldöntöttem magamban, hogy semmi értelme. Miért lenne? Senki sem maradt körülöttem aki miatt ezt megtettem volna. Erre megint rá sandítottam. Kíváncsi voltam arra, hogy vele mik történtek azóta. És nagyon reméltem, hogy ő megúszta a háborút és jó messze járt akkor. Sokak megvetették azokat akik nem maradtak itt. Még Dean is lelépett és nagyon is jól tette.
Ismét rá sandítottam, hogy mondjak alami kevésbé kínosat.De a csendet végül nem én törtem meg, nagy szerencsémre, hanem ő. Végre felnézett a földbámulásából egyenesen a szemembe és ettől persze teljesen zavarba jöttem. Nagyon szép szeme volt olyan különleges, és élénken csillogott. Megköszörültem a torkomat.
- Nincs igazad, mert nagyon is számít. De jesszusom... Semmi közöm hozzá. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, és hogy miért... Ne haragudj, Ben. Nincs jogom az életedben turkálni
Kicsit megnyugtatott, hogy ezt mondta. Nem kezdett el azzal zaklatni, hogy de mégis mi meg miért és ilyenek. Megkönnyebbültem. Talán elmondtam volna neki. De az is idétlenül jött volna ki. Egy régi ismerős csak úgy rázúdítja a sok szart, ami vele történt. Nem is tudom. Még kínosabb lett volna. És azzal mit csinálna? Csak bólintana,és közölné, hogy elmúlt Ben. Már vége. Igen vége, de én még minidg élek de milyen élet ez? Csak egy szánalmas vegetálás, és annyi tökösség sincsen bennem, hogy újra összeszedjem magamat.
- Miért számítana? - bukott ki belőlem a kérdés. De tényleg Miért számítana bármi is? Fogalmam sincs volt-e értelme már a látezésemnek is, de még ahhoz is gyáva voltam hogy megöljem magam. Pedig a gondolat mindig megfordult a fejemben. - Mellesleg nem haragszom. Az elmúlt években mindeki ezzel kezdte, ha találkozott velem. Már megszoktam... - döntöttem a fejemet a falnak és felfelé pislogtam. Hallottam ahogy ellép mellőlem, és felkészültem arra hogy ott hagy. Nem haragudtam volna rá ezért. De aztán mégis csak megtorpant, én pedig újra belenéztem a szemébe.
- Oké, Ben... Remélem, el tudod nézni nekem ezt az egészet. Tényleg. Vannak hülye pillanataim. Igazából ez még bőven nem is a legrosszabb, de nyugi, oké, lőni azért nem tudok... nem mondom, hogy nincs olyan rokonom, aki tud, dee ez mellékes, mindegy is... szóval, ami azt illeti, mi lenne, ha új lappal kezdenénk?
Egy kicsit megrándult a szám sarka, ahogy a lövöldsét emlegette.
- Szerintem csak titkolod, hogy nem tudtsz - csúszott ki a számon, aztán vissza is komorodtam. Új lappal? Jó ötlet ez? Örültem is neki, hogy volt valaki ezen falak mögött aki nem rázott le rövid időn belül, de az a baj, hogy ezt a lelkesedést is láttam már. A haverok részéről, a kedves, empatikus lányok részéről. Ők megértik kezdjünk új lappal, és akkor én is jobb kedvű leszek. Maradt mellettem bárki is? Szégyen gyalázat, de az én hibám, hogy nem akartam jól lenni. Hogy egyre jobban idegesített az ökörködés, én pedig csak maradtam közöttük a fapofámmal. Aztán szépen lassan elkoptak mellőlem. De mégis őt szerettem volna nem elveszíteni mellőlem.
- Nem szeretném, ha emiatt a sok hülyeség miatt megutálnánk egymást, oké? És még ilyen szexi, elzavarós szövegeket is lenyomhatok olaszul, ha szeretnéd... Oké?
A kérdésre nagyot sóhajtottam és én is ellöktem magam a faltól, hogy megigazítsam a vállamról minden áron szökni akaró táskámat. Valami újítást igazán bevezethetnének... Mindegy is. Megutálni? Pont őt? Valahogy ez nagyon viccesnek tűnt. Pontosan tudtam milyen úton kell végig menni ahhoz hogy megutáljak valakit. A bátyámmal is ez történt. Egyre jobban utáltam, amiért nem értett meg. És hiába mondtam azt... Hogy nem ő tette... Mégsem tudtam... Úgy gyászolni őt, mint ahogy a többieket. Szerettem volna, de nem ment. Erősen kételkedtem abban, hogy ilyen drasztikus utálat legyen köztem és Rayla között.
- Na jó, de csak most az egyszer - mondtam egy árnyalatnyival kevésbé depisen, de mégis elbizonytalaondtam. Hogyan kezdjem? Közelebb léptem hozzá, annyi mindent szerettem volna neki mondani. És egyre jobban éreztem, hogy valakivel meg kellene beszélnem azt mik dúltak bennem. Megköszörültem a torkomat, és nagyon mondani szerettem volna valamit. De mit is? Kinyitottam a számat, aztán bele is haraptam. Ha már újra kezdés nem kellene így lerohani ezzel. Mit csináljak?  A tekintetem az ablakhhoz tévedt majd nagy lendülettem meg is indultam felé. Nagyobb volt és szélesebb, mint a többi. A folyosó nem volt olyan zsúfolt, így kitártam az ablakot és kimásztam rajta, hogy aztán leüljek a párkányra. Még minidg szerettem a magasságot. Bár nem tudtam Rayla hogy volt vele. Minden esetre felé pillantottam. - Kiülsz mellém? Nyugi nem ugrok le. Max egyedül - tettem hozzá, bár ezt egyfajta sötét humornak szántam. - Még... Valamikor az első év környékén, sokat ücsörögtem az ablakokban Aidennel - tettem hozzá dünnyögve.

B   e   n   j   a   m   i   n



serie di collisioni

2001. január eleje; Roxfort; talárban

- Miért számítana? Mellesleg nem haragszom. Az elmúlt években mindenki ezzel kezdte, ha találkozott velem. Már megszoktam...
Történetesen arra számítottam, hogy megforgatja a szemét és itt hagy, mi tökre érthető lett volna, erre még mindig itt állt előttem, nem hajtott el a fenébe, sőt, még csak mérgesnek sem tűnt... Aminek persze örültem, de egy kicsit ijesztő is volt egyben.
Olyan volt, mintha... mintha kifogytak volna belőle az érzelmek. Értelmes ez így? Ahogy nem mosolygott, nem gúnyolódott, nem nevetett fel, szinte meg se rándult az arca, csak nézett rám a szomorú, barna szemeivel. Őszinte leszek, gondban voltam, hogy mit kezdjek a helyzettel.
Persze, az embernek voltak szomorú pillanatai, de az, hogy valakinek az alapszemélyisége... vagy valami olyasmije, szóval teljesen ezen alapuljon? Azért sejthettem, hogy ez nem a teljes egész. Valahol mélyen még egész biztosan lapult benne abból a kisfiúból, hiszen nem tűnhetett el teljesen, igaz? Néha, ahogy apró kis mosolyt eresztett, előbukkant azon részének egy darabkája, de tényleg olyan jelentéktelen mennyiségben, hogy nem nyugtatott meg.
Alapvetően szerettem magam pozitivitással körbevenni, hiszen az elvem az, hogy az ember vidámabb, ha a környezete is vidám. A vásáron megmutatkozott a tény, hogy ez Bennél nem igazán működik. És mi voltam én, valami térítő sátán, hogy egyről-a kettőre jókedvre derítsem? Persze, hogy nem, de ez nem azt jelenti, hogy nem mozgatott a gondolat, és nem akartam megpróbálni... valahogy, bárhogy.  Hisz voltaképp szerettem a kihívásokat. Benjamin pedig nem volt más, mint egy kőkemény, izmolt, vonzó külsőbe csomagolt, kihívás. Vagyis, hogy mi?
Amúgy meg ki tudja, mi történt vele? Talán csak egy barát kell neki, aki ott van mellette, hogy kiadja magából, ha valami nem kerek. Mindenki mellé kellenek ilyen emberek, nem?
- Szerintem csak titkolod, hogy nem tudsz.
Ahogy ő is valami mosolygásféleséget produkált, én is halkan felnevettem, és egyben meg is nyugodtam kicsit, hiszen ha annyira nem akart volna megbocsátani, nem mondott volna ilyeneket, igaz?
- Nos... Nem nyilatkozom - mosolyogtam sejtelmesem vissza. Igazából semmi pánik, még fegyvert sem fogtam a kezemben, de azért láttam már, sőt, mi több, egy kicsit elfuserált szilveszteri, családi buli volt az alkalom. A családom olasz részének - ami azért elég nagy, indulásnak apámnak négy testvére van - azért vannak érdekes tagjai, tudjátok, az a fajta, akit alapvetően elkerülsz, de azért nem árt jóban lenni vele... Hiszen bármi lehet. Most komolyan, ilyen mindenhol van, vagy ez is csak Olaszország?
Annyira örültem, hogy Ben nem haragszik, legszívesebben a nyakába ugrottam volna, ha nem lett volna tele a kezem könyvvel. Így csak lelkesen vigyorogtam fel rá, hogy jelezzem neki, milyen remeknagyszerűpompásan döntött.  A kis tétovázásából sokat észre sem vettem, annyira örültem, csak akkor zökkentem ki, mikor megindult valamerre, én meg utána tipegtem.
- Kiülsz mellém? Nyugi nem ugrok le. Max egyedül.
Kilestem a kereten, aztán amint felmértem, hogy ő sincs életveszélyben, lepakoltam a könyveket a párkány szélére, aztán óvatosan kimásztam, és lehuppantam a fiú mellé. Lesimítottam a szoknyám gyűrődéseit, és felé pillantottam.
- Még... Valamikor az első év környékén, sokat ücsörögtem az ablakokban Aidennel - mondta halkabban. Összehúztam a szemöldökömet, és közben lehalásztam a csuklómról a hajgumimat, hogy lófarokba kössem a hajamat, ne lógjon ide-oda, pláne, ahogy a lágy szellő lengedezett itt kint. Kicsit libabőrös lettem a hidegtől, de egyben jól is esett a friss levegő a termek állott pora után.
- Ki az az Aiden? - érdeklődtem, ahogy összefontam a bokáimat és lebámultam a mélybe. Sosem szívleltem a magasságot, de azért a párkány alatt húzódó rövid tetőrész megnyugtatott annyira, hogy ne akarjak egyből visszarohanni a folyosóra. Tulajdonképpen egy bizonyos mértékig szerettem az adrenalint, azt nem, amikor ez már túlzott mértékekbe csapott át.
Újra lepillantottam a tető szélén át a Birtokra, és meglóbáltam a lábam. Kis szünet után kezdtem csak el beszélni.
- Amikor még Olaszországban laktunk, apukámmal nyaranta elmentünk néha túrázni. Egy ilyen erdős hegyoldal volt a közelünkben, és oda mászkáltunk el, a végállomás pedig egy kiszögellés volt, ahonnan be lehetett látni az egész várost... Imádtam oda járni. Tavaly nyáron is elmentünk, tök jó volt... - A random mesélés egész jellemző volt rám amúgy, ezt már csak neki kell megszoknia. Felsandítottam rá. - Kiskoromban Olaszországban éltünk, onnan jönnek a szexi szövegelések olaszul... Kilenc éves koromban költöztünk el, de nyaranta visszajárok.
Persze ez lehet őt teljesen hidegen hagyta, de Rayla Blake akkor is dumál, ha senkit nem érdekel.

[6/1/2001● RAYLA ●⭃ Elfelejtettem milyen voltam ⥷]

6/1/2001
● RAYLA ●
⭃ Elfelejtettem milyen voltam ⥷

Hallom, hogy nő ki a szőr,
a szemhéjaim összecsukódni,
a szuicid légy, ahogy keresi még
önmagát a pók száz szemében.
Végkimerültségben most
talán elnyom az álom,
vagy, ha szerencsém lesz,
legalább azt hallucinálom,

hogy

Minden rendben.

A magasság bármilyen furcsán is hangzik minig meg tudott nyugtatni. Akkor elláttam a felhők fölött is bármerre, az egész világ tetején ültem, és csak néztem hogyan kerekedett le a horizont, hogyan úsztak át rajtam a felhők, hogyan szaladgáltak odalent a kis pontok. Szerettem az az érzést, ami elfogott olyankor, ahogy emelkedtem fel a seprűvel olyan volt, mit amit a liftezéskor érzett az ember és én imádtam. Felpörgetett és megnyugtatott furcsán kettősen. Nem szerettem sosem sokáig a földön lenni, hogy csak minimálisan lássak előre, ahogy azt sem, hogy beleüttközött a tekintetem az emberekbe a falakba, amik bezártak. Szerettem szamadnak lenni, akármilyen messze is voltam.
EZt éreztem akkor is amikor kiültem az ablakba, és nem izgatott az sem, hogy ránk ronthettak a tanárok. A megnyugvás magaslatán ücsörögtem azzal a lánnyal, akiről azt hittem sosem fogok huzamosabb ideig bezsélgetni. Enyhe szél borzolta meg a talárom ujját, befújt a pulcsim és a könyökömig feltűrt ingem alá. Megborzontam, de nem húztam össze magam. Szerettem a hideget, ahogy libabőrös lettem tőle, ahogy a hűvös végigfutott a kezemen a gerincemen. Régen mindig elvihogtam tőle magam, de hát már hol voltam én attól? Most csak csendben ültem és nem tudtam mit is kéne mondanom, így csak benyögtem Aident, amit fogalmam sincsen hogy sikerült. Kimondtam a nevét és fájt. Fájtak az emlékek. A jók a legjobban. Mert hova jutottunk? A mélyponta, oda, ahonnan nem volt visszaút. Ahogy kimondtam elkomorodva meredtem magam elé, miközben fél füllel hallgattam a lány fészkelődését. Jól esett, hogy kiült velem, mellette annyira nem voltam mélyponton. Felnéztem a felhőkre, ahogy hömpölyögtek és ahogy az árnyékuk vicces alakokt rajzolt a birtokra. És egy pillanatra láttam őket. A két kölyköt, akik seprűn lovagolva egymást kergették szabadon, átszelve a dombokat, a Fúria Fűzt, a tornyokat, és csak nevettek. AZtán láttam a két kölyköt akik gyűlölködve meredtek egymásra.
- Ki az az Aiden? - Rayla hangja olyan hirtelen rántott vissza az emlékektől, hogy összerezzentem, elég feltűnően. Megköszörültem a torkomat.
- Kicsoda Aiden? - visszakérdeztem, kissé hűvösen. Ki is ő? Ki volt ő? Most úgy érzem, hogy hiába ismertem mindekinél jobban az ikertestvéremet, annyi évvel később már nem tudtam megmondani ki ő. A testvérem? A legjobb barátom? A családtagjaim gyilkosa? Egy áruló? De hirtelen rám töört egy mélyről fakadő érzés, hogy beszélnem kellett róla. Muszáj volt. Összepréseltem először az ajkaimat, mert egyszerre akartam és nem.  Akimodott szavaktól féltem. Hogy ha mesélek róla, már az emlékek se lesznek róla jók. Aztán már nem ellenkeztem. Csak belekezdtem.
- Aiden az ikertestvérem volt. Az elején megvoltunk. Tudod, olyan balhésan ahogy az a testvérek között szokás, szivattuk egymást, együtt versenyeztünk egy lányért akinél be akartunk vágódni... De aztán egyre jobban kiderült, hogy nem vagyunk ugyan olyanok... Úgy értem... Ő a lány szavival élve misztikus volt. Nagy játszmás, számító. És nem értettük meg egymást. Egyre jobban összevesztünk. Egyre jobban megutáltam. De ez erős szó. Nem tudom utálat volt-e egyáltalán. Vagy csak egyszerűen nem értettem miért lett olyan...
Fájt róla mesélni. Fájt az a kicseszett múlt idő. Fájt az amivé vált. És fájt az utolsó mondata. Elhallgattam. Mit mondhattam volna még róla? Hogy a saját elcseszett játszmája miatt megöleték vele apámat és a húgomat? Mégis mit mondhattam voln még? Ilyesztő volt magamban az az üresség.
- Amikor még Olaszországban laktunk, apukámmal nyaranta elmentünk néha túrázni. Egy ilyen erdős hegyoldal volt a közelünkben, és oda mászkáltunk el, a végállomás pedig egy kiszögellés volt, ahonnan be lehetett látni az egész várost... Imádtam oda járni. Tavaly nyáron is elmentünk, tök jó volt... Kiskoromban Olaszországban éltünk, onnan jönnek a szexi szövegelések olaszul... Kilenc éves koromban költöztünk el, de nyaranta visszajárok.
Lehunyt szemmel halgattam és inkább engedtem, hogy azt az űrt ami belém fészkelt, megtöltse a vidám hangja. Nem akartam közbe vágni. Olyan kedves képet festett le ezzel, hogy képtelen voltam elrontani azzal, hogy én mit csináltam amíg egyben volt a családom.
- Oh, már értem miért voltál olyan kétségbe esett, amikor először találkoztunk - mosolyodtam el nosztalgikusan. Akkor is aranyos volt, de ezt sosem mondtam el neki, mert a lányok önérzetét sértette ha mérgesen vagy bőgősen learanyosoztuk őket. - Menő lehet Olaszországban éli. Csupa tengerpart - csupa szép, szoknyás lányok - olasz kaják, random verekedések a sarkon, punnyadás a parton...  És az a Bud Spenceres olaszos jókedv - dünnyögtem álmodozva, aztán magamnak ellent mondva én is felelevenítettem egy ősrégi emlékfoszlányt a még egyben lévő családomról. - Mi egyszer elmentük a tengerparta. Anyámékkal, Aidennel és az akkor 7 éves húgommal Christine-vel. Nem csináltunk sok mindet a víz hideg volt, csak punnyadtunk a parton... Megvértuk még anyáék belaszanak a húgommal, és építettünk rájuk egy várat, körberaktuk ólomkatonákkal, meg játékdínókkal. Nem egy extra emlék, de jó r gondolni, hogy akkor abban a pillanatban az ég világon minden kurva tökéletesnek látszott, és békésnek... - magyaráztam és észre sem vettem, mennyire fájóan boldoggá tett ez az emlék. - Neked volt... - megköszörültem a torkom, mert már én csak múlt időben tudtam a testvéreimről beszélni - ... van testvéred? Közben ránéztem, és gy picit elvesztem az élénk tekintetében, ami olyan széppé varázsolta. Aztán elkaptam róla a tekintetemet, és lenéztem magunk alá.

B   e   n   j   a   m   i   n



serie di collisioni

2001. január eleje; Roxfort; talárban

Ahogy a fiú felé sandítottam, igazából egyből megéreztem, hogy rossz témát tapintottunk meg. Ez már csak a visszakérdezéséből is éreztem, így kicsit visszavettem a lábam lóbálásából, amit a párkányon üldögélve kapott szabadságérzet indítványozott. Helyette néhány rövid pillanatig az arcát fürkésztem, próbálva kitalálni az érzéseit. Ebben nem voltam jó. Pedig alapvetően nem vallottam magam rossz emberismerőnek. De hamarabb beleláttam valaki összefüggő egyénébe, mint hogy kitaláljam egy-egy pillanatnyi érzését. Ez magasabb szint volt, asszem. Nekem legalábbis.
- Aiden az ikertestvérem volt. Az elején megvoltunk. Tudod, olyan balhésan ahogy az a testvérek között szokás, szivattuk egymást, együtt versenyeztünk egy lányért akinél be akartunk vágódni... De aztán egyre jobban kiderült, hogy nem vagyunk ugyan olyanok... Úgy értem... Ő a lány szavival élve misztikus volt. Nagy játszmás, számító. És nem értettük meg egymást. Egyre jobban összevesztünk. Egyre jobban megutáltam. De ez erős szó. Nem tudom utálat volt-e egyáltalán. Vagy csak egyszerűen nem értettem miért lett olyan...
Felhúztam az egyik lábamat, hogy átöleljem azt és a térdemen pihentessem az államat. Sok kérdésem volt az elhangzottakkal kapcsolatban, ám sokáig nem szólaltam meg, magamban tartottam ezt. Egy kicsit úgy is éreztem, hogy túl sok információt zúdít rám, de nem azért, mert nem érdekelne, inkább mert nem érdemlem meg ezt a bizalmat. Az előbb bunkó voltam vele. Én a helyében már elküldtem volna a francba magam, igazából. Mondjuk ez hamar egyértelművé vált, hogy ő jóval kevésbé forróvérű, mint én. Jelenleg legalábbis. A kiskori énjéről nem tudok nyilatkozni, de rá el tudtam képzelni egy sokkal elevenebb reakcióstílust.
Kis ideig dobolgattam a térdemen ujjaimmal, és lefelé bámultam. Szóval voltak kérdéseim. A legnagyobb például, hogy miért beszél róla ennyire múltidőben... Nem lehettem benne biztos, hogy nincs belőlük kettő, hogy azzal magyarázzam ezt magamnak, hogy még én se láttam egy Ben kettőt randalírozni a folyosókon - egy misztikus Ben kettőt. Hiszen az ikrek elvileg hasonlítanak, sőt, ugyanúgy néznek ki, nem?
Felé bámultam, próbáltam megfejteni, de ezek a bonyolult érzelmek tényleg nem voltak az erősségeim közt. Az agyam elég egyszerűen működött abból a szempontból, hogy vagy boldog voltam, vagy mérges, vagy szomorú. Nagyon ritkák voltak a gubancos átmenetek, ám emellett hamar váltogattam egyikből a másikba. Az utálat... nálam ez is olyan múló dolog volt idővel. Ki lehetett engesztelni, de nem volt kifejezetten könnyű, túl makacs és önfejű voltam ehhez. Mi kellhet ahhoz, hogy Ben meggyűlöljön valakit? Vagy utáljon. Nem tudom, van-e különbség, ezek amúgy is csak szavak, de annyi jelentőséget adunk nekik... Szóval belegondolni is érdekes volt. Aztán arra gondoltam, mi van, ha a testvére iránt érzett... dolgok tették ilyenné? Ez már tényleg olyan kérdés volt, amit még én sem akartam feltenni, pedig alapvetően nem törődtem ennyit mások érzéseivel.
De annyira tudni akartam, hol van most ez az Aiden.
- És most? - A hangom halkabb volt, ahogy kicsikét felé biccenve sandítottam az arca felé, szinte óvatosan. - Még mindig utálod?
Vajon ez mennyire volt illedelmes? Még leveti magát a tetőről, aztán mi a fenét csinálok? Rohadtul beleájulok utána a mélybe. Aztán majd gyártják a teóriákat, hogy egy lettünk nagyon romiba öngyilkosok, fasza.
Aztán inkább úgy döntöttem, nem akarok ilyen fiatalon címlapra kerülni, és inkább elkezdtem valami egészen másról csevegni, amikor már nem volt olyan kínos a légkör. Nem is tudom, honnan jött ez a random téma, igazából a magasból leskelődve kapott el az emlék, belecsavarodva persze egy nagy adag honvágyba.
- Oh, már értem miért voltál olyan kétségbe esett, amikor először találkoztunk. - A szavaira halkan felnevettem, de meg is forgattam a szememet.
- Nem vagyok hajlandó arról az időszakról beszélni - jelentettem ki határozottan pillantva felé, és bólogatva is mellé. - Jesszusom, de szánalmas voltam...!
A szavait kíváncsian figyeltem, ahogy mesélni kezdett, és közelebb húztam magamhoz a lábszáramat, megigazgatva a szoknyámat. Néhány napja már nem voltam futni, és a tánc is egyre jobban kezdett hiányozni, szinte fájdalmasan. Nem szerettem csak ülni a fenekemen és nézni, ahogy az élet elmegy a fejem felett.
- Utálok punnyadni a parton - vetettem közbe. - Vagy úszkálunk, vagy semmi.
Aztán hallgattam a kis meséjét, és az arcát figyeltem.
- Ez kedves emlék - biccentettem. - De minden csak a hozzáállástól függ... Nem olyan szar ez az élet... Szerintem.
Vállat vontam. Én szerettem élni, pláne, amikor Olaszországban voltam.
- Neked volt... van testvéred? - tudakolta aztán. A múltidőre kicsit összevonta a szemöldökömet.
- Nem. De mindig is akartam. Aztán ez nem jött össze, viszont van egy rakat unokatesóm. Meg nagybátyám. Nagynéném. Unokahúgom... meg mit tudom én még, hogy mim, listát kéne vezetnem lassan a családtagjaimról. Amúgy jó dolog ez a nagy család... csak néha fárasztó. - Megpiszkáltam a térdemet, és felé pillantottam. - Nem vagy éhes? Ellátogathatnánk a konyha felé, vagy ilyesmi.

[6/1/2001● RAYLA ●⭃ Elfelejtettem milyen voltam ⥷]

6/1/2001
● RAYLA ●
⭃ Elfelejtettem milyen voltam ⥷

Hallom, hogy nő ki a szőr,
a szemhéjaim összecsukódni,
a szuicid légy, ahogy keresi még
önmagát a pók száz szemében.
Végkimerültségben most
talán elnyom az álom,
vagy, ha szerencsém lesz,
legalább azt hallucinálom,

hogy

Minden rendben.

Aiden olyan volt mint egy kellemetlen szellem. A halála után is egyfolytában a nyomomban járt, mint egy rossz árnyék, néha azt hittem ő vonult el mellettem, pedig csak rémeket láttam. Mindig ott kísértett, én pedig egyre jobban őrlődtem abban, hogy mit is csináljak vele. Az utolós tette... Ami a családommal tett. Nem tudom, hogy az átok miatt fedett-e fel minket, vagy csak akkor átkozták meg, miután ölésre akarták kényszeríteni. Nem tudotam azt se, mi járt akkor a fejében, amikor be állt Tudjukki seregébe. Fogalmam sem volt és nem is lesz már soha arról, hogy mi volt ennek az egész szarakodásnak a célja. De az biztos, hogy utáltam amiért mindig menekült, és nem akart sose kiállni velem semmiért se. Mert sunnyogott. És még mindig rémálmaim voltak attól, amit velem tett. Néha csak remagtem, mintha még minidg sulykolná belém a cruciatust. Ha nem hagyta volna abba, én is pontosan úgy végeztem volna , mint  Neville szülei. De talán most is pontisan olyan voltam. Üres, rémisztően üres, és nem tehettem mást, mint hogy hol Aident okoltam ezért, hol magamat. A cipőm sarkán ütögettem a hűvös falba, miközben lóbáltam a lábamat. Jó lenne megint csak zuhanni, addíg míg el nem repül hozzám a seprűm. De nem hiszem, hogy ezt meg tudnám e tenni megint. Kissé hátra dőltem és mélyet sóhajtottam, majd a szemem sarkából a lányra lestem. Nagyon gáznak tartottam, hogy ilyen lelkizős lettem, hogy egy ilyen zombi vált belőlem.
Bár nem volt közöttünk olyan sok év, őt sokkal fiatalabbnak láttam magam mellett, benne még lobogott az a kamaszos életkedv, ami azt hiszem belőlem örökre kihunyt. Benne még nem véstek mély hegeket a keserűségek, talán ezért is tudott olyan szépen mosolyogni.
- És most? Még mindig utálod? - egy kis időre találkozott a tekintetünk, de aztán felnéztem az égre, a hömpölygő felhőkre.
- Lehet... De most már mindegy. Olyan mindegy. Neki aztán meg tényleg az - dünnyögtem. Nem tudtam volna neki elmodnai mi történt aznap. Nem tudtam volna összeszedni magam, és talán fura is lett volna csak úgy ezzel lerohanni egy olyan lányt, aki nagyon is tetszett nekem. Elbaszott csajozás lett volna, legalább ezekre a dolgokra még emlékszem nagyjából. De nem is akarok most ilyen szarságokkal foglalkozni. Ennyire nem akarok balfasz lenni.
- Jesszusom, de szánalmas voltam...!
- Szerintem aranyos voltál - vigyorogtam el hirtelen, amikor eszembe jutott, hogyan találtam meg őt. - A húgom jutott eszembe rólad - bár nem tudtam ez mennyire hangzott gázul, de tény, hogy nagyon is ő ugrott be róla. A lányok olyan aranyosan tudnak kétségbeesetten bőgni. Bár ezt inkább megtartottam magamnak, a végén valami pedofilnak nézett volna. - Nagyon nehéz volt mindig megvígasztalni mondjuk tény, hogy a bőgésének oka 70%-ban én voltam. A maradékot vagy magának generálta, vagy a családom többi tagja.
Csak igyekeztem nem arra gondolni, hogy már sosem lesz idősebb, igyekeztem nem elegondolni hogy ott áll az a hercegnős szoba a lakásban a szétszórt játékaival, mintha bármelyik pillanatban visszarohanna játszani. Merlinre mennyit gubbasztottam ott, abban reménykedve, hogy bőgve vagy kacarászva berohan, mintha semmi se történt volna.
- De minden csak a hozzáállástól függ... Nem olyan szar ez az élet... Szerintem.
- Lehet - válaszolta halkan, de lehet meg sem hallotta, kicsit felerősödött a szél, még én is megéreztem.
- Nem. De mindig is akartam. Aztán ez nem jött össze, viszont van egy rakat unokatesóm. Meg nagybátyám. Nagynéném. Unokahúgom... meg mit tudom én még, hogy mim, listát kéne vezetnem lassan a családtagjaimról. Amúgy jó dolog ez a nagy család... csak néha fárasztó.
- Az menőn hangzik - bólintok rá. - Én nem is ismerem a rokonaimat, ez ilyen brites dolog azt hiszem, amik voltak ilyen összejövetelek, minidg ellógrunk róla a tesóimmal.
A szél egyre csak hidegebb lett, és már kérdezni is akartam tőle, ne másszunk-e inkább vissza, de ő megelőzött. Ennyit a menő aggodó szövegemről. Na mindegy, nem ment ez már nekem.
- Nem vagy éhes? Ellátogathatnánk a konyha felé, vagy ilyesmi.
- Nem rossz ötlet, amúgy is hidegebb lett, menjünk inkább vissza - mondtam, majd ha nem kellett neki segíteni visszazuttyanni a folyosóra én is követtem. Éppen féilg voltam lent a párkányon, amikor a másik ablak üvegéből megakadt a szemem valamin. Jobban mondva valakin. Szőka göndör hajkoronát láttam ellebegni onnan, de megráztam a fejemet. Nem akartam hogy még több szellem kísértsen a múltból.