Folyosók

B   e   n   j   a   m   i   n



serie di collisioni

2001. január eleje; Roxfort; talárban

Összébb húztam magam a párkányon ahogy a hideg szellő arcon talált, de inkább nem mondtam semmit, nem szóltam, hogy menjünk be. Figyeltem a szemem sarkából, hogy a fiú elmereng valamerre, és inkább nem zavartam meg. Csak szorosabban öleltem magamhoz a lábamat, és én is elnéztem a távolba, hogy megpróbáljak bármi szépet felfedezni ebben a ködös, sötét tájban...
Nem sikerült.
Nem válaszoltam, amikor a húgáról beszélt, csak halványan elmosolyodtam, és a szoknyám alját gyűrögettem. Úgy döntöttem, meghagyom neki az időt, hogy átgondolja, mit akar velem megosztani vagy mit nem, még ha fáztam is, és szerettem is volna menni.
Az én családi hátterem nem volt olyan tragikus. Nem éreztem gyengítő pontnak a költözést, hogy ne beszéljek róla senkinek, meg amúgy is igyekeztem úgy kiállni, mintha ez leperegne rólam. Tulajdonképpen lepergett, mert legalább motiválhatott, hogy majd nyáron visszatérek az otthonomba, táncolhatok, olasz lehetek, és amúgy is, már csak pár év... Ennyit kell kibírnom, és onnantól már nem anya fogja megmondani, hogy mit teszek vagy mit nem. Én nem leszek medimágus, se semmi ilyen hülyeség, mint ahogy ő azt remekül kitervelte, csak mert neki semmihez nem volt kifejezetten tehetsége. Anya önző volt, akaratos, olyan ember, aki nem bírja, ha nem a tervei szerint alakulnak a dolgok. Utálta, hogy engem a tánc és a szabadság vonz, utálta, hogy nem tud bezárni a kis korlátjai közé, és egyszerűen gyűlölte, amiért nem az az kislány lettem, akinek ő megálmodott engem... Nem lehettem élete mesterműve, akivel aztán büszkélkedhet, ha már az ő élete megkeseredett volt és értelmetlen... szánalmas...
Gyűlöltem, hogy elhitte, hogy korlátok közé szoríthat. Gyűlöltem, hogy megpróbálta. Talán nem tudta, hogy teljesen sikertelen próbálkoznia?
- Én nem is ismerem a rokonaimat, ez ilyen brites dolog azt hiszem, amik voltak ilyen összejövetelek, mindig ellógtunk róla a tesóimmal.
Felhorkantam. Visszaemlékeztem, hogy mennyit rohangáltunk kint a szőlősben a kuzinjaimmal, aminek persze apa kicsit sem örült.
Aztán inkább felvetettem, nem éhes-e. Én az voltam, bár mikor nem? Az evés volt a legjobb dolog a világon, valahol egy lapon említettem volna a táncolással.
- Nem rossz ötlet, amúgy is hidegebb lett, menjünk inkább vissza.
Vigyort vetettem felé, és leugrottam a párkányról. Visszaigazgattam a szoknyámat és újra felnyaláboltam a mocsok könyveimet, hogy ha eddig nem ért volna el a gerincferdülés, akkor esetleg majd utána, ha odaértünk a konyhába.
- Király! Baromi éhes vagyok - csicseregtem, és elindultam a folyosón valami irányba, majd gondolván, hogy követ, tovább. - Talán az egyetlen dolog, amit mindig is imádtam a suliban, az a kaja. A vacsora a legjobb pontja a napjaimnak... ez vajon mennyire hangzik szánalmasan? - Vigyorogtam a finom édességek gondolatára, és egyáltalán nem érdekelt, ha kiröhög. Még mindig emlékeztem a tavaly nyáron odaveszett fagyimra... És a legrosszabb, hogy amikor legközelebb odamentem, a szexi fagyiárus már nem dolgozott ott. Pedig imádtam az a furcsa akcentusát, érezhető volt, hogy nem vérbeli olasz. Persze valószínűleg rajtam is... de tekintve, hogy gyerekkorom jelentős hányadát olaszul kommunikáltam le, abból több tapadt rám, mint például ebből az unalmas, hangzás nélküli angol nyelvből.
Könnyedén ugráltam le a lépcsőfokokon, és arra gondoltam, ha már így energiám teljében vagyok, később el is megyek futni. Ma már amúgy se lesz több órám. Benre sandítottam, vajon ő eljönne-e velem futni valamikor... De talán jobban kedvelte a repkedést, amit persze én képtelen voltam megérteni Hiszen az túl magas, veszélyes és túl gyors.
Istenem, mennyire hiányzott már a táncolás! Ahogy az utolsó három lépcsőfokon átszökkenve lábujjhegyre érkeztem, felé pördültem, és mellkasomhoz szorítottam a könyveket.
- És te? Te mit szeretsz a Roxfortban? - kérdeztem hirtelen. - A kviddicsen, és random lányok lesmárolásán kívül, úgy értem.
Hátrálva, neki szemben indultam el a konyha irányába, hogy a szemébe nézhessek. Csak azért mertem ezt megtenni, mert hallottam a csendet, a legtöbben vagy órán voltak, vagy ha már nem volt órájuk, akkor a hálókörletükben vagy az udvaron lógtak, gondolom. Aztán ha esetleg zavarba jött volna a csókos említéstől, akkor rávigyorogtam.
- Amúgy nyugi, nem haragszom. Természetesen megértem, hogy meg akartál csókolni... - Rákacsintottam, aztán előre pördültem, és megközelítettem a festményt, azért körbelesve, nem kószál-e errefelé egy tanár. Mit is kell ezzel csinálni? Megcsiklandozni?

[6/1/2001● RAYLA ●⭃ Elfelejtettem milyen voltam ⥷]

6/1/2001
● RAYLA ●
⭃ Elfelejtettem milyen voltam ⥷

Hallom, hogy nő ki a szőr,
a szemhéjaim összecsukódni,
a szuicid légy, ahogy keresi még
önmagát a pók száz szemében.
Végkimerültségben most
talán elnyom az álom,
vagy, ha szerencsém lesz,
legalább azt hallucinálom,

hogy

Minden rendben.

Nem tudom miért kezdtem neki olyan sok midnenről mesélni. Valahogy jól esett. Igazából az utóbbi időben nem nagyon beszélgettem senkivel. Fel sem tűnt, hogy annyi ávet töltötte szinte teljes némaságban, magamról egy árva szót sem szólva hiába faggattak, kérdeztek, hiába akartak segíteni. Egyszerűen képtelen voltam elmondani. Hol a testvéred, Ben? Mi lett vele? Mi van veletek? Mi van veled?
Mi van veled?
Ben?
Ennyi kérdés, de olyan nehéz kérdések, hogy válaszolni rájuk kínszevedés lett volna. Inkább csak megvontam a vállam, hagytam hadd hagyjanak magamra a haverok a csajok. Esther tudott erről az egészről egyedül. Muszáj volt neki megírnom levélben mi történt. Igazából bátorságom nem volt elé állni. AMióta csak úgy faképnél hagyott minket nem is kerestem őt. Fogalmam sincsen, Aiden hogyan viselte. Nem tudtam róla semmit. De azóta is ha csak megláttam elkerültem a lányt. Féltem a kérdéseitől. Őszintén minden krdéstől féltem. A válaszok szenbesítettek volna azzal, hogy kiket vesztettem el. És én nem akartam ezekkel szembedsülni. Mert ha kimondtam volna őket rémisztően valósággá vált volna. De valamiért nem éreztem ezt  a követelőző kíváncsiságot rayla felől. Ő valahogy nem akart mindent megtudni rólam, csak hallgatott. Hallgatta a baromságaimat a jelentéktelen dumámat a családomról. Nagyszerű vagy Ben komolyan, nincs is szinte másról mesélni valód mi?
Az igazság az, hogy úgy érzem, előbb ezekről kell mesélnem. MIntha egy gát lenne, ami elzár előlem mindent.
Csak beszélnem kell róluk. És ezt szinte senki közelében nem éreztem. Valahogy ekkor kezdett az én szemeben nagyon is különlegessé válni a számomra.
Olyan barom vagy Ben, nem is vetted észre, hogy fázik. Szóval vissza is mentünk a suliba. Nem vette észre, hogy megpillantottam a lányt, így egy kicsit megkönnyebbülve követtem őt,és ahogy a szép csípőjét ringatta elegánsan előttem arra gondoltam de szeretném átkarolni...
- Király! Baromi éhes vagyok. Talán az egyetlen dolog, amit mindig is imádtam a suliban, az a kaja. A vacsora a legjobb pontja a napjaimnak... ez vajon mennyire hangzik szánalmasan?
- Nem az - eresztettem meg egy félmosolyt, miközben lassan visszatértem a jelenbe, és nem álmodoztam tovább. Szerettem a lányok szép alakját nézni, mert hát mégis csak férfiból voltam. - Hát, én évek óta mást sem csinálok, csak eszek és néha kviddicsezem. Remek körforgás nem? - pillantottam rá, és egy rövid ideig megint csak megcsodáltam az élénk élettel teli tekintetét, majd inkább el is pillantottam onnan a végén még parának gondolta volna ezt a fura szemezést.
Ahogy cendben mentünk a konyha felé nem igazán tudtam mit modnai amit eléggé szánalmasnak tartottam. Régen be nem állt a szám, minden utamat végigbeszéltem, meg harsogtam akárnerre is közlekedtem a suliban. De most valahogy nem ment de inkább okosan csendben maradtam nehogy valami nagyon béna dolgot mondjak. Nem akartam beégni előtte. Így is nevettségesnek tűnhetett az a sok nosztalgiázás. Néztem ahogy energikusan libben ide-oda. Valahoyg számomra egy pillanatra elérhetetlenné vált. Hogy valaha is közelebb kerüljön hozzám Olyan elképzelhetetlennek hatott.
- És te? Te mit szeretsz a Roxfortban? A kviddicsen, és random lányok lesmárolásán kívül, úgy értem.
Hirtelen fordul felém én pedig összerezzentem talán picit meg is torpantam. De azért csak követtem utána, és nagyon aranyosnak találtam, ahogy hátrált.
- Hááát... - kedztem megfontoltan a mondatot. - A két hobbimra ráhibáztál - vigyorodtam el szélesen. Az a csók. Kellemetlen volt, de valamiért mégis... Nem tudtam nem rossz emlékként rá gondolni. Ez nagyon ciki, miért mentem át hirtelen szerelmes tinilányba? Szedd össze magad Ben, úgysem lesz több köztetek, csak barátság. Pedig...
- Amúgy nyugi, nem haragszom. Természetesen megértem, hogy meg akartál csókolni...
Erre összezavarodtam egy pillanatra, és azt hiszem szerencsétlenségemre is, mert teljesen félre érthettem a játékos megjegyzését. Ugyanis én akkor azt gondoltam, hogy levágta végül is a nagyon béna jelekből, hogy tetszett nekem, csak mégis nem nertem lépni, mert hát kinek kellene egy ilyen lúzer. Nagyot pislogva rá néztem. Talán túl szerelmesen? Talán túl eltökélten? Reménykedően? De akkor azt éreztem, hogy szeretném ha szeretném. Szeretném hogy szeretnének...
De ha nagyon furán nézett vissza rám, akkor gyorsan megköszörültem a torkom.
-  Igazából nem tudom megmondani. Csak olyan választ tudok adni, hogy régen mit szerettem itt. De azok a dolgok eltűntek az életemből - vontam meg  a vállamat talán túlságosan is borús tekintettel. Aztán hirtelen odaléptem ahhoz a gyümölcsös cucchoz. Mit is kell rajta megcsikizni, a szőlőt? A cseresznéyt? Jha, a körtét. De akkor kopogó léptekket hallottam, és nem sokkal utána megéreztem a kókusz illatot.
- Szia, Ben. Beszélhetnénk? - hátrafordultam a kedves hangra és beleüttköztem Estherbe. Várakozóan názett rám, és elindult. Olyan kecsesen ahogyan ő tudott. Én pedig bolond voltam. És követtem.
- Ne haragudj. Legközelebb kárpótollak - mosolyogtam rá, miközben megálltam meg egy pillanatra Rayla előtt, majd tétován indultam meg Esther várakozó alakja felé.

● KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!   ●
⭃ a helyszín szabad ⥷

Aurora Brown

talán egy új barát?

2001. május. 15

 Már nemsokára vége a tanévnek, olyan furcsa, hogy a mostani is ilyen hamar eltelt. Szeptemberbe örömmel jöttünk vissza, olyan mintha csak a tegnap történt volna. Már elértem azt az időszakot, hogy jobban szeretek itt lenni mint otthon, ez a hely az igazi otthonom. Barátok, izgalmak és minden amire szükségem van, szeretetet és törődést itt is kap az ember, emellé még egy csomó izgalmas dologban lehet része, persze csak ha tudja hol kell keresni az izgalmakat. Ezekkel a gondolatokkal sétálgatok ma a folyosón. Néha olyan jó csak a gondolataimmal lenni, ilyenkor van időm magamra, heti egy délután mindig teszek egy sétát kint, vagy ha rosszabb az idő akkor itt a falak között, imádok csodálkozni az épület szépségén és szeretek néha egyedül lenni, bár azért inkább társasági lény vagyok, még ha néha csak a csendben, sarokban ülő fél is.
A folyosón ma is nagy a nyüzsgés, de jó hallgatni, hogy boldog itt az élet. A szeptemberi elsősök, akik akkor annyira elveszettnek néztek ki, most ők azok akik a legmenőbbeknek érzik magukat, hát igen, nagy teljesítmény átvészelni egy évet, de még milyen nehezek lesznek a következők, csak ezt ők még nem igazán tudják. Mosolyogva nézek rájuk, közben meghallok a tömegben egy kétségbeesett nyávogást. Nem hinném, hogy ezek az elsősök, elindulok a hang irányába, keresni a kis állatot, inkább megpróbálom kimenteni ebből a nagy tömegből. Hamar megtalálom a fekete kiscicát, a fal mellett ülve keresgél nyávogva a szemével, gondolom a gazdája után kutat, kicsit félve megyek oda, nem igazán bízok a macskákban, tudom, hogy ártatlannak tűnnek és sokan kinevetnek azért mert félek is tőlük kicsit, de a sajátomból kiindulva, tudom, hogy képesek arra is, hogy igen fájdalmas sebet okozzanak. Samu is utálja az idegeneket, senki nem simogathatja meg, csak én, nála önzőbb, ijesztőbb macskát még életembe nem láttam, mégis az életem a kis drága. Lassan odasétálok a macsekhez és óvatosan megpróbálom megsimogatni, szerencsére jól fogadja és máris hozzám bújik, szerintem örül neki, hogy valaki mellett biztonságba érezheti most magát, a nagy tömeg nem okozott neki nagy örömöt.  Felveszem az ölembe és megállok vele, a gazdája biztos keresi, de ha elkezdek sétálgatni, akkor soha nem talál meg minket, így inkább várok és közben óvatosan simogatom a cicát, úgy látszik élvezi.

Dante megint elkóborolt. Állandóan ezt játsza, elszökik tőle, hogy aztán a folyosón előadhassa az elveszett kiscica szerepét, ezzel rengeteg plusz simit és kaját begyűjtve. Rafinált macska és nagyon jó színész, ezt meg kell hagyni. Biztos vagyok benne, hogy valami forgalmas helyen lehet, ahol sok az ember, hiszen itt számíthat a legtöbb haszonra. Ezért először a Hugrában keresem, aztán a nagyterem környékén majd a könyvtárban, végül feladván a konkrét céljaimat elindulok a folyosókon, hátha rálelek valahol. Teljesen tanácstalan vagyok, mígnem megüti a fülem félreismerhetetlen nyávogása valahonnan a sarkon túlról. Ráérősen fordulok be, mire odaérek a cicám már egy szőke lány fiyelmében sütkérezik. Ide látom, hogy mennyire élvezi a helyzetet a kis szemétláda, pedig nincs is rajtam a szemüvegem.
Vigyorogva közelítem meg a párost. Nem ismerős a lány, akinek ölében ott lebzsel a lusta macskám, szóval azt hiszem, nem hugrabugos és nem is egy évfolyamra járunk. Vagy ha mégis, akkor tényleg szükségem lenne az elhagyott szemüvegemre, de mivel nem tudom hol van, így muszáj közelebb mennem. Meg hát ha már ott vagyok lehet Dantét sem lenne rossz visszaszerezni, hogy az az ingyenélő ne szokjon rá a másik lányra.
- Szia, látom megtaláltad a macskám… remélem nem ment az agyadra - kuncogok fel. Megállok a szőkeség mellett, de nem kapom ki a kezéből az állatot, az egyikünknek sem lenne túl jó. A macska szinte biztos, hogy mindkettőnk karját végig karmolná, nem szereti a hirtelen tett mozdulatokat részemről, ezt már sikerült kitapasztalnom. Addig is, hogy ne ácsorogjunk ott olyan kínosan felpattanok az egyik közeli ablakpárkányba, hátamat a hűvös üvegnek támasztom és úgy nézem a párocskát. Most hogy kezd felemelegedni az idő így az év vége és a nyár közeledtével már tökre jól esik, hogy az üveg nem túl forró a hátam alatt.

Aurora Brown

talán egy új barát?

2001. május. 15

   Nagyon sajnálom, hogy nincs nálam most semmilyen falatka amit tudnék neki adni, látszik, hogy megviselte ez a zsúfolt folyosó, bár most már kezd kicsit lecsillapodni, kevesebb a nyüzsgés, és egyre kevesebb a diák is, szerencsére . Biztosan nem lenne ellenére a kaja, szegényt megnyugtatná. Simogatom a fejét, ezt minden cica szereti, neki dőlök vele a falnak és kicsit motyogok hozzá. Általában Samutól is mindig megkérdem, hogy hogy van, vagy milyen napja volt, persze nem válaszol és néha még a hangomra se emeli fel a fejét, csak fekszik és alszik, aztán eszik, na ez a legfontosabb az életébe, az hasa, olyan mintha inkább a bátyámé lenne, ő is ilyen, csak ő nem kövér. Egy pillanatra szétnézek és látom, hogy közeledik egy kiscsaj felém, ismerős, az hiszem láttam már, de nem tudom, hogy mi a neve, talán fiatalabb is mint én, ránézésre biztosan, sokkal alacsonyabb.
- Szia! Látom megtaláltad a macskám….remélem nem ment az agyadra – felül a mellettem lévő ablakpárkányra, tetszik, hogy ilyen laza csajszi, ránézek de egyszer nem szólalok meg. Nem fogom vele játszani a bunkó felsőbb évest, szóval kicsit elmosolyodok és simogatom tovább a cicáját. Furcsa, hogy nem kapta ki rögtön a kezemből, más már biztosan ezt csinálta volna, a pániktól amit az elveszett kisállatkája okozott. Szerencsés vagyok, hogy Samu lusta, soha nem kellett keresnem, soha nem szökött el, soha nem volt részem abban, hogy milyen érzés ha keresnem kell, még a szobámból se nagyon megy ki, otthon meg a konyha ajtó melletti hely a kedvence, ott mindig kap néhány finom falatot, ellenállhatatlanul tud nézni, szóval mindig beadjuk neki a derekunkat. Bár anya ilyenkor kikészül, ő szerinte az a helyes ha az állat a táljából eszik, nem kell mindenhol hozzájuttatni a falatokat mert megszokja, de amit anya nem lát az nem fáj neki.
-   Szia! Igen megtaláltam, elég furcsa volt a kiabálások között egy kicsike nyávogás, szóval elindultam követni a hangot és itt találtam ezt a kis szeretetgombócot – ölelgetem meg kicsit a macseket, gyönyörű fekete a szőre és fényes, biztosan sokat foglalkozik a csajszi vele, szerintem sok kényeztetést kap, látszik rajta ahogyan ül az ölembe, jól viseli, hozzávan szokva a karon üléshez. – Nos ha már megtaláltam a cicádat, te pedig megtaláltál minket, akkor elárulhatnád a nevedet is, a kis szeretetgombócod nem beszél sokat, te pótolhatnád– mosolygok rá bíztatóan, igyekszem aranyos lenni.

Furcsa, hogy csak áll néz és simogatja a macskám. Lehet hogy néma? Vagy csak nem bírja a kisebbeket? Mert rénézésre valamivel idősebbnek tűnik nálam. Bár nem tudom, hogy ki ő, melyik házba jár és hány éves lehet, de arcra is idősebbnek látszik. Az alacsony emberek megtanulják, hogy a magasság semmit nem számít, hiszen jóformán az első évesek is egy fejjel magasabbak nálam. Így muszáj voltam azokat az apró jeleket felismerni, amik alapján legalább be tudom saccolni, hogy ki hány éves.
- Ó, Dante egy igazi színészzseni, gondolom megint előadta az ártatlan aranyos de nagyon félénk kiscicát aki nem szereti az embereket – forgatom meg nagy barna szemeimet. Aki nem ismer engem és a macskámat az nem tudhatja, hogy ilyen kis álszent állatról van szó, de épp azért mondom el mindenkivel, akivel ezt eljátsza, hogy legközelebb ne dőljön be ennek a kis trükknek. Manipulatívabb, mint egy mardekáros én mondom. Az viszont biztos, hogy elkényeztetem ezt a kis dögöt, na nem mintha megérdemelné. A legjobb falatokkal etetem, minden nap megfésülöm a kis bundáját és ha valami mocsokban fetrengett akkor mindig megfürdetem. Mintha ő lenne az én pici babucim, mielőtt gyerekem lehetne.
- Aurora Brown – nyújtok kezet, remélve, hogy nem ejti le a macskám miközben kezet fogunk. Anyukám azt tanította, hogy ilyen esetekben illendő ilyen formaságokhoz tartani magunkat, bár személy szerint nem látom sok értelmét, de azért nem akarok bunkónak látszani, vagy ilyesmi.
- Ő egyébként Dante, közönséges fekete házimacska. – Eszembe sem jut, hogy egyszer már említettem hogy hívják az állatkát, így inkább elmondom még egyszer, biztos ami biztos. Meg hát nem igazán értem hogy mit kéne mondanom a macskám helyett. Sajnos az ő nyelvén még nem értek, szóval fogalmam sincs, hogy ő mit mondana a helyemben.

Aurora Brown

talán egy új barát?

2001. május. 15

  Válaszára várva kicsit kinézek a mögötte lévő ablakon, megint esik, mostanában folyamatosan. Az időjárás egyáltalán nem jelzi, hogy lassan itt van a tanév vége és a nyár első napjai. Még jó, hogy nem ment ki az udvarra ez a szegény cica, mert akkor most bőrig ázna. Bár a macskák igazán híresek arról, hogy mindig tudják nagyon is jól, hogy mi a számukra jó és igyekeznek azt elérni, bármilyen módon. Megsimogatom közbe a macsek fejét és igazából rájövök, hogy nagyon szerencsés vagyok, nekem nem kell keresgélnem az enyémet a folyosón, de még a klubbhelyiségben sem. Sőt, igazából talán kicsit örülnék is neki, ha a szobám ajtajától tovább is menne, ráférne egy kis futás. Igaz, mindenki tudja, hogy a macskák rémunalmas állatok, esznek, isznak, alszanak, de szerintem az enyém a macskák leglustábbik macskája.
- Aurora Brown– nyújt kezet a csajszi, igazából a felszólításomra válaszolva. Lehet túl erőszakos vagy főnökös néha, de szerintem muszáj néha az embereket nekem szóra bírni, mert másképpen nem biztos, hogy maguktól is akarnak beszélni. - Ő egyébként Dante, közönséges fekete házimacska.
Továbbra is simogatom kicsit a cicát, bár már látom, hogy megunta a kezembe ülést, kicsit beszélek hozzá is, elmondom neki, hogy "szép cica vagy Dante" és, hogy "nyugi nem ejtelek le". Igyekszem biztos karokkal tartani, nem vetne rám jó fényt ha elejteném a cicát, vagy kiugrana a kezemből a szorításom miatt és pont a gazdija előtt. Samuval folyamatosan ez van, előbb utóbb már annyira erősen tartom, hogy inkább megharap vagy karcol és kiugrik a kezemből a kis undok.
-   Amelia Evans– nyújtom vissza a kezemet, hogy ne tűnjek bunkónak, meg anya is arra tanított, hogy kezet mindig illik fogni bemutatkozáskor, bárkivel is állok szóba. – Aranyos a cicád, sokszor szökik el? Úgy látszik már tapasztalt az ügyben, de te szerencsés vagy, legalább izgalmassá teszi az életedet kicsit. Az enyémnek csak az evésen jár az agya, még véletlenül sem téved a folyosó közelébe, de néha már nem bánnám.– kicsit megforgatom a szemem és csak remélem, hogy nem érti félre, nem azt akarom, hogy eltűnjön.

Jó látni, hogy nem csak én szoktam gügyögni az állatokkal. Gondolom neki is van kiskedvence, mert csak a vérbeli gazdik tudnak így viszonyulni más állatokhoz is. Lehet neki is cicája van? Akkor végképp átérezheti a helyzetem, hogy milyen az, ha elszökik a kis piszok. Bár lehet ő egy kifejezetten lusta fajtával van megáldva aki egész álló nap csak eszik meg alszik. Néha bármit megadnék azért, hogy ez a fekete szőrgombóc is ilyen legyen, de amúgy nem bánom, hogy néha egy kis kalandot csempészik az életembe. Így legalább van okom kimozdulni és beszélgetni másokkal, amúgy elég furán venné ki magát, ha csak letámadnám őket.
Nem ismerős a neve sem, szóval kizárt, hogy találkoztunk már volna korábban is. Elég nagy ez az iskola rengeteg emberrel, így nem annyira meglepő, ha esetleg nem ismerek valakit. Bár elég sok mindenkit ismerek, ha másról nem is, legalább pletykaszinten. Nem tehetek róla, hogy imádom a jó sztorikat mindenkiről és mindenről, hogy képben akarok lenni, hogy kivel mikor mi történt. Azt hiszem ezt anyától örökölhettem, mert apa egyáltalán nem ilyen. Bár igazából manapság anya sem, de valahogy úgy tudom elképzelni, hogy fiatalabb korában teljesen ugyanolyan volt, mint én. Annie inkább apára hasonlít, kicsivel csendesebb, komolyabb lélek mint én.
- Aranyos a cicád, sokszor szökik el? Úgy látszik már tapasztalt az ügyben, de te szerencsés vagy, legalább izgalmassá teszi az életedet kicsit. Az enyémnek csak az evésen jár az agya, még véletlenül sem téved a folyosó közelébe, de néha már nem bánnám. - Ha tudná, hogy mennyire ráérzett. És én is mennyire ráérezte; tiszta menő ez az egész. A gyakran talán nem is a megfelelő kifejezés, jobb lenne ha a mindennapot használnák. Állandóan csámborog Merlin tudja hol. Úgy tűnik, hogy Amelia macskája azonban nem ilyen, hanem épp olyan lusta, mint amilyennek elképzeltem.
- Próbálkoztál már a sétáltatással? Vegyél neki hámot és vidd el sétálni. – Tudom, tudom, csak a kutyákat szokás sétáltatni. De miért ne lehetne ilyen alapon a macskákat is? Egy kistestű kutya hámja szerintem tökéletes lenne méretben, ha abból indulok ki, hogy Dante sem maradt tíz centi. Szerintem ez simán beválhatna.

Aurora Brown

talán egy új barát?

2001. május. 15

   Óvatosan átnyújtom a gazdájának a szeretetgombócot és igyekszem megszabadulni a fekete szőrzuhatagtól, ami a hófehér felsőmet érte. Megszoktam már, hogy mindenhol szőrcsomókat hagynak ezek az angyali teremtmények, bár itt azért elég nehéz utánuk takarítani szerintem. így, hogy most Aurora kezében van a cicus, jobban megtudom figyelni a kis arcát. Már a szeméről leolvasható, hogy nem épp olyan ártatlan ő ha közelebbről megnézzük. Még csak most adtam vissza, máris azt nézi, hogy hogyan tudna újra kiugrani a gazdája kezei közül. Biztos imádják a diákok, főleg az alsóbb évesek, ezért élvezi ennyire ezt az elszökéses programot és a pocakján látszik, hogy nem én voltam az első akivel ma összefutott, biztosan jó sok jutalomfalattal megtömték már, az ő óriási örömére.
- Próbálkoztál már a sétáltatással? Vegyél neki hámot és vidd el sétálni. – óriásra kerekedett szemekkel nézek a csajszira. Nem láttam még soha senkit aki cicáját sétáltatta volna és nem hinném, hogy én leszek az aki elkezdi itt a Roxfortban. Bár lehet jó ötlet lenne, hisz így legalább hozzászokna a suli falaihoz és körbe nézhetne, akkor biztosan rájönne, hogy vannak itt izgalmasabb és szebb helyek az ágyam végétől. Na meg, ha pórázzal járkálnék, akkor a kezem sem szakadna le, miközben hordozom. Én nála kövérebb macskát még nem láttam. Szerintem azért titokban a szobatársim is etethetik, mert én biztos, hogy nem adok neki annyit, hogy ekkora hasa legyen.
- Nem tudom, nem hiszem, hogy Samu rajongana ezért az ötletért, tudod ő inkább azt szereti ha kézben hordják, ha menni kell valahova. Csak, hogy az meg elég megterhelő tud lenni egy akkora macskával, esküszöm neked, néhány méter után már azt érzem, hogy zsibbad a kezem és nem én vagyok erőtlen, ő a dagi, ez biztos – sikeresen megszabadultam közben az utolsó szőrszáltól is. - De amúgy te már próbáltad ezt a macskasétáltatást? Elég érdekes lehet kívülről nézve és azért ha szembe jönnél velem így, akkor biztos, hogy mosolyt csalnál az arcomra – nézek a csajszira, így, hogy felült az ablakpárkányra sokkal kényelmesebb a beszélgetés, legalább egy magasságban vagyunk. – Amúgy mesélj kicsit magadról, ha már a cicádnak köszönhetően beszélgetni kezdtünk – rápillantok az órámra, a csajokkal későbbre egy pletykálós órácskát beszéltünk meg, de odáig még van időm ó, szóval szívesen megismerem jobban, nekem nem számít, hogy fiatalabb mint én, bár azt még nem tudom melyik évfolyamba jár.

Örömmel ölelem magamhoz a kis szőrgombócot, már épp hiányzott, hogy minden ruhám tiszta macskaszőr legyen. Sajnos az állattartás bizony ilyen áldozatokkal jár, de hát ezért a cukiságért megéri. érzem, hogy szökni próbálna, de nem engedem, így fel is adja a próbálkozást és inkább bekuckózik az ölembe és várja, hogy szeressem. Így aztán ujjaim eltűnnek a tömött fekete bundában, ahogy simogatom a kis dögöt. Hiába na, mindennél jobban szeretem.
Felkuncogok, látva azokat a nagy, levesestányér méretűre kerekedett szemeket. Igen, tudom,a  forradalmi ötleteim néha kiverik a biztosítékot másoknál, de ha belegondol, ez azért egész jó ötlet, nem? Vagy csak szerintem? Lehet egyébként nem, csak én gondolom így, mert gyakorlatban még nem próbáltam. Majd a nyáron beszerzek egy erre a célra megfelelő hámot és akkor kitapasztalom minden csínját-bínját majd.
-  Nem tudom, nem hiszem, hogy Samu rajongana ezért az ötletért, tudod ő inkább azt szereti ha kézben hordják, ha menni kell valahova.  - Értem én, hogy miről van szó, épp ezért találtam fel ezt a zseniális módszert.
- Nem, én még nem próbáltam, de épp a karzsibbadás ellen lehet hasznos. Az meg kit érdekel, mások mit gondolnak? - Még a vállamat is megvonom, hogy lássa, nekem valóban nem számít, hogy az emberek milyen furcsán néznek rám. Már hozzászoktam és köszönöm, remekül vagyok.
- Nos, Aurora vagyok, negyed éves hugrabugos. Ha nagy leszek, gyógyító szeretnék lenni. Van egy húgom, de ő és a szüleink muglik. Szeretek festeni, szerelni, kirakózni, illetve tanulok zongorázni
- sorolom a legalapvetőbb információkat magamról, majd a szőkeségre pillantok, hogy nyilatkozzon ő is. Kedves tőle, hogy így beszélgetni akar, szóval természetes, hogy engem is érdekel, ki is ő, milyen is ő.