Sally
Örömmel nézek végig magamon, hogy képes voltam ezt megtenn, amikor szembesülök a miértjével. Kék vagyok. Ez jár annak, aki mindenkitől elfogad mindent. De remélem hamar vége lesz ennek, mondjuk a Madam Pomfrey szúrós pillantásával nem igen szeretnék találkozni.
A folyosó kihaltnak tűnik, szerencsére ilyenkor senki nem szokott a folyosókon járkálni, legalábbis amíg meg nem változik a színe... Kicsit nyugtató volt a nagy csönd, bár mindtha a képek sutyorogtak volna a háttérben... De lehet csak a mászásról, elvégre a ruhám elég jól eltakar, kivéve az arcom. Ezért leginkább a földet figyelem, hátha nem kellt még szárnyra a pletyka.
- Már nincsen sok hátra, a következő kanyarban van a Gyengélkedő... Remélem minden fekvő diák kellően ki van ütve, a Madame nyugtató nagyon erősek... Szóval kevesen fognak majd...kéken látni.
- Akkor essünk túl rajta! - zártam rövidre, csak lennék már túl a kékségen.
- Egyébként...legalább történt valami izgalmas... mostanában minden olyan semmilyen...
- Igen, de néha a semmi is jó. A rossz dolgok után, amik történtek, jó egy kis pihi.
Amikor a fordulóhoz értünk, hirtelen megjelent Mrs. Norris a semmiből. Mivel a földet néztem, majdnem átestem rajta. Még szerencse, hogy jó a fék rajtam, így egy kissé röhejes kapálózással meg bírtam állni még épp a macska előtt. Akkor ez azt jelenti, hogy a gazdája sincs messze... Ekkor tette a helyzetet még rosszabbá, mikor elkezdett nyivákolni. Vagy nyervogni. Mindenesetrá nyávogásnak nem hívtam volna. Az az állat, ami ilyen hangot ad ki, általában haldoklik... rajta azonban nem láttam, hogy baja lenne. ÉS mielőtt a gazda megjelenhettett volna, Sally megragadott és elkezdett húzni a gyengélkedő felé. Nekem sem kellett kétszer mondani, én is sietősebbre vettem a lépteim, már nincs messze.