Sötét varázslatok kivédése tanterem

[9/3/2001● MINDENKI ●⭃ kövessünk el együtt öngyilkosságot ⥷]

9/3/2001
● MINDENKI ●
⭃ kövessünk el együtt öngyilkosságot ⥷

csak folt vagyok a napra kéne mennem
onnan szép e szürke táj
acélhuzalok húzta pantomimes
vágta sebhelyesre szám
a saját könnyem folyóján lehajókázni
innen volna jó
de kár hogy bennem van az űr
csak nincsen hozzá bennem űrhajó

A régi Ben csak úgy lelkesedett volna ezért az óráért, de mist magam sem tudtam, hogy mit kerestem itt. Mégis miért jöttem párbajozni, miközben az életben jelenleg semmi célom nem volt. Leginkább úgy tudtam volna elképzelni a jövőmet, mint ahogy anyámat láttam a lakásunkban, csak úgy meredtem volna a semmibe, bezárva a négy fal közé, és elfeledtkezve arról, hogy amúgy mennyire szerettem volna egy kviddics csapatban játszani. Fárasztot midnenki, és az agyam legtöbbször az szívta le, hogy Estherrel voltam, vagy ha véletlenül összefutottam a fojosón raylával random lesmároltuk egymást. Aztán oké, szia, helló, mentünk a dolgunkra, Valamennyire vissza kellett volna hozni az életbe, de még ha egyszer-kétszer sikerült is, az a láng ami fellobbant bennem folyton bealudt. Olyan voltam mint egy lufi, amit ha nem fújtak fel rögtöm leeresztett. Szánalmas voltam és dühös.
Most is csak azért jöttem ide, hogy ha rayla nem jön, akkor egy kicsit úgy egyikükkel se legyek. Hogy lehettem én ilyen gyáva, mivé lettél Ben? Na igen, mivé lettél, Ben? Körülbelül szépen és szofisztikáltam megfogalmazva: Senkivé. Nem is értettem mit vártam ettől az órátó, annyira imádtam de évek óta annyira rettenetesen rosszul teljesítettem belőle. Képtelen voltam arra, hogy valamit rendesen elvégezzek, ha egyáltalán volt is kedvem csinálni valamit az órán. Mert nagy részt azt tettem amit máshol is. Bambultam. Bele a semmibe. De az olyan jól, hogy ha abból létezett volna RAVASZ, akkor biztosan K-t kaptam volna. De bambulással nem menthetsz meg embereket, Ben. Na igen ezt tudtam nagyon jól, és amit utáltam az az volt, hogy tehetetlenül nézzek végig valamit. Valakinek a szenvedését. Úgy, hogy elsétálok mellette, vagy a kisújamat sem mozdítom. Nem akartam emberek halálát megint végig nézni. Lebénulva a félelemtől.
Ahogy beértem a terembe már észrevettem néhán ismerőst és egy nálam fiatalabb háztárs lányt is. Intettem valamifélét feléjük, majd kerestem magamnak egy helyet, ahova levágtam a fenekemet. Nem nagyon izgatott a tanárok közötti téma jelenleg az én szerelmi életem sokkal gázabb volt, mint itt bárkié, szóval aztán felőlem. Amúgy is felnőtt emberek csak el tudják döntani, hogy kivel akarnak lenni. És ez számomra mondjuk hatalamas plusz pont volt, mert hát valljuk be... Szánalmas volt amit én műveltem. Amúgy is idegesített a sok pletyka róluk - meg úgy általában mindenkiről -, mert igazságtalanok voltak és rosszindulatúak.
Félig lehunytam a szememet és úgy hallgattam a tanárok magyarázását, és már előre féltem hogy a fenébe ejtsem majd ki azokat a japán szavakat. Ahogy elhangzott az első varázslat... Most mondja azt, hogy meg sem éreztem a rosszkedvet? Hát nálam ez alapjárat volt már lassan 4-5 éve ilyen voltam. De meg mindek is változni nem értem amúgy se az ég világon semmit. Ha eltűnnék egyik napól a másikra senkinek nem tűnne fel, sőt megkönnyebülnének, hogy nem húzom le többet a hangulatot. Egyszerűen csak le kéne ugranom az ablakon, Rayla életét se tenném tönkre, se az Estherét. Hirtelen semmi sem tűnt éltetőnek ezen a világom, ami megakadályozott volna abban, hogy véget vessek az életemnek. A kezembe fogtam a tollat és bele akartam döfni a torkomba még az sem jutott eszembe, hogy esetleg más is itt erősen traumatizálódik majd a nem túl ggusztusos látványtól, de még az sem érdekelt. Csak néztem a tollat, lassan emeltem is, amikor megint szikrázott valami és mellkason nem talált, mire én elejtettem a tollam a kezemből. felsójatottam és a kezembe temettem az arom, majd a hajamba markoltam. Hát nagyszerű hogyan keressünk valakit az öngyilkosságba varázslat. Mondjuk japánokról van szó. Ők szeretnek depisek lenni.
Ahogy fél füllel hallgattam a magyarázást, és azt, hogy párba kéne rendeződni csak felsóhajtottam. Szuper. Kicsit nyújtogattam a nyakamat, majd valahogy oda sodródtam egy mardekáros hatodéves lányhoz. Mintha ő lenne a prefektus. Asszem. Nem vágtam annyira a témát.
- Hát helló. Kövessünk el együtt öngyilkosságot. Nagyon romantikus nem? - pislogtam felé laposakat, és már most éreztem, hogy ez fájni fog. Előkotortam közben a pálcámat és megint ránéztem a lányra. - Kezdj nyugodtan - tártam szét színpadiasan a karomat és hátrébb léptem.

Nope

Semmi lelkesedésem ehhez a különórához, vagy akárminek hívják. És tessék, itt vagyok mégis. Itt vagyok, mer úgy érzem, kéne. Itt vagyok Sophie kedvéér, feltéve, hogy jön ő is, még nem láttam. És azér is, hogy hátha, véletlen, kicsit javítok az önvédelmi képességeimen. Amire fogadni nem mernék. Azon a tűzbál dolgon is csak sodródtam az eseményekkel, meg szégyelltem hogy hagyom, hogy csak hagynom sikerül. Sophie is rágódott rajta, hogy milyen tehetetlen volt, és akkor én, ahhoz képest? De talán most majd haladok valamit, nagy áttörés, és nem kell a magam részéről igazságtalannak érezni, ő mennyit tesz értem még vészhelyzetbe is, én cserébe meg annyit se tudok összekaparni, hogy én is vigyázzak őrá...
-Ó- rezzenek ösze a gondolataimból kizökkenve, ahogy váratlanul ér egy ölelés, de amint tudatosul bennem, hogy Sophie ült mellém, egyből megenyhülök, és még egy mosoly is az arcomra téved. -Elkerültük egymást. Ha szólsz, segítettem volna.
Mármint az eltévedésbe, magunkat ismerve. De vele együtt még azt sem bánom, hogy ez a vár szándékosan kiismerhetetlen és útvesztő.
Erőt merítve a belőle mindig sugárzó vidámságból, megpróbálok nagyon odafigyelni a tanárok szavaira, a bemutatóra. Ha nem lett volna az a halvány fényhullám, lehet, azt hinném, nem is történt semmi varázslat, csak visszasüppedtem a korábbi hangulatomba. Aggasztóan közeli ismerősöm a melankólia és kétség, átkok nélkül is simán kétségbe vonom, minek jöttem el egyáltalán, van-e értelme próbálkoznom. Élesbe úgyis csak leblokkolnák, hiába tudva azt, mit kéne csinálnom, miközbe épp nem sikerül összehozni, vagy rá se venni magam.
Sophie-ra pillantok, erőt meríteni, ő mindig itt van támogatni, de most ő is csak szomorú. Vigasztalni akarom, felvidítani, mer rossz így látni, őhozzá ez nem illik, de végül csak visszafordulok magam elé bambulni. Úgyis csak elrontanám. Mint mindig, mindent. Csak a bajt vonzom be magam mörül mindenkinek.
A további magyarázatra oda se figyelek már, így lemaradok, miről volt is szó, de mindegy is. Csak ez a csodaszép, sugárzó vigyor számít, ami újra feltölt, elsöpri a rosszkedvet, mint mindig, mint bármikor. Csak most mintha sokkal  hirtelenebb erővel - amire nem panaszkodok persze.
Vagyis valószínűleg lemaradtam arról, hogy opntosan ez volt az ellenvarázslat is, egyidejűleg ezzel a kis sugárzó, lányba sűrített Nappal itt mellettem.
Teljesen felhőtlen persze csak addig maradok, amég el nem kezdjük gyakorolni a varázsigéket. Jó messzire eltolom magamtól a galagonyapálcát, még csak véletlen se eszébe ne jusson, hogy varázslatnak szánnám, amit kimondok.
Még az akcentusom is feltűnő ebbe a környezetbe, azzal együtt is, hogy van azér többféle brit is bőven. De egyik sem ennyire amerikai. Szóval egy egyáltalán, gyökeresen más nyelven beszélni helyesen? Nincs az az Isten.
-Semmigond... semmi gond. Én bízom benned. Neked menni fog.
Nagyon szorongatom Sophie kezét, talán kicsit túl erősen is, de azér mindent megteszek, hogy bátorítóan mosolyogjak rá. Ha visszafele is működik, ahogy az utóbbi fél évbe segített a magabiztosságommal, legalább én segítek most neki.
-Mi? Nem!.. Nem, nem, nem okozok mégegy katasztrófát mégegyszer. Nem. Bocsánat.
Hogy biztosra menjek, el is viszem a pálcám a táskámig, hogy elkallódás vezélye nélkül elrakjam, és visszatérek.
-De te ügyes vagy- nem tudom, csak gondolatba teszem-e hozzá, hogy "meg szép", vagy véletlen kicsúszik az is elmotyogva, de talán nem is lesz baj belőle, haa netán. -Neked menni fog. Bízok benned.
Jobban mint magamba. Én pedig nem fogom lerobbantani semmidet, csontig égetni, nyomtalanul eltüntetve csonkolni, magunkragyújtani a termet, vagy semmi hasonló. Legalábbis remélhetőleg, én megtettem mindent ellene, amit tudtam, mer kizárt, hogy ezt a varázsigét jól mondanám ki.
Összeszedem a legbátorítóbb mosolyom, és biccentek Sophie-nak, hogy én kész vagyok.

párbajszakkör
▪ 2001 március 9. ▪

Mindenki

Van bárkinek kedve Fawcettet bámulni, miközben szaporodási táncot jár Tachibana professzor körül? Nem hiszem. Ezért is tépelődtem, hogy menjek-e el erre a nevetséges párbajszakkörre. Gondolom ez is valami olyan dolog, amivel imponálni akar neki. Már félúton jártam, mikor először gondoltam meg magamat… jó-jó! Visszafordulok máris… legalábbis ezt határoztam el magamban, de aztán eszembe jutott, hogy talán Jay ott lesz és a piszkálása majd feldob annyira, hogy ne kapjak instant hányingert a jelenettől.
– A hatás alap esetben egy kiadós alvás után elmúlik, de hogy maguknál ezt ne kelljen most megvárni, bemutatom a hozzá kapcsolódó bűbájt is.
–  Maga a varázsige tört fordításban hangulat rombolást, hangulat pusztítást jelent. Az ellenség megzavarására, kizökkentésére ajánlatos használni. Minden esetre van nálam néhány japán édesség, ha valakinek szüksége lenne rá – vagy valami ilyesmit magyarázott Tachibana professzor, de nem igazán figyeltem rá.
Remek… már megkezdték tehát a kiselőadást, mikor benyitottam a terembe. Nem figyeltem meg, hányan vannak itt, de őszintén szólva kételkedtem benne, hogy túl nagy tömeg lenne erre kíváncsi, hacsak nem a pletykák miatt, amik a két professzort övezik. Igaz, inkább ezt vegyék a szájukra az emberek, mint mondjuk őt. Már éppen nagyon furakodtam volna helyért, hogy mindent jól lássak, mikor betalált valami varázslat. Éppen morogni kezdtem volna valamit, hogy még meg sem álltam, mikor leesett, hogy ezt Fawcett professzor küldte rám és… hát hirtelen mindent éreztem, csak haragot és feszültséget nem. Furcsa, már-már idegen megkönnyebbültség érzés futott át rajtam.
– A feloldó bűbáj a Happimento. Ez a varázsige is. Ahogy tapasztalhatták, a bűbájnak köszönhetően eláraszt mindenféle jó érzés. Egy dologra figyeljenek! Dementor támadás előtt a Patrónus bűbáj megidézésének elősegítésében nem alkalmazható. Bizonyos esetekben hallucinációt is okozhat néhány személynél. Visszatérve a Kibun Hakai átokhoz. Van egy gyengébbik változata, aminek a hatása pontosan ugyanaz, viszont azt csak és kizárólag egyetlen személyen tudják használni. Ezt fogják ma gyakorolni. A kiejtésben lesz segítségünkre Tachibana professzor, kérem kövessék pontosan az utasításait.
– A happimento jelentése a szó szoros értelmében boldog pillanat.  A személyre szabott varázslat neve a Yūutsu. Ugyan ezt a varázsige is. Jelentése melankólia. Figyeljenek a helyes pálcamozdulatokra és a precíz kiejtésre. Ahogy Willow-san is említette a rossz alkalmazás káros lehet az elmére és az egészségre is. – A Willow-sannál rám jött az öklendezhetnék, így nem nagyon figyeltem a további részletekre és igazából fel sem fogtam, mit akarnak most ezzel az egésszel. Na igen, talán még sem kellett volna ma idejönnöm.
Időnként lábujjhegyre állva próbáltam kiszúrni Jay alakját a tömegbe, már ha egyáltalán tényleg idetolta a képét.
– Most mindenki válasszon magának párt, és bármilyen kellemetlen is, de gyakorolják egymáson. Ne féljenek, ha valami balul sül el, rögtön cselekedni fogunk.
Elhatároztam, hogyha Jay nincs itt, akkor inkább behúzódok egy sarokba és onnan bámulom, ahogy a többiek párbajoznak. Nem sok kedvem volt bőgés és röhögés között váltakozni, az amúgy is tökéletesen jellemezte a mindennapjaimat. Így hát szabályosan elbújtam a többiek mögött, akik időközben már elkezdtek varázsizézni körülöttünk.
Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy Fawcett ne vegyen észre. Legutóbb is kiszúrtam, hogy valami bajom van, hát nem akartam most is így lenni. Éreztem persze, hogy valakinek neki megyek, talán ő is éppen rejtőzködni próbált.
– Te amúgy vágod, mi a feladat? – kérdeztem nagyon halkan.

[.:tegyünk úgy,mintha...:.20010309]

.:tegyünk úgy,mintha...:.
20010309



.: embri lények :.
:. Way down
I've been way down
Underneath this skin
Waiting to hear my name again

16+, mert csúnya beszéd.

Igazából csak besodort a tömeg. Semmi kedvem nem volt arra, hogy ide jöjjek és random emberekkel párbajozzak.Úgysem voltam benne jó, mint ahogy semmi másban sem. Még verekedni se voltam képes rendesen régebben is mindig engem vertek el, ha nagyszájaskodtam. De azért ha már besodródtam a nagyon szerelmi és ngyon idegesítő hangulatban lévő tanárokhoz, hogy még jobban kiégjek az embereken, nem volt kedvem elhúzni a csíkot, mert biztos, hogy ngem rögtön kiszúrtak volna. Nem nem akartam, hogy kiszúrjanak, elvoltam abban az elvegyülésban ami jelenleg tökéletes volt ahhoz, hogy ne csináljak semmit és ne is figyeljek. Mert nem akartam. Gyorsan túl akartam lenni ezen a hülyeségen, hogy aztán keressek magamnak egy csendes zugot, és zabáljak valami édességet amit egy alóbb évestől csórtam el. Úgyis kap majd msikat alapon.
Körbenéztem, hogy van-e itt valami ismerős,és kiszurtam Lupot. Reméltem nem akaszkodunk megint össze, életemben nem hemperegtem még annyit a földön mással, mint vele, és a végére nem is számoltam már. Amúgy miről is van szó? Félig figyeltem, hogy valami varázslatokat magyaráznak, és aztán eltalált engem is valami, amitől kellően depresszív hangulatba jöttem. Mert semmi értelme nem volt semminek, és amúgy is miért is reménykedtem abban, hogy Sierra vagy Rose itt lesz? Senkinek sem kellenék, mint barát, mert csak bántottam mindekit. Sierrát is tönkre tettem, majd a következő emberrel is biztos ezt fogom csinálni.
A következő pillanatban ezek az érzések megint csak varázsütésre elmúltak én meg ismét idegesen pillogtam körbe, hogy na ne, ez most komoly? Komolyan ezt kell gyakorolni a másikon? Nem, kizárt legánsan felálltam a padból és igyekeztem elvegyülni, mintha nagyo is keresném a páromat és nem csak úgy menekülve tébláboljak. Nem akarom, nincs ehhez kedvem... És akkor üttközött belém valaki.
- Na bakker - szűrtem ki a fogam közül, mert nem akartam hogy Fawcett vagy Tachibana kiszúrjon ahogy megint őrjöngök.
- Te amúgy vágod, mi a feladat? – Rábámultam arra aki nekem jött és ingerültem sóhajtottam egyet.
- Fura Flo gyerek - pislogtam rá, majd elvonultam vele egy kisebb tömeg mögé, és előszedtem a páécámat, hogy legalább  alátszat meglegyen. - Nem tom', de csináljunk úgy, mintha tudnánk... - magyaráztam. A multkori erdős pucér emberes kalandunk óta nem nagyon tutdam ezzel a fura csoporttal fogllakozni, de meg akartam kérdezni csak úgy kíváncsiságból, hogy ő tud-e valamit. - Próbálj nagyon depressziósnak látszani - motyogtam és csápoltam valamit  a pálcámmal mintha én is épp varázsolni akarnék.

[Párbaj szakkör]

Párbaj szakkör




2001. március 9.

Látom a diákokon, hogy nem mindenki fogadja jó néven még ezt a kis cirógatást sem, amit megengedek magamnak. Tényleg nem gondoltam, hogy ennyire feltűnő lesz. Gyorsan akarok belevágni a magyarázatokba, hogy minél előbb el tudják kezdeni a gyakorlást. Most talán azt gondolják, hogy milyen felesleges, de soha nem lehet tudni, hogy mikor kerülnek előnybe egy olyan varázslat miatt, amit eddig nem ismertek.
Gondosan figyelem őket, amíg a varázslatokat gyakorolják. Nem akarom, hogy baj legyen, mert bár elég sok mindenre fel vagyok készülve ezzel kapcsolatban, de azért nem teljesen mindenre. Lehetnek olyan következmények, amikkel nem számoltam. Nem csak én hanem Hana sem. Pedig ő biztos jobban ismer mindent, ami itt elhangzik.
Végül még van olyan hely is, ahol valóban be kell avatkozni, mert az ellenvarázslat nem sikerül, ahogy hallom a kiejtéssel lesz a baj és nem a pálcamozdulattal. Gyorsan segítek az éppen depresszióban lévő diákomnak, majd ezzel a kisasszonnyal foglalkozni kezdek. Remélem addig szerelmem odaáll párnak, hogy egy pár perccel később már újra egymás mellett sétálva tudjuk azt figyelni, hogy kinek van szüksége segítségre.
Még Flor és Jay párosa is feltűnik, ahogy valami teljesen más varázslatokat gyakorolnak. Nem rovom meg őket, legalább gyakorolnak és nem csak nézelődnek.
- A következő egy nem szokványos varázslat lesz. Nagyon kérek mindenkit, hogy gyakorolja be, különben az életével is fizethet a szakkör végén egy rosszul elsajátított bűbáj miatt.
Megállok Hana mellett és a szemébe nézek. Félek tőle, hogy hibát követünk el, de ha másért nem is éri meg megmutatni ezt a varázslatot, a látvány mindenért kárpótolni fog. Megállok a terem közepén ismét, aztán magam felé fordítom a pálcámat. Nem mondom ki hangosan a varázsigét, de a testem körül megjelenő burok, ahogy pulzál, nagyon látványos. Nem tart sokáig, csak pár percig, de a funkcióját így is el tudja látni.
- Ez a varázslat egy sötét varázslat elleni védekezés látványos része. Egy vízbuborékot hoz létre, amely teljes egészében befedi a testet, és így semmit sem enged a bőrünkhöz. Maga az átok egy szikrázó átok. A pálcából lila fény tör elő, majd egy 10 nm-es sugarú területen, ha valakit eltalál, akkor belülről megfőzi. Az emberen egy pötty látszik csak, semmi több. A varázsigét majd Hana gyakoroltatja veletek és ha mindenki készen áll, akkor bemutatom az átkot is.
Természetesen nem kell azt megvárni, hiszen veszélyes varázslat, de ha valaki kíváncsi, akkor megmutatom bárkinek. Akár egyesével is. Saját magamon ezúttal nem használnám a varázslatot, másolatként sem, mert félek úgy is súlyos sérüléseket szenvednék.
Ránézek a diákokra, és megkérek mindenkit, hogy pontosan kövesse az utasításokat, valamint átadom a terepet szerelmemnek.
 

IRL tudnivalók:
- A két tanár reagnak kell lenni az elsőnek, utána kötött
sorrend nincs.
- Szabadon becsatlakozhat bárki, évfolyam megkötés nincs.
- Minden megjelenés +5 pontot ér.
- A záró reag IRL március 18-án érkezik.

[Willow-san & minnasan2001. 03.]

Osoreru na

Willow-san & minnasan
2001. 03.

Ahogy látom többé-kevésbé sikerül a varázslat, bár van aki elrontja és közbe kell avatkozni. Valószínüleg vezsélyes ez az óra, de a mostani események is inkább arra ösztönöznek, hogy ha lehet minál több diákot felkészítsünk némi erősebb varázslatra ami az önvédelmet szolgálja. A bál is csak rátesz egy lapáttal a diákok tehetetéenség érzésére, és remélem ez adni fog nekik annyi mankót, hogy bízzanak magukban a képességükben és  apálcájukban is, hogy ha nehéz idők jönnek legyenek annyian, hogy a társaikat képesek legyenek megvédeni. Aggódtam értük, mert még olyan gyerekek és olyan fiatalok. Nagyot sóhajtok, ahogy távolról figyelem őket, és bár kiszúrk kt diákot hátul, akik nem pontosan a feladatot végzik el, remélem, hogy legalább gyakorolonak.
Lehet tanárként túl lihegem, de mégis nagyon rossz érzésem van. Szerencsére Willow észrevesz pár rossz mozdulatot és gyorsa közbe lép, ám remélem a következő varázslat sem fordul katasztrófába.
- A következő egy nem szokványos varázslat lesz. Nagyon kérek mindenkit, hogy gyakorolja be, különben az életével is fizethet a szakkör végén egy rosszul elsajátított bűbáj miatt.
Bíztatóan bólintok, hogy minden rendben lesz, mert valamikor harcolniuk is kell majd. Mert nekem is kellett. És el szeretném kerülni hogy a tehetetlenség és az őrült kétségbeesés közepette tanulják meg a varázslatokat. Olyankor, ha már elvesztettek valakit. Soha sem tudjuk mikor lesz megint vihar felettünk. És remélem ezzel majd erősnek fogják magukat érezni. Mi pedig itt vagyunk nekik, hogy ha baj lesz, segítsünk rajtuk. Még mostv tudjuk őket támogatni.
- Ez a varázslat egy sötét varázslat elleni védekezés látványos része. Egy vízbuborékot hoz létre, amely teljes egészében befedi a testet, és így semmit sem enged a bőrünkhöz. Maga az átok egy szikrázó átok. A pálcából lila fény tör elő, majd egy 10 nm-es sugarú területen, ha valakit eltalál, akkor belülről megfőzi. Az emberen egy pötty látszik csak, semmi több. A varázsigét majd Hana gyakoroltatja veletek és ha mindenki készen áll, akkor bemutatom az átkot is.
Megvárom míg demonstrálja én pedig magyarázatot fűzök hozzá.
- Maga a varázslat a Mizugu. A mizu, mint víz; és a ringu, mint gyűrű szóból áll össze. A varázslat a családom öröksége, így örömömre szolgál, hogy megtaníthatom önöknek, és remélem hasznos védelmet fog majd nyújtani, ha eljön az ideje - teszem hozzá, bár ügyelek arra, hogy a hangom bíztató legyen és barátságos. Nem szeretném megrémíteni a diákokat. - Kérem figyeljenek oda ismételten a kiejtésre. Előfordulhat, hogy a gyakorlás elején vizesek lesznek, de a tökéletes burok esetén ez nem történik meg. Viszont mindeki alkalmazzon magán szárító varázslatot, hogy ha szükséges. Fontos hogy odafigyeljünk a lágy csukló mozdulatra amit körkörösen végezünk el a fejünk felett. Fontos, hogy gyorsan végezzük el a varázslatot, akkor... nos akkor elkerülhető a katasztrófa.
Itt is a kiejtés gyakorlásával kezdem, és csak utána gyakoroltatom velük a kézmozdulatot. iután kellően meggyőződöm arról, hogy a tőlem telhetően a legjobban begyakoroltatom velük elengedem a kezüket és rájuk bízom a varázslást. Az alapok után már csak rajtuk áll, mennyire sajátítják el a varázslatot.

Víz pajzs

Gyakorlás során újra átélem azt a mély depressziót, amikor minden mindegy, hitevesztett, csalódott és magányos vagyok. Utálom ezt az érzést. Mielőtt úgy döntöttem volna, hogy kimegyek a teremből akár mindenki megbámul akár nem, és keresek egy sötét sarkot, ahol sírdogálhatok, egy újabb varázslat talált el. Megszabadultam bútól és bánattól, visszatért belém az élet. Mintha csak a hormonjaim játszanának velem. Borzalmas. De valahogy most nem tudtam ideges lenni, gondolom a búbáj miatt. Kicsit igyekeztem megrázni magam, hátha kirázom magamból ezt a sok varázsigét, bár tudtam, fölösleges. Nem szeretem, ha irányítva vagyok. Legalábbis ilyen formában nem. Ha valaki megkér, akár még azt is megcsinálom, amit nem szeretnék, vagy nekem nem jó. De azért, mert ÉN akarom, nem pedig azért, mert egy varázslat rámerőszakolja. Vagy éppen egy varázsló.
- A következő egy nem szokványos varázslat lesz. Nagyon kérek mindenkit, hogy gyakorolja be, különben az életével is fizethet a szakkör végén egy rosszul elsajátított bűbáj miatt.
Jól látom? Mintha... aggódnának? Csak nem lehet olyan komoly bajunk... ugye? Sötét varázslat oké, de csak nem ölnek meg minket... A többit meg meg lehet oldani, legalábbis úgy tudom.
Ahogy figyelem a tanárt, egy burok jelenik meg előtte, vagyis nem, körülötte. De jó! És ettől kell félni? Vagy ez után jön, amitől félni kell?
- Ez a varázslat egy sötét varázslat elleni védekezés látványos része. Egy vízbuborékot hoz létre, amely teljes egészében befedi a testet, és így semmit sem enged a bőrünkhöz. Maga az átok egy szikrázó átok. A pálcából lila fény tör elő, majd egy 10 nm-es sugarú területen, ha valakit eltalál, akkor belülről megfőzi. Az emberen egy pötty látszik csak, semmi több. A varázsigét majd Hana gyakoroltatja veletek és ha mindenki készen áll, akkor bemutatom az átkot is.
- Maga a varázslat a Mizugu. A mizu, mint víz; és a ringu, mint gyűrű szóból áll össze. A varázslat a családom öröksége, így örömömre szolgál, hogy megtaníthatom önöknek, és remélem hasznos védelmet fog majd nyújtani, ha eljön az ideje. Kérem figyeljenek oda ismételten a kiejtésre. Előfordulhat, hogy a gyakorlás elején vizesek lesznek, de a tökéletes burok esetén ez nem történik meg. Viszont mindeki alkalmazzon magán szárító varázslatot, hogy ha szükséges. Fontos hogy odafigyeljünk a lágy csukló mozdulatra amit körkörösen végezünk el a fejünk felett. Fontos, hogy gyorsan végezzük el a varázslatot, akkor... nos akkor elkerülhető a katasztrófa.
Milyen katasztrófa? Ha lassan csináljuk, akkor mi lesz? Félbevág minket a burok? Vagy már az átokra céloz, hogy nem nő elég gyorsan a pajzs és eltalál minket? Úgy érzem túl sok kérdésem van...
Előszőr a kimondással próbálkozunk. Erősen, de próbálkozunk. A japán valahogy nem az én nyelvem. De legalább nem umbuktu törzsi nyelven beszélünk, akkor biztos hogy csak nevetni tudnék. Elkalandoztam... Hogy is kell mondani? Hallgatózom a többieknél, mikor pedig már úgy érzem elég biztosan megy, hangosabban is megpróbálkozom mondani. Ezek után pedig a kézmozdulatot gyakoroljuk be. Mintha megkavarnám a fejem, vagy a fejemben lévő gondolataimat. Esetleg az agyvizem... na jó, azt hiszem túl kipihent vagyok az órához. Inkább figyelnem kéne. Kicsit összeszűkítem a szemem és erősen koncentrálok a tanárra, majd a kezemet figyelem, hogy minél pontosabban le tudjam utánozni őt. Remélem nem leszek csuron víz...

[- Hellóóó... -]

Ben, és a többiek

2001. március 9.

A taláromon üldögélve lóbáltam a lábamat, és a pálcám mintázatát piszkáltam, amíg a professzorok és a körbevevő diákok felkészültek az órára. Vagyis inkább szakkörre... Amit hogy is hagyhattam volna ki? Mindig is szerettem az SVK-t, de mióta összekeveredtem Tessana Morrowval, azóta valahogy még nagyobb motiváció fűzött az órához, még kíváncsibban hallgattam a házvezetőnket. A becsajozott házvezetőnket. Haha.
Nem mondom, hogy túlzottan érdekelt persze a köztük pislákoló egyértelmű láng... Mindazonáltal, Tachibana professzortól mindig is tartottam egy kevéske távolságot. Nem voltam előítéletes, meg semmi, aranyos nőnek tűnt, de ha elkezdett japánul hadoválni, bepánikoltam. Szóval nagyon reménykedtem benne, hogy ez ma nem fog bekövetkezni, mert akkor elegánsan távozok...
Ha a japán hadoválásra nem is, de a Japánra ráhibáztam, nagyokat pislogtam, ahogy Willow professzor elkezdte felvázolni az óra témáját. Japán... Japán varázslatok... Nem tudom, őszintén bevallva, engem kicsit kiakasztott az egész kultúra. Azok az anime izék... A fura rajzolt mesék, vagy mik... Á, nem tudom, borsódzott tőle a hátam, de ahogy ezen agyaltam, hirtelen éles fehérség villant és arcon csapott a depresszió.
Fogalmam sem volt, mi történt, csak azt éreztem, mintha ólmot öntenének a végtagjaimba - szerettem volna bekuporogni a sarokba és betakarózni a talárommal, hogy úgy sírjam álomba magam, nem is tudom, mi miatt, de igazából akármennyi oka lehetett volna... Hiszen valószínűleg ebben a pillanatban sem jutottam eszébe apámnak, aki otthon, vagy valamelyik random mediterrán országban gubbasztott és élvezte, hogy eggyel kevesebb gondja van... Amúgy is, minek jöttem el? Inkább maradtam volna a szobámban... Ennek semmi értelme.
Valamit magyarázott a professzor, de nem figyeltem. Egészen addig a térdemet bámultam, amíg újabb varázslat nem csattant a bőrömön - erre pedig elárasztott a jókedv és a boldogság, hogy el is felejtettem minden előbbit. Ráadásul még valami furaédességszerű valamit is hozzánkvágott Tachibana prof, amin minden kellemetlen érzet ellenére is elrágódtam.
- A feloldó bűbáj a Happimento. Ez a varázsige is. Ahogy tapasztalhatták, a bűbájnak köszönhetően eláraszt mindenféle jó érzés. Egy dologra figyeljenek! Dementor támadás előtt a Patrónus bűbáj megidézésének elősegítésében nem alkalmazható. Bizonyos esetekben hallucinációt is okozhat néhány személynél. Visszatérve a Kibun Hakai átokhoz. Van egy gyengébbik változata, aminek a hatása pontosan ugyanaz, viszont azt csak és kizárólag egyetlen személyen tudják használni. Ezt fogják ma gyakorolni. A kiejtésben lesz segítségünkre Tachibana professzor, kérem kövessék pontosan az utasításait.
Amint a nő is elmondta az utasításokat, mi pedig megkaptunk a feladatot, leugrottam a pad tetejéről és körbenéztem. Ki is szúrtam Sophiet, de ő épp Mirával volt elfoglalva, hogy végülis csak integettem, ha látta, aztán felkötöttem a hajamat, hogy az ne zavarjon a gyakorlat alatt. Aztán hirtelen elém is toppant egy fiú, amíg szőke tincseimmel voltam elfoglalva.
- Hát helló. Kövessünk el együtt öngyilkosságot. Nagyon romantikus nem? - Pislogott rám, mire én is csak néztem.
- Hellóóó... - Eggyel felettem járó Griffendéles, aki mindig olyan arccal mászkál a folyosókon, mint akinek kinyírták a macskáját. Vágom én. - Bocsi, nem randizok kisfiúkkal. - Vetettem is rá egy vigyort ehhez, miközben persze idősebb volt nálam, de azt hiszem, Seamushöz képest itt már nagyrészt mindenkire kisfiúként tekintettem.
- Kezdj nyugodtan. - S úgy tárta szét a karjait, mint aki tényleg meghalni készül. Ez egy élvezet lesz, ha rádobálom ezt a varázslatot, még lehet, tényleg kinyiffan, annyira a javasolt alá csökken az életkedve. Mindenesetre elhelyezkedtem és ráfogtam a pálcámat, hogy aztán megkeressem a professzorok alakját a teremben.
- Biztos vagy benne? Nem akarom, hogy öngyilkos legyél, vagy ilyenek... Szólok, egy horzsolást sem tudok ellátni, nem hogy egy halott emberrel kezdeni valamit... Bakker... - Bizalmatlanul méregettem végig, aztán végül beszívtam a levegőt és felidézve a fejemben a varázslat nevét, rámondtam a bűbájt. Hogy aztán gyorsan kizökkentsem a depresszióból az ellenbűbájjal. Én komolyan rettegtem, oké?! - Happimento!
Ha a gyakorlás minden különösebb balszerencse nélkül lezajlott, addig lassan a tanárok is belecsaphattak a következő varázslat oktatásába.
- A következő egy nem szokványos varázslat lesz. Nagyon kérek mindenkit, hogy gyakorolja be, különben az életével is fizethet a szakkör végén egy rosszul elsajátított bűbáj miatt. - Hogymitcsinálunk?
De amúgy legális ilyeneket suliban oktatni? Úgy értem, eltalál és belülről megfőz. Csak szeretném tudni, ha itt valami félremegy, mégis mivel fogják megoldani? Leveszik a gázt, vagy mi? Szóval egy kis karkörzés után a piros depis felé fordultam.
- Én nem akarom megfőni - közöltem vele.

[Párbaj szakkör, avagy hogyan legyünk instant bipolárisak...]

Párbaj szakkör, avagy hogyan legyünk instant bipolárisak...



to; Tachibana & Fawcett profok, Lupa és a többiek
2001. március 9.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor láttam, hogy egy szőke, griffendéles lány is egyedül toporog, pár után nézelődve. A nevét ugyan nem tudtam, de hát bemutatkozni ráértünk később is, most neki kellett állnunk gyakorolni, ha nem akartunk nagyon lemaradni. Merlinnek hála a lány elég könnyen ráállt, hogy ő kezdje a varázsigék gyakorlását rajtam, aminek örültem, mert magamban nagyon nem bíztam. Hamar átéltem megint azt a szörnyű melankóliát, amibe Fawcett professzor révén már belekóstoltam a múltkor, és egyáltalán nem volt az ínyemre az érzés így másodjára sem. Szerencsére a párom gyorsan megkönyörült rajtam azzal a happimentóval, így visszanyertem korábbi lelki állapotomat, sőt, ha őszinte akarok lenni, akkor annál valamelyest még jobbat is.
- Szuper ügyes voltál – mosolyogtam rá, és hagytam, hadd készüljön fel a rá váró érzelmi hullámvasútra. Aztán ha jelezte, hogy készen áll, feltűrtem a talárom ujját és én is kimondtam a két varázsigét egymás után, amennyire gyorsan csak lehetett. Nem akartam hagyni a társamat én sem sokáig szenvedni…
- Fú! – fújtam ki magam. – Ez azért kemény volt – néztem a lányra grimaszolva, jelezvén, hogy én már ennyitől is alaposan kimerültem. Mind érzelmileg, mind a varázstudományom szempontjából. De itt még nem volt vége! A profok valami halál bonyolult és kifejezetten veszélyes varázslatra tértek át, ami nekem már így elmondás alapján sem volt szimpatikus. Cseppet sem.
- A következő egy nem szokványos varázslat lesz. Nagyon kérek mindenkit, hogy gyakorolja be, különben az életével is fizethet a szakkör végén egy rosszul elsajátított bűbáj miatt – jelentette ki Fawcett prof, mire kínomban hangosan felröhögtem. Nem, nem tartottam viccesnek a dolgot, szóval ez a nevetés nem a szórakozásomból fakadt, hanem a helyzet abszurditásából. Hogy mi? Gyakoroljunk valamit, amibe bele is halhatunk? Na azt már biztos, hogy nem. Én ezen a ponton éreztem úgy, hogy ideje távoznom. Nem érdekelt, hogy ezért ferde szemmel néznek majd rám a tanárok, vagy esetleg a diáktársaim is… Az életem többet ért annál, hogy bárkinek is megfeleljek. Így is túlteljesítettem ezt a napot, megtanultam legalább egy használható varázsigét, amitől talán rosszabb napjaimon még jó kedvet is tudok magamnak varázsolni. Ráadásul ingyen, mindenféle tudatmódosító szer nélkül. Jobb a csúcson abbahagyni. Közelebb léptem a társamhoz és odasuttogtam neki:
- Bocsi, de én erre nem állok készen…. – mondtam nagyon halkan, aztán amennyire lehetett, olyan feltűnésmentesen sarkon fordultam és kiosontam a teremből. Persze nyilván észrevettek, de könyörgöm, kinek éri meg, hogy kockáztassa az életét csak azért, hogy benyalja magát pár tanárnál? Köszi, de nekem nem. Biztos hasznos lenne ez a varázsige, meg minden, de így negyedévesen nem szívesen kerültem volna közelebbi kapcsolatba magával a nagybetűs halállal, ha nem muszáj. Márpedig ez a szakkör nem volt kötelező, így én ezennel a magam részéről véget is vetettem neki ezen a ponton, akármennyire parázósnak tartott ezért bárki. Jelen tudásom szerint nem álltunk háborúban, nem volt vészhelyzet, úgyhogy a hasonló kaliberű varázslatokat, - ha azok nem képezték kötelezően a tananyag részét - messziről elkívántam kerülni. Amilyen gyorsan csak tudtam, kiszaladtam hát a kastélyból, hogy némi friss levegővel kiszellőztessem a fejemet az előző sokk után. Mikor egy tíz perces sétának hála lenyugodtam, megfogadtam magamban, hogy legközelebb tuti nem veszek részt hasonló szakkörön! Hisz ennyi erővel már akár egy dementorral is randizhatnék. Attól minimum ilyen depis lennék, a csókról nem is beszélve.

Köszönöm a játékot!

Párbaj szaG-kör


2001. március 9.

– A következő egy nem szokványos varázslat lesz. Nagyon kérek mindenkit, hogy gyakorolja be, különben az életével is fizethet a szakkör végén egy rosszul elsajátított bűbáj miatt.
Igen, jó helyen vagyok. Konstatáltam, mikor bő félóra késéssel megérkeztem a párbaj szakkör helyszínére. Cseppet sem feltűnően nyitottam be a nyikorgó, öreg ajtón, hogy aztán keressek magamnak egy kellemes sarkot. Nem vagyok az a harcolós típus, de reméltem, hogy majd Merelt itt találom. A bál után párszor összefutottunk, de mivel akadt némi büntetőmunkám, nem tudtam elhívni egy jó kis roxmortsi randevúra. Ha más nem, most hogy letudtam McGalagonynál a kötelező köröket, legalább a kastélyparkban sétálhatunk egyet, ha jobb az idő vagy kereshetünk egy kellemes zugot annak a bizonyos gyógynövénytanos ciginek.
Bevallom azért, egy-két nap eltelt, mire újra kerestem a bál után. Nem tudom, mit vett rajtam észre vagy mit nem, de éreztem akkor, hogy mennyire kiül az arcomra a pánik és akármennyire is kedveltem, még nem álltam készen arra, hogy beszéljek arról az elrablós esetről. Sem neki, sem másnak.
Nyelve egyet behúzódtam az emberek mögötti sarokban. Le is siklottam a földre, remélve, hogy Fawcett vagy Tachibana nem szúr ki és elkezdtem a szokottnál is depressziósabb módon cigarettát tekerni. Ez nem a vicces változat volt, hanem a hagyományos. Valami vízbuborékról magyaráztak, de nem nagyon érdekelt. Pluszt pont és Everfen. Jelenleg ez a két kérdés foglalkoztatott az egész kapcsán, amúgy baromira nem.
Egy cigarettát készen a zsebembe dugtam, aztán hátra dőltem, neki a falnak, hogy egy egészen kicsit pihenjek.
– Maga a varázslat a Mizugu. A mizu, mint víz; és a ringu, mint gyűrű szóból áll össze. A varázslat a családom öröksége, így örömömre szolgál, hogy megtaníthatom önöknek, és remélem hasznos védelmet fog majd nyújtani, ha eljön az ideje – magyarázta Tachibana, miközben én gondosan meghúzódtam két csaj mögött a sarokban. Igazából nem láttam a két tanárt, csak a hangjukat hallottam, ebből tudtam, hogy ők sem látnak engem. Ez pedig némi biztonságérzetet adott azzal szemben, hogy újabb bűntetőmunkát nyeljek be.
Anyám már így is aggódott értem az Imbolc bál miatt, nem kellett volna még jobban elszomorítani.
– Kérem figyeljenek oda ismételten a kiejtésre. Előfordulhat, hogy a gyakorlás elején vizesek lesznek, de a tökéletes burok esetén ez nem történik meg. Viszont mindeki alkalmazzon magán szárító varázslatot, hogy ha szükséges. Fontos hogy odafigyeljünk a lágy csukló mozdulatra amit körkörösen végezünk el a fejünk felett. Fontos, hogy gyorsan végezzük el a varázslatot, akkor... nos akkor elkerülhető a katasztrófa.
Igazság szerintem nem is fogtam fel a vizes dolgot, míg valahogy nem lettem vizes ténylegesen. Nem nagyon, de azért éppen eléggé ahhoz, hogy a talárom kicsit átázzon és a hajamból is csöpögjön a hűvös folyadék. Nem figyeltem, hogy ki rontotta el a varázslatot, ami igazából nem is tudtam, mire kellett.
– Hát ez szuper volt… – közöltem kissé lehangoltan. Nagyon nem voltam formában, ezt bárki észrevehette, akárcsak McGalagony, két órával korábban, mikor elengedett az utolsó bűntetőmunkáról. Igen, én voltam az, akivel megpróbáltak lepucoltatni egy halom régi trófeát, ehelyett még kárt is tettem bennük… hát nem egyet sikerült levernem, maradjunk annyiban.

párbajszakkör
▪ 2001 március 9. ▪

Mindenki

Meglepő módon az nyugtatott meg, hogy egészen véletlenül éppen Jaybe futottam bele. Az erdős kalandunk óta ugyan párszor beszéltünk, de az a konkréteset nem nagyon került szóba, gondolom azért, mert egyikünk sem nagyon derített ki semmit. Azért reggelinél rendszerint átvándoroltam a Mardekár asztalához és mellette ücsörögve ettem. Nem kellett, hogy hozzám szóljon és az sem zavar, ha csak morgott. A lényeg, hogy így távol tudtam magam tartani a figyelőktől meg persze Welch-től.
– Fura Flo gyerek – pislogott rám egy ingerült sóhaj után. Gondolom kellett neki egy pár perc, mire felfogta, hogy én nem mentem neki, nem egy nyomorult első éves. Az ő szemében méretre én is akkora lehettem. Azért elég durva, hogy negyedéves és magasabb apámnál is. Hogy leszek-e én valaha ennél magasabb, az jó kérdés. Nem sok esélyt láttam azon a két-három centin kívül, ami még elválaszt az apám magasságától.
– Helló, Jay! – integettem kicsit rezignáltan, még nem igazán tértem magamhoz ebben a tömeges, túl jó kedves, túl depressziós helyzetben.
Előszedte a pálcáját, ahogyan én is. Így legalább megvolt a látszat, hogy érdekel ez a bohóckodás. Igazából nem érdekelt, csak itt még mindig nagyobb esélyem volt elég nagy társaságba keveredni Isaac elől, mint mondjuk odakint az üres folyosón. Nem akartam az FT-ből még véletlenül sem találkozni senkivel. Hetek óta kerültem a találkozókat és nem vettem részt semmiben. Így nagyon úgy voltam vele, hogy jobb lenne minden alkalommal Jay mellett maradni. Ő nagy és biztos segítene, ha meg akarnának verni.
– Nem tom', de csináljunk úgy, mintha tudnánk... – magyarázta, majd felém rázta a pálcáját, láthatóan varázslat nélkül. – Próbálj nagyon depressziósnak látszani.
Sajnos csak egy röhögésre futotta. Sosem voltam jó a színészkedésben, sőt ha arra kértek, hogy csináljak valamit, attól csak nevetnem kellett és zavarba jöttem. Így hát Jay is beleesett ebbe a csapdába.
– Bocsi, azt hiszem én erre nem vagyok alkalmas… – Mondtam, de azért feléráztam a pálcám, hátha neki jobban megy. – Szerinted Fawcett mennyire figyel ránk? Ugye nem küld bűntetőmunkára csak azért, mert nem engedelmeskedtünk? Nem akarok megint órákat ülni a Welch irodájában és megd… – Elharaptam a szót. Nem akartam sem káromkodni, sem beavatni a részletekbe. Basszus, mégis mit gondolna Jay rólam, ha megtudná, mit műveltem? Tuti gyűlölne és undorodna egyszerre. Pedig én csak… jó, nem tudom mit csak. Benne voltam, nem ellenkeztem, nem kényszerítette rám és nem a jobb jegyért tettem.
– A következő egy nem szokványos varázslat lesz. Nagyon kérek mindenkit, hogy gyakorolja be, különben az életével is fizethet a szakkör végén egy rosszul elsajátított bűbáj miatt.
Na ez már mindjárt izgalmsabbnak hangzott. Igazából örültem, hogy abbahagyhatjuk ezt a bohóckodós valamit. Közben érzékeltem, ahogy Oswin besurran a terembe. Nem nagyon ismertem a srácot, egyszer-kétszer láttam a bandájával fellépni az iskolában vagy mikor a csajok darabokra akarták szedni. Ezért odaintegettem neki, de valószínűleg nem vett észre. Csak beült az egyik sarokba, hogy a dohánnyal törődjön.
–  Ez a varázslat egy sötét varázslat elleni védekezés látványos része. Egy vízbuborékot hoz létre, amely teljes egészében befedi a testet, és így semmit sem enged a bőrünkhöz. Maga az átok egy szikrázó átok. A pálcából lila fény tör elő, majd egy 10 nm-es sugarú területen, ha valakit eltalál, akkor belülről megfőzi. Az emberen egy pötty látszik csak, semmi több. A varázsigét majd Hana gyakoroltatja veletek és ha mindenki készen áll, akkor bemutatom az átkot is.
„Hana.” A napnál is világosabb volt, hogy ezek kefélnek. El sem tudtam képzelni, hogy McGalagony mit szólhat ehhez, de nyilván mivel nem jár be az ilyen kis szakkörökre és az órákra, nem látja mi folyik a tanárok között. Engem aztán nem zavart persze, de jobb lett volna mindannyiunknak, ha a flörtölést meghagyják maguk között. Vajon Welch is összejött már valakivel? Persze ott van neki most Bolton vagy valamelyik másik tanár…
– Nem menekülünk el? Ezek a vizes dolgok nekem nem szoktak bejönni. Legutóbb is mindenki vizes lett… – magyaráztam Jaynek és csak azért sem kezdtem bele a feladatba. De azért örültem volna, ha magától úgy dönt, hogy jobb lesz innen kimenekülni. – Vagy téged érdekel, hogyan esnek egymásnak a végén? – Böktem a tanárok enyhén nyálas kettőse felé.

[ღ Fura szavaktól zavarodnak meg az érzelmeim ღ]

ღ munkaruci ღ

f r e e - w i l l

ღ Fura szavaktól zavarodnak meg az érzelmeim ღ

mindeki aki él, mozog és szomi vagy vidám

(2001. március 9.)

Óh, hát igen. Szólhattam volna. Na mindegy azért megnyugtató, hogy itt van. Lelkesen integetek a befutó Ave és Nira felé is, amint lassan megjelennek ők is a teremben.
- Nos, akkor visszafelé már egyszerre tévedhetünk el - jegyzem meg viccelődve. - Bár szerintem te már jobban ismered a sulit mit én lassan - kuncogok magamban, mert le merném fogadni, hogy  sem kószál ki véletlenül a sliból, ha mindjuk a Bagolyházat keresi, vagy ilyenek. Na, de mindegy, Mirával az eltévedés kevésbé nyomasztó és stresszes, sokkal inkább mókás, meg ilyesmik. Vetek még egy pillantást Mira szép, kedves arcára, aztán igyekszem koncentrálni az órára, de nem megy, mert az a lány ül mellettem akit mondjuk nagyon szeretek, és mert hirtelen random depressziós leszek. Jól ez a két dolog teljesen független egymástól!
- Szia Soph! Mizu? Szerinted durva lesz ez az izé? - lép hozzám Mira, én pedig nem is udom, mosolyogjak-e, vagy ne. Úgyohy megegyeztem egy mosolyban és egy komorabb Sophieban, bár nem tudom milyen a komor fejem.
- Niraaaa - lelkendezek és csápolok neki megint. - Hát atól félek... Nem tudom, de elég félelmetes ahogy olyan komoran álldogállnak a tanárok is. Nem? - fordulok Mira és Nira felé. Hm ez így tökre úgy hangzik, mintha ikrek lennének. Akkor adnak a otthon az emberek midenféle idétlen neveket a gyerekeiknek. De nem is értem, hogy jutott ez eszembe.
-Semmigond... semmi gond. Én bízom benned. Neked menni fog.
Az azért elég jó, ha az emberben bíznak,, de hogy milyen stresszes. Te jó ég, izgulva összerándul a gyomrom, és sóhajtok egy nagyot. Jó, a bálos is stresszes volt, nem kéne hagynom, hogy ennyire pánikoltasson az, hogy megvízik bennem egy szerettem, de azért ennek is tök nagy súlya van... Na jó, Sophie, ne magyarázd túl, inkább legyél majd gyors és ügyes...
Kíváncsi szemekkel mérem végig Mirát miközben leteszi a pálcáját. nem nagyon mertem még ezt-azt megkérdezni tőle, de lehet nem ártana tudni, hogy mi nyomja a lelkét. Csak sosem értek ahhoz, hogy ezeket mikor kéne feltenni egyáltalán. Hát majd egyszer. Közben nagyon koncentrálva és gyorsan elvégzem rajta mind  akét varázslatot, és megkönnyebbülve felsóhajtok.
- Jól vagy? - kérdezem aggódva, miután összedepresszióztam a lelkét. És közelebb lépek hozzá. Ekkor kezi el magyarázni Fawcett és Tachibana prof a következő varázslatot, ami nagyon menő. Mintha valami fantasy filmből szalajsztották volna, és igazából sokkal jobban tetszik mint ez a lelki varázslós dolog. Bár te jó ég, mi az a varázslat.... Biztos csak sötét varázslók használják, de te jó ég...
- Nem akarok megpörkölődni belülről - pillantok kikerekedett szemekkel Mirára. - Ugye azt nem tanítjákmeg?
Közben azrért izgatott leszek ettől a varázslattól, mert nagyon tetszik és látványos is. Miután végre begyakoroljuk azzal felkészítem magam, hogy tuti szétáztatom magam az első pár próbálkozástól, de az aannyira nem is zavar. Szeretem a vizet. Túlságosan is. Lehet előző életemben sellő voltam. Fú, de rondaa lehettem akkor. Brr.
Úgy teszek, ahogy a tanár mondja, és próbálgatom a varázslatot, de elég nehezen jön össze, és igen vizes is leszek, mert rám zuhan a burok egyszer kétszer. De aztán nagy nehezen ráérzek arra, hogy nem kéne annyira csigalassúnak lennem, így utána, bár ha nehezen, de sikerül egy kissé instapil vízcuccot magam köré vonni.
AZtán ahogy elmúlik a hatása kifújva leengedem a kezem és körbenézek a többieken. Nirát nem látom, lehet elmenekült. Mondjuk meg is értem.
- remélem nem lesz alkalmunk védekezni az ellen a varázslat ellen - állok meg motyogva Mira mellett.

[.:tegyünk úgy,mintha...:.20010309]

.:tegyünk úgy,mintha...:.
20010309



.: embri lények :.
:. Way down
I've been way down
Underneath this skin
Waiting to hear my name again

16+, mert csúnya beszéd.

Úgy tűnik, hogy ő sincs a toppon, de ezt inkább betudtam annak, hogy lehet megint alvajárt, vagy sak betett neki ez a random beszívott öngyilkosos, aztán meg nem öngyilkosos hangolat. Ah faszom, minek kell ilyen hülyeségeket kitalálni, inkább valami akciódúsabb óra lenne, ahol mondjuk párbajozunk, érted, nem meg itt leki toprongy lesz mindenki. És komolyan lehettek volna kevésbé feltűnően romantikusak is, de komolyan. Annyira nem érdekel a tanárok magánélete, és mot itt zajlik az orrom előtt. Na fasza.
Ahogy felröhögött valahogy belőlem is kiszakad, pedig nem vagyok egy röhögőgyörcsös gyerek. De komolyan. Hülye varázslat, komolyan még idegesebb vagyok, mint a röhögés előtt. Lepislogtam a csávóra, és sóhajtottam egyet morcosan.
– Bocsi, azt hiszem én erre nem vagyok alkalmas…
- Asszem én se - aztán csak összeszedtem a szokásos hangulatomat és depresszívan meredtem rá. - Az élet egy nagy szar... némi hatásszünet elteltével felsóhajtok és rábámulok. - Na így jó volt?
Minden esetre annak örülök, hogy nem kapom megint a depresszív ívet, anélkül is eleget agyaltam Sierrán is és minden máson, az ostromon, úgyhogy ja. Semmi kedvem nem volt még lelkisebb állapotban is. Még az kellett volna, hogy sírva fakadjak.
- Szerinted Fawcett mennyire figyel ránk? Ugye nem küld bűntetőmunkára csak azért, mert nem engedelmeskedtünk? Nem akarok megint órákat ülni a Welch irodájában és megd…
felvont szemöldökkel nézek rá. Megint ez a Welch, mint az erdőben is. Nagyon rá volt kattanva a pasasra.
- Neked ő valami titkos rokonod? - kérdezem és tényleg kíváncsian meg értetelnül, mert nem vágom a helyzetet. - De nem hiszem, Fawcett már lehet annak örül, hogy itt vagyunk - vonogatom meg a vállamat.
Házvezetőként nem volt vele bajom, csak néha kicsit idegesítő volt ahogy törődni akart velünk. Legutóbb is jól elküldött engem meg Sierrát a gyógyító pacákhoz...
Fél füllel hallgatom csak a magyarázatukat, és amikor valami izgisebbre számítik jön ez  ahülye vízvarázslás. Komolyan, biztos van a japánoknál is valami baszóbb varázslat, és gondolom azt a belülről elégetjük a másikat dolgot nem itt a suliban fogom megtanulni.
– Nem menekülünk el? Ezek a vizes dolgok nekem nem szoktak bejönni. Legutóbb is mindenki vizes lett…
- Ja húzzunk innen, semmi kedvem vízidomár lenni... - mormogom és osonni kezdek a kijárat felé. A kérdésére csak legyintettem egyet. - Tökmindegy.
Kiérve a teremból sóhajtva nekidöntöm a hátam az ajtónak. Hát ez roppant izgalmas volt meg hazsnos, komolyan. A szemem sarkából Flo felélesek.
- Rólluk van valami hír? - utalgatok a kis szektás kalandunkra. - Jó lenne kideríteni, hogy hol van a kis központjuk, nem?

Párbaj-szakkör
• 2001 március 9. •

 

Kinek tűnik fel ez a depressziós átok-izé, mikor én bűbáj nélkül is ebben az állapotban vagyok már az óra elején?  Egykedvűen figyelem az események folyását, a fénynyaláb, ami eltalál, mondhatni vad küzdelmet fojtat a rajtam ülő sötétséggel.
- Indokolatlan boldogság, enyhe haluzás? Ugyan már, erre találták ki a muglik a füvet - súgom az orrom alatt, csak úgy magamnak, meg annak, aki még meghallja.
- Az se kevésbé lehet hatékony - pillantok Oswin felé . De ha valami igazán kiránt a depresszióból, az nem tudatmódosító szerek és bűbájok lesznek, de még csak nem is alkohol, se egy lelki-medimágus. A cselekvés. Minden apró tett, minden ami megfogható, megtanulható, minden ami felvértez, ami hasznosabb. Úgyhogy vállat rántok, és gyakorlok szorgalmasan, valakivel, azt se tudom kivel, közepesen bénázunk, kicsit jobbak leszünk, alakul valami, ennyi. Aztán engedelmesen újra hallgatom a következő feladatot.
- ...akkor... nos akkor elkerülhető a katasztrófa… - hallgatom, és sötét vigyor ül ki szeplős képemre. Ha el tudtuk kerülni, akkor nem is igazi katasztrófa. Bár egy iskolában veszélyeztetni a diákokat, talán ebbe a kategóriába sorolható. Egy iskolában, de nem itt, a Roxfortban, szerintem láttak ezek a falak komolyabbat is már egy-két életveszélyes párbajszakkör varázslatnál. Úgyhogy én nem dezertáltam, mint a teremben egyesek, hanem elszántan gyakoroltam. Ez ma egy ilyen nap. Nem volt kedvem különösebben kedélyeskedni, még rendet bontani se. Csak csinálni akartam a dolgomat. Úgyhogy újra a fejem fölé emeltem a pálcát, és újra, megint egy hajszálnyival pontosabban végrehajtottam a mozdulatot.

 

-Ha nem változna mindig, még lehet igazad is lenne- mosolygok szerényen, még így is feljebb magasztalva a tájékozódási képességem, mint amilyennek én érzem. Aztán még hozzáteszem somolyogva. -Eltévedhetünk, ha szeretnéd.
Nem is jönnek rosszul az ilyesmi derültebb gondolatok, mint az együtt eltévedés, vagy valami hasonló,.. Ejnye, Lu. Ugyanis hát ugye. Az óra további része kevésbé kellemes érzésekkel is vár.
Próbálom nagyon nem összeszorított szemekkel várni Sophie varázslatait, már csak az ő kedvéér, igazán nem akarom terhelni azon túl, hogy így is rám készül átkot szórni szegény. Én vissza is rettennék talán a gondolattól, ha nem attól rettentem volna vissza, hogy még jól kimondani sem sikerülne ezeket a fura hangsúlyokat, és csak ártanák szegénynek.
Azokat a baleseteket az Ilvermornyba akarom felejteni.
Végül a tekintetem sikerül Sophie-n tartani, egy biztos erőltetett mosolyt is összekapirgálok, csak a kezeimet szorítom tördelem, közbe biccentve egyet, hogy készen állok. Meg mégegyet. Meg még néhányat. Ennyit arról, hogy nem bátortalanítom tovább szegény barátnőmet?
Valahogy átvészelem mégegyszer az érzelemhullámokat, és ahogy Sophie közelebb lép, magamat is meglepő kitöréssel a nyakába borulok. Megkönnyebbülés, kicsit gratuláció az ügyességére is, és talán még a boldogító bűbája hatása is tarthat.
-Bocsánat. Jól vagyok, csak... semmigond. Nagyon ügyes vagy.- Még büszkén rámosolygok, aztán gyorsan fülelek is, legalább az elméletéről le ne maradjak annak, következőnek mit nem fogok gyakorolni.
Bár végülis,.. Visszamegyek a pálcámér, ezt a vizes dolgot még talán nem olyan veszélyes gyakorolni. Csak mer valamit tényleg illene, ha már eljöttem.
Most csukom be a szemem, homlokráncolva ismétlem el a varázsigét jó sokszor, mielőtt kézbe venném a pálcám egyáltalán. Végül megpróbálkozok élesbe is egyszer, nagyon remélve, hogy legalább nem hideg víz lesz. Azzal nem vagyok túl jóba.
-Mizugu.
Széles vízszalag tekeredik gyűrűbe körém, bár gömbnek teljesen nem mondanám, alakul ugyan, de a teteje-alja bőven nem ér még össze. Aztán az egész a földre placcsan. Inkább nem áztatom el az egész termet további próbákkal.
-Remélem, szükségünk sem...- teszem hozzá Sophie-ra sandítva, kordába parancsolva a szemeimet, hogy közbe ne sokat akadjon meg az átázott ruháin, ő úgy tűnik, kevésbé úszta meg szárazon a gyakorlást. Gondolok egyet, ha már gyakorolni vagyunk itt,..
-Várj csak, gyere, megszárítalak.- Ha nem is ennek az órának a fő anyaga, legalább ezeket a rutin dolgokat gyakoroljam. Egy kis kedveskedés mellett.