Bolton professzor irodája

2000. 10. 08.
Sage Bolton

talár helyett

Nehéz szavakba önteni, mi kavarog bennem. Azt hiszem egy ideje most érzem magam a legjobban, ahogy itt fekszem mellette, az irodája padlóján. Nincs kedvem levenni a tekintetemet róla, felállni és visszasasszézni a klubhelyiségbe, vagy esetleg a hálókörletbe. Most nem éreztem szükségét annak, hogy vodkával próbáljam meg elnyomni a bennem tomboló érzelmeket és gondolatokat ezzel az egész itt hagyott az apám szituációval kapcsolatban. Sosem gondoltam volna azt, hogy eljátssza velem azt, amit anya is. Csak ő nem küldözget nekem néhanapján leveleket, odaadta nekem a hatalmas fülesbaglyot, Othellot, hogy kezdjek vele, amit akarok. Talán az a bagoly az egyetlen, aki megérti milyen ilyen formában hátrahagyottnak lenni. Nem különösebben jó érzés. Ahogy a tudat sem, hogy a cuccaim laza nyolcvan százaléka egy raktárba van beszórva, valahol Londonban. Nem rajongtam a helyzetért.
De ahogy ránéztem Sagere, ez az egész apámmal együtt háttérbe szorult. Csak ő volt porondon, és ez a forró, már már fájdalmasan égető érzés, hogy legyek hozzá minél közelebb. Ez lenne a szerelem? Hogy őszinte legyek, nem tudom mi is ez. Csak vigyorogva nézem, ahogy feltolja a szemüveget az orrán.
– Ugye? Nagyon professzoros. - jegyzi meg, majd mielőtt bármit is válaszolhatnék, egy újabb csókra húz magához. – Miután McGalagony megjegyezte, hogy rendetlen a hajam, gondoltam ennyivel megpróbálok ráerősíteni a komolykülsőre. Na meg, nem ártott az sem, hogy látom a diákjaim arcát, amikor órát tartok.
- Mindenesetre nekem tetszik. - nagyon mást esélyem sem lett volna mondani, mert ismételten megcsókol, de ezúttal ez egy sokkal mélyebb és szenvedélyesebb csók, mint az előző. Érzem, ahogy ujjai betekerednek a hajamba, és ahogy végül elenged hallom, ahogy felsóhajt. Ahogy az arcomat simogatja, és alig hallhatóan beszél hozzám, érzem, hogy lassan fülig pirulok. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy ilyeneket mondanak nekem, így nem nagyon tudom mit mondjak rá. Csak passogok rá nagyokat miközben érzem, hogy mindenhol, ahol emberileg lehetséges, elvörösödtem.
- Hát... - kezdek bele halkan, de nem tudom folytatni a mondatot, ezért csak visszafekszem Sage mellé, és az ujjaimal a haját tekergetem.

TO; T A N I A

2000. október 8.


"Oly édes bánat ez nekem.
Én csak lemondani tanultam,
Mióta rovom életem."

Valahogy visszakerültem ebbe a melankóliába, mikor megérkeztem a Roxfortba. Nem azért, mert Tania vagy más lányok elutasítottak, habár az sem javított sokat az önbizalmamon. Inkább valami egészen más dolgozott bennem. A tudat, hogy már nem lehetek sokáig az, aki vagyok, legalábbis nem ha valóban tovább akarom vinni mindazt, ami azt jelenti, Bolton vagyok. Nem vágytam arra a nőre, akit el kellett jegyeznem, nem is ismertem, de minden szenvedélyem, ami volt, az Taniára talált rá egyedül. Legalábbis a mai napon, hogy kirángatott a szürke, elmélkedésekkel teli hétköznapokból, ezt már biztosan tudhattam.
Ahogy csókoltam és érintettem, végig futott a testemen valami megmagyarázhatatlan szenvedély. Eddig is vonzódtam hozzá, de most valahogy még forróbb, még akaróbb volt mindez… talán mert eddig váratott. Így mikor egy kicsit elhúzódtam és kitört belőlem a sóhajt, tudtam: jobban kell figyelnem magamra. Tania még fiatal volt és hát persze, amint bevalltam, hogy kicsit kezdem elragadtatni magam, zavarba is jött.
– Hát...
Visszafeküdtem mellém és már csak ujjai fúrtak a tincseim közé. Még egy sóhajt hagyta el az ajkaimat. Ezúttal nem a vágyak miatt, hanem azért, mert rájöttem, milyen hülye voltam. Inkább a szemüveg témánál kellett volna maradni, az ugyanis láthatóan semennyire sem jött be.
– Sajnálom. Ezt nem kellett volna így mondanom. – Magyaráztam, mert sejtettem, hogy ha valami, akkor ez biztosan el fogja előbb-utóbb ijeszteni. Tényleg nagyon-nagyon fiatal még és lehet, hogy semmi tapasztalata nincs. Nem faggattam még ki erről, ám mivel amúgy is kamaszlány, aligha lett volna helyén való. – Kivárom a sorom, ígérem. Amint azt mondod, hogy neked rendben, akkor történik csak meg. – Tettem hozzá és felé fordultam, hogy az arcát figyelhessem közben.
Sóhajtottam még egyet, leginkább félelmemben. Már-már arra vártam, hogy most felpattan és elmegy, én pedig itt maradok a már megszokott magányomban. Nem tudom, mennyire érne csalódásként most, hogy ennyit csókoltam. Talán rosszabb lenne, mint ott a Szirénben.
– Bocsánat… komolyan… nem akartalak zavarba hozni.
Közelebb húzódtam hát hozzá. Megcirógattam az arcát, a nyakát, hüvelykujjam végig futott az ajkain. Csak megint magamhoz akartam húzni egy rövid puszira. Nem csókoltam ajkaim éppen csak érintették az övét. Most nem ijesztheted el, Sage! Egy hang nagyon vadul suttogta ezt a fülembe, mintha minden porcikám külön-külön is akarná Taniát a közelben tudni.
– Ha valami, hát a közelséged értelmet ad az ittlétemnek, már azon kívül, hogy van fizetés és ingyen kaja. – Nevettem el magam a kicsit suta szerelmi vallomás után.

2000. 10. 08.
Sage Bolton

talár helyett

Az a sóhaj egy elég beszédes sóhaj volt. Hallottam, ahogy szinte leszidja magát fejben, hogy nem lehet ennyire hülye, és nem ronthatja el most. Vajon sejti, kicsit is, hogy ennél kicsit rosszabb dolgokat kell művelnie ahhoz, hogy elrontsa? Ha van egy valaki, aki mellett szeretnék kitartani, az jelenleg ő. Zavart, hogy ennyire zavarba hozott, de nem akartam, hogy rosszul érezze magát miatta. Nem akartam, hogy ő érezze magát szarul, azért mert én tapasztalatlan voltam, és nem tudtam a bókokat hová tenni, hiszen ez nem az ő hibája. Azon, hogy akarom, és hogy vele akarok lenni, ez nem fog változtatni. Nem most. Szeretném, ha ezt tudná.
– Sajnálom. Ezt nem kellett volna így mondanom. - érzem, hogy alaposan átgondolja, mit mond, nem tudja, mihez kezdjen velem. –Kivárom a sorom, ígérem. Amint azt mondod, hogy neked rendben, akkor történik csak meg. - ahogy felém fordul, láthatja, ahogy bólintok egy kicsit.
- Köszönöm - suttogom, mert tényleg sokat jelent, hogy ezt mondja, és nem akar plusz nyomást helyezni rám emiatt. Érzem az újabb sóhaján, hogy azért valami nincs rendben. De nem mertem rákérdezni, az összes bátorságom elszállt, már ha volt egyáltalán.
– Bocsánat… komolyan… nem akartalak zavarba hozni. - érzem ahogy közelebb kerül, és már majdnem elkezdem mondani, hogy nem kell bocsánatot kérnie, hiszen nincs miért de torkomon akadt a szó, ahogy éreztem az érintését. Megőrülök. Ahogy hozzámér teljesen kiürül a fejem, mintha soha semmi nem lett volna benne. Én vagyok a légüres tér definíciója mellett a példa. Érzem a gyengédséget  a mozdulataiban, úgy hajol hozzám közelebb, mintha bármelyik pillanatban semmivé foszolhatnék. Ha tudná, hogy ha tehetném, beköltöznék ide az irodájába és folyamatosan nyaggatnám. Sajnos erre, még egy darabig nem keríthetek sort.
– Ha valami, hát a közelséged értelmet ad az ittlétemnek, már azon kívül, hogy van fizetés és ingyen kaja. - elmosolyodtam, úgy hallgattam, ahogy halkan elneveti magát.  Egy örökkévalóságig tudnám hallgatni, és nem unnám meg. Nem hiszem, hogy megtudnám unni.
- Tudod... Először haragudtam kicsit. Hogy nem szóltál, hogy itt fogsz dolgozni, meg ilyenek. De... Örülök, hogy itt vagy. Jó, hogy itt vagy. - összefűztem ujjaim az övéivel, és úgy mosolyogtam rá megint.

TO; T A N I A

2000. október 8.


"Oly édes bánat ez nekem.
Én csak lemondani tanultam,
Mióta rovom életem."

– Tudod... Először haragudtam kicsit. Hogy nem szóltál, hogy itt fogsz dolgozni, meg ilyenek. De... Örülök, hogy itt vagy. Jó, hogy itt vagy.
Valahogy erre a mondatra kicsit összerándult a gyomrom. Mindenre számítottam magyarázatképpen a történtekre, csak erre nem. A legtöbb lány örülne, ha a pasijelöltje a közelében lenne… de persze az is tény, hogy ami közöttünk húzódott nyár óta nem éppen volt átlagos. Egyrészt alapból sokkal idősebb voltam nála, másrészt nagyon hirtelen tudta meg, hogy itt fogok tanítani.
Megszorítottam a picit a kezét, majd a hüvelykujjammal végig cirógattam a bőrén. Jó volt érinteni, érezni az ujjaim alatt a melegséget, amit a bőre áraszt. Tökéletes pillanat volt, amit alig tudtam mozdulatlanul elviselni. Az ajkaim megint csókolták volna legszívesebben, a göndörkés tincsekhez simítva az arcomat pedig csak élveztem volna az illatát. Azonban nem akartam lerohanni. Hiszen éppen az előbb ígértem meg neki, hogy várok rá, amennyit csak kell.
– Tudom, hogy szólnom kellett volna róla. Nem voltam éppen tisztességes ezzel kapcsolatban. – Mondtam szomorkás hangon, mert tényleg nem volt tőlem túl kedves, hogy ebből kihagytam. Persze akkor is csak attól féltem, hogy megutálna a dolog miatt és hát végülis elég feltűnően került is ezek után. – Hidd el, akkor még nem tudtam biztosan és hát, féltem is, hogy elijeszte…
Befejeztem volna a mondatot, de valaki vadul kopogni kezdett az ajtómon. Nem igazán rázott meg a dolog, hiszen alaposan bezártam, mielőtt Taniával ide jutottunk. Éppen csak egy kis izgatóbb izgalomtömeg futott át rajtam hevesen. A szívem kicsit kalapát és azonnal fel is pattantam, majd a kezemet nyújtva a lányt is fel segítettem és még egy aprócska puszit leheltem az ajkaira.
– Sajnálom… mit szólnál, ha küldenék egy baglyot és találkoznánk valahol, ahol nem zavarhatnak meg? – Kérdeztem és eltűrtem a haját az arcából, közben érkezett a második kopogás. Biztos voltam benne, hogy egy újabb diák, aki valamit a házi feladattal kapcsolatban akar kérdezni vagy éppen csak érdekes felvetése van a rúnákról. Nincs nekem gondom azzal, hogy ilyen lelkesek, sőt örülök neki. De azért az órák után ők is pihenhetnének kicsit… vagy legalább elvonulhatnának házi feladatot írni. – Örülök, hogy eljöttél ma hozzám. – Finom puszit leheltem a homlokára, majd óvatosan, nem okozva neki semmiféle fájdalmat, az ajtó felé irányítottam.
– Alig várom, hogy újra csókolhassalak! – A fülébe suttogtam a mocskos szavakat, majd kinyitva az ajtót beengedtem a hollóhátas diáklányt, őt pedig ki a folyosóra. Még egy percig figyeltem, hogy elindul-e vagy mi lesz… aztán visszaléptem az irodámba és titkon nagyon élveztem, hogy az illata megtölti az egész helyiséget.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!