Nyeretlen Hippogriff Aréna

A legtöbb hazai kviddicsbajnokságot itt rendezik meg ebben a sportarénában. A muglik számára láthatatlan a hely, és a varázslók közül is csak azok élvezhetik a mérkőzéseket, akik jeggyel is rendelkeznek. Gyakran tartanak itt szabadedzéseket, illetve a két felsőoktatási intézmény bármely hallgatói csoportja edzhet itt jópénzért.

[Miles Edward]

Miles Edward

2001. április 11.

Tavasz van. Az emberek szeretik a tavaszt. Az új élet kezdetét. A madarak csiripelését. Azt, hogy minden felébred abból a számukra oly kellemetlen téli álomból.
Tavasz van. Az emberek kint vannak a szabadban. Jól látom őket a Temzére nyíló irodámból.
Tavasz van. És látom az embereket szabadon. Látom őket, hogy szabadok.
Én pedig még mindig nem vagyok az. És nem tudom, hogy szeretem-e a tavaszt. Ahogy azt sem, hogy szeretek-e bárit ebben az életnek nevezett szürkeségben. tekintetemet inkább visszafordítom az asztalomra. Arra a fehér aztalomra. égigsimítom az ujjaimat az akta gerincén, és mellőzök minden kósza gondolatot a rendszeremből. Mert ez voltam. Csak egy rendszer, oedig mások ezt úgy hvíták, hogy élet. Lézetés. Igen, tisztában vagyok az életnek a fogalmával. Mert megannyi tartozott az én kezeim közzé. Megannyi szánalmas fej, akiről dönthettem, hogy támogatom-e az ügyében avagy sem. Tisztában voltam az élet súlyával. És azzal is tisztában voltam, hogy amit én rendszernek nevezez az irreális. De nem kérdőjelezhettem meg. Nem volt szabad.
Még időmen megakadájoztam azt, hogy jobban belemélyedjek ebbe a lét kérdésbe. Mert most dolgom is akad bőven. Kétségem akadt jócskán felőle, de az apám irányított el hozzá, hogy védjem. És az apám szava szémomra a törvény. Nem akartam megszegni. A büntetés fáj. És én gyűlölöm a ájdalmat.
Elhopponálok tehát  Mr. Robertson-hoz. De hogy egyre lépledek nem hagynak a szavak. A szavak, amik az én kalitkámon kívülről törnek be és törnek megint millió darabra.
Elvetted az életem, elvetted az életem
Már érzem. Megint kezdődik. A remegés. Annyi mident képes voltam elrejteni. A maszkom mögé, ahová tilos volt a belépés midnekinek. Annyi midnent tudtam szabályozni. MAgamban is. A gondolataimban is. De ez nem. Sem pedig az átkozott remegést nem. Belül tépnek a hangok újra. Lecsapnak, és felémkerekednek. Nem kapok levegőt. Nem kapok levegőt
De az arcom néma. Akárki lát, csak rámfogja, hogy talán kicsit még hűvös van. Az arcomra nem hagyom kirajzolódni a kínt. Pár percig állok az aréna előtt, de nem segít. Tudom, hogy nem segít. Csak erősebb lesz. Keresni akarok egy sarkot. Hogy újra ledöntsem megemban azt a sok mérget. De nem mehetek Mert most dolgom van. Veszek egy mély, halk lélegzetet és tován lépkedek. Könnyedén, nemes mozdulatokkal. A kezeimmel pedig szorítom az aktát, szorítom a dosszitét. Érzem hogy a körmeim is visszahajlanak. Győlölöm. De mennem kell tovább. Ahogy eddig is. A 26 évem alatt. Mennem kell tovább. És tdom, hogy nem ez az én akaratom. Csak egy lánc cibál megint a nyakamhoz kötve.
Ahogy a kviddics ezzdő irodájénak közelébe lépek, egy kölyköt látok még ott toporodni.
Tudod az igazat, Serena. Mégis most arra készülsz, hogy azt tussold el.
Ezt nem teheted.
Aki ott áll még annyira kölyök.
Valami ösztön visz félre. Csak az adja a magyarázatot ahhoz, amit most tenni készülök. Finom mozdulattal lépek hozzá, és megszólítom.
- Szép napot, fiatalember. Örülük a szerencsének. Serena Hardy vagyok - nyújtom felé a kezemet és halvényan elmosolyodom. Mosolynak hívják ezt ugye? Valami görbület az ember arcán, ami barátságot ébreszt a básikban. - Csak nem  Mr. Robertsont várja?

Serena

2001.04.11

Baromira ideges voltam. Kisebb sokkot kaptam, mikor felnyitottam a hivatalosan címzett borítékot, alig akartam hinni a szememnek. Ez életem nagy lehetősége, ha egy ilyen neves csapat le akar szerződtetni azonnal igent kell mondanom, ez nem vitás. Három napig olyan voltam, mint aki állandóan részeg. Örömtelien vigyorogtam mindenkire, kóválygott a fejem és rám sem lehetett ismerni. Csak a tegnapi edzés tett helyre egy kicsit, ott azért visszatért az igazi, eredeti Miles és sikerült annyira kikapcsolnom, hogy ma ne ájuljak el amint meglátom Mr. Robertsont.
Kicsíptem magam a találkozóra, a legszebb ropogósra vasalt fehér ingemet vettem fel fekete nadrággal, sőt mi több még zakót is húztam, hogy igazán komoly összhatást keltsek. Végülis tárgyalni jöttem, vagy mifene. Rendezetlenül álló tincseimet is sikerült megzabolázni egy fél doboz hajzselé és negyven percnyi munka segítségével, olyan igazi angol úriemberesen hátra nyaltam, mint a filmekben.
Szerencsére a kandallón keresztüli utazás nem tett kárt tökéletesen megkomponált külsőmben. Feszengve léptem be az arénába, ahol egy kedves idős hölgy már várt rám. Rám, egyedül és személyesen! Mekkora király már ez, hogy díszkíséretet kapok. Ó igen, ettől igazán fontosnak éreztem magam, pedig talán nem kellett volna. Valószínűleg ugyanaz ez a bánásmód jár mindenkinek, akit meghívnak, de azért jól esett a lelkemnek na.
Az épület kívülről nem látszott túl korszerűnek, de amint beléptem megváltozott a véleményem. Kellemes, szépen berendezett összkép tárult elém, nagy világos ablakokkal letisztult formájú bútorokkal. Azt mondták, Mr.Robertsonnak még vannak egyéb elfoglaltságai, így egy kicsit várnom kell. Idegesen járkáltam fel alá a nehéz faajtó előtt a lehetőségeimet latolgatva, Csendes elmélkedésemől egy félreérthetetlenül hozzám szóló női hang ragad ki.
- Jó napot! Miles Edward – fogok vele kezet zavartan. Nem igazán értem, mit is akar tőlem, azt hittem, már nem kell találkoznom senkivel.
- De igen, éppenséggel pont rá várok. Esetleg öhm Ön is? – pislantok rá értetlenül.

[But people are fakeSo wait till their jaws lock]

But people are fake
So wait till their jaws lock

Mr. Miles Edward

(2001. április 11.)

d r e s s _ c o d e

A kölyök arcát fürkészve megint csak szembetalálkozom azzal a gyerekes naivitással. A szemében csillog a lelkesedés, a remény. A remény. Vajon milyen dolog a remény? Vajon mit jelent a jövőbe vetett hit? Nem tudom, mert belőlem ezeket olyan hamar kiírtották, hogy még friss hajtása sem volt meg bennem sohasem. Gyűlölöm a reményt. Gyűlölöm a lelketlen lelkem.
A remegő kezemben markolt aktára nézek, és csendben gondolkozni kezdek. Az apámra nem jellemző, hogy ilyen mocskos alakokról kelljen gondoskodnom. Ha valamiben, ebben sosem kételkedtem. Azpám igazlátásában és az igazságba vetett hitében. Abban, hogy sosem engedett egyik gyerekéhez közel olyan embert, aki nem volt tényleg ártatlan. De természetesen ezzel a mocskos üggyel csak azért bízott meg engem, hogy büntessen. Vagy teszteljen. Hogy tudok-emég valaha rendesen elintézni valamit. Mert a fejemben már megint ott verte a visszhangot.
Nem mentettél meg, nem mentettél meg.
A francba, be kellett volna vennem még pár adagot, hogy kevésbé halljam, hogy egy kicsit letompítson... Csak egy cseppet. Csak egy kis cseppet...
Halkan kifújom a levegőt, és megint a zárt ajtóra, majd a kölyökre nézek. Aztán végül elhatározom, hogy elküldöm innen ezt a naív, álmokkal teli kölyköt.
- Jó napot! Miles Edward. - Felvonom a szemem, mert meglehetősen zavarba jön. Ez így egyre kellemetlenebb rá nézve, főleg, hogy valószínüleg kviddics meghallgatásra jöhetett. - De igen, éppenséggel pont rá várok. Esetleg öhm Ön is?
- Ó, értem. Nos, igen jómagam hivatalos ügyben keresem fel, és attól tartok, ez talán még fontosabb is, mint az ön... tárgyalása. Ha jól gonodlom Mr. Robertson nagyon izgatott lehet, hogy egy tehetséges diákkal együtt dolgozzon. Ám sajnálattal szeretném közölni önnek, hogy Mr. Robertson beszámíthatatlan, éppen ezért kérem, inkább térjen haza - fejtem ki a mondandómat előtte, mert mégsem köthetem senki orra alá, hogy Mr. Robertson ellen szexuális rágalmak ellen indulhat eljárás, ha én igaznak találom őket. És ilyen esetben semmiképpen se engedhetek be az irodájába egyetlen egy ostoba, jóreményű kölyköt sem.
Épp elég reményveszett árny jár-kel a világban.

Serena

2001.04.11

Egyik lábamról a másik helyezem a testsúlyom. Rég voltam már ennyire ideges valami miatt, de ez a pozitív izgulás. Az, amelyik a gyomorban kezdődik, végigszalad a gerinced mentén végül az egész testedet behálózza az a furcsa bizsergés, amit nem tudsz hova tenni. Ezer meg egy kérdés kavarog a fejemben, amikre választ kellene találnom. Vagyis legelőször le kellene higgadnom és logikusan átgondolni, hogy mit fogok mondani. Marge kedves volt olyan aranyos, hogy gyakorolta velem, hogy milyen kérdésekre mit kellene válaszolnom. Életemben annyit még nm röhögtem, mint azon a délutánon, de hasznosnak bizonyult az erőfeszítés, mert most már annyira felkészült vagyok, hogy annál félkészültebb nem is lehetnék.
Aztán odalép hozzám ez a nő, úgy nézve rám, mintha óvodás lennék. Tudom én, hogy a felnőttek szemében minden gyerek egyforma, de azért kicsit rosszul esik, ahogy bámul rám. Talán valami titkárnő lehet, vagy ügyvezető? Elég csinosan van felöltözve, szóval gondolom, hogy itt dolgozik. Vagy talán ő is sportoló? Á, nem hiszem.
- Ó, értem. Nos, igen jómagam hivatalos ügyben keresem fel, és attól tartok, ez talán még fontosabb is, mint az ön... tárgyalása. Ha jól gondolom Mr. Robertson nagyon izgatott lehet, hogy egy tehetséges diákkal együtt dolgozzon. Ám sajnálattal szeretném közölni önnek, hogy Mr. Robertson beszámíthatatlan, éppen ezért kérem, inkább térjen haza. - Szavai ledöbbentenek, nem értem, hogy mi folyik itt. Nem értem, hogy most egy rossz átverésbe keveredtem, vagy tényleg komolyan gondolja, hogy menjek haza.
- Elnézést, hogyan? - kérdezek vissza hitetlenkedve. Nem hallottam semmiféle botrányról vagy ilyesmiről, szóval fogalmam sincs, hogy miről beszél. Meg hát ki ő itt, hogy megmondja mit csináljak? Nem is ismerem és csak így letámad. Az is lehet, hogy ez valami próba, hogy mennyire vagyok elszánt és mennyire gondolom komolyan. Lehet, ezt mindenkivel eljátszák. Minden esetre egyelőre nem hiszek neki, amíg nem állít konkrét tények elé, addig nincs is miért.

[But people are fakeSo wait till their jaws lock]

But people are fake
So wait till their jaws lock

Mr. Miles Edward

(2001. április 11.)

d r e s s _ c o d e

A szememet az ajtóra tapasztom, és gondolkodom. A zárt ajtó sok mident rejthet, és mögötte olyan sok élet tönkre mehet. Nem hallatszik ki semmi, nem jön érted senki, hiába sikoltasz és ordítasz, csak magad vagy. Te magad és a fájdalom, te magad és a félelem, te magad és a szülők, te magad. Csak te magad és egyre jobban megőrjít és megőrülsz.
Gyűlölöm a zárt ajtókat. Titkokat rejtenek és félelmet. De az is lehet, hogy ez csak az én beteges félelmem. De ugyan már, te nem féllhetsz, Diana. Nem félek, ó nem, én nem félek. Nem szabad félni, nem szabad érezni. Csak a kötelességet kell teljesíteni, azt amire rendeltettél, amiért megalkottak, amiért lénnyé formált a szülők akarata. Az ajtót nézem, és lepillantok a kezemben tartott kopottas, világorbarna kartonmappára, majd rávándorol a kölyök arcára. Az ember 20 fölött mindekit kölyöknek néz, tanulatlan és taknyos kölyöknek, de mégis annyira irigyelem őket. Mert én nem lehettem se gyerek sem kölyök. De ha nekem ez nem is adahtatott meg sosem, képtelen vagyok azt végignézni, ahogy egy ilyen kamasz belerohan vakon egy olyan világba, ami megtörheti. Visszafordulok Mr. Edward felé.
- Elnézést, hogyan? - látom az arcán a kétkedést és a zavartságot. Meg azt a naivitást. Hogy mégis mi baja lehetne. Megköszürölöm a torkomat és kimérten válaszolok. Csak őszintén, Diana. Ha hazudsz, megtagadod az igazságot. Ha megtagadd az igazságot nem vagy méltó utódunk. És nem vagy méltó az életre sem. Mert nem hazugságra rendeltettél. Annyira belémsulykolták ezeket a szavakat, hogy már szinte lehetetlennek tartom elképzelni azt, hogy hazudjak.
- Nézze, joga van kételkedni bennem. De sajnos nem hagyhatom, hogy egy kétes élető férfi karmai közzé csak úgy besétáljon. Protektor vagyok, és kiskorúak elleni nemi erőszak vádja merült fel a részéről. Tuja milyen gyakran hagyják el a fiatal játékosok ezt a klubbot? - pillantok rá, és felvonom az egyik szemöldökömet. -Az utóbbi időben elég gyakran volt csapat csere, nem gondolja?
Egy picit elhallgatok, hogy hadd tudjon válaszolni, ha szeretne, én pedig belelesek az aktába. Igen. Mr. Robertson azt hitte, hogy okos húzás tőle, ha felsorolja a fiatal játékosok neveit, akik "vádolták" őt, csak arra nem számított, hogy én nem az a tipikus idióta szőke csitri vagyok a Minisztériumból, hanem annál jóval több.
- Felkeresetm őket, és amit Mr. Robertsonról mondtak rendkívül kétségbe ejtő - pillantok rá várakozóan, és remélem nem kívánja azt Mr. Edward, hogy az összes jelentést az orra alá dugjam. Közben azért néha az ajtó felé lesek, mert egyre jobban félek tőle, hogy az emlegetett Mr. Robertson kilép rajta. De ha kell előbb hívom rá az aurorokat, mintsem hagyjam bemenni ezt a gyereket.

Serena

2001.04.11

Nagyon furcsa ez a nő. Úgy néz rám, mintha óvodás lennék de magázódik. Ki érti ezt? Ha igazán gyerekként kezelne - bár hozzátenném, hogy nem tűnik huszönötnél többnek, szóval alaptalanul - akkor igazán tegeződhetnénk is, nem bírom én ezt a hivatalos társalgást, még ha a téma olyan komoly is, mint amiről épp szó esik.
Igaza van. Tényleg nagyon gyakran van csapatcsere, de hát a kviddics kemény sport, hamar tönkre lehet menni benne, ezért nem meglepő, ha egy-egy játékos karrierje nem tart sokáig. És őszintén bevallom, hogy megijedtem. Már valahogy nem tűnik olyan jó ötletnek hogy másfél óráig kettesben ücsörögjek ezzel az emberrel, mert az ilyen vádak nem lehetnek alaptalanok. Biztosan van valami oka, amiért ezt terjesztik és ha protektori beavatkozásra van szükség akkor nem csak rosszmájú pletykálkodással kerültem szembe.
Szemmel láthatólag nagyot nyelek és bólintok, hogy lássa a nő, hogy egyetértek. Hang nem jön ki a torkomon, azt hiszem ez most túl sok volt nekem. Meg kell nyugodnom. Kerültem már ennél rosszabb helyzetbe is, nem igaz? Most ráadásul nem vagyok egyedül, itt van velem ez a nő, aki szemmel láthatólag szeretne megóvni attól, hogy egy életre lelki traumát szenvedjek el. Rendes tőle, ez vitathatatlan.
- Hiszek magának. De ha most csak úgy hirtelen kámforrá válok az sem jó taktika... Nem tudom mit kéne tennem - sóhajtok fel gondterhelten és úgy nézek a nőre, mintha az egész életemet megváltoztató megoldást várnám tőle. Holott nem is ismer engem, így nem kéne elvárnom, hogy most megmentse az irhámat. Szerencsére Mr.Robertson még a kanyarban sincs, így ráérek gondolkozni, mit kezdjek magammal. Nem mehetek be egyedül, de ha magammal viszem Miss Hardyt, akkor gyanút fognak hogy mindenről tudok és veszélyessé válok. Ellenben ha eltűnök akkor is gyanússá válok. Azt hiszem, nincs jó megoldás.

[But people are fakeSo wait till their jaws lock]

But people are fake
So wait till their jaws lock

Mr. Miles Edward

(2001. április 11.)

d r e s s _ c o d e

Ahogy az előttem álló diákot fürkészem, szinte lerí róla, hogy sértem a büszkeségét azzal, hogy talán túlságosan is gereknek nézem. De már a Roxfortban is ugyan ilyen tekintettel jártam keltem. Hogyan is nézhatnék máshogy, hoszen én sosem lehettem gyerek. Szeretnék enyhíteni ezen a hűvös tekinteten, de nem tudok. Szeretnék talán oldottan beszélni, de nem tudok. A szüleim hangja, és a bröm alatti vörös betűk, melyekkel engedelmességre bírtak még mindig bennem égnek, és nem tudok szabadulni a perzselő akaratuktól.
Nem megy. Mert te nem is vagy ember, Diana. Sosem voltál ember. És sosem leszel. Az a dolgom, hogy mások életét megmentsem, ha már a sajátomét nem tudom. De vajon meg akarnám-e menteni? De ez is, mint oly sok kérdés megválaszoltlanul tovalebeg szívem kopár üres légterében. Látatóan alaposan megijesztettem Mr. Edwardot.
- Hiszek magának. De ha most csak úgy hirtelen kámforrá válok az sem jó taktika... Nem tudom mit kéne tennem.
- Ne aggódjon, azért vagyok itt, hogy segítsek - bólintok egyet bíztatóan és egy félmosolyt is megeresztek felé. Ha már te nem járhatsz emberként, ha már te nem létezel, ha már benned nincs meg az emberi méltóság, legalább másokban őrizd meg. legalább egy picit mentsd meg őket, hogy legalább ők tovább tudjanak élni, ha már te magad lélegzel ugyan, és mégis halott vagy. - Nos, először is őrizze meg a nyugalmát, az a legfontosabb. Talán a legjob lenne az, ha én mennék be elsőre - hiszen ő kért fel engem a védelemre, de azt nem is sejtette, hogy nem dőlök be ilyen piti hazugságnak. Nekem nem lehet hazudni, mert mindig megtalálom az igazságot. És ha megtaláltam, nem védek soha sem bűnösöket. - Ugyanis ez talán elsőbbséget élvez, mint egy tehetséges játékos meghallgatása - pillantok ismét a fiúra. Ám ahogy kimondom már ki is nyílik az ajtó, Mr. Robertson kíséretében. Az alak magas és szálkás, talán egykor még jó játékos is volt, de sosem kimagasló. A tekintete mohó kapzsisággal akad meg a mellettem álló kölykön, aztán engem vesz szemügre. A haja, a ruhája, mint arról árulkodik, hogy ad magára. Hogy bizalmat keltsen. De a vonások mögött ott lapul az éhség.
Milyen undorító ember
- Ááh, Mr. Edward, Miss Hardy, milyen meglepetés, hogy önök itt vannak együtt - vigyorog. - Kérem, tudna várni náhány percet, Miss? Előbb a fiúval szeretnék váltani náhány szót... - felvonom a szemöldököm, és összeszűkült szemmel még egyszer gyorsan végigmérem a férfit. Kínoz az éhség igaz?
- Sajnálom, Mr. Robertson, de az ügye szerintem elsőbbséget élvez -[/i] mondom hatérozottan és előrébb lépek. Hiszen nem kéne, hogy félnivalója legyen tőlem, ha ártatlan. De látom rajta a tétovázást. A félelmet. És én nem tudom megszánni. - Hiszen nem kell tartania semmitől, nem igaz? - És ekkor ki is ugrik az üregéből, az aki fél. Eluralkodik rajta a pánik, és már veszi is elő a pálcáját, hogy támadjon. A gyereket veszi célba, de én gyors mozdulattal kivédem az ákot, mire ő még jobban pánikba esik és rohanni kezd.

Serena

2001.04.11

Tudom, hogy segíteni akar, de valamiért nem tudok bízni benne. Természetemnél fogva nem bízom benne, ahogy senki másban sem. Eddig csak azt tapasztalatam, hogy senki másra nem számíthatok, csak a saját erőmre és kitartásomra.
Csendben fontolóra veszem az ajánlatot, majd bólintok egyet, hogy tudassam vele, támogatom. Talán így járunk a lehető legjobban. Ő lecsekkolja bent, hogy mi a helyzet, aztán ha mindent biztonságosnak talál beenged. Azért akkor csak nem engedne be, ha tiszta a levegő. Ha már így aggódik értem biztos magával cibálna, hogyha valami bajt találna.
És ekkor kinyílik az ajtó. Lenyűgöző a kilépő férfi kisugárzása, valami túlzott magabiztosság sugárzik belőle ami őszintén szólva nem igazán tetszik. Jólfésült és igényes megjelenésű, de ahogy végigmér minket Mr.Robertson az semmi jót nem sejtet. Pálcám a farzsebemben pihen, nem tudok úgy utánanyúlni, hogy ne legyen túl feltűnő, ezért inkább csak csendben, arcomra kényszeredett mosolyt erőltetve hallgatom a körülöttem folyó beszélgetést.
Aztán hirtelen mintha lelassulna az idő, fogalmam sincs, mit mondhatott Serena, mert az agyam kikapcsol és már csak azt láttam, amint az a szemétláda a pálcája után nyúl. Nem érném el időben a pálcám, hogy kivédjem a támadást így a földre vetem magam, hogy épp bőrrel megússzam a látogatást. Az események ismét felgyorsulnak, hallom, ahogy Miss Hardy kivédi az átkot és egy pár láb dobogásának visszhangját a folyosón.
Sóhajtva tápászkodom fel és leporolom az ingemet. Kicsit megütöttem a könyökömet a becsapódás során, de még mindig jobb, mintha véletlenül eltalált volna valami átok. Őszintén, fogalmam sincs, mivel próbált meg ártani nekem, de az biztos, hogy erről még hallani fog.
- Jól van? – pillantok gyorsan a nőre, de látszólag semmi baja sincsen. Remélem igazam van és tényleg nem esett baja miatta, azt nem tudnám megbocsájtani és egy életre kísértene.

[But people are fakeSo wait till their jaws lock]

But people are fake
So wait till their jaws lock

Mr. Miles Edward

(2001. április 11.)

d r e s s _ c o d e

Rá emelem a zöld tekintetemet, és látom, hogy süt róla a bizalmatlanság. Engem nem kifejezetten érdekeltek az ilyen felém áramló negatív érzelmek, hiszen nem azért létezek, hogy ezek összezavarjanak. A dolgomat és a kötelességemet kell teljesítenem, ahogy azt belém kódolták. És nem igat meg semmilyen átható vagy kellemetlen pillantás. A bizalmatlanság pedig nem rossz dolog, én magam sem bízom meg senkiben, hiszen az emberek aljasságának minden fokával találkoztam már a Winzengamot berkein belül. De ez most a fiú legnagyobb hibájának bizonyulhat, ami megint csak az én lelkemen fog száradni, ahogy annak a nőnek a halála, a vére is a lelkemen szárad. De egy minimális bizalmat igyekszem kiépíteni az ajánlatommal.
Néha lépj előre, Diana. Néha...
Néha annyira szeretnék ember lenni.
De ez lehetetlen. Mert az a fajta létezés számomra nem lehetséges.
Gyűlölöm a párbajt. Valahogy sosem érdekelt igazán az a fajta harc, amit a pálcákkal vívnak egymással. Az én harcom a szavakkal történt mindig is. De a testbeszédhez értve nem nolt gond kivédeni a pálca felől kirobbanó átkokat. Hiszen minden mozdulataikat ismerem. Egyedül csak a sötét varázslatokkal szenben vagyok teljesen védtelen, Hiszen azokat nem ismerem. A férfi menekül, de én nem hagyom elszaladni. Még ha nem is rohanok utána úgy, mint a legtöbb forrófejű auror, utána dobok egy sóbálvány átkot és a férfi tehetetlenül elcsattan a földön.
A fiúra pillantok, mert látom, hogy az előbb elvágódott a földön így felé fordulok és gyosan végigmérem nem esett-e baja.
- Jól van?
- Természetesen...és ahogy látom ön is - mosolyodok el megkönnyebbülve, aztán a férfi megdermedt alakjára pillantok. - Azt hiszem nem egészen úgy alakult ez a meghallgatás, ahogy tervezte, Mr. Edward- pillantok rá, és talán a tekintetemben némi együttérzés suhan át egy röpke pillanatra. Először talán olyan tanácsot akarok adni, hogy hozzon magával valami mást is, hogy ne egyedül állítson be legközelebb egy ilyen alakommal se egy irodába, de azt hiszem ezzel a büszkeségét sérteném. - Remélem a legközelebbi ilyen meghallgatáson már sikerrel jár - mosolyodom el, aztán odalépek a férfi megdermedt alakjához, és mmég egyszer a fiúra pillantok.
- Viszont látásra, Mr. Edward, remélem még találkozunk - aztán egy bólintás kíséretével megérintem a férfi zilált zakóját, és elhopponálok vele a Minisztériumba.

Köszönöm a játékot!

a helyszín szabad!